Issuu on Google+

Vállalom, hogy tűzben égjek el, láncra verjenek, korbáccsal üssenek, és hogy kard által haljak meg. Gladiátoreskü

9


 Előszó  THEA Róma, i. sz. 81. Egyetlen határozott mozdulattal felvágtam a csuklómat, és érdeklődve figyeltem a vénámból kibuggyanó vért. Mindkét csuklóm tele volt hegekkel, saját vérem látványa mégis még mindig lenyűgözött. A veszély állandóan ott leselkedett: annyi év után végül óvatlanul túl mélyre vágtam? Talán ez lesz a nap, amelyen fiatal életem belefolyik a nimfák alakjaival megfestett kék agyagtálba? A gondolat felélénkítette izgalommentes életemet. De ezúttal nem így történt. Vérem folyama szivárgássá lassult, én pedig nekidőltem az átrium mozaikoszlopának, ölemben a tállal. Hamarosan kellemes köd ereszkedett a szememre, a világ pedig barátságos, homályos színt öltött. Ma szükségem van erre a ködre. Új úrnőmet kísérem a Colosseumba, hogy megnézzük az új császár hatalomra kerülése alkalmából rendezett gladiátorjátékokat. Hogy mi mindent hallottam ezekről a játékokról… – Thea! Úrnőm hangja. Mormoltam valami gorombát, görögöt, hébert és útszéli latint keverve, amelyek egyikét sem értette. A kék tál alján a véremből egy csészényi gyűlt össze. Csuklómat átkötöttem egy vászoncsíkkal, fogammal meghúztam a csomót, aztán a tál tartalmát az átrium szökőkútjába ürítettem. 11


Vigyáztam, nehogy ráfröccsenjen barna gyapjútunikámra. Úrnőm sasszeme egy szempillantás alatt észrevenné a vérfoltot, én viszont nem szándékoztam elmagyarázni neki, pontosan miért is fogtam havonta egyszer vagy kétszer a nimfamintás kék tálat, és ontottam bele saját véremet. Őszintén szólva nem sok dolog akadt egyáltalán, amelyet el akartam volna mondani úrnőmnek. Nem régóta voltam a tulajdona, de ennyit máris tudtam. – Thea! Túl hirtelen fordultam meg, neki kellett dőlnöm az átrium pillérének. Talán eltúloztam. Túl sok vért vesztettem, és rám jött az émelygés. Nem szerencsés dolog ez egy olyan napon, amikor ezernyi állat és férfi lemészárlását kell végignéznem. – Thea, ne andalogj már! – Úrnőm kidugta csinos fejét a hálószoba ajtaján, bosszús vonásait kellemes homály fedte előlem. – Apám vár, és még fel kell öltöztetned. Engedelmesen követtem őt; úgy tűnt, mintha lábam többujjnyival a padló fölött lebegne. Ízléstelen padló volt: a mozaik háromágú szigonnyal, tridensszel küzdő gladiátorok harcát örökítette meg, a kifröccsenő vért bőségesen elhelyezett vörös mozaikkockákkal ábrázolták. Ízléstelen padló, de való ide, mivel úrnőm apja, Quintus Pollio a birodalom gladiátorjátékainak egyik szervezője. – A kék ruhát, Thea! Amelyiknek a gyöngyös tű van a vállán. – Igen, úrnőm. Lepida Pollia úrnő. Néhány hónapja vettek meg neki, amikor betöltötte tizennegyedik életévét; vele egykorú szolgálót akartak, aki megfésüli a haját, és viszi a legyezőjét, hiszen már majdnem igazi nő. Ajándékként nem voltam oly becses, mint a gyöngy nyaklánc, az ezüst karkötők vagy a fél tucat selyemruha, amelyeket szintén rajongó apjától kapott, mégis kifejezetten örült, hogy lett saját árnyéka. 12


