Issuu on Google+

Török István igehirdetése (Sárospataki Református Templom – Istentisztelet: 2011. szeptember 25.) Textus: Apostolok cselekedetei 10. fejezet 28 - 29. versek "Dávidé. Ítélj meg engem, Uram! Mert én ártatlanságban éltem és az Úrban bíztam ingadozás nélkül. Próbálj meg, Uram, és kísérts meg, és vizsgáld meg veséimet és szívemet. Mert kegyelmed szemem előtt van, és hűségedben járok-kelek."

Kedves Testvéreim! Amikor ezt a zsoltárt - amely a mi bibliaolvasó vezérfonalunk szerint a mai napra kijelölt zsoltáros ige – valaki elolvassa – és ő egy jó református, keresztyén ember, aki ismeri a reformáció nagy igazságát, hogy mindnyájan vétkeztünk, nincs bűntelen ember, kegyelemből, hit által igazulunk meg Isten színe előtt és így nyerjük el az üdvösséget -, visszahökken, hogy: hogy lehet ez? Hogy lehet az, – ha a gyülekezet figyelte az Úrasztalától felolvasott teljes zsoltárt, meg most ezt a három igeverset – hogy valaki ki meri mondani azt, hogy: ítélj meg engem, Uram, mert én ártatlanságban éltem és az Úrban bíztam ingadozás nélkül, próbálj meg, vizsgáld meg szívemet, veséimet, hogy én a Te hűségedben járok-kelek. Eszébe juthat az embernek, hogy talán ez egy hitbeli gyermekkornak a jele. Kisgyermekekről tudjuk, hogy szoktak így szólni a szüleiknek, hogy: ugye édesapám, édesanyám, ugye jó voltam, ugye – hogy mivel én jó voltam – majd megkapom azt az ajándékot, amire várok? És ez egy kedves dolog, ugye? Ez egy kedves dolog ez a gyermekies feledékenység – hogy így mondjam -. Mert hát minden kisgyermekről mi már azt tudjuk, hogy amikor azt mondja, hogy „ugye jó voltam”, akkor lehet, hogy aznap jó volt mondjuk reggel nyolctól tízig, de aztán utána már valami biztos közbejött. Vajon egy ilyen hitbeli gyermekkornak a jele ez? Egy ilyen rövidtávú memória? Kétszer fordult elő vallástanári működésem alatt, hogy amikor föltettem a kérdést - kezdő osztályokban, a gimnázium kezdő osztályaiban -, hogy „ki az, aki nem bűnös köztetek?”, volt, aki feltette a kezét. Mondom, mindössze kétszer fordult elő. De aztán hosszabb-rövidebb idő után már egyikük se tette volna fel a kezét. Hogy is van akkor ez? És mégis, hát itt van a Szentírásban ez a zsoltár. És ez a zsoltár hát ez Isten igéje, mert mi hisszük és valljuk, hogy a teljes Szentírásba egyetlen szó sem került bele úgy, hogy ne akarta volna az Isten. Nem csak azt valljuk református keresztyénként, hogy „sola scriptura”, vagyis egyedül az Írásból ismerjük fel a mi üdvösségünket, hanem hogy „tota scriptura”, a teljes Szentírásból. Hát legyen ez most alkalom arra, hogy egy kicsit elgondolkozzunk, hogy úgy mondjam, megküzdjünk ennek az igének az igazságával – mert igaz – és a számunkra szóló üzenetével. Bibliánk szerint ki mondja ezt az imádságot? Így indul ez az imádság, hogy „Dávidé”. Természetesen itt a templomban nálam tudósabb teológusok is helyet foglalnak, akik velem együtt megtanulták azt, hogy ezek a feliratok kicsit úgy kezelendők, mint amikor Kölcsey Ferenc – ugye Himnuszunk szerzője – írt ilyen című verset, hogy Zrínyi dala vagy Zrínyi második éneke. Ezekben a versekben Kölcsey küszködik a terhes és kilátástalanná beboruló magyar sorssal, mintha ama Zrínyi Miklós ugye


