Issuu on Google+

„A Vérvonalak közelebbrôl mutatja be a barátságokat, szerelmeket és küzdelmeket, amik a New York Times népszerûségi listájának élére repítették a Vámpírakadémia-sorozatot. A világ ezúttal félig vámpír, félig emberi, és itt a tétek még nagyobbak és mindenki vért akar ontani.” goodreads.com „A Vérvonalak, Richelle Mead új sorozatának elsô darabja magával ragad és a székhez szegez.” Confessionsofabookaddict.com

A Vámpírakadémiáról írták: „Kivételesen jól megírt regény, ami egyszerre romantikus, szórakoztató és halálosan komoly. A tökéletes könyv azok számára, akik szeretik az akciót, a vámpírokat és a romantikát.” Barnes & Noble „Bár vámpíros regényként van tálalva, de valójában szerelemrôl, barátságról szól, és arról, hogyan tudod megtalálni a helyed a világban.” yaReads.com „Nem egy vaktában összecsapott, pénz- és szenzációhajhász sorozat, amely csak egy szeletet akar a vámpír- és ifjúsági regények regények tortájából.” amadea.freeblog.hu „Mead sorozata e tekintetben messze felülmúlja a csupán profithajhászásból folytatott végenincs szériákat.” Kovács Tímea, ekultura.hu


A szer­zô ed­dig meg­je­lent mûvei az Agave Könyvek gondozásában:

Vámpírakadémia-sorozat: Vámpírakadémia Dermesztô ölelés A halál csókja Véreskü Örök kötelék A végsô áldozat


Richelle Mead Vámpírakadémia:


Richelle Mead: Bloodlines Copyright © Richelle Mead, 2011 Hungarian translation © Farkas Veronika, 2011 A fordítás az alábbi alapján készült: Richelle Mead: Bloodlines Razorbill, an imprinting of Penguin Group (USA) Inc. Fordította: Farkas Veronika

ISBN: 978 61 5504 954 5 Agave Könyvek Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba Szerkesztô: Rácz I. Péter Korrektor: Boncz Éva Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2011-ben

Mûfaj: fantasy


Richelle Mead Vámpírakadémia:


1. fejezet

Nem kaptam levegôt. Egy kéz fogta be a számat, egy másik pedig a vállamat rázta, hogy felriasszon a mély alvásból. Ezernyi eszelôs gondolat száguldott keresztül az agyamon egyetlen szívdobbanásnyi idô alatt. Hát bekövetkezett. Valóra válik a legros�szabb rémálmom. Itt vannak! Eljöttek értem! Pislogni kezdtem, rettegve bámultam körbe a szobában, amíg a szemem meg nem állapodott az apám arcán. A vergôdést is abbahagytam, annyira meg­ lepôdtem. Elengedett és hátralépett, hogy hidegen végigmérjen. Én pedig fel­ ültem az ágyban, még mindig zakatoló szívvel. – Apa? – Sydney. Nem akartál felébredni. Ennyit kaptam bocsánatkérés helyett, amiért halálra rémisztett. – Fel kell öltöznöd – folytatta. – Gyorsan és halkan. Lent találkozunk, a dolgozószobában. Éreztem, hogy tágra nyílik a szemem, de nem haboztam a válasszal. Csak egyetlen elfogadható válasz volt. – Igen, uram. Természetesen. – Megyek, és felébresztem a húgodat. – Apa az ajtó felé fordult, én meg kiugrottam az ágyból. – Zoe-t? – kérdeztem. – Rá miért van szükséged? – Csss – csitított. – Siess, készülj össze! Megjelenésre alkalmas öltözetben. És ne feledd… csendben. Ne ébreszd fel anyádat. Egyetlen további szó nélkül csukta be az ajtót. Döbbenten meredtem utána. A pánik, ami az imént elmúlt, most ismét nôni kezdett bennem. Miért van szüksége Zoe-ra? A késô éjszakai ébresztô Alkimista-feladatra utal, és a hú­ gomnak azokhoz semmi köze. Hivatalosan nekem sincs már, mióta nyáron 7


