Page 1


.

Partium Irodalmi, művészeti és közéleti folyóirat XXIV évfolyam, 1. szám, 2015. tavasz SZERZŐINK Bágyoni Szabó István (Budapest) Barna T. Attila (Budapest) Bertha Zoltán (Debrecen) Diószegi Szabó Pál (Hódmezővásárhely) Dunai Andrea (Budapest) Farkas Gábor (Szigetszentmiklós) Fecske Csaba (Miskolc) Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Handó Péter (Sóshartyán) Hargitai Gyula † Héder Ingrid (Törökország) Jánosi Zoltán (Nyíregyháza) Ködöböcz Gábor (Eger) Kürti László (Mátészalka) Lengyel János (Beregszász) Lund, Hans (Dánia) Madár János (Budapest) Marcsák Gergely (Ungvár) Máriás József (Nyíregyháza) Nyitrai Levente (Kocsord) Oláh András (Mátészalka) Pógyor Adrián (Tiszaújlak) Pomogáts Béla (Budapest) Pusztai-Tárczy Beatrix (Beregszász) Rézműves Liliána (Hodász) Sándor Szilárd (Jobbágyfalva) Shrek Tímea (Beregszász) Técsi Zoltán (Tiszaladány) Tóth Áron Tamás (Debrecen) Tóthárpád Ferenc (Kőszeg) Török Márk (Nagykáta)

1


A kiadvány a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre

A fedő és hátsó borítón Gáspár Zoltán „Tavasz” című felvételei láthatók. Lapszámunkat Gáspár Zoltán és Oláh András fotói illusztrálják. Főszerkesztő: Oláh András (Mátészalka) Szerkesztők:  Elek Ottó (Nyíregyháza)  Farkas Gábor (Szigetszentmiklós)  Felhős Szabolcs (Vásárosnamény)  Kürti László (Mátészalka)  Szigeti Gábor (Budapest) Alapító főszerkesztők:  Ószabó István (Debrecen)  Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Kiadja az UART (Unitárius Alkotók Társasága) Vásárosnamény Lapigazgató: Felhős Szabolcs elnök (Vásárosnamény) WEB: www.unit-art.hu/ A honlap gondozója: Novák Valentin (Budapest) E-mail: olah-andras@index.hu partium2@gmail.com A szerkesztőség címe: Partium Műhely, 4800 Vásárosnamény Pf. 2. Telefon: 06-30/920-4905 A kiadvány a nyíregyházi Örökségünk Könyvkiadó Kft. gondozásában jelent meg.

ISSN 1216-7525 2


Tartalom SZÉPÍRÁS Bágyoni Szabó István: Kicsengetés – hosszúszünetre ..................... 3 Fecske Csaba: Egy lúzer vallomása, Még nem, Napfény felel ....... 11 Oláh András: láz, hajnal a buszmegállóban .................................... 13 Héder Ingrid: Down ....................................................................... 15 Tóthárpád Ferenc: Uram, legyen!, A vesztem az, Dal .................. 17 Lengyel János: Aforizmák .............................................................. 19 Kürti László: egy legendás úszónővel ............................................ 20 Barna T. Attila: téli alkonyat, falusi hajnal, költemény ................. 21 Dunai Andrea: közös helyek, curriculum vitae .............................. 22 Madár János: A fény árva jelei (Hargitai Gyula képes monográfiája – részlet) ............................ 27 Diószegi Szabó Pál: Partod értem, Boldog az, Várj még ................ 30 Sándor Szilárd: László András virrasztása ..................................... 32 TANULMÁNYOK Pomogáts Béla: A „szellemi ellenállás” irodalma ............................34 ÉLETUTAK – ÉLETMŰVEK Máriás József: A mindig visszatérő (A 60 éves Bertha Zoltán köszöntése) ......................................... 43 Jánosi Zoltán: Laudáció Törőcsik Mari életművéről ..................... 53 EMLÉKEZÉS Bertha Zoltán: In memoriam Dobos László (1930-2014) .............. 55 Marcsák Gergely: Beregszász szülötte: Jánosi György ................. 56 Técsi Zoltán: Végszó – avagy csak ők nem (Rituális széptettek – VII/69.) ..................................................... 60 SZEMLE Bertha Zoltán: Nagymonográfia a Barbaricum mindeneséről ....... 64 Ködöböcz Gábor: „A nyelv élet és szentség, sőt istenség” ............ 69 Barna T. Attila: Elaranyjánosulva .................................................. 72 Handó Péter: Tartás a halál ellenében ............................................ 74 Oláh András: Egy papír-blogger számvetése ................................. 77 Farkas Gábor: A szeretett tékozló fiú ............................................. 79

.

Partium

3


UNITÁRIUS SZEMMEL Felhős Szabolcs: Az unitáriusok hőskora a Kárpát-medencében .... 82 Nyitrai Levente: Lelki magasságok felé ......................................... 86 NÉPFŐISKOLA Hans Lund: A népfőiskola gyermekkora ........................................ 88 IFJÚSÁGI ROVAT Pusztai-Tárczy Beatrix: Elhagyatva, Hétköznapok, Város, nem lehet .............................. 94 Shrek Tímea: A szekrény ................................................................ 96 Tóth Áron Tamás: Minor szonett, Sorstalanok útmutatója ............ 97 Pógyor Adrián: Déja vu démonokkal ............................................. 98 Rézműves Liliána: Vallomás .......................................................... 99 Török Márk: Térítők ..................................................................... 100 HÍREK ................................................................................................ 103

4

.

Partium


Szépírás Bágyoni Szabó István

Kicsengetés – hosszúszünetre (Részlet a Képek a porból c. esszéregényből1) Mintha a piros téglafalból, valahonnan az iskolai térképkötegek mögötti lélekmélyből a mi Rózsapásztorunk hangját lehetett volna hallani: ha jól értem, „keresztelőre” készül a hivatal netán „átkeresztelésre”? Petőfi Sándorról Mihai Eminescura? egy tantárgyvetélkedőn témaként még elmenne egy ilyen „összevetés”, de ide nem passzol… ide a legpontosabb kifejezés (ami ráadásul nem is lenne sértő, sem megalázó) IDE NEM PASSZOL… nem, mert NEM ILLESZKEDIK a dolgok rendjéhez – több meggondolásból sem egyrészt: Mihai Eminescu (alias Mihail Eminovici) sosem is szállt meg Daróton, és különösképpen nem iskolánk szomszédságában, a református papi lakban viszont Petőfi Sándor… (alias Petrovics Sándor) – dörmögött bele valaki Rózsapásztor csöndes okfejtésébe… igen, a mi Petőfi Sándorunk és az ő Júliája, karjukon újszülött gyermekükkel, nem csupán élvezte Miklós Miklós lelkész urunk és lányai csodálattal teli vendégszeretetét, hanem kisfiuk, Zoltán megkeresztelésére is Darót református papját kérték fel van még valami MÁS indok is: Eminescu, a 16-éves bukovinai költőjelölt (debütált már a lefejezett magyar szabadságharc fővárosában, a Budapesten megjelenő román irodalmi lapban, a Familiá-ban!) csak annyit tudhatott az 1848/49es események Erdély-részi lefolyásáról, polgárháborús borzalmairól, amennyit őneki kedvenc tanára, Aron Pumnul a csernovici magánórákon elmesélgetett persze…, az elmesélget kifejezés sem illeszkedik a helyzet kegyetlen igazságához! nem illeszkedik, hiszen aligha nevezhető „mesének” egy halálos ítélet kimondása után Erdélyországból szerencsésen elmenekült egykori balázsfalvi tanárember oktató magyarázata… *

1

Szerzőt a regény megírásában a Nemzeti Kuturális Alap támogatta

.

Partium

5


Ne tessék úgy rám nézni, kedves titkárnő Aron Pumnul tanító urat – az erdélyi román nemzeti újraéledés oltárára emelt balázsfalvi gyűlések egyik értelmi szerzőjét – ugyanis Bem csapatainak Erdélybe való bevonulása időszakában az elharapódzó polgárháborús állapotok, pontosabban a magyar lakosság kiirtását célul tűző támadások, mészárlások megfékezése érdekében foganatosított szükségállapot időszakában a hatóságok, vélhetően hazaárulás vádjával, letartóztatták és halálra ítélték (Zöld Pétertől tudjuk, volt még ilyesmi kisded históriánkban, az ítélőbírók, bizony nem válogattak…) mondják: a jó tanítónak minden időkben a jó tanítványok „adják vissza az életerőt” és jól teszik! a kétkedők ezt a mondást egy sejtető, jelen esetben nem épp elhanyagolandó félmondattal toldják meg: igen, a jó tanítványok, megfejelve a Bemtől kifaszolt Puchner császári generális Havasalföldre kiszorult cári és császári rangban iszkoló menekültjeivel… hogy a Déli-Kárpátok hágói felé menekülő Aron Pumnult kik vették szekereikre, Szkarjatyin ezredes, avagy Engelhart altábornagy katonái, a későbbi költőzseni sorsa szempontjából szinte lényegtelen a TANÁR viszont megmenekült, és ez a fontos Aron Pumnul hetek múlva már a császáriak fennhatósága alatti Bukovina elöljáróinál kopogtatott állásért… sikerrel a többit már tudjuk: a TANÁR úgy cselekedett, katedrán vagy azon kívül, ahogyan erkölcsi meggyőződése diktálta egy magát lélekben, hitében és nemzeti önérzetében megsebzettnek tudott, ráadásul „magyar ítéletvégrehajtók” elől szabadult erdélyi román tanárember mi mást tehetett volna!? … látom, kikuncogják szerencsétlen Rózsapásztort megtehetik de kérdezem én, kellő tisztelettel: a daróti vagy a sárteleki „magyar „áronpumnulok”, akik alól épp most húzzák ki a katedrákat, egész iskolákat; akik kezéből épp most tépik ki a bibliáinkra emlékeztető ábécéskönyveinket, történelemkönyveinket, vajon ők miként fogalmazhatják meg a maguk igazát?! akárha örökös SZÜKSÉGÁLLAPOTBAN élnénk… és kit hogyan ítélnek meg, és kit miért ítélnek el – nem azonnali, de örökös fejvesztésre? és miért, istenem, miért? egy gyönyörű verssor meghallgatása miatt? egy keresztfa alá seregeltető csángó imaköltemény elmormolása miatt? toronygombok megtartó üzenetei miatt? Máriának ajánlott csöbörcsöki oltárképek „felfedezése” miatt? … a kérdések – Dnyeszteren és Pruton és Szereten és Kárpátokon innen és túl – időt állóbbak, mint a válaszok vajon manapság a TANÍTÓ EMBER megmenekülhet-e az örökösen kérdezőktől, a rendre intő hivatalosságtól, az ítélőszékektől, a végrehajtó sortüzektől?

6

.

Partium


avagy csupán egyetlenegy Zöld Pétere volna a továbbélésünknek? megnyílik-e az a kapu a harangtoronyért és katedráért kopogtatók előtt? ha nem a Küküllő-menti Balázsfalván, akkor a bukovinai „császári városban”, Csernovicban? … igazuk van, ilyenek ezek a rózsapásztorok: szétnéznek a kertben – jelen esetben e hínáros tavak lepte vidéken –, aztán megfeledkeznek az időről, és meg Petőfiről… és meg Eminescuról … hol is hagytuk félbe alkalmi eszmefuttatásainkat – históriában és irodalomban? igen, napok múlva Szendrei Júlia, karján a keresztvíz alól frissen kikerült gyermekkel, tarisznyált fel a fehéregyházi végtelenségbe induló Édesapának… Petőfinek vesztes szabadságharcosoknak már csak végtelen útjaik vannak… a horgolgató, szvettert kötögető daróti papleányoknak egyetlen teendőjük maradt: a Költő hátrahagyott jegyzetlapjainak, verstöredékeinek a megmentése – a papírlapok orsóra tekerése, gombolyagba-rejtése… mert hát jöttek ám a császáriak, söpört ám Bécs magyartalanító söpredéke „sok mindent az orrom alá pörkölt ez az Erdély!” – nyalta meg tintás pecsétnyomóját az ítélőlapok fölé hajló Császár vesztes szabadságharcnak már csak egyetlenegy végtelen útja van… 2 jó tizenhét évvel az aradi bitófa-állítások után a „nagy császári országúton” a bukovinai Csernovicból is elindul Balázsfalva felé (Besztercét, Radnótot és Sárhelyet érintve) egy tizenhat éves gyalogos román fiatalember, lelkében indulatokkal, kedves tanárának a halála keltette méltányolandó szomorúsággal, de zengedező verssorokkal is – amelyeket már Eminescu névvel kezd jegyezni… …kis túlzással azt is mondhatnók, hogy lényegében mind Petőfi, mind pedig Eminescu – igaz, 17 év különbséggel –„ugyanabba az irányba” indult el, földrajzilag mindenképp hogy ki-ki a maga útját bejárja be jó lenne két testvérnép két zseniális költőfejedelméről beszélni, időtlen időkig de… de: az egyik a Bécsi Udvar ellenében, a másik Bécsért… micsoda különbség! tudom, tudom, unalmas kezd lenni a rózsapásztor – még a papleányok Rózsakertjében is de meg kell hallgatnotok, sok mindenről meg szeretnének feledkezni az irodalomtörténészek – zseniális alkotók esetében különösen – szerencsétlen életrajzböngészők aztán egy-egy szentté avatott Nagysággal kénytelenek szembesülni, akit, ugyebár, nem tudott kikezdeni a Gonosz, aki csak vizet ivott örök életében, aki nem csalt meg senkit, akinek sosem is voltak rossz napjai – csak rossz szomszédjai… folytatom tehát 2

Az Osztrák-Magyar Monarchia legkeletibb csücskét, Bukovinát a „nagy császári országút” kötötte össze Erdéllyel, illetve a császárság más területeivel

.

Partium

7


másrészt: Mihai Eminescunak – noha lett volna alkalma bőven belemerítkeznie az épp összefércelésben lévő monarchia hálójából szabadulni akaró magyar közgondolkodás és irodalom „légáramába”: nem tette nem tette, pedig akkor már napnál is világosabban látszott: Európa kisnépeit – magyart, lengyelt, románt, bolgárt egyaránt – a környező nagyhatalmak ambíciói, osztrák, orosz, török érdekeltségek szaggatják… és hergelik egymás ellen nem tette, pedig Moldova és Bukovina jászkun gyökerű népességéről, a csángókról és azok különleges hozományáról (táncairól, népdalairól, sírva panaszkodó balladáiról – netán önbecsülő, de a másságot is tisztelő hitéről) e zseniális költőnagyságnak bizony tudnia kellett volna… még pamfletjei közzététele előtt és tudnia kellett volna – nincs kizárva, hogy volt tudomása! – kedvenc városának, Iaşinak (azaz Jászvásárnak) a románság mellett a moldvai és bukovinai csángómagyarság hitéletében betöltött szerepéről, az anyanyelv-vesztőről… és igen a Milkovi Püspökségről hallania kellett volna a puskaporral teletömött Galícia és a Pruton túli Dnyesztervidék részben magyarok lakta településeinek megkavart históriájáról – a Hunyadi János által oda rendelt „keleti magyar védbástya”, Dnyeszterfehérvár mindmáig ismeretlen (vagy szántszándékkal elfeledtetett) történetéről igen, hallania kellett volna róluk… és Csöbörcsökről, a legkeletibb csángó településről és környékéről még nem is ejtettünk szót mi ugyan nem, de a lengyel jezsuita misszionáriusok igen 1654. április 6-i jelentésük szerint „Csöbörcsököt és környékének közel húsz faluját zömmel katolikus magyarok lakják… katolikus temploma a város közepén van, kőből, fatoronnyal. Van két ezüst kelyhük, jól megaranyozott, s van négy miseruhájuk is, a többi öltözettel együtt különféle színben – tehát minden eszköz elég illendő ahhoz, hogy az Úristent méltósággal és hitük szerint dicsőíthessék. Templomukban egy szépséges, művészi kézzel emelt oltár vagyon, arra pediglen a Boldogságos Szűz Mária képe vagyon reá festve” jó száz év múlva ugyanitt Zöld Péter, a madéfalvi vész félezer székely áldozatának a sirató papja, aki penitenciás évei nagy részét a keletre menekült hitsorosainak lelki gondozásával töltötte: alig pár nap alatt harmadfél ezer katolikust keresztelt meg, és hétezernél több csángó-magyar gyónását hallgatta meg minderről levélben számolt be Erdély hírneves püspökének, a gyulafehérvári könyvtár alapítójának, gróf Batthyány Ignácnak igen, talán ilyen súlyú információkról, amik lényegében a magyar nép nyelvének és kultúrájának, életrevalóságának és erkölcsi-hitbéli erejének a nagyságát jelzik – még a legmostohább helyzetbe került nemzetrészek esetében is! – bizony a román költőnagyságnak, Eminescunak is hallania kellett volna… ez esetben nem vetette volna papírra, és ráadásul nem tette volna közzé mind a mai napig még a meghatározó román szellemi nagyságok számára is visszatetszést keltő, xenofób, sarkított vélekedéseit a magyarságról *

8

.

Partium


" ijelentjük: megértjük – írja Egyenlőség3 című pamfletjében –, de nem fogadjuk el, K hogy valaki kiszolgáltatottja legyen egy erős nemzetnek, mely nyers erővel leigázta őt, avagy alávetettje egy másik nemzetnek, mely tündöklő civilizációval kápráztatja el. De mi kinek... legyünk a szolgái? Európa legzüllöttebb népességének, amelynek hiúsága és önteltsége nem egyéb, mint egy hosszú és utálatos szélmalomharc. Mert mivel rendelkeznek ezek az emberek, hogy felettünk álljanak? Rendelkeznek ők valamivel, amivel mi ne rendelkeznénk? Van-e nyelvük? Van-e tudományuk? Van-e kereskedelmük? Egyáltalán mi az övék? Nyelvük? Szégyenkezniük kellene miatta. Hangjaira még a kövek is elszörnyednek; szerkezete, a gondolatok fűzésének, a fogalmak absztrahálásának módja, egyszóval a szellem, ami áthatja ezt a darabos, sivár, zakatoló anyagot, a német nyelv szellemének utánzata. Németül beszélnek magyar szókészlettel. A tudományuk? Mi újat fedeztek ők fel a tudományok terén? Mivel járultak hozzá az emberiség előrehaladásához? A civilizációtörténet nevük mellé nullát jegyzett be. A törvényhozás? A jogok és a törvények között örök ellentmondások vannak. A legellentmondásosabb elvek rossz szándékú és megemésztetlen elegye; ezek az elvek kizárják egymást. Az igazságtalan és részrehajló, a magyarok számára azonban liberális alkotmány mellett ott vannak a barbarizmusnál is barbárabb középkori törvények. Művészetek és irodalom? Német nyelvből való silány átültetés, és mindenki előtt világos, hogy a fordítások milyen rosszak lehetnek. Az ipar? Német. A kereskedelem? A zsidók kezén van." tudjuk, nem lenne szabad minden dühkitörésünket komolyan vennie az utókornak az idő azonban azt is igazolta, miszerint okkal történnek az eléggé át nem gondolt állítások is… de hogyan lehetne egy-egy ilyen „bakit” akár évszázadok múltán is megmagyarázni?! a kérdés tehát marad: vajon miért fogalmazódott meg mindez kora Európájának egyik legnagyobb költőjében? Bécsben valakik még a zsenik tájékozatlanságát is alaposan ismerhették és ki is használták… NOS: hasonló „citátumok” aligha illenének egy magyar középiskola homlokzatára! 'a kocka ezzel el volt vetve' – mormolták még a piros téglák is * becsengettek az iskolának, Balogh mámi! – szakította félbe a rózsapásztor eszmefuttatását egy félig-meddig ismerős hang, látván, hogy pincelakásából most battyog föl, seprűvel és kisded pót-csengővel a kezében az idős pedellus talán kicsi Gligoras lehetett, a városi pártbizottság mindenütt felbukkanó gyorslábú „szolgája”

3

Egyensúly címmel jelent meg (egyenlőség jelentésben) – Varró álnéven – a budapesti Federaţiunea 1870. április 22-i számában

.

Partium

9


talán, de… szolgáltak ott más futkorászók is a mindig talpig-feketében járó hűséges iskolaszolga szájából panaszokat ritkán, nagyon ritkán lehetett hallani fizetések idején inkább bocsánatos itókabűzzel átitatott cigarettacsikkek „hagyták el” szája szegletét de most nem a szomszédos Petőfi-ház utcára néző ablakai előtt sírdogáló kőszobor „fogalmazza üzeneteit” már jó száztíz esztendeje mintha valakire várna e meg nem szólítható, gyönyörű nőalak aki talán maga a Múzsa emitt, az iskola lépcsőjén pedig egy meg sem mintázható Panasz – földig feketében, ül, póztalanul, és „fogalmazza üzeneteit” „karóval verték le a latrok, még lajtorját se hoztak… félre kellett volna verni ezt a kis harangot, hátha felriad a város de elsőnek épp az iskolacsengőnket szerelték le ezek a gazemberek, viaskodtam vélük eleget de mit tehet egy vénasszony négy megtermett aktivistával… a hóhér vigye el őket!” mondják, akkor szakadhatott meg lelkében valami, véglegesen… a sorozatos panaszlások így némítják el az emberfiát? azon a nyáron temettük, fenn a hegyoldalban a '45-ös honvédsírok közelében nyugszik… fejfáján kisded dombormű, egy nyitott könyv fölött mozgást mímelő csengettyű a hantolás egész ideje alatt sírtak a daróti harangok – iskolacsengő hiányában a végső „becsengetéshez” illő csengőalkalmatosságot már nem tudtak előteremteni… pedig örök életében iskolacsengők kopott köteleit, drótjait rángatta „le, jobbra, balra, fel – és esmént…” ismerhetitek ti is az instrukciókat valahányszor halaszthatatlan dolga akadt szegénykének, rátok bízta a ki- és becsengetés főben járó feladatait, természetesen, mielőtt alaposan kioktatott volna a szakma fortélyaiból látod, fiam, ez olyan, mint a politika: hol le, hol, jobbra, hol balra… és aztán fel? – mutattunk valamit az egekig jót nevetett a mi Balogh nénink, némi pájinkabűzök kíséretében ki is vigyorogtak szája szögletéből a maradék csontdarabkák… valószínű, most ott fenn, égi magasságokban folytatja a „kicsengetést” időnként, bizony, kellene a világnak is az a szünet – a kötelező tíz perc…

10

.

Partium


Fecske Csaba

Egy lúzer vallomása vasárnap után bámul ránk bután hétfő macskajaj jaj ránk ront a baj a legrosszabb nap kötélnél hosszabb a percek vásnak egész nap másnap lúzer vasárnap mi lesz majd kedden meggyógyul kedvem tovább ver szívem állok a színen mint egy rossz színész korcs életművész túlélni mindent megkapni ingyen tapsot és gázsit a siker ámít mindig azt vártam legyen vasárnap vasárnap ünnep föl tiszta inget mosolyt az arcra a vers ars sacra úveg sör fél rum kitűnő szérum verjük a blattot az agyunk kattog nézzük a nőket szeretjük őket csinosak szépek s van bennük lélek holnap már hétfő hörög a légcső le és föl lépcső ez a harc végső remények vásnak minden nap másnap

.

Partium

11


Még nem arcába mélyeszti körmét a fagy ahogy ott ül a dérlepte padon koszlott göncökben szürke ég alatt mint akit a földre hegy súlya nyom mintha azon csodálkozna szegény hová is lökte ki az anyaöl sötétbe mit nem enyhít semmi fény erodált arcán félhomály szöszöl flaskájában kotyog még némi bor megkisérti az elkurvult öröm lelkét eladni kész bármikor sajnos mindig csak az jön ami jön most tél van és csönd és hó és halál a padon didergő szerencsétlen szájából lelke fehér füstje száll lélegzik hát él nem halt meg még nem

Napfény felel amikor emlékké válik ez is még szebb lesz ha véletlenül hozzákoccan szívedhez fájdalmas gyönyör fényében újra látod és úgy érzed hogy tudod ezt a világot az idő sötét bugyraiból felhozod amit féltő vágyak rejtettek el ott szépséget tudást hogy végleg ne vesszen el a sötétség szavára majd napfény felel

12

.

Partium


Oláh András

láz a gyulafehérvári székesegyház előtt a tér feltúrva: régészek söprik össze századok szétporló nyomait derékig járunk a múltban egy fényképezőgépét babráló öreg zsidó felfigyel a magyar szóra néhány botladozó mondat Trianonról s a pecsét-foltos történelem tetemre hív a pusztulás hunyora ad ölmeleget és a lebontott emlékezet vonatot fest az idő a táborba hurcolt zsidóknak is és átlebben fölöttünk a meghamisított múlt áporodott testszaga kövekben lakunk – gyüttmentként holt lelkek közt – csöndjükből kiköszönnek az itt porladók – úgy mentek el hogy itt maradtak: újra kihordja őket az anyaföld – este nehezen alszom el saját rögeszméimet rendezgetem Hunyadi kőszarkofágjának támaszkodva hallgat bennem konokul az idegen miközben megírhatatlanul alszik tovább a falakba épített Parkinson-kóros történelem

.

Partium

13


hajnal a buszmegállóban az utcát telesírja a hajnal a hídon sápadt villamos halad bóklászol részeg köveket rugdalsz a szélben pofozkodó fák alatt múltad kopott kifordított kabát az ősz lomhán átölel s fojtogat érzed a részvétlen hold testszagát és őrzöd a fertőzött álmokat ismét magadnak fordítasz hátat a buszmegállót pára s köd fedi összeérnek álmodban az árnyak annyi mindent kell még elfelejteni

Oláh András felvétele

14

.

Partium


Héder Ingrid

Down Ma sem tudom szavakba önteni, milyen érzés volt megtudni, hogy a fiam korcsnak született. Down-kóros. Hét éve mindennap a pokolban ébredek. Pelenkázom, etetem, fürdetem, próbálom tanítgatni, tornáztatom, felolvasok neki. Szereti, ha mesét mondok. A Micimackó a kedvence. Talán azért, mert az az együgyű medve pont olyan buta, mint ő. Pedig nagy terveim voltak a gyerekemmel. A Viktor nevet szántam neki, aminek a jelentése „győztes”. Attól a perctől fogva, hogy megtudtam, terhes vagyok – mint minden anya –, arról ábrándoztam, milyen csodálatos is lesz az a pillanat, amikor először a karomban tarthatom, és mindenki a csodájára fog járni az én gyönyörű kisbabámnak. Az iskolában a legjobb tanuló lesz, szeretni fogják, amiért olyan kedves és aranyos, a lányok odáig lesznek érte, én pedig majd alig győzöm fogadni a sok elismerést. Idővel egyetemre megy, megnősül, unokákkal ajándékoz meg, s ha majd megöregszem, gondoskodni fog rólam. De amikor ránézek, nem látom azt a Viktort, aki nekem járna. Lapos arca, távol ülő szemei, rövid végtagjai... Groteszk látvány, amitől nem érzek mást, csak haragot. Az én vérem, belőlem fakad, de mégis hogyan szerethetném, amikor ilyen? Persze ezt nem mondhatom el senkinek. De mások nem tudják, milyen érzés megsimogatni a gyereked deformált fejét, belenézni bamba, kancsal szemébe, bőszen törölgetni a nyálát, ami állandóan folyik görbe fogsora mögül. Amikor hallom érces hangját, vontatott beszédét, sokszor ideges leszek. Legalább néma lenne! És még csak észre sem vesz semmit. Normálisnak hiszi magát. Játszani akar a többi gyerekkel, ám azok folyton elszaladnak előle. Állandóan el akarja venni a játékaikat, de akkor sírva fakadnak, én meg rohanok utána, ráncigálom, kérlelem, hogy hagyja abba, de csak visít és visít, nem is úgy, mint egy ember, hanem mint egy disznó. Haza szeretném vinni, elmenekülni a rémült, pletykára éhes, lesajnáló tekintetek gyűrűjéből, de a földhöz veri magát, próbál beleharapni a betonba, ver engem és saját magát is. Egyszer a játszótéren kővel dobott meg egy gyereket, a fél falu szeme láttára. Ugyan kedvesek maradtak velem, de távolságtartóak. Valahol megértem őket. Hála Viktornak, már a férjemmel is úgy élünk, akár két idegen. Állandóan dolgozik, munka után pedig ájulásig iszik. Legalább olykor veszekednénk, hogy érezzem, maradt még bennünk valamennyi élet. Azt hazudja mindenkinek, és talán még saját magának is, mennyire szereti a fiunkat és beletörődött az állapotába, de csak én tudom, hogy egész szobányi játékkal szerette volna köszönteni, focilabdát, baseball kesztyűt, hokiütőt halomra vásárolt, és türelmetlenül várta azokat a napokat, mikor együtt sportolhatnak, sátorozhatnak, vagy amolyan férfias dolgokról beszélgethetnek. Nincs ki iránt büszkeséget táplálnia, átadnia valakinek a tudását, vigaszként gondolni rá nehéz napokon. Pedig rettenetesen szerettünk volna egy kisbabát. Ráment ötévi kitartó próbálkozás és rengeteg pénz. Olvasnom kellett volna a jelekből, és időben feladni. Azt mondják, legyen bármilyen a gyereked, képtelen vagy nem szeretni. Akkor cseréljenek velem.

.

Partium

15


A fiam épp a szőnyegen ül, zsírkrétával rajzol valamit. Nem érdekel, mi az, tekintetem folyton az ablakra téved. Látom, ahogy a szomszédom a kislányát tanítja biciklizni. Gyönyörű gyermek. Hosszú, hullámos fürtöcskéi vannak, értelmes szempárja, s amikor mosolyog... Egy kész csoda az a lányka. Úgy tud csacsogni mindenféléről, hogy az embernek a szava is elakad. Gondolataimból a fiam esetlen simogatása zökkent ki. Lepillantok a combomra, melyen tömzsi tenyere pihen, és megérdeklődöm, mit szeretne. Hátra rejtett kezét izgatottan előre rántja, egyenesen az arcomba nyomva rajzát. „Tetszik, anyuka?” – kérdezi mosolyogva. Szótlanul nézem a képet. Bennünket ábrázol. A férjem és én integetünk neki, miközben egy piros repülőn a magasban szárnyal. Az állapotához képest meglepően jól rajzol. Leteszem a képet, és csak nézem őt. Izgatottan várja a véleményem, huncutul egyfolytában művére sandít, de nincs erőm megszólalni. Sértésnek veszi, ezért sírva fakad. Nyugtatgatom, utólag agyon dicsérem, s ha normális gyerek volna, megértené, az egész csak színjáték. De ő hisz nekem. Nem veszi észre, amikor forgatom a szememet, nem tudja mit jelent, ha unottan sóhajtok. Csak a szavaimra figyel, melyek boldogsággal töltik el. Makarónit szeretne enni, én pedig teljesítem az óhaját. Ma nincs kedvem megetetni, így csak hanyagul elé teszem, ő pedig nyakon önti ketchuppel, és belemarkol. Sokszor próbáltam rászoktatni a villa használatára, de a végén mindig visítás lett a vége. Bemegyek a játékszobába rágyújtani. Letelepedek a székemre, és egy igazi gyerekről álmodozom. Ha például a frizbire nézek, azt képzelem, hogy a parkban játszunk. Ha a búvárszemüvegre, a tengerparton nyaralunk. Az üveggolyók láttán egy iskolaudvart képzelek el. Talán Viktorral is ellátogathatnánk ezekre a helyekre, de minek is tagadjam, nem volna ugyanaz. A fényképezőgép is itt van. Azt hiszem, öt éve használtuk utoljára. A szomorú dolgokat felesleges megörökíteni. Édesanyám az öcsém gyerekeiről külön albumot készített, de mégis ki az, aki büszkén mutogatná a fogyatékos unokája képeit? Tányértörés zajára kapom fel a fejem. Elnyomom a cigimet, és a konyhába sietek. Viktor az asztal mellett toporzékol. Először rá akarok kiabálni, de észreveszem, hogy hörögve a nyakát mardossa, fulladozik. A tekintete ijedt, de a látványomtól mintha kicsit megkönnyebbülne. Hozzám siet, a ruhámba kapaszkodik. Ösztönösen nyúlnék utána, hogy segíthessek, de még időben észbe kapok. Inkább beszaladok a játékszobába, és magamra zárom az ajtót, de követ engem. Rázza a kilincset, rugdossa az ajtót, a hörgését még befogott füllel is hallom. Szörnyű reszketés fog el. A szívem veri a mellkasomat, lezsibbad minden tagom. Ordítva zokogok, és minél erősebben dörömböl, minél mélyebben kaparja a fát, én annál hangosabb vagyok. Összeszorítom a szemem, de így is látom a riadt, könnyes arcot. Érzem, ahogy szenved. Hagyd abba! Hagyd abba! Hiába kiabálok, ő csak nem akar leállni. Istenem, segíts rajtam! Már csak néhány másodperc és vége. Ennyit még muszáj kibírnom. Lassan visszafelé számolok. Tíz, kilenc, nyolc… Mire a nullához érek, teljes a csend.

