Page 1


László Zoltán: Egyszervolt Copyright © László Zoltán, 2013

ISBN: 978 61 5527 224 0 Agave Könyvek Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund A borítót tervezte: Szabó Levente Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba Szerkesztô: Csurgó Csaba Korrektor: Bordás Veronika

Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2013-ban Felelôs vezetô: Tóth Béláné ügyvezetô igazgató

Mûfaj: urban fantasy


Elsô

Kiemelt ügyfélstátusz

Tárgy: Sürgős feljegyzés a Szövetség részére Olyan információk birtokába jutottam, amelyek új alapokra helyezhetik kutatásunkat. A rendőrség látókörébe került egy haláleset, amelynek nemcsak a körülményei beszédesek, hanem az elhunyt személye is. Ő ugyanis nem más, mint Auth Dávid, aki ismereteink szerint a Transzóperencia követeinek meghallgatását végző eredeti csoport tagja volt. Álcámat nem felfedve haladéktalanul megvizsgálom az esetet, kitérve az esetleg felbukkanó, más csoportokat képviselő célszemélyek szerepére is. Határozottan állítom, hogy az események olyan láncolata indulhat el, amelyek elvezethetnek kitűzött céljainkhoz. Az ügy súlyára való tekintettel szabad cselekvést kérek. Természetesen várom az egyéb utasításokat is. Samsung mobileszközről küldve

Karsa Harlan felnőtt életét két körülmény súlyosbította igazán. Az egyik, hogy a patológián dolgozott, a másik pedig, hogy időnként emlékezetkiesésektől szenvedett. Valószínűleg a munkahelye volt a rosszabb. Mindig is úgy gondolta, az ember foglalkozása egyszersmind kijelöli helyét a szociális kapcsolatok bonyolult hálózatában is: egy tűzoltóra

7


László Zoltán

például mindenki úgy tekint, mint kipróbált vagy legalábbis potenciális hősre, aki idős hölgyeket ment ki égő otthonukból. A tanárok azok, akik a jövő generációit indítják útjukra, felvértezve őket tudással, emberséggel. És így tovább. De mit gondolnak arról, aki egy boncteremben dolgozik, és még csak nem is orvos? Mégis, ezekben a pillanatokban, ahogy állt a romkocsma előtt, miközben az utca fölött lassan hajnalba sápadt az ég, és ő azon tűnődött zavarodottan, mi történhetett az elmúlt néhány órában, kissé át kellett rendeznie az életét súlyosbító körülmények sorrendjét. Réka persze nem volt sehol. Néhány órája még együtt ültek a Hamis A Baba egyik kerti asztalánál, és a dolgok határozottan jobban alakultak, mint általában Harlan első randijain szoktak. – Az Uzsoki Kórházban dolgozom – felelte Harlan óvatosan Réka kérdésére. A nőknek ilyenkor fel szokott csillanni a szemük, mert valamiért az emberek többsége úgy véli, egy kórházban csakis orvosok dolgoznak. Sőt, főorvosok. Szép fizetés, plusz hálapénz. A fiúnak időnként megfordult a fejében, hogy meghagyja partnerét ebben a tévedésben, ám mindig attól félt, hogy még az este folyamán rosszul lesz valaki az egyik szomszédos asztalnál, és orvosért kiáltanak. Attól, hogy ilyen többnyire csak a filmekben szokott megtörténni, még nem biztos, hogy vele nem esik meg. – Igen? És érdekes? – Réka kortyolt egy kis kólát a szívószálján keresztül. – Khm. A patológián. Tudod, itt foglalkoznak a, hm, halottakkal. Mármint az orvosok. Én az iratokat kezelem. Réka ajkával visszaengedte a szívószálat a palackba (amely mozdulatot Harlan éppolyan vonzónak találta, mint az anyajegyet a lány arcának bal felén), és előrehajolt a székén. – Tényleg? Mesélj!

8


Egyszervolt

– Mondom, én csak az iratokat kezelem. Irtó sok papírmunka van vele, és pontos nyilvántartást kell vezetni, mert tudod… a hozzátartozók nem szívesen veszik, ha elkeveredik az elhunytjuk. Egyébként is nehéz nekik, de ha mást temetnek el, az csak még nehezebbé teszi a dolgokat. – De szoktad látni a hullákat, nem? – Főleg a nevüket. A papírjaikat. – Harlan szerette volna elmondani, mennyire szomorú látni a gazdátlanná vált személyi igazolványokat vagy a halotti anyakönyvi kivonatokat, amelyek kitöltendő rubrikákká egyszerűsítenek egy egész életet. De nem tette, mert félt, hogy a lány azt gondolja, túl sokat foglalkozik a halállal. – De csak megnézed őket, nem? Legalább az érdekesebbeket – foglalkozott tovább a halállal Réka. Harlan hirtelen rájött, hogy az olyan apróságok, mint a sok fekete cucc a lányon, meg a korábban szóba került zenekarnevek meglehetősen ijesztő mintázatot alkotnak. Réka kedvenc bandái jobbára skandinávok voltak, amelyeket a nevük alapján Harlan olyasféle zenekaroknak gondolt, akik lemondják a fellépést, ha a szervezőktől nem kapják meg a show-hoz igényelt friss disznóvért. – Az… érdekesebbeket? – Tudod, akik furán halnak meg. Furák a haláluk után. Savba esnek, heteket töltenek a Dunában, megrázza őket egy vasúti felsővezeték, amikor megpróbálnak fogadásból átmászni egy tehervagon tetején. Harlant kényelmetlen érzés fogta el: mintha a lány most először figyelne rá igazán. – Nem. Nem különösebben. Persze láttam már néhányat, ez elkerülhetetlen, hiszen az osztályon dolgozom. De nem olyanok, mint akik emberek voltak. Úgy értem, inkább bábuknak tűnnek, nem az jut róluk az ember eszébe, hogy te jó ég, ez egy halott. A személyes holmijuk rosszabb szerintem. Az irataik például…

9


László Zoltán

– Mesélned kell róluk – jelentette ki Réka. – Érdekesnek tűnik a munkád. Az enyém dögunalom. Harlan ezzel vitatkozott volna, mert noha a lány egy megjegyezhetetlen négybetűs nevű uniós projekten dolgozott, és olyan rövidítéseket használt, mint PFB, meg PEJ (amiről a fiúnak egy büszke paripa jutott az eszébe, homlokán tizenkét csillaggal), mégiscsak a fejlődésről meg a jövőről szólt az egész. Ami gyökeres ellentéte a bonctermi munka lényegének. Mindenesetre innentől a társalgás kényelmetlenül sokszor tért vissza a munkahelyével kapcsolatos dolgokra, és Harlan csak akkor kapott kegyelmet, amikor végre kihozták a vacsorát, két házi hamburgert, amelyekhez apró fémvödörben tálalták a sült krumplit. Jókora adagnak bizonyult, alaposan kifogott Harlanon. Biztos volt benne, hogy Réka nyápicnak tartja ezért, hiszen a lány módszeresen és jóízűen eltüntetett mindent a tányérjáról. Feketével kihúzott szeme kifürkészhetetlenül villogott az étel fölött. Aztán a lány így szólt: „Igyunk valamit!”, és Harlan a vacsora miatt már épp eléggé hátrányban érezte magát ahhoz, hogy ne árulja el: a robogója kint parkol az utcán. Bementek a kerthelyiséget körülölelő régi házba, ahol az egykori nappalikban csocsóasztalok álltak, a hálókban puffok várták a vendégeket, majd a néhai konyhában húzódó bárpultnál kikértek egy kör rövidet, aztán még néhányat. Táncoltak az emeleten, és a fiú szerette volna azt gondolni, hogy pont olyan lazán csinálja, mint ahogy szeretné, miközben gőze sem volt, milyen előadók zenéje dübörög a hangfalakból. Együtt mentek el pisilni, és ő megvárta a lányt. Réka nevetett, és behúzta az egyik félreeső zugba. – Mi a véleményed a halálról? – kérdezte, és barackpálinka-illatú lehelete a fiú fülét csiklandozta. Az nem válaszolt rögtön, de a lány folytatta: – Azt gondolom, a halál semmi. Ami fáj, az csak az itt maradottak önsajnálata. Hiszen neked már úgyis mindegy, nem tudsz, nem érzel.