Richelle Mead

határozatlan idôre felfüggesztettek rossz magaviseletért. Mi van, ha pont errôl van szó? Mi van, ha most végül elvisznek egy átnevelôközpontba, és Zoe veszi át a helyemet? Egy pillanatra megfordult körülöttem a világ, én meg elkaptam az ágyamat, hogy egyensúlyba hozzam magam. Átnevelôközpontok. Ott szerepelnek az olyan fiatal Alkimisták rémálmaiban, mint én vagyok. Olyan rejtélyes helyek, ahova elviszik az olyanokat, akik túlságosan összebarátkoztak a vámpírokkal, hogy leneveljék ôket e rossz szokásukról. Az, hogy mi folyik ott pontosan, titok, amit soha nem szeretnék kideríteni. Meglehetôsen biztos voltam benne, hogy az „átnevelés” csak stilizálja az „agymosás” szót. Még csak egy emberrel találkoztam, aki járt ilyenben, és ôszintén szólva, utána már csak félembernek tûnt. Volt benne valami zombiszerû, és bele sem akartam gondolni, mit tehettek vele, hogy ilyen lett. Az apám sürgetése visszhangzott a fejemben, hogy siessek, úgyhogy megpróbáltam félreseperni a félelmeimet. A másik utasítására gondolva vigyáztam, hogy csendesen mozogjak. Anyám éberen alszik. Normál esetben nem számítana, ha rajtakapna minket, amint egy Alkimista-küldetésre indulunk, de az utóbbi idôben nem táplál túl szívélyes gondolatokat a férje (és a lánya) fônökei iránt. Mióta csak a dühös Alkimisták leraktak a szüleim küszöbén a múlt hónapban, az otthonunkban körülbelül annyi melegség lakozott, akár egy koncentrációs táborban. Rettenetes veszekedések törtek ki a szüleim között, mi ketten pedig a húgommal, Zoe-val gyakran kaptuk magunkat azon, hogy lábujjhegyen járunk körülöttük. Zoe. Miért van szüksége Zoe-ra? Ez a kérdés járt a fejemben, miközben sebesen elkészültem. Tudom, mit jelent a „megjelenésre alkalmas”. Kizárt, hogy felkapjak egy farmert és egy pólót. Ehelyett egy szürke nadrágot és egy ropogós, fehér, gombos blúzt vettem magamra. E fölé egy sötétebb, grafitszürke kardigán került, amit a derekamon rendesen összefogtam egy fekete övvel. Ékszerként mindig csak egyetlen kicsi aranykeresztet viseltem. A hajam valamivel nagyobb problémát okozott. Alig két óra alvás után is az összes égtáj felé meredezett. Amennyire csak tudtam, lesimítottam, majd egy vastag réteg hajlakkot fújtam rá abban a reményben, hogy ezzel átvészelem az elkövetkezendôket. Smink gyanánt csak egy vékony púderréteget vittem fel az arcomra. Semmi többre nem volt idôm. 8


Vérvonalak

Az egész folyamat nagyjából hat percbe telhetett, ami szerintem új rekord. Tökéletes némaságban rohantam le a lépcsôn, nehogy felébresszem az anyámat. A nappali sötét volt, de apám dolgozószobájának nem teljesen becsukott ajtaja résén fény szûrôdött ki. Ezt invitálásnak vettem, úgyhogy kinyitottam az ajtót, és beosontam. Megjelenésemre egy amúgy is halk beszélgetés némult el. Az apám tetôtôl talpig végigmért, és azon a módon mutatta ki elismerését a kinézetemet illetôen, ami a legjobban ment neki; egyszerûen nem kritizált. – Sydney – szólalt meg nyersen –, úgy tudom, ismered Donna Stantont. Az utálatos Alkimista összefont karral állt az ablak mellett, éppen olyan keménynek és karcsúnak tûnve, ahogy emlékeimben élt. Az utóbbi hetekben rengeteg idôt töltöttem Stantonnel, bár nem igazán állítanám, hogy barátok lennénk – különösen, mivel bizonyos cselekedeteim miatt mi ketten egyfajta vámpírok ügyelte „házi ôrizetbe” kerültünk. De ha Stanton neheztelt is rám, nem mutatta ki. Udvariasan biccentett felém, az arca végtelenül hivatalos volt. Három további Alkimista is volt odabent, mind férfiak. Úgy mutatták be ôket nekem, mint Barnest, Michaelsont és Horowitzot. Barnes és Michaelson apám korosztályába tartoztak, ahogy Stanton is. Horowitz fiatalabb volt, a húszas évei közepén járhatott, és éppen tetoválóeszközöket pakolászott. Mindhárman úgy voltak öltözve, mint én, semleges színû, hétköznapi munkaruhát viseltek. A célunk mindig az, hogy elegánsan nézzünk ki, de ne hívjuk fel magunkra a figyelmet. Az Alkimisták évszázadok óta játsszák a sötét zsarukat, jóval azelôtt kezdték, hogy az emberiség akár csak álmodott volna idegen életformákról. Amikor a fény a megfelelô szögben érte ôket, az összes Alkimista arcán az enyémhez hasonló tetoválás látszott. A zavarom tovább nôtt. Ez vajon valamiféle kihallgatás? Azt próbálják kideríteni, hogy a döntésem, hogy segítek egy félrenegát vámpírlánynak, azt jelenti-e, hogy már nem vagyok megbízható? Karba fontam a kezem a mellkasomon, és szenvtelenséget erôltettem az arcomra, abban reménykedve, hogy higgadtnak és magabiztosnak tûnök. Ha van még esélyem kiállnom magamért, akkor minden erômmel ezt kell tennem. Még mielôtt bárki megszólalhatott volna, Zoe lépett be. Becsukta maga mögött az ajtót, és tágra nyílt szemmel, rettegve pillantott körbe. Az apánk dolgozószobája hatalmas – külön építette hozzá a házhoz –, bôven elfért benne minden jelenlévô. De amikor láttam, hogy néz körbe a húgom, tudtam, hogy 9