16

.

Partium


Tóthárpád Ferenc

Uram, legyen! Megint egy újabb költemény. Ha pesszimista is, talán betölti azt a szennyes űrt, amit e lét visel magán. Milyen fanyar humor, de hát az ihlet így ölel, szorít, ha élni hív, ha ölni vágy… akárhogy is, elandalít. Megírni mégis érdemes, nem érdekel, hogy ott veszik, ahol a többi is pihen… ma már csak ennyire telik. Hogyan legyen, még nem tudom: hitelre érdemes szavak? Kaján a Sors: „jól elleszel a béka alfele alatt”. Lehetsz zseni, lehetsz vagány, hegyes könyökkel tán elég… A postás csenget, gyűlik ám a tartozás, a sok belég. De semmi gond, szuper buli! Ha cirkusz van, mindent megér… s imádkozunk naponta így: „Uram, legyen ma még kenyér!”

.

Partium

17


A vesztem az De sokszor írtam én a cinkos éji csendről, s merengtem el, miként pihen a renyhe város, reméltem azt, parázna éjeken, hogy újra a pőre bársonyod lehet a pille vánkos. Sosem lehet a mindenség enyém, de érzem, a mindenség feszül, dobol, zihál tebenned, s teáltalad leszek a mindenség paránya, csavargó koldus és talán cipelt kereszted. A bűnöm az, hogy újra álmodom a nappalt, sok régi képpel, ócska lommal és kacattal. Gyötör, mi volt, gyötör, de nem fekszem haraggal. A vesztem az, mi éltet, és még itt marasztal: a mindenség, mi általad vigasztal.

Dal Repedt pohár, kupacnyi csikk, dohány az asztalon. A matracon gitár hasal, körötte egy halom üres papír, gyűrt kottalap, kipróbált hangjegyek. Megénekelt bús jambusok keresnek még helyet. Csak írsz, s motyogva dúdolod… Veled citál a csend, a tegnap csüng a dallamon, s a mába átmereng. Apád szavát ugyis tudod, bevéste jól agyad: „Reménykedem, hogy nemcsak az, de más is rád ragad!” Dalodban újra visszacseng, s e sor dobol csupán: „Az üldöző inkább ered a könnyü vad után.”

18

.

Partium


Lengyel János

Aforizmák Elgondolkodtató: Aggaszt az emberek halálozási rátájának növekedése: nem tudom eldönteni, vajon ideát fogy ellenségeim száma, vagy odaát növekszik. Polgárháború: Az önmagával hadakozó ember akkor is vesztes, ha győz. Kösz, teher viselés: Az emberi önzés a kellemes dolgokban egyeduralomra tör, de a bajban részvénytársaságot alapít. Cleopátrizmus: Aki tejben- vajban fürdik, abból túró lesz. Üzenet Mexikóba: A szappan nem az operába való. Helyzetjelentés: Piranhák közé kerülve a cápa sem nagylegény. Szerepvállalás: Az élet rengeteg szerepet oszt ki ránk, s csak rajtunk múlik, melyiket játsszuk el a leghitelesebben. A képességeken túl: Minden szenvedésünk az elérhetetlen vágyak következménye. Bék-jó: Az akarat a csüggedés kerékkötője. Irányított érzékenység. Mások fájdalmát nem érezzük át, mégis megbotránkozunk, ha a miénk sem érdekel senkit. Kritéri-unok: Felnőttnek lenni nem magasság kérdése, ahogy nem minden érett gyümölcs piros. Elindulva: Minden kezdet az elején nehéz, mert a végén, már végzet. Kapuzáró: A remény hal meg utoljára, teteme kint rohad a napon, mert nincs, aki elkaparja. Tudat módosulás: Valamikor még tudtam, ki akarok lenni, ma már azt sem tudom, ki vagyok. Méltó jutalom: Idegbetegségemet jó tűrőképességemnek köszönhetem.

.

Partium

19


Kü i László

egy legendás úszónővel

szűk fürdőkádjában ültem a legendás úszónővel, úgy hitte, leselkedem őt, a tudományát féltette tőlem. takargatta magát a habbal teli kádban, nem lett volna idegen tőle az sem, hogyha hárman ülünk ott bent. nem értettem hát mit félt, mitől retteg, a víz meleg, s tudhatta, én nem kérem meg a kezét azon nyomban. volt néhány különösség abban a nőben, nem arra gondolok, hogy bőven percen belül ússza a százat, hanem, hogy a háta úgy volt izmos, ahogyan én kíváncsi (nagyon): vajon mit is tudhat az ágyban? és mikor körmét nyomta a lapockámba, tompaszögben túlhajlott két könyökkel, onnan sejthető volt, hátúszóknál az este nem múlhat el egyetlen gyors versenyhosszal vagy bármi finnyás közönnyel. a lapockám előbb csak piros, majd lassan kékülni kezdett, mélyült az ágy: szikláspart az esttel. nagymedencék fenekére láttam. teljes heti edzésprogramját azon az éjszaka bukófordulókkal együtt, rekonstruáltam.

20

.

Partium


Barna T. A ila

téli alkonyat jegenyék feltűzött szuronyai között bukdácsol riadtan a Nap dagadt lila arcán a szél pofonja csattan (2015. február 22.)

falusi hajnal oldalba dobott komondor dombok mögé iszkol az éj bundájába ragadtak a csillagok a réten lomha némaság kolompol beteg tehén felbőg a hajnal tőgyéből véres tej csorog (2015. február 16. - 17.)

költemény szívemből kihúzom a tél kék késeit patakok gömbölyű karjain ringatózva már tavasz sikolt (2015. február 7.)

.

Partium

21


Dunai Andrea

közös helyek olyan sok utat kínált fel nekem s én egyszerre mentem mindegyiken döbbenten figyelem – az életösztön milyen furfangos kerülőutakon igyekszik nem elhagyni magát ott maradtam a szemedben egy óvatlanra közös kereszten ügyünk nem Júdásnak áldozik addig érzem, hogy baj van míg el nem ringatózom egy dalban nyakig ülök a csodálkozásban ha magad odaát hagyod nem szabad ezt tovább vetkőztetni – túl mentem a határon legyen közöttünk levegő közel, de nem szorosan tartozzunk össze és visszatalálunk egymáshoz hétről hétre várom, hogy csengess de még ne – hagyd hogy megfésüljem magam vajon meddig húzhatom meg magam a közöny pókhálós függönye mögött a szobányi anyaméhben valami ösztönszerűen tudattalan kapaszkodók és korlátok között kék a hűség fékje egyenes párokba rendeződve fonja körbe a rószaszín ködöt nem a puszta ragaszkodás nem bújhatsz ki a bőrödből most te vagy a divat amíg kitalálod magad végre

22

.

Partium


van valakid – van valakim de lelakatolva a székek te meg én még ne ülj le nyitva vagyok – ne gyere be kilenckor már hadilábon mint a vakok zárok ajtót s ablakot a varázsgömb szerint félek – pedig nem lőnek az oroszok sem a németek – bár inkább lőnének lennék bár egyujjas kifordított bundakesztyű a nyári szélben együgyű szög a deszkalécben vajon meddig húzhatom meg magam ott ahol megtörik a könyvek gerince lapjai megsárgulva feszülnek a kéznek mint az öreg emberek ráncai por lepi a padlót, a tetőket mindig mosónő akartam lenni azt mondják, korán halnak nem várnak negyven évet minek meghosszabbítani a hervadást azonnal temetik amióta a legkisebb ellenállás felé megyek azóta hevesebben ver a szívem – vidám mese a férfiakról akik hátat fordítottak – ne aludj! szólok magamra, mert megrázó dolgokból igen csehül állok meg kell tanulnom még örülni a virágnak pedig láttam férfit sírni – és nem láttam semmit még sosem gondoltam így a macskára ömlött belőlem mint a vérem egy olajvászon szürreális festményen ahonnan hiányzik minden romantika át a csalánoson mint egy lányregényben hadd csípjen – a füstöt a szemembe fújtad

.

Partium

23


pedig hidrogén cianidot tartalmaz tudtad – csak két betű a különbség ölés és ölelés között – majd elválik mielőtt összeforrna a dió meg a héja most már egészen érzem, mint metsző élét a késnek, ahogy kiszakít egy darabot, ami örökké hiányozni fog

curriculum vitae már nem ugyanaz a csend jó magamra hagytál eltűrni szakadt rongyaimon vérző világod ha a szemedre festem hogy elestem majd holnap megbocsájtod amibe tegnap már belehaltam halkan... inkább aludnék míg élve temetsz el saját tenyerembe szorítom azt a véreres szilánkot ami felhasítja a hangom és majd látod – csak veszíts el ítélj el csak kísérj el s magamra találok ahogy ujjaid közül a hajam pókhálói szeppennek szótalan lassan bíborba öltözik egy újabb rend hajnalig már minden korlátot átszakít a kín nem születik a nevetés és holnap vicsorgó fogaim közül megszöknek a szavak

24

.

Partium


mintha hullaszagot éreznének nem hagynak egyetlen betűt verésnek elszivárog az értelem valamiféle üres réseken húzzák nyakamra azt a kedves kötelet – hogy ki ne röhögjem őket – már nem kérek levegőt csendet az észnek meztelent-merészet-hullamerevrészegséget számban kötelek keserű cigarettafüst hogy üvölt a világ fáj neki még fáj szegény létezik

Gáspár Zoltán felvétele

.

Partium

25


Madár János

A fény árva jelei Hargitai Gyula képes monográfiája Részlet a készülő könyvből: Hargitai Gyula, Hargitai Gyula – mondogattam a nevet magamban és keresgéltem emlékeimben. Aztán Csepel villant meg előttem, a Tamási Lajos által vezetett Munkás Írók Köre, mintha ott hallottam volna ezt a nevet. Jól gondoltam – igazolódott be később, hiszen csakugyan ott hallhattam a fiatal és rendkívül tehetséges költőről az első dicséreteket Csillag Tibortól és másoktól. Majd megnéztem régi kiadványokat, feljegyzéseket, és rájöttem, hogy több folyóiratban, könyvben is együtt szerepeltünk: Nők Lapja, Mozgó Világ, Új Tükör, stb. Fellapoztam a Kortárs Magyar Írók Kislexikona 1959–1988 című átfogó összegzést, amelyben – ha szűkszavúan is, de benne van: „Hargitai Gyula (Budapest, 1956. febr. 16. – 1982. jan. 20.): költő. Budapesten érettségizett 1974-ben, ezt követően egy évig jogot hallgatott, majd átiratkozott a Ho Si Minh Tanárképző Főiskolára, ahol 1979-ben magyar–történelem szakos tanári diplomát szerzett. Tanulmányait befejezvén általános iskolai tanár lett. 1982-ben baleset következtében vesztette életét. Verseit több hetilap, valamint a Mozgó Világ közölte. – Önálló kötete: Fehér lobogás (versek, 1988)”. Ennyit találhatunk a hivatalos irodalomtörténeti összegzésben, lexikonban róla. Az előbbiekben idézett – elsősorban életrajzi vonatkozású – szöveg végén érezhetjük, hogy valamilyen nagy tragédia történt, hiszen első kötetének – Fehér lobogás – megjelenésekor már nem élt. Ha mélyebben szeretnénk megismerni a versekben is fellelhető, jól érzékelhető emberi–költői érzékenységét, akkor mindenképpen el kell olvasnunk Keresztury Dezső tanulmányát, amely a Fehér lobogás című kötet utószavaként jelent meg Hargitai Gyuláról: „Ha annyit mondanék róla, hogy kedves fiatalember volt, rosszul fogalmaznék. Nem kedves volt: több is, kevesebb is. Ember sohasem jellemezhető egyetlen szóval, különösen ha személyiség. Ő pedig az volt: kiforratlan, ellentmondásokkal teli, de személyiség. Nehéz természet, ahogy mondani szokták, tele lassan oldódó s mindig megújuló feszültségekkel; ezért is alakult látszatra egyszerű élete olyan meglepő fordulatokkal, ezért ért véget útja olyan különös, már-már abszurd körülmények között, s – főként – ezért is lett költő. A versírásban találta meg az igazi feloldódást, az elmondás, a kibeszélés megkönnyebbülését, az alkotás örömét – és az újabb kínlódások forrását. Gyanútlan nyíltság és magabiztosság jellemezte már azt a módot is, ahogy fölhívott és közölte, hogy halaszthatatlanul fontos közügyben akar velem beszélni. A közügy egy füzetnyi vers volt, pontosabban: költemény, a szó kicsit romantikus, kicsit fellengző, de mindenképpen komoly, szívvel és meggyőződéssel hitelesített értelmében.” Közügynek – jelölte meg a fiatal, pályakezdő költő saját verseit, amelyeket átadott az országosan ismert Keresztury Dezsőnek, aki – mint tudjuk – költő, kritikus, irodalomtörténész, akadémikus és miniszter volt. Keresztury Dezső – ahogyan a fiatalon elhunyt költő szüleitől is tudjuk – komoly

26

.

Partium


szakmai segítséget nyújtott Hargitai Gyulának, aki többször felkereste a „mestert”. A szörnyű tragédia nagyon megrázta Keresztury Dezsőt is, aki már akkor megírta azt a tanulmányt, amely végül a posztumuszként megjelent első Hargitai-kötet utószavaként szerepel a könyvben. Ez a könyv – a Fehér lobogás – Keresztury Dezső ajánlására jelent meg a Magvető Könyvkiadónál 1988-ban. Nem érte meg – tehát – a fiatal és tehetséges költő az első önálló könyvének megjelenését. A könyvnek alig volt visszhangja, ami számomra is érthetetlen. Igaz, bekerült néhány költeménye a Magvető Könyvkiadó által megjelentetett Költői jelenlét 1988 című antológiába olyan nevekkel együtt, mint Füst Milán, Csorba Győző, Nagy László, Tornai József, Kárpáti Kamil, Csoóri Sándor, Marsall László, Parancs János, Szilágyi Domokos, Tandori Dezső, Bella István, Utassy József, Várady Szabolcs, Lezsák Sándor. Talán nem véletlen, hogy egy ilyen rangos névsorban olvashattuk a nevét és költeményeit. Most – néhány évtized távolából, költészetének és életének ismeretében – bátran kimondhatom: rendkívüli tehetség volt, aki mindössze huszonhat évet élt. Álljon itt néhány verse – bizonyításul –, hogy elemi tehetséggel megáldott, igazi költő.

HARGITAI GYULA: Lelkemben sas ragyog Lelkemben sas ragyog, galamb búg, zokog. E kettősség teher, s kincs, mert fölemel sasok fellegébe, galambok egébe. Mindent észrevenni, szállni merészen. Félni, énekelni, lobogni kéken. Kártékony ördögök űznek verembe, lelkem sorsa kardot dörög kezembe. Angyalok röpdösnek felhőfehéren.

.

Partium

27


Ujjaim körül lelkem galambja búg, kék égnek örül. Két madár cipeli sírba lelkemet. A galamb megsirat. A sas eltemet.

Fehér lobogás Fehér lobogás: sirály, de szép vagy, tiszta, boldog, büszke beszéd vagy, melybe kétkedés nem vegyül, nézlek állva, halkan, egyedül. Előttem verik a partot kacajjal fehérsapkás hullámok vígan, s visszafutnak lobogó hajjal, fürgék és szépek mindannyian, mint minden a júniusban, a felhők, a fák, a bokrok, fehér hullámok verik boldog fejük a kövekhez halkan. Példázzák a felfokozott, túlzott örömöt, mely nem tud mit kezdeni magával, maga ellen tör hát! Miért? Hogy szakítson a lobogással.

28

.

Partium


Fekete szarvas Fekete szarvas, apámat keresd meg, építsél néma fát a szeretetemnek. Rúgj déli égre korhadt fakeresztet! Fekete szarvas: gyermekkorom ege, te félig álom, keresd meg apámat. Az égen fekete vadludak szállnak. Röpülj szívembe, apám szeretete. Fekete szarvas, mért üldözöl engem? Szép csoda-állat, keresd meg apámat. Add vissza nékem szép halott anyámat. Fekete szarvas, légy hajnal felettem!

Pogány rekviem Fény volt Anna? Vére a hajnali égen. Észak fázik. Dél gügyög álom-fényben. Szörny vagy tenger. Nincs, aki visszaadna? Hallasz-e Anna? Nincsen Isten. Vak kígyók kosarába nyúltam, féltem. Tudtam, a halál gyáva. Vakon harap, fél magától. Nincsen, nem lehet Isten. Fű, ha zöldül, zöld szemeid szívemben, forgolódó vak temető a testem. Nézném üstökös-szíved izzó útját. Hallom a bárányt. Kolomp sír, vagy a temető harangja? Ugrál a Hold: vak, jeges űr varangya. Gurul a Nap, meghal az élő ember, harsog a tenger.

.

Partium

29


Diószegi Szabó Pál

Partod értem… Hulló levél kezed kezemben, megérint erezeted; mint ős(z)i dallam önfeledten fülembe fúj a leheleted. Partod értem. Tekintetedben úsztam, hajad hullámán. Szívem, Hajóm gerince reccsen, Világom lettél: Szimfóniám! 2014. IX. 19.

Boldog az… „why hears't thou music sadly?” –Shakespeare, Sonnet VIII. Boldog az, akit így szeretnek. Ha nézem: szíve nő szememnek; ha nem látom, szavakba zárnám, hajad kibomló ág a párnán… Valóvá tenném, pedig papír, elképzelt álom valóm, ha ír. Boldog ébrenlét? Sötét verem? – Ma sem tudom, mi történt velem: Hangjegyekkel csak felgombolyít, körödbe zárhat… nem boldogít... Látom a „lenni vagy nem lenni”-t, szavakban markolni a Semmit. 2014. XI. 1. 12. 00. 30

.

Partium


Várj, még… Mint vágyam bomlik érted köntösöm, lehull vállamról, mint rőt, piros levél; míg fejed arcomhoz ér: ösztönöm, szavam öledbe hullik s míg elér kezedben dobban, szemedben lobban; szavam szikrát gyújt, lángol nyelvemen… Várj, még melegszem, mert olvadoztam, bús tekintetedtől, Egyetlenem! Egymás mellé bújnánk, (v)ágy-avarba, a boldogságot fonnák ujjaink; csendünk lomb takarja, felkavarja, ha nem találkoznak még útjaink! El ne menj, még! – Így szóltam, magamhoz, de éjszakámra hajnalt a Nap hoz… 2014. XI. 17.

Gáspár Zoltán felvétele

.

Partium

31


Sándor Szilárd

László András virrasztása Ézsa.60,20 Őszi harmat borult már a Hosz'aszóra, elszaladtak a lovak, felbúgott a traktor. Kérges lelkű és kérges tenyerű Nap óra ingájáról hull alá a színes csillagpor. A völgyet, szőlőérlelő harangszóval hívja a hold fényében árnyat lelt nyugalom zsoltárra szomjas lélekkel délnyugaton, a kereszten üdvöt találó búcsúima, melynek arca ránctalan, tükörsima. Látjuk arcunkat mások álmában saját álmainkkal mérve a reggelt, miközben hitünket csendes hálánknak harangszavában őrzi nyitott szemmel a hit, ápolva fényét az élő fáklyának. Virrasztunk ma egy néhai ember felett ki helyett már senki nem felelhet, de szavát tovább viszik az unokák és a dédunoka szívében a csodák. Lehanyatló keze helyett simogasson, ujjai között fényt a hold árasszon a tört szavú virrasztói imádság, s orgonaszó adjon csendes áldást. Testének adjon majd örök pihenést az édes anyaföld ölén a remény, mert ő nem élt köztünk hiába, lelkét az üdvösség honába fogadja be az örök fenséges Isten, Kihez mérhető sehol sincsen.

32

.

Partium


Szőlőérlelő nyár sugarát hozza el az idő és a Hossz'aszón végig terülő orgonahang. Lelke ott él minden lekottázott jelben, midőn utat tör magának szaggatva a harang a szívben és lélekben nyugalmat könyörögve. Szántóföldnek és sírhantnak minden röge, adja meg számára a békés eltávozást, családjának adva lelki vigasztalást. Csángó-székely ember ne félj hites hittel tovább remélj, Isten áldja meg életed, karjaidban jövőd leljed munkás kezű napjaidat áldja Isten ! Szavaiddal ápold hited , hiteddel a szavaidat, lelkedben az Isten adjon vigasztalásod maradjon a Ő lelke közelében maradj őrizője a reménynek, Isten nyugtassa az elhunytat s adjon számodra utat amelyen járhatsz majd holnap temetőből hazajövet éjjel őrizzen a Holdad nappal a Napod melegítse tiszta arcod és termőfölded. Életed a hit kiteljesítse! Ámen.

.

Partium

33


Tanulmányok Pomogáts Béla

A „szellemi ellenállás” irodalma – Vázlat – A magyar történelem, meg merem kockáztatni ezt a minősítést: az „ellenállás” (az „ellenállások”) története. (Igaz, ez más közép-európai irodalmakról, mindenekelőtt a lengyelről és a csehről is elmondható.) Olyan történelmi és irodalomtörténeti korszakra gondolok, mint a török hódoltság százötven esztendeje, midőn Balassi Bálint, Zrínyi Miklós (és még sokan mások) mozgósították önvédelmi küzdelemre a nemzetet. Olyan korszakra gondolok, mint a tizenkilencedik század második negyede, midőn irodalmunk: Vörösmarty, Katona, Jósika Miklós, és mások adtak éltető szellemet a reformokat kezdeményező politikai stratégiának, mint 1848-1849, midőn Petőfi Sándor költészete a szabadságharc szellemi motorja volt, mint a szabadságharc veresége után következő évtizedek, midőn Arany János költészete, Jókai Mór és Kemény Zsigmond regényei képviselték az ellenállás szellemét. Persze hivatkozhatom a huszadik század első évtizedeinek irodalmára: Ady Endrére, Babits Mihályra, Móricz Zsigmondra, a két világháború közötti korszakban József Attilára, Illyés Gyulára, Németh Lászlóra, Déry Tiborra vagy éppen a múlt század ötvenes éveinek közepére, jól tudjuk, hogy az ötvenhatos magyar forradalom is a szellemi ellenállás műhelyeiben készült, és a későbbiekben is mindig irodalmunk volt az a közéleti erő, amely megszervezte az ellenállást, a szembeszegülést vagy legalább a helytállást a történelem kényszerűségei között. Felelősségtudat és helytállás Különösen szembetűnő az irodalomnak ez a felelősségtudata és helytállása a második világháború időszakában, midőn a magyar állam, élén az igen széles államfői jogkörrel rendelkező kormányzóval és általában a nemzeti konzervatív politikai vezető réteggel, miután a húszas években (elsősorban Bethlen István miniszterelnöknek köszönhetően) sikeresen konszolidálta a világháborús vereség, a forradalmak és a trianoni országvesztés következtében válságos körülmények közé került magyar államot, sorra hozta az országpusztító következményekkel járó döntéseket: először a háborúba történő belépést, a magyar hagyományokkal és a keresztény kultúrával összeegyeztethetetlen zsidótörvényeket, végül a szinte dilettáns módon szervezett fegyverszüneti kísérletet. Mindegyik lépés eleve meggátolta azt, hogy akár csak részben meg lehessen őrizni az 1938 és 1940 között elért területi revízió eredményeit. Valójában irodalmunknak egyszerre dicsősége és tragédiája, hogy folyamatosan szinte egymagában kellett képviselnie a stratégiai józanságról és nemzeti felelősségtudatról tanúskodó gondolkodást, ezek érvényesítéséhez azonban nem volt, nem lehetett megfelelő ereje és eszköze.

34

.

Partium


A magyar irodalom leginkább nevezetes és mértékadó személyiségei és intézményei, hogy neveket és címeket is mondjak: Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Kassák Lajos, Illyés Gyula, Veres Péter, Németh László, Déry Tibor, Radnóti Miklós, Szerb Antal, Halász Gábor, illetve a Magyar Csillag, a budapesti Jelenkor és Vigília (a katolikus reformmozgalmak két nevezetes folyóirata), a pécsi Sorsunk, a kolozsvári Erdélyi Helikon (és számos más folyóirat) mindig következetesen emelték fel szavukat az ország vezetőinek megfontolatlan és felelőtlen döntéseivel szemben, és nyitottak az állam által képviselt stratégiával szemben új és ígéretesebb perspektívát az ország előtt. Tudom, hogy eleve „történelmietlen” azon tűnődni, hogy miként alakult volna Magyarország sorsa, ha nem a „hivatásos” állami és katonai vezetők, hanem a közéleti döntéshozatalban mindig (ma is) alkalmatlannak tekintett írók (és tudósok) véleménye, javaslatai kapnak szerepet a nemzeti stratégia kialakításában. Valójában némi keserűséggel állapítom meg azt, hogy irodalmunknak (illetve szellemi életünknek) hiába voltak megfontolást érdemlő és talán eredményesnek ígérkező javaslatai, a politikai és katonai vezetők mindig saját látomásaikat (vagy rögeszméiket) követve vezették romlásba a rájuk bízott országot és nemzetet. A szellemi ellenállásnak, ahogy az imént már mondottam, voltak kiemelkedő személyiségei és intézményei, mellettük a háborús korszak (1938 és 1945 között) igen sok rangos szépirodalmi alkotása vagy éppen az irodalmi publicisztikába sorolható írása képviselte az ígéretesnek mutatkozó nemzeti stratégiákat, vagyis az ellenállás szellemét. József Attiláról most nem beszélnék hosszabban, minthogy az ő rövidre szabott életpályája még a háborús esztendők előtti korszakra esett, azt azonban itt is szóba kell hozni, hogy olyan költői művei, mint a Hazám vagy A Dunánál eleve a szellemi ellenállás fegyverei között kaptak szerepet, és nyilvános megszólaltatásuk is természetesen az ellenállás készségét és morálját erősítette. Ha a költő a most tárgyalandó korszakban személyesen nem lehetett is jelen, életműve és példája mindenképpen ösztönző erővel hatott, ahogyan a következő korszakokban is, midőn József Attila költészete, a hivatalos irodalompolitika kétes értékű erőfeszítései ellenére sem a kommunista párt uralmát igazolta, hanem a szabadság és egyenlőség régi demokratikus eszményeit és ezeknek az eszményeknek a magyar hagyományait (de ez talán egy másik tanulmány tárgya lehet). A szellemi honvédelem, mint kulturális és morális stratégia (miként ezt kifejtettem az előbbiekben) hagyományosan jelen volt irodalmunk történetében, maga a fogalom mindazonáltal a második világháború idején kapott nagyobb és általánosabb értelmet és szerepet. A fogalom attól a Szabó Zoltántól származott, aki a népi írómozgalomban, a falukutató írók között tevékenykedett, de a Nyugat körében, Babits Mihály mellett is szerepet vállalt. Ő írta, illetve szerkesztette Pethő Sándor lapjában, a Magyar Nemzetben heti rendszerességgel a „Szellemi honvédelem” című rovatot és adta közre az 1940-es esztendő első napjaiban, tehát néhány hónappal a második világháború kitörése után A Szellemi Honvédelem Naptára című kiadványt, amely igen széles körben szólaltatta meg a magyar szellemi, illetve irodalmi élet kiválóságait annak érdekében, hogy a magyarságra súlyos veszéllyel járó háborúval szemben mozgósítani lehessen a kulturális életet, a közélet centrumában elhelyezkedő személyiségeket. Így a kiadványban, illetve magában Pethő Sándor lapjában olyan írók és tudósok szólaltak meg, mint Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Szekfű Gyula, Sík Sándor, Kassák Lajos, Márai Sándor, Cs. Szabó László, Illyés Gyula, Kodolányi János, Tamási Áron és Veres Péter.

.

Partium

35


Már ez a névsor is jelzi, hogy több irányzat, több tábor és több mozgalom képviseletében fejtették ki véleményüket, mégis egyazon felelősséggel a háborús szakadék közelébe került ország sorsának alakulásáért. A kis kiadvány bevezetőjében a szerkesztő, vagyis Szabó Zoltán arról beszélt, hogy a háború kitörése új felelősség és új feladat elé állította a magyarságot és természetesen a magyar értelmiséget. Ez a felelősség kapott hangot a „szellemi honvédelemre” mozgósító újságrovat írásaiban. Szabó Zoltán egy terjedelmes kötetre való írást közölt a Magyar Nemzet lapjain, hat esztendő leforgása alatt, 1939 és 1944 között. Ezek az írások rendre a nemzeti függetlenség, a szociális igazságosság és a kulturális identitás érvényesítésének követelményeit fogalmazták meg, ameddig lehetett, tehát az ország 1941-es hadba lépéséig a semleges (vagy „nem-hadviselő”) státus fenntartására irányuló követeléssel együtt. A Magyar Nemzet publicistáinak és íróinak határozott véleménye szerint Magyarországnak mindenképpen, már csak saját nemzeti érdekeinek a védelmében is, ki kellett volna maradnia a háborús eseményekből. Babits Mihály és a szellemi ellenállás Ez volt a meggyőződése a Nyugat táborához tartozó íróknak, közöttük a két világháború közötti korszak bizonyára legnagyobb magyar szellemi tekintélyének: Babits Mihálynak is. Babits még a háború előtt papírra vetett A magyar jellemről című nagy tanulmányában (amely a Szekfű Gyula által szerkesztett Mi a magyar? című kötetben a nagy világégés előestéjén látott napvilágot) a következőkben rögzítette a kívánatos nemzeti stratégiát: „A magyar lét nem kilátástalan és nem gyümölcstelen. Talán éppen nehézségeinkből és gyötrelmeinkből fakadnak erőink. […] Külső dolgokban nem sokat bízhatunk. Lehet, hogy elkerül bennünket a »hatalom és a dicsőség«. A villámok az Isten térdein feküsznek. A cselekvés útja megnyílhat vagy elzárulhat. De a magyar számára hivatás lehet a nem-cselekvés is. Ebben még rokonságot tartunk a bölcs és ősnyugalmú Kelettel. Számunkra hivatás lehet az opponálás és passzív rezisztencia, hogy elődeink kedves latin szavaival éljek. Opponálás az idegenség hatalmaskodása ellen, egy világ ellen, amely semmibe veszi az ősi, megszentelt jogokat, leborul a nyers erőszak előtt, s nem tűri az egyén szabadságát, a szemlélődés nyugalmát, az alkotás boldogságát. Múltak őre lenni, s ellenállni a rohanó világ áramlatainak, nem könnyű feladat és semmi esetre sem tartozik a népszerű dolgok közé. Őseink veszedelmesnek és dicstelennek érezték a tespedést, s bizonnyal igazuk volt. Az ellenállás azonban nem tespedés, s van mozdulatlanság, amely biztosabb jele az erőnek, mint a mozgás. A pehely eléggé mozgékony, s gyorsan száll minden szélben, de ez csak gyengeségét mutatja. Az ellenállás maga a lét, s az inercia súly és hatalom. Kis nemzetek számára hovatovább az egyetlen.” A „magyar jellemről” írott tanulmány stratégiaépítő gondolatai térnek vissza, már a hódító seregek megindulása után, Babits Ezerkilencszáznegyven című nagy költeményében. A vers személyes vallomással indul, a költő hazaszeretetének elemi érzéseiről ad számot,ezt követi a komoly intelem, amely függetlenségének védelmére, a külső nyugalom fenntartására szólítja fel a nemzetet:

36

.

