Tim Davys: A lefejezett keselyű rejtélye

A Halállistáról írták: „A plüssváros utcái alatt egyértelmûen ott lappang a nagy elôdök (Hammett, Chandler és Macdonald) hagyatéka, miközben a felszínen egy modern, a cselekmény mellett a résztvevôkre is idôt szakító krimi járja a maga útját.”

Galgóczi Tamás, Ekultura.hu „A Halállista egy különösen szórakoztató és egyben elgondolkodtató krimi, tele fordulatokkal.” könyvmolyz „Az egyik legfüstösebb, legjobban megírt és legegyedibb krimitörténet, amit valaha olvastam.” bézs.hu „Maffiázás, családtörténet, sajátos társadalomleírás, egyéni sorsok taglalása – és mindez részletesen kidolgozva.”

Kötve-fûzve blog „A Halállista a maga komoly, bûnös, szenvedô és szeretetre vágyó plüssállataival elképesztôen eredeti regény.

Egyedi módon mutat tükröt nekünk, embereknek, és erre csak a legjobb állatmesék képesek.”

SFmag „Nagyszerû elsô regény. A Halállista egyetlen szereplôje sem az, aminek látszik, és mindegyik tud valami érdekeset mondani az igazságról, a hatalomról, valamint a jó és a gonosz természetérôl.”

BookForum „Erik, Ede és Emma szerelmi háromszöge lebilincselô, a regényre pedig mindent lehetne mondani, csak azt nem, hogy gyerekkönyv lenne. Egy teljesen egyedi világ.”

Kirkus Reviews „A Halállista mérhetetlenül szórakoztató krimi – egy plüssállatokkal benépesített világban.”

San Francisco Chronicle „A Halállista szereplôinek identitása folyamatosan változik: a szeretôk ellenségek lehetnek, a papok gonoszak, a gyávák bátrak, a bátortalanok pedig hatalmasak.

Davys emberi mélységgel és intellektussal ruházza fel a plüssállatait.”

Chicago Sun-Times

A szer­zô ed­dig meg­je­lent mûvei az Agave Könyvek gondozásában:

A Halállista

Tim Davys: Tourquai Copyright © Tim Davys, 2010 Hungarian translation © Varga Bálint, 2011 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Tim Davys: Tourquai HarperCollins, New York, 2010 Fordította: Varga Bálint

ISBN: 978 61 5504 942 2 Agave Könyvek Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba Szerkesztô: Balázs Eszter Korrektor: Boncz Éva Készült: a Kaposvári Nyomda Kft. nyomdájában, Kaposváron, 2011-ben – Felelôs vezetô: Pogány Zoltán igazgató Mûfaj: krimi

Prológus A plüssállat remegett. Izomgörcsök rántották össze testét. Szemébôl könnyek potyogtak, és csorgott az izzadság a homlokáról. Lába alatt mintha remegett volna a föld is, és minden próbálkozása ellenére képtelen volt rászögezni a tekintetét az ízléses padlószônyegre. Nehezére esett a kék alapon sorakozó fekete kockákra fókuszálni. Fájt a feje. Úgy érezte, mindjárt felrobban. Magas, sivító hangot hallott, ami csak nem akart elhallgatni. A gyomra felfordult. Lélegezni is alig mert, elvégre a Gyûlölt alig fél méterre ült tôle.

Mennyi ideig állt a sötétség rejtekében? Úgy érezte, idôtlen idôk óta. És mi várt rá? Mire számíthatott? Alig bírta megfogalmazni ezeket a kérdéseket, mert a válaszok oly távol álltak tôle. Aztán az értelmetlen tûnôdésnek – ahogy a testében emelkedett és süllyedt az alkohol valami érthetetlen ritmust követve, gondolatai pedig kószák voltak és erôtlenek – az vetett véget, hogy hirtelen a mancsába került a penge.