Richelle Mead

zsúfoltnak és csapdaszerûnek tûnik számára a hely. Elkaptam a tekintetét, és megpróbáltam egy néma, együtt érzô üzenetet küldeni neki. Biztosan sikerülhetett, mert odasietett mellém, és egy icipicit mintha kevésbé rettegett volna. – Zoe – szólalt meg az apám. Hagyta, hogy a neve ott lógjon a levegôben, ahogy szokta, mindkettônk számára nyilvánvalóvá téve, hogy csalódott. Azonnal kitaláltam, hogy miért. Zoe farmert és egy régi szabadidôpulcsit viselt, barna haját pedig két aranyos, de rendetlen fonatban fogta össze. Bárki szerint „megjelenésre alkalmas” lett volna – kivéve apámat. Éreztem, ahogy Zoe közelebb húzódik hozzám, és megpróbáltam magasabb és védelmezôbb lenni. Miután megbizonyosodott róla, hogy sikerült közvetítenie neheztelését, apám bemutatta Zoe-t a többieknek. Stanton ugyanolyan udvariasan biccentett neki is, mint nekem, majd apám felé fordult. – Nem értem, Jared – szólalt meg. – Melyiküket akarod használni? – Nos, ez a probléma – felelte az apám. – Zoe-t behívták… de nem vagyok biztos benne, hogy készen áll a feladatra. Sôt, tudom, hogy nem áll készen. Csak nagyon alap képzést kapott. De Sydney közelmúltbéli… kalandjainak a fényében… Az agyam azonnal elkezdte összerakni a kirakóst. Elôször is, ami a legfontosabb, úgy tûnt, nem akarnak átnevelôtáborba küldeni. Legalábbis egyelôre. Ez valami másról szól. A korábbi gyanúim bizonyultak helyesnek. Van valami küldetés vagy feladat, és valaki Zoe-val akar helyettesíteni, mivel ô, családunk bizonyos tagjaival ellentétben, még soha nem árulta el az Alkimistákat. Az apámnak igaza volt abban, hogy ô csak nagyon vázlatos képzést kapott. A mi szakmánk öröklôdik, és engem évekkel ezelôtt kiválasztottak mint a következô Alkimistát a Sage családban. A nôvéremet, Carlyt elutasították, most már egyetemre jár, és amúgy is túlkoros. Apám ehelyett Zoe-t képezte ki arra az esetre, ha velem történne valami, például egy autóbaleset, vagy egy vámpírtámadás. Elôreléptem, de nem is tudtam, mit fogok mondani, amíg meg nem szólaltam. Csak azt tudtam biztosan, hogy nem hagyhatom, hogy Zoe-t is beszippantsák az Alkimisták tervei. Jobban féltettem az ô biztonságát, mint amennyire attól féltem, hogy átnevelôtáborba kerülök – márpedig attól eléggé féltem. – Számot adtam egy bizottságnak a tetteimrôl, miután elkövettem ôket – mondtam. – Olyan benyomást keltettek bennem, mintha megértenék, miért tettem, amit tettem. Teljesen alkalmas vagyok arra, hogy elvégezzek bármilyen feladatot – 10


Vérvonalak

sokkal inkább, mint a húgom. Nekem van tereptapasztalatom. Én oda-vissza ismerem ezt a munkát. – Egy kicsit túl sok tereptapasztalatod is van, ha jól emlékszem – felelte Stanton szárazon. – Ami engem illet, szívesen meghallgatnám még egyszer azt a „számadást” – jegyezte meg Barnes, az ujjaival idézôjeleket rajzolva a levegôbe. – Nem lelkesedem túlzottan azért, hogy egy hiányos képzettségû lányt dobjunk ki oda, de azt is nehéz elhinnem, hogy olyasvalaki, aki egy vámpírbûnözônek segített, „teljesen alkalmas” lenne bármilyen feladatra. – További megjátszós idézôjelek. Kedvesen visszamosolyogtam rá, elrejtve a haragomat. Nem segítene, ha kimutatnám a valódi érzelmeimet. – Értem, uram. De Rose Hathaway ártatlannak bizonyult azzal a bûnnel kapcsolatban, amivel megvádolták. Úgyhogy nem egy bûnözônek segítettem. És a tetteim segítettek abban, hogy kézre kerüljön a valódi gyilkos. – Akárhogy is történt, mi – és te – akkoriban nem tudtuk, hogy a lány „ártatlan” – felelte a férfi. – Ezzel tisztában vagyok – mondtam. – De én hittem az ártatlanságában. Barnes felhorkantott. – És itt van a probléma. Neked abban kellett volna hinned, amit az Alkimisták mondanak neked, nem pedig a saját kis elképzeléseid után rohannod. Az lett volna a legkevesebb, hogy az összegyûjtött bizonyítékaidat a feletteseid elé tárod. Bizonyítékokat? Hogyan magyarázhatnám el, hogy nem annyira a bizonyítékok sarkalltak arra, hogy Rose-nak segítsek, mint egy sejtés, hogy igazat mond? De ez olyasmi volt, amirôl tudtam, hogy soha nem értenék meg. Mindannyiunkat arra neveltek, hogy a legrosszabbat feltételezzük a fajtájáról. Ha azt mondom, hogy én ôszintének és becsületesnek láttam, az nem segít most rajtam. Ha pedig elmondom, hogy egy másik vámpír zsarolt meg, hogy segítsek neki, az még rosszabb magyarázat lenne. Egyetlen érv létezik, amit az Alkimisták talán képesek lesznek felfogni. – Én… én azért nem mondtam el senkinek, mert magam akartam bezsebelni minden elismerést. Abban reménykedtem, hogy ha sikerül megoldanom, akkor elôléptetnek és jobb beosztást kapok. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy pókerarccal tudjam kimondani ezt a hazugságot. Szégyelltem, hogy ilyen vallomást kell tennem. Mintha az 11