Partium


Meg ne inogj, népem,, tarts ki, nagy strázsádon, mert kell ma a bástya az omló világban, s talán épen ez a te nehéz parancsod: tartani keményen a kapott ős roncsot. Mert nem véd az, amit te meg nem tudsz védni, de rozzantan is szent, ami tiéd s régi. Átkoztad elégszer… kicsi volt magadnak… S ma áldott, és tágabb, mint nagy birodalmak. Hasonló, a nemzetet higgadt bölcsességre intő költői vagy prózai felszólításokat bőven idézhetnénk a korabeli szépirodalomból és írói vallomásokból, akár a Nyugat utolsó, akár a Magyar Csillag első évfolyamából vagy éppen az Erdélyi Helikonból.. Tudjuk jól, hogy az akkori magyar politikai vezetés – valójában az egyetlen Teleki Pál miniszterelnök kivételével, aki életét dobta oda áldozatul az általa követett politikai stratégia és a politikusi tisztesség oltárára – nem kívánta megszívlelni a korabeli magyar irodalom tanácsait. Az 1941-es nyári magyar hadba lépés, majd a Don-kanyarban elszenvedett katasztrofális katonai vereség után az irodalom számára így nem maradt más lehetőség, mint az állandó figyelmeztetés, tiltakozás és ellenszegülés: a „szellemi honvédelem” stratégiájának következetes követése. A kínálkozó igen sok dokumentum közül most csupán egyetlenegyet idéznék fel, azt az Együttes vallomás címűt, amely Illés Endre, Illyés Gyula, Kodolányi János, Márai Sándor, Tamási Áron, Veres Péter és Zilahy Lajos aláírásával a Magyar Csillag 1943. május 15-i számában volt olvasható. Az írói kiáltványnak tekinthető nyilatkozat azokkal a politikai indítékú elfogultságokkal és belső harcokkal szemben nyilvánítja ki az irodalomnak mint nemzeti intézménynek a felelősségtudatát és autonómiáját, amelyek különféle pártideológiai és politikai érdekek mentén próbálták lerombolni ezt a felelősségtudatot és autonómiát. A kiáltvány aláírói hitet tettek amellett, hogy a magyar irodalom, már csak a súlyos történelmi válságra tekintettel is, a nemzet lelkiismerete maradjon, illetve legyen. Meggyőződésük szerint (és ezt a meggyőződést, mondhatnám, azóta is folyamatosan igazolja a történelem!) ezért az irodalomnak távol kell tartania magát a „hatalomvédő” és „pártos” érdekektől. Végül pedig a következőket jelentik ki: „Egyedül a szellem méltóságát, a gondolkodás, a beszéd és az írás színvonalát szeretnők fegyelmezetten s oly sok veszély között megőrizni. Meg kell őriznünk, mert úgy hisszük, hogy a szellem erkölcsi tekintélyére, valamint a beszéd és az írás emberi hitelére igen nagy szükség van. S bizonyára még nagyobb szükség lesz rá akkor, amikor megújult nemzetet kell majd teremteni, igazságos magyar és emberi társadalmat, s valóban édes Hazát a dolgozó magyaroknak.” A második világháború mindinkább zajló és mindinkább baljós eseményei közepette a „szellemi honvédelem” stratégiája is megerősödött, mi több, új írói csoportokkal erősödött meg. A világháborús évek ugyanis nemcsak irodalmunk öntudatának és küzdőképességének gazdagodását hozták meg, éppen a súlyos történelmi válság hatékony kezelése érdekében, hanem a trianoni határok által már két évtizede egymástól elválasztott magyar közösségek – sajnos, nagyon is rövid életű – újraegyesítésének lehetőségét is. A trianoni sérelmek vértelen revíziójának az a történelmi eseménysorozata, amely 1938ban a Felvidék déli peremének, 1939-ben Kárpátaljának, 1940-ben Észak-Erdélynek és

.

Partium

37


a Székelyföldnek, végül 1941-ben a Bácskának, a Drávaszögnek és a Muravidéknek a visszatérését eredményezte, helyreállította irodalmunk intézményi egységét is, és tovább erősítette azt a lelki és erkölcsi egységet, amely valójában mindig is fennmaradt a trianoni kényszerek után, és lehetővé tette azt, hogy a Kárpát-medencében élő magyar irodalmak továbbra is egyetlen nemzeti irodalom szerves rendjében tevékenykedjenek. Visszatért magyar irodalom A korábban kisebbségi státusba taszított magyar irodalmak – egy viszonylag kisebb és mindvégig hősies küzdelmet folytató dél-erdélyi magyar irodalmi kultúra kivételével – ismét az átfogó nemzeti irodalmi intézményrendszer keretében egyesültek, és ebben a keretben természetes módon helyezkedtek el az olyan kiváló magyar írók, mint az erdélyi Kós Károly, Bánffy Miklós, Nyírő József, Reményik Sándor, Áprily Lajos, a felvidéki Mécs László és Győry Dezső, a délvidéki Herceg János és Szenteleky Kornél, valamint olyan patinás irodalmi intézmények, mint a kolozsvári Erdélyi Szépmíves Céh, Pásztortűz és Erdélyi Helikon, a felvidéki (kassai) Új Magyar Museum vagy az újvidéki, illetve később szabadkai Kalangya. Sőt, új irodalmi folyóiratok is létrejöttek, mint például Kolozsváron, a fiatal erdélyi nemzedék nézeteinek képviseletét vállaló Termés című, negyedéves folyóirat. Ezek az irodalmi folyóiratok is a „szellemi ellenállás” stratégiáját követték, és azokban a mozgalmakban találták meg helyüket, amelyek a magyarságot lehetőleg minél hatékonyabban szerették volna megóvni a háború pusztításaitól, szenvedéseitől és veszedelmes következményeitől, közöttük a mentális és erkölcsi veszedelmektől. Következésképp a „hazatért” magyar irodalmi kultúrák képviselői és intézményei is (igen ritka kivétellel) a „szellemi honvédelem” táborához csatlakoztak. Jól mutatják mindezt azok a nyilatkozatok, amelyek az erdélyi, a felvidéki és a délvidéki magyar írók nézeteit és törekvéseit tolmácsolták. Hadd idézzem ide az Erdélyi Helikon íróinak azt az 1942-ben közreadott nyilatkozatát, amely a „visszatérés” következményeivel és lehetséges jövő feladataival vetett számot éppen a világháború drámai pillanataiban. (Ezt a nyilatkozatot a többi között Asztalos István, Bartalis János, Bánffy Miklós, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kemény János, Kós Károly, Molter Károly, Szabédi László, Szentimrei Jenő, Tamási Áron és Wass Albert írták alá.) A nyilatkozat a következőket jelentette ki: „Erőt és hitet úgy az egyéni alkotáshoz, mint a közösségért való munkához öntudatos magyarságunkból merítettünk. Múltunk nagy tanításaira figyelve s erős hittel bízva népünk eljövendő hivatásában, a mindennapi életünkért folytatott küzdelem közben is kötelességünknek tartottuk figyelni a velünk együtt élő népek szellemi életét s ezen át, gondolkodását. Nemcsak ennek eljövendő hasznáért, hanem hogy a más nép arcába való betekintés által magunkról is helyesebb ismerethez jussunk. A népek nagy együttesében élve így nem feledkeztünk meg azokról az erkölcsi törvényekről sem, melyek tiszta és erős magyarságunkon keresztül kötelességünkké teszik az alapvető emberi eszmények megbecsülését és szolgálatát. Küzdöttünk a hatalmi elnyomatás és a szociális igazságtalanság ellen. Hirdettük a munka érdemét és a jellem dicséretét. Hittük és hirdettük általában a minőség eszméjét a tömeg nyers erejével vagy puszta számokkal szemben. Ez teheti nem csak az egyént jo-

38

.

Partium


gos és igazi vezetővé a közösségben; de számban kis nemzetet is csak ez tehet naggyá, ez adhatja meg elvehetetlenül örök létjogát.” Az ellenállás morálja Az irodalom nemzeti felelősségének, erkölcsi küldetésének és intézményi autonómiájának a tudata és követelménye valamennyi irodalmi csoportosulás és mozgalom hitvallásában, szellemi identitásának kinyilvánításában szerepet kapott. Így történt ez a Nyugat és a Magyar Csillag táborában, például Szombathelyi Ferencnek, a honvédvezérkar főnökének kezdeményezésére rendezett lillafüredi írótanácskozáson, a keresztény elveket képviselő irodalmi csoportosulásokban, az irodalmi baloldalon és a népi mozgalomban egyaránt, jelesül azoknak az íróknak a megnyilvánulásaiban, akik a nevezetes szárszói találkozókon, különösen az 1943 nyarán rendezett összejövetelen szólaltatták meg a népi irodalom tapasztalatait és törekvéseit. Az 1943-as szárszói találkozón azonban már a közelgő jövendő képe vagy éppen rémképe is feltetszett, minthogy ekkor már a hitleri birodalomnak a keleti fronton és az afrikai hadszíntéren elszenvedett hatalmas katonai vereségei előre jelezték a világháború végső kimenetelét, mi több azt is, hogy a háború utáni Magyarország nem a demokratikus nyugati világ, hanem a terjeszkedő szovjet befolyási övezet része lesz. Németh László ebben a drámai pillanatban mondotta el elhíresült Második szárszói beszédét, amely természetesen számot vetett a háborút megelőző korszak társadalmi, kulturális és erkölcsi dilemmáival és a háborús esztendők züllesztő hatásával is, mindenekelőtt azonban – nem kevés politikai előrelátásról téve bizonyságot – a háborút követő korszak baljós következményeiről beszélt. „Én ezt a háborút – jelentette ki – az első pillanattól mély pesszimizmussal néztem. Nemcsak a háború pusztításaitól: megszállásoktól, bombázásoktól, a legjobbak elhurcoltatásától féltettem azt, amit idáig csináltunk, sokkal inkább a háború utáni »rendezés«-től. Az az »üdvösség«, amellyel Európa fog megajándékozni, nem az lesz, amely társadalmunk halk folyamataiban készül. Nem is lehet, hisz azokat odakinn senki sem ismeri. Előre látható volt, hogy kívülről neveznek ki ránk »megváltó«-kat, s mint minden kinevezésnél, ennél is a protekció érvényesül: a dugaszban lévő közül az lesz a »poglavnik«, akit a külföldön élő tanácsadók s hazai sugalmazóik a legalkalmasabbnak tartanak. Mondjuk-e, hogy ezek a tanácsadók – még a jóindulatúak is – keveset tudnak a magyarság valódi állapotáról, a rosszindulatúak pedig első dühükkel épp az ellen fognak fordulni, ami itt a bennszülöttek védelmére fölépült, s az ő illetékességüket vitássá teheti.” Akinek később módjában volt megismerni a Moszkvából hazavezényelt kommunista funkcionáriusok, Rákosi Mátyás és társai rendszerét, kevéssé kételkedhet abban, hogy a szárszói szónok Kasszandra-jóslata bizony bekövetkezett. Bővebben beszéltem eddig a magyar irodalom – mondjuk így – „szellemi respublicájának” helyzetelemzéseiről és jövőképeiről, a „szellemi honvédelem” stratégiájának alakulásáról, alakításáról, és kevesebbet a háborús esztendők szépirodalmi terméséről. Holott, ez is igen jelentékeny, az a mintegy hat esztendő, amely 1939 és 1945 között eltelt, huszadik századi irodalmunknak leginkább termékeny időszakai közé tartozik. Nemcsak az írók beszéltek, a Múzsák sem hallgattak, és igen sok ma már klasszikusnak

.

Partium

39


számító verseskönyv, regény, elbeszélés-gyűjtemény, színpadi munka és esszékötet őrzi ennek az időszaknak az emlékeit. Gondolok a többi között Babits Mihály, Kassák Lajos, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Sinka István, Radnóti Miklós, Jékely Zoltán, Vas István, Rónay György, Weöres Sándor, Takáts Gyula vagy az erdélyi Szabédi László, Szemlér Ferenc, Horváth István költői műveire, Móricz Zsigmond utolsó írásaira, Tersánszky Józsi Jenő, Kassák Lajos, Németh László, Illyés Gyula, Tamási Áron, Kodolányi János, Szabó Pál, Veres Péter, Reményik Zsigmond, Kolozsvári Grandpierre Emil, Szentkuthy Miklós, Sőtér István és az erdélyi Nyírő József, Makkai Sándor, Wass Albert, Asztalos István epikai műveire vagy a háborús években már fellépő fiatal nemzedék (közöttük a későbbi „újholdasok”) jelentkezésére, így Pilinszky János, Somlyó György, Rába György, Ottlik Géza, Mándy Iván, Örkény István, Rákos Sándor, Csanádi Imre és mások munkáira. Ezek az esztendők olyan, mára klasszikusnak számító műveket mutatnak fel az utókornak, így nekünk, mint Illyés Gyula Szembenézve (1947), Kassák Lajos Sötét egek alatt (1940), Szabó Lőrinc Tücsökzene (1947), Radnóti Miklós Tajtékos ég (1946), Vas István Kettős örvény (1947), Jékely Zoltán Mérföldek, esztendők (1943), Weöres Sándor Meduza (1943) című verseskötetei, Kassák Lajos Hídépítők (1942), Németh László Iszony (1947), Kodolányi János Istenek (1941) és Holdvilág völgye (1942), Tamási Áron Magyari rózsafa (1942), Szentkuthy Miklós Szent Orpheusz breviáriuma (19391942) című regényei, Tamási Áron elbeszélései, Németh László VII. Gergely (1947) és Reményik Zsigmond Atyai ház (1942) című drámai művei. A háborús esztendőkben született jelentékeny szépirodalmi művek bibliográfiai feldolgozása kitenne egy igen testes kötetet. Három nagy költemény Végezetül, hogy a korszak költészetének szellemiségét valamiképpen érzékelhetővé tegyem, három költeményre hívnám fel a figyelmet: Illyés Gyula, Radnóti Miklós és Jékely Zoltán egy-egy versére. Mindhárom költemény a háború végén született. Illyésé, a Nem volt elég történelmi és közösségi számonkérés, amely azoknak az erkölcsi felelősségét állapítja meg, akik éppen a hazára és a nemzetre hivatkozva taszították a gyilkos háborúba és ezeréves történelmének egyik legszörnyűbb tragédiájába a nemzetet: Nem volt elég, nem volt elég sem a hűség, sem a szívósság, mitől egybeáll egy-egy ország s nemzet is lesz a nemzedék. S a bátorság sem volt elég. Külön-külön bár odahagyta sorsát a sok hős áldozatra, az sem volt elég menedék. Mert sem erő, sem bölcseség nem lehet elég; hogy megójja a házat, amelyben lakója nem lelheti meg a helyét.

40

.

Partium


Radnóti Miklós költeménye: a Nem tudhatom, az előbbivel szemben nem ítéletet mond, hanem kegyelemért fohászkodik. A költemény erkölcsi nemességét mutatja az, hogy a költő kitaszított, üldözött és halálra szánt zsidóként esedezik annak az országnak és népnek a békéjéért és fennmaradásáért, amelyből a mindenre elszánt gyűlölet szószólói ki akarták és ki tudták taszítani. Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek. Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. Jékely Zoltán verse: Az én országom már a háború végén (és Kolozsvár szovjet, illetve román katonai megszállása után) vet számot azzal, hogy szülőföldje, a számára otthont adó város ismét idegen uralom alá kerül, és ennek a számvetésnek a következményeképpen gyűjti egybe mindazt a történelmi és személyes rekvizitumot, ami által az otthonosságot, a haza tudatát és meghittségét fenn lehet tartani. Ezért hivatkozik az erdélyi történelem nagy alakjaira: Bethlen Gáborra, Apáczaira, Mikesre, Vasvárira, az Erdély földjében elporladt Petőfire. És arra az imaginárius országra, amely különben Illyés néhány esztendővel korábban írott Haza a magasban című versének tanúsága szerint nem a térképen, hanem a hagyományban, a költészetben, a lélekben található: Az ismeri az én országomat, aki állt már a szivárvány alatt, mely sorsos égen tündököl naponta és emberöltők véres könnye fonta. Ittsemvolt-ottsemvolt birodalom, csupa álom, és csupa furcsa lom, amit csak egy nép emlékes szerelme őrizhet ott az idővel perelve. […] …mennyi-mennyi drága, szent kacat alkotja az én bús országomat! S szeretném látni: ember avagy állat közülük bármit is elkonfiskálhat –?! Illyés, Radnóti és Jékely költeményei (beszédes példaként idéztem ide őket, egy egész kötetre való költői művet is idézhetnék, közöttük igen sok erdélyi verset is) – tehát valójában a második világháborús esztendők szinte teljes magyar költészete, irodalma azt igazolják, hogy a Múzsák valóban nem hallgattak el a harci zajok és a háborús retorikák nyomása alatt. Igaza volt Németh Lászlónak, aki imént idézett Második szárszói be-

.

Partium

41


szédében mondotta a következőket: „Nem mondhatjuk, hogy ez a tankokkal versenyző, bombáktól szorított nemzetszervező kedv egészen érvénytelen volt. Sehol úgy meg nem cáfolódott a fegyverek közt hallgató múzsákról szóló közhely, mint Magyarországon ebben a négy-öt esztendőben. El sem tudjuk olvasni, föl sem tudjuk lapátolni, mit termett a magyar irodalom ebben a szörnyű szorításban. S ezeket az írásokat olyan olvasóréteg falta, amilyen Magyarországon talán sohasem volt.” Az imént idézett három költemény már a háborús tapasztalatok, az átélt gyötrelmek és a megszenvedett személyes igazságok végső foglalatát adja. Az államférfiak és a hadvezérek csúfosan megbuktak a nagy világégés végeztével, talán egyedül a magyar irodalom Múzsái kerültek a győztesek közé: amellett érvelve, azt bizonyítva, hogy irodalmunk sohasem mondott le az európai humanizmus hagyományos eszményeiről és értékeiről, és a „szellemi honvédelem” morálja nemcsak az országért és a nemzetért, hanem az egész emberiségért vállalt felelősség jegyében dolgozott. A győzteseket azonban – ahogy ez történni szokott – mindez nem érdekelte, és a kimondott vagy éppen titokban tartott ítélet következtében Magyarország ismét a történelem vesztesei közé került. A „szellemi honvédelem” legfőbb fegyvereként a költészetnek, az irodalomnak kellett helytállnia az 1945-tel az országra következő új korszakban is, majd az ötvenhatos forradalom idején és még később, az 1989-1990-es történelmi változások esztendeiben. Nem kevés fájdalommal állapíthatom meg azt, hogy irodalmunk azóta igen sokat veszített történelemformáló erejéből és közéleti megbecsüléséből. Ez azonban már egy másik történet, ennek vizsgálata is megérne egy tudományos konferenciát.

Gáspár Zoltán felvétele

42

.

Partium


Életutak – életművek Máriás József

A 60 éves Bertha Zoltán köszöntése

A mindig visszatérő „A cselekedet nem mindig irodalom, de az igazi irodalom már magában véve is mindig cselekedet.” Babits Mihály 1

Bertha Zoltán Erdély felé című kötetének olvasása indított arra, hogy az erdélyi iro2 dalom iránti vonzalma forrásának megfejtésére elolvassam az előbbi köteteit . Eközben 3 került előtérbe a Sorsbeszéd című kötetben megjelent interjú , amelyből megtudhatjuk, hogy ez az érdeklődés két pillérre támaszkodik: a sárospataki gimnáziumban és a debreceni egyetemen szerzett ismeretekre. Pataki diákként tudatosult benne, hogy „mekkora igazságtalanság érte a magyar nemzetet Trianonban”, az elszakított területeken milliós nagyságrendben kerültek kisebbségi sorsba magyar nemzettestvéreink. A debreceni egyetem „a magyarság legszentebb eszményeit őrizte és ápolta. Ez a gondolkodásmód a humán műveltség értelmének szakadatlan demonstrálásával az örök emberi erkölcs, a nemzeti–közösségi sorskérdések iránti érzékenység és a szellemi erőfeszítéstétel feladhatatlan követelményeit helyezte elénk, egzisztencia és kultúra mély összefüggéseire világított rá”. Még konkrétabban: „Görömbei András sokféle gáncsoskodás és fenyegetettség ellenére, tematikusan is órái közé iktatta a határon túli, kisebbségi (erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai) és nyugati magyar irodalmak történetét, értékelését. Ez kétségkívül az államhatároktól független, egységes magyar nemzettudat formálását erősítette bennünk, s az összmagyarság sorsproblémának, létjogainak az eszméltető feltárásával távlatos történelemlátás, létszemlélet kialakításához segített hozzá minket.” Debrecen ennél is többet jelentett számára: „Itt alakultak ki azok a kapcsolatok, amelyek a hetvenes évek »nemzeti ébredéséhez«, az írói autonómiatörekvésekhez, Illyés, Csoóri, Fekete Gyula útmutatásaihoz, a népi–nemzeti alapú demokratikus ellenzékiséghez, függetlenségi küzdelmekhez fűztek. Később, mint irodalomkritikus elsősorban azokkal az irodalmi problémákkal kezdtem tüzetesebben foglalkozni, amelyek a magyar írásbeliség évezredes gerincét, az ún. »sorsirodalmat« jellemzik; tanulmányaim, könyveim jó része a határon túli, elsősorban az erdélyi magyar irodalomról szól. Itt is, de a népi mozgalom irodalmában is a nemzeti megmaradáshoz elengedhetetlenül szükséges értékjegyeket és szellemi minőségeket fedezhettem fel. Sors és öntudat egybeforrottsága, a közösség létérdekének megszólaltatása az örökös veszélyeztetettség és fenyegetettség légkörében: kulturális fundamentuma és a népi–nemzeti identitásőrzés követelményei4 nek.” Az e szellemben nevelkedett ifjú értelmiségi „növéstervében” meghatározó szerepet kapott, következetes elkötelezettségként rögzült a kisebbségben élők sorsa, szel-

.

Partium

43


lemi élete iránti érdeklődés, irodalomtudósként pedig a legfőbb kutatási területté vált. 1988. március 21-én, a Jurta Színházban tartott ellenzéki összejövetelen kimondta azt, amiről a diktatúra bűnösen hallgatott: „…a hivatalos Magyarország évtizedeken át lényegében tökéletesen megfelelőnek és kielégítőnek találta a kisebbségi magyarság szo5 morú állapotát” A z 1988-as Szárszói Konferencián már az ebből fakadó feladatokat is kijelölte, tágabb, össznemzeti kérdésként taglalta: „…az eljövendő gondolkodásmód feladata, hogy a nemzettudatot, a nemzeti sorsproblémákat radikálisan és végérvényesen a szabadság elvére vonatkoztassa, hogy ezzel a nemzeti megmaradás célját is szolgálhassa”.6 Nemzeti sorsproblémák, sorsirodalom, közösségi létérdekek – a kérdés, a felvetés irodalmi munkásságának egyik sarokkövei lettek. Az indoklást is megtaláljuk rá: „Sors és beszéd. A sors beszéde és beszéd a sorsról, párbeszéd a sorssal. A sors beszél a műveken keresztül és a beszéd sorsesemény. »A művészet lényege: a létező igazságának működésbe lépése« – hirdeti Martin Heidegger (is); így tehát az irodalmi beszédmű sem lehet más, mint a végső sors– és létigazságok megszólaltatása, megnyilvánítása, éppen a megformált szó titkainak varázshatalmát is érvényesítve.”7 Adott egy másik impulzus is: a kereső, organizátori szerepre vállalkozó Németh László szavai. „Milyen az erdélyi lélek? Hogyan nyilatkozik meg az erdélyi irodalomban?”8 Erre kereste a választ hátizsákos turistaként, a Bálint Tibor munkásságáról szakdolgozatot író diákként, a tudományos munkába bekapcsolódó kutatóként, az erdélyi irodalom következetes, értő és hűséges számtartójaként. A Görömbei Andrással együtt megjelentetett kötetek – A hetvenes évek romániai magyar irodalma; A romániai magyar irodalom válogatott bibliográfiája 1971–1980 – 9 Kántor Lajos és Láng Gusztáv irodalomtörténetének folytatásaként tételezhetők. A társszerző Bertha Zoltán az első Forrás–nemzedék alkotói közül tizenhat, a másodikból négy, a hetvenes években pályakezdők közül három alkotó életrajzát írta. Megannyi mozaikkockában kereste és felmutatta a sajátos jegyeket és az erdélyiséget érvényre juttató közös vonásokat. Ugyancsak az ő tollából született az irodalomtörténeti és -kritikai munkák számbavétele, értékelése is. Kiváló előtanulmány, felkészülés volt az elkövetkező évekre, megalapozása annak az elkötelezettségnek, amely őt az erdélyi irodalomhoz életre szólóan elkötelezte. Olyan útra lépett, amelyen kiváló elődök és pályatársak – Magyarországon Czine Mihály, Ilia Mihály, Pomogáts Béla, Görömbei András, Ablonczy László…, Erdélyben Sőni Pál. Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Cs. Gyimesi Éva, Dávid Gyula, Marosi Ildikó… – munkássága jelentett követendő, tájékozódási, hivatkozási és viszonyítási alapot. Az elmúlt három évtizedben megjelent kötetek bizonyítják, hogy Bertha Zoltán jó tanítványnak, méltó folytatónak bizonyult. Miként s hogyan? A Sorsbeszéd című kötetének előszavában irodalomtörténészi, irodalomkritikusi krédója nyer – nemcsak erre a kötetre vonatkozó – általános érvényű megfogalmazást: „Az ebbe a kötetbe foglalt irodalomtörténeti és -kritikai tanulmányok, esszék és műelemzések elsősorban önmegőrzés és önmeghaladás, identitásmegtartás és önazonosság-bővítés szemléleti dimenzióiban igyekeznek közelíteni ember és mű, irodalmi jelentés és forma, ethosz és ethnosz nyugtalanító – egyszerre elmélyülésre és emelkedésre ösztökélő – kapcsolódásmódjait. Modernség és nemzeti kulturális megmaradás, létveszélyek és egzisztenciális-etikai törekvések kontextusában (is) megfag-

44

.

Partium


gatni az olyan szellemóriások sorsirodalmi példa–életműveiből sugárzó üzeneteket, mint amilyen Németh László, Illyés Gyula, Kós Károly vagy Tamási Áron volt, s a figyelmet ébren tartani Áprily Lajostól, Reményik Sándortól Wass Albertig, Sütő Andrástól Kányádi Sándortól Szilágyi Domokosig, Bálint Tiborig, Sánta Ferencig és tovább – olyanok írásművészete iránt, akik korvalóság és gondtapasztalás feszültségei közepette is a szellem örökérvényű jelzőfényeivel irányíthatnak bennünket. Akik magyarság és minőség szintézisének kívánalmaival, a »sajátosság méltóságának« ihlető erejével késztetnek lelkiismereti önvizsgálatra. Kárpát-medencei, nemzeti önismeretre, Trianon utáni magyarságtudat-fenntartásra és univerzális világlátásra. Akik megrendítő sorsproblémákat vetítnek elénk, de katartikusan igazolják az értékteremtő akarat tanúság– és bizonyságtevő szakralitását is. Akik ég és föld közötti szférákban folytatnak őshagyományokat és alkotnak újakat, akiknek nyelve örökség és minta, élet és időtlenség, (ki)jelentés és megtagadhatatlan létkövetelmény: sorsbeszéd. Isteni és emberi talányokat rejtő és felfedő, erkölcsigazító szemléleti teljesség – benne a »haza, a magasban« igényállításától a szavak »nagyfejedelemségének« megvilágításáig minden, ami köt és 10 emel, megtart és mozdít.” Köteteinek, tanulmányainak olvasásakor kirajzolódnak előttünk azok a súlypontok, koordináták, irányvonalak, amelyek érdeklődési körét meghatározták. Elsőként a két világháború közötti erdélyi magyar irodalmi életet kell említenünk. Indítékként nyilvánvalóan benne is ott motoszkált a Németh László által 1926-ban megfogalmazott kérdés: „Milyenek azok az írók, akiket egy egész élet s az összeomlás szakadékai szeparálnak erdélyiekké? Hogy hallatja magát a magára maradt Erdély, ahol most már politikai erők kívánják a külön beszédet. Megtalálja-e múltját? Megtalálja-e magát? Kikben és hogyan? Milyen az ő külön magyar lelke s hogy része az egész magyar 11 életnek? Milyen új szót várhatunk tőle mi, és milyen új szót a világ?” Bertha Zoltán A nagykorúsodás elméleti útjai című tanulmányában történetiségében vázolja fel a kezdetek, az induláskor az erdélyi szellemiség elé táruló feladatokat: „Az elszakított területek állandó védekezésre kárhoztatott magyarsága számára azonnali létszükségletként jelentkezett a kisebbségi helyzet- és azonosságtudatot megszervező kanonikus kultúra- és irodalomfelfogás kialakítása, az életérdekű és megmaradáselvű önismereti igényességre támaszkodó cselekvési normák megszilárdítása (…) ez az önfelemelő, öntökéletesítő, önsorsirányító elszántság segít abban is, hogy a »nagykorúsodó« kisebbségi irodalom valóban öntörvényű részként kapcsolódjék az össznemzeti kultúrához.”12 Tanulmányok sorában igazolja, hogy „súly alatt nő a pálma” szókép bizonyságaként, avagy – Debreczeni László szavaival – a „kisebbségi lét ajándékai”-ként megszülethetnek azok a szellemi mozgalmak, kibontakozhatnak azok az életművek, amelyek az erdélyi sorskérdéseket nem csupán fölvetik, hanem a küzdéshez, a megmaradáshoz is erőt s hitet sugallnak. Ebben pedig kimagasló szerep jut a nagy hazatérőknek – Benedek Eleknek, Kuncz Aladárnak, Kós Károlynak, Tamási Áronnak –, az erdélyi költői triásznak – Reményik Sándornak, Áprily Lajosnak, Tompa Lászlónak – a marosvécsi íróparlamentnek, a transzszilvanizmus eszmekörében csoportosuló íróknak. Ők együtt teremtették meg azt a csodálatos szellemi katedrálist, amely történelmi alapokra támaszkodva épül és magaslik ki, szervesen kötődik és integrálódik a magyar kultúrába. A transzszilvanizmus jelentőségéről, értelmezéséről évtizedek múlva sem csitul a vita. Bertha Zoltán a

.