Hogyan történt? Abban a pillanatban nem lehetett megmondani, mégis volt értelme a kérdésnek. Mindig mindennek van értelme, még ha nem is mindig látjuk, gondolta a plüssállat. Aztán a gyûlölet megint elszorította a torkát. A dühtôl a szeme összeszûkült, orrára ráncot vetett az erôfeszítés.

Nem állhatott ellen, egyszerûen nem állhatott ellen.

Aztán a sötétség már nem védelmezte többé, a plüssállat pedig tett egy lépést elôre. Ez meg hogy történt? A fegyvert felemelte a mancsában, ám mintha valaki más tette volna. És abban a pillanatban megállt az idô, egy másodperccel a cselekedet elôtt, amely visszavonhatatlanul megváltoztat egy életet. A lelkére sötétség ereszkedik, és számára nem lesz megbocsátás.

Ennek ellenére nem habozott, és nem bánt meg semmit. A plüssállat mindennél jobban el akarta távolítani a Gyûlölt fejét a testétôl. Függetlenül a következményektôl, függetlenül attól, hogy mit fog ez jelenteni.

– Disznó.

Ez a szó villogott a fejében, amikor lesújtott a pengével.

ELSÔ NAP

1.1 A fekete mûanyag telefon az iroda berendezéséhez tartozott, amikor Véreb Lôrinc évekkel ezelôtt elfoglalta azt, ám pár évvel ezelôtt lecserélték egy modern ocsmányságra, ami magas hangon és agresszívan csöngött, vagy inkább sivított. A digitális kijelzôtôl még senki sem lett jobb zsaru, gondolta Véreb. Nem volt hajlandó felvenni a kagylót, mivel elég ritkán fordult elô, hogy bárki is érdekes mondanivalóval tudott volna szolgálni. A fôfelügyelô hátradôlt székében, saras mancsát pedig az asztalra tette, amit bizalmas iratok borítottak. A számítógép billentyûzetén egy almacsutka rohadt, a ceruzatartóba egy félig megevett fánk szorult, a szemetesben meg gyömbéres keksz csomagolópapírjai álltak halomban.

Véreb Lôrinc egész felnôtt életében a súlyával küzdött. Szeretett enni, de nem akart meghízni. Könnyen felszedett pár kilót, de leadni már sokkal nehezebben tudta. Megpróbálta a rotációs fogyókúrát is, apró mérlegen mérte az ételt, amit meg akart enni, és minden reményét színes magazinok kalóriaszegény diétájába helyezte, de az eredmény mindig ugyanaz volt.

Az önként vállalt csökkentett mennyiség miatt csak még éhesebb lett, és arra kényszerült, hogy titokban egyen. A fiókjában, a számítógépe melletti papírkupacban, a vastag irattartókban és a könyvespolcon sorakozó különféle tárgyak mögött félig megevett kekszek, csokik és cukorkák bújtak meg. Az ajtó mögötti sarokban lassan egy hete rejtôzött egy fél pizza egy sál alatt, mert a lelkiismerete nem engedte, hogy megegye.

Valahol még egy fél rántott húsnak is kellett lennie. Az étel dugdosása olyan ösztön volt, amivel Véreb már jó ideje nem törôdött: elôbb vagy utóbb mindent megevett.

A telefon tovább csörgött.

Véreb Lôrinc a félhomályban ült – a parkolóra nézô ablakon félig leeresztették a redônyt –, unatkozott, és a számítógép monitorját nézte, de csak a tükörképét látta benne. A sötétbarna gyapjú lógott a pofáján és a

12

nyakán, a fején a mély ráncok soha nem simultak ki, hosszú fülei pedig úgy pihentek a vállán, mintha váll-lapok lettek volna. Véreb igyekezett a monitoron háttérképként beállított fotóra koncentrálni. Arcára halvány mosoly ült ki. Kordélia. Szeme fénye. Egyetlen gyengesége. Kordélia, a nem túl ritka hullámos papagáj egy kalickában lakott. Mollisanvárosban nagyon kevés plüssállatnak volt házikedvence – Vérebnek saját magán kívül hirtelen más nem is jutott eszébe –, éppen ezért Kordélia létezését titokban tartotta. Szép számmal voltak ellenségei, és ebben a szakmában az a legjobb, ha nem hagy támadási felületet.