Richelle Mead

ambíció tényleg ilyen szélsôségeket váltana ki belôlem! Ettôl kétszínûnek és sekélyesnek éreztem magam. De, mint azt gyanítottam, ezt megértette a többi Alkimista. Michaelson felhorkantott. – Ez helytelen, de nem teljesen meglepô az ô korában. A többi férfi ugyanilyen leereszkedô pillantásokat váltott, még az apám is. Csak Stantonön látszott némi kételkedés, de ô persze többet látott a fiaskóból, mint a többiek. Az apám a többiekre nézett, további megjegyzésekre várva. Amikor nem jött, akkor megvonta a vállát. – Ha senki nem ellenzi, akkor én inkább Sydneyt használnám. Nem mintha teljesen érteném, miért van rá szükségük. – A hangja enyhén szemrehányóan csengett, amiért nem avatták még be – Jared Sage nem szereti, ha kihagyják a dolgokból. – Nekem nincs problémám azzal, ha az idôsebb lányt használjuk – mondta Barnes. – De tartsuk itt a fiatalabbat, amíg a többiek ide nem érnek, hátha ôk nem így gondolják. – Kíváncsi voltam, mennyien lehetnek a „többiek”, akik csatlakoznak hozzánk. Az apám dolgozószobája azért nem egy stadion. Ráadásul minél többen jönnek, annál fontosabb lehet ez az ügy. Kihûlt a bôröm, és kíváncsi lettem, hogy mi lehet a feladat. Már láttam olyat, hogy az Alkimisták hatalmas szerencsétlenségek után takarítanak össze pusztán egy vagy két ember segítségével. Milyen kolosszális dolognak kell lennie annak, amihez ennyi segítségre van szükség? Horowitz most szólalt meg elôször. – Mit akarnak, én mit tegyek? – Rajzolja át Sidneyt – mondta Stanton határozottan. – Még ha nem is megy el, nem árt, ha megerôsítést kapnak a bûvigék. Zoe-t kifesteni semmi értelme, amíg nem tudjuk, mit tegyünk vele. A pillantásom a húgom látványosan csupasz – és sápadt – arcára vetôdött. Amíg nincs rajta liliom, addig ô szabad. Amint fellángol a bôrén a tetoválás, nem lesz visszaút. Onnantól az ember az Alkimistáké. Ez a bizonyosság csak nagyjából tavaly esett le nekem. Gyerekkoromban még biztos, hogy nem voltam a tudatában. Az apám egészen kicsi koromtól fogva a hivatásunk nemességével kábított. Én még mindig hiszem, hogy nemes, de azt kívánom, bár megemlítette volna azt is, mennyit elvesz az ember életébôl.

