Issuu on Google+

ELSŐ RÉSZ

Első fejezet 1980. november 5., szerda. A hóember Aznap esett le az első hó. Délelőtt tizenegykor minden előzetes figyelmeztetés nélkül zúdult alá a színtelen égből, mint valami armada a világűrből, és maga alá gyűrte Romerike kertjeit és mezőit. Délután kettőkor Lillestrømben akcióba lendültek a hókotrók, és amikor fél háromkor Sara Kvinesland Toyota Corolla SR5-öse óvatosan felfelé araszolt a Kollovei villái között, a novemberi hó már pehelypaplanként borította be a dimbes-dombos tájat. Sara úgy látta, mintha a nappali fényben egészen máshogy festenének a házak. Méghozzá annyira, hogy majdnem túlhajtott a férfi garázsfelhajtóján. Amikor lefékezett, az autó megcsúszott és a hátsó ülésről egy nyögés hallatszott. A visszapillantó tükörbe nézve fia méltatlankodó tekintetével találkozott. – Nem tart sokáig, kicsim – mondta neki. A garázs előtt jókora darab aszfalt feketéllett a mindent elborító fehérségben. Biztosan ott parkolt a bútorszállító autó. A nő torka összeszorult. Remélhetőleg nem jött túl későn. – Ki lakik itt? – hallatszott a hátsó ülésről. – Csak egy ismerősöm – válaszolta Sara, és automatikusan a tükörbe pillantott, hogy ellenőrizze a haját. – Tíz perc, rendben? Benne hagyom a kulcsot, hogy hallgathasd a rádiót. Azzal anélkül, hogy a választ megvárta volna, kiszállt az autóból, és meg-megcsúszó cipőjében feltipegett az ajtóhoz, aminek a küszöbét már annyiszor átlépte. De soha nem ilyenkor, a nap kellős közepén, a villanegyed kíváncsi pillantásainak kitéve. Nem mintha késő esti látogatásai kevésbé megbotránkoztatóak lettek volna, de valahogy mégis5


csak illendőbbnek tűnt ezeket a dolgokat a sötétség beállta után lebonyolítani. Hallgatta, ahogy a csengő felzümmög odabenn. Várakozás közben érezte, ahogy lassan elönti a kétségbeesés, és gyorsan a szomszédos házak ablakai felé pillantott, de azok csak a fekete, lombtalan almafákat, a szürke eget és a tejfehér tájat tükrözték vissza. Azután végre léptek hallatszottak ajtó mögül, ő pedig megkönnyebbülten fellélegzett. A következő pillanatban már odabenn volt a férfi karjai között. – Ne menj el, édesem! – kérte. Hallotta, hogy a hangja elcsuklik a sírástól. – Mennem kell – a férfi válasza úgy hangzott, mint valami refrén, amit már annyit ismételgetett, hogy kezd elege lenni belőle. Keze viszont máris a jól ismert utakon kalandozott, amikre soha nem tudott volna ráunni. – Nem, dehogy kell – suttogta a nő a férfi fülébe. – Te akarsz elmenni. Nem mered tovább csinálni. – Ennek semmi köze kettőnkhöz. Hallotta, hogy a bosszúság lassan belopakodik a férfi hangjába, miközben erős, de mégis finom keze a bőrét simogatva egyre lejjebb csúszik a derekán, be a szoknya és a harisnyanadrág alá. Olyanok voltak, mint az összeszokott táncpartnerek, akik alaposan kiismerték a másik legapróbb mozdulatát is, a lépéseit, a lélegzetvételét, a ritmusát. Először a fehér szerelmet, a jót. Azután a feketét. A fájdalmat. A férfi keze végigsiklott a kabáton és a mellbimbóit kereste a vastag szövet alatt. Képtelen volt betelni velük, folyton vissza-visszatért hozzájuk. Talán, mert neki nem volt egy sem. – A garázs előtt parkolsz? – kérdezte a férfi, és erősen belecsípett. A nő bólintott és érezte, ahogy a fájdalom, mintha csak a vágy nyílvesszője lenne, az agyába hatol. Az öle megnyílt a férfi ujjai előtt. – A gyerek a kocsiban vár. A férfi keze hirtelen megtorpant. – Nem tud semmit – nyögte a nő és érezte, hogy a férfi keze tétovázik. – És a férjed? Hol van most? – Mégis, hol lenne? Természetesen a munkahelyén. Ezúttal a nő hangja tűnt ingerültnek. Egyfelől azért, mert a férfi a férjével hozakodott elő, akiről az asszony nem tudott anélkül beszélni, 6