10


Egyszervolt

Ők azonban itt maradnak, nekik kell belakni a hiányodat, tovább élni a veszteséggel. A halál tehát a legönzőbb dolog, nem gondolod? – kérdezte, és felnevetett. Több pálinkát ivott, mint Harlan, ebben a fiú biztos volt. – Már a halál lehetőségétől is kiborulnak. Atyáskodnak feletted, rád erőltetik azokat a dolgokat, amiket ők szeretnének, hogy véghez vigyél az életedben. – Réka elkomorult. Harlan már azt gondolta, hogy a pillanat varázsa elmúlt ebben a félreeső kis zugban, amely talán fürdőszoba volt régen, miközben a fények átsiklanak fölöttük, és a zene a tüdejükben reszket, ám Réka akkor megcsókolta. Forró és síkos volt a szája, Harlan pedig két dologra gondolt: egyrészt hogy a lány vajon miatta, vagy a munkája, esetleg csupán az alkohol miatt viselkedik-e így, másfelől meg hogy ettől muszáj szerelembe esni, ha így folytatják. Függetlenül e halálos dumáktól. Nagyjából ennyire emlékezett Harlan az estéből. Most pedig ott állt a romkocsma fekete, világháborús lövésnyomoktól pettyezett épülete előtt, ruhája koszos, az oldala sajog, múló, szomjas részegség gyötri, és a kidobóembert faggatta Rékáról. – Elég sokan voltak itt ma este – húzta el a száját a pasas, és félreállt, hogy az utolsó vendégek egy kis csoportja elmehessen mellettük. Valóságos óriás volt, fekete vászoningjéből kitelt volna egy kalózszkúner vitorlája. A fiú a halántékát dörgölte. – De valahogy ki kellett jönnöm, el melletted. És Réka, a lány, akivel voltam… Egyenes fekete haj, fekete top, fekete miniszoknya. Fekete harisnya. Olyan gótikus stílus, azt hiszem. Tulajdonképpen elég jellegzetes. – Nem emlékezhetek minden vendégre. Jönnek-mennek, tudod – a kidobó felhúzta hatalmas vállát, amennyire a nyaka kerülete ezt engedte. A legvaskosabb nyak volt, amit Harlan valaha látott. – Neked meg nem kellett volna annyit innod. – Nem ittam sokat. Ráadásul motorral vagyok. Ott áll a…

11


László Zoltán

Harlanban megakadt a szó. A robogója, a zöld kis Honda Cub nem parkolt a lámpaoszlop alatt, ahol hagyta. – Az is eltűnt? Ez nem a te napod, öregem! – vélte jóindulatúan a kidobó. Mintha Harlan addigra nem jutott volna maga is erre az álláspontra.

Az éjszakai busz megállójából hívta a rendőrséget, hogy bejelentse a lopást. Sokáig csöngött, mire felvették, a diszpécser pedig mintha legszebb álmából riadt volna fel, és nem mulasztotta el érzékeltetni, hogy a kellemetlenségért egyedül a hívó felelős. Felvette az adatokat, majd azt kérte, hogy Harlan menjen be személyesen is, hogy a feljelentést megtegye. Minden tőlünk telhetőt elkövetünk, persze, mondta, és itt először érződött némi derű a hangjában. A megállóban részeg és kevésbé részeg fiatalok ácsorogtak, néhányan énekeltek, mások nevetgéltek, egyedül Harlan állt némán és savanyúan, amíg egyik busz a másik után sorolt a járda mellé. Felszálltak és leszálltak, a várakozók fogytak, csak Harlan busza nem volt sehol. A fiú a menet­ rendet böngészte a táblán. Hiába. A járat vagy elképesztően sokat késett, vagy túl korán érkezett, még azelőtt, hogy ő a megállóba ért volna. A má­jusi hajnal csípős szelet kavart, és Harlan egyáltalán nem úgy öltözött, hogy egy megállóban álldogáljon. Kabátja a bukósisakjával együtt a köddé vált robogó dobozában maradt. Már csupán három lány, két középkorú, vöröses arcú férfi, akik láthatólag munkába igyekeztek – és sűrűn tekintgettek a lányok felé –, meg egy kerekesszékes, hajléktalan külsejű nő várakozott vele. Az utcai lámpák kattanva aludtak ki, és a színek egyszerre kékebbé és hidegebbé váltak az utcán.

12


Egyszervolt

A három jól öltözött lány taxit fogott. Harlan azon gondolkodott, neki is ezt kellene tennie, kerül, amibe kerül. Aztán végre felbukkant egy újabb busz. Harlan lemaradt róla, hogy megnézze a szélvédő mögötti járatszámot, oldalt pedig üresek voltak a táblahelyek. – Ez a 907? – kérdezte Harlan a munkásokat, miközben az ajtók csattanva kinyíltak, ám a férfiak csak visszabámultak rá. – Melyik? Harlan türelmetlenül fújtatott, és az apró nőhöz hajolt, aki éppen a legközelebbi ajtót célozta meg a kerekesszékével. – Bocsánat, ugye ez megy Zuglóba? A másik felnézett, és Harlan csak ekkor jött rá, hogy tévedett: a kötött sapka alól törékeny arcú, pubertás előtti kamaszfiú pillantott rá. – Segítene, fiatalember? – kérdezett vissza a srác válasz helyett. Meglepően mély hangja volt. Harlan a magas lépcsőfokokra, aztán a székre, végül a munkásokra meredt, de azok mintha észre sem vették volna őket, éppen apró üvegek kupakját csavarták le, hogy a napjukat beindítsák. Egyre jobban sajgott az oldala. – Nem is tudom… – kezdte, de a busz csöngője rekedten felberregett. – Nem vagyok nehéz, higgye el! – kuncogott a fiú, aki valahogy egyre kevésbé volt gyerekszerű. – A sofőrre meg ne várjon, ő nem segíthet. Az utazhat, aki maga száll fel. Harlan magában rég feltette a kérdést, mi jöhet még aznap éjjel, úgyhogy most csak lemondóan megragadta a kerekesszéket a hátsó kapaszkodóinál fogva, majd megemelte. Maga is meglepődött, milyen könnyen ment neki. Mintha senki nem ült volna a kerekesszékben, sőt, hátulról inkább úgy tűnt, csak egy üres kabát és néhány rongydarab hever gyűrötten az ülésen.

13


László Zoltán

Felrakta a széket, aztán sebesen maga is felkapaszkodott. Meg sem lepődött rajta, hogy a sofőr odacsukta az ajtóval a zakóját. Az ítéletükbe belenyugvó foglyok rezignáltságával ott maradt az alsó lépcsőfokon, nem is próbálta kiszabadítani magát. A fiú beljebb gurult, aztán megfordult a székével, és vidáman csillogó szemekkel nézett vissza. – Ne aggódjon, pajtás, lesz ez jobb is, izgalmasabb és szebb, csak merüljön jobban bele! Kösz a biztatást, gondolta Harlan, de udvariasan biccentett, aztán igyekezett másfelé nézni: fura hajléktalan gyerekekkel diskurálni már tényleg sok lett volna aznapra. Most jött rá, hogy ketten utaznak csupán a buszon. Talán valami szolgálati járat. A fiú azonban nem hagyta annyiban: – Jótett helyébe jót várj, ahogy a törvény tartja. Ha bármikor segítségre lenne szüksége, jöjjön el Pest­ hidegkútra. Ott lakom a kút kávájánál, de arrafelé egyébként is bárki megmondja, hol tanyázik az öreg Virág. – Kösz. Majd észben tartom. A busz egyre gyorsabban robogott, és a megállók sorra elmaradtak mögöttük. Harlan a telefirkált üvegen át megpróbált rájönni, hol járnak éppen. Nem tűnt ismerősnek a környék. – A feliratokat nézi? Mind egy-egy hőstett regéje. Harlan rámeredt a firkákra, de az írásjelek ismeretlenek voltak. A kamaszok biztos el tudják olvasni ezeket. – Merre megy a busz? – Amerre kell. Mindig arra megy. Harlan rámeredt a fiúra, és azon tűnődött, érdemes-e megkérdezni egy drogostól vagy részegtől, hogy drogos-e, netán részeg. Virág szemét mindenesetre nagyon különösnek látta, sehogy sem illett a törékeny gyermekarcba. Sóhajtott: kemény dolog lehet az utcán élni. Talán a szülei minden éjszaka elzavarják, hogy a székével kolduljon; nem csoda, ha korán kell felnőnie.