12


Vérvonalak

Horowitz felállított egy összehajtogatható asztalt az apám dolgozószobájának túlsó végén. Megpaskolta, és egy barátságos pillantást vetett rám. – Nyomás fel ide – mondta. – Megkapod a jegyedet. Barnes helytelenítô pillantást vetett rá. – Kérlek. Tanúsíthatnál egy kis tiszteletet a szertartás iránt, David. Horowitz egyszerûen csak megvonta a vállát. Segített nekem lefeküdni, és bár én túlságosan féltem a többiektôl ahhoz, hogy nyíltan visszamosolyogjak, reméltem, hogy a hálám látszik a tekintetemben. Az újabb mosolya elárulta, hogy érti. Elfordítottam a fejem, és láttam, hogy Barnes ünnepélyesen egy fekete aktatáskát helyez egy kisasztalra. A többi Alkimista odagyûlt köré, és összefonták a tenyerüket maguk elôtt. Biztosan ô a Fôpap, döbbentem rá. Annak, amit az Alkimisták csinálnak, a legnagyobb része természettudományon alapul, de pár feladathoz isteni segítség szükséges. Végtére is, a küldetésünk lényege, hogy megvédjük az emberiséget, abból a meggyôzôdésbôl ered, hogy a vámpírok természetellenesek és Isten ellen valóak. Ezért dolgoznak a Fôpapok – a mi szent embereink – együtt a tudósainkkal. – Ó, Uram – szavalta lehunyva a szemét. – Áldd meg ezeket az elixíreket. Távolítsd el róluk a gonosz rontását, ami bennük van, hogy az életadó erejük tisztán sugározzon ránk, a szolgáidra. Ezzel kinyitotta az aktatáskát, és négy kis fiolát vett ki belôle, melyek mindegyike sötétvörös folyadékkal volt megtöltve. A rajtuk lévô címkéket nem tudtam elolvasni. Barnes biztos kézzel és gyakorlott szemmel töltött mindegyik üvegcsébôl egy nagyobb palackba. Miután elvégezte ezt, elôvett egy apró zacskó port, amit beleszórt a keverékbe. Megbizsergett a levegô, és az üveg tartalma arannyá változott. A Fôpap átadta a palackot Horowitznak, aki készenlétben állt egy tûvel. Mindenki lazított, a szertartásnak vége lett. Engedelmesen odafordítottam az arcomat. Egy pillanattal késôbb rám hullott Horowitz árnyéka. – Ez egy kicsit csípni fog, de messze nem annyira, mint amikor az elsôt kaptad. Ez csak egy utánfestés – magyarázta kedvesen. – Tudom – feleltem. Már végeztek ilyet rajtam korábban. – Köszönöm. A tû beleszúrt a bôrömbe, én meg próbáltam rezzenéstelen arccal tûrni. Csípett, de mint ô is mondta, nem egy új tetoválás készült. Egyszerûen csak apró kis tintaadagokat injektált a létezô tetoválásomba, hogy újratöltse az erejét. Ezt jó jelnek vettem. Lehet, hogy Zoe még nem szabadult meg a veszélybôl, de biz-

13


Richelle Mead

tosan nem fáradnának azzal, hogy engem átfessenek, ha csak átnevelôtáborba akarnának küldeni. – Várakozás közben beavatnának, mirôl van szó? – kérdezte az apám. – Nekem csak annyit mondtak, hogy egy kamasz lányra van szükségük. – Ahogy ezt kiejtette, úgy hangzott, mint egy eldobható szerep. Leküzdöttem az apám iránt érzett haragomat. Mi csak ennyit jelentettünk számára. – Akadt egy kis problémánk – hallottam Stanton hangját. Végre kapok valami választ. – A morákkal. Kifújtam egy apró, megkönnyebbült sóhajt. Inkább velük, mint a strigákkal. Bármilyen „probléma”, amije az Alkimistáknak lehetett, mindig valamelyik vámpírfajról szólt, és én bármikor inkább az élô, nem gyilkoló fajtát választottam volna. Ôk idônként szinte emberinek tûnnek (bár ezt soha nem árulnám el az itteniek közül senkinek), és úgy élnek és halnak, mint mi. A strigák viszont a természet eltorzult teremtményei. Élôhalott, gyilkoló vámpírok, akik vagy akkor jönnek létre, amikor egy striga arra kényszeríti az áldozatát, hogy a vérébôl igyon, vagy akkor, amikor egy mora szándékosan elveszi valakinek az életét vérivással. A strigákkal kapcsolatos problémák általában valakinek a halálával végzôdnek. Mindenféle lehetséges helyzet végigfutott a fejemen, ahogy azon gondolkoztam, milyen ügy késztethette ma este cselekvésre az Alkimistákat: egy ember, aki észrevette valakinek a szemfogait, egy etetô, aki megszökött és beszélt másoknak, egy mora, aki emberi orvosok kezébe került… Az Alkimistáknak ilyesfajta problémákkal kell általában szembenézniük, ezeket tanultam meg kezelni és eltussolni. De hogy miért kell ezek közül bármelyikhez egy „kamasz lány”, az rejtély. – Tudják, hogy a múlt hónapban megválasztották azt a lánykirálynôt – mondta Barnes. Szinte láttam, ahogy a szemét forgatja. A szobában mindenki helyeslôen mormogott. Természetesen tudtak róla. Az Alkimisták nagyon odafigyelnek a morák politikai eseményeire. Annak a tudása, mit csinálnak éppen a vámpírok, elengedhetetlen ahhoz, hogy eltitkolják a létezésüket az emberiség többi része elôl – és ahhoz, hogy biztonságban tartsák tôlük az emberiséget. Ez a mi célunk, hogy megvédelmezzük a felebarátainkat. Az „ismerd meg az ellenséged”-et nagyon komolyan vesszük. Az a lány, akit a morák királynôjükké választottak, Vaszilisza Dragomir, tizennyolc éves, pont, mint én. 14