Török István igehirdetése (Sárospataki Református Templom – Istentisztelet: 2011. szeptember 25.) küszködne őáltala. Tehát vannak olyan Biblia tudósok, akik meg is indokolják, hogy ez a zsoltár ugyan így kezdődik, hogy „Dávidé”, de inkább azt lehet mondani, hogy Dávidnak ajánlott zsoltár. Mindenesetre egyet nem árt tudnunk, hogy ha egyszer felírták oda, hogy „Dávidé”, akkor, aki ezt felírta, hitte és tudta, hogy van ennek a zsoltárnak valami nagyon fontos köze Dávidhoz. Ha egyetkettőt előrelapozunk a Bibliánkban, egészen hasonló szöveggel találkozunk a tizennyolcadik zsoltárban, ott a huszonnegyedik, huszonötödik versben így szól: „és tökéletes voltam előtte, őrizkedtem az én vétkemtől. És megfizetett nékem az Úr az én igazságom szerint; kezeim tisztasága szerint, a mi szemei előtt van.” Nos, ez a két igevers egy olyan zsoltár közepén helyezkedik el, amelyeknek felirata úgy szól, hogy ezt Dávid akkor mondta hálaadó imádságként, amikor megszabadult az ellensége és főképpen Saul királynak a kezéből, aki azt hitte – szakszóval így mondják, hogy paranoiás volt, üldözési komplexusa volt -, hogy Dávid az ő hatalmára tör. És ebben a helyzetben mondja ki Dávid, hogy: én tökéletes voltam és őrizkedtem a vétkemtől. Nos, ha ezzel hozzuk összefüggésbe a mi zsoltárunkat, akkor itt nem arról van szó, hogy a szerző vagy akár Dávid – hajlok arra, hogy Dávid – általában azt mondta volna így az Isten színe előtt, hogy ítélj meg, mert én ártatlan vagyok, mert én ingadozás nélkül bíztam, mert én tökéletes hűséggel járok-kelek. Hanem ez is egy olyan szorongatott helyzetben elmondott panasz-zsoltár, ami arról szól, hogy vizsgáld meg, nézd meg Uram hogy az, amiben engem elmarasztalnak, amivel engem vádolnak az nem igaz. Engem vádolnak azzal, hogy én hatalomra török. Ez nem igaz. Az a fiatal Dávid mondhatta ezt és ezt minden valószínűség szerint teljesen őszintén mondhatta. Cselekedeteiből üldözött korában, a cselekedeteiből is kiderült, hogy nem ragadta meg az alkalmat arra, amikor lehetősége lett volna Saul királyt eltenni az útból. Igen testvéreim, kell nekünk lenni az életünkben valami olyan biztonságnak, hogy amikor igaztalanul vádolnak minket, akkor oda merjünk állni az Isten színe elé - mert megvizsgáltuk a szívünket -, hogy vizsgálj meg Uram és fogd pártomat, mert én ebben, amivel engem vádolnak, nem vagyok bűnös. Fontos dolog ez, mert akire egyszer sarat dobálnak, az emberileg nem nagyon tudja azt magáról lemosni. Fontos az, ilyen esetben tudjunk úgy az Isten elé állni, hogy vizsgáld meg Uram szívemet, vesémet, – a magyar szólásmondás szerint – vesézz ki engem, Uram! Teljes egészében, keresztül-kasul, sőt az a szó, ami itt a megvizsgálást, megpróbálást jelenti, egy kicsit kapcsolatba van azzal, ahogyan az ércet megolvasztják és a megolvadt ércben különválik a tiszta fém a salaktól. Uram, odaállok a Te színed elé, ítélj meg, vizsgálj meg, mert én benned bízom. Ezek után azonban nézzük meg, hogy mégiscsak lehet egyáltalán kimondani ezt, hogy én ártatlanságban, feddhetetlenségben éltem? Vajon nem lenne célszerűbb azt mondani, hogy vizsgálj meg, hogy vajon ártatlanságban éltem? Hiszen a teljes Szentírást, hogy ha lapozgatjuk, hát ilyen igéket találunk, hogy „ha a bűnöket számon tartod Uram, Uram, ki marad meg akkor”. Szintén a Zsoltárok könyve, százharmincadik zsoltár. Vagy maga Dávid hivatkozik arra, a fiatal Dávid-korra visszaemlékezve, a fiatal korára hivatkozik huszonötödik zsoltár második vers -, hogy „ifjúságomnak vétkeiről és bűneimről ne emlékezzél meg; kegyelmed szerint emlékezzél meg rólam, a te jóvoltodért, Uram!” (megj.: Zsolt 25,7). Pál apostol egyenesen szintén zsoltárt idéz a római levélben: „nincsen igaz ember egy sem, nincsen, aki értse,