hogy ne lett volna bosszús. Másrészt pedig azért, mert a teste a férfit követelte. Most, azonnal. Sara Kvinesland lehúzta a férfi sliccét. – Ne… – ragadta meg a férfi a csuklóját. A nő a másik kezével erősen pofon ütötte. A férfi elképedve meredt rá, miközben az arccsontja fölött vörös folt terjedt szét. A nő elnevette magát, azután a férfi sűrű, fekete hajába markolt és az arcát a sajátjához húzta. – Elmehetsz – sziszegte. – De csak miután megdugtál. Világos? Érezte a férfi ziháló lélegzetét az arcán. Azután újra megütötte, és érezte, ahogy a pénisze megduzzad a kezében. A férfi egyre erőteljesebben mozgott, de hiába, már elmúlt. A nő érzéketlenné vált, a varázslat elillant, az izgalom kialudt, csak a kétségbeesés maradt. Elveszítette a férfit. Most, ebben a percben, ahogy itt fekszik, elveszítette őt. A vágyódás éveit, az elsírt könnyeket, az összes elkeseredett dolgot, amit kizárólag a férfi kedvéért tett meg. Ő pedig soha semmivel nem viszonozta. Kivéve azt az egyetlen dolgot. A férfi most az ágy végéhez állt és lehunyt szemmel vette birtokba a nőt. Sara a férfi mellét bámulta. Eleinte különösnek találta, idővel aztán megtetszett neki a mellizmot teljes egészében beborító fehér bőr látványa. A régi szobrokra emlékeztette, amelyekről pusztán szégyenlősségből lehagyták a mellbimbókat. A férfi nyögései egyre hangosabbak lettek. A nő tudta, hogy hamarosan tomboló bömbölésben tör ki. Sara imádta ezt a bömbölést. És a mindig meglepett, elragadtatott és szinte fájdalmas arckifejezést, mintha az orgazmus minden egyes alkalommal meghaladná a férfi legvadabb várakozásait. Most már csak az utolsó üvöltésre várt, a bömbölő búcsúra a képektől, függönyöktől és szőnyegektől megfosztott, rideg hálószobában. Azután a férfi felöltözik, és elutazik az ország másik végébe, ahol állítólag olyan állást ajánlottak fel neki, amire képtelen volt nemet mondani. Erre viszont nemet tudott mondani. Erre, kettőjükre. És most mégis ordítani fog a gyönyörtől. A nő lehunyta a szemét. Az üvöltés azonban elmaradt. A férfi mozdulatlanná dermedt. – Mi az? – nyitotta ki a szemét Sara. A férfi arca egészen eltorzult. De nem az élvezettől. – Egy arc – suttogta. 7


A nő összerándult. – Hol? – Odakinn az ablak előtt. Az ablak az ágy fejénél volt, közvetlenül a nő fölött. Sara megfordult. Érezte, hogy a férfi kicsúszik belőle, immár ernyedten. A feje fölött az ablak túl magasan volt ahhoz, hogy fekvő helyzetben kiláthasson rajta, de ahhoz is, hogy valaki odakintről csak úgy benézhessen. Mivel lassan besötétedett, csak a lámpa megduplázott tükörképét látta visszatükröződni. – Saját magadat láttad – mondta Sara szinte könyörgően. – Először én is azt hittem – válaszolta a férfi továbbra is az ablakra meredve. Sara feltérdelt, kiegyenesedett és kinézett a kertbe. És valóban, ott volt az arc. Hangosan felnevetett a megkönnyebbüléstől. Az arc hófehér volt, a szemét és a száját fekete kavicsokból rakták ki, amelyek feltehetőleg a feljáróról származtak. A karja pedig az egyik almafáról. – Édes Istenem – csukladozott a kacagástól. – Ez csak egy hóember! Azután a nevetése sírásba fordult és vigasztalanul zokogott, amíg meg nem érezte a férfi karját maga körül. – Mennem kell – suttogta fulladozva. – Maradj még egy kicsit – kérte a férfi. Sara pedig maradt. Csak a garázs felé lépkedve vette észre, hogy csaknem negyven percig volt odabenn. A férfi azt ígérte neki, hogy telefonál majd. Mindig elég jól hazudott, és Sara ez egyszer őszintén örült ennek. Még azelőtt, hogy a kocsihoz ért volna, meglátta a hátsó ülésről rámeredő fiú fehér arcát. Amikor megrántotta a kocsi ajtaját, meglepve vette tudomásul, hogy zárva van. A párás ablakon keresztül benézett a gyerekre. A fiú csak azután nyitotta ki az ajtót, hogy az anyja megkocogtatta az ablakot. Sara beült a kormány mögé. A rádió néma volt, az utastér jéghidegre hűlt. Az indítókulcs az anyósülésen hevert. A gyerek felé fordult. A fia holtsápadt volt, az alsó ajka remegett. – Valami baj van? – kérdezte Sara. – Igen – válaszolta a fiú. – Láttam őt. 8


A hangjában annak a vékony, éles sikolynak az emléke csengett, amit azóta nem hallott tőle, hogy pici gyerekként kettejük között kuporgott, kezét a szeme elé kapva. Most pedig már mutál, nem ad többé jó éjt puszit és egyre inkább a motorok és a lányok kötik le a figyelmét. Egy nap pedig beül majd egyikükkel egy autóba, és ő is elhagyja. – Mármint kit? – tudakolta Sara és elfordította az indítókulcsot. – A hóembert… A motor nem reagált, Sarát pedig váratlanul elöntötte a pánik. Igazából azt sem tudta pontosan, mitől rettent meg. A szélvédőre meredt és újra elfordította a kulcsot. Lehet, hogy az akkumulátor kiadta a lelkét? – És hogy nézett ki az a hóember? – kérdezte, majd tövig nyomta a gázt és kétségbeesésében olyan erővel fordította el a kulcsot, hogy az majdnem eltört. A gyerek válaszolt valamit, de a hangját túlüvöltötte a felbőgő motor. Sara sebességbe tette az autót és kiengedte a kuplungot, mintha hirtelen nagyon sietőssé vált volna a távozásuk. A kerekek kipördültek a frissen hullott, vizes havon. Még több gázt adott, a kocsi azonban továbbra sem indult el, mindössze a feneke csúszott ki oldalra. Végül az abroncsok megkapaszkodtak a havas aszfalton, és az autó kilőtt az útra. – Apa már vár bennünket – mondta Sara. – Sietnünk kell. Bekapcsolta a rádiót és feltekerte a hangerőt. A hírolvasó aznap már vagy századszor mondta be, hogy az éjszaka az amerikai elnökválasztásokon Ronald Reagan legyőzte Jimmy Cartert. A fiú megint mondott valamit. Sara a tükörbe pillantott. – Mit mondasz? – kérdezte hangosan. A gyerek megismételte, de a nő továbbra sem hallotta. Lehalkította a rádiót, és az autót a főút és a folyó felé irányította, amelyek fekete gyászszalag módjára nyúltak el a tájban. Önkéntelenül összerándult, amikor a gyerek hirtelen előrehajolt a két ülés között. A fiú hangja szárazon suttogott, egyenesen a fülébe, mintha nagyon fontos lenne, hogy senki más ne hallja őket: – Meg fogunk halni.

9


Jo Nesbo: Hóember