Vérvonalak

– Ne feszítsd! – kérte Horowitz gyengéden. Addig nem voltam tudatában, hogy megfeszülök. Megpróbáltam ellazulni, de Vaszliszáról Rose Hathaway jutott eszembe. Kényelmetlenül kezdtem érezni magam, és felvetôdött bennem, hogy talán nem kellett volna ilyen gyorsan arra a következtetésre jutnom, hogy kiszabadultam a csávából. Barnes szerencsére egyszerûen csak folytatta a történetet, és nem tett említést a kapcsolatomról a lánykirálynôvel és a barátaival. – Nos, amilyen döbbenetes ez számunkra, éppen olyan döbbenetes volt a saját fajtájuk egyes tagjai számára is. Rengeteg az ellenkezés, széthúzás van. Még senki nem próbálta megtámadni a Dragomir lányt, de valószínûleg csak azért, mert nagyon jól ôrzik. De az ellenségeinek, úgy tûnik, sikerült egy kerülô utat találniuk: a húgát. – Jillt – szólaltam meg, még mielôtt vissza tudtam volna fojtani. Horowitz rám ciccegett, amiért megmozdultam, én pedig azonnal megbántam, hogy felhívtam magamra a figyelmet, és arra, hogy milyen jól ismerem a morákat. Ezzel együtt az agyamba villant Jillian Mastrano képe, aki magas és tenyérbemászóan vékony, mint az összes mora, nagy, halványzöld szemekkel, amelyek mindig idegesnek tûnnek. És erre meg is van a jó oka. Jill számára tizenöt éves korában derült ki, hogy ô Vaszilisza törvénytelen húga, vagyis ô az egyetlen tagja rajta kívül a fônemesi családjuknak. Neki is köze volt ahhoz a csávához, amibe nyáron kerültem. – Ismeritek a törvényeiket – folytatta Stanton pár pillanatnyi zavart csend után. A hangsúlyából kihallatszott, amit mindannyian érzünk a mora törvényekkel kapcsolatban. Választott uralkodó? Ennek semmi értelme, de mi mást várhatna az ember az olyan természetellenes lényektôl, mint a vámpírok? – És Vasziliszának kell legyen egy családtagja ahhoz, hogy megtarthassa a trónt. Úgyhogy az ellenségei arra jutottak, hogy ha nem távolíthatják el ôt közvetlenül, akkor majd a családját fogják. Borzongás futott végig a gerincemen ennek a ki nem mondott jelentésétôl, és ismét gondolkodás nélkül szólaltam meg. – Történt valami Jill-lel? – Ezúttal legalább olyan pillanatot választottam, amikor Horowitz éppen újratöltötte a tût, úgyhogy nem fenyegetett az a veszély, hogy elrontja a tetoválást. Az ajkamba haraptam, nehogy még valamit mondjak, elképzelve, milyen megrovó lehet az apám tekintete. Egy mora iránt érzett aggodalmam kimutatása az utolsó volt, amit tenni akartam, a bizonytalan helyzetemet tekintetbe 15


Richelle Mead

véve. Jillhez nem fûztek komolyabb érzelmek, de a gondolatot, hogy valaki meg akar ölni egy tizenöt éves lányt – Zoe is ennyi –, felháborítónak tartottam, függetlenül attól, melyik fajhoz tartozik. – Ez az, ami nem világos – válaszolt Stanton. – Megtámadták, az biztos, de nem tudjuk, hogy érte-e komolyabb sérülés. Ettôl függetlenül most jól van, de a kísérlet a saját Udvarukban történt, azt jelezve, hogy magas szinteken is vannak árulók közöttük. Barnes undorodva felhorkantott. – Mit is várhatna tôlük az ember? Az, hogy hogyan sikerült annak a fajnak mostanáig megmaradnia anélkül, hogy kiirtották volna egymást, rejtély számomra. Egyetértô mormogások hallatszottak. – Akár nevetséges, akár nem, nem hagyhatjuk, hogy kitörjön közöttük a polgárháború – magyarázta Stanton. – Néhány mora annyira látványosan tiltakozott, hogy az emberi média figyelme is rájuk terelôdött. Ezt nem hagyhatjuk. Nekünk egy szilárd kormány kell, és ez azt jelenti, hogy gondoskodnunk kell a lány biztonságáról. Lehet, hogy egymásban nem bízhatnak meg, de bennünk igen. Nem lett volna értelme rávilágítanom, hogy a morák nem igazán bíznak az Alkimistákban. De mivel nekünk nem igazán áll érdekünkben megölni a mora uralkodót vagy a családját, gondolom, megbízhatóbbnak számítunk, mint egyesek. – El kell tüntetnünk a lányt – mondta Michaelson. – Legalábbis addig, amíg a morák meg nem oldják azt a törvényt, ami Vaszlisza trónját olyan ingataggá teszi. Mastranót a saját embereik között rejtegetni pillanatnyilag nem lenne biztonságos, úgyhogy az emberek között kell elbújtatnunk. – A szavaiból megvetés csepegett. – De az is elengedhetetlen, hogy az emberek se tudják, ki ô. A mi fajunk nem értesülhet a létezésükrôl. – Az ôrökkel folytatott konzultáció után egy olyan helyszínt választottunk, ahol mindannyiunk szerint biztonságban lesz a moráktól és a strigáktól is – vette át a szót Stanton. – De hogy gondoskodjunk arról, hogy ô és a társai nem buknak le, Alkimistákra van szükségünk a közelükben, akik csak az ô érdekeit szolgálják abban az esetben, ha bármilyen probléma felmerül. Az apám felhúzta az orrát. – Ez az erôforrásaink pazarlása. Nem beszélve arról, hogy elviselhetetlen lesz annak, aki mellette marad majd. Rossz érzésem támadt az elkövetkezendôkkel kapcsolatban. 16