Török István igehirdetése (Sárospataki Református Templom – Istentisztelet: 2011. szeptember 25.) nincsen, aki keresse Istent. Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem.” (Róm 3,10-12). János apostol meg egyenesen ilyen keményen ír a levelében: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. … Ha azt mondjuk, hogy nem vagyunk bűnösök, hazuggá tesszük őt, és nincs meg bennünk az ő igéje.” (1Jn 1,8 és 1Jn 1,10). Ez mind igaz! És a zsoltárban mégis arra figyelmeztet minket, hogy ez ne legyen indok arra, hogy: ja, hát mindnyájan vétkeztünk, akkor mit lehessen tenni. Ezt olyan szépen el szoktuk mondani, amikor valamit elvétünk, valamibe megbotlunk, valamibe elbukunk: hát minden ember gyarló, hát minden ember bűnös! A tanáremberek ismerik az úgynevezett kollektív felelőtlenség dolgát, amikor a diák, ha rosszat tesz, belebújik a közösségbe. Úgy elbújik benne: hát egyik se különb nálam, engem megbüntet a tanár, miért nem bünteti meg azt a másikat vagy harmadikat is, hát ő is... Voltam én ugye a fiúinternátusban nevelőtanár, és amikor lebukott egy diák és ugye raportra rendeltük akkor: de hát tanár úr, hát nem csak én... Nagy kerek szemekkel ránéztem, hogy csak nem akarod tetézni a bűnödet azzal, hogy majd be is árulod a barátodat? Egyszóval, mentegetni tudjuk magunkat, mégis azt kell mondanunk, hogy bizony Isten előtt mindnyájan bűnösök vagyunk és mégis igény az ártatlanság, igény a feddhetetlenség. Hogy lehetetlen? Úgy tűnik, hogy talán mégsem. Egyszer Jézushoz odament egy jómódú fiatalember és érdeklődött egy fontos kérdésről: Mester, hogyan is nyerhetném el én az örök életet? És akkor Jézus azt mondta, hogy tartsd meg a parancsolatokat és élsz. Na, hát milyen parancsolatokat? Hát Jézus úgy mondta vázlatosan: ne ölj, ne paráználkodj, tiszteld apádat és anyádat. Felragyog az arca az ifjúnak, azt mondja: Uram, én mindezt kora ifjúságomtól fogva megtartottam. Hazudott? Nem, mert ha hazudott volna a Biblia azt írta volna, hogy Jézus egyenesen rámutatott és azt mondja, te most hazudsz. De nem mondta ezt Jézus. És akkor Jézus azt mondta, hogy tudod mit, menj el, add el a vagyonodat, oszd szét a szegények között és kövess engem és kincsed lesz a Mennyben. Na, ezt már nem. Megszomorodva távozott. Nem borzasztó ilyet kérni egy embertől, add el minden vagyonodat és jöjj és kövess engem? Az Úr Jézus nem azért mondta ezt - mintha most itt körülnézne, és azt mondaná mindenkinek, akinek van valamije - hogy add el a házadat, add el a földedet, add el a műhelyedet, egyszerűen csak rámutatott ennek az öntudatos, igaz embernek a gyenge pontjára. Jó vagy gyerekem, megtartottad, nem öltél, nem törtél házasságot, tisztelted a szüleidet, de mi van azzal az első paranccsal: Én az Úr vagyok a te Istened, ne legyenek neked más, idegen isteneid Énelőttem. Csak egyszerűen lelepleződött, hogy mindamellett a buzgóság mellett, hogy én igaz ember akarok lenni, az én életemben nincs a leges-leges-legelső helyen az Isten. Itt most érdemes személy szerint, kinek-kinek önvizsgálatot tartania, tartanunk: tényleg a legelső helyen áll az Isten? Fiataloknál ugye mindjárt belép a szerelem problémája, öregeknél a kényelem vagy az egészségünk problémája. Tényleg a leges-legelső helyen áll az Isten? Igény a feddhetetlenség és az ártatlanság, de ennek a gazdag ifjúnak az esete bemutatja azt, amire rákérdeznek a döbbent tanítványok, hogy: Uram, ha itt most eljött hozzád egy ember és őszintén elmondta, hogy ebbe, ebbe, ebbe nem vagyok vétkes és


