Stephenie Meyer: A burok

Egészséges vagyok.

– Miért nem hagyja, hogy megnézze egy orvos? Egy gyors vizsgálat – nem szabad elhanyagolnia a gazdatestét. Az felelôtlenség lenne. Különösen, hogy a beteggondozás ilyen egyszerû és hatékony.

Vettem egy mély levegôt, és ellenálltam a késztetésnek, hogy megint megrázzam. Egy egész fejjel alacsonyabb volt nálam. Ezt a harcot biztosan megnyerném.

Harcot? Elfordultam tôle, és sietve hazafelé indultam. Veszélyesen emocionálissá váltam. Le kell nyugodnom, mielôtt olyat tennék, amire nincs mentség.

– Vándor! Várjon! A Gyógyító…

– Nincs szükségem Gyógyítóra – válaszoltam anélkül, hogy megfordultam volna. – Ez csak egy… érzelmi roham volt. Már jól vagyok.

A Hajtó nem felelt. Kíváncsi voltam, mire következtetett a válaszomból. Hallottam a cipôjét – magas sarkúját – a nyomomban kopogni, úgyhogy nyitva hagytam az ajtót, biztosra véve, hogy követni fog. Odamentem a konyhai csaphoz, és vizet engedtem egy pohárba. A Hajtó némán várt, amíg kiöblítettem a számat és köptem. Mikor kész voltam, a pultra támaszkodtam, és a mosogatóba meredtem.

A Hajtó hamar elunta magát.

– Szóval, Vándor… egyáltalán, még mindig így hívja magát? Nem szeretnék udvariatlanságot elkövetni a megszólítással.

Nem néztem rá. – Még mindig Vándornak hívnak.

– Érdekes. Nekem olyan típusnak tûnt, aki maga választja meg a nevét.

– Én választottam. A Vándort választottam. Úgy vélem, kiérdemeltem.

Már rég nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az a kis szócsata, amit ébredezés közben hallgattam végig a Gyógyító létesítményben, a Hajtó hibájából alakult ki. A Hajtó volt a legharciasabb lélek, akivel kilenc életem során találkoztam.

Az elsô Gyógyítóm, Mély Vizeken Átkelô nyugodt, kedves és bölcs, még egy lélekhez képest is. De még ô sem tudta visszafogni magát a Hajtóval szemben.

Ettôl kevésbé éreztem rosszul magam a saját reakcióm miatt.

Megfordultam, hogy a szemébe nézzek. A kis kanapémon ült, kényelmesen elhelyezkedve, mintha hosszú vendégeskedésre készülne. Önelégült arcot vágott, kidülledô szemei rosszmájúan csillogtak. Elfojtottam a vágyat, hogy mérgesen nézzek rá.

– Miért van itt? – kérdeztem meg ismét. Hangom monoton volt. Visszafogott.

Nem fogom megint elveszíteni a fejem ennek a nônek a jelenlétében.

– Jó ideje nem hallottam maga felôl, úgyhogy arra gondoltam, meglátogatom.

Még mindig nem jutottunk elôbbre a maga ügyében.

A kezem megszorította a pult peremét a hátam mögött, de a vad örömöt sikerült kizárnom a hangomból.

50