Issuu on Google+

11

• N

yugtalanít a gondolat, de nem tudom, mit tehetnék. Egyébként is egész jól emlékszem a dolgokra. Stradlater talán valami hátsó ajtón ment ki vagy ilyesmi, mert restellt volna a szemem elé kerülni a kesztyûhistória miatt, meg minden. Mintha még érdekelne. Azért lehet benne valami. Nem tudom, mi van velem mostanában, hogy úgy nyavalygok mindenen, mint egy bôgômasina lány. Megint a parkba igyekszem, nem mintha akarnám, hanem mert végül is ott kötök ki. Az egyik északra tartó kikövezett úton megyek, körülöttem mindenütt parkmunkások fújják halmokba az avart. Egy ilyen fura gép van a hátukra szíjazva, amit úgy használnak, mintha fordított porszívó lenne, kupacokba fújják vele maguk elôtt a leveleket. A délutáni napfényben fényes, színes forgatag az egész, és miközben ballagok, látom, ahogy lassanként lemegy a nap, s közben a színe fényes narancsszínre, csaknem vörösre vált. Elmegyek a víztározó mellett, letérek az ösvényrôl, és a füvön át egyenesen a teniszpályák felé tartok. Üres az ös�szes, vége a szezonnak, a kapukat is bezárták, még a hálók

87


sincsenek fönt. Szerintem ez így sehogy se jó, a hálóknak mindig fönt kellene lenniük, függetlenül az évszaktól. Mert hát a pályák így olyan szomorúnak és céltalannak látszanak, mint amilyenek a sípályák is nyár közepén. A teniszpályáktól nem messze, ahonnan még látom a köréjük emelt magas kerítés sarkát, találok egy padot, leülök. Senki mást nem látok a parkban, legalábbis itt nem, de a dudaszó távoli hangja olykor azért eljut hozzám. Üldögélek itt egy ideig, nem gondolok semmire, aztán a távolban egyszer csak észreveszek egy nôt, felém tart. Az elsô dolog, amit meglátok, igazából nem is ô maga, hanem a kalapja. A széles karima a rét egy gödröcskéjébôl emelkedik ki, ezt követi a nô arca, végül az egész alak kibontakozik, halszálkamintás kabátban, s ahogy közeledik, egyre magasabb és magasabb lesz. Mire a padomhoz ér, kissé már alkonyodik. Elmegy mellettem, egy pillanatra sem néz rám, megáll, és leül a szomszédos padra. Így ülünk, talán ha két méterre egymástól, és én idônként odasandítok, hogy megnézzem kicsit. Úgy ül, ahogy Phoebe szokott egykor, nagyon illedelmesen, szögegyenes háttal, kezét a combján nyugtatja, közvetlenül a térde fölött. Most már erôsen szürkül, így hát nem vagyok benne biztos, de mintha sírt volna. Van valami különös izzás a szemében, s a szeme alatt halvány fekete karikákat látok. Egy dologban azonban a növekvô sötétség ellenére is biztos vagyok. Nagyon csinos. Hosszú szôke haja van, arca jellegzetesen finom metszésû, szeme nagy és kerek. Egyenesen maga elé néz, a külvilágról tudomást sem vesz, még abban sem lehetek biztos, hogy észrevette, ott ülök nem messze tôle a padomon. Ezért aztán nagyon is meglep, amikor egyszer csak megszólal. Nem fogja kitalálni, ki vagyok, mondja. A hangja halk, erôtlen, légies.