Véreb Lôrinc már negyedik napja viselte ugyanazt a gyûrött, kék-fehér csíkos inget. Hónaljában az izzadság már beleette magát az anyagba.

Pisztolytáskájának szíja lazán lógott a mellkasán. Lôrinc nem az ajánlott szolgálati fegyvert használta, hanem egy régimódi revolvert. Az a pletyka járta, hogy különleges töltényt használ, ami, ha igaz, akkor elég erôs ahhoz, hogy átszakítsa egy bank páncéltermének a falát.

A telefon még mindig csöngött.

– Tudom, hogy sokat kell még tanulnunk, de akkor is. Ha felvesszük a kagylót, abbahagyja a csörgést…

Véreb az ajtó résén keresztül hallotta meg a megjegyzést, bár véletlenül, ugyanis Sas Ézsuának nem ez volt a célja. Magában motyogott, a szavak csak úgy kibuktak a csôrén. Persze sokkal egyszerûbb volt Vérebnek is úgy tenni, mintha nem hallotta volna meg a mondatot. Véreb ajtajához Sas felügyelô asztala állt a legközelebb a rue de Cadix-i rendôrkapitányság negyedik emeletén, amelyet teljes egészében a fôfelügyelô vezette csoport foglalt el. Véreb egy bizonyos fokig egyetértett Sassal, elvégre kit ne zavarna egy ilyen éles hang? Ugyanakkor nem tehette meg, hogy a megjegyzést elengedje a füle mellett. Valakinek meg kell tanítania az új fiút arra, hogy mi merre hány óra. Véreb elégedetlenül felmordult, amikor eszébe jutott, hogy Hiúz Anna, Sas tapasztalt társa aznap reggel nem jött be dolgozni.

Sóhajtott, majd bosszúsan felvette a kagylót, és a füléhez emelte.

– Véreb.

– Véreb fôfelügyelô?

– Igen? – morogta Véreb.

13

– Fôfelügyelô – szólalt meg egy ügyetlenül elváltoztatott hang. – Fôfelügyelô, gyilkosságot követtek el, és…

– És én mégis kivel beszélek? – kérdezte Véreb.

– Az nem érdekes. A lényeg az, hogy…

– Miféle szakadtbundájú plüss szórakozik velem így, kora reggel?

– Na de fôfelügyelô – ellenkezett a hang. – A lényeg az, hogy…

– Én szépen lerakom a kagylót, te ôrült barom – közölte Véreb, és lecsapta a kagylót.

Azzal feltápászkodott, elrúgta maga elôl a szemetest, nehogy kiszedje belôle egy gyömbéres sütemény darabját, és kinyitotta az ajtót, majd kinézett a birodalmára. Az épület a világosbarna rue de Cadixon eredetileg kórház volt: egykoron hosszú sorokban álltak egymás mellett a betonpadlóhoz erôsített varrógépek. A padlót most vékony, kopott és fekete linóleum borította, mintegy csápszerûen benyúlva az íróasztalok alá. Az utcára nyíló ablakok magasak voltak, mocskosak, és nem lehetett kinyitni ôket.

Az acélelemek, amik magát az épületet tartották, szintén feketék voltak, és gigantikus fatörzsekként tûntek el a csupasz szellôzô- és szennyvízcsövek között az épület tetején. A lámpák alacsonyan lógtak, eredetileg minden asztal fölött egy, de a számtalan átrendezésnek köszönhetôen az íróasztalok és a lámpák érthetetlenül aszimmetrikusan töltötték be az emeletet.

Ebben a káoszban nagyjából ötvenöt íróasztal kapott helyet, tizenöttel több, mint amennyit a szakszervezet jóváhagyott. Amikor Véreb megjelent irodája ajtajában, mintha mindenki egyszerre vett volna levegôt. Nem csak a fôfelügyelô hallotta Sas Ézsua csöndes megjegyzését.