14


Egyszervolt

– Jó reggelt, megváltották már jegyüket az útra? – A sovány, barkós ellenőr a semmiből termett mellettük. Harlan meg volt győződve róla, hogy idáig ketten utaztak a buszon a fiúval. – Van bérletem, egy pillanat – mondta, és a zakója belső zsebébe nyúlt. A fiú rá sem pillantott az ellenőrre, csak csöndesen felelte: – Én már egy életre megváltottam az utazást. Az ellenőr jóváhagyólag biccentett, majd végigmérte Harlant, ügyet sem vetve az orra alá dugott bérletigazolványra. – Ne bérlettel jöjjön, jóember. Erre a buszra nem jó a bérlet. Mivel akarja megváltani az utat? Aranyfácán tolla? Ezüstkunyhó szalmaszála? – Az azért sok lenne, nem? – kérdezte ártatlanul a fiú a kerekesszékből. Az ellenőr felmordult. – Szóval? Harlan arra jutott, hogy egész biztosan valami átverésbe keveredett. Talán összekeverik valakivel. És az ellenőr nem is utazhatott a buszon, hacsak nem a vezetőfülkében. Elfér ott két ember? – De hát itt a bérletem. Miért nem jó ez? – Mert nem jó. Tudhatná, ha már felszállt. – Márpedig ez a bérletem. És érvényes – megköszörülte a torkát, és igyekezett erélyesnek tűnni. – Úgyhogy hagyjon békén. A főnökei se örülnének, ha kiderülne, hogy a saját zsebét tömi az utasok kárára. Az ellenőr közel hajolt, ajka lefittyedt csupa borosta arcában. – Már miféle főnökök? – A zakója! – rikkantotta hirtelen a kerekesszékes fiú. – Ha nem csal a szimatom, márpedig nem csal, akkor részt vett egy s másban a mai este. – Na de ez már mégiscsak… – Harlan legnagyobb megrökönyödésére az ellenőr arca még közelebb nyomult, és kitáguló orrcimpákkal megszaglászta a zakóját. – Úgy igaz! – Aztán fémes csisszanással arasznyi penge jelent meg az ellenőr kezében, majd egy villanás, és a zakó legfölső gombja hangtalanul belepottyant a férfi mancsába.

15


László Zoltán

Harlan még csak el sem ugorhatott, hiszen fogva tartotta az ajtó. – Mégis mi a fenét csinál?! – Egy Animátor volt az, szavamra! – morogta az ellenőr elégedetten, ügyet sem vetve Harlan felháborodására. Hátralépett, és meghajolt: – Az utazás díja kiegyenlítve! Harlan becsukta a száját. Rájött, hogy a helyzet nem csupán végtelenül bizarr ezzel a két őrülttel, de még fegyverük is van. – Én csak… haza akarok menni – motyogta. – Ott is van – mutatott rá az ellenőr megenyhülve. A busz csikorogva fékezett, és az ajtó szusszanva elengedte Harlan zakóját. A háza előtt álltak. Harlan bizonytalanul bólintott, majd kezét az oldalához szorítva, maradék méltóságát összeszedve leszállt, hogy végre hazamenjen, és aludjon egyet.

Harlan otthona egy új építésű társasházban volt a zöldövezetben, nem messze a Rákos-pataktól. Talán ez a környezet volt a hibás: ha nem a pesti oldal egyik legfelkapottabb kerületében veszi meg a telket a beruházó, akkor minden másképpen alakul. Például nem próbálnak hatlakásos épületet cipőkanállal bepakolni a családi házak közé, és a kivitelezéskor sem igyekeznek ezernyi kreatív spórolási módszerrel visszahozni valamit a Zuglóra jellemző magas telekáron. De nem így történt, s ennek köszönhetően Harlan a nyári estéken csaknem karnyújtásnyira láthatta az ablakából a szomszéd ház urát, egy nyugdíjas háziorvost gatyábanpólóban a kertjét locsolni. Harlan zuhanyozni akart. És aludni. Másnapra talán rossz álom lesz mindaz, ami történt vele.

16


Egyszervolt

Kinyitotta az ajtót, és a megszokott tánclépésekkel a kapcsolóhoz ment, hogy villanyt gyújtson. A kapcsoló a nyíló ajtó mögött volt (az összes kapcsolóra rányíltak az ajtók, a biztosítéktábla pedig az egyik leghosszabb falszakasz közepére került; így talán kevesebb vezetéket kellett beépíteni). Ledobálta koszos ruháit, sziszegve tapogatta az oldalán húzódó lilásra színeződött jókora zúzódást, aztán lezuhanyozott. Tüntetőleg nem foglalkozott a zuhanytálca alól szivárgó vízzel, pedig már megtörölt lábával egyenesen belelépett a gyorsan hűlő tócsába. Átvánszorgott az apró hálóba, bedőlt az ágyba és a fejére húzta a takarót. Végre aludt.

Ébredés után előkereste a bank telefonszámát, és bár szombat volt, megpróbálkozott az ügyfélszolgálattal. Óvatosan kikérdezte a bejelentkező hölgyet, hogy mi történik, ha mondjuk ellopják a bankhitellel használtan vett robogóját, amin még több részlet van, mint amennyibe valószínűleg kerülne. És mivel a robogó ötven köbcentis, nincs rendszáma sem. A vá­ lasz egyáltalán nem nyugtatta meg. Pólóban és kinyúlt tréningnadrágban ült a kanapén, és egy darabig csak bámulta a Dekorációs Oszlopot (nem az volt, de valamiért úgy jöttek ki a statikai számok, hogy a nappali közepére be kellett tenni egy vasbeton megerősítést; Szabó úr, a kivitelező hosszan lelkesedett, milyen dekorációs éke lehet az a lakásnak, de Harlan csak annyit tapasztalt, hogy egészen az erkélyajtóig kellett húznia a kanapét, hogy lássa az oszloptól a tévét). Még mindig fájt az oldalán a zúzódás, amelynek keletkezésére éppúgy nem emlékezett, mint arra, mitől lettek koszosak a ruhái. Vajon hol járt, mit csinált, miután elvesztette Rékát a buliban? Remélte, semmi botrányosat. Talán fel kellene hívnia a lányt. Már ha még szóba állna vele.

17


László Zoltán

Jó erős kávét főzött, a konyhasarokban talált szikkadt zsömléből és párizsiból szendvicset készített. Aztán rájött, hogy nem is annyira éhes az ember, amikor az élete – anyagi értelemben legalábbis – romokban hever. Bár igazából nem anyagi értelemben is. Nem lehetett azt állítani, hogy Karsa Harlan nagyon sokat várt volna az élettől. Aki állami gondozásban nő fel, nem lehet különösebben finnyás, és ő ahhoz képest sokra vitte: van állása, nem is rossz, attól függetlenül, hogy valamiféle nekrofilnek hiszik miatta. Ha hitelből is, de lakása és egy robogója is van. Mínusz robogó. Vehetett volna hétköznapibb, olcsóbb kismotort is, de a Cub első pillantásra lenyűgözte régies formájával, barna bőrnyergével, krómozott tükreivel, ahogy a kereskedés hátsó sarkában álldogált. Ez lehetett a világ legnagyobb darabszámban gyártott motorkerékpárja – Harlan úgy gondolta, hatvanmillió vásárló nem tévedhet, tehát a lehető legésszerűbb döntést hozta. Erre tessék. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ez egyfajta égi büntetés, amiért nem egy kínai robogót választott. Az olyat biztos nem vitték volna el. Egyszer csak csengettek. A kaputelefon nem igazán működött, úgyhogy Harlan papucsot húzott, és lement, hogy ajtót nyisson. Látogatója köpcös, alacsony férfi volt, az a fajta, aki akkurátusan keresztbe fésüli néhány hosszúra növesztett tincsét a fején terjedő kopasz folton. Gyűrött nyakkendője egy 1978-as brigádgyűlésen számíthatott utoljára divatosnak. – Ön ugyebár Karsa… Harlan, nem igaz? Vágó Károly vagyok a Tu­ lajdonnyilvántartó és -ellenőrzési Főosztálytól. Ha úgy tetszik. Befáradhatnék? – A robogó?