88


Ahogy kimondta ezeket a szavakat, elernyed a teste, mintha a szavak eddig a torkába lettek volna szorulva, és most, hogy már nincsenek útban, végre újra szabadon tud lélegezni. Hátradôl, nagyot sóhajt. Lábáról lankadtan a padra csúszik a keze. De még most sem néz rám, változatlanul a távolba réved. Soha nem fogja kitalálni, ki vagyok, mondja most, apró kis kacaj gördül fel belôle, majd éppily gyorsan el is hal. Hirtelen apró kis fény villan elôttünk a gyepen, látom, ô is észreveszi. Hamarosan egyre több villanás van körülöttünk mindenütt, s ez elég ahhoz, hogy megtörje a rá nehezedô varázst, bármi legyen is az, s a távoli világból, mely eddig fogva tartotta, visszazökken a jelenbe, s tekintetét most már ô is a szentjánosbogarakra emeli. Beesteledett, s hamarosan teljes sötétség vesz körül minket. Fojtott minden zaj, a fák felôl sustorgó hangok áramlanak, minden bokorból apró lábak kaparászása hallszik. A világ egyik fele most ébredezik, a másik fele most készülôdik elpihenni. Szeretem ezt a napszakot. Úgy tetszik, ô is így van ezzel, így hát csendben üldögélünk, és nézzük a semmibôl elénk tûnô villanásokat. Rendszertelenül, rövid fénykitörésekben zizzennek fel egy-egy pillanatra, aztán újra belevesznek a sötét háttérbe. Matat valamivel a táskájában. Most veszem csak észre, hogy egyáltalán van nála; amikor idejött a padhoz, meg mertem volna esküdni, hogy mindkét keze üres. Körülöttünk mindenütt felerôsödik a fényrajzás, felfénylik a park egy másik kis része is. Tôlünk jobbra apró robbanások láncreakciója lüktet lézerfényszerûen az összeboruló fák alkotta boltív felé, majd eltûnik a távolban. A nô ismét kihúzza magát, tekintetét a sötétségbe mélyeszti. Testét végtelenül törékenynek képzelem a kabát alatt, csuklóját vékonynak,

89


mellét laposnak. Táncosnôi alkat. Nem tudnám megmondani, milyen ember, de valahogy akaratlanul is sajnálatot érzek iránta. Ormótlan kabátban fulladozó kicsi lánynak tûnik. Szinte már nyúlnék is oda, hogy megmentsem, hogy a kezemet mélyen a halszálkamintás kabátba süllyes�szem, s kihúzzam ôt onnan, hogy végre ismét levegôhöz jusson. Talán csak azért gondolom ezt, mert hallom erôtlen lélegzését. Érzem a tekintetét az arcomon, és azt remélem, nem fog sírni. Tehetetlen és védtelen leszek, ha egy nô elsírja magát; képtelen voltam megtanulni, mit kell ilyenkor tenni. A tekintete perzseli az arcomat, és hirtelen már nem bírom tovább. Feléje kell nyúlnom. Nézze a szentjánosbogarakat, mondom. A hangom öreg és fakó. Mindössze napi öt percet élnek, a többi sötét csend. Csaknem huszonnégy órai semmi. Biztos vagyok benne, nem ezt szeretné hallani, de más nem jut az eszembe. Mintha a hangom irányítaná ôket, kialszanak körülöttünk a fények; egyenként kihunynak, és vis�szasüppednek a feketeségbe. A nô abbahagyta a matatást, kezét mozdulatlanul tartja a táskájában. Musz… kezdi, de azonnal el is harapja a szót. E pillanatban kigyulladnak a lámpák, s körülöttünk és körben a parkban mindenütt mintha hatalmas fénylô gyöngyfüzér ereszkedne alá. Fölemelô látvány. Muszáj… muszáj megtennem ezt, mondja, s az egyik lámpa fényében megvillan valami fényes, amikor kihúzza a kezét. Sebesen oldalra vetem magam, s most minden a feje tetejére áll. A park, a fák, a lámpaoszlopok és a pad; minden kicsit a fejem fölött és mögött van. Elôször semmit nem