Török István igehirdetése (Sárospataki Református Templom – Istentisztelet: 2011. szeptember 25.) akkor te még itt rátettél egy nehézséggel, sőt elmondtad azt is, hogy a teve könnyebben átmegy a tű fokán, mint ahogy a dúsgazdag a Mennyországba. Akkor ki jut be, ki üdvözülhet, ki olyan tökéletes, hogy bejut a Mennyországba? Az Úr Jézus először odakoppant egy nagyon kemény szót: embereknél ez lehetetlen! Akkor be van csukva az ajtó, hiszen emberek vagyunk! De – folytatja Jézus – Istennél minden lehetséges! És nekünk, ennek a zsoltárnak az olvasása közben – hogy ez ne csak a Dávidé legyen, hanem a mienk is – el kell jutnunk oda, hogy: hogy is van ez? Egyáltalán miért is van ez? Miért is kell az ártatlanság, miért is kell a feddhetetlenség? Mert kell! Nem lehet ezt az igényt elutasítani. Nem lehet azt mondani, hogy ha ez lehetetlen, hogy hát akkor eresszük le a kezünket és akkor most már semmi gondunk nincsen, majd szépen az ösztönök lovai elviszik a mi szekerünket oda, ahova akarják. Miután kiderült ugye, hogy a nagy Platón hiába mondta azt, hogy ezen a kocsin ugyan az ösztönök húzzák a kocsit, de az értelemnek kell a bakra ülni, de hát az Úr Jézus azt mondta, hogy nincs az az értelem, ami ezeket a lovakat igazából meg tudná fékezni. És mégis kell. Mégis igény. Hát miért is igény? Ebben a zsoltárban, most az igehirdetés előtt énekeltük azt a verset mely így szólt, hogy: „Belső tisztaságban És ártatlanságban Én kezeimet megmosom; Tisztán téged dicsérlek, Áldozván Felségednek, Oltárod körül forgódom” (Ref. Énekeskönyv 26.zs.,6.v). Isten népének közösségében van a zsoltáros, egy olyan népnek a közösségében, amelyiknek a számára nemcsak a saját tisztessége és becsülete a fontos, hanem - így mondom, egy neves francia szerzővel együtt – az Isten becsülete. Ez a francia szerző, Anouilh, írt egy drámát, angliai Becket Tamásról szól, Becket avagy az Isten becsülete címmel, melyben arról van szó, hogy ez a királyi udvarban éldegélő kegyenc, aki meglehetősen léhamiska életet él, a király a maga hatalmánál fogva egyszerre csak kinevezi őt az egyház legmagasabb posztjára, - Centerbury érsekké nevezi ki őt - és a léha király megdöbben, mert ez az ember egy csapásra megváltozik. Mert most már őneki nem csak a saját képét kell képviselnie, hanem nagyon-nagyon kell képviselnie az Isten képét is. És az már nem mindegy, hogy - én, akiről tudván tudja mindenki, hogy az Isten szolgája vagyok - mit lehet rólam leolvasni. Persze hát ez nem csak a Centerbury érsekre vagy lelkészre, püspökre vagy presbiterre vonatkozik, hanem mindazokra, akik az Isten oltára körül forgolódnak. A gyülekezetre vonatkozik, Isten népére vonatkozik. Mert Isten nem azért választotta ki az ő népét egykor az Ószövetség idején és majd Krisztusban minket, hogy személyválogató legyen, hogy „ez jöhet, ez meg nem”. Hanem mert ezzel célja van. Azt mondja a szövetségkötés idején Izrael népének az Úr: „Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül, bár enyém az egész föld. Papok királysága és szent nép lesztek” (2Móz 19,5-6). Papok királysága, papok birodalma. Mi a pap? Mi reformátusok nem szoktuk hivatalosan használni a prédikátorra, hogy pap, hanem lelkipásztor. Azért nem használjuk, mert nem én vagyok a pap. Mindenki pap. Mert közvetít, mert ide bejön az Isten házába, hogy Istennel találkozzék, hogy az Isten igazságának a fénye rávetődjék, aztán kimegy innen és valamit sugároznia kell. Mit? Azt, hogy kicsoda az Isten, hogy mit akar Isten. A választott nép nem azért volt kiválasztott, mert olyan nagyszerű, hanem azért, mert tetszett az Istennek, hogy ilyen közvetítés által juttassa el az Ő ismeretét és igazságát minden népnek. Erről már