Partium

45


Nemzet és társadalom című tanulmányában fejti ki a maga nézeteit, eredendően pozitív kicsengésű, közép-európai, kárpát-medencei aktualitást tételező megállapításait: (a transzszilvanizmus) „vizsgálata a huszadik századi magyarság egész történetének a legsúlyosabb problémáira vethet fényt, mivel a nemzeti megmaradás alapkérdései a társadalmi kiútkeresés feszültségével, a megoldás iránti vágy létet és gondolkodást egyaránt átható erejével töltődnek fel. Az erdélyiség mint adottság és mint eszmény egyszerre érzelmi, erkölcsi, szellemi tartalmú és lényegű, s a művészi világképteremtéstől a köznapi viselkedésmorálig, a tudományos-bölcseleti teljesítményektől a politikai cselekvésekig, a kulturális szféráktól a társadalmi aspirációkig hatalmas életterületeket volt képes áthangolni, befolyásolni, meghatározni. (…) A »sajátosság méltóságának« legújabb kori megfogalmazásában is tulajdonképpen ez a transzszilván igényesség éled újra és erősödik meg, igazolva egy állandósított kényszerhelyzetben is az erkölcsi imperatívuszok elsődlegességét, az értékmegmaradás akármilyen körülmények közötti küzdelmének az antropológiai, ontológiai, etikai megalapozottságát is. Olyan identitásfilozófia ez, amely nem zárkózik el semminemű környezeti fejleménytől, váratlan vagy történelmileg kialakult-kialakuló közegtől, vállalja az odafordulást, a kontaktust, az együttélést, de egyidejűleg követeli az önazonosság megőrizhetőségét, a saját értékrend követhetőségét, a kollektív arculat megtarthatóságát és szabad ápolhatóságát.”13 Erdélynek – Bertha Zoltán értékrendjében – „a magyar lélekben és a magyar kultúrhistóriában különleges mítosza van – mert maga is mítoszteremtő vidék, talán ezer évek óta hagyományozódó ősvallási, mitologikus tudás és hit őrzője és élő örököse, olyan természeti és szellemi tájék, ahol az archaikus népi kultúra és a kálváriás sorstörténelmi tapasztalat valóban a világ szentségét átmenteni kívánó szakrális erkölcsiségre tanít vagy predeszti14 nál.” Az irodalomtörténész figyelme vissza-visszatérő módon „a székely népsors írójá”ra, Tamási Áronra irányul. Az ő irodalmi munkássága, közéleti szereplése olyan példa, oly érték, amely ma is fényes csillagként ragyog Erdély szellemi égboltján. Írói programjában „a népiség határozott, programos társadalom- és nemzetpolitikai célkitűzés is: a nemzetfenntartó parasztság, az alullévők felemelése, a népi erők középpontba helyezése, rájuk épített társadalmi berendezkedés, szociális igazságtétel, a néphez hű középosztály, értelmiség és vezető réteg kiválasztása, nyelvi és kulturális nemzetegység, önálló, független ország, nemes és emelkedett keresztényi értékrend. (A legfőbb három »eszményi jel alatt«, melyek összefoglalva: »a keresztény erkölcs, nemzeti gondolat és szociális igazság«; hogy ne csak »édes«, hanem »emberi és igazságos hazája is« legyen 15 a magyar népnek.)” Hőseinek világlátása – Csorja Bálint felismerése: „mindennek lelke vagyon” és „értelmes jósága”; Ábel példája:„az emberi élet legtágabb egzisztenciális kérdéseire (»mi célra vagyunk a világon«) keres választ, magyarázatot, megoldást” – a mai olvasónak is meggondolkoztató üzenetet hordoz. Nem véletlen, hogy Tamási Áron nézeteiből azokat a mondatokat ragadja ki s állítja elénk, amelyek hitet és reményt ébresztenek, a nemzetegység bizonyságául szolgálnak: „Egy ezredév alatt sok zivatar verte nemzetünket. De a zivatarok borújában is két fény mindig hű maradt hozzá. Egyik a nemzet csillaga, mely vészek idején is áttört fényével a homályon, a másik pedig virrasztó költőink fáklyafénye, amely a magyarság számára mai tanítás (…) vallom és hirdetem s mindig hirdetni fogom, hogy az országhatárok felett van egy szellemi és erkölcsi közösség, amely a világon szétszórtan élő magyarokat egybekapcsolja és egy lelki

46

.

Partium


impériumban egyesíti”.16 „A népi, nemzeti és lelki közösség” hirdetője, Illyés Gyula Haza, a magasban című költeményével szinte egyidejűen, azzal egybecsengően fogalmazza meg a határokat legyőző szellemi nemzetegység gondolatát, tesz hitet együvé tartozásunk mellett. A Bertha–kötetek újabb súlypontját a szocreál sematikus béklyóiból kitörő, kiszabaduló írók/költők – Sütő András, Bálint Tibor, Kányádi Sándor – műveinek méltatásai, elmélyült elemzései alkotják. Az ő nevük fémjelzi azt a változást, fordulatot, amely a hatvanas évek második felében korszakváltó irodalmi művek megírásához, megjelenéséhez vezetett. Ezt két idézettel illusztrálhatjuk. Melyek Sütő András édesanyjának elvárásai a megírandó naplójegyzetekkel szemben? „Egy napon azt mondja anyám: – Írhatnál rólunk is valami könyvet. – Nocsak! – néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos? – Igaz legyen – mondja.” Bálint Tibor – az „élhetetlen család kálváriájá”-ról írott regényének záró soraiban olvashatjuk: „– Sokszor gondoltam rá, mama, hogy megírjam a családunk történetét… Csak hát közöttünk nincs egyetlen hős se… Vinczéné sértődötten és meglepődve összehúzódott: – Hát az, hogy élünk… hogy testünk-lelkünk egészséges maradt… hogy nem cselekedtünk rosszat senki kárára – az nem hősiesség?” Az érzés, az életszemlélet, az erkölcs hullámhosszain összecsengő szavak! A két regény jelzésértékű morális töltete a társadalom jogos elvárásának adott hangot. József Attila sorai visszhangját halljuk ki belőlük: „Te jól tudod, a költő sose lódít: / az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk, / hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.” (Thomas Mann üdvözlése) Korabeli erdélyi léptékben a hamisítatlan valódi is előrelépés volt a sötétséget legyőző hajnalpirkadás s egy újabb lépés az igaz felé. Hatalmas lépés, melynek nyomán az erdélyi magyar irodalom a két háború közti transzszilván literatúra támasztotta elvárás szintjére magasodott: egy ideológia szolgai kiszolgálása helyett ismételten a megmaradás, identitásunk megőrzése, hagyományaink ápolása, anyanyelvünk őrzése szolgálatába, a magyar közösségért vívott harc szolgálatába állott. Ez új korszak zászlóvivője Sütő András, kinek személyében – Illyés Gyula szavaival – „a jelenkori magyar irodalom legnagyobb vigasza” testesült meg. A Bertha–kötetek sorában olvasható tanulmányok mellett különösen az 1995-ben megjelent Sütő–monográfia adott teret számára, hogy összegezze az életmű addig megjelent munkáiról alkotott szintézisértékű véleményét, értékítéleteit. Ezzel Görömbei András és Ablonczy László 17 monográfiái mellett ő is hitet tett ama személyiség mellett, kinek „műve nemzeti történelmünk újabb időszakának elavulhatatlan irodalmi és emberi értéke, dokumentuma.”18 Következtetéseiben rámutat az életmű kettős kötődésére: „Sütő műveiben a transzszilván jellegű tematikai, stiláris esztétikai formálásbeli jegyek elválaszthatatlanul ötvöződnek az egyetemes magyar nemzeti sorsérdekűség aspektusaival (…) művészi értelemben a lehető legszorosabban és legjellegzetesebben kötődnek a transzszilvánizmushoz; annak legtágabb és legnemesebb tradícióihoz. Ez az esztétikai transzszilvánizmus hangban, témában, metaforikus erkölcsstilizálásban összetéveszthetetlenül domborodik ki (…) művészi crédójának, ars poeticájának is sarokköve az egyetemes igazságok 19 és értékek érvényesüléséhez nélkülözhetetlen sajátosságalapok tudatos őrzése.” Művészi hitvallásának „egyik fő támpillére a meggyőződés az irodalom közösségi hivatá-

.

Partium

47


sában, közvetlenül értelmes létformájának és funkciójának kiépíthetőségében”.20 Tollát „a sorskifejező kényszer”, „a sorsos emlékezet és a végzetsejtő aggodalom lét- és lelkiismereti áramlata” vezeti, művészete „úgy hordozza a népi és a nemzeti elkötelezettség újólag átforrósított és önállóvá egyénített magatartásmintáit, hogy közben – ezenfelül – feltárójává, megérzékítőjévé és átélő megörökítőjévé válik a magyarság egy e századi keletű, sajátos helyzettragédiájának: az elszakított, kisebbségi sorsba taszított erdélyi 21 magyar közösség, népcsoport, nemzetrész létezésmódjának.” A Sütő körüli vitában határozottan kiáll mellette, példázva az életmű értékeit, jelentőségét: „…százezrek számára jelentettek és jelentenek ma is ezek a művek hiteles helyzettudósítást és helyzettudatosítást a magyarság nemzeti és kisebbségi sorsát illetően, megragadó művészi látomást a történelmi sors lényegvalóságáról, a magyar és az egyetemes emberi szellem tükrében. Százezrek nemzeti tudata és lélekjelenléte erősödött általuk, s a megmaradásba vethető reményt táplálták évtizedeken át.”22 A kronologikus vonalvezetés során kirajzolt írói portré, az egyes művek időben és térben, erdélyi, magyar és egyetemes irodalmi koordinátákon történő elhelyezésével, értékelésével az érdeklődő olvasóknak s a hozzá tudományos igénnyel közeledő kutatóknak egyaránt hatásos útjelzőnek bizonyul. Hasonló alapossággal és empátiával közelít Kányádi Sándor költészetéhez, drámáihoz. Irodalmunk „egyik legismertebb, legnépszerűbb, kivételesen szeretett és klasszi23 kusként megbecsült alakjá”-nak , „a kortárs erdélyi és egyetemes magyar líra kiemel24 kedő mesteré”-nek nevezi, aki „életműve egészével is tanít és eszméltet – köt és emel. 25 Köt a bennünk és emel a fölöttünk levő értékekhez” . Írói pályája és munkássága bemutatására, méltatására, 2006-ban, önálló kötetet szentel.26 Ebben hitet tesz egy, a „határok fölötti magyar irodalom” létezéséről, rávilágít kialakulásának történelmi hátterére, „sorsirodalom” jellegére, Kányádi Sándor líráját „vallomásos sorsköltészet”-ként aposztrofálja. Kányádi költészetét „önerősítő sorsmetaforának” nevezi, melyben „sugallatos példázatversek” hordozzák az „artisztikus sorsfelmutatás”-t, melybe „a szó maga is sorsesemény”. Befogadásának, értelmezésének szép példája a Valaki jár az ág hegyén című költemény elmélyült elemzése. „Emblematikus, összefoglaló kompozíció, önportré és üzenet, bensőséges konfesszió és távlatos világkép-konstrukció, sorsatmoszférikus embermegjelenítés és archaikusan megtisztított mindenséglátomás. (…) A remény és a félelem a létbeli és a léten túli szférákra egyaránt vonatkozik; s nincs más törvény vagy felfogható instancia, mint maga a sorssal összeolvadó, a sorssal azonos, feltétlen értelemmeghaladó talány. A vers esztétikai szuggesztivitásában így ölelkezik össze a gyermeki naivitás hanghordozását idéző keresetlen, természetes, intim egyszerűség, a mesei jellegű tisztaság, illetve a kísérteties misztikum, a mélyfilozofikus átszellemesítés szakrális emelkedettsége; életes meghittség és elvont bölcselmi rafinéria, logikai szubtilitás – az olyannyira jellegzetesen kányádias intonáció stiláris összetettségében, mondathajlításosan szemlélet- és nézőpontvibráltató kevertségében, komplexitásában.”27 Említést tettünk már arról, hogy Bálint Tibor írói munkáságáról szakdolgozatot, doktori disszertációt írt, monográfiát jelentetett meg, munkássága elemzésére a későbbiekben is vissza-visszatért. Az elemzések előterében a Zokogó majom című regény áll, mely „az egyedi jelenségek, az egyszerű tünemények forró magjából szikráztatja föl a megvilágosító káprázatot: a megrendítő történelemvízió metafizikájú csóvájú jelentéseit – a jellegzetes és az egyetemes összeolvasztásával.”28 A folytatást is azzal egyenran-

48

.

Partium


gúnak tartja. A Zarándoklás a panaszfalhoz című alkotását „»párhuzamos életutakat« összekomponáló nagyregény”-nek nevezi, a Bábel toronyházá-t pedig az erdélyi magyarság utóbbi fél évszázados kálváriájának katartikus összegzéséként méltatja. A „hármaskönyv” együtt „hallatlan művészi és egzisztenciális erejű vizionárius dokumentuma lett huszadik századi múltunknak és félmúltunknak; mítoszivá emelkedett sorsfelmutatás, messze fénylő lét- és igazságdemonstráció: egy embertelenül–démonikusan 29 beteg világról és a benne szorongva meghúzódó emberségről” . A Kriterion Könyvkiadó kolozsvári fiókja 1961 indította útjára az erdélyi magyar irodalomban meghatározó, fordulatot hozó Forrás–sorozatot. Szerzői közül Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervay Gizella, Szilágyi István, Király László, Lászlóffy Csaba, Kocsis István, Farkas Árpád, Balla Zsófia, Bodor Ádám… magaslik ki – nevük, munkásságuk (egy vagy több tanulmány erejéig) vissza-visszatérő témaként van jelen Bertha Zoltán tanulmányköteteiben, az első, második és harmadik Forrás–nemzedék címszavak alatt. A nemzedék „legjobbjai hajtották végre azt a revitalizáló »vérátömlesztést« a romániai magyar irodalomban is, amellyel rehabilitálni lehetett az értényes költői hagyományokat és az eddig ismeretlen hangokkal is frissíteni a megmerevedő lírai beszédmódokat.”30 Érdeklődésének fókuszában Szilágyi Domokos költészete foglalja el a központi helyet, az az alkotó, aki „nem történelmi idővel, hanem a mindenkori megnyomorított em31 ber fájdalmával azonosul” Bertha Zoltán tömör jellemzései segítenek abban, hogy feltáruljanak előttünk e különleges költészet belső titkai, jellemző vonásai: „…lírájának kivételesen szuggesztív erejét rendkívüli szenvedélyessége és affektivitása adja. Ez a lírai megnyilatkozást átforrósító szubjektív-érzelmi telítettség költészet és költő igen szoros kapcsolatát, egybefonódását jelzi. A lelkiség és a lírai forma elválaszthatatlan egységbe szövődik, s az utóbbi a lelkület feltárása nélkül nemigen érthető meg. A lírába beömlő, áradó emóciók fényt derítenek tehát a költő személyes létének problémáira, viaskodá32 sira is.” Verseiben „a végtelenség a semmivel párosul, s olyan totális kitaszítottságérzetet és világidegenséget kelt a költőben, olyan teljes otthontalanságérzést mind az emberi, mind az emberfölötti világban, amelynek egyetlen logikus következménye az öngyilkosság.”33 Eleve arra volt predesztinált, hogy önkezével vessen véget életének? Ő, aki azt vallotta, hogy „csak az igaz, ami végtelen; minden véges: megalkuvás” – a végtelennel azonosította magát? „Az élet elvitathatatlan, nagy igazságainak oldaláról perlekedik szikrázó drámaisággal a halál, az elmúlás, a pusztulás ellen (…) ösztöneivel sohasem nyugodott bele az elmúlásba; akkor sem, amikor tudatilag és lelkileg már végképp megbizonyosodott a jobbulás képtelenségéről”.34 Szilágyi Domokos költészetét sarokkőnek tekinti a romániai magyar líra történetében. A költő szatmári szobra előtt 2008ban elmondott emlékbeszédében mintegy összegzi irodalomtörténeti jelentőségét: „Nagy líratörténeti tradíciókat, áramlatokat átfogó alkat. (…) Hagyományokat összegez és új tendenciákat indít el. Sok mindennek a betetőzője és sokféle iránynak hagyományalapítója. Megtartó és kezdeményező, szintézisteremtő és így korszakos jelenség. (…) magába sűríti ő a hagyományos, sok évszázados magyar egyéni és közösségi, nemzeti sorsköltészet megrendítő és felemelő ihletettségét.35 Nem maradnak el az egyes korszakokra, periódusokra vonatkozó összesítő, általános megállapítások sem. „A hetvenes éveket a különleges arányú – s csak a harmincas

.

Partium

49


évekéhez fogható – szellemi-művészi kibontakozás, a sokféleségben való szétfejlődés és kiteljesedés, a helyzettudat és az esztétikai tudatosság elevensége jellemezte.”36 A nyolcvanas évekről: „A mai erdélyi magyar irodalomról – mint ahogy az erdélyi kérdés egészéről – nehéz a megrendülés alapvető élménye nélkül beszélni (…) soha ennyire mélynek – az egyes művek minden esztétikai rétegét áthatónak, illetve átfogónak, az irodalom legnagyobb részére, szinte teljességgel kiterjedőnek – nem tapasztalhattuk azt a velőkig ható egyetemes szenvedéshangulatot, amelyet az irodalom oly megrázóan áraszt, sugároz magából.”37 Ennek következményeként „az ellenállás a tudat és a lélek tartományaiba szorul vissza, a cselekvő ellenállás, a tényleges ellenfélként küzdő maga38 tartás csak esélytelenül vehetné fel a harcot.” A hangváltás elkerülhetetlenné válik: „A fasiszta-fajüldöző hatalmi téboly közepette pátosz, eszményítés, klasszicizálás-tragizálás helyett inkább az öngyötrő, vívódó, bensőséges, szempontválogató hangnem uralkodik el.”39 Ezzel egy időben bontakozik ki egy másik folyamat is: „…a hetvenes–nyolcvanas években kibontakozó erdélyi magyar költészet egyik lényeges, döntő jellegzetessége, hogy a benne lejátszódó modernizációs vagy posztmodernizációs folyamat teljesen 40 szinkronban zajlik le a magyarországi lírában tapasztalható elmozdulásokkal”. Sőt, a szinkronjelenségekkel egyidejűleg, pozitív ráhatással is voltak arra: „…a fiatal magyar költészet mint szellemi régió artisztikum és sorstudat elfogulatlan, előítélet-mentes kiegyenlítésével, távlatos egyeztetésével olykor élenjáró szerepet tölt be a mai magyar költészet egészét tekintve is, de legalábbis megkerülhetetlen, önálló értékekkel bíró tartománya össznemzeti líránknak, kultúránknak.”41 Felhívja a figyelmet arra, hogy a kilencvenes években kiteljesedő integrációnak semmiképp sem szabad bármiféle önfeladással járnia. Bertha Zoltán joggal int a partikuláris értékek megőrzésének fontosságára: „A megvalósulni látszó mai össznemzeti irodalmi integráció jótéteményei akkor bizonyulhatnak időtállóknak, ha az összeszövődések nem vezetnek sajátos és hagyományos szellemi értékdimenziók feloldódásához, elmosódásához, megsemmisüléséhez. (…) Távlatosnak az tűnik föl, ha az egyedi, különleges többlettartalmak, többlettulajdonságok megfelelő ön- és közmegbecsüléssel járulhatnak hozzá a közös kincshez, a szellemi örökség egészéhez. Ha az integrációban az átvétel és a hozzáadás kiegészíti és megerősíti egymást az általános és az általánosan szükségletkielégítő kínálat mindenütt jelen van, a pótolhatatlan és a lokális nem vész el.”42 A kötetekben, tanulmányokban vissza-visszatér két fogalom: a lét és a sors. Kötetcímek – Sorstükör, Sorsbeszéd, Sorsjelző, Sorsmetszetek –, fejezet- és tanulmánycímek – A lírai sorsvállalás regénye, Sors és kín metafizikája, Tükördarabok – sorsszilánkok, Sors – jelentés – forma, Szövegköziség és sorsjelentés, A létszerű ambiguitás regénye, Sors és írás, Magyar költősors, Versszöveg – sorsszövet, Sorsirodalom és társadalomrajz… – önmagukban is jelzik azokat a súlyos mondanivalókat, melyeknek foglalatai, hordozói, közvetítői lettek. A kötetekben százával fordulnak elő e fogalmak derivátumai, szintagmái, amelyek a gondolatok filozófiai megalapozottságára utalnak: léttapasztalat, létbizonyosság, léthelyzet, létminőség, létköltészet, létharmónia…, sorstudat, sorslátomás, sorsfelejtés, sorsigazság, sorsközösség, sorsköltészet, sorsmetafora… – súlyos, veretes szavak, melyek mögött a kisebbségi lét megannyi terhe, súlya, átka, szenvedése rejlik. Bennük, mögöttük érezzük Kányádi Sándor sorainak zsoltáros kicsengésű sorait: „Uram, ki vagy s ki mégse vagy / magunkra azért mégse hagyj!” (Halottak nap-

50

.

Partium


ja Bécsben) Üzenete van itt minden szónak, minden sornak – Erdélyért, Erdély irodalmáért, jelenéért, jövőjéért. Bertha Zoltán folyóiratokban megjelent, irodalmi tanácskozásokon, ünnepségeken elhangzott, kötetekbe szerkesztett tanulmányai alapvető munkák azok számára, akik az erdélyi magyar irodalmat fejlődéstörténetében kívánják megismerni, annak jeles alkotóiról maguknak képet alkotni, az erdélyi szellem teljesítményeit, értékeit a közösségi tudat részévé integrálni. E kötetek nem csupán ismeretek tárházai, esztétikai értékek foglalatai. Belőlük mély alázat és tisztelet, megbecsülés sugárzik mindazon művészi teljesítmény iránt, amely Erdély földjén az utóbbi közel száz esztendőben létrejött, éltető és megtartó, identitásőrző és ápoló erőforrásként, kisugárzásként, sors- és létigazságként teljesedett ki. Elemzései hatalmas ismeretanyagra és tudományos alapra épülnek, sosem elszigetelt módon, hanem a nemzeti és az egyetemes irodalmi koordinátákra kivetítve. Írásaival, a legjobbaktól tanulva, maga is küldetést vállal: tanulmányai magasabb rendű szellemiség, a nemzettudat mélyítéseként, a közösségi szellemiség és együvé tartozás kivetítéseként segítnek bennünket az irodalmi művekbe rejtett nemes eszmények – a szép, a jó, az igaz és a szent – felismerésében, elfogadásában, érzéseink és gondolataink gazdagításában. Végezetül tovább folytathatjuk, parafrazálhatjuk az írásunk jeligeként választott Babits Mihály–idézetet: nemcsak az igazi irodalom, hanem az azt felmutató, azt értékelő és etikai mérceként elénk állító tanulmány/könyv megírása és közzététele is cselekedet. Ha Tamási Áront mindig hazatérőnek nevezhetjük, Bertha Zoltán lett az erdélyiek számára a mindig visszatérő, hűséges peregrinus, aki négy évtizede fáradhatatlanul járja az égtájak minden irányában szétszórt magyarság szellem régióit, az ott gyűjtött kincseket önzetlenül megosztja a nemzet létét és sorsát féltő, jövőjéért aggódó honfitársaival. A 2015. június 5-én 60 életévét betöltő Bertha Zoltán igen termékeny, gyümölcsöző munkásságát a Bethlen Gábor Alapítvány 2003-ban Tamási Áron-díjjal, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány 2009-ben Hídverő-díjjal jutalmazta. Emellett a Partiumi Írótábor Díja (2011), a Bálint Tibor Emléklap (2011) jelzi az elismerés kinyilvánítását. Irodalomtörténészi munkásságának újabb megbecsüléseként, 2014 májusában, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagjává választotta. 1. Bertha Zoltán: Erdély felé Esszék, tanulmányok, vallomások Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Budapest, 2012 2. Bertha Zoltán – Görömbei András: A hetvenes évek romániai magyar irodalma Tudományos Ismeretterjesztő Társulat budapesti szervezete 1983; A romániai magyar irodalom válogatott bibliográfiája 1971–1980 TIT budapesti szervezete 1983; Bertha Zoltán: A szellem jelzőfényei JAK füzetek 34 Magvető Könyvkiadó Budapest, 1988; Bálint Tibor Kortársaink Akadémiai Kiadó Budapest, 1990; Gond és mű Tanulmányok az erdélyi magyar irodalom köréből Széphalom Könyvműhely Budapest, 1994; Arcvonalban A közélet színterein 1980–1994 Inter Leones Kiadó Debrecen, 1994; Sütő András Kalligram Kiadó Pozsony, 1995; Sorstükör Felsőmagyarország Kiadó Miskolc, 2001; Sorsbeszéd Kráter Pomáz, 2003; Világteremtő enciklopédizmus Tanulmányok Németh Lászlóról Kairosz Kiadó Budapest 2005; Erdélyiség és modernség Irodalmi tanulmányok Pallas–Akadémia Kiadó Csíkszereda, 2006; Fekete–Piros versek költője – Kányádi Sándor Hungarovox Kiadó Budapest, 2006; Sorsjelző Tanulmányok, esszék, kritikák Felsőmagyarország Kiadó Miskolc,

.

Partium

51


2006; Sorsmetszetek Kortárs Kiadó 2012; Székely Homérosz Tanulmányok Tamási Áronról Kairosz Kiadó 2012; Erdély felől Lucidus Kiadó Kisebbségkutatás Könyvek Budapest 2013 3. Vallomás – gyökerekről, iskolákról Személyes válaszok Laczkó András kérdéseire Első közlés: Confessio 2003/1 78–88. old. 4. Bertha Zoltán: Arcvonalban A közélet színterein 1980–1994 Inter Leones Kiadó Debrecen, 1994, 71. old. 5. U.o.: 22. old 6. U.o.: 26. old. 7. Bertha Zoltán: Sorsbeszéd 5. old. 8. Németh László: Két nemzedék Tanulmányok Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest Ezerkilencszázhetven 183. old. 9. Kántor Lajos – Láng Gusztáv: Romániai magyar irodalom 1944–1970 A könyvészeti adalékot összeállította Réthy Andor Kriterion Könyvkiadó Bukarest, 1971 10. Bertha Zoltán: Sorsbeszéd 5–6. old. 11. Németh László: Két nemzedék 182. old. 12. Bertha Zoltán: Sorsjelző 230. old. 13. Bertha Zoltán: Sorstükör 141–142. old. 14. Bertha Zoltán: Erdély felé 158. old. 15. Bertha Zoltán: Sorsjelző 432–433. old. 16. Bertha Zoltán: Gond és mű 30., ill. 35. old. 17. Görömbei András: Sütő András Kortársaink sorozat Akadémiai Kiadó Budapest, 1986; Ablonczy László: Nehéz álom Sütő András 70 éve – 1997; 2. javított, bővített kiadás –2002 18. Bertha Zoltán: Sütő András 228. old. 19. U.o: 198–199. old. 20. U.o.: 67–68. old. 21. U.o.: 8. old. 22. Bertha Zoltán: Sorsjelző 440. old. 23. Bertha Zoltán: Sorsjelző 124. old. 24. Bertha Zoltán: Erdély felé 68. old. 25. U.o.: 80. old. 26. Bertha Zoltán: Fekete–piros versek költője – Kányádi Sándor 27. I.m.: 53–54. old. 28. Bertha Zoltán: Sorstükör 362. old. 29. Bertha Zoltán: Erdély felé 289. old. 30. Bertha Zoltán: Sorsjelző 121. old. 31. Bertha Zoltán: A szellem jelzőfényei 110. old. 32. U.o.: 107. old. 33. U.o.: 109. old. 34. U.o.: 113., ill. 115. old. 35. Bertha Zoltán: Erdély felé 279. old. 36. Bertha Zoltán: Gond és mű 111. old. 37. U.o.: 110. old. 38. U.o.: 113. old. 39. Bertha Zoltán: Sorstükör 199. old. 40. U.o.: 205. old. 41. U.o.: 212. old. 42. U.o.: 214. old.

52

.

Partium


Jánosi Zoltán

Laudáció Törőcsik Mari életművéről

A Sződemeteren világra érkezett Kölcsey Ferencet a magyar nemzet széthullását megakadályozni akaró, kultúráját megőrizni és kibontakoztatni szándékozó, belső örökségére és Európára egyszerre tekintő angyalok indították el, és vezérelték sorsának ívében. A tőle csaknem másfél évszázaddal később, a Heves megyei Pélyen a fényt megpillantó Törőcsik Marit körbefogó törékeny angyalok is hasonló irányokat mutattak a művész életútján. A nagyvárosok, a főváros háta mögötti porból a magyar művészetbe, a kulturális és részben a társadalmi élet legnagyobb magaslataira emelkedve, magyarul magyar örökségen, de a nemzetet körülfogó európai és egyetemes horizontok legjobb értékeire is figyelve, a Kelemen Lászlótól csaknem a semmiből feltámasztott, a szétvert, de önmagára találni akaró ország szellemi fókuszába emelt és máig ugyanezt a küldetést járó színművészeten át szólalni meg: magyarul. Magyar és egyetemes emberi szerepek sokaságán át, egy gondolkodó, önmagára és önvédelmi reflexeire jobban figyelő, érzékenyebb, tisztább és jobb Magyarországért. S e haza kultúrájának erősebb elismertetéséért Európa és a világ előtt. Tisztelt ünneplők, a magyar kultúra elkötelezettjei, alakítói! A magyarországi kultúrában nem egyszer teremtődött már olyan helyzet, amikor egy-egy nagy személyiségében sűrítetten, szinte jelképszerűen fogalmazódtak meg az ország legnagyobb értékei, legméltóbb tudása, legtisztább jövőképe, legméltóbb akarata, vagy a történelem fölé emelkedő fénye. Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Szent-Györgyi Albert, Radnóti Miklós, Bartók Béla életműve példázatosan üzen erről. Ilyen varázslatos vonásokat visel magán Törőcsik Mari művészi és emberi pályája is. A Körhintán forgó időben, jóval több mint száz filmben, megszámlálhatatlan színházi alakításban megformált szerepei, a teljes magyar világ s a legkülönbözőbb társadalmi rétegek legjobb üzeneteiként áramlanak föl ma is, tíz-húsz-ötven s még több év távolságaiból is, és felejthetetlenül rajzolódnak rá a válságokból kilábalni akaró, mindig a legszebb esélyekre figyelő kulturális emlékezetünkre. Pataki Maritól Nemecsek Ernő anyjáig, Géczy Juliannától Drahos Veráig, Varga Borbálától Bella kisasszonyig, Édes Annától Tavaszmezei Pannáig; és a világirodalmi szerepekben: Elektrát, Júliát, Cordeliát, Solveiget, Ursulát s más nőalakokat formálva Szophoklész, Shakespeare, Ibsen, García Márquez s mások alkotásaiban a magyarul beszélő legtisztább értéktudatot fogalmazzák meg. Olyanokat, amelyekre a

.

Partium

53


legszélesebb világ is több évtizede felfigyelt már. S díjak páratlan sorával fejezte ki elismerését, közöttük Chicagóban, Karlovy Varyban, Cannes-ban, Taorminában, Salernoban a legjobb női alakítás díjaival. Az itthoni elismerések, közöttük a legkiemelkedőbbek: a Balázs Béla-díj, a Kossuth-díj, a Magyar Művészetért-díj, a Hazám-díj, a Príma-Primissima díj, a Nemzet Színésze, a Nemzet Művésze kitüntetések és a többiek mellé a Kölcsey Társaság most azért helyezi oda – e kicsi, de Kölcsey Ferenc által is látogatott templomban, szemben éppen a Kölcsey család címerével – a maga kitüntetését, a Kölcsey-plakettet, mert a Kölcsey-eszmék és elvek legigazabb fényeit látja csillogni Törőcsik Mari művészi küldetésén. Tisztelettel nyújtom át a Kölcsey Ferenc nevét és arcát viselő, Melocco Miklós által készített plakettet Törőcsik Mari színművésznek. Tartsák közöttünk még sokáig angyalai, Isten segítse életének útján. Szatmárcseke, 2015. január 18.

Gáspár Zoltán felvétele

54

.