18


Egyszervolt

– A tömegközlekedést választottam, de jöttöm célját illetően e tény nem bír jelentőséggel. Számottevővel. – A banktól jött? – kérdezte Harlan, és lepillantott a hivatalnok kopottas sertésbőr aktatáskájára. – Bankokkal és egyéb pénzintézetekkel is kapcsolatban állunk, ez abszolúte fedi a valóságot. Bemehetnék tehát? Harlan félreállt az ajtóból, és intett Hszün úrnak a földszint egyből, aki hatalmas, vadonatúj Mercedes terepjárójával éppen kiállt az előkertből. Hszün úr faarccal pillantott vissza: talán Kínában nem szokás integetni a szomszédoknak, mert rossz szerencsét hoz. Harlan a kocsi után nézett. Hszün úr népes és még annál is hangosabb családjával együtt roppant különös szomszédság volt: furán viselkedtek, furákat ettek, furán nevelték a gyermekeiket. A fiú korábban – különösen az után, hogy megnézte a Men In Blacket – sokszor kapta azon magát, hogy azt figyeli, elárulják-e valódi kilétüket valami aprósággal. Vágó még csak az autóra sem pillantott. Szuszogva kapaszkodott fel a lépcsőn, amikor Harlan felkísérte a lakásba. – Kávét esetleg? – kérdezte a vendégét, amikor az helyet foglalt a kanapén, és egy jókora vászon zsebkendővel az izzadságot törölgette a tarkójáról. Harlan évek óta nem látott senkit, aki vászon zsebkendőt használt volna. Éppenséggel olyat se, akinek ilyen dús, koromfekete szemöldöke lenne. Mintha Vágó fejtetőn kihullott haja szemöldökként reinkarnálódott volna. – Köszönöm – mondta a hivatalnok, majd amikor Harlan a konyhasarok felé indult, még hozzátette: –, de nem. A fiú zavartan leült a puffra, ami színben egész jól passzolt a kanapéhoz. Jólesően meglepte, hogy a bank ilyen gyorsan kiküldött valakit; erre nem számított.

19


László Zoltán

– A robogót, egy zöld Honda Cubot a Jókai utcából vitték el valamikor az éjszaka, noha természetesen lezártam, egy egész komoly Abus lakat volt rajta. A hátsó dobozban benne volt a bukósisakom és a kabátom, amit motorozáshoz szoktam felvenni. Ööö, fel kell mutatnom a számlákat róluk? – Az mindig jó, ha felmutatja a dokumentumokat, Karsa úr. A dokumentumok jelentőségét hajlamosak alulbecsülni az emberek. – Vágó óva­tosan a lába mellé helyezte az aktatáskáját. – Csakhogy jómagam egyáltalán nem ez ügyben érkeztem. – Nem? – Tökéletesen nem. A hivatalnok kifejezéstelenül meredt rá, mintha némely pillanatokra senki nem lenne odabent, és amit a távozó hátrahagy, az csupán valami nyugtalanító karikatúrája egy emberi arcnak. – …Akkor? Vágó felvonta tekintélyes szemöldökét, amely függönyként emelkedett fel apró szeméről. – Emlékszik a gyerekkorára? Harlan nem igazán értette. – A gyerekkoromra? – Arra bizony. Amikor a törvények értelmében a kiskorú fogalmának felelt meg. Más meghatározások szerint a kisgyermeki életszakaszát élte. – Hogy jön ez ide? – De még mennyire hogy idejön. Az ügyünkhöz. Nos, ön állami gondozásban nevelkedett egészen… Várjunk csak… – Vágó az ölébe vette az aktatáskáját, hogy előhúzzon egy szamárfüles kartonpapír iratgyűjtőt, abból pedig egy köteg hanyagul összerendezett papírt. Harlan úgy látta, mindenféle nyomtatványok. – Hatéves korom óta, azt mondják – segítette ki Harlan. – Sajnos nem emlékszem rá. Amnéziám volt, amikor megtaláltak az utcán bolyongva. Sosem derült ki semmi az azt megelőző időszakról.

20


Egyszervolt

– Nem emlékszik, igen – Vágó csattintott egyet golyóstollával, és feljegyzett valamit az egyik űrlapra. – A vér szerinti szülei sosem keresték? Harlanban valami fájón nyilallt egyet. – Nem tudok róla. De megtudhatnám, hogy miért érdekli? – Sorjában, Karsa úr, az ügyvitel szigorú rendszer ugyebár. Tehát előbb a bakonyoszlopi Általános Iskola és Gyermekotthon lakója volt, majd a Hűvösvölgyi Gyermekotthonban nevelkedett. – Ez kérdés volt? – Harlan kezdte elveszíteni a türelmét. – Ha ott van a papírjaiban, minek kérdezi? – Fájdalom, de az azonosítás nem mellőzhető. Harlan… Milyen név ez? – Fogalmam sincs – vágta rá Harlan ingerülten. Épp elégszer kérdezték már tőle; ha szóban közölte a teljes nevét, általában még azt sem tudták, meddig tart a vezeték- és hol kezdődik a keresztneve. A tanárok persze gyorsan megtanulták: talán féltek, hogy belesülnek és csorba esik a tekintélyükön. Így hát mindegyikük Harlant kezdte először feleltetni, amikor a Kissekhez és Kovácsokhoz még arcokat sem tudtak kapcsolni. Harlan sohasem ápolt jó barátságot a nevével. – Van az az amerikai sci-fi író, Harlan Ellison. – Elárulná végre, mit óhajt? – Nekem, bár csak egy hivatalnok vagyok, szűkre szabott fantáziával, talán feltűnne az egybeesés, és könnyen arra gondolhatnék, hogy talán egy világtól elzárt, sci-fi-őrült kommunából szöktem meg kisgyermekként. Harlan pislogott. – Hogy mi? A gyermekotthonban, magányos és szeretetre éhes kisfiúként természetesen maga is számtalan történetet kitalált a származásáról. Legtöbbször titokzatos és gazdag családot képzelt magának, és kivétel nélkül mindig felbukkantak a szülei, hogy végre hazavigyék egy olyan házba, ahol egész évben fényfüzérek égnek az eresz alatt, és saját tetőtéri szobát kap. De mivel ez sosem történt meg, idővel leszámolt az ábrándokkal. A maffia

21


László Zoltán

által üldözött apa vagy az indiai hercegnő anya kikopott a gondolataiból a többi buta gyermeki ábránddal együtt. – Nem tudom, Karsa úr. Csak töprengek. Itt ez a sok fantasztikus regény a könyvespolcán… – Szeretek ilyesmit olvasni. – …Ami akár még bizonyító erejű is lehet, azt tekintve, honnan hozta magával a téma iránti érdeklődést. Talán a szülei nem voltak képesek arra, amire ön, és nem hagyhatták el a kommunát, hogy megkeressék elkószált kisfiukat. Talán valamiféle egyedi képesség, hogy kikerülje a csapdákat és kivágja magát a szorult helyzetekből. Mint ahogy mára virradó éjjel túlélte az Animátor támadását. Teszem azt. Harlan köhintett, majd bólintott. Felállt. – Vágó úr, kérem, távozzon. Kérem. – De hát még csak a 12-6-os nyomtatványnál járunk! – háborodott fel a hivatalnok. A szemöldöke valósággal felborzolódott a méltánytalanság hallatán. Vicces látványnak kellett volna lennie, mégis inkább olyan volt, mintha a szőrszálak egyenként nyújtóznának ki, akár egy tengermélyi állat tapogatói. – Én nem tudom, hogy összekevernek-e valakivel, maga meg az a két alak a buszról, vagy valamiféle újabb idétlen tréfa Kamondi doktortól a patológiáról, de nem is vagyok kíváncsi rá. Csak menjen el. Vagy rendőrt hívok. – Azt valószínűleg egyikünk sem akarja – jegyezte meg Vágó, és úgy meredt a papírjaira, mint aki hirtelen össze akarja számolni az E betűket az oldalon. – De leginkább a bűnüldöző szervek azon tagjai nem, akiket ide küldenének. Gondoljon a családjukra. Vagy hogy ön mennyit takaríthatna utánuk. Ez a berendezés többet érdemel ennél. Harlan nem értette. – Mi van a berendezéssel?