Vérvonalak

– Itt jön a képbe Sydney – mondta Stanton. – Szeretnénk, ha ô lenne az egyik Alkimista, aki Jill társa lesz a rejtôzködés során. – Micsoda? – kiáltott fel az apám. – Ezt nem mondhatják komolyan. – Miért ne? – Stanton hangja higgadt volt és rezzenéstelen. – Hasonló korúak, úgyhogy ha együtt lesznek, nem ébresztenek majd gyanút. És Sydney már ismeri a lányt. Számára biztosan nem lesz olyan „elviselhetetlen” az együtt töltött idô, mint más Alkimisták számára lenne. Tisztán olvastam a sorok között. Nem mentettek fel a múltam alól, még nem. Horowitz megállt, és felemelte a tût, lehetôséget adva nekem arra, hogy megszólaljak. Zakatolt az agyam. Valamiféle választ vártak. Nem akartam túl letörtnek tûnni a tervvel kapcsolatban. Vissza kell állítanom a jó hírnevemet az Alkimisták köreiben, és meg kell mutatnom, hogy engedelmeskedem az utasításoknak. Ezzel együtt olyannak sem akartam tûnni, mint aki szívesen van vámpírok vagy félig emberi megfelelôik, a dampyrok között. – Soha nem kellemes a velük együtt töltött idô – feleltem óvatosan, hûvös és gôgös hangon. – Függetlenül attól, mennyit tölt közöttük az ember. De mindent megteszek, ami ahhoz szükséges, hogy megóvjam a biztonságunkat… és másokét is. – Nem kellett megmagyaráznom, hogy a „mások” az embereket jelentik. – Tessék, Jared, látod? – Barnes láthatóan elégedett volt a válaszommal. – A lány tudja a kötelességét. Már elintéztünk pár dolgot, hogy simán menjen minden, és semmiképpen sem küldenénk oda egyedül – különösen, mivel a mora lány sem egyedül lesz. – Ezt hogy értik? – Az apám láthatóan még mindig nem örült ennek az egésznek, és kíváncsi voltam, mi zavarja benne a leginkább. Tényleg azt hiszi, hogy én veszélyt jelenthetek? Vagy egyszerûen attól tart, hogy ha még több idôt töltök morák között, akkor megbízhatatlanná válok? – Hányan lesznek? – Egy dampyrt is küldenek – felelte Michaelson. – Az egyik ôrüket, amivel nincs is bajom. A hely, amit kiválasztottunk, elvben strigamentes, de ha nem, akkor inkább ôk harcoljanak azokkal a szörnyetegekkel, mint mi. – Az ôrök különleges képzésen átesett dampyrok, akik testôrökként szolgálnak. – Tessék – mondta Horowitz, miközben hátralépett. – Most felülhetsz. Engedelmeskedtem, és ellenálltam a késztetésnek, hogy megérintsem az arcomat. Az egyetlen dolog, amit a munkájából éreztem, a tû szúrása volt, de tudtam, hogy komoly erejû mágia dolgozik bennem, olyan mágia, ami ember17


Richelle Mead

feletti immunrendszerrel lát el, és megakadályozza, hogy a vámpírok ügyeirôl beszéljek hétköznapi emberekkel. Megpróbáltam nem gondolni a másik részére, arra, hogy mibôl ered ez a mágia. A tetoválás csak szükséges rossz. A többiek még mindig álltak, nem figyeltek rám – hát, kivéve Zoe-t. Ô még mindig zavartnak és riadtnak tûnt, és folyton felém pislogott idegesen. – Lehet, hogy egy másik mora is ott lesz – folytatta Stanton. – Az igazat megvallva, nem vagyok benne biztos, hogy miért, de nagyon ragaszkodtak hozzá, hogy ott legyen Mastranóval. Mondtuk nekik, hogy minél kevesebbet kell elbújtatnunk, annál jobb, de… hát jó. Láthatóan szükségesnek tartották a dolgot, és azt mondták, majd gondoskodnak ott az illetôrôl. Azt hiszem, valamelyik Ivaskov. De nem számít. – Hol van az az ott? – kérdezte az apám. – Hova akarják küldeni? Remek kérdés. Én ugyanerre voltam kíváncsi. Az elsô rendes munkámat az Alkimisták között a világ túlsó oldalán, Oroszországban kellett végeznem. Ha az Alkimisták annyira el akarják bújtatni Jillt, nem lehet tudni, milyen messzi helyre fogják küldeni. Egy pillanatra abban reménykedtem, hogy talán álmaim városába kerülünk: Rómába. Legendás mûvészete és az olasz ételek remek kompenzációnak tûntek a papírmunkáért és a vámpírokért. – Palm Springsbe – felelte Barnes. – Palm Springsbe? – visszhangoztam. Nem erre számítottam. Amikor Palm Springsre gondolok, filmsztárok és golfleckék jutnak eszembe. Ez nem pont olyan, mint egy római vakáció, de nem is éppen az Északi-sark. Stanton ajka kicsi, savanyú mosolyra húzódott. – A sivatagban van, és rengeteget süt ott a nap. A strigák számára egyáltalán nem vonzó hely. – A morák számára az? – kérdeztem elôre gondolkozva. A morák nem pusztulnak el a napfénytôl, mint a strigák, de ha túl sokat kapnak belôle, akkor legyengülnek és megbetegszenek. – Hát, számukra sem – ismerte be Stanton. – De egy kis kényelmetlenség megéri nekik a biztonságot. Amíg a morák az idô nagy részét odabent töltik, ez nem jelent majd problémát. Ráadásul elejét veszi, hogy további morák akarjanak csatlakozni, és… Egy odakint kinyíló és becsapódó kocsiajtó zajai vonták magukra mindenki figyelmét. – Á! – szólalt meg Michaelson. – Itt vannak a többiek. Majd én beengedem ôket.