Partium


Emlékezés Be ha Zoltán

In memoriam Dobos László (1930–2014) Tartása, méltósága, jellemessége: Dobos Lászlót már életében legendává tette. A hosszú huszadik század második felének olyan kimagasló alakja volt, olyan igazi égtartó ember, akinek munkássága a magyar irodalom-, kultúr- és szellemtörténet legmeghatározóbb fejezetei közé emelkedett. A magyar glóbuszon egyetemes eszmei jelentőségű magyar igazságokból és művészi alkotásokból épített őrvárat és kilátótornyot. Amilyen sziklaszilárd erkölcsiséggel, éppoly írástudói örökérvényűséggel. Emberi formátuma minden körülmények között megkérdőjelezhetetlen maradt; az emberi lét kiteljesedésének szolgálatát végezte, ahogyan Czine Mihály köszöntötte őt évtizedekkel ezelőtt. S ha Czine Mihály – Nagy Gáspár szép költői metaforája szerint – a „reménység jegenyéjeként” tekintett szét a földgolyó szétszaggatott, szétszóródott, s mégis életigenlő magyarságának körében, kedves barátja, hű írótársa a jóért és a szépért folyó kényszerű hadakozásban, a szintén szálfa-termetű Dobos László ugyancsak teremtő és megtartó példát adott népünk, nemzetünk számbavételének, egybetartásának, öngazdagításának erőfeszítéséből – és csodájából. Életművével Dobos László a felvidéki, a szlovákiai magyarság kivételes személyiségeként a határon túli, a szüntelen létküzdelmét vívó kisebbségi magyarság önismeretének egész enciklopédiáját boltozta föl, regényei, elbeszélései, esszéi, tanulmányai, kritikái, publicisztikái, beszédei, tankönyvei, cikkei, interjúi: mind-mind a hiteles nemzettudatot kikerekítő szemléletmód és írásművészet örökbecsű mintái és monumentumai. Műalkotásainak összessége: a „jelent és jövőt formáló felelős gondolkodás tükre” (Görömbei Andrást idézve). Az annyi trianoni és önkényuralmi megpróbáltatásnak, megaláztatásnak és kiszolgáltatottságnak – közte a második világháború utáni „hontalanság éveit” jellemző szenvedéseknek – kitett felvidéki magyarok történelmi élményeinek legmélyebb ábrázolását és értelmezését nyújtotta, a sajátos kisebbségi sorsproblémák legárnyaltabb megjelenítését dolgozva ki. Regényei – a revelációként ható Földönfutók (1967) meg az Egy szál ingben (1976) és a többiek (megszabva egy egész korszak mértékadó prózaműfaji tendenciáit) – a modern jelképesség katartikus látomásformáival érzékeltetik a „bakatörténelem” mélyén is az elidegeníthetetlen humanitásigény és a személyes, kollektív, nemzeti megmaradásvágy magaslatait ostromló igazságszenvedély sorshistóriáját. Hűséges krónikásként, meg-

.

Partium

55


rendítően árnyalatos elbeszélőművészeti színességgel, szuggesztíven áradó epikum és korszerűen sokrétű polifón regénytechnika, lélektaniság és mitizálótablószerű kitágítás, etikum és esztétikum, hagyomány és újítás elválaszthatatlan értékminőségeit szintetizálva, s az egyetemes magyarság állandó és eleven sorsgondjait elemezve vált Dobos László útmutató klasszikussá, életigazító européer nagysággá. Irányító és követendő vezéregyéniséggé, feltétlen köztiszteletben álló tekintéllyé, korszakos jelenséggé. Megvalósította fő elvét: „minél kisebb egy irodalom, annál inkább a minőség útját kell járnia”. Könyveivel már a hetvenes években „megvetette a lábát azon a helyen, ahol Sütő Andrással, Szilágyi Istvánnal, Gion Nándorral és Duba Gyulával együtt látjuk. A nemzetiségi magyar irodalom legjobb epikusai mellett. Az egyetemes magyar irodalomnak is legkitűnőbbjei között” – amint monográfusa, Márkus Béla fogalmazza. Dobos László a Bodrogközből, a Hegyaljáról – Királyhelmecről, Sárospatakról – érkezve jutott a magyar kultúrateremtés csúcsaira; s pozsonyi írói tevékenységét végig a nemzetiségi és az összmagyar nemzeti önszerveződés közéleti aktivitásával ötvözte. Alapított, szerkesztett, vezetett: folyóiratot, könyvkiadót, színházat, társadalmi-kulturális közösségeket, és tanított és elnökölt és politizált szakadatlanul (egy demokratikusabbnak remélt pillanatban a hatvanas évek végén még miniszterként, az 1990-es euforikus fordulat után egy ideig pedig parlamenti képviselőként is), s mindig oroszlánrészt vállalt a világmagyarság összefogásának számtalan orgánuma és fóruma körül összesűrűsödő folyamatokból, törekvésekből. A cselekvő irodalom és az önrendelkező integer kultúrnemzeti felemelkedés volt az eszménye, miközben minden megszólalása az autentikus magyar önvizsgálat és identitásőrzés művészi-stiláris megalkotottságával nyűgözhette le olvasóját vagy hallgatóját. Mert olyan irányt követett ő, amelynek diákkori indíttatásáról így vallhatott büszkén és elhivatottan: „Úgy tanultunk meg beszélni, imádkozni, énekelni, hogy meghalljon bennünket az ember is és az Isten is.” A jellegfelmutató magyar sorsirodalom egyik legfényesebben ragyogó ikonját vesztettük most el. Ahova távozott: a magyar szellem halhatatlanjainak panteonja.

56

.

Partium


Marcsák Gergely

Beregszász szülötte: Jánosi György Minden település, minden közösség számára magától értetődően fontos, hogy kulturális értékeit, eseményeit, valamint jelentősebb érdemeket szerzett szülötteit számon tartsa, és az utókor számára megörökítse. A beregszászi születésű Jánosi György neve nálunk sajnos feledésbe merült, szükséges hát, hogy megemlékezzünk az író, költő, népművelő református papról. Kárpátaljáról indult, hogy aztán, hivatásától vezérelve, egy a Mecsek észak-keleti lábánál fekvő kis település, Váralja református lelki pásztora és egyben kulturális mindenese legyen. Alakja a község emlékezetében ma is elevenen él, nemrégiben közösségi házat neveztek el róla. Az előzmények E sorok írója is csupán egy éve ismerte meg a papköltő nevét egy véletlenül – és azóta sem tisztázott úton – hozzá került Jánosi György (jobb oldalon) fényképről, melyen a „Jánosi György ref. tábori lelkészként 1918-ban tábori lelkész” felirat olvasható, illetve egy dátum: 1918. január 23. Az internet segítségével hamarosan előkerültek egy azonos nevű, egykori váraljai lelki pásztorról szóló tudnivalók. Hogy a fénykép és az adatok egy személyt takarnak, azt egy környékbeli lakos interneten való jelentkezése, és egy általa eljuttatott, 1950-es Konfirmációi emléklap képe bizonyította, Jánosi György aláírásával. Egy ilyen szerencsés „nyomozás” után sikerült felvenni a kapcsolatot a váraljai Jánosi György Közösségi Ház vezetőjével, Győrfi Andreával, aki már a névadó részletes életrajzával tudott szolgálni.1

1

Az intézményvezető, Győrfi Andrea által összeállított anyag alpján közlöm Jánosi György életrajzi adatait.

.

Partium

57


Gyermek- és ifjúkora 1889. február 8-án született Beregszászban, tízgyermekes családban. Az iparosmester édesapát a család korán elvesztette, Jánosi nevelőapja harangöntő volt. Gyermekkora élményei ihlették több későbbi meséjét is. Teológiai tanulmányait a Sárospataki és a Budapesti Református Theológiai Akadémián végezte 1909 és 1913 között. 1915 őszén írta II. lelkészképesítő vizsgadolgozatát, melynek az Egyházi életünk reformjának szükségessége, főbb eszközei és a várható eredmények címet adta. Már ekkor kitűnt kritikai és jobbító szándékú magatartásával. 1914-ben veszi feleségül a szintén beregszászi, hozzá haláláig hű Csiszár Ilonát, aki két lányt és két fiút szült neki. Papi hivatását Mogyoródon kezdte el, és az I. világháború éveiben tábori lelkészként szolgált. A háború utolsó évében, 28 éves korában készült a már említett fénykép is. Váralján Az előző lelkész, Dőczy József halála miatt 1918. szeptember 22-én a váraljai református gyülekezet nyolc jelölt közül Jánosi Györgyöt választotta új lelkészéül. Az országban uralkodó háború utáni állapotok miatt azonban tényleges szolgálatát csak 1919. március 23-án kezdhette meg. Negyven évig állt gyülekezete élén. Lelkészi hivatása mellett végzett közösségszervező és kultúrmissziós tevékenysége a harmincas évektől mutatkozik meg, irodalmi munkássága mellett a népművelés és hagyományőrzés terén bontakozott ki. Lelkes kezdeményezője annak, hogy Váralja bekapcsolódjon az országos méretet öltött Gyöngyösbokréta nevű népművészeti mozgalomba. A mozgalom 1931-ben kezdődött, s az ötletgazda és lelkes szervező Paulini Béla 1945-ben történt halálával végleg megszűnt.2 Jánosi Györgynek köszönhető tehát, hogy a Gyöngyösbokréta történetével és a mozgalom keretében színpadra vitt népi bemutatókkal foglalkozó szakirodalmak sorra megemlítik Váralja szerepét. Itt említhetjük a Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumában őrzött, Gönyey Sándortól származó kéziratot is, aminek tanúsága szerint a váraljai csoport egyedüliként mutatta be a vidékre jellemző hátravágós táncot és a tolnai csárdást, va3 lamint a fonóbeli maskurások néphagyományát. A második világháború utolsó évei és a német megszállás erőt próbáló időszak volt Jánosi György életében. 1944-ben a Gestapo több nemzeti érzelmű szószóló és egyházi személyiség ellen indított hajtóvadászatot, ő maga is több hónapos bujdosásra kényszerült. Kilátástalan helyzetét csak fokozta a hír, miszerint fia, Ifj. Jánosi György, aki tisztként szolgált, Budapest ostrománál orosz hadifogságba esett. Két év elteltével egy szibériai munkatáborban hunyt el. 2

Pálfi Csaba. A Gyöngyösbokréta története. In. Tánctudományi Tanulmányok. – Budapest, 1970 3 Gönyey Sándor. A Gyöngyös-bokréta története (kézirat) In. Dóka Krisztina–Molnár Péter. A Gyöngyösbokréta, írások és dokumentumok a mozgalom történetéből. – Folkszemle, 2011, Link: http://folkradio.hu/folkszemle/gyongyosbokreta/index.php

58

.

Partium


A lelkész több mint hat hónap elteltével tért vissza gyülekezetéhez, és a reménytelen időkben is töretlen hittel vezette nyáját. 1945 után irodalmi téren teljes mellőzöttség várja, és az ötvenes évek Rákosi-féle diktatúrája már papi hivatásából is szeretné eltávolíttatni a nemzet iránti hűségében továbbra is töretlen lelkészt. Erre 1953-ban adódott lehetőség, mivel Sztálin halálakor a templomra kitűzött gyászlobogót leszedette, és kijelentette, hogy a református egyháznak nem gyászolandó halottja Sztálin. Ezért az ÁVH kínzásai és öt hónapnyi börtön után 1954 januárjában kényszernyugdíjba küldték. Tényleges nyugdíjbalépése előtt 1955 novemberéig csillésként dolgozott a mázai bányában. Nyugdíjas éveit Bölcskén töltötte feleségével. 1966. április 29-én a szekszárdi kórházban hunyt el 77 éves korában. Feleségével együtt a váraljai temetőben nyugszik. Irodalmi munkássága Fontos említést tennünk Jánosi György irodalmi munkásságáról is, ami az 1930as évektől bontakozott ki, és aminek darabjai sokszor a szülőföldjéhez fűződő emlékeiből táplálkoznak. Könyvei 1944-ig viszonylagos rendszerességgel jelentek meg, és bár a kommunista érában is foglalkozott írással, az ekkor született műveit sosem adták ki. Legjelentősebb és legsikeresebb könyvei mesegyűjteményei voltak, amiket a korabeli kritika pozitívan fogadott. 1939-ben megjelent Liplop Pali című gyűjteményéről a Nyugatban nem más, mint Török Sophie írt elismerően: „Jánosi György Liplop Palija viszont népies, noha valószínűleg nem a nép ajkáról származik. Eredetiségéhez nem értek, de arról tanúskodhatom, hogy kisgimnazista leánykám nagyokat mulat e vidám meséken, és Nemes Török János szellemesen stilizált rajza4 in.” Valamint meséivel nemzetközi sikereket is magáénak tudhatott, hiszen Seholsincsország (1935) című gyűjteményét 1937-ben Helsinkiben finn, majd 1939-ben észt nyelven is kiadták. A mesék mellett kiadatlan, és az idők során elkallódott népszínműveket is írt, 1942-ben pedig megjelent Az édes boldogság című verseskötete. Kiadott művei: Seholsincsország (mesék, 1935) A láthatatlan szélmalom (mesék, 1937) Tumtematon maa /Seholsincsország/ (mesék finn nyelven, 1937) Liplop Pali (mesék, 1939) A szomjúfalvi tanítóválasztás (színmű, 1941) Az édes boldogság (versek, 1942, Jánosi Márta álnéven) A Holdak szigete (mesék, 1944) 4

Török Sophie. Új ifjúsági könyvekről. In. Nyugat, 1939. 12. sz. Link: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00647/20819.htm

.

Partium

59


Técsi Zoltán

RITUÁLIS SZÉPTETTEK VII./62.

Végszó – avagy, csak ők nem „Keresheted őt, nem leled, hiába, / se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, / a múltba sem és a gazdag jövőben/ akárki megszülethet már, csak ő nem.” (Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd) A kis Orosz Bence* búcsúztatásakor idéztem már idén Kosztolányi sírni valóan szép sorait, s – mintegy kitalálva gondolatomat – minap elsiratott doktorunk tokaji felravatalozásakor is elhangzottak ugyanezen szavak egyik legnevesebb druszám, Latinovits Zoltán tolmácsolásában. Mert a Márai-féle Halotti beszéd mellett talán ebben a költeményben összpontosul leginkább mindaz, ami a másik ember elvesztése kapcsán feldereng szívünkben és agyunkban, s így nem is lehet eleget idézni őket. Csak hát, hiába a versek és a vallás vigasztalása, újra meg újra meg kell barátkoznunk a gondolattal, egyúttal meg kell emészteni az érzést, hogy egyszer mindenki eltávozik. S a hozzánk közeli, avagy nekünk valamiért kedves embertársak elvesztése, persze, hogy jobban megvisel bennünket. Akárcsak tavaly meg azelőtt, készítsünk hát idén is leltárt, kikkel lettünk kevesebbek, s kik nem jöhetnek már velünk szemben az utcán… Ám, előbb még soroljuk fel a múltkoriakat, azaz emlékezetünket megolajozva, idézzük fel mindazokat, akik tavaly távoztak körünkből. Természetesen, a teljesség minimális igénye nélkül. 2013-ban veszett el például számunkra Bódi László és Olvasztó Imre (alias, Cipő és Regős Bendegúz), Bárdy György és Bächer Iván, Erőss Zsolt és Eusebio, Vukán György és Peter O’Toole, valamint, hogy a politikáról se feledkezzünk meg, Für Lajos, Horn Gyula, Hugo Chávez és Nelson Mandela. „Fogadott falumban” pedig úgy háromszor annyi ember, mint ahány világra méltóztatott jönni. A soha el nem fogyó sor végére pedig odakerült még az év utolsó napjaiban Helyey László, akiben Major Tamás meglátta méltó utódát, s aki nekem személy szerint is nagyon hiányzik, mióta meghallottam „élőben” a Tokaji Írótáborban, pár hónappal a halála előtt. Az általa előadott borversekbe beleborzongva tudniillik még nagyobbra nőtt a szememben, mint volt életében, s mert ilyen ember tényleg kevés születik mifelénk… pláne Fokföldön és Ázsiában. (Persze, ő ilyen értelemben nem is halhat már meg soha, hisz, ha más nem, hangja itt marad nekünk örökre: tegnap este például Monte Christo grófjaként, Depardieu bőrébe bújva váltott ki belőlem lúdbőrzést a mi megtestesült Mátyás királyunk.) És akkor jöjjön az idei „halállista”! Mert magam is meglepődtem, mikor kedvenc újságom, a Szabad Föld kalendáriumában ráakadtam 2014 elhunytjainak leltárjára. Jancsó Miklóst és Grosics Gyulát ugyanis – érdemeik elismerése mellett –

60

.

Partium


külön is elbúcsúztattam, de a szinte ugyanazon a szeptemberi napon eltávozó, s a keresztségben is egyazon nevet kapó Avar Istvánól és Sztankay Istvánról, valamint az előttük két nappal sorra kerülő Sándor Károlyról már egy szót sem ejtettem. Noha e Csikarként fogalommá lett labdarúgóról már életében lövőszöget, futballarénát, illetve -akadémiát neveztek el. S mert ily’ hamar csatlakozott a felszentelt papból kapuvédővé vedlett, és a ma oly divatos éjsötét mezt elsőként magára húzó Fekete Párduchoz, már csupán Buzánszky hiányzik az aranyos jelzőt kivívó (r)égi válogatottból. Sajnos, a jelek szerint, már ő sem sokáig… Ahogy Bajor Imréről, és a nála negyedszázaddal többet élt Szabó Gyuláról sem emlékeztem meg eleddig, sőt, az úgyszintén szép kort megélt Csala Zsuzsa elmúltáról csupán most, tíz hónappal halála után szereztem tudomást. (Ahogy a százat is túllépő Gyarmati Fanni, alias Radnóti Miklósné halálhíre is elkerülte valahogy a figyelmemet éppen rá egy hétre, aki ugyanabban a Pozsonyi úti lakásban élt máig, a Dunától és Faludy utolsó lakhelyétől füttyentésnyire, amire a névtáblát még férje, a mártírrá lett költő csavarozta fel.) Jó, őket, s főleg a nemzet mesemondóját, Kunszentmárton – Buga Jakabként és egy Józsi nevű úthengeresként „reinkarnálódott” – kis-nagy szülöttét nyilván e nélkül is sokan megkönnyezték. Amiként a Bárdy Györgyhöz hasonlóan egy „kossuthnyi” kort, közel kilencvennégy évet élt Gera Zoltántól és Margittay Ágitól is el kellet búcsúznunk az év vége felé. (Utóbbi távozásáról annak a napnak a reggelén értesültünk a rádióból, melynek estéjén utolsó filmszerepében láthattam a Senki szigete című szeretnivaló mozgóképben!) A színészeknek és focistáknak ugyanis valamiért nem csupán életükben, de halálukban is nagyobb a népszerűségük. Ugyanakkor, ki hallott egy kósza híradásnál többet Borbély Szilárd, Balázs-Piri Balázs, Pándy Lajos és Szécsényi Ferenc távozásáról? Vagy épp a táncdal-, illetve operaénekesként kis hazánkban, mi több, a világ színpadain is ismertté lett Kovács Erzsi* és Andor Éva „utolsó fellépéséről”? Jó, az énekesek sorsa ez, ha meg-, egyúttal kiöregszenek. (Bár utóbbi szopránja 2005-ben, 65 évesen végleg elhallgatott, előbbi viszont hat évvel ezelőtt, 79 évesen is rögzített egy lemezt. Ami jelzi, volt még kedve az élethez, ez pedig szinte csoda, ha arra gondolunk, hogy a legsötétebb Rákosi-korszakban tett disszidálási kísérletük miatt négy év börtönre ítélték, szerelmét pedig könyörtelenül kivégezték.) Szóval, e két nagy halottról még csak-csak hallott, aki velük párhuzamosan élt, de a fentebbi férfiemberek létezéséről, s így haláláról már annál kevesebben értesülhettek. Pedig előbbi költőként, a sorban következő karikatúristaként, az utóbbi két úr meg operatőrként, illetve műfordítóként szerzett nem kis érdemeket. Tehát tipikusan olyan emberekként, akik a színfalak mögött élik le életüket, a legrosszabb szóval, háttéralakként. Hiszen a rendezőt még csak-csak, de a kamera mögött állót és fordítót végképp nem szokás számon tartani. Illetve, csakis a szakma tartja őket számon, ismeri igazi értéküket. (Jegyezzük meg hát, legalább zárójelben, hogy az élettől mindössze 50 évvel háta mögött megváló Borbély Szilárd irodalomtörténészként a Magyar Tudományos Akadémia tagjának számított, és Nincstelenek című regényével elnyerte 2013-ban Az év könyve címet; míg Szécsényi Ferencet a fekete-fehér filmezés legjobbjai között emlegették, és a

.

Partium

61


Fábri Zoltán féle Hannibál tanár úrtól a Kossuth-díjig egyenesen emelkedett pályája; Pándy Lajos pedig mintegy százhúsz hangjátékot és ötven színdarabot fordított magyarra, s többek között a Svejk színpadi adaptációját is neki köszönhetjük.) De, mondom, az ő nevük legalább azok számára mond valamit, akik érdekeltek vagy érdeklődők adott tárgykörben, míg sokakról csakis legszűkebb környezetük, illetve az utánuk maradó sírfelirat emlékezik, illetve árulkodik. Ott van például Blaskó Mihály uram, akivel Szarvas és Tokaj is közös állomáshelyünknek számított, s aki, hozzám hasonlóan, betűvetőként vált viszonylag ismertté helyben. Neki – vagy inkább nekünk! – csakis annyi szerencse adatott meg, hogy még halála előtt nyomdába tudta küldeni a tokaji anekdotázók 12 év alatt telegyűjtött, s immár kincset érő kötetét, ami előtt vagy fél tucat másikat hozott fedél alá. És Tokaj másik két komoly vesztesége, az ugyanezen év végén kihunyt drága doktorunk és szobrászunk is hagyott maga után nem kevés nyomot. Elég, ha csak a létrehozott egészségügyi hálózatra, és a minden belvárosi sarkon ott álló térplasztikákra gondolunk. Őutánuk tehát ez is megmarad mementóként, megkönnyítve némileg a rájuk való emlékezést. Utolsó, szülőfalunkban maradt unokatestvérem, a köz(ös)ség kovásza és mindentudója, mindenki (Tenkely) Öcsije viszont már tényleg csak a maga szűkebb közegében marad meg emlékként. Esetleg több száz ódon holmiból, elsősorban csengőkből és kolompokból álló gyűjteménye fogja még az utókort emlékeztetni becses személyére. A fentebb és lentebb megemlített rakamazi legényke ellenben összesen 14 éve alatt nemigen tudta még észrevetetni magát, így csupán a család- és utcabéliek emlékezetében maradhat meg. Ami, nem is tudni, fontos-e egyáltalán. A tanulság mindenesetre az, hogy ha szembejönne az utcán, és nem mennénk át a túloldalra, ne adj’ Isten, mi magunk keresnénk fel otthonában, valamivel több élhetne bennünk mindazokból, akik ez után kerülnek majd sorra a túlvilágra költözködők között. Már ahhoz képest, mintha elmaradnának ezek az emberi gesztusok. Tehát, ha kívánhatom, ne legyünk restek a következő évben sem a másik – már hogy, a nekünk kedves kisebbség – „megzavarásában”, a rokonokkal és barátokkal való kapcsolat – lehetőleg kölcsönös – keresésében! Mert, ha ez elmarad, esetleg már csak ama túlsó világban magyarázkodhatnánk, találkoznánk újra. S ez, lássuk be, eléggé bizonytalan formája a kontaktusteremtésnek. Ui.: És akkor még nem köszöntem el mindig két „fogadott falumbéli”, nekem kedves embertől. Akik közül az egyik, mindenki Katica nénije, arról volt híres, hogy verset kanyarított bármilyen, személyét megindító eseményről – Makovecz Imre halálakor lejegyzett soraiból idéztem is nektek nem keveset –, illetve még arról, hogy egykori boltos kisasszonyként tudott mindent faluja viselt dolgairól. (Róla még hamarosan külön is megemlékezek, a „málenkij robot” elől tudniillik úgy menekült meg, hogy későbbi férje kiszöktette őket a tetőn át a szerencsi gyűjtőhelyről. Tulajdonképpen ezért is adta oda hátralévő életét Gazdag Ferencnek…) Ahogy a másik, szinte csak fele annyit élt, és véle egy héten temetett helybéli is hiányozni fog so-

62

.

Partium


kunknak, pedig még csak családot sem alapított. Mivel pedig nagyjából egy idősek voltunk, s ezt a halála előtti estén derítettük ki sok más mellett, ráadásul utolsóként viselte kis házam előző gazdájának, Csikai Miklósnak a nevét – akikből egy időben 18 létezett Ladányban, egy utcában is hat! –, nekem külön is fog hiányozni. Pedig csak egyszerűen egy jótét lélek volt, aki soha, senkinek nem tudott ártani. Még a légynek sem, nem hogy egy fának! Nem úgy, mint azok, akik a tavalyi év során megpecsételték három, vagyis hát, összesen négy, nekem ugyancsak nagyon kedves fásszárú élőlény sorsát. Gondolok itt az udvarunkat díszítő eperre, a Tokaj színházának és egyik templomának a tövéből kinövő tölgyre és két hársra. Amiket már csak koruk miatt is meg kellett volna kímélni az építőknek és szépítőknek. Mert szépíteni már csak ezért sincs mit tettükön, s – szó szerinti – döntésükön. Már csak azt nem tudom, miként kell búcsúzni az ilyen élemedett, még nagyapánk nagyapjának idején elültetett lénytársaktól. …Tényleg, ti tudjátok, hogy' kell gyászolni egy fát?! * Ő az, akit igazán nem is ismertünk, ugyanakkor az egész környék gyűjtötte neki(k) a kilónként 120 forintért pénzre váltható műanyagkupakokat. Igen, ott van a zárójelben a többes szám jele, mivel a szinte még gyermekként elment Bence mellett cseperedik egy másik fiú is Oroszéknál, az ugyanazzal a betegséggel született Szabolcs, s tudja jól mindenki, hogy neki sincs sok hátra. Bizony, szívszorító lehet szülőként ezzel a tudattal, egyáltalán, két ilyen emberkével együtt élni. Azaz, látni azt, ahogy szenvedéssé válik mindinkább az élet, amit adtunk utódainknak. Illetve, ez csak valami „freudi elírás” lehetett, hiszen, éppen hogy, utódunkká nem válik az a másik, s megszülése kínját követően az elvesztése fölötti fájdalmat is át kell élni még életünkben. Ez pedig szülőként akkor is iszonyú lehet, ha a lelkünk mélyén ugyanúgy érezzük: van, hogy a halál nagyobb ajándék az életnél… Bence esetében viszont vegyült némi jó érzés is e kényszerű belátásba. A kiskrapek a Balatonra vágyott tudniillik, amióta csak az eszét tudta, s idén nyáron megadatott neki, hogy eljusson a magyarok tengerére. Nem, ennél elképesztőbb a helyzet: egyenesen oda ment meghalni! Bizony, be kell látnunk: a leggiccsesebb hollywoodi fordulat az életben maga a csoda. Úgyhogy, nézzünk fel az égre, hátha van ott tényleg valaki, s búcsúzzunk el Bencétől, Szabolcs Dokitól, Blaskó uramtól, meg a többi a fentnevezettől, a világirodalom egyik legszebb versének néhány újabb sorával: „Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn…”

.

Partium

63


Szemle Be ha Zoltán

Nagymonográfia a Barbaricum mindeneséről Rideg István: Körmendi Lajos világa Csak felsőfokú elismeréssel adózhatunk Rideg István Körmendi Lajos szellemi teljesítményét feldolgozó monumentális munkájának: három vaskos (egyenként négy-ötszáz oldalas) kötetben írta meg Körmendi Lajos életét és pályáját, kísérte nyomon munkásságának egész folyamatát. Tudta – miként arról minden igazi irodalomértő és kultúraszerető ember is meg lehet győződve –, hogy amit Körmendi Lajos (1946–2005) művelt, az maga is csodálatra méltó volt. Hogy egy sajnos ilyen rövidre szabott életben is miképpen lehetett ezt a teljes értékű és hatalmas kiterjedésű, kisugárzású rangos költői, prózairodalmi, szociogáfiai, riportműfaji, krónikási, folklorista, művészeti és kulturális újságírói, kritikusi, interjú- és portrékészítői, esszé- és tárcairodalmi, novellista, elbeszélő, értekező és dokumentumprózai, meg a főként az „őskereső”, a nyelv- és néprokonság-faggató, Kelet-kultuszos magatartásból sarjadzó műfordítói életművet úgy létrehozni, hogy mellette az alkotóművész népművelő, néprajzos, falukutató, művelődéstörténész, pedagógus, kultúraszervező és kultúrairányító, lap- és folyóiratszerkesztő, nemzedéki és tájegységi, sőt Kárpát-medencei, meg ezen is túli, eurázsiai horizontú szellemi vezéregyéniség legyen, alapítója nép- és magasművészeti meg előadóművészeti alkotóközösségeknek, fórumoknak, aktív organizátora és fenntartója kultúraigényes vállalkozások özönének, spirituális és valóságos intézmények rengetegének: ez már a képzeletet is meghaladó, lebilincselő titok marad örökké. A huszadik század vége felé és az új évezred küszöbén csakugyan az egyik kimagasló alakja volt ő a magyar irodalom és kultúra teljességének, eléggé soha nem méltányolható fáradhatatlansággal és eredményességgel működő személyisége. Tevékenységének minden mozzanata eredeti és egyéni szuverenitással épült egymásra, de szervesen a magyar kultúra elkötelezett nemzedékeinek sugárkörébe is. Amit emelt, az a mi katedrálisunk, amelyhez hagyományos és modern szellemi, lelki, erkölcsi akaraterővel bíró pályatársai és barátai, kollégái, hívei egyként mint varázslatos centrumhoz, örökérvényű égtartó középponthoz, kilátó- vagy őrtoronyhoz – a kunsági nagy kerek kék ég megszemélyesedett templomához – vonzódtak és kapcsolódtak. Pedig szerényen emelkedett ő ki, bár elévülhetetlen jeleket rögzítve, kifakulhatatlan jelzőfényeket állítva. Szolgálatosa és reneszánsz típusú polihisztor mindenese volt a jó ügyeknek, a nagyszerű és minőségi törekvéseknek, a cselekvő humanitásnak. Hű képviselője a magyar és emberi „együttleges szellemnek” – s a krisztusi „szolgáló szeretetnek”. Állandó, bár hivalkodásmentes és önzetlen erkölcsi kiállással. De hát

64

.