– Megint megvágtad magad vacsora közben, Thea? – Azonnal észrevette bekötött csuklómat. – Tényleg kétbalkezes vagy. Le ne ejtsd az ékszeres dobozomat, mert nagyon mérges leszek! Az aranyszalagokat akarom a hajamba, görög stílusban. Ma görög leszek… akárcsak te, Thea. Tudta, hogy nevem ellenére, amelyet az athéni kereskedő, első gazdám ruházott rám, nem vagyok görög. – Igen, úrnőm – mormoltam legtisztább görög kiejtésemmel. Harag húzta össze szépen ívelt fekete szemöldökét. Műveltebb voltam, mint az úrnőm, és ez végtelenül dühítette. Igyekeztem hetente legalább egyszer emlékeztetni rá. – Ne kérkedj magaddal, Thea! Te is csak egy kis zsidó rabszolga vagy. Ne felejtsd el! – Igen, úrnőm. Alázatosan feltekertem és megtűztem a hajfürtjeit. Máris tovább fecsegett: – Apám azt mondja, ma délután Bellerophón is harcolni fog. Tudom, hogy ő a legjobb gladiátorunk, de az a lapos képe! Akármilyen divatosan öltözne, a világ összes illatszere sem változtatná Apollóvá. Persze a mozgása csodálatosan könnyed, még akkor is, amikor éppen átdöfi valakinek a torkát. Au! Megszúrtál! – Bocsánat, úrnőm. – Egészen zöld az arcod. A játékok miatt nincs okod rosszul lenni. Gladiátorok, rabszolgák és rabok… mindenképpen meghalnak. Így legalább egy kis szórakozásra lelünk bennük. – Talán a zsidó vérem teszi – vetettem fel. – Mi többnyire nem találjuk szórakoztatónak a halált. – Lehet, hogy igazad van. – Lepida a kifényesített körmeit vizsgálta. – A mai játék legalább izgalmasnak ígérkezik. Mivel a császár az évad közepén megbetegedett, majd meghalt, hónapokon keresztül egyetlen jó műsor sem volt. 13


– Tapintatlanság volt tőle – értettem egyet. – Az új császár várhatóan kedvelni fogja a játékokat. Domitianus császár. Titus Flavius Domitianus… Kíváncsi vagyok, milyen lesz. Apám mindegyre azon igyekezett, hogy a legjobb küzdelmeket hozza össze a számára. Gyöngy fülbevalót, Thea! – Igen, úrnőm. – És a pézsmaillatot! Ott van. Lepida megvizsgálta magát a kifényesített acéltükörben. Nagyon fiatal volt, csak tizennégy éves, mint én, és tényleg túl fiatal a pompás selyemruhához, a gyöngyökhöz és a szájpirosítóhoz. De nem volt anyja, és Quintus Polliót, aki oly keményen lépett fel a rabszolga-kereskedőkkel és lanistákkal* szemben, egyetlen gyermeke kenyérre tudta volna kenni. Ráadásul Lepida kétségtelenül feltűnést keltett. Szépsége nem pávakék szemében rejlett, sőt nem is három láb** hosszú selymes, fekete hajában, amely büszkesége és öröme volt. Sokkal inkább fenséges kiegyensúlyozottságában. E nyugalomra alapozva Lepida Pollia úrnő előkelő férjre kívánt szert tenni, egy patríciusra, aki végre a római társadalom legmagasabb osztályába emeli a Pollii családot. Közelebb intett engem, a pávatollas legyező lustán mozgatta megformázott fürtjeit. Mögötte a tükörben sötétbarna árnyéknak tűntem: szikár voltam, miközben ő nőies, fehér bőrével szemben én napbarnított és szürke, ő pedig ragyogó. Rendkívül hízelgő, legalábbis számára. – Nagyon hatásos – jelentette ki, mintha csak a gondolataimra válaszolt volna. – De neked tényleg kell egy új ruha, Thea. Úgy nézel ki, mint egy kiszáradt fa. Gyere, apám vár! * **

Gladiátoriskola vezetője, a gladiátorok kiképzője. – A ford. A római mértékrendszerben 1 láb 296 milliméternek felel meg. – A szerk.