Török István igehirdetése (Sárospataki Református Templom – Istentisztelet: 2011. szeptember 25.) az Ószövetség is ír: „népek jönnek világosságodhoz, és királyok a néked feltámadt fényességhez” (Ézs 60,3). Ha van ez a fény. De ha nincs? Tehát ilyen közösségi felelőssége van az Isten oltárát körülvevő Isten népének, hogy közvetít. És az Újszövetségben ugyan így ezt az igét Péter apostol, egy kis változatossággal, hogy nem azt mondja, hogy papok birodalma, királysága, hanem hogy királyi papság vagytok. Már nem egy körülhatárolt nép, nem egy körülhatárolt királyság, birodalom, hanem királyi papság, Isten királyságának a felmutatói vagytok, Krisztus követük. Keresztények, Krisztus követük. Mit sugároz az életed? Vajon akkor, amikor tudatosan megismerted és elfogadtad Isten Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött fiában, igazán eldőlt-e az, hogy ettől kezdve felelős vagyok azért, hogy mit olvas le rólam a környezetem, a szomszédom, mit olvas le rólam a családomnak egyik-másik tagja, mit olvas le rólam a világ? Ezért vagyunk itt, hogy beletekintsünk az Isten tükrébe, mert bele lehet tekinteni és szükséges is, hogy veséig és szívig felfedjen minket, hogy méregtelenítsen minket. Jakab azt mondja, hogy „aki a szabadság tökéletes törvényébe – mint tükörbe - tekint bele, és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója: azt boldoggá teszi cselekedete” (Jak 1,25). A cselekedet. S a gondolkodásunk továbbmegy, hogy de Uram te mondtad, hogy ez lehetetlen. Ezért jut el az apostoli igehirdetés – Pál apostol – annak a csodálatos dolognak a felismeréséig, hogy a törvény tükre nem csak arra jó, hogy megmutassa az igazságomat és megmutassa az igazságtalanságomat, megmutassa az ártatlanságomat és megmutassa a foltosságomat, a beszennyezettségemet, hanem olyan, mint egy pedagógus. Így mondja az Írás, hogy egy vezérlő mester, aki valahova elvezet. Nem a lehetetlenhez akar elvezetni, hanem a lehetőséghez akar elvezetni. „A törvény – mondja Pál - nevelőnk volt Krisztusig” vagy ahogyan a Károli Bibliánk mondja „Krisztusra vezérlő mesterünkké lett” (Gal 3,24). Világossá teszi, amit Jézus így mond, hogy nálam nélkül semmit sem cselekedhettek (Jn 15,5). Jöjjetek hozzám. Az Isten törvénye - amit komolyan veszünk egészen addig a mélységig, amíg Jézus is komolyan vette a Hegyi beszédben - nem csak az a kérdés, hogy ölök-e, hanem hogy nincs-e bennem olyan fogcsikorgató gyűlölet, hogy megölném, ha merném. Nem csak az a kérdés, hogy de facto házasságot török-e, hanem nem játszadozom-e azzal a gondolattal, hogy de jó lenne házasságot törni. Ez a Hegyi beszédnek a lényege, hogy szívig viszi az igazságot. Krisztusra vezérel, mert Krisztus az, akinél minden lehetséges hogy hit által igazuljunk meg. És akkor eljutunk tehát a beteljesüléséig, az ártatlanság beteljesüléséig. Olvastam azt az igét a János leveléből, hogy aki azt mondja, hogy nincs bűne, az megcsalja önmagát, és nincs benne igazság. Kihagytam a közepét: „ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól” (1Jn 1,9). Miért jövünk az Isten köré? Mert egyedül itt találkozunk, Isten közelségében találkozunk azzal, aki meg tud és meg is akar tisztítani minket. Ahol nem válik lehetetlenné és képtelenséggé Pál apostolnak az az igéje, hogy ha imádkozok – az ő idejében felemelt kézzel imádkoztak -, tiszta kezeket emeljenek fel, akik ott vannak, mert Jézus Krisztus megmos minket, megtisztít minket. Olyan szép az az énekünk, hogy „Aki értem megnyíltál, Rejts el, ó, örök kőszál! Az a víz s a drága vér, Melyet ontál a bűnér'” (458. dicséret) - tisztítson meg. Ő teszi lehetővé azt, amit a zsoltáros elmond, hogy most már ingadozás nélkül bízom. Ő az, aki lehetővé teszi – ami a