Partium


a kunhalom sem a látványos magasságával nyűgöz le, hanem múltban és jövőben, időben és időtlenségben megmutatkozó magasság és mélység meditatív összekötésével. Illyés Gyula nevezte egyik versében a mi katedrálisainknak, piramisainknak az ősi alföldi kunhalmokat, amelyek vigyázó őrhelyek és világfigyelő tetők is egyben. Ilyen volt Körmendi Lajos nagy műve is a Nagykunság közepén kiteljesedve. („Nekem az Ég Oltára a Nagykunságban van” – hirdette.) S mi mindent tett a magyar szellem, a magyar élet megmaradása és tradícióteremtő felemelése érdekében egész pályafutásán keresztül! Becsülte őt az egész (Trianontól független) Kárpát-hazai magyar értelmiség, de az európai és ázsiai rokonlelkűek sokasága is. Olvassák, fordítják őt, beszélnek róla ma is. Emlékét többek között kulturális összejövetelek, táborok, művésztelepek őrzik. Azonban nem biztos, hogy életének, munkálkodásának, művei keletkezés- és alakulástörténetének összes apró, de fontos részlete, finomsága, árnyalata, s persze minden nagyjelentőségű alkotói remeklése meg kultúrateremtő cselekedete írásban lefektetve, felidézve, felmutatva is tovább öröklődhetett volna: ha nem születik meg Rideg István áldozatos elszántsággal megírt trilógiája, könyv-triptichonja kedves író-barátjáról. Mégpedig egy olyan széles ívű monografikus hármaskönyv, amely egyszerre életrajz, kor- és művelődéstörténet, műelemzés, dokumentumregény, de helytörténeti, honismereti és irodalom-, sőt sajtótörténeti enciklopédia is. A három rész egymás után: Körmendi Lajos világa; Első kötet – Körmendi Lajos pályakezdése (1964–1981); Második kötet – A költő „gyökeres állat”: Körmendi ragaszkodása népéhez: nemzeti, plebejus útjának sokszínűsége (1982–1995); Harmadik kötet – A pálya kiteljesedése (1996–2005). Mindhárom a monográfiák hőse megálmodta és megalapította (s a ma Kocsis Csaba által vezetett) Barbaricum Könyvműhely gondozásában jelent meg Karcagon, évenként sorjában: 2012-ben, ‘13-ban és ‘14-ben. Egyszerre különlegesen extenzív és intenzív felidézés, emlékezés, értelmezés és értékelés ez így együtt, hiszen minden, ami a mi nemzedékeink múltja, szenvedélye, lázas törekvése volt évtizedeken át, az most aprólékosan elénk vetül e könyvek lapjairól. Három lenyűgöző tabló, összesen csaknem ezernégyszáz nagyalakú oldalon. Küllemükben is impozánsak e kötetek, s természetesen a kiadó mostani áldozatos működtetőinek köszönhetően is. Minden oldalról és irányból – figyelmes időbeli előre- és visszatekintésekkel – követik végig ezek a gondosan minociózus leírások Körmendi Lajos pályáját, mert bár az első a színrelépés stádiumairól szól főleg, a második a kiteljesedésről, a harmadik a pálya betetőzéséről: azért minden szál össze is fonódik a múlt változatos rétegeiben és szövedékében. Az író minden egyes nyolcvanas, kilencvenes években, s aztán az ezredforduló után megjelent könyve terítékre kerül, s megelevenednek a körülöttük zajló korabeli szellemi szabadságküzdelmek a diktatúra ellen a rendszerváltásig, majd a folyóirat- és lapszerkesztői sikerek (meg az olykori kudarcok, nehézségek is persze), s már nemcsak az, ami az életében, hanem ami később, az ő hatására, az ő utóéletében tovább alakult és folytatódott: például az általa életre hívott művész- és írótáborok működése is. A Jászkunság például az ő idejében, a fordulat körül és után, a kilencvenes években élte virágkorát. Mert ő volt az, aki meg tudta szólítani még azokat az írókat is, akik részint másképpen gon-

.

Partium

65


dolkoztak hazáról, népről, nemzetről, de irodalmi színvonalukkal csak emelték a kiadványt. Tudták, hogy ha a patrióta, sőt lokálpatrióta, de európai látókörű, az avantgarde-tól vagy a neoavantgarde-tól a mélyrealizmusig, a népi írói örökségig minden hanghordozásban és lelkületben otthonos Körmendi Lajos kéri őket megnyilatkozásra, az önmagában is misszió lehet a vidéki irodalmi közéletben, s ha őt támogatják szívesen az írásaikkal, akkor ezt a minden értékre nyitott, bátor, elfogulatlanul tiszta szellemet és hazafiságot is megtisztelik. Körmendi Lajos megbecsültsége ekkor már a zeniten járt. S mindehhez illőn és méltón: a rendkívüli lényeg- meg részletlátással elemző, boncolgató, körültekintő – egyszersmind kivételes bibliográfiai és kritikai igényességgel felvértezett – filológus Rideg István interpretációit és mikroanalíziseit pedig a történelmi világkorszakok fejleményeit taglaló maradandó érvényű elmélkedések egészítik ki. Körmendi nemzedék-, sőt kortársai közül sem igen írtak még senkiről ilyen alaposan, ennyi kordokumentumot, gondolati anyagot a szerző életműve köré gyűjtve. Közel- és felülnézetből egyaránt. A szaktudományos szempontokat életszerű szemléletességgel egyeztetve, szintetizálva. Irodalmi és társadalmi, közösségi élmények, mozgalmak, emlékek, érzelmek áradó sodrába helyezkedve. A móriczi igény élt Körmendi Lajosban, a minden iránti érdeklődés és odahajlás, a mindenütt jelenlévő művészi és emberi tisztesség. Ez hajtotta összes publicisztikai, közéleti, művelődéstervezői, színházszervezői, újságszerkesztői, s akár konkrétan politikai erőfeszítései közepette is. Szolnokon, Karcagon, Berekfürdőn, Debrecenben, Budapesten, Nyugat-, Közép- és Kelet-Európában, Ázsiában és mindenütt az égvilágon. És ezt most Rideg István, a kitűnő irodalmár és egykori karcagi tanártárs pontosan és hitelesen leírja, feltárja, bemutatja. Nem tagad el semmit (például hőse magánéleti válságait sem), s a viaskodások, csatározások, olykori csalódások menetét is hajszálpontosan részletezve és összetetten érzékeltetve. Mint ahogyan a költemények között is a himnikus vallomásokat, a modernista szabadverseket vagy akár az erotikus, pajzán dalokat is egyként és tüzetesen elemzi, verstanilag, motivikailag, esztétikailag, eszmeileg, érzelmileg, világképileg, stilárisan. Igen távlatosan kapcsolja össze például a Körmendi-poémákban meg a népi és táji mélyszociografikus művekben megnyilatkozó valóságlátást a mágikus realizmus esztétikai dimenzióival. Segít felfedezni: hogy mondjuk csupán a folklorisztikus mesék világában is a török időktől a betyártörténetek korán át a szabadságharcos évszázadokig bámulatosan minden meghatározó történelmi élménykör kibontakozik, s hogy a babonás hiedelmek milyen dúsan színezik a valóságos históriás sorstapasztalatokat. Az ezerféle hangnemben – a kísérletező többszólamúság jegyében is – íródott konfesszionális, epikus vagy tudósítói megjelenítése a tájban (a „mifelénk”) élő emberközösségnek: hiánytalan körképet, bűvöletes látóhatárt kerekít ki. A sorsvállalás hitvalló energiáját sugározva: „Elmennem sej-haj / nem lehet / gyökerek fogják / szívemet.” (Mintha Veres Péter lírai-igei – egyszerre profán és szakrális – kijelentését ismételve és modernizálva: „Én nem mehetek el innen”.) Hiszen „élni talán / nem lehet itt, / ámde muszáj.” Ez az a korszerű mégis-morál vagy transzcendentális etika, amely az egzisztenciális perspektívát nem a Heidegger által is „fecsegésnek” nevezett lét-elrejtettségben vagy létfeledésben, hanem a létezés autentikusan felfénylő és

66

.

Partium


világló gyökerességében keresi és találja meg; mert az „igazán / fontos / dolgokról / nem szavakkal, / hanem / egy egész / élettel / lehet mondani / valamit”. Ahogyan egyik – Rideg István által találóan – életszinopszisnak nevezett krónikás helyzetbeszámolója (a Föld) is rögzíti – a tragikum fájdalmasan átható irracionalitását sem nélkülözve: „Józsi bácsi egész életében a földet művelte”, dolgozott, gürcölt-robotolt látástól vakulásig, mint egy rabszolga, örökké küszködött az igazságtalan világgal, amely hol kuláknak minősítette és kifosztotta, hol magányra kárhoztatta, s végül aztán „lefeküdt és meghalt”. A gyötrelmes és hiábavaló magyar sors reménykedő reménytelensége telíti ezt a megrázón minimalista rövidprózát, mint amiként az ilyen hangulatú tömör példázatos magánkrónikák („pokoletűdök”) és riportfüzérek, zsánerrajzok sokaságát is, de szatíra, irónia, humor is gazdagon vegyül az őket belengő atmoszférába. (Egy másféle jellegű glosszából vett kezdősor is beszédes példa erre a gyakori fanyar, fekete humorra: „Zuhanó repülőn még senki sem látott ateistát”.) Körmendi Lajos „szereplői szinte tablószerűen állítják elénk egy vidék, a büszkén vállalt provincia, Barbaricum alakjait”; „mintha kórussá állnának össze s szólalnának meg” az elmúlt idők vidéki Magyarországának hangjai – Márkus Béla szerint is. A köztük meglelt otthonosság pedig a síron túlról is üzen: a Berekfürdőn eltemetett író Győrfi Lajos szobrászművész készítette síremlékén ez az egyszerű, de sokatmondó idézet olvasható: „Jó volt köztetek”. Ami ebben a monográfiasorozatban nincs benne, az talán már tényleg nem is érdekes. Bár megfigyelhető, s szinte úgy érezzük, mintha a végtelenségig tudná még folytatni kifogyhatatlan emlékezéseit, elemzéseit a kiváló irodalom- és kultúrtörténész, a kritikus, a recepciórendszerező, a hagyatékgondozó monográfiaszerző. Aki tud bírálni is, s ráébresztő véleményeit is kifejti nemcsak a korabeli meg a mostani irodalmi és ideológiai jelenségekről, nemzethűségről és posztmodernről, a kommunista kor régi és továbbélő, s az újabb globalista-vadkapitalista idők bűneiről is. Folytonosan szembesít, asszociál és revelál – kiigazítón vitázva olykor neves recenzensekkel is. Így válik ez a három könyv az életünk félreszoríthatatlan foglalatává vagy letehetetlenül olvasandó naplójává – minden felejthetetlen vagy éppen feledhető (mert rossz időkre emlékeztető – bár akkor meg pláne azért nem eltagadható!) adalékával. Felsorakozik itt Ilia Mihálytól Lezsák Sándorig és Kiss Tamástól Serfőző Simonig és Sarusi Mihálytól Nagy Gáspárig és Jókai Annától Mezey Katalinig mindenki, akinek szellemi köze volt a monográfiák hőséhez és most szellemi köze van ezekhez a könyvekhez, viszont azok is fel-felbukkannak, akik akadályozni igyekeztek a magyar szellem Körmendi Lajosban is magát megjelenítő fényes kibontakozását. Nem túlzással mondhatjuk: szinte profán bibliánk lesz ez a mű, mert fellelhetjük benne időről időre haladva, hogy mi történt velünk: a keservesen kiharcolt intézményeink, szellemi pozícióink alakulását, a demokratikusnak látszó rendszerváltás megbicsakló történetét, a reményeket és kudarcokat – ebben a fényképekkel, kéziratokkal, kiadványrészletekkel, levelekkel, jegyzőkönyvi és köziratfénymásolatokkal (vagyis szinte eleven emlékmúzeumi relikviákkal és dokumentumokkal) teletűzdelt gazdag kommentárszöveg magával ragadó és magához láncoló folyondárjában. Regény ez majdhogynem, valóban, ahogy a szerző, Rideg István

.

Partium

67


megfogalmazza a középső könyve végén, olyan izgalmas. De mégsem csak az: mert a regényt végigolvassuk, és hangulata tovább rezeg bennünk. Ez így van ebben az esetben is. De itt ráadásul mindent – minden az utókorra testált fontos tényt vagy igazságot – könnyen visszakereshetünk és meg is találhatunk. És elmerenghetünk egy-egy mozzanaton, eseményen, mert részünk volt bennük. Fontos ez, mert emlékezni kell, ahogy hajózni is folyton-folyvást. Körmendi Lajos nemzedékünk egyik vitathatatlan fémjelzője. A nagykunsági, barbaricumi tájhaza européer szerelmese és összetartója. S ha divat lett is műveket, szövegeket a mögötte álló személyiség sorsa és szándéka nélkül elemezgetni a mai világban, itt ellenkezőleg: a nagyformátumú egyéniség portréja is gondosan és precízen kirajzolódik. Ez a színes, olvasmányos, lendületesen sokrétű és akkurátus szempontgazdagságában ezerágú monográfiasorozat pedig ebben a rendhagyó jellegében lesz méltó a hiteles arcképpel megfestett alkotóművész személyiségéhez. Olvasgatni, nézegetni, szemelgetni kell ezeket a bőségében mintegy szellemi kincsestárrá, komplex kultúrhistóriai thesaurussá nemesedő köteteket, mert egyúttal igen tanulságosak is. Azt tanulhatjuk meg belőlük, hogy miképpen lehetünk igaz emberré és igaz magyarrá, amiként a könyvek főszereplője is az volt: igaz író és igaz művész, s most e könyvek kortárs tudós és szakértő irodalmár megalkotója is melléje lépett ezzel a művével. A szemléleti tágasságában felemelő, gyökerességében megtartó, egyetemes értéktudatában és hazaszerető nemzeti kötődésében példaszerű világképet ránk hagyományozó fenomén, Körmendi Lajos küldetést teljesített. Ennek tudatosítása ekkora szeretetteljesen felelősségteli, egyszersmind elkötelezetten tudományos kutatói és érzéstelített írástudói teljesítménnyel Rideg István részéről pedig: mindemellett nem más, mint egy másik, újabb, s ugyancsak nélkülözhetetlen hivatás betöltése. Mindenki figyelmére érdemesen. (Barbaricum Könyvműhely, Karcag, 2012-2014.)

Gáspár Zoltán felvétele

68

.

Partium


Ködöböcz Gábor

„A nyelv élet és szentség, sőt istenség” Pataki István kötetbemutatója elé

Pataki István a nyelvnek, a nyelvi leleménynek, a jóízű humornak és csillámló játékosságnak elkötelezett költő. A beszédmódok és írástechnikák sokféle gazdagságát mutató kortárs irodalomban fölöttébb ritka az a fajta egzaltációval érintkező önfeledt öröm, amely költőnknél az írásaktus boldogságaként, az alkotásfolyamat kontemplatív gyönyörűségeként jelenik meg. Az alkotóműhelyben olykor talán lehetnek stilisztikai, poétikai avagy nyelv-filozófiai kételyei, a megformált opusokon azonban ez nemigen vehető észre. A Pataki-vers hamisítatlan ízét, sajátos karakterét a kortárs lírában unikálisnak számító nyelvi humora és játékossága adja. A szerző őseredeti talentummal megáldott homo ludens, aki a játékot a költői létforma lényegének tekinti, s aki akkor boldog és akkor van elemében, ha játszik. Ennek megfelelően a nyelvi, stílus- és szerepjáték változatos formában és sokféle regiszteren szólal meg verseiben (vetélő időben; a nemzeti minimumról; nyaloncoknak; tempora mutantur; Helyezkedés; ál; önpusztításomról; a moly búcsúlevele). Közülük idézem az egyik remekbe szabott lírai miniatűrt: „az üldözött/ kéri az űzőt/ ha már levágta lábát/ adja vissza a cipőfűzőt” (a nemzeti minimumról). A sokak által kedvelt és megbecsült költő az átváltozások és szerepjátékok egyik roppant szellemes és sikeres kortárs művelője. Pataki István rendkívüli leleménnyel és nagy nyelvi erővel megálmodott fiktív figurái, illetve alteregói (Doefcoedemus, Husselinen, Sztyepán Sztyepánovics Puncziszkij, Kemlő vezér, Veszejtené Vesszy Amely) sorra-rendre olyanok, mintha valóban léteznének. Ezek a teremtmények az alkotó és alakító erő kvalitását tükrözve nemcsak a tündérkedő képzeletről és magával ragadó stílusbravúrról árulkodnak, hanem az esztétikai létmód fortélyairól és általánosabb érvényű létfilozófiai tartalmakról is beszédesen vallanak. Amit Ady Endre mondott az általa hőn szeretett Nagyváradról, nevezetesen, hogy „magyar, merész, munkás és modern”, az a váradi szellemiséget továbbéltető kortárs szerzőkre, közöttük a mai ünnepeltre, Pataki Istvánra is messzemenőkig érvényes. Nagymértékben neki is köszönhető, hogy a majd százévnyi farkasverem-lét dacára még ma is van magyar dal Váradon. Ráadásul olyan megtartó, szabadabb lélegzetvételt segítő versekbe menekítve, melyek az érmindszenti géniusz nyomán éltetik az ezerszer áldott s használónál mindig hatalmasabb anyanyelvet. Mert a nyelv – mint a magyarság legnagyszerűbb alkotása – „élet és szentség, sőt istenség”. Ez a fajta nyelvi szakralitáson alapuló szemlélet Pataki István költészetének is jellegadó vonása. Valamiként ő is úgy képzeli, hogy a nyelvben megélhető otthonosság, azaz nyelvhaza nélkül költőként sohasem lehetne hangszer a mindenség kezében. Miként hitvalló művész, felelős írástudó sem lehetne a mindenség színe előtt. A felvidéki Gál Sándor nyomán ő is vallja, hogy „csak az létezik és válik

.

Partium

69


örökkévalóvá, amit a nyelv saját, szerves részeként magába emel”. Teljesen természetszerű, hogy a Pataki-féle esztétikai magatartás Kosztolányi Dezső megrendítő vallomásában is önmagára ismerhet: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok”. Az állandó készenlétre és folytonos szolgálatra épülő felelős írástudói magatartás Reményik Sándor döbbenetes szépségű verséből (Az ige) is sok-sok erőt meríthet: „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,/ És áhítattal ejtsétek a szót,/ A nyelv ma néktek végső menedéktek,/ A nyelv ma tündérvár és katakomba,/ Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!//(…) Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,/ Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,/ Ki borát issza: Élet borát issza,/ Előre néz s csak néha-néha vissza –/ S a kelyhet többé nem engedi el!” Pataki István elhívott és elhivatott költő, aki az emberiség nem túl nagyszámú szabadcsapatának tagjaként teszi a dolgát. Gazdag talentummal megáldott művészemberként jól tudja, hogy a mélység szükségképpen magasságot is jelent. Amint Alsókorcz (2011) című élvezetes prózakötete is mutatja, ha nem is színről színre, de a színéről és fonákjáról látja a világot, s emberlétünk gyakran szürkületbe takart, fogvacogtató szabadságra nyíló örök esélyét. A közelmúltban megjelent kötetei (vétlen és védtelen, 2009; Valami nincs, 2011; Érosz egén, 2012) alapján Pataki István a saját növéstervére és legjobb lehetőségeire figyelő szerző, aki tökéletesen tudatában van, hogy költőként egyetlen feladata van: konok hűséggel és művészi szabadsággal képviselni azt az élet- és értékvilágot, amely őt földajkálta és a sokra hivatottság felelősségével útjára indította. Ennek megfelelően számos művében megérintheti az olvasót a hűségben megőrzött szabadság és a szabadságban megőrzött hűség példaszerű modellje. Az emberi-művészi hitelességet, nyelvi erőt és mesterségbeli gazdagodást mutató legújabb kötete (Ha farkast kiáltanék, 2014) egy szépen ívelő pálya újabb állomásaként jelzi az utat a klasszicizálódást is magában hordozó kiteljesedés felé. A kötet megannyi kiváló darabja (anyám útja; az angyal érkezése; ha farkast kiáltanék; két rózsa; sirám helyett; úgy kellene) a magasságszférák és mélységperspektívák egyidejű fölmutatásával sokat segíthet abban, hogy megérthessük a vendéglét valódi, rendszerint csak metafizikai távlatból fölsejlő mélyebb és teljesebb értelmét. Végtére is a megoldás roppant egyszerű: ha szeretjük egymást, itt van a mennyország, ha pedig nem szeretjük egymást, akkor itt van a pokol. Napjaink költői közül – ihletett, beavatott és megszállott minőségben – kevesen tudnak annyit a szerelem titkairól, a gyönyörök sötét kútjairól, az Énekek énekét idéző érzéki szenvedélyről, a kapható és eszményi nő összefüggéséről, mint Pataki István. A téma hűséges és nemegyszer meghökkentően újszerű megéneklőjeként mintha egyfolytában és kitartóan azt recitálnák Pataki versei, hogy a szerelem örök, csak a múzsa változik. Mintha csak azt üzennék az egzaltációban fogant versek, hogy az emberi test, kiváltképpen a női test templom, a szerelem és érzéki öröm megszentelt temploma.

70

.

Partium


Ezáltal lehet a jelen kötet a női szépséget és megrészegült szerelmi mámort dicsőítő versvilága a szakrális költészet megkerülhetetlenül fontos része. Már csak azért is, mert Pataki István Istenről, nemzetről, anyanyelvről, hazáról, szülőföldről, ősökről és megtartó hagyományról is ugyanazzal a lírai hevülettel, feltétlen hűséggel, mozdulatlan elkötelezettséggel és írástudói felelősséggel beszél. Legeszményibb vágy- és célképzeteit a kötet egyik emlékezetes szépségű, ikonikus darabjában fogalmazza meg: „megyünk csak megyünk előre/ völgyből tetőre/ oromról mezőre/ megyünk csak megyünk előre/ fénybe verőbe/ fuldokló sötétbe/ megyünk csak megyünk előre/ mintha mindegy volna/ ég vagy föld omolna/ mi jár nyomunkban/ varjúsereg vagy fecskeraj/ vijjogás vagy pacsirtadal/ mi kavarog fölöttünk/ héjjakarom vagy lágy pihe/ s bennünk káromlás vagy Ige/ megyünk csak megyünk előre/ mint kikre sehol sem várnak/ csak tátongó vermek kiürült házak// úgy kellene mennünk mint a tizenhármak/ üdvére nemzetnek hazának/ mint Krisztus a Sion-hegyen/ add Uram add hogy így legyen” (úgy kellene). Ez a művészi-emberi habitus lehet a legfőbb záloga annak, hogy a méltán népszerű költő a jövőben is számos meglepetéssel szolgáljon a verseire fogékony olvasóknak.

Gáspár Zoltán felvétele

.

Partium

71


Barna T. A ila

Elaranyjánosulva (Fecske Csaba versei) De jó is lehet a miskolci Árnyaskert vendéglő kerthelyiségében üldögélni! Persze nem most, februárban, mikor ezt a pár sort írom a József Attila-díjas költő, a Szögligeten született s Miskolcon élő Fecske Csaba új kötetéről. De mire ez a kis írás megjelenik, már tavasz lesz, s reméljük, annyira tavasz, hogy Fecske Csaba újra letelepedhet asztalához „a gesztenyék alatt,” ahol „nem kell a sorssal pörölni/ csak a habot letörölni/ s áhítattal nézni pára/ kúszik a korsó falára” – ahogy azt Az Árnyaskertben című versében is írja. De költő számára létezhet-e igazi idill? Lássuk csak a befejező sorokat: „... árnyékod földre-/löttyent tócsája fölszárad (...) véreres szemed dörgölöd/az asztalon a sörkörök/mint csúfolódó ördögök/ez a nap elmúlt (örökre)” A játékos könnyedséggel pergő verssorokra nem csak a gesztenyefák lombja vet árnyékot, ott lapul mögöttük az elmúlás gondolata is. Az utolsó sor a zárójelbe tett örökre szóval a végén a mestersége valamennyi eszközének birtokában lévő költő remeklése. Ugyanis nem csupán feloldja a fentebb a földre rímhívó szó által az olvasóban keltett, majd több soron át fenntartott feszültséget, de a maga nyugodtabb ritmusával úgy hangzik, mint egy sóhajtás. A kiürült söröskorsó odakoccan az asztallaphoz. A pörölni/letörölni rímpár pedig egyenesen Arany Jánost juttatja eszünkbe, aki a margitszigeti tölgyek alatt keresett menedéket a világ elől, s ott írta őszikéit a híres kapcsos könyvbe. Az ő emléke előtt tiszteleg Fecske Csaba Epilógus című Aranyparafrázisában, melynek mottója: „bocsásson meg drága Arany János úr/olykor az ember úgy elaranyjánosul” Ebben az elaranyjánosult állapotában Fecske a nagy elődhöz hasonlóan számvetést végez eddigi életével, íme, pár sor ízelítőül: „munkámban ha volt is érdem/baksist ugyan sose kértem/érdemérem/nem csúszkáltam érte térden(...)láthattam sok kevély járgányt/arcomba mind port és sárt hányt/Volvo Mazda/pöffeszkedett benn a gazda//nem érdekelt miből vette/ megvette mert megtehette/lelke rajta/makuláját pénze rejti” A kitűnő kancsal rím (rajta/rejti) mellett az is külön öröm az olvasónak, hogy a költő mer olyan, a közhasználatból mára teljesen kiveszett kifejezéseket használni, mint baksis és makula. Amiért nem csak a legnagyobb magyar szókinccsel bíró Arany, de az anyanyelvünk tisztaságáért annyit küzdő Kosztolányi Dezső is gratulálna neki. Különben Arany után Fecske Csaba Kosztolányit sem „kíméli”, lapozzunk csak a 85. oldalra, itt találjuk a Boldog, szomorú dal szomorú, boldog parafrázisát: „Van már lakásom, s van mobilom, / okos, hű nő a feleségem, / emancipált, s ez jó, tudom” – indítja a verset, majd a végén az ironikus hangról keserűbbre váltva felteszi a kérdést: „Ez volna hát, amire vágytam, / e kis morzsa, amit elértem?” S megállapítja: „Már nem vagyok itt a világban, / s még nem vagyok otthon az égben.” (Szomorú, boldog dal) Ha összevetjük az eredetivel („Itthon vagyok, itt e világban,/s már nem vagyok otthon az égben.”), láthatjuk, ez a

72

.

Partium


befejezés méltó Kosztolányihoz. Az utóbbi pár évben divatba jött a parafrázis, átírni nagy költőink legismertebb verseit, s bár valamikor magam is elkövettem egyet, nem vagyok híve ennek a nemrég kitört általános parafrázis-őrületnek. Mindenki írja meg a maga nagy versét. Fecske Csaba átköltéseit mégis élvezettel olvastam; az ő ilyen jellegű művei nem a saját élmény hiányának torzszülöttei; olvasásuk közben nem facsarja orrunkat izzadtságszag. Fecske valóban olykor elaranyjánosul, elkosztolányisul, elszépernősül, sőt elweöresül. De ezért nem kell pirulnia. Mert Fecske Csaba meg tudja írni a saját remekműveit is. Új kötetében ilyen sorokra bukkanunk: „a hold leheletétől / lucskos a hajnali fű / olyan csönd van hogy / hallani a húsban úszó csontokat” (Behegedt seb), vagy: „a valóság az álom szennyese (...) roncsnak látom a világot / Isten által itt felejtett lomnak / hol a kapirgáló idő keres / helyet a fájdalomnak” (Íme, hát megleltem), és: „bezárult ajtó a hátad / kezemben maradt a kilincs” (Semmi sincs) Végül álljon itt teljes egészében a kötet egyik legszebb verse, melynek nyitósorai még a nagy francia költők sanzonjainak hangján szólnak hozzánk: „a szemed fénye őrzi még / milyen színű az őszi ég / volt sok nyár és volt annyi szép / s lehet ki tudja mennyi még // nem fűt már csak fénylik a nap / lomb és gyümölcs a fák alatt / a szádban fullánkos szavak / próbálgatják a szárnyukat” – vált át, szinte észrevétlenül, komorabb hangra, hogy azután a záróstrófa sorai (a mesterien alkalmazott enjambement-ok révén) úgy visszhangozzanak bennünk még sokáig, mint a lezuhanó nyaktiló csattanása: „lúdbőrző hideg éjszaka / mélyén kloroform-s vér szaga / hold sikolt mindenki maga / van fölszúrva csontjaira” (Volt sok szép) Íme, az észak-magyarországi költő, Fecske Csaba őszikéi. (Fecske Csaba: Árnyas kertben. Versek. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2013.)

Gáspár Zoltán felvétele

.

Partium

73


Handó Péter

Tartás a halál ellenében (Oláh András: A szökevény; Az utolsó játszma) Öngyilkos nemzet vagyunk. A megalázó helyzet elől gyakran menekülünk ekképp. Vagy csak egyszerűen kísértjük azt. A kötél általi dicstelen halált, az alaptalan vádak következményét így is el lehet kerülni. Így, hogy elébe megyünk a pusztulásunknak. Oláh András egy kötetben megjelent két történelmi drámája A szökevény és Az utolsó játszma a nemzeti múlt két tragikus véget érő miniszterelnökének utolsó óráit örökíti meg. Már ez is indokolná a két esemény együtt szerepeltetését, ám ezen felül is számos közös vonás van a két személy sorsa között. Mindketten hívei annak a monarchiának, amely – halálukat közvetlenül megelőzően – bűnbakként kezeli őket. Mindkettőjükkel katonák által leadott lövés végez. Az egyik esetben bizonyosan, a másikban föltételezhetően parancsra. Életük egy-egy szakaszában katonáskodnak, s az úgynevezett „tiszti becsület” nem csak a magánéletükben, hanem a politikai tevékenységükben is meghatározóan van jelen. Olyan vádak miatt veszik vérüket, amelyért nem lennének felelősségre vonhatóak, pontosabban nem felelősek. Mindketten arisztokraták, októberben hunynak el. De kik is ők? Gróf Batthyány Lajos és gróf Tisza István. A szökevény című dráma helyszíne: Julius Jakob von Haynau pesti Újépületbeli dolgozószobája; az esemény időpontja: 1849. október 3., Batthyány kivégzése jóváhagyásának napja. Ekkor már Haynau kezében Batthyány sorsa, hogy az olmützi ítélet értelmében az uralkodó kegyelmébe is ajánlott életben maradhat-e. Oláh András a döntés mechanizmusába avat be. A két felvonásra és öt jelenetre tagolt mű központi részében jelenik meg Batthyány. Egy kemény és következetes embert ismerhetünk meg a személyében. Miképpen a valóságban is, itt is hangsúlyozza, tevékenysége során semmiféle törvénytelenséget nem követett el, hiszen V. Ferdinánd bízta meg őt 1848. március 17-én az első magyar kormány megalakításával, s mikor „Bécs” az országot lázadónak titulálja (1848. október 3.), már nem miniszterelnök, azaz az azt követő eseményekért nem felelős. A dráma e szakaszában pro és kontra ütköznek Haynau és Batthyány nézetei a ‘48 tavaszi és nyári eseményekkel kapcsolatosan, annak különböző nézőpontú felidézése révén. Egyértelmű, hogy Haynau mit vár a konok magyartól az enyhébb ítéletért. A párbeszéd során az is, hogy ezt nem kapja meg. Nincs megalázkodás és nincs bűnbánat – tegye hát a hajlíthatatlan nyakra a kötelet a hóhér! Ezt foglalja keretbe a Haynau és Franz Ludwig Freiherr von Welden táborszernagy, Bécs kormányzója között zajló dialógus az ítéletjóváhagyást megelőzően, majd azt követően. Haynau álláspontja egyértelmű: „Erőt kell mutatni! A megbocsátás a gyengeség jele.” (11.) „Számomra október 6-a megítélése nem olyan bonyolult, mint egyeseknek. […] Batthyány egy ország miniszterelnöke volt, ahol nyíltan uszítottak a törvényes rend ellen!”(12.) Tehát az ő

74

.