22


Egyszervolt

Vágó sértett méltósággal állt fel, és a papírjait a mappába, majd azzal együtt az aktatáskájába söpörte. – Talán valóban igaza van. Az ügyfélkapcsolati területen van még némi fejlődnivalóm. Konfliktuskezelés, egyebek. És ön egyelőre kiemelt kapcsolati státuszban van, nem úgy, mint a legtöbben, akikkel, hm, kontaktusba kerülök hivatali minőségemben – még egyszer előhúzta zsebkendőjét, és megtörölte a homlokát. – Most tehát távozom. Harlan bólintott, és legyőzte a kísértést, hogy bocsánatot kérjen a hivatalnoktól. Nehezen viselte, ha megharagított másokat. De a fene egye meg, neki van igaza! Miközben lent a ház előtt kinyitotta a kaput Vágónak, úgy ügyfél-, mint állampolgári minőségében is kihúzta magát. – Kérem, remélje, Karsa úr, hogy következő találkozásunkig megőrzi kiemelt ügyfélstátuszát – búcsúzott vendége. – Addig is gondolkodjon el a hallottakon, és ha úgy érzi, szeretne még többet megtudni a családjáról és erről a különös kommunáról, bátran forduljon hozzám. Névjegyem a cipőtartóján hagytam. A viszontlátásra. Harlan sóhajtott, és becsukta a kaput. A nyugdíjas háziorvos a szomszéd kertből ráköszönt: – Gondolom, hallotta, hogy már megint hajnalig dübörögtették a zenét azok ott az emelet kettőben! Már ha ez zene egyáltalán. És az erkélyen cigarettáztak, meg röhögtek! Most persze csend van, biztos döglenek. Hát így könnyű minden éjszaka dajdajozni! Harlan elkövette azt a hibát, hogy vállat vont. – Nem tudom, reggel jöttem haza. A nyugdíjas háziorvos arca elsötétült, és szó nélkül otthagyta. Fönt, az erkélyajtón kipillantva a fiú látta, ahogy a háziorvos a kertje közepén állva beránt egy sárga láncfűrészt, és jó hosszú gázfröccsöket

23


László Zoltán

ad. Egyetlen darab fa sem volt az udvarában, csak gyep és tuják. Úgy tűnt, a háziorvos kajánul mosolyog. Harlan bezárta az erkélyajtót. Azon tűnődött, hogy tulajdonképpen mit is akart tőle a hivatalnok. Hirtelen jött rá, mihez hasonlít a szag, ami alig érezhetően belengi a lakást Vágó távozása után. Mint a gyógyvizek. Vagy a kénkő.

Bár őrültségnek tartotta Vágó minden szavát, önkéntelenül is újra felébredt benne a remény, hogy valamit, valami egészen kicsi információmorzsát megtud a származásáról. Fogalma sem volt, mit változtatna az a mindennapi életén, de legalább valami fogódzót adhatott volna. Ostobaság. Ha belegondolt, hány őrült pécézte ki magának az elmúlt tizenkét órában, nagyon rossz érzés lett úrrá rajta. Mintha összebeszéltek volna. Neki pedig fogalma sincs, mi történt vele az éjjel. Kedvenc könyveiben az ilyesmi aligha jelenthetett mást, mint hogy a múltban kicserélték az emlékeit, és most repedezik a máz, amely elzárta előle korábbi galaktikus titkosügynök-személyiségét. Még nagyobb ostobaság. Ami azt illeti, Harlannak volt ideje – ha megszokni nem is, de – elfogadni az időnkénti emlékezetkieséseket, még ha évek teltek is el közöttük. Annyi bizonyos, hogy élete rémisztő pillanataiban jelentkeztek. Amikor csávába került: éppúgy, ahogy a vendége állította. Nyilván a stressz okozott valami zavart az agyában, tudata részéről egyfajta önvédelem volt ez (alaposan utánaolvasott a témának a neten). Ám ha csak ezekre az emlékezetkiesésekre gondolt, máris rossz érzések kezdték gyötörni. A legnyugtalanítóbb egy kiskamaszkori eset volt, és nem csupán az amnézia miatt. Tizenegy évesen céltáblájává vált néhány nagyobb fiúnak.

24


Egyszervolt

Mindennapi történet ez a gyermekotthonban; talán túl csendes volt, talán mert jobb szeretett olvasni, mint focizni, talán mert abban az időben kissé hízásra hajlamosnak tűnt. Joci, Ottó és Karesz akkor már fél éve kínozta a legváltozatosabb módokon; pöckölték a menzán a sorban (és ettől inkább maga elé engedte őket, noha sejtette, hogy a sarkára kellene állnia), fogkrémet nyomtak a szekrényébe, bevizezték az éjszakára az ágya mellé tett ruháit. Aztán Ottó és Joci megszökött az otthonból. Néhány nap múlva visszahozták őket, ám ettől kezdve a kínzások egyre inkább eldurvultak. Aztán egy nap négyesben maradtak a mosdóban: Karesz és Ottó lefogták, és a vécécsészébe akarták nyomni a fejét, miközben Joci, a bandavezér röhögve dirigált nekik. Harlan semmire nem emlékezett a következő órákból; a kert végében, a bokrok közt kuporogva tért magához. A nagyfiúk viszont kivétel nélkül a gyengélkedőre kerültek néhány meglehetősen csúnya zúzódással és ficammal. Attól kezdve a trió nagy ívben kerülte Harlant. Csupán messziről méregették félelemmel vegyes dühvel, ám többé nem kekeckedtek vele. Senkinek sem mondták el, mi történt a mosdóban, Harlan pedig nem próbálta megkérdezni tőlük. Valószínűleg valaki rájuk nyitott, talán egy nevelőtanár, aki a legkevésbé sem az előírások szerint, de egyszer és mindenkorra pontot tett az ügy végére. Harlan azonban, amikor magányosan álmodozott, szerette volna azt hinni, hogy valamiféle rejtett szuperképessége nyilvánult meg. Mint Superman. Vagy – ismerte el rögtön utána aggodalmasan – Mr. Hyde. Ez az egy alkalom volt, amikor tudomása szerint másoknak ártott az elveszett időszakban. (Ez nem volt egészen igaz. Ott volt a Baleset, tizenkilenc évesen. De arra gondosan nem gondolt többé.)