Török István igehirdetése (Sárospataki Református Templom – Istentisztelet: 2011. szeptember 25.) gazdag ifjú számára önmagától lehetetlen volt – hogy feddhetetlen legyen. Ő az, aki képes minket úgy megtisztítani, hogy a mindent látó Isten is tisztának ítél minket, mert nem az a kérdés, hogy mi minek ítéljük önmagunkat és nem az a kérdés, hogy a szomszédom, a főnököm, a beosztottam, a családtagom minek ítél engem – ez se lényegtelen, mondottam volt, hogy nem csak azért felelek, ami vagyok, hanem azért is, aminek látszom. De a lényeg mégiscsak az, hogy Isten minek ítél engem. És az ingadozás nélküli hitre elsegített embert az Isten fogja igaznak ítélni. Jóval Krisztus előtt is ugyanaz az Isten volt az Isten, évezredekkel korábban Ábrahámról olvassuk - aki nem volt tökéletes, ha az emberi mértékek szerint méricskélnénk -, hogy „hitt Ábrahám az Istennek és ezt a hitet neki tulajdonította, mint igazságot” (1Róm 4,6). Hitt és neki tulajdonította az Isten a tisztaságot, az ártatlanságot, a feddhetetlenséget. És ha ezt elfogadtam, akkor következik, hogy most már tényleg meg is kell ennek valósulnia a mindennapokban. Le kell lepleződnie, igazolódnia kell, hogy ez a hit ez hit! És nem csak maszlag, mert olyan is van. Hogy gyümölcse is van. Az Úr Jézus nagyon átlátott a kvázi hívő embereknek a lelkén – úgy hívták őket ugye akkoriban, hogy farizeusok -, de jól tudták mondani, hogy Uram, uram! Nem mindenki, aki ezt mondja „Uram, uram” megy be a Mennyek országába, hanem csak az, aki cselekszi az én Mennyei Atyám akaratát. Mert lehet. A keresztyén embernek ebben mindenkor vigyáznia kell. Talán legtömörebben és legszebben ezt a komplex igazságot a hitről, a cselekedetekről – Biblián kívül – egy tizenkilencedik századi filozófus költőnél olvashatjuk, Madáchnál, valahol Az ember tragédiájának vége felé az angyalok kara így zengedezik:

Szabadon bűn és erény közt Választhatni, mily nagy eszme, S tudni mégis, hogy felettünk Pajzsul áll Isten kegyelme. … Ámde útad felségében Ne vakítson el a képzet, Hogy, amit téssz, azt az Isten Dicsőségére te végzed, És ő éppen rád szorulna, Mint végzése eszközére: Sőt te nyertél tőle díszt, ha Engedi, hogy tégy helyette. Ezt érthetjük meg, amikor egyre közelebb jutunk Istenhez, így válik ez a zsoltár - ami igazán és tökéletesen kinek az imádsága? Az egyetlen ártatlan, feddhetetlen valakinek az imádsága, így is valljuk és hisszük, hogy végeredményben a zsoltárban kijelentett ige az örök igének az


Török István igehirdetése (Sárospataki Református Templom – Istentisztelet: 2011. szeptember 25.)

imádsága, Jézus Krisztusnak az imádsága. És ez a bizakodó, ártatlanságot, tisztaságot kereső zsoltár Jézus Krisztus által így válik a mi imádságunkká is. Ahogy énekeljük: éljek benned, s te énbennem. Erre válaszoljuk azt: „annak pedig, a ki véghetetlen bőséggel mindeneket megcselekedhetik, feljebb hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk, a mi bennünk munkálkodó erő szerint, Annak legyen dicsőség az egyházban a Krisztus Jézusban nemzedékről nemzedékre örökkön örökké.” (Ef 3,20-21)

Ámen!


Prédikáció - 2011. szeptember 25. - Török István