Partium


szemszögéből jogos a felelősségre vonás. Welden – aki a kezére adott magyarok közül egyet sem végeztet ki – ezzel szemben többek közt azt hangsúlyozza: „Rettegésből sohasem születnek lojális alattvalók.” (11.) „Az igazi bűnösök megússzák a felelősségre vonást. Így a külvilág számára az egész nem több, mint a tehetetlenek bosszúja azokon, akiket épp kézre tudtak keríteni.” (31.) Az ötödik jelenetben az adjutáns hozza a hírt Batthyány öngyilkossági kísérletéről, ami ugyan nem menti meg a kivégzéstől, de ellehetetleníti a köztörvényeseken alkalmazott kötél általi halált, s azt – tiszti ranggal bíró számára elfogadható – golyó általira változtatja. Az utolsó játszma helyszíne gróf Tisza István budapesti Róheim-villájának szalonja; az események időpontja: 1918. október 31., az ellene elkövetett negyedik merénylet napja. Ekkor már mind a hatalom, mind a közvélemény őt tartja a világháború előidézőjének, szemben azzal a ténnyel, hogy szinte egyedüliként ellenzi a szarajevói merényletet követően a Szerbiával szembeni hadüzenetet, s hogy erre mégis sor kerül, azt német nyomásra és garanciával érik el nála. Politikai ellenfelei túlnyomó része és a nép is vérét követeli az egykori miniszterelnöknek, akinek ennek ellenére is a haza sorsa lebeg mindenekelőtt a szemei előtt. Menekülhetne geszti birtokára, de nem teszi. A megfutamodást méltatlannak tartja, s úgy gondolja, az őszirózsás forradalom felfordulásában ő tudna rendet teremteni, ha ismét kormányozhatna ellenségével, a jellemében gyenge gróf Károlyi Mihállyal szemben vagy vele karöltve. A két felvonásból és nyolc jelenetből álló dráma egy szimbolikus sakkpartival indul, amely orvosa és barátja, dr. Radvánszky Béla és Tisza között folyik a szalonban, Tiszáné és Almássy Denise jelenlétében. Közben arról próbálják meggyőzni, hogy egy időre vonuljon vissza, rejtőzzön el az oktalan felszított népharag elől. A rendíthetetlen jellem azonban bátran néz szembe a sorsával, amely „meg van írva”, mint ahogy János jelenéseiben is a földi pokol eljövetele (55.). Ebben a jelenetben rajzolódik meg Tiszának a hatalom birtoklásával és a világháborúval kapcsolatos nézete, a bennük való szerepvállalásáról alkotott véleménye. A negyedik jelenetben idéződnek föl az ellene elkövetett korábbi merényletek, a végrehajtóik és kudarcaik okai. És itt kap helyet a szarajevói fölemlítése is. A második fölvonás elején Tisza az inasánál puhatolódzik afelől, miért nem tart a tömeggel, amely részesedni akar a hatalomból. A válasz szinte kézenfekvő: „nem való a szegény embernek efféléken töprengni…” Ezt árnyalja tovább a hatodik jelenet, melyben politikai ellenfele, gróf Széchenyi Aladár tesz nála látogatást, hogy egyfelől figyelmeztesse, veszélynek van kitéve, hiszen úgy tűnik, Károlyinak nem áll szándékában az anarchia fölszámolása, szinte maga is táplálja azt a körötte lebzselő forradalmárok segítségével, másfelől a segítségét kérje az ország rendjének helyreállításában. Közben megtárgyalják a Tisza által képviselt korlátozott- és a Széchenyi által fölkarolt általános szavazójog kérdését, azt, melyik visz elébb, szolgálja a nép, a nemzet javát. A következményre vonatkozó „tiszai” álláspont ma is időszerű: „A társadalom jelentős része sohasem tud felülkerekedni szűk, provinciális érdekein. Nem tud nemzeti léptékben gondolkodni. Csak a saját sorsa, hogyléte érdekli. Belátása is csak erre a körre terjed ki. Aki ezen a körön belül ígér előnyöket, azt támogatja. Aki többet ígér, arra voksol. De hogy ez merre visz, az kiszámíthatatlan…” (87.) Széchenyi azzal távozik, hogy köz-

.

Partium

75


vetít Károlyi felé és megpróbálja meggyőzni arról, Tisza nélkül az ország kilátástalan káoszba süllyed. A hetedik jelenetben visszatér a kezdőjelenet két hölgye. Puhatolódznak, a bajban sor kerül-e az összefogásra Károlyival, mert e nélkül elképzelhetetlen a kilábalás. Látszik valamiféle halvány remény – nem a monarchia – az ország mentésére, hiszen „Az én sorsom az ország sorsa…” – mondja Tisza. Az antant vádjaival szemben az ő érvei lehetnek hathatósak. Ő tudja, mi a feltétele a rendnek. Az utolsó jelenet végén Tisza – fegyverrel a kezében – elébe megy az otthonába betörő katonáknak, s mintegy a halálnak. Önként vállalt volt ez is, az is, ahhoz nem fér kétség. Hogy dicső és hősi – ahhoz sem. Hogy az olvasása által nemesedünk, tartást nyerünk – bizonyosan. Oláh András drámái tiszta, emelkedett és pallérozott szövegek, tele lírai emelkedettséggel. Két vészterhes korszakba engednek bepillantást. A nemzet megmaradásának kérdése mindkét alkalommal fölmerült. Miképpen az is, hogy a rajta kívül álló hatalmi érdekeknek megfelelőbb lett volna a vörösmarty-i vízió, a pusztulás. De ha van végsőkig való kitartás, akkor van példamutatás, és van megtartás is. (Hungarovox Kiadó – Budapest, 2014)

Oláh András felvétele

76

.

Partium


Oláh András

Egy papír-blogger számvetése A „papír-blogger” kifejezést Fűzfa Balázs ragasztotta Sz. Tóth Gyulára. Találó elnevezés. Egyrészt benne foglaltatik az a fajta újdonságérzet is, ami napjaink internetfertőzte világából kikerülhetetlenül jelen van, másrészt pontosan jelzi azt a megfontolt konzervativizmust, hagyományőrzést, hagyománytiszteletet, amit a szerző képvisel. Évek óta olvasom már a Tanári notesz megjelenő darabjait. Mindennapi életünket. Sz. Tóth Gyula a naplójegyzeteivel emlékeket borzol. Érzelmeket, gondolattöredékeket hoz a felszínre. Visszapillantásra késztet, értékelésre. Szembesít önmagunkkal, a minket körülvevő világgal. A valóval és a virtuálissal. Ez utóbbit azért kap jelentősebb hangsúlyt, mert – mint a szerző maga is jelzi – ma már a téma nemcsak az utcán hever (vagy az uszodában, a piacon, a buszon, az iskolában stb.), hanem egyre gyakrabban az internet kóstoltat meg velünk dolgokat. Kínál (kínálkozik), informál (vagy dezinformál), fertőz, befolyásol – s ha hagyjuk magunkat: irányít. A szerző pár évvel ezelőtt egy bejegyzésének címében – mintegy figyelmeztetésként – már elénk vetett egy harsány utalást. „A kommunikáció vége” – írta akkor az egyik napi-jegyzet elé. Mert ha a kommunikáció egyoldalú, ha csak adás van, de nincs párbeszéd, akkor komoly problémákkal kell szembenéznünk. S a veszély bizony fennáll. Mert tagadhatatlan, hogy gyakran elbeszélünk egymás mellett. Vagy észre sem vesszük a másikat. Csak az én van jelen. Vagy az sem. Hanem valami mindenekfölött álló, éterből sugalmazott kinyilatkoztatás. „Az internethasználat új kommunikációs formákat, gyakorlatot hozott (…) Új (virtuális) közösségekről beszélünk, amelyeknek a tagjai igen közlékenyek: nem válogatnak az illem-kendermagban, kieresztik a gőzt a fészbukon…” – írja bevezetőjében Sz. Tóth Gyula, s rávilágít a fő veszélyre is: – „Amennyire felszabadítja az egyént az internet-kommunikáció, amennyire élhet vele, annyira vissza is él azzal. Nemcsak modorában, nemcsak a stílust tekintve. Amennyire nyitottá tesz a gép, annyira zárhat is… az ember.” A kérdéssel mindenképpen foglalkozni kell. Már csak azért is, mert tagadhatatlanul két kultúra határán evickélünk. A Gutenberg- és a Google-galaxis ma még átjárható. De nem nyeli-e be az embert az egyre erősebben teret szerző virtuális világ? Kell-e félni a virtuális világtól? Vagy csak önmagunktól kell félni? A gyengeségtől, a vakságtól, a behódolástól? Sz. Tóth Gyula józanságpárti. Einsteint citálja, akinek a múlt század első harmadában tett megjegyzése ma halmozottan érvényes: „Az emberiség sorsa ma inkább függ az erkölcsi erőktől, mint bármikor előbb.” Az erkölcs tehát megkerülhetetlen, s ezen áll vagy bukik, merre haladunk. Nem véletlen, hogy a szerző a január 1-jei bejegyzésében a munkaerő szabad vándorlását zászlójukra tűző, tüntető egyetemistákat Vörösmarty szavaival szembesíti. Hiszen

.

Partium

77


ezeknek a fiataloknak ez az ország adott valamit. Tanulási lehetőséget, diplomát. S ezért talán joggal elvárható, hogy legalább valamit ebből visszafizessenek. A megszerzett tudást előbb itthon kamatoztassák, segítsék nemzetüket, az itt élőket, s ne csupán önmagukra, az egyéni haszonszerzésre gondoljanak. A hazához, a nemzethez való viszony többször is visszaköszön a noteszlapokról. Nemcsak hazai példákon, hanem tőlünk távoli történeteken keresztül is. (Például ott van Gerard Depardieu, aki számtalan francia nemzeti hőst alakított színészi pályája során, de most Putyin elnöktől orosz útlevelet vett át. Miért is? Az adózási szabályok közötti eltérések miatt.) Ezzel párhuzamosan visszatérően jelen van a könyvben a nevelésre, a nevelés hiányosságaira történő utalás. Sok-sok apró villanás, és a hétköznapokból vett példákon keresztül (a hamisított libamájtól a csalfa uszodai belépőkig) lassan eljuthatunk annak felismeréséig, hogy az omladozóban lévő társadalmi moráltól miért is vezet egyenes út Weöres Sándor csöngei szobrának ellopásához, feldarabolásához. Szó esik a vitakultúránk hanyatlásáról is. „Még az értelmiségiek is… marják egymást. (…) Szakmai fórumokon a legnevesebb szakemberek a legelemibb vitaszabályokat sem tartják be: megbélyegeznek, a személyt támadják.” Nem érvelnek, nem vitáznak, csak támadnak és kinyilatkoztatnak. Ne csodálkozzunk hát, ha a hétköznapok embere is hamar belekerül ebbe a csapdába. „A legszélesebb tömegeknek tudás helyett véleményük van” – írja a szerző. Ezt tanulták a virtuális kommunikációtól. Szerencsére Sz. Tóth Gyula elmondhatja (és el is mondja) magáról, hogy neki – ha egyre szűkülőbben is, de – még vannak partnerei, barátai, akikkel eszmét cserélhet, akikkel beszélgethet, levelet válthat – akikkel érdemben kommunikálhat. Madarász Imre, Balázs Géza, Ködöböcz Gábor, Vilcsek Béla, Michalkó Gábor, Kaiser László, Fűzfa Balázs és mások neve gyakran visszaköszön a notesz lapjairól. És a mindennapok más szereplői is. Mindenekelőtt persze a család. Ami erőt ad még akkor is, ha a gondok halmozódnak. Mert gondok vannak bőven. Az édesanya halála, a temetés körüli tennivalók, a hagyaték gondozása. De itt is fontosak a gondokhoz kapcsolódó emberi gesztusok, a megértés, a tisztelet. Vagy azok hiánya. A fontoskodás, hivatalnokoskodás. És persze ott van Danika, az iskolát kezdő kis unoka, akinek példáján keresztül nemcsak új problémák mutathatók be, de más szemszögből (a gyermeki lélek tükrén keresztül) láthatjuk a világot. Mindez fontos eleme Sz. Tóth Gyula könyvének. Ahogy a mindennapok egyéb történései: az uszodai hírek, a kerti munkák, a zajos szomszéddal való kapcsolat. Így fér meg együtt a Tavares-jelentés és a híradás a kaposvári egyetemisták meztelenkedő tiltakozásáról, a 12 legszebb magyar vers programsorozat koltói záró rendezvénye és a szentendrei árvíz, a zuglói garázstűz és a szigorú szabályokat követő brüsszeli iskola példája. Az egyetértés, az egyet nem értés. A dilemmák. A kimondott szavak súlya. A gesztusok ereje. Minden, aminek jelentése és jelentősége van (lehet). És minden, amire még figyelnek az emberek ebben a bennünket körülvevő „posztmodern elmezavarodottságban”, ahol néhány Don Quijote vívja szélmalomharcát lankadatlanul. (Sz. Tóth Gyula: Tanári notesz – 8. A virtuális valósága /Hungarovox Kiadó – 2014.)

78

.

Partium


Farkas Gábor

A szeretett tékozló fiú Bogdán József Zilált papi imák című kötetéről Meg kell vallanom, a 20. századi katolikus költők – és kitüntetetten a papi hivatást vállalók, mint Sík Sándor, vagy Sajgó Szabolcs – gyakorolták fiatal kori, az irodalommal még éppen csak ismerkedő egykori önmagamra a legnagyobb hatást. Pilinszky súlyos miszticizmusa (és itt elsősorban teológiai fogalomként, nem irodalomelméleti terminusként használom a szót), Sík Sándor tiszta szövegalkotása a hitről, vagy Bogdán József költészetéhez tartalmilag leginkább hasonlító Sajgó Szabolcs vallomásai az Istenhez fordulás áldozatvállalásairól indítottak el anno az irodalomkritika és a költészet útvesztőin. Mégis első olvasásra bajban voltam Bogdán József kötetével (Zilált papi imák – Válogatott versek. Bp., 2013.). Nem azért, mert bár sokadik könyve a szerzőnek – Délvidéken tizenegy kötete jelent meg eddig, több díjban, elismerésben részesült alkotó –, az anyaországban mégis ez az első hivatalos kötet-publikálása; nem is azért, mert válogatásról lévén szó, a könyv nem enged mélyebb betekintést a olvasónak a szerzői szerkesztés technikájába, hanem inkább azért, mert a fentebb írt befogadói elvárással olvastam elsőre Bogdán verseit, de hamar rá kellett jönnöm, hogy – bár nyilvánvalóan köthető a pap-költőkhöz – más utat jár, más horizonton értelmezhető ez a költészet. A válogatáskötetet szerkesztő és a könyv előszavát is író Szilaveczky Csilla munkáját dicséri, hogy a kereken száz verset tartalmazó hat fejezet stiláris és műfaji sajátosságait egyformán jól mutatja Bogdán József költészetének. A versek között olvashatunk haikukat (Színvallás című fejezet költeményei), posztmodern hatásokat tükröző szerepverseket (pl. Én lenni lelkész, Szent Ferenc mai éneke), gyermekmondókákat idéző rímes dalokat (pl. Melence, Szekerény), ciklusokra osztott hosszú-verset (Gyermeknyelven), gyermekverseket (Bíborbogár, Szitakötő, Hajnal) és személyes lírai vallomás-verseket (Zilált papi ima, Mindenszentek). A szerző művészetéről alkotható képet a záró, hetedik fejezet halott édesanyához írt nyílt levele teszi teljessé (Levél édesanyámnak). Ennek a levélnek első mondata: „Anyu, én még soha nem írtam neked levelet, hisz te Istenhez költöztél még mielőtt megtanultam volna írni” (a szerző „négyéves korában elvesztette édesanyját.” – az Előszóból), és a levél búcsúformulája: „A te szerető pap fiad: Józsi” a művészi identitástudatot jól megfogalmazzák. Bogdán József költészetét, önazonosság-tudatát a többi mellett (pl. délvidékiség) meghatározó három elemre világítanak rá: az édesanya gyermekkori elvesztése, az írástudói felelősség és a pap-lét. A könyv első fejezetének (Kis papi versek) alkotásai a papi hivatásból adódó események, benyomások költői lenyomatai. Sajátos stiláris jellemzője e verseknek a központozások és ebből adódóan a mondat eleji nagybetűk kerülése. Ez a nyelvi játék egyrészt a befogadó számára több értelmezési lehetőséget biztosít, másrészt arra is hivatott, hogy a lírai én vagy a narrátor élmény-rögzítésének direkt parttalan-

.

Partium

79


ságát (kiemelés tőlem) tükrözzék: „én lenni lelkész temetni a holtak/ kik tegnapelőtt még itt zakatoltak/ ölteni palást lenni mindig résen/ parádés ló egy pompás temetésen” (Én lenni lelkész). Az írásjelek nélküli sorok sűrítve fejezik itt ki az örök titok, a halál keresztényi teológiájától elvált, napjainkra erősen szekularizált, egyben botrányosan személytelenné alakuló szertartási jellegét, ahol a tegnap még zakatoló, géppé silányult test sírba helyezése monoton egymásutániságba süllyed, a celebráló pap megfosztva szakrális minőségétől parádés lóvá avanzsálódik. Hasonló gondolatokat tükröznek még ebben a fejezetben az Ez a néni halott és a Temetni hívnak című versek. A transzcendens, a szent és az immanens, az emberi minőség kölcsönhatását foglalja versbe a Mit mondjak? című költemény: „Mit mondjak? A vasárnaptól félek./ Alig ha húsz embernek misézek./ Mise után perselypénzszámolás./ Közeleg az utolsó állomás.” A mindössze négysoros vers tragikumát nem a liturgián részt vevő emberek kis számának megjelenítése adja, hanem annak a súlyos ténynek a kifejezése, hogy a pap számára a mise nem csupán esemény, hanem hierophania: a szent idő és a szent tér betörése (M. Eliade meghatározásában) a profán térbe és időbe. Ha így szemléljük a költemény vasárnapját, tragikusnak tekinthetjük a misén résztvevők létszámát, vagy a perselypénz anyagiságát megfogalmazó sorok és az elmúlást, az emberi félelmet megjelenítő szavak ellentétét. Az, hogy ezt a verset követi a részben címadó Zilált papi ima, a szerkesztőt dicséri. A kérdő vallomással kezdődő alkotás ugyanis mintha megrendítő kifejtése lenne az előbbi vers utalásos mondatainak. A Zilált papi ima mesteri gondolatritmusa a „mikor lesz boldog az életem?” emberi kérdésfeltevésétől jut el a „Csak indulj, ne félj, a boldogság megtalál!” belső isteni parancsának megfogalmazásáig. A kötet második Billegések című fejezetében mintha az előző művek súlyos kérdései találtak volna válaszokra. Ez nem jelenti, hogy ez a fejezet súlytalanabb lenne – ellenkezőleg: a világot működtető Isten léte válik bizonyossá nem csak a pap, hanem általában az ember számára. „Isten névjegye, léptei mindenütt” – Assisi Szent Ferenc mai éneke; „Kicsi Jézus, legyél az én menedékem,/ Itt a földi létben, egykor majd az égben.” – Az özvegy karácsonya. Még akkor is igaz ez a szemléleti jellemző, ha itt is akad nem egy alkotás, ami a szekularizált társadalmi közöny felett kesereg ironikusan: „Karácsony tájékán legolcsóbb az Isten.” – Karácsonyi vásár; „Magunkhoz öleljük a földi kincseket,/ és tagjai vagyunk minden mozgalomnak,/ de nem vesszük észre a kisdedet./ A közöttünk ténfergő isteni gyermeket.” – Mi keresztények vagyunk. Az én értelmezésemben ez a – nem csak erre a fejezetre, hanem a kötet egészére jellemző – ambivalencia (a bizonyosság és a kesergés kettőssége) mutatja leginkább Bogdán József költészetének legszembetűnőbb erősségét: a szakralitás és az esendő humánum személyes hangvételű lírai kifejezését. A Színvallás című fejezet Fodor Ákos és Kányádi Sándor haiku-költészetéhez mérhető alkotásait követi a kötet leghangsúlyosabb Résnyire nyitott ajtó című ciklusa. A versek gyermeki perspektívából, azaz a bűntelenség tisztasága felől láttatják az emberi lét alapvető jelenségeit, viszonyait: a születés, a halál, a szülőség és a szorongások „csodáját” – ahogy egy gyermek ezeket megélheti. Ebből a szemszögből még az erotika is tiszta, bűntelen: „Apám falfehér combjain,/ anyám egy sárga kanka-

80

.

Partium


lin,/ izzó, nyöszörgő kis világ” – Résnyire nyitott ajtó; a várandóság játék: „Jaj, ne forogj, nyughass kisfiam,/ anyu aludna, este van.” – Egy anya a magzatával beszélget; a szülő a félelem előtt álló pajzs: „Most, hogy nagy vagyok, nem vagyok bátor/ rianó jégre állni,/ mert nincs, aki helyettem féljen,/ s az ilyesmire rá lehet fázni!” – Valaki félt helyettem. Ismét a szerkesztést dicséri, hogy a gyermeki perspektívájú, mégis komoly költeményeket követi a válogatásban a gyermekverseket tartalmazó Isten ékszerei című fejezet. Bogdán József gyermekverseiben is szakrális és profán egyszerre. A természet részei, a kerti növények, a madarak és bogarak mellett megfogalmazódik a Teremtőt megszólító fohász: „őrizz meg minden kis bogarat” – Isten ékszerei; az, hogy a földi természet egésze függ az égitől, az angyalitól, a transzcendenstől: „Mennyből az angyal,/ a bíborbogár,/ minden kis teremtmény/ Téged csodál.” – Angyali üdvözlet. Amellett, hogy bájosan szólítják meg ezek az alkotások a tejfogú olvasókat bemutatva a természetet, komolyan tanítanak a segítő szeretetről (Szent Erzsébet rózsaszirmai) és a barátságról (A barátság fonala). A Fohász a déli végeken című, a kötet utolsó ciklusának versei nem túlzó és harsány hazaszeretetről szólnak, nem a kisebbségi sors elégiái. Csendesek, mint az igazi imák. „Harangok zúgnak a déli végeken/ kinyújtja lábát, pöfög a kényelem/ Üres a bölcső, susog a szemfedél/ szívünkben tél van, dermesztő hideg tél.” (Fohász a déli végeken). Nem a nihilizmus és a demográfiai hullámvölgy megfogalmazása hordozza e szavakban a legnagyobb tragikumot, hanem az a mögöttes tartalom, hogy ezek okozói lehetnek egy életerős kisebbség teljes asszimilációjának, és sajnos ez nem csak a délvidéki magyarságra értendő. Bogdán Józsefnek „természetes az emberek nehéz sorsával való azonosulása, mások megértése. (…) mélységesen tiszteli az életszentséget, (…) pedig sokszor csalódott az emberekben.” – írja Szilaveczky Csilla a könyv előszavában. És valóban: Bogdán a költészetet is szolgálatnak tekinti, mint a papi hivatást. Ezt tükrözik versei az emberi lélekben mélyen jelenlévő isteni moralitással.

.

Partium

.

81


Unitárius szemmel Felhős Szabolcs

Unitáriusok hőskora a Kárpát-medencében I. rész (a XVI.-XVII. században) Az Alföld A Mátyás király idejében kibontakozott újjászületés (a reneszánsz humanista szellemiség) és a három részre szakadt országunkban a szellemi együvé tartozás érzése egyformán termékeny előkészítője volt az antitrinitárius (unitárius) szellemiségnek: elsősorban Erdélyben, az Alföldön, a Dunakanyarban és Baranyában. Ugyanakkor hatott az unitárius hitelvek dinamizmusa, amelyből dogmaellenessége fakadt, s nem hisz a zsinatok döntéseiben, emberi jellegénél fogva nem voltak csalhatatlanok. Ezért hirdette a lelkiismereti szabadságot és élt vele. Végezetül igen pozitívan hatott az elnyomott lelkekre az unitárius eszmeiség optimizmusa. Mindezek a tényezők az élet igenlését, a hivatástudat erősödését eredményezte az unitáriusok körében. A reformáció legradikálisabb ága Erdélyben bontakozott ki, az akkor szabadelvű és toleráns János Zsigmond fejedelem jóvoltából és Dávid Ferenc egyházalapító unitárius püspök önfeláldozó, lelkes munkája következtében (1568). Ez a termékeny küzdelem kisugárzott az alföldi részekre is. 1 Az unitárius központ Kolozsvár szétküldette prédikátorait Erdély határain túlra, a Tiszántúlra és a Dunántúlra is. A tiszántúli részek (partiumi, bihari, békési, csongrádi). Először a Dávid Ferenc fellépésével párhuzamosan kibontakozó, alföldi antitrinitárius törekvések közül említésre méltó az úttörő munkát végző debreceni Köröspeterdi Arany Tamás prédikátor tevékenysége. 1561. nov. 30-ától 15 napon át vitatkozott a debreceni „pápával” Méliusz Juhász Péterrel és paptársaival az akkor Szt. András templomban. Nem tudták egymást meggyőzni, ezért a vitát a debreceni Török család kastélyában folytatták. A 2 hét alatt zajló disputáció szinte bírósági eljárássá alakult. Tanai visszavonására kényszerítették Arany Tamást és reverzálist kértek tőle. (a reverzális megtekinthető a Tiszántúli Ref. Egyházkerület debreceni levéltárában) Megemlíthetjük még az alföldi messianisztikus jellegű mozgalmat, amely megelőzte az unitárius eszmék kibontakozását. A Karácsony György féle Szent Had 1

Az unitárius elnevezéssel 1600-ban, a székelyföldi Lécfalván tartott székely gyűlés határozataiban találkozunk először. A kifejezés a latin unus, unitas – egy,egység- szóból származik és Isten egyetlenségére, egységére utal.

82

.

Partium


Debrecen alatt találkozott és szent háborúra készülte a török ellen. Sokan csatlakoztak a „fekete ember” seregébe. Balaszentmiklós (Törökszentmiklós) török sáncainak elfoglalását tűzték ki célul, de csúfos vereséget szenvedtek. „Rajongók” voltak és így hitték, hogy Isten velük van, és fegyver nélkül győznek hitük erejével. Végül a debreceni városi vezetés kivégezte a naiv, nimbuszát vesztett vezért. 1568-tól kezdődően bukkan fel Debrecenben a református lelkészek között Somogyi Máté neve. 1571-ben nyíltan unitárius eszmékkel lép fel. Támogatója patkó Mihály, a város egyik legtekintélyesebb polgára. (akinek hitet kellett tennie a városi tanács színe előtt, s Somogyi Máténak el kellett hagynia a várost. Ezzel egy időben a híres debreceni kollégiumban palotaforradalom tört ki. A kollégium rektora Félegyházi Tamás diákjai jelentős részével elhagyja a kollégiumot és Kolozsvárra költözik, és ott tevékenykedik 1471-72-ig. (A debreceni városi tanács nagy nehezen visszacsábítja őket.) A török hódoltság alatt, Dávid Ferenc halála után az Erdélytől függetlenül élő magyar területeken önálló unitárius élet alakult ki. Két debreceni hitvita is lezajlott az akkori trinitáriusok (reformátusok) és antitrinitáriusok (unitáriusok) közt. 1568. febr. 2-án és 1969. szeptember végén. Ez utóbbit örökítette meg Válaszuti György unitárius prédikátor örök értékű művében, a Debreceni Disputában. (A nép az antitrinitárius mozgalomban) A városok polgárai és a falvak népe valóban könnyebben megértették és érdeklődést mutattak a magyar nyelven folyt vitatkozás iránt, mint a trinitáriusok ésszel semmiképpen meg nem tagadható hittételeit a szentháromságról (Isten, Krisztus és a Szentlélek örökkévaló egyistenségéről). A falvak népe élni akar azzal a lelki hatalommal, amelyekkel őket szentháromság tagadása-terjesztése érdekében felruháztak. A Debreceni Disputa szerzője azt sugallja az olvasónak, hogy a nép dolga dönteni a hitvitában. A vitatkozók háta mögött „a parasztság hullámzik és morog” (Németh László) Válaszuti György a hitvita szerzője, a Pécs környéki unitárius élet későbbi vezére, aki jelen volt a debreceni hitvitán és személyes élményeit írta meg örök értékű irodalmi alkotásában. „Szeretettel szóljunk egymásnak, ne haraggal, hogy amint Szent Pál apostol mondja, mindenek épüljenek beszédünkből” szól a darabban Dávid Ferenc. Az Alföld déli részén Basilius István prédikátor nevéhez 9 nagyobb helység megszervezése fűződik. Az első település Nagyvárad, amely közvetlenül a váradi disputa után alakulhatott, és még 1598-ban is létezett. A következő város Belényes, ahol igen eredményes volt az unitárius térítés, mivel ez egy jómódú bányászközpont volt, s ez két éven át székhelye volt Basiliusnak. Itt volt a kiindulópontja a Tisza-Maros-Temes vidéke felé irányuló unitárius térítésnek. 1570 tavaszán Basilius István Békésre, Hódmezővásárhelyre, Makóra és Szegedre viszi el az unitárius tanításokat és mindenfelé gyülekezeteket alapított. Egy előkerült újabb adat szerint egy Gyuláról Nagyváradra költözött atyafi nyilatkozik, hogy az 1570-es években csak ariánusok (unitáriusok) éltek a városban. Szegedről

.

Partium

83


Basilius dél felé, Temesvárra, majd visszakanyarodva Erdély felé, Simándra megy egyházközséget alakítva. Körútján hitbéli munkatársak kísérték: Karádi Pál (temesvári superintendens), Óvári Benedek (belényesi pap), Thordai Máté (simándi pap). A legradikálisabb dél-alföldi békési prédikátor Tóth Miklós. Hitvallásuk: Amikor Dávid Ferenc tiszta unitárizmusáért elítélik az erdélyi lelkészeket és Krisztus imádására kényszerítik (dési komplamenáció) akkor az alföldi gyülekezetek kitartanak a mester öröksége mellet. Ami hittani emlék fennmaradt ebből az időből: Thordai Máté hitvallása 1599-ből, Tóth Miklós elleni vizsgálat tanúvallomásai, Békésről és Karádi Pál levelei mind-mind hiteles bizonyítékok. Kiváló bizonyíték az alföldi unitarizmus hitvilágának Karádi Pál 1580-ban írt „János jelenések könyve” magyarázata. A XVI. Század elején ezek a gyülekezetek megsemmisültek. Egyrészt azért, mert elszakadtak az erdélyiektől, másészt az ellenséges indulatú Báthoryak, részben Méliuszéknak sikerült az unitáriusok ellen fordítani a törököt, amely a megsemmisüléshez vezetett. János Zsigmond erdélyi unitárius fejedelem és Dávid Ferenc kolozsvári unitárius püspök halála súlyos csapást jelentett az alföldi unitárius misszióra. Az unitárius lelkészekre hatalmi szóval kényszerítettek hittételeket és a hatalomnak engedelmeskedő egyházkormányzói szervezetet építettek ki. Karádi Pál 1579. nov. 9-én keltezett levelében így ír az új hatalom által kreált erdélyi püspöknek, Hunyadi Demeternek: „Eleveszejtettétek az ártatlan embert, kinek a keresztény vallás iránt oly nagyok az érdemei, de eljön az idő, amikor Dávid Ferencet, Krisztusnak az igaz vértanúját körmeitekkel a földből kikaparnátok, és az életbe visszahoznátok… Jaj, jaj, jaj tinéktek. Meg kell vigasztalódnom fölöttetek és a ti nyomorúságotok fölött. Ezt mondja az Úr!... Éljetek ha tudtok, gyilkosok, Káin atyafiai.” Az alföldi unitáriusok nem engedtek, hűségesek maradtak Dávid Ferenc szelleméhez. Az erdélyi fejedelmek (Báthoryak) előszeretettel támogatták a helvét hitűek unitárius-ellenes akcióit. Az alföldi unitárius misszió jelentősége és megszűnése. Az alföldi misszió odaadó munkásai: Basilius István, Karády Pál, óvári Benedek, Somogyi Máté, Tóth Miklós. Nagy erőt kellett kifejteniük, hogy vállalni tudják a missziót. 1595-ben megindul a 15 éves háború, és ennek pusztításai nyomán kicserélődik a lakosság. Lassan kifogy az unitárius szellemű népesség. 1620-ból még léteznek adatok, az alföldi unitáriusok nyomairól. Simándon a lelkész egy kiváló műveltségű, méltóságteljes műveltségű, méltóságteljes ember, jóságos és mérsékletes, aki méltó a szuperintendensi tisztre is… Simánd a János Zsigmond fejedelemségén kívül esik, tehát mind erdélyi, mind az alföldi részről igény merült fel egy alföldi unitárius püspökség felállítására. A források szerint Karádi Pálról van szó, a későbbi temesvári prédikátorpüspökről. Érdemes végigkövetni munkássága főbb állomásain. Székesfehérvárott született 1523-ban. Ifjúsága egy részét ebben a városban tölti, ahol korán a radikális reformáció oldalára állnak. A török előrenyomulása elől Erdélybe menekül. A gyulafe-

84

.