14


Az apja már nagyon is várt. Türelmetlensége azonban azonnal ellágyult, amikor Lepida rámosolygott, és kislányosan megpördült előtte. – Igen, nagyon szép vagy. Ne felejts el Aemilius Gracchusra mosolyogni; nagyon fontos család tagja, és felfigyel a szép lányokra. Megmondhattam volna neki, hogy Aemilius Gracchus nem a szép lányokat kedveli, de engem nem kérdezett. Talán jobban tette volna. A rabszolgák mindent tudtak. A legtöbb rómainak hajnalban kellett kelnie, hogy jó helyet kapjon a Colosseumban. Polliónak azonban foglalt helye volt, úgyhogy mi elegánsan, kellő késéssel érkeztünk, hogy biccentéssel köszönthessünk minden jelentős családot. Lepida sugárzó pillantást vetett Aemilius Gracchusra, az utcasarkon ácsorgó patríciustisztekből álló csoportra és mindenki másra, aki ősi nevet és lila szegélyű tógát viselt. Apja fontoskodóan fecsegett egy kicsit minden patríciussal, aki kötelező mosollyal kedveskedett neki. – Úgy hallottam, Domitianus császár jövőre hadjáratot tervez Germaniába! Ott akarja folytatni, ahol a bátyja abbahagyta, he? Titus császár kétségtelenül megtizedelte azokat a barbárokat, meglátjuk, Domitianus még jobban érti-e a dolgát… – Quintus Pollio! – hallottam meg egy patrícius hangját. – Domitianus akár a szagával is! – De olyan jól végzi a dolgát. Mit számít, ha időnként megmosolyogják, mert beleizzad a munkába? Quintus Pollio tehát tovább hajlongott és tetszelgett. Harminc évet odaadott volna az életéből, ha a Julii, a Gracchi vagy a Sulpicii családnevek valamelyikét viselhette volna. Ugyanígy úrnőm is. Azzal szórakoztattam magam, hogy megbámultam az utcán tömött sorban álló kereskedők standjait. Halott gladiátorok em15


léktárgyai, ennek vagy annak a nagy harcosnak a homokban megőrzött vére, apró famedálok a híres Bellerophón festett arcképével. Ez utóbbiak alig fogytak, mert még a művészek sem tudták széppé varázsolni Bellerophón arcát. A háromágú szigonnyal harcoló jóképű trák sokkal könnyebben elkelt. – Olyan gyönyörű! – A szemem sarkából egy csapat lányt láttam az egyik medál fölött ábrándozni. – Minden éjjel ezzel a képpel a párnám alatt alszom… Elmosolyodtam. Mi, zsidó lányok szintén harcosnak szerettük a férfiainkat. Viszont mi jobban kedveltük őket élve, és azt szerettük, ha sokáig élnek. Azt a fajtát szerettük, amelyik reggel levágja egy legionárius fejét, aztán estére hazajön, hogy elfoglalja a szombati asztal főhelyét. Csak a római lányok ábrándoztak olyan férfi nyers, ízléstelen arca fölött, akivel sohasem találkoztak, és aki valószínűleg halott lesz, mire az év véget ér. Ugyanakkor talán jobb rövid életű férfiakról álmodozni. Azok soha nem öregszenek meg, nem csúnyulnak meg, és mire megunná őket az ember, már nincsenek is sehol. A tömeg egyre nőtt a Colosseum körül. Éppen elégszer mentem már végig ennek a hatalmas, márványburkolatú épületnek az árnyékában, amikor úrnőm valamelyik megbízását teljesítettem, de ez volt az első alkalom, hogy bemehettem, és igyekeztem nem eltátani a szám. Hatalmas volt, rengeteg márvány boltív díszítette, rengeteg szobor nézett le gőgösen a talapzatáról, rengeteg ülőhely volt benne. Úgy mondták, ötvenezer lelkes néző is bezsúfolódhatott a lelátókra. Az istenek elégedettségére szolgáló arénát Vespasianus császár kezdte építtetni, és a fia, a néhai Titus császár fejezte be. Ma pedig Titus öccse tiszteletére nyitották meg, aki Domitianus császár néven éppen most öltötte magára a császári méltóságot. Micsoda rengeteg márvány egy halottasházban! Színháznak 16