– Ez meg mi volt? – kérdezte Véreb.

Sas Ézsua rendszerint kiállt amellett, amit mondott és amiben hitt, de nem volt bolond. Véreb köhögésszerû morgása hallatán becsukta a csôrét, és az elôtte fekvô iratgyûjtôre szegezte tekintetét. Sas alig egy éve dolgozott Mollisanváros Tourquai nevû negyedének rendôrkapitányságán.

Miután egy kisebb ôrsön kezdte karrierjét Amberville-ben, hat hónap elteltével saját kérésére helyezték át Tourquai-be, ahol a hírhedt Véreb Lôrinc fôfelügyelô lett a fônöke.

– Hallottam valamit – morogta Véreb –, és pont úgy hangzott, mint amikor a nagyanyám beszorult a mángorlóba. Vagy amikor az apám

14

babot evett, és hasmenése lett tôle. De a maga csôrébôl jött ki ez a hang, igaz?

Sas felpillantott. Halálra volt rémülve. Az emeleten állandóan jelen lévô hol halkabb, hol hangosabb morajlást teljes csend váltotta fel. Mindenki ôket figyelte.

– Namost, felvettem a telefont – bólintott a fôfelügyelô. – Pont, ahogy akarta. Felvettem azt a nyomorult telefont. És mi haszna volt?

Sas fájdalmasan tisztában volt azzal, hogy mindenki rájuk figyel.

– Ööö – nyögte.

– Mindennap telefonálnak – folytatta Véreb. – Beteg állatok ezek, gyári selejtek. Bevallanak mindent, aztán közlik, hogy sajnálják. Nekem meg végig kell hallgatnom ôket.

– Egyáltalán nem állt szándékomban… Nem akartam…

De Sas magyarázkodását félbeszakította a telefon, ami ismét megcsörrent Véreb irodájában. A fôfelügyelô a nyomozójára nézett.

– Ha tudni akarom, hogy mi a véleménye rólam – mondta Véreb a lehetô legbarátságosabb hangján –, akkor majd megkérdezem. „Kicsi sasom”, mondom majd, „mondja el, kérem, mit gondol rólam.”

Többen halkan kuncogni kezdtek. Sas megint az irattartóját bámulta.

– Addig azonban – ugatta Véreb –, kuss!

Azzal a fôfelügyelô visszament az irodájába, és felkapta a kagylót.

– IGEN? Ismét az elôbbi, elváltoztatott hang volt az.

– Ne tegye le!

– És mi a fenéért ne? – morogta a fôfelügyelô.

– Mert igaz – felelte a hang. – Gyilkosságot követtek el. Egy keselyû ül…

Véreb letette.

– Micsoda kitartó egy seggfej – morogta magában, majd felkapott az asztalról egy almás táskát, amit aznap reggel vett, bûntudata miatt azon­ban csak egyet harapott belôle, aztán beledugta az „AKTUÁLIS NYO­MOZÁSOK” feliratú irattartóba.

Közeledett az ebédidô, és a fôfelügyelô érezte, amint az éhség egyre jobban hatalmába keríti.

15

Véreb Lôrinc karrierje kacskaringósabb volt Sasénál, mivel egy évtizeden keresztül járta egyenruhában Tourquai északkeleti részének utcáit. A tizedik év végén már minden egyes színes macskakôre an�nyiszor lépett, hogy mindet ismerte, és annyiszor börtönbe vágta a kör­nyék összes szabású és színû bûnözôjét, hogy nemegyszer össze is keverte ôket. Aztán képtelen volt ellenállni az elôléptetésnek, bár mélyen és kitartóan megvetette az „asztali zsarukat”, és nemegyszer joggal. Ennek ellenére hagyta, hogy kinevezzék felügyelônek, majd fôfelügyelônek. Megfogadta, hogy nem engedi magát belesüppedni abba a fáradt közönybe – vagy keserû reményvesztettségbe –, amibe oly sok rátermett rendôr fáradt már bele elôtte. Hírhedt-híres temperantuma egyben állandó mentôövként is szolgált, hiszen akiben ilyen indulatok tombolnak, az nem lehet közönyös és zsibbadt.