25


László Zoltán

Ha valaki Karsa Harlan külsejét írná le, aligha kerülné el az olyasfajta tulajdonságok említését, mint hogy magas, folyton kócos, az évszakhoz képest is meglehetősen sápadt, és a mozdulataiban megbúvik valamiféle riadt óvatosság, mintha folyton támadástól tartana. Ez a fajta esetlen kölyök jelleg jóval nagyobb hatást gyakorolt az ellenkező nemre, mint ahogy azt Harlan bármikor is hitte, viszont messze kisebbet, mint arról legtöbbször álmodozott. A lehetőségek és elvárások efféle divergenciája óhatatlanul is kudarcok sorát rejti magában, és ez Harlan esetében sem volt másként. Talán azzal a különbséggel, hogy számos esetben még csak észre sem vette, amikor egy-egy lány horgot dobott neki. Ez volt a hátránya a barátok hiányának, akik ilyen esetekben fizetnek még egy sört az embernek, és odataszigálják a lányhoz, az pedig rejtélyes módon úgy hozza tetszését Harlan tudomására, hogy azt a fiún kívül az egész világ észleli. De mivel nem igazán voltak barátai, Harlan megtanulta nem férfi-női relációban kezelni az olyan helyzeteket, amikor egy vadidegen nő csönget az ajtajában, majd a nyakába ugrik. Csengettek. Harlan lement a kapuhoz, és egy huszonéves lányt pillantott meg a kertkapuban. – Te vagy Karsa Harlan? – kérdezte az érkező. A hangja magas és dallamos volt. Jókora koffer pihent farmerszoknyás lába mellett. Divatjamúlt, konzervatív szabású blúzában úgy festett, akár egy szürke kóristalány a templomi énekkarból. Haját is egyszerűen copfba fogva hordta. Egyedül telt, érzéki ajka bontotta meg az összhangot, ám ez a diszharmónia különös, romlott módon vonzóvá tette. Ilyenek a dögös apácák a pornófilmek első képkockáin, amelyekre Harlan a tévét kapcsolgatva éjjelente időnként ráakadt. – Igen? – A fiú nem nyitott ajtót. – Emese vagyok. Maróti Emese. Emlékszel? A gyermekotthonból.

26


Egyszervolt

Harlan a homlokát ráncolta. – Igen? – Nem mondod, hogy nem emlékszel rám! Másodikig mögötted ültem Tormás tanár úr óráin. Átutazóban vagyok Pesten, és eszembe jutott, hogy megkeresek valakit a régiek közül, aki még itt lakik. Harlan hümmögött. Tormás tanár úrra éppenséggel emlékezett. – Az otthonban mondták meg a címedet. Képzeld, még mindig megvan Auguszt, a diri teknőce! Istenem, mennyi idős lehet az az állat? Harlan bólintott, és kinyitotta az ajtót: – A teknős, igen. Emlékszem. Gyere be. A lány belépett, és valósággal a nyakába ugrott, úgy megölelte. – Jaj de jó találkozni a régiekkel! Kifejezetten nem volt rossz ölelés, bár Harlan nem merte viszonozni. Odafent a lány lehuppant a kanapéra, és maga mellé tette a koffert. Súlyosnak tűnt. – Megkínálnál egy kávéval? Hajnal óta úton vagyok. Borsodból jöttem. Képzeld, ott találtam meg az anyámat. Nem igazán ismerjük még egymást, na meg gondjai vannak az itallal is, de istenem, mégiscsak az anyám. Hát te? Te megtudtál valamit a szüleidről? Harlan a fejét csóválta, miközben a kávéfőzővel vacakolt a konyhasarokban. – Se hírük, se hamvuk. Kiszórta a zaccot, majd friss kávét tett a kávéfőzőbe. A lány mindvégig könnyedén csacsogott a háta mögött: – Ó, te szegény. De neked volt a legkülönösebb múltad az amnéziával meg minden. Úgy értem, rólad nem igazán mondtak le, mint rólunk, többiekről. Csak elkeveredtél. Még csak a közelébe se jutottál a nyomuknak? Nem kerestetted őket valakivel? Harlan összpontosított, hogy ne menjen mellé a víz, amikor beönti a kávéfőző tartályába. Rácsavarta a fedelet, majd átkattintotta a kapcsolót. – Nem. Tudod, egy idő után már nem is láttam értelmét. – Megfordult, és látta, hogy valami van a dohányzóasztalkán.

27


László Zoltán

Emese az előtérben állt, közel az ajtóhoz. Már nem mosolygott. – Ez remek. Mutatni szeretnék neked valamit. Harlan éppen szólni akart, hogy azt a darab húst vagy mit ne tegye az üveglapra, mert összekeni, és különben is, semmiféle termékbemutatóra nem kíváncsi, még a közös gyerekkori emlékekre való tekintettel sem, amikor a lány valami idegen nyelven szólalt meg. A latinhoz hasonlított – azzal a különbséggel, hogy ez már akkor is ősi nyelv lehetett, amikor a latin kialakult. A fiúnak felállt a szőr a karján. Mi ez az egész, akarta kérdezni, ám a hústömb vagy mi – jó tízkilós disznósajtnak tűnt, csak éppen tele volt erekkel, és a homályos felszín alól mintha apró állatok testrészei sejlettek volna elő – megmoccant és kitágult, mintha nagy levegőt venne. – Jézusom, ebben van valami! – kiáltott Harlan, és az erkélyajtóhoz ugrott, hogy kinyissa, majd megpróbálja kikergetni azt, ami a hússzerű zsákban volt. – Ne fáradj vele – mondta Emese, és arcán templomi kóristalányhoz méltó átszellemült kifejezés jelent meg. Keze kecsesen megrebbent. – És ezt úgy értem, hogy fáradj. – Azzal tovább kántálta az idegen szavakat, mintha valami visszataszító dolog végrehajtására adott volna parancsokat. Harlan tagjai lassan elerőtlenedtek, mintha egyre nagyobb súlyokat akasztottak volna rájuk. Térde megroggyant, a lába felmondta a szolgálatot, háta nekiütődött az erkélyajtó üvegének, és lecsúszott a padlóra. Kiáltani akart, de álmosnak érezte magát; az egész túl nagy erőfeszítést igényelt volna. Nehezen pislogva nézte az asztalon lüktető dolgot, amely – mintha pumpálták volna – cuppogó, szuszogó hangok közepette egyre nagyobbra nőtt. Vaskos kitüremkedéseket növesztett, amelyeket nagyobbra hízva magába nyelt, majd új nyúlványok indultak tapogatózó útjukra. Sebesen elérte a dohányzóasztal peremét, hogy aztán a négy

28


Egyszervolt

oldalán lenőjön-lefolyjon a szőnyegre. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha egy bizarr dohányzóasztal lenne valami kortárs képzőművészeti tárlatból, aztán tovább terjedt. Felkapaszkodott a kanapéra és a puffra, majd elkezdte magába nyelni azokat is. Pulzáló, táguló felülete Harlan fölé magasodott. A lány egyre csak kántált, hangja mind erősebb lett. Vad mosoly játszott érzéki ajkán. Már semmi kóristalányos vagy szexi nem maradt benne. Harlan felnyúlt, és az erkélyajtó kilincse után tapogatózott – aztán rájött, hogy csupán képzelte a mozdulatot, vagy talán álmodta. Nagyon jó ötletnek tűnt, hogy aludjon egyet. A lány hangja, mint a szél és a vihar, betöltötte a szobát. Harlan már alig látta őt a kettejük között lüktető tömegtől, amely elnyelte az állólámpát, körülfolyta a Dekorációs Oszlopot, elragadta a tévéállvány alsó polcáról a dvd-lejátszót, majd az egész tévét állványostul. A kávéfőző sisteregve ontani kezdte a kávét a kiöntőbe. A bejárati ajtó feltárult a lány mögött, és Vágó lépett be. A hivatalnok körülnézett, felvonta szemöldökét, majd mosoly terült szét az arcán. Aztán maga az arc is szétterült, átalakult valami egészen mássá, ami csupa fog és tüske volt. De főleg fog. Vágó egy jókora, gonosz küllemű kést húzott elő a táskájából, majd a mit sem sejtő lány háta mögé lépve szakszerűen, könnyed mozdulattal, egyik fülétől a másikig elvágta a torkát. Emese nyaka, akár egy vörös száj nyílt szét, és a kántálás bugyborékolásba fulladt. Harlan úgy pattant fel, mintha izmait rugóként feszítették volna, így rögvest orra is esett, alig tenyérnyire a reszkető óriási amőbától, amely mintha elbizonytalanodott volna. A fiú agya egy csapásra kitisztult. Remegő kézzel felrántotta az erkélyajtót, és egy pillanatra visszanézett. Az irdatlan hústömeg pulzáló felszíne ritmikusan kitakarta a másik két alakot, ezért csak annyit látott, hogy Vágó a padlón heverő test mellé guggol,

29


László Zoltán

matat benne a késével, majd hozzáértő mozdulatokkal félredob valami szürkés rózsaszín kötegeket, amelyek akár Emese belei is lehettek. Többre nem emlékezett.

