SZEMLE
si fáziskülönbségekre vezethető vissza, mely különbségek az iskolába lépés pillanatában már diagnosztizálhatók lennének. A különbségek akár 5 évre is tehetőek, amely 16 éves korra pedig nem hogy csökkenne, de megkétszereződik. A közoktatási rendszerünkben sajnálatos módon tehát növekedik, nem pedig csökken, és főleg nem szűnik meg a tanulók közötti induló esélykülönbség. A könyv színes gyakorlati példákkal szemlélteti, bizonyítja a kialakult pedagógiai „csődhelyzetet”, majd 8 pontban összegzi a kiutat, a megújulás feltételeit és lehetőségeit. E kiút felvázolásának alappillére a tanulói személyiség ismerete, melybe beletartozik a személyes, érzelmi, szociális, szakmai alapkészségek és alapismeretek feltérképezése, a kompetenciák, azaz alapkomponensek, s azok összetevői, szerveződései, elsajátítási kritériumai, a fejlődés folyamata, diagnosztikus térképe. A fejlesztés sokéves kooperatív, egyéni és csoportos munkában, hatékony eszközökkel „prevenciós évfolyamok” szervezése segítségével folyjon. Talán az egyik legfontosabb megállapítása a munkának az, hogy a tanulók közötti fejlődési fáziskülönbségek tüneti kezeléssel nem oldhatók fel, csakis a prevenciós funkciójú plusz óvodai és iskolai évek beiktatásával járulhatnak hozzá a különbségek felszámolásához, csökkentéséhez. Fontos, hogy a szerző által megfogalmazott és ajánlott prevenció lényegét megértsük. A prevenció ugyanis azt jelenti, hogy a meghatározott plusz időben nem az oktatás folyamatában széthúzott adagolásban az előírt tananyagot kell tanítani, hanem a tananyag elsajátításának kritikus előfeltételeit. Azt az eszköztudás kell mindenekelőtt elsajátítatni, mely alapot szolgáltat a tananyag megtanulásához. A következő alfejezetben Nagy József arra tesz kísérletet, hogy az összes felmerülő nehézség ellenére a kompetenciaalapú, kritériumorientált pedagógia elméleti alapjait tisztázza, leírja, jellemezze. Nehéz dolga volt a szerzőnek, hiszen e fogalmak territóriumában sok a fogalmi zűrzavar, tisztázatlanság. Úgy tűnik mindennek dacára úrrá tudott lenni a felmerülő problémákon. A legfontosabb alapkiindulása az, hogy a személyiség legátfogóbb öröklött és tanult hierarchikus komponensei a kompetenciák, mint motívum és tudásrendszerek, melyek a döntéshozatali és kivitelezési valamint szociális, kognitív és szakmai kompetenciáikat ölelik fel. Néhány kérdés azonban e problémakör kifejtése kapcsán felmerülhet az olvasóban. Miért gondolja a szerző, hogy minél fejlettebb a kognitív kompetencia, annál fejlettebbé válhat a személyes, szociális és szakmai kompetencia is (32. o.). E kitétel mögött húzódó feltételezett hierarchiával, azaz a kognitív kompetencia elsöprő elsőbbségével a recenzens nem tud azonosulni. Ennek a megállapításának maga szerző is ellentmond, amikor később már a személyes és szociális kompetencia együttes fontosságát hangsúlyozza (76. o.). Hiányoljuk továbbá az egzisztenciális kompetenciák köréből az érzelmi (affektív) kompetenciák megemlítését. Ugyanakkor messzemenően egyetértünk a szerző azon megállapításával, hogy a kulcskompetenciák a személyiség alaprendszerének legátfogóbb funkcionális komponensrendszere. Egyben jelezzük, hogy a bemutatott 13 kulcskompetencia, valamint az EU által ajánlottak sem számban, sem az ismertetett tartalomban nem azo-
152