jobban tetszett volna, de ott szívesebben hallgatnék zenét, semmint férfiakat lássak meghalni. Elképzeltem, milyen volna ekkora tömeg, igazi közönség előtt énekelni, és nem a melegházi békák előtt, a padló súrolása közben… – Mozgasd folyamatosan azt a legyezőt, Thea! – Lepida letelepedett bársonypárnái közé, és császárné módjára integetett a tömeg felé, amely kisebb ujjongással köszöntötte az apját. A férfiak és a nők rendszerint más helyről nézték a játékokat, de Quintus Pollio a játékok szervezőjeként ülhetett a lányával együtt, ha úgy akarta. – Gyorsabban, Thea! Borzalmasan meleg lesz. Tényleg, miért nem hűl már le a levegő? Ősznek kellene lennie. Engedelmesen lengettem a legyezőt. A játékok egész nap tartani fognak, ami azt jelentette, hogy jó hatórányi toll-lengetés várt rám. Jaj, fájni fog a karom. Megszólaltak a harsonák. Még a szívem is kihagyott a fanfár izgatott hangjától. Az új császár kezét a tömeg felé emelve megjelent a császári páholyban, én pedig lábujjhegyre álltam, hogy láthassam. Domitianus, a Flavius-dinasztia harmadik császára magas, pirospozsgás férfiú volt, aki bíborvörös köpenyében és arany diadémjában elkápráztatta a szemet. – Apám! – rángatta meg Lepida Pollio karját. – A császár valóban titkos bűnben él? Tegnap a fürdőben azt hallottam… Megmondhattam volna neki, hogy minden császárról bűnös titkokat szoktak pletykálni. Tiberius császár és az ő kis rabszolgafiúi, a lánytestvéreivel háló Caligula császár, Titus császár és a szeretői! Minek a császár, ha az ember még zaftos pletykákat sem főzhet ki róla? Domitianus császárnéja azonban nem ihletett annyi pletykát. Magas volt, szoborszerű és bájos, ahogyan előrelépett császári férje oldalán, és integetett a zúgó tömegnek – a csalódott beszámolók szerint a császárné egyenesen feddhetetlen feleség 17


volt. Zöld selyemstólája és smaragdjai mégis kiváltottak némi női csodálatot. Kétségtelenül a zöld lesz az évad színe. – Apám! – rángatta meg Lepida ismét az apja karját. – Tudod, zöldben mindig mennyire megcsodálnak. Egy olyan smaragd nyaklánc, mint a császárnéé… További császári unokatestvérek követték a császárt: egy unokahúg, Titus császár fiatalabb lánya, akit állítólag felterjesztettek a Vesta-szüzek közé, de elutasításra talált. A többi mind unalmas alak. Csalódott voltam. Először vethettem pillantást az uralkodócsaládra, de ők is éppen úgy néztek ki, mint az összes többi színtelen patrícius. A császár előlépett, felemelte a karját, és bejelentette a játékok kezdetét. Bűnös titkok ide vagy oda, szép, csengő hangja volt. A többi rabszolga, tudatlanságomon hitetlenkedve, sokszor elmagyarázta már nekem a játékokat. A délelőtti ünnepséget mindig vadállatok párviadalai nyitották; a mai repertoár élén egy elefánt és egy orrszarvú csatája állt. A rinocérosz a szarvával kinyomta az elefánt szemét. Boldogan leéltem volna az életemet anélkül, hogy megtudtam volna, milyen az elefánt üvöltése. – Bámulatos! – Pollio néhány pénzérmét hajított az arénába. Lepida egy tál mézes datolyában turkált. Én a pávatoll legyezőre összpontosítottam. Huss, huss, huss. Egy bika és egy medve harca következett, majd egy oroszláné és egy leopárdé. Étvágygerjesztő nyalánkságok. A medve lomha volt, és három idomárnak hegyes dárdákkal kellett véresre szurkálnia a horpaszát, hogy megtámadja a bikát, az oroszlán és a leopárd viszont abban a pillanatban felüvöltött és egymásnak rontott, ahogy eloldozták a láncaikat. A tömeg éljenzett és fecsegett, sóhajtott és hátradőlt. Miután felcsigázták a tömeg érdeklődését, pompa és látványosság következett, a szemek elkápráztatása: ezüsthámba fogott szelíd gepárdok lépkedtek körbe az 18