Majer néni lakása úgy festett, akár egy életmódbolt, már amennyiben az egy régi, nagypolgári világ lakóparkig csúszott maradványait kívánta bemutatni. Az alaprajz megegyezett Harlan lakásáéval, még a Dekorációs Oszlop is ugyanott helyezkedett el, mégis sokkalta szűkösebbnek tűnt a sötétre patinásodott komódok, intarziás ruhásszekrények, vitrines tálalók, füles fotelek és a lakkfekete pianínó miatt. A falakat régi családi képek, aranyozott keretbe foglalt kézimunkák, a vízszintes felületeket pedig csipketerítők borították. A polcokról porcelánnippek nézték csodálkozó tekintetükkel, mivé lett a múlt századelő büszke világa. Mindenképpen valami műanyag ablakosabb, olcsó laminált parkettásabb, de legfőképpen sokkalta szűkösebb dologgá, mint az a régi budai nagypolgári otthon, ahonnan Majer néni három éve költözött el, átengedve azt egy szem unokahúgának. Harlan az egyik fotel kipúposodó szalmatömésen kuporgott, és várta, hogy Majer néni kitöltse a teát a számtalan virágmintás csészéje egyikébe. Hallgatta a súlyos állóóra ketyegését, és arra gondolt, mekkora az esélye, hogy az iménti események valóban megtörténtek vele. A valószínűség a nullához közelített, de a fenébe is: látta, hogy az a húsizé növekedni kezd, a szétfolyó arcú Vágó pedig elnyiszálja a vendége torkát. Mint valami Clive Barker-regényben. – Szabó úr megmondta, hogy a korláttal vigyázni kell – zsörtölődött csendesen Majer néni, miközben egy fémdobozból linzereket rakott ki a kínálótálra. – Én nemigen megyek ki az erkélyre, úgyhogy nem zavar, de azért nem gondolom, hogy ez rendjén való dolog. Nincsenek már régi

30


Egyszervolt

jó mesteremberek. Nálunk odahaza rendes kovácsoltvas volt a korlát, az még a belövést is kibírta, amit Enczék kaptak 44 karácsonya után. Noha Harlan nem emlékezett a menekülésére, valószínűleg erkélykorláton átmászva akart leugrani a kertbe. Szabó úr, a kivitelező, a lakás átvételekor nem mulasztotta el közölni, hogy a korlát nem támaszkodásra való, inkább csak afféle esztétikai határvonal a külvilág és az erkély között. A rá nehezedő súlytól a rács kiszakadt a helyéről, Harlan pedig lezuhant a néni erkélyére. Máskülönben bizonyára elgondolkodott volna, hogy tessék, még menekülni se tud rendesen, ám most más dolgok foglalkoztatták. – Valami nagyon fura dolog történt a lakásomban. Azt hiszem, meg akartak enni – jelentette ki Harlan. Ahogy a saját hangján hallotta, roppant képtelenül hangzott. – Úgy is van, egyen rendesen, fiatalember – villogott a kissé nagyothalló Majer néni szemüvege. A vastag lencsék hatalmasra nagyították a szemét, amitől úgy festett, mint egy enyhén meglepett éjszakai madár. – Tegyek egy kis rumot a teába? Jól jön az ilyen ijedtségre. Szegény jó uramnak mindig küldtem a frontra egy-egy kis üveg itókát. Az igazat megvallva, nem is tudom, megkapta-e őket. Nemigen emlegette a leveleiben, de az is lehet, hogy csak a sütőrummal volt baja. Pedig aligha válogathattak ott a lövészárokban. – Hamar előkerült egy barna kétdecis üveg; olyasfajta, amelyen a nagybetűs rum szó alá apró betűkkel írják ki, hogy „ízű szeszesital”. A néni nem sajnálta az italt Harlan csészéjéből, majd a maga teájába is loccsantott egy keveset. Mindig azt tartotta, hogy a hosszú élet titkai között ott szerepel a rendszeres alkoholbevitel is. Ha pedig nem így lenne, akkor is megélt ennyi évet, most már kár lenne változtatni. – És van ott egy hulla is. Tetszik érteni, Majer néni? Egy halott a lakásomban! – Harlan egy pillanatra összeszorította a száját, nehogy kitörjön

31


László Zoltán

belőle valami, ami lehet sikoly vagy összefüggéstelen makogás is. – De az is lehet, hogy csak képzeltem az egészet. Nem hallott furcsa zajokat föntről? – A hatalmas kakukkos órára pillantott: kora délutánra járt az idő. Órák estek ki az emlékezetéből. – Még a délelőtt folyamán. – Nem hallottam én semmit, fiatalember. De tudja jól, hogy a hallásom nem a régi. A szemem még csak-csak, de a fülem… Nem jó dolog megöregedni, tudja, ugye? Magának jó még, fiatal. Csak ne nézzen annyi tévét. Olyan hülyeségek mennek állandóan azokon az adókon. – Gondolja, hogy képzelődtem? – Nem tudom, fiatalember. Nincs valami jó színben, annyi szent. Lehet, hogy túlságosan beverte a fejét, amikor idepottyant az erkélyre. Másfél órányit szendergett, mire magához tért. Harlan a fejét rázta. Az egész túlságosan éles és valószerű volt. – Annyi furcsa dolog történt velem tegnap óta, Majer néni. Talán valami gond van velem. Tumor, például. – A fiú az átlagosnál valamivel többször diagnosztizált magán súlyos betegségeket, de valahol mélyen mindig tudta, hogy csak képzelődik. Pedig sokáig azt gondolta, ha valami kivételes örökletes betegséget mutatnának ki nála, a kórkép alapján talán meg lehetne találni a szüleit. Súlyos ár lenne a tudásért, mégis volna benne valami tragikusan hősies. – Jaj, ne mondjon ilyeneket! – harapott műfogsorával az egyik linzerbe Majer néni. – Ráér még a betegségekkel törődni! Harlan szívesen elmondta volna, hogy a dolognak már voltak bizonyos előzményei. Hogy a néni lakásában mindig is úgy látta a szeme sarkából, mintha a vitrinekben sorakozó nippek megmozdulnának. Sosem akkor, amikor rájuk néz – mindig csak akkor moccantak, ha a látómező szélén voltak. De ez egészen eddig a napig olyan ostobaságnak tűnt, amit a déli napfény, a rádió hírolvasója, a ház előtt elsuhanó autók hangja meg a napi be a munkába-haza a munkából józan körforgása egyértelműen

32


Egyszervolt

a fantázia zónájába szorít. Betudta a vitrinek fénytörésének. Ezek a régi üvegek megereszkednek egy idő elteltével; egyszer olvasta egy novellában, hogy az üveg valójában folyik lefelé, csak egy egészen más, évszázados időskálán. Úgy itta meg a teáját, hogy nem is érezte az ízét. A szőnyegre meredt. – Nyilván valami drog lehetett – jutott az egyetlen kézenfekvő magyarázatra elkínzottan erőlködő elméje, miután félresöpörte azokat az opciókat, hogy az ufók akarták elrabolni, elromlott körülötte a Mátrix, átkerült egy párhuzamos dimenzióba. – Az egyetemisták az emelet kettőből! Folyton a spanglit szívják, a szél meg áthozza az én erkélyemre. Ezúttal talán valami hallucinogén anyaggal próbálkoztak. Ez persze nem magyarázta az előző éjszaka történteket. De talán az emlékeibe is bekavart a szer. Majer néni egy darabig fürkészőn meredt rá, aztán lebiggyesztette az ajkát. – A világ valószínűleg több, mint ahogy a bömbölő zenét hallgató huligánok gondolják. Melyikünk mondhatná, hogy már minden titkát látta? Harlan a nénire pillantott, aki az egyik csipketerítőt igazgatta a fotelje melletti asztalkán. – Ezt hogy tetszik érteni? – Vegyük például szegény megboldogult uramat. Nem tudom, min ment keresztül ott a fogságban. Talán elképzelni sem tudnám, mit műveltek vele a muszkák a táborban, meg aztán, amikor megpróbált hazajönni Szibériából. Meddig jutott? Mit látott út közben, mialatt átgyalogolt azon a hatalmas országon? Sok mindent látok, de azt nem, amit ő maga. De ettől még valóság volt. Harlan érezte, hogy a teába kevert kommersz rum megteszi a hatását. Figyelte, ahogy a szíve kezd úgy működni, ahogy egy szívnek működnie kell. Nem nagyon voltak barátai, és ha belegondolt, nagyon kínosnak tűnt, hogy leginkább egy nyolcvannégy éves hölgyet tarthat a barátjának az