90


érzek, csak a kés kemény csattanását hallom a padon, majd azt, ahogy az apró lábak elfutnak a kavicson, bele az éjszakába. Felemelem a fejem a fûbôl, megfordulok, és egy rövidke pillanatig, mielôtt még teljesen elnyelné a sötétség, látom, ahogy a halszálkás kabát alatt mint két fehér inga elôre-hátra lengenek a lábai. Aztán a melegség elönti a hasamat. Nem tudom, honnan jött ez a nô, és még azt sem, vajon valóságos volt-e, de a kés, amit a pad alatt találok, olyan valóságos, hogy azonnal el is ejtem. Egy darabig lent maradok a fûben; most még nem akarnék fölállni. Szeretném megtalálni a lyukat a hasamon, hogy elállítsam a vérzést. Hallottam, hogyha hasba döfik az embert, kijönnek a belei, ezért meg kell próbálni bent tartani ôket, és vigyázni kell, nehogy bármi szennyezôdés kerüljön rájuk. De itt lenn istenverte sötét van, csak vakon tapogatózom, felkúszom hát a padra, lassan, óvatosan leülök, és a lámpák halvány fényében lyukak után kutatok a kabátomon és a testemen. Végigtapogatom magamat, de nem találok semmit, és amikor a meleg nedvesség kihûl, rádöbbenek, hogy nem is vér, hanem vizelet. Az a féleszû ringyó nem vágta belém a kését; egyszerûen ös�szepisiltem magam. Felállok, a park keleti oldala felé indulok. Körülöttem mindenütt lépéseket hallok a kavicsos ösvényen, de nem tudom, vajon a képzeletem játszik-e velem, vagy tényleg van valaki a közelben. Mintha suttogást is hallanék, de ahhoz túl halk, hogy egyetlen szót is kivegyek belôle, megállok hát, hallgatózom, s ekkor a hangok elenyésznek. A baleset ellenére a hólyagom nem ürült ki teljesen, bemegyek ezért a legközelebbi fák félkaréjába, s igazából könnyítek magamon. Figyelem, hogy issza be a permetet a föld, s közben

91


hallom a parkot körülölelô kövezett úton tovairamló biciklik surrogását is. Tudom, örülnöm kellene, hiszen élek, de hogy egész ôszinte legyek, ha választanom lehetett volna, nem biztos, hogy a bepisilést választom. A park szélén megállok a járdán, el kell gondolkodnom, mit is csináljak most. Nagyon megkavart ez az egész. Úgy értem, régebben nem volt ilyen veszélyes ez a város, még 60 évvel ezelôtt sem. Persze akkor is voltak bizonyos helyek, ahova, ha megvolt a magához való esze, nem ment az ember, de soha nem is kerültem bajba, ilyesmibe meg pláne nem. Jó, abban a tetû szállodában egyszer tényleg belefutottam abba a kretén gorillába, abba a Maurice nevû tagba, de hát hol volt ez ahhoz képest, hogy agyon akar zúzni egy lezuhanó fémdarab, vagy hogy itt a parkban egy féleszû nô belém akarja döfni a nagykést. Nem tudom, mi lett ezzel a várossal. Talán New York olyan�nyira megváltozott, hogy már nem való nekem. El is tûnôdöm azon, hogy visszakullogok az Aranykorba, vagy éppenséggel meg sem állok Kaliforniáig, és meglátogatom a fiamat, de a késztetés hamar elmúlik. Körülbelül annyi idô alatt, amen�nyi néhány fiatal lánynak kell, hogy felbukkanjon a sarkon. Hárman vannak, karonfogva, csinosan kiöltözve közelednek magas sarkú cipôjükben. Valami ritka, prémes állatfajra emlékeztetnek, ahogy vihorászva, kacagva elmennek szorosan mellettem. Látom, ahogy hófehér foguk megvillan az éjszakában, s mögöttük vagy másfél méterrel láthatatlan szellemként parfümjük illatfelhôje száll. Arra jön egy sárga taxi, s a három lány egyszerre emeli magasba a kezét, fel is figyel rájuk a sofôr. Nevetve, visongatva egy pillanat alatt bezsúfolódnak a kocsiba. Az ajtó becsapódik, kialszik a féklámpa piros fénye, és mire a taxi nagy gázzal elrobog, már meg is bocsátottam New York minden bûnét.

92


John David California: Rozshegyező