arénában, fehér bikák a hátukon ugrándozó, apró aranyruhás fiúkkal, núbiai fuvolásokat cipelő, felékszerezett és pomponnal díszített elefántok vonultak impozáns tánclépésben… – Apám, nem kaphatnék egy núbiai rabszolgát? – húzgálta Lepida megint az apja karját. – Sőt kettőt. Egy összeillő párt, akik cipelik a csomagjaimat, amikor vásárolni megyek… Humoros jelenetek következtek. Egy szelíd tigrist engedtek szabadon az arénában tucatnyi, rikító szalagokkal díszített, szaladgáló nyúl nyomában, hogy egyesével a pofájába szedje, és sértetlenül visszavigye őket az idomárnak. Elég jó volt, tényleg. Élveztem, de innen-onnan füttyszó hallatszott a lelátókról. A Colosseum rajongói nem a játszadozás miatt jöttek: vért akartak látni. – A császár – mormogta Quintus Pollio – különösen rajong Minerva istennőért. Egy új szentélyt is építtetett neki a palotájában. Talán bemutathatnánk néhány nagy, nyilvános áldozatot… A szelíd tigris és idomárja kilépkedett, helyükön száz fehér szarvas és ugyanennyi hosszú nyakú strucc töltötte meg a küzdőteret, amelyeket szabadon engedtek, majd fentről az íjászok egyesével leölték őket. Lepida ismerőst vett észre az egyik szomszédos páholyban, és a vérengzés közepette köszöntést turbékolt. Még több állati küzdelem következett. Lándzsások oroszlánok, bivalyok, bikák ellen. A bivalyok rémülten és bőgve múltak ki, a bikák dühödten rontottak a lándzsáknak, amelyek felnyitották a mellkasukat, de az oroszlánok vicsorogtak, lopakodtak, és el is ragadtak egy lándzsást, mielőtt a többiek utolérték és kibelezték őket. Milyen csodás szórakozás! Huss, huss, huss. – Ó, a gladiátorok! – Lepida félretolta a datolyás tálat, és felült. – Szép példányok, apám. – A császárnak kizárólag a legjobbat. – Megpaskolta a lánya arcát. – Meg az én kicsikémnek, aki imádja a játékokat! A csá19


szár csatát akart mára, nem csak a szokásos párviadalokat. Valami nagyot és különlegeset a déli kivégzések előtt… A gladiátorok bíborszínű köpenyben bevonultak a kapukon, és a nézők buzdítása közepette lassan körbejárták az arénát. Néhányuk büszkén feszített; mások anélkül lépkedtek előre, hogy jobbra vagy balra néztek volna. A jóképű, szigonyos trák csókokat küldött a tömeg felé, a rajongó nők pedig rózsák tömegét zúdították rá. Ötven gladiátor, aki a halálig vívja párviadalát. Huszonöt győzedelmesen hagyja majd el az arénát az Élet kapuján át. A másik huszonötöt a Halál kapuján fogják kivonszolni vaskampókon. – Üdv néked, császár! – kiáltottak egyként a császári páholy felé. – A halál árnyékából köszöntünk téged! Megélesített fegyverek csörgése. Fémpáncélok nyikorgása. A sok láb csikorgása a homokon, amint páronként szétszóródtak. Először néhány látszatütközet következett fafegyverekkel, aztán a császár leengedte a kezét. Összecsaptak a pengék. A nézők előrehajoltak, nekidőltek a márvány mellvédnek, buzdító szavakat kiáltottak kedvenceiknek, és átkozták az ügyetlenebbeket. Integettek, fogadtak, szitkozódtak. Ne nézz oda! Huss, huss, huss – mozgott a legyező. – Ne nézd! – Thea – szólított meg Lepida mézesmázosan. – Mit gondolsz arról a germánról? Odapillantottam. – Nem volt szerencséje – mondtam, amikor a férfi az ellenfele szigonyába dőlve halálát lelte. A szomszédos páholyban egy szenátor undorodva maroknyi érmét hajított le. Az aréna harcosok viharos tengere volt. A homokot máris vérfoltok borították. – Az a gall amott kegyelmet kér. – Pollio oldalra nézett, 20