Most már kétszer olyan hosszú ideje dolgozott az irodában, mint amennyit járôrözéssel töltött, ám mégis az utcán érezte magát igazán otthon. A kerület tele volt hangyaalagutakkal, minden kapualj egy bûnre emlékeztette, minden sarok egy tévedésre. Véreb Lôrinc megtiszteltetésnek vette, hogy szerény tudott maradni, mert úgy vélte, ez a túlélés egyetlen módja.

– Elnézést, fôfelügyelô – zavarta fel Vérebet álmodozásából Sas Ézsua.

A tapasztalatlan felügyelô ki merte nyitni az ajtót, és így felriasztotta a fôfelügyelôt álmodozásából.

– Mi van?

– Nagyon sajnálom, fôfelügyelô – ismételte Sas –, de…

Nem Véreb választotta Sas Ézsuát. Hiúz Annának kellett egy új társ, és mivel a nyest elköltözött Amberville-be, a személyzetisek úgy gondolták, hogy Sason a sor.

– Tudom, hogy nekem semmi közöm hozzá, de kaptunk egy névtelen bejelentést, fôfelügyelô – folytatta Sas. Jellegzetes, rövid mûanyag csôre csillogott, nemrég tisztíthatta, világoskék inget viselt, gallérját nem gombolta be, így az még jobban kiemelte sápadt, rózsaszínû nyakát.

– Egy bejelentést? – ismételte gúnyosan Véreb. – Névtelent?

16

– Gyilkosságot követtek el. Azt állította a bejelentô, hogy az áldozatot, Keselyû Oszkárt az irodájában találjuk meg. A cég neve Nova Park.

Keselyû a tulajdonos. A Bourg Villette legfelsô emeletén van.

– A legfelsôn?

– A hatvankettediken, uram.

– Egy keselyû?

– Ezt mondta a bejelentô.

– A bejelentô – mondta a fôfelügyelô. – A bejelentônek tudnia kéne, hogy nem éri meg baszakodni velem.

Sas nem felelt.

Véreb Lôrinc sóhajtott, de felállt.

– Rendben – közölte –, a kitartás gyôzedelmeskedik. Menjünk.

Véreb fôfelügyelô vezetett. Ez volt az elsô alkalom, hogy kettesben maradt Sassal a kocsiban, eddig ugyanis Hiúz Anna is mindig velük tartott, hogy kiváló diplomata módjára közvetítsen köztük.

– Hiúz egész nap nem lesz benn? – kérdezte Véreb anélkül, hogy Sasra nézett volna.

– Lehet, hogy délután bejön – felelte a felügyelô. – Akarja, hogy felhívjam, fôfelügyelô? Mert nekem…

– Nem, nem – morgott Véreb. – Csak kérdeztem.

Egy közönséges kinézetû Volgában ültek. Ugyanolyan motorja volt, mint a járôrkocsiknak, de szürkére festették, így senki sem vette észre. Éppen ezért volt furcsa módon feltûnô. A fôfelügyelô a piros lámpánál felbôgette a motort, aztán csend ülte meg az autót. Véreb úgy döntött, hogy elszórakoztatja magát.

– Jól hallottam – morgott –, hogy ma délután játszani fog?

– Csak a móka kedvéért – vágta rá gyorsan Sas. – Mivel mindenki olyan jó benne. Én csak úgy megyek… mintha edzés lenne. Különben is, csak pár éve játszom. Nem rossz a tenyeresem, de a fonákom…

– Semmit sem tudok a teniszrôl – szakította félbe a fôfelügyelô. – Szerintem a buzik sportja.

– Értem – felelte halkan Sas. – A tenisz kiváló sport, én nagyon élvezem, és maga is…

17

Véreb böfögött. A rémületes hang mögül mindannak a szaga tört fel belôle, amit aznap reggel fogyasztott, többek közt az ajtó mögött egy hete megbúvó pizza bukéja is. Sas elhallgatott; nem volt mit mondani.