33


László Zoltán

alsó lakásból, de ezen Majer néninél valahogy mindig helyre zökkentek a dolgok. Harlannak sosem volt nagymamája – bizonyára azért érezte így. – Talán föl kellene mennem. A néni bólintott: – Talán el kellett volna mennem Oroszországba, hogy a saját szememmel lássam, amit szegény uram látott. – Majer néni! Ha fölmegyek, és nem jönnék vissza egy órán belül, megtenné, hogy hívja a rendőrséget? A nippek a vitrinekben – csupa búsuló juhász és balerina – nem mozdultak.

Harlan óvatosan átkukucskált a lépcsőforduló korlátján. A lakás ajtaja résnyire nyitva állt. Se zaj, se testnedvek nem szivárogtak ki a nyíláson. Talán mégis a rendőrséggel együtt kellene visszamennie, töprengett. Ám ha árnyalatnyi esély is nyílt rá, hogy csupán képzelődött, szívesebben elkerülte volna a kínos helyzetet. Felosont a lépcsőn, hallgatózott, majd finoman addig nyitotta az ajtót, hogy a fejét bedughassa, és körülkémlelhessen. Számított ugyan rá valamennyire, a látványtól mégis elakadt a lélegzete. A padló, a szőnyeg, a kanapéja, a puffja. A tévéállvány a tévével és az olcsó dvd-lejátszóval. A polcai a sci-fi-regényekkel. A kollégáitól kapott egy szem fikusz, amely hősiesen kitartott mellette, és számtalan levél lehullatása árán ugyan, de életben maradt az elmúlt évben… Mind épen és sértetlenül várták a lakásban. A fiú sóhajtott, belépett. és belökte maga mögött az ajtót. Előbb csak az ujja hegyével, aztán teljes tenyérrel megérintette a kanapé kárpitját, mielőtt lerogyott volna rá.

34


Egyszervolt

Egy ideig – ami hosszabb volt annál, amennyinek tűnt – csak ült ott maga elé meredve. Aztán felállt, és kikapcsolta a kávéfőzőt, amelyen még mindig borostyánsárgán derengett a dióda. Remélte, semmi baja nem lett a gépnek a hosszú üzemtől. Fogalma sem volt róla, lekapcsolja-e valamilyen automatika a fűtőszálakat bizonyos idő elteltével, ha a tulajdonos történetesen elfeledkezne róla; mondjuk elmegy hazulról, elalszik, vagy az életét menti az erkélyen át. Szeme végigfutott a könyvespolcán sorakozó Philip K. Dick-kötetek gerincén. Nem így kezdődik ott is? A valóság felbomlása, meg minden. Persze Dick őrült volt. És paranoiás. Ami még nem jelenti azt, hogy nem volt igaza. Megrázta a fejét, és feszült elhatározással nekiállt megkeresni a kávéfőző használati útmutatóját. Szerencsére sokáig tartott megtalálni, pedig tudta, hogy ott van egy Adidas cipős dobozban a parányi gardrób fölső polcán, néhány régi szerelmes levél, a hitelszerződései, az iskolai bizonyítványa társaságában. Elszántan végigolvasott mindent, ami a keze ügyébe került keresés közben; a dvd-lejátszó üzembe helyezésétől a banki záradékokon át egészen a tönkrement mobiltelefon-akku ártalmatlanításáig, miközben több pillanatra sikeresen szorította ki a tudatából a lakásban terjengő átható tisztítószerillatot meg annak az alig tapintható, gyorsan és nyomtalanul felszáradó finom nyálkának az érintését, ami minden bútorát befedte az érkezésekor.

Harlan térden állva kiaraszolt az erkély szélére, és lenyúlt, hogy valahogy visszahúzza az erkélykorlátot. Nem értett az építészethez, de a rács szélein fityegő téglaporos tiplik meglehetősen kicsinek és vékonynak tűntek a korlát saját súlyához mérten is. A falon, ahol a tiplik kiszakadtak a he-

35


László Zoltán

lyükről, kétoldalt cakkos szélű foltokban hiányzott a vakolat. A korlát alját tartó csavarok rejtélyes módon, ha meglazulva is, de kitartottak. – Haver, ez keménynek tűnik. Rendben vagy? – hallotta a hangot a kettővel távolabb lévő erkélyről. Az egyik egyetemista volt az emelet kettőből. Harlan igazából még azt sem tudta, melyikük bérli a lakást. Részint mert mindig olyan sokan voltak – mindenképpen többen, mint ahányan ésszerű körülmények között lakhatnak egy ekkora lakásban –, részint mert mindegyikük úgy hasonlított a másikra: elhízott fickók voltak gubancos, hosszú hajjal és szakállal, kinyúlt fekete pólóikon pedig ha nem valami olvashatatlan zenekarnév díszelgett, akkor műegyetemi szakestek emlékfeliratai. És szinte mindig sör volt a kezükben. – Jól vagyok, kösz. – Harlan megérintette a jókora zúzódást a homlokán. Épp a haja vonala fölött volt. Emlékeztette magát, hogy nézzen utána, előfordulhat-e, hogy ilyesmitől kihullik-e azon a folton az ember haja. – Buliztál vagy mi? Én nem tudok ilyen szarul kinézni másnap – kuncogott a srác, majd sziszegett egy sort, mint akinél a nevetés e napszakban túl korainak bizonyul. – Mondjuk sokat segítene, ha Doktor Segg nem bőgette volna azt a szart kora délben – bökött a szomszéd udvar felé. – Szóval nem csodálom. Dobjak át egy gyógysört? – Nem, köszönöm. Figyelj, ti sokat buliztok… – Állandóan – vigyorodott el a fickó némi büszkeséggel, és hátralökte a haját a vállára. – De nem zavar, ugye? Jó fejnek látszol tényleg, a Gabesz azt mondja, ennél jobb emeletszomszéd nem is kell. Csak nem kell mindig úgy feszülni. Harlan úgy döntött, hogy ha az ember szomszédai a kettejük közötti üres lakáson át valami hallucinogén anyagot juttatnak át az otthonába, akkor nem ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy azt válaszolja: de, nagyon zavar.

36


Egyszervolt

– Figyelj, ti mindenfélét csináltok bulizás közben. Nem azért kérdezem, hogy a rendőrséghez futkossak, de nem használtatok az éjjel valami, hm, narkotikumot? – kérdezte, de azonnal ráébredt, hogy így csak rendőrségi szóvivők és politikusok használják ezt a szót, normális ember soha. – Hát nézd, nem mondom, hogy bajunk lenne a zölddel, de tudod, így a vizsgaidőszak elején nem árt egy kicsit stresszt oldani. Emlékszem, tavaly a Lovit betépve vittük be zéhát írni, és… – A srác összevonta szemöldökét és elhallgatott. – Nem, tesó, nem használtunk. – Jó, értem. Csak kérdeztem. A fickó elgondolkodni látszott. – De ha tudsz valamit, szólj nekünk is, oké?


Egyszervolt (részlet)  

Részlet László Zoltán Egyszervolt című könyvéből, ami a 2013-as Könyvhétre jelent meg az Agave gondozásában.

Advertisement
Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you