boros kupájából kortyolt. – Ócska látvány, ledobta a pajzsát. Iugula! Iugula, vagyis „megölni”. Létezett a Mitte is, a „kíméld meg”, de azt közel sem lehetett olyan gyakran hallani. Ahogy később megtudtam, a bátorság különleges bizonyítása kellett ahhoz, hogy a Colosseum közönségét könyörületre bírja. Ők hősiességet akartak, vért és halált. Nem ijedt férfiakat. Nem könyörületet. Elég hamar véget ért. A győztesek büszkén odalépkedtek a császári páholy elé, ahonnan a császár érméket dobott le a jól harcolóknak. A vesztesek összegörnyedve, némán feküdtek a homokban, és várták, hogy az arénaszolgák kivonszolják őket. Egy-két férfi még mindig haláltusáját vívta, és kiáltozott, miközben saját beleit igyekezett visszatömni a hasába. Nevető tribunusok és kuncogó lányok kötöttek fogadásokat arra, mennyi idő kell még, hogy bevégezzék. Huss, huss, huss. Megfájdult a két karom. – Gyümölcsöt, uram? – Egy rabszolga szőlővel és fügével teli tálcát tartott Pollio elé. Lepida borért intett, a patríciuspáholyokban pedig mindenütt hátradőltek, és csevegésbe merültek. A feljebb lévő üléssorokban a polgárok magukat legyezték, és a mozgóárusokat keresték, akik kenyeret és sört kínáltak. Császári páholyában az uralkodó fél könyökre támaszkodott, és testőreivel kockázott. Elrepült a délelőtt. Volt, akinek mégis végtelennek tűnt. A déli szünetre az arénába beköltözött az üzlet. A halott gladiátorokat már kiszállították, a vérfoltokat elgereblyézték, az aréna őrei pedig ezúttal összebilincselt alakok csoszogó sorát engedték be. Rabszolgákat, bűnözőket, foglyokat; mind halálraítéltek voltak. – Atyám, kaphatok még bort? Ez különleges esemény! 21


Lent az arénában a csoszogó sor élén álló férfi hunyorgott, amikor életlen kardot nyomtak a kezébe. Görnyedt háttal és kifejezéstelen tekintettel nézett le rá, az aréna őre pedig szurkálással ösztökélte. Kimerülten megfordult, majd lecsapott a mögötte álló, megláncolt férfira. A kard valóban életlen volt, mert jó nagyot kellett suhintania vele. A lelátókon folyó beszélgetések zajában alig hallottam a férfi üvöltését. Úgy tűnt, senki sem fordít figyelmet az arénára. Az arénaőrök keményen lefegyverezték az első rabszolgát, és a sorban következőnek adták tovább a kardot. Egy nőnek. Ő megölte a férfit, durván elvágta a torkát; őt is lefegyverezték, és a következő menetben őt ölte meg a sorban mögötte álló, aki igyekezett szíven szúrni. A tompa karddal tucatszor kellett nekirugaszkodnia, mire sikerült. Végignéztem az összeláncolt soron. Talán húsz fogoly lehetett. Öreg és fiatal, férfi és nő, mind ugyanúgy, görnyedt háttal és csoszogó lábbal haladt. Csak egy állt egyenesen: egy nagy termetű férfi, aki üres tekintettel nézett körül. Még a lelátóról is láttam a meztelen hátát barázdáló korbácsnyomokat. – Apám, mikor következik Bellerophón? Alig várom, hogy lássam, mire megy az ellen a trák ellen… Az őrök a hegekkel teli férfinak adták a kardot. Egy pillanatig méregette összeláncolt kezében, aztán meglendítette. Ő nem csapkodott; egyetlen erőteljes vágással megölte az előtte álló férfit. Összerezzentem. Az aréna őre a kardért nyúlt, mire a hatalmas, sebhelyes férfi hátralépett egyet, és ráemelte a pengét. Az őr intett, türelmetlenül kinyújtotta a kezét, aztán elszabadult a pokol. – Add ide! – követelte az őr. A férfi szétvetett lábbal állt a forró homokon, kiszáradt tüde22