A Tourquai üzleti negyedén áthaladó forgalom – hétfô délelôtt lévén – erôs volt. A Sugárútnak nyolc sávja volt, de a nagy forgalomban senki sem törôdött a sávokkal, még azok sem, akik a rendôrautó mellett haladtak.

Véreb vett egy mély levegôt, és magában átkozta a sofôröket.

Az olajfekete Boulevard de la Villette két oldalán olyan felhôkarcolók sorakoztak, amilyenek alig álltak már Mollisanvárosban. Tourquai központja a szemét és a vagyon gyûjtôhelye lett. Ezeket a felhôkarcolókat soha nem újították fel, hanem egyszerûen lebontották ôket, és újat építettek a helyükre. Az utca aszfaltja alatt, akár a fa gyökerei, úgy nyúltak szerteszéjjel a parkolók, a tetôkön pedig villogó antennák és rádióátjátszó tornyok erdeje terült el, így az épületek egy különös organizmus látszatát keltették.

A fôfelügyelô a körzet déli részén sosem érezte jól magát. Ezekben a tornyokban másfajta bûnözôk székeltek. A jó és a gonosz közti harcot itt számítógépek billentyûzetén vívták, és mindig az gyôzött, akinek drágabb ügyvédre telt. Véreb egyáltalán nem szerette ezt a légkört.

A Bourg Villette hosszú évek óta a Boulevard de la Villette 365. szám alatt, abban az épületben székelt, ami a leghivalkodóbbra sikerült a múltkori ingatlanrobbanáskor felhúzott felhôkarcolók közül. Hatvannál is több, csillogó acélból álló emelete ott ágaskodott a sötétben, majdnem feketén, mintha a bolygó belsejébôl nôtt volna ki.

Számos közlekedési szabályt megsértve Véreb fôfelügyelô leparkolt a fôbejárat elôtt, a járdán. Komotósan felkaptatott néhány lépcsôfokon, aztán a hangtalanul kinyíló üvegajtón keresztül – ami akkora volt, hogy inkább üvegfalnak kellene hívni – az elôtérbe lépett. Sas egy lépéssel mögötte.

Véreb Lôrinc korábban soha nem járt a Bourg Villette-ben, és az elôtér mérete alaposan meglepte. Akkora volt, akár egy fürdô, falait és padlóját csillogó, fekete márvány borította. Egyetlen bútordarab kapott csak helyet benne, de ez is fekete márványból készült: a recepcióspult, mely

18

mögött egy öreg béka üldögélt valami egyenruhaszerûségben. A béka meglepve pillantott fel a két rendôrre, mintha szunyókálásból riadt volna.

Véreb megmutatta az igazolványát.

– Nova Park? – morogta.

– Liftek a hátsó sorban – mutatott a béka a felvonók felé. – Hatvankettedik emelet.

A béka elôtti tálat a pulton mentolos cukorkák töltötték meg, és Véreb alaposan megtömte a zsebeit velük, aztán intett Sasnak, hogy kövesse a lifthez.

– Ez azért lenyûgözô – suttogta Sas, amint a márványpadlón lépkedtek. – Ez az egész.

Ugyan egyedül voltak, mégis úgy érezte, hogy itt suttogni illik.

– Annyira nagyképû, hogy ezek mellett az anyja is úrihölgynek látszik – morogta Véreb.

Sas úgy döntött, egy ideig nem kezdeményez társalgást a fôfelügyelôvel.

Aranyozott nyilak mutatták az utat a hátsó liftekhez, amelyek közül kettô vitte fel a látogatókat a hatvankettedik emeletre.

– Remélem, nincs tériszonya – motyogta Véreb, ahogy megnyomta a gombot, mert ô bizony félt a magasságtól.

A Nova Park recepciója pont a lifttel szemben volt a hatvankettedik emeleten. A cégrôl sem Véreb, sem Sas nem hallott még, és bár a rövid autóút alatt igyekeztek minél többet megtudni róla, kudarcot vallottak.