18


Vérvonalak

Kilépett a dolgozószobából, és feltételezhetôen a bejárati ajtó felé indult, hogy beengedje az érkezôket. Pár pillanattal késôbb egy új hangot hallottam meg, miközben Michaelson visszatért hozzánk. – Hát, apa nem tudott eljönni, úgyhogy engem küldött – jelentette be a vendég. Kinyílt a dolgozószoba ajtaja, és megállt a szívem. Ne, gondoltam. Bárkit, csak ôt ne. – Jared – szólalt meg az újonnan érkezô, amikor megpillantotta az apámat. – Örülök, hogy megint látlak. Az apám, aki egész este alig vetett rám egy pillantást, konkrétan elmosolyodott. – Keith! Sokat gondoltam arra, hogy lehetsz. Kezet ráztak, engem pedig elfogott az undor. – Ez Keith Darnell – mutatta be ôt Michaelson a többieknek. – Tom Darnell fia? – kérdezte Barnes lenyûgözve. Tom Darnell legendás vezetô az Alkimisták között. – Teljes életnagyságban – felelte Keith vidáman. Nagyjából öt évvel lehetett idôsebb nálam, szôke haja egy árnyalatnyival világosabb az enyémnél. Tudom, hogy rengeteg lány nagyon vonzónak találja. Én? Én gusztustalannak találom. Nagyjából ô az utolsó, akire itt számítottam. – Úgy emlékszem, a Sage lányokat ismered – tette hozzá Michaelson. Keith elôször Zoe-ra fordította kék szemét, ami árnyalatban egy icipicit felemás volt. Az egyik, ami üvegbôl készült, üresen meredt maga elé, és egyáltalán nem mozdult. A másik Zoe-ra kacsintott, és Keith vigyora szélesebbé vált. Még mindig képes kacsintani, gondoltam dühösen. Ez az idegesítô, ostoba, leereszkedô kacsintás! De persze miért ne tenné? Mindannyian hallottunk az idei balesetérôl, arról a balesetrôl, ami a szemébe került. Valahogy úgy képzeltem, hogy a fél szeme elvesztése megfosztja majd ettôl a dühítô kacsintástól. – Kicsi Zoe! Nézzenek csak oda, hogy megnôttél – mondta szeretettel. Nem vagyok erôszakos jellem, semmilyen szempontból, de hirtelen meg akartam ütni azért, hogy így néz a húgomra. Zoe kierôltetett magából egy kis mosolyt számára, és láthatóan megkön�nyebbült az ismerôs arctól. De amikor Keith felém fordult, minden sármja és barátságossága eltûnt. Az érzés kölcsönös volt.

19


Richelle Mead

A bennem növekvô fekete gyûlölet olyan túláradó volt, hogy beletelt pár pillanatba, amíg képes voltam bármit is megfogalmazni. – Üdv, Keith – mondtam mereven. Keith még csak nem is próbált megfelelni az erôltetett udvariasságomnak. Azonnal az idôsebb Alkimisták felé fordult. – Ô meg mit keres itt? – Tudjuk, hogy te Zoe-t kérted – felelte Stanton szenvtelenül –, de megfontoltuk a dolgot, és úgy döntöttünk, jobb, ha Sydney tölti be a szerepet. A ta­pasz­ ta­la­ta mellett eltörpülnek a múltbéli tettei. – Nem – felelte Keith azonnal, visszafordítva felém azt az acélos, kék pillantását. – Kizárt, hogy ô jöjjön, nem vagyok hajlandó ráhagyni egy perverz vámpírimádóra, hogy az egészet elrontsa. A húgát visszük.

20


Richelle Mead: Vérvonalak