Partium


hérvári hitvitában vitavezető bíróként vesz részt 1568-1570-ben már Simándon lelkész. Majd karánsebesi lelkészsége után Temesvárra kerül. Ekkor már püspök volt, ebben a minőségben élete végéig megmarad, Dávid Ferenc szellemi követőjeként. Kiemelkedő kiadó-nyomdászi tevékenysége. Ő adta ki „Comedia Balassi Menyhért árultatása” című munkát. Ez egy korabeli főúri vagyonszerzési típus korrajza. 1580-ból datálódik leghíresebb teológiai dolgozata az „Apokalipszis magyarázata”, ami válasz Bogáti Fazekas Miklós azonos című munkájára, a mit pécsi száműzetése alatt írt. Az alföldi unitárius misszió hitvilága: Egyfelől a disputák jegyzőkönyveiből, másrészt a térítő prédikátorok nyomtatásaiban is megjelent műveiből kiviláglik, hogy ők hitelvekben az erdélyi szellemiséggel teljes mértékben megegyeznek. Az alapító püspök meghurcolása és mártírhalála után egyre következetesebben válnak a vallásalapító Dávid Ferenc örökösévé. Így a Karádi Pál által vezetett alföldi püspökségben élhetett szabadon és nyíltan tovább a szellemi örökség, míg Erdélyben a fejedelmi hatalom miatt csak titokban. A történelmi visszatekintés fontos a tisztánlátáshoz egyrészt, hogy tiszta képet kapjunk az unitarizmus gyökereiről, másrészt, hogy világosan felismerjük unitárius tennivalóinkat a jelenben. Mi elkötelezett unitárius szellemiségű atyafiak erőt meríthetünk történelmi múltunkból. Észlelhető, hogy unitárius elődeink mindenkor elkötelezettjei voltak a felvilágosodásnak, és a lelkiismereti szabadságnak, a haladás ás a tolerancia szellemének. A feltárás érdekében úttörő munkát végzett Kanyaró Ferenc a XIX. Században és Szász János unitárius lelkész és levéltáros a XX. században. (folytatása következik: a felvidéki, Duna-melléki és baranyai unitárius törekvések)

Gáspár Zoltán felvétele

.

Partium

85


Nyitrai Levente

Lelki magasságok felé „Ő van mindenek felett, és mindenek által, és mindenekben”. (Ef. 4,6.) „Minden oldalról körülfogtál, Kezedet rajtam tartod… Hova menjek Lelked elől, Orcád elől hova fussak? Ha a Mennybe szállnék, ott vagy… a holtak hazájában… is ott vagy. Kezed a hajnal szárnyain és a tengeren túl is elérne. A legsűrűbb sötétségben is látnál engem, mintha teljes világosság volna.” (139. zsoltár 5-10.) Mondja Dávid a zsoltárban, gondolva bizonyára a teremtés történetére, melyben a bűnbeesett ember elrejtőzik Isten elől. (1. Móz. 3.8.) Dávid ezzel szemben vizsgáltatásra jelentkezik. Feljelentést tesz a zsoltárban önmaga ellen, de az Isten ellen szegülőkkel ellentéteses az ő oldalára áll. A legvalóságosabb és legőszintébb hitvallást mondja el Istenről, amikor költői vallomását mondja alkotójának. Lelkiismerete mélyéből félelmetes Istenként és csodák alkotójaként magasztalja őt. Tudja, hogy Isten anyja méhében is látta őt, még mielőtt kialakult volna. Tudja, hogy Isten könyvében minden napja fel volt jegyezve még a legelső előtt. Drága előtte Isten sok-sok szándéka, hiszen a legutolsó végén is csak nála találja magát. Vizsgálatot kér szíve és gondolatai ellen Istentől, hogy rossz útra ne tévedjen, és vezetését kéri az örökkévalóság útján. Ehhez a hitvalláshoz Isten-élmény kell, valódi, élő Isten-élmény hitbeli látás, olyan, amire képtelen a test. Olyan, ami létközösséget támaszt Isten és teremtménye, a gyermekded ember között. Ennek a létközösségnek a magvát vetette el Isten az emberben a kinyilatkoztatásával, amelyben rejtve maradt a test előtt, de a lélek számára láthatóvá, halhatóvá, tapinthatóvá tette magát. A mag kikelt. Az emberi lélek Istenre talált. Születése után talpra állt, és elindult az élet, az örökkévalóság útján, kéz a kézben Istennel, és nem engedte el többet a vezérlő kezet. Az a kéz juttatta el őt a legmagasabb csúcsokig, és emelte fel a mélységekből, ha elbukott. A dávidi ember még ma is felfele ívelő úton menetel, lelkével ma is ugyanabba a kézbe kapaszkodik, mégis van valami baj. Nem egy mindennapi baj. Olyan baj van, ami születése óta nem fordult még elő vele: az ember lelke álomba merül. Egyre mélyebben alszik, miközben testi érzékeire, együgyű eszére hagyatkozik és pusztul.

86

.

Partium


Felfele bukik. És pusztít. Építve rombolja magában és maga körül a lelki várat, mely védte, eszközeit, melyekkel utat vágott magának a lélek őserdeiben. Az ember lelkiismerete egyre betegebbnek látszik, érverése egyre erőtlenebb. Segítségre szorul, de nemcsak segítséget, hanem támadást is kap. Sebezhetőségét kihasználja valaki, aki soha nem alszik. Örök éberséggel várja az alkalmat, amikor Isten művében kárt tehet. És pusztít. Irtja az emberből a vetést, konkollyal szórja tele, a gyökerét rágja el, kilopja a kalászából a magot. Az ember e közben szépet álmodik, és mint valami zavarást, mint irigy hazudozást hárítja el a figyelmeztetést. Olyan Isten-élmény, amilyent a 139. zsoltár ad elénk lehet, hogy sohase volt mindenkiben. De még a létező, sokkal gyengébb élménynek is megfigyelhető egy feltartóztathatatlan gyengülése. Miközben soha-nem-látott magasságba emelkedik a tudomány, a lelkiélet soha-nem-volt mélységbe ereszkedik. Bukik a lelkiélet, zuhan. A kezünket szorító Isten együtt zuhan az emberrel. Ő lát minket, őt a zuhanás nem zavarja. De mi már nem igazán látjuk őt, lassan érzéketlenné válunk a kinyilatkoztatás iránt. Őseink felbecsülhetetlen hagyatéka, az evangélium a fülünkig nem jut el, az egyház egyre kilátástalanabbul szalad a rohanó világ után. Mi lesz ebből? Mi lesz velünk, ha a zsoltárbeli bűnösök, vérontó emberek közé becsapódunk? Ha minden eddiginél nagyobb erővel fogunk becsapódni, minden eddiginél kevesebb lökhárító lelkierővel. Azok közé, amik Istentől csalárdul szólva, hazugul ejtik a nevét? Tudjuk-e majd akkor követni Dávidot a velük szembeni állásfoglalásban? Ráébredünk-e, hogy téves úton járunk. Isten vezérletével az örökélet útjára visszatérhetünk-e még? Biztos, hogy nem, ha megunt javaink helyett mindig újakra törünk telhetetlenül, és örök testi ifjúságot akarunk, nem bízva abban az Isteni megújulásban, amit az Evangélium feltámadásnak nevez. De ha képtelenek lennénk ezt megérteni, nevezzük akkor felébredésnek. Vagy az újjászületés kifejezésével éljünk, amit Jézus oly tisztán magyarázott meg Nikodémusznak. Az evangéliumból sok-sok embert ma már csak a holt betű tud megérinteni, aminek lélek szerinti jelentése igen-igen is mértékben jut el bágyatag lelkiismeretünkig. Nem tud életre kelni, nem növeszt szárat, nem érlel kalászt. De minél kevésbé ébred a lelkünk, annál hidegebb ésszel boncolgatják a betűt. Újabbnál újabb magyarázatokat keresünk, mint megunt javaink helyett a még jobbakat, vagy az örök ifjúságot a testünknek. Imádságunk is élettelen és hiábavaló, ha fel nem ébred bennünk a lélek, és rá nem lát a kezünket szorító, velünk együtt zuhanó Istenre. Ha fel nem forrósodik bennünk az alvó lelkiismeret, tüzes világánál valóságos látással nem látjuk meg Istenünket, amint fogja a kezünket, és megszólításra vár. Amint zuhan, csak zuhan velünk, kérés nélkül is fogja a kezünk, de felemelni csak akkor fog minket, ha véget vetünk világi tobzódásainknak. Ezek helyett vizsgálatot kérünk Istentől önmagunk ellen. Ismerje meg a szívünket, próbálja meg a gondolatainkat, nézze meg nem járunk-e téves úton. Vezessen újra felfelé, az örökkévalóság útján, világi magasságaink után a lelki magasságok felé. Ámen.

.

Partium

87


Népfőiskola Hans Lund

A népfőiskola gyermekkora (Fordító: Dán Márk) A dán népfőiskola története a mozgalmas 1848-as esztendő előtt veszi kezdetét. Az indulás feltétele azon gondolatok létrejötte, amik Grundtvig népfőiskolai írásaiban jelentek meg először, valamint a politikai mozgolódás légköre, ami különböző módokon ébresztgette népünket abban az időben. A negyvenes évek a komoly előkészület ideje is volt valamely az ifjúságnak szóló iskola alapításáról, és egyes kísérletek is történtek a megvalósításra, de csak egy maradt életképes a teljesen új formátumú iskolák közül, a Rødding Népfőiskola. A provinciák tanácsadó testületeinek létrehozása, valamint a nagyobb politikai szabadság ígérete, együtt az önkormányzatiság kezdeteivel megteremtette az igényt a parasztságban, – különösen ott, ahol ellentétek voltak köztük és a hivatalnokok között – olyan népfelvilágosításra, amire a hivatalos általános iskola nem volt képes. Ez több helyen kísérletekhez vezetett az esti iskolákkal, valamint egy fajta utóiskolázással ezekben az átmeneti években. A paraszti körök iskola körüli vitái közül jelentős volt az, amely a „Bevezető javaslat egy oktatási intézmény érdekében a paraszti ifjúság számára” címet viselte, amit a nyugtalan, és élesztő agitátor Rasmus Sørensen tanár adott ki 1843-ban, és aki körbe utazván az országban próbált ehhez pénzt is gyűjteni. A Falster-i Földműves egyesület, és a Randers megye déli részén, és Holbæk-ben tevékenykedő önkormányzati egyesületek megszülték az iskolai tervekkel foglalkozó vitaköröket, ami ugyan nem vezetett gyakorlati eredményhez. Maga Rasmus Sørensen szülőföldjén próbált létrehozni egy népfőiskolát Uldum-ban, ami kitartott egy pár hónapig 1848-49 telén. Egy a parasztok által Roskilde-ben a hatóságokhoz beadott kérvény kapcsán megvitatták egy magasabb parasztiskola lehetőségének kérdését, és két évvel később Viborg főbírája With megfontolta népfőiskolák alapítását, aminek eredményeképp javaslatára bizottság alapíttatott négy északjyllandi népfőiskola alapításának előmozdítására. Hatalmas jelentősége volt annak, hogy Grundtvig gondolatai egy ifjaknak szóló iskoláról ily korai időpontban érdeklődést keltettek, és inspiráltak országszerte valamit tenni. A Viborg-ban zajló egyezkedéseket a Rødding Népfőiskola tapasztalatai dominálták, és azok a tézisek, amiket Flor professzor adott közre az iskola 1846-os működésével kapcsolatban. Ugyanezen tapasztalatok alapján tárgyalták az ifjúsági iskolák lehetőségének kérdését az országos földműves találkozón Odese-ben 1846-ban, miután a bevezetőt tartó szónk C.M. Poulsen tanított a Rødding Népfőiskolán, és Flor is részt vett a tárgyalásokon. A népfőiskola pedig Grundtvig befolyása alatt működött. Az iskolaalapítást nem az ő gondolatai inspirálták ugyan, de példát mutatott mindenfelé. Egy példa erre, hogy 1840 szeptemberében Klenze (aki a huszitáknál tanult korábban Christiansfeld-ben) a Hamburg közelében fekvő Uetersen-ben nyílt levelet küldött a SlesvigHolstein-i hatóságoknak, amiben utalva a paraszti társadalom tudásigényére, és ennek szükségességére, hogy megfelelően viselkedhessenek a polgári nyilvánossággal kapcsolatban,

88

.

Partium


javasolta egy növénytermesztő iskola alapítását ügyes önkormányzati vezetők, és képviselőjelöltek számára. Gondolatait támogatta a rendsborg-i Földműves egyesület, és 1842 októberében megkezdhette munkáját a Rendsborg Népfőiskola 29 tanulóval. Klenze javaslatára reflektált egy bizonyos „Északslesvigi” álnevű (valószínűleg P. Hiort Lorenzen) a Dannevirke újságban, és hozzáfűzte az iskolaalapítás híréhez, hogy az országban talán sehol nem volt ekkora szükség hasonlóra, mint Északslesvigben, ahol minden magasabb szintű oktatási intézmény német volt, és javasolta, hogy erről a kérdésről nyilvános tárgyalásokat folytassanak. Evvel a cikkel kezdődött Sønderjylland-on a népfőiskola ügy megvitatása. Nyugatslesvig-ben pedig egy sor lelkész foglalkozott az üggyel, akik közül többen Grudntvig tanítványai voltak, de az ő igyekezetük zátonyra futott az érintett parasztok értetlenségén. Csak amikor a nemzeti ébresztés felélesztette, és megmozdította a keleti területek parasztjait volt képes az iskolát az ifjúságnak gondolat valóvá válni. Egy népfőiskola megnyitása volt a legelső feladata az 1843-ban alapított Slesvig Egyesületnek, és a népfőiskola, köszönhetően Flor befolyásának egy grundtvigi iskola lett. Ehhez az áldást Skamling-ban adta, ott tartott beszédében 1844. július 4-én. Az új iskolának Haderslev megyében kellett lennie, ahol a dán ébredés még korlátozott volt, és ott találtak egy udvarházat Rødding-ben, ami a célkitűzésekhez képest úgy-ahogy központi helyen állt a megyében, és megfelelt minden szempontból, úgyhogy megvették. Többek között az is előnyös volt, hogy részben egy királyi enkláve területén feküdt, és így a királyi törvényhozás alá tartozott. Megtalálták a megfelelő embert is, a nagytekintélyű teológust Johan Wegenert, aki megkezdhette új munkáját a slesvigi politikai életben. A lakosság körében az érdeklődés nem volt nagyobb, minthogy sikerült nagy nehézségek közepette összetoborozni a résztvevőket, 22 ifjút, és 1844. november 7-én az első dán népfőiskola megnyitotta kapuit. Ingemann bevezető verse Valdemárt és embereit szólítja [nyersfordítás]: Keljetek fel sírotokból halott rokonságunk, nyilvánítsátok ki bukástok, és valljátok meg bűneitek, figyelmeztessetek a kihalás veszélyére és mutassátok meg honnan jött megváltástok. Wegener temperamentuma erősen kilengő érzelmekkel járt, és a teljesen új lassan formálódó munkakörben szükségszerűen fellépő nehézségeket nehezen bírta. Első téli levelében így festi le az első népfőiskola tanulóit és saját magát: „Az oktatás a kezdetektől letompítódott mindahhoz képest, amit hittünk és reméltünk. A legtöbb tanuló nem jobban eleresztett, mint egy átlagos, konfirmált parasztgyerek egy dán falusi iskolában. – Sokkal nyersebbek, és tudatlanabbak, mint feltételeztem, és a pozitív szakértelem nem érdekli őket. Ez engem lehangol, és külön tudomány olyan bután és gyerekesen beszélni nekik, hogy az ember biztos legyen benne, meg is értették.” De fokozatosan ráéreztek tanulói tanítása ízére, kivált örömet okoztak neki a dán költészet átvétele során, – és a télutón már így ítéli meg a helyzetet: „Szorgalmasak, és a legjobb szellemben, a legnagyobb szeretettel viseltetnek irányomban. Borzasztóan tudatlanok, de a szellemük mégis oly erős, hogy legtöbbjük képes felfogni a legkisebb árnyalatot és célzást is. Mindez több, mint amit vártam.” A tél elején, az első nehézségek felbukkanásakor csábítónak találta elfogadni a lelkészi hivatást Lollandon, de amikor 1845 májusában el kellett hagynia Rødding-et fájt neki, hogy el kell válnia egy munkától, ami olyan sikeresen alakult a végére. A nyáron pedig a slesvigi parasztok, akik először hagyták a nemzeti érzelmű koppenhágai köröket fizetni az iskolát, összeadtak annyi pénzt, hogy egy új épületszárnyat lehetett felhúzni, úgyhogy a tanulók, akiket az első télen a város környéki gazdaságok szállásoltak el, innentől kezdve az iskolában lakhattak, így a következő télen már 42 tanuló érkezett.

.

Partium

89


Wegener távozása után az igazgató Flor professzor lett, aki a Kieli egyetemi katedráját adta fel, hogy most közvetlen felelősséget vállaljon azét az iskoláért, aminek tényleges létrehozója ő volt. Az első beszámolóban, ami a „Beszámoló a Rødding Népfőiskola működéséről” címet viselte, és 1846-ban tette közzé, – amiről P. Lauridsen azt mondta, hogy alighanem a legkülönösebb iskolai program, ami valaha dánul leírtak – így szól az iskola célját illetően: „Népfőiskolánk oktatásának igazi célja nem valami szakértelem megszerzése, nem szakképesítést adunk tanulóinknak, hanem sokkal inkább a szellemi élet igénye az, amit felébresztünk bennük, és amit igyekszünk kielégíteni. Amitől élesedik az eszük, ítélőképességük érettebb lesz, a szívük nyitottabb, és nemesebb, felébred érzékük a rend, a szépség egy ízléses élet iránt. Kedvvel foglalják el magukat a szokásos aluszékonyság helyett, elméjük szabadabbá válik, ami által egész lényük felszabadul, a haza és a bajtársiasság iránt fogékonyabbak lesznek, mely közérzületet támogatjuk, és erősítjük”. Flornak magának a fő tantárgy a dán irodalom volt, a történelem mellett, de az iskola egyesített munkatervében a természeti tárgyak egy 'teoretikus vidéki közigazgatás'-sal kapcsolatban előkelő helyet foglaltak el, és élenjáró tanárok gondozták az oktatás ezen részét; pld. Flor idején, Dr. Phil. C. M. Poulsen, aki lemondott a Tudományos Társaság azon ajánlatáról, hogy mint természettudós részt vegyen a Galathea hajó földkörüli útján, azért, hogy Røddingben megvalósíthassa kedvenc gondolatát a népfelvilágosító természettudományos oktatásról. A természettudós tanárok amúgy nem osztották teljesen Flor iskolaképét, és ellene voltak például annak, hogy nem erőltette az előadások napi kikérdezését, valamint annak, hogy elhagyta a vizsgákat. Egy hivatalos bizonyítvány véleménye szerint semmi módon nem mutatta volna ki az iskola fő célját, és csak zavarólag hatott volna mind a tanárokra, mind a diákokra. „Lehetetlen, hogy a tanári szoba megtartsa tiszta és szent jellegét, amikor mindkét félnek joga van adni és kapni, élvezni az igazság és felvilágosítás gyümölcseit.” Flor csak 1846 őszéig maradt Røddingben, amikor is cand. teol. Fr. Helveg vette át az igazgatóságot, és Flor szellemében vitte tovább az iskolát. Amikor azonban kitört a három éves háború be kellett zárniuk. A negyvenes évek végén azután egy a népfőiskola jövőjét döntően befolyásoló döntés született. Grundtvig gondolatai arról, hogy a Sorø Akadémiát népfőiskolává alakítsák át, megértésre találtak a királynál VIII. Keresztélynél, és 1843-ban az Egyetem direkciója, és a magasabb iskolák megkapták a feladatot, hogy egy ilyen jellegű iskola tervét kidolgozzák. A direkció állásfoglalása nyomán a királyi elrendelte a Sorø reál-népfőiskola megnyitását 1847 márciusában, és 1847. december 31-én újabb rendeletben rögzítette a közelebbi oktatási programot. Fő vonalakban Grundtvig terve valósultak meg, és evvel kapcsolatban örömének hangot is adott, noha volt ez az, amit másképp szeretett volna. DE éppen ebben a pillanatban, amikor a nagyszerű terv megvalósulása előtt állt, külső események nyomására félretétetett az ügy, ami után lehetetlennek látszott az újrafelvétele. VIII. Keresztély meghalt 1848 elején, és új idők jöttek, amikor is az igazi hatalommal a minisztériumok, és a Parlament bírt. A „márciusi minisztérium” kultuszminisztere D.G. Monrad nem értette Grundtvig Sorø terveit, és elérte a korábbi Sorø Akadémiára vonatkozó rendelkezés félre tételét. Nem volt teljesen érzéketlen a polgári népfelvilágosítás – mint a népuralom támogatója – gondolata iránt, de az ő tervei egészen más irányba mutattak. Egy körlevélben, amit az összes megyei iskoladirekció, és megyei tanácstestület megkapott, felvázolt egy tervet a megyei iskolákkal kapcsolatban, melyeknek minden évben kötelező lenne felvenni egy-egy parasztfiút az újonnan konfirmáltak közül. A tanterv szerint dánra, történelemre, földrajzra, alkotmánytanra, államgazdaságtanra tanítják őket, és természetesen földművelést-gazdálkodást kell tanulniuk, a tanulási időszak pedig akár hat évig is elhú-

90

.

Partium


zódhat. Ezekhez az iskolákhoz földművelés is kell, hogy tartozzék, amely az ifjak munkaerejére számíthat. Ám Morad terve nem talált nagy visszhangra azon autoritások körében, akikhez fordult, és amikor visszavonult miniszter posztjáról 1848 őszén, utóda J.N. Madvig professzor ezt az ügyet is elfektette. A szabad alkotmány bevezetése amúgy tovább növelte a lakosság igényét valamely az általános iskolán túlmutató iskolai képzés iránt, és ez a szükséglet a hároméves háború után függetlenül Rødding példájától, avagy Grundtvig gondolataitól több helyen saját utat talált. Egy sor iskola nyílik, amelyek fô vonásai közösek abban, hogy az általános iskola programját viszik tovább, ám bővítik valamely polgári neveléssel, és földművelési felvilágosítással, a tanulóik igen fiatalok, többnyire 18 éven aluliak, nagy súlyt fektetnek a szakképzésre, és a záróvizsgára. Sok esetben az általános iskola tanárai adják ezt az oktatást is, az új típusú iskola a helyi tanító körül virágzik fel. Nincs új látásmód mögöttük, és úgy különböztetik el magukat a népfőiskoláktól, hogy „magasabb parasztiskoláknak” nevezik magukat. Az első ezek közül 1851-ben nyílik Bertel Nørgaard nagygazda és parlamenti képviselő birtokán Kjerbergben, közel Skive-hez; később Odensebe költözik az iskola. Észrevehető a szoros kapcsolat az általános iskolákhoz az iskolai szabályzatban, ahol is többek között ez áll: „A tanulóknak állva kell üdvözölniük a tanárokat, és az a rend, hogy hol ki ül, attól függ milyen a a havi főosztályzata a szorgalmat és jó magatartást illetően.” A legismertebb ezen iskolák közül Lars Bjørbank nevéhez fűződik Viby-ben, közel Aarhus-hoz, de a közelebbi mintakép a Smidstrup-i iskola Vensyssel-ben, amit Lars bátyja Thomas irányított 1855 óta. Ennek az iskolának a fő célja az általános iskola oktatásának megszilárdítása, és kitágítása volt, amely programot Viby is követte; például tovább folyatták az általános iskola vallási oktatásának vonalát. Lars Bjørnbak célja a parasztoknak a többi polgárral való egyenjogúsítása volt, amiben fontos szerepet játszottak a szaktárgyak, de Lars azt is megkívánta, hogy megszabaduljanak a parasztságuktól, és a tanult osztályok szokásait vegyék fel, amihez az is hozzátartozott volna, hogy leszokjanak a dialektusukról. Ezen a ponton is ellentétbe került a grundtvigiánus iskolával, amely követve Grundtvig ajánlásait, tudatosan védelmezte a népnyelvet, és bevonta a tanulókat az anyanyelvoktatásba (többek között J.L. Knudsen Rødding-ben, és C.J. Brandt Marielyst-ben.) Az Odder-hez közeli Sakskild-ben, Nimtofte-ben Djursland-on, a Randers közeli Gerlevben, és Lumby-ben Fyn szigetén működő iskolák tatoztak ehhez a típushoz. A népfőiskolák elterjedéséről, és fejlődésükről szóló munkájában Sofus Høgsbro azt írja 1868-ban, miután összeszámlálta az iskolákat: „Egyedül a számukat tekintve azt mondhatná az ember, hogy az eredeti terv a népfőiskolákat illetően csődöt mondott, mert közelebbről megnézve sem a tanulói létszámban, a lakossági befolyását, vagy támogatottságát tekintve nem mérheti össze magát a más vonalat követő iskolákkal.” Lényegében történetük véget ér az 1070-es évek vége felé, és az életképes iskolákat ezután máshol muszáj keresni - összegzi. De vegyük először a Rødding Népfőiskolát, amely újra nyitott 1850-ben. Igazgatóként a Rödding-ben született lelkészcsaládba született cand. ceol. Sofus Høgbro-t alkalmazták, aki Flor tanítványa volt, és H. N. Clausen, valamint Grundtvig is ajánlotta., ami döntőnek bizonyult a számára, mert „olyan ritka volt, hogy ez a két ember meg tudott egyezni valakivel kapcsolatban. A még nem egészen véget ért háború nyomasztott az első télen, és csak 1851 őszén volt először a szokott, normális menetében. A dán polgári felvilágosítás dominálta az oktatást. Høgsbro maga a ‘haza leírása’ tárgyat oktatta. „Olyan műveltség adatik amott” amint írta az egyik éves beszámolóban, „ami a tanulókat kiváltképpen idegen országokkal, távoli időkkel ismerteti meg, így azután amikor kilépnek az életbe, nem ismerik azokat a viszonyokat, amik között mozogniuk, és dolgozniuk

.

Partium

91


kell. De az ilyesfajta műveltség idegen a népfőiskola célja szempontjából. Amely azon igyekszik, hogy a fiatalok otthon érezzék magukat a saját korukban, országukban, saját népükben, és viselkedésükben.” Ezért kell részletesen bemutatni a haza viszonyait az előadások során. De ezeknek „nem szabad egyoldalúan pártosoknak lenniük. A népfőiskola nem elvakult fanatikusokat képez, hanem felvilágosult, lelkiismeretes állampolgárokat. Amennyire csak lehetséges a valóság hű képét kell bemutatni a tanulóknak, figyelmessé kell őket tenni a különböző felfogásokra, kiemelve a legfontosabb megokolásokat, amik mellettük, vagy ellenük szólnak, meg kell próbálni felébreszteni az érzéküket a különböző módon való kérdezésre, és a megoldások iránt való érdeklődésre. Amint ki kell művelni mind az ész, mind a szív képességeit, eszközöket adni a kezükbe, de a megoldást nekik kell kitalálniuk. Csak imígyen válhat sajátjukká a szellemi élet, csak így tudnak majd egyszer, mint cselekvőképes, gondolkodó emberként belépni a polgári életbe. Mindenhol érvényes, de az ifjúság tanítójának kötelező teljességgel bíznia az igazságban, mint győzedelmes hatalomban.” A hazaleírás tárgya mellett Högsbro történelmet is oktatott, amihez az első évben hozzávette a világtörténelmet, az egyház, és a haza történetét, méghozzá egy összefüggő bemutatóként, miután külön hangsúlyt helyezett a legújabb időkre, és a kultúrtörténetnek, valamint a kiemelkedő személyek életrajzának előkelő helyet biztosított. Ráadásul az oktatásban sajátos szerepet kaptak az északi őstörténetről szóló előadások, miután ezt jól meg tudta támogatni az iskola kicsiny, de tartalmas vas és bronzkori gyűjteménye, ami minden évben bővült a tanárok vezette helyi magasdombi sírt feltáró ásatások nyomán. „Ez a gyűjtemény alighanem az első olyan volt Koppenhágán kívül, amit oktatási célokra használtak” írja Høgsbro emlékirataiban az iskolában végzett munkájával kapcsolatban. Ide tartozott még az anyanyelv bemutatása a dán költészettel együtt, amit az ‘50-es években cand. teol. J. L. Knudsen tanított. A természeti tárgyak éppolyan kitüntetett helyet kaptak az iskola programjában, mint a ‘40-es években, és kiváló tanárok oktatták őket. Az ‘50-es évek első felében cand. pharm. Th. Schiøtz, és a földmérő Edv Thomsen. Ámde ugyanazon ellentétek jelentkeztek a tantestületen belül az iskola további irányultságát tekintve, mint Flor idején, amely válságot elmélyítette az a tény, hogy az iskolát irányító testületben is fellépett mindez. A természeti tárgyakat oktatók, kiváltképpen Edv. Thomas, és a vezetőség egy része, a hároméves háború végeztével, amikor is a dánságot közvetlenül nem fenyegette semmi, és más iskolák az ország különböző részein megoldották azt, ami eredetileg Røddinngnek volt kitalálva, azt kívánta, hogy az iskolát tegyék egy földműves-állattenyésztő képzővé. Egy időben azt tervezgették, hogy elköltöztetik az iskolát a Graasten kastélyba, amelynek környékén a nemzet még nyomás alatt volt, és ott folytatja népfőiskolai tevékenységét. Míg Rødding földműves iskolaként működött volna tovább. De mindezen tervek zátonyra futottak, az ellentmondások viszont feloldódtak azáltal, hogy a természeti tárgyakat oktatók felmondták állásaikat, és mások jöttek helyettük. Mint annyian mások az első népfőiskolákból Høgbro is vonzódott a politikusi pályához, úgyhogy 1858-ban hagyta magát beválasztani a Parlamentbe, ahol is az enklávékat képviselte. Egy ideig próbálta összeegyeztetni a népfőiskolai munkáját a politikaival, de miután nyilvánvalóvá lett a számára, hogy ez az iskola rovására megy végül is feladta az igazgatói működését 1862-ben, amit cand. teol. Ludvig Schrøder vett át, aki egy évvel korábban érkezett az iskolába tanárként. A Rødding-i vonalat elkezdte követni több iskola, vagy a példáján okulva, vagy ugyanazon ideálok befolyása által. Például a népfőiskola Staby-ben, Ringkøbing-hez közel. Ezen a környéken már a negy-

92

.

Partium


venes években megmozdultak egy ifjúsági iskola érdekében, és két vezető helyi ember, a helyi képviselőjelölt Gdrt. Ole Kirk, és Tang birtokos Nørre Vosborg-ból 1847-ben meglátogatta Rødding-et, ahol Ole Kirk fia tanult. 1846-ban pedig egyike azon lelkészeknek, akik maguk is munkálkodtak Rødding beindításán, Vilhelm Schøler Staby-ben lett lelkész, és a paplakban elkezdte az ifjak oktatását, leginkább a demokráciához vezető átmeneti években. Amikor egy másik helyre küldték 1857-ben folytatta a munkáját cand. teol. Albrekt Sørensen, aki azután 1858-ban lett lelkész ugyanazon helyen, és az ô idejében az oktatás nagyon hasonlított a Rødding-ben folyó iskolai munkához. 1859-ben a Ringkøbing-i megyei tanács átvette az iskolát, és a télen tanítókra bízta az oktatást. A Herlev közeli Gedved-ben egy száz parasztból álló részvénytársaság nyitott egy népfőiskolát. Igazgatónak egy még tanuló tanárjelöltet, szeminaristát Lucianus Kofod-ot nevezték ki, aki jól tette a dolgát, de 1856-ban visszatért szülőföldjére, Bornholm szigetére, ahol pár évig vitt egy népfőiskolát Aakirkeby-ben, de közben