Csak annyit sikerült kideríteniük, hogy a cég pénzügyekkel foglalkozik, ám ezt szinte a városrész összes cégérôl el lehetett mondani.

A recepció józanul elegáns volt: bôrfotelok és vörös padlószônyeg, kerek cseresznyefa asztalok, rajtuk pénzügyi és üzleti magazinok. Mégis a kilátás volt az, amitôl elakadt a látogatók lélegzete. A hatalmas, sötétített üvegfalon túl elterült alattuk egész Dél-Tourquai, és mögötte Amberville.

– Lenyûgözô, igaz? – kérdezte a recepciós, egy fiatal kecske.

Nem udvariaskodott velük, hanem egyértelmûen lekezelôen beszélt.

Véreb felkapta a fejét, és megint elôvette a jelvényét.

19

– Keselyû Oszkár – morogta, hangja a szokottnál is gorombább volt.

– Hányra várja magukat? – kérdezte a kecske, és úgy tett, mint aki nem látta a fôfelügyelô jelvényét.

– Ne akard, hogy megtépjem a szakállad – vágta rá Véreb.

A kecske bólintott, és a jobbra nyíló hosszú folyosó felé intett.

– Kobra kisasszony a folyosó végén várja magukat – közölte.

A folyosó legalább tizenöt méter hosszú volt, és mindkét oldalán csukott ajtók sorakoztak, mindegyiken diszkrét névtáblával. A levegôt mintha citromillat járta volna át. A világítás visszafogott volt, a padlószônyeg pedig minden zajt elnyelt. Úgy érezték, mintha egy álomban sétálnának.

A folyosó végén egy újabb ajtó állt, rajta a névtábla: Kobra Eleonóra.

Véreb kopogtatás nélkül benyitott.

– Keselyû Oszkár? – kérdezte.

Az asztal mögött ülô kobra fanyarul rámosolygott.

– Úgy nézek én ki, mint egy Oszkár? – sziszegte.

A helyiség csupán egy újabb várószoba volt, és úgy festett, mint egy személytelen nappali, a kobra pedig a leggyönyörûbb hüllô volt, akit Véreb valaha látott. Szeme nagy volt, akár egy szarvasé, és nem plüssbôl készült, hanem fekete latexbôl. Blúza fehéren rikított, majdnem teljesen átlátszó volt, és egész teste szinte vibrált a mennyezetbe süllyesztett lámpák fényében.

Vérebnek azonban máshol járt az esze, és nem felelt, így Sas válaszolt helyette.

– Nem – felelte. – Egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy Oszkár.

A kobra szinte megbûvölte Sast, aki csak nyelt egyet, és bámulta a hüllôt.

– Keselyû sajnos nem fogad elôre be nem jelentett látogatókat – közölte velük Kobra Eleonóra, majd sokat gyakorolt mozdulattal szájába vette a farka végét. – De szívesen egyeztetek magukkal idôpontot.

Sas mozdulatlanul állt, és úgy bámulta a titkárnôt, mintha Magnus egyik csodája lett volna. Véreb Lôrinc mélyet sóhajtott – hogy miért, maga sem tudta –, aztán határozott léptekkel odament Keselyû irodájának ajtajához.

20

– Álljon meg! – szólt rá Kobra. – Ezt nem…

De a fôfelügyelô mancsa már a kilincsen volt. Kobra kikígyózott az asztal mögül, Sas a fôfelügyelôt követte, így mindhárman a küszöbön álltak, amikor Véreb kinyitotta Keselyû irodájának ajtaját.

A látvány ijesztô volt.

A túlméretezett asztal mögött egy trónt is megszégyenítô magasságú székben ült Keselyû Oszkár. Sötét zakót viselt, fehér inget, vörös selyem nyakkendôt. Szárnyai az asztalon pihentek, mintha csak arra várt volna, hogy valaki ennivalót tegyen elé.

De ahol Keselyû Oszkár fejének kellett volna lennie, mindössze pár szál fehér gyapot éktelenkedett.