jébe mélyen beszívta a levegőt. A nap perzselte meztelen vállát, és minden homokszemet érzett csupasz, kérges talpa alatt. Rozsdás bilincsei alatt izzadság szurkálta csuklóját és bokáját. Két keze ráfonódott a kard markolatára. – Add ide azt a kardot! – parancsolta az őr. – Feltartod a műsort! A férfi üveges szemmel bámult vissza rá. – Add… ide… azt… a… kardot! – Ellentmondást nem tűrően nyújtotta felé a kezét. A férfi levágta. Az őr felordított. A kifröccsenő vér fényesen csillant a déli napsütésben. A többi őr odarohant. A férfi már jó tíz éve nem fogott kardot a kezében. Túl régen ahhoz, hogy bármire emlékezzen, mondta volna. De az emlék visszatért. A haragtól fűtve minden gyorsan felelevenedett: a markolat súlyának édes érzése a kezében, az, ahogyan csontba harap a penge, a fekete démon tombolása, amely elhomályosítja a szemet, és belesuttog a fülébe. Öld meg őket – mondta. – Öld meg mindet! Az első őrrel barbár, örömteli sietséggel csapott össze, kardjaik tompa sikoltással értek össze. Minden izmával támadott, érezte, hogy teste úgy hajlik ívbe, mint egy jó íj, és meglátta a hirtelen felbukkanó félelmet az őr szemében, amikor az megérezte a penge másik végén lévő erőt. Ezeknek a rómaiaknak a sisakforgóikkal, fényes mellpáncéljukkal és büszkeségükkel eszükbe sem jutott, hogy egy rabszolga erős lehet. Két további csapással homokon vonagló húskupaccá alacsonyította az őrt. Még több római, élénk színekkel a sisaktollaikon. Az egyik őr összeroskadt, amikor az életlen vas átharapta a térdszalagját. Könnyes üvöltésben tört ki. 23


A fogoly ráérzett a dolog ízére. Újabb bronz mellvért felé döfött. A penge szépen becsúszott a hónalj alatt. Újabb pajzs zuhant le, újabb kiáltás hangzott fel. Nem elég – suttogta a démon hangja. – Nem elég. Némi fájdalmat érzett a hátán, amikor egy penge mélyen beléhasított, aztán mosolyogva megfordult, hogy kegyetlenül lesújtson. A rabszolgának a háta a legerősebb, de ők ezt nem tudták – ezek a férfiak, akiknek a szőlőit elfogott gall harcosok művelték, az ágyaikat pedig trák rabszolgalányok melegítették. Nem tudtak ők semmit! A fogoly lekaszabolta az őrt, és megízlelte a durva szakállára fröccsent vért. Nem elég. Az ég forogni kezdett és kifehéredett, amikor lecsapott valami a férfi tarkójára. Megtántorodott, megfordult, és felemelte a kardját. Az egyik őr a pajzsgombjával a könyökére vágott, amitől az egész karja elzsibbadt. Távolról még látta, hogy a kard kihullik az ujjai közül, majd négykézlábra rogyott, mert egy kard markolata bezúzta a koponyáját. Izzadság szivárgott a szemébe. Savas, keserű verejték. Felnyögött, amikor páncélcsizmák rúgtak az oldalába, miközben a fekete démon összetekeredett, akár egy saját farkába harapó kígyó. Ismerős út. Az, amelyen éveken át járt láncra verve, korbácsütések közepette. Karddal a kezében minden olyan egyszerű volt. Nem elég. Soha nem elég. Saját összeroppanó csontjai hangján túl meghallotta az ordítást. Hatalmas, személytelen üvöltést, amilyen a tenger moraja. Első alkalommal tekintett ki az arénából, és meglátta őket: a nézőket, akik ezrével tömörültek a lelátókon: szenátorokat bíborszegélyű tógáikban; matrónákat fényes selyemstólákban; papokat fehér palástjaikban. Milyen sokan voltak… ennyi embert hord a hátán a föld? Meglátta egy fiú arcát, aki finom tógájában 24


előreugrott az első lelátón. Őrülten távolinak tűnt, amint fügével teli szájjal kiabált – és tapsolt. Mind tapsoltak. A hatalmas aréna zengett a tapstól. Tompuló látása ellenére kivette a császári erkélyt. Elég közel volt hozzá, hogy észrevegyen egy elborzadt arcú, szőke lányt, a császár egyik unokahúgát… Elég közel ahhoz is, hogy lássa a császárt, lila köntösét, szórakozott tekintetét… És elég közel, hogy lássa, amint a császári kéz nemtörődöm módon felemelkedik. A könyörület jelét mutatta. Miért? – gondolta. – Miért? Azután elsötétült a világ. Miközben este lefekvéshez vetkőztettem, Lepida egyre csak fecsegett tovább – persze nem a játékokról; az a sok halál és vér már elnyűtt téma volt. Az apja említett neki egy bizonyos szenátort, aki lehetséges férjként jött szóba, úgyhogy másról sem bírt beszélni. – Marcus Norbanus szenátornak hívják, és borzalmasan öreg… – Alig fogtam föl belőle egyetlen szót is. A sebhelyes hátú rabszolga járt a fejemben. Briton, talán gall? Olyan kegyetlenül harcolt, Góliát módjára suhogtatta a kardját, és tudomást sem vett saját sebesüléseiről. Még akkor is vicsorgott, amikor a földre kényszerítették, és az sem érdekelte, meghal-e, ha néhányat magával vihet a halálba. – Thea, vigyázz azokra a gyöngyökre! Háromszor annyit érnek, mint te. Száz hozzá hasonló rabszolgát ismertem, velük együtt szolgáltam, és igyekeztem elkerülni őket. Túl sokat ittak, fenyegetően néztek urukra, bajkeverésért megkorbácsolták őket, és olyan keveset dolgoztak, amennyivel épp csak meg tudták úsz25


ni. Olyan férfiak voltak, akikkel jobb volt nem összeakadni a ház rejtett zugaiban, ha nem volt más a közelben, hogy meghallja a kiáltásainkat. Gonosztevők. Akkor hát miért eredtek el hirtelen a könnyeim, amikor legyőzték őt az arénában? Akkor sem sírtam, amikor eladtak Lepidának. Akkor sem könnyeztem, amikor a szemem előtt mészárolták le a gladiátorokat és a szegény, felbőszült vadállatokat. Miért sírtam egy gonosztevő miatt? Még a nevét se tudtam. – Hát, szerintem Domitianus császár nem valami jóképű, de távolról nehéz megállapítani, ugye? – Lepida összevont szemöldökkel nézte egyik letört körmét. – Bárcsak vonzó, magával ragadó uralkodónk lenne ezek helyett a közönyös középkorú férfiak helyett! A császár. Miért mentett meg egy félholt rabszolgát? A tömeg legalább annyira tapsolt a haláláért, mint amennyire megtapsolta az előadását. Miért mentette meg? – Menj el, Thea! Már nincs szükségem rád. Elég ostobán viselkedsz ma este. – Ahogy óhajtod – mondtam görögül, és elfújtam a lámpáját. – Te olcsó, rosszindulatú kis hárpia. Lementem az előcsarnokba, útközben az árnyékos oszlopoknak támaszkodtam, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat, és igyekeztem nem gondolni a kék tálamra. Nem jó egy nap kétszer is eret vágnom magamon, de jaj, annyira kívántam! – Á, Thea! Éppen rád van szükségem. Homályosan a két Quintus Pollióra bámultam, aki beintett a hálószobájába, rá az ezüst fekhelyére. Becsuktam a szemem, elfojtottam egy ásítást, és reméltem, hogy nem alszom el löködése és zihálása közben. A rabszolgalányoktól nem vártak lelkesedést, odaadást azonban igen. Megsimogattam a vállát, mi26


közben rajtam munkálkodott. Ajkai visszahúzódtak a fogairól, mint az öszvérnek, miközben… nos, nevezzék, aminek akarják. – Milyen jó kislány vagy, Thea. – Álmosan megsimogatta az ágyékomat. – Most szaladj! Leengedtem a tunikámat, és kisurrantam az ajtón. Holnap valószínűleg kapok tőle egy réz pénzérmét.

27


Kate Quinn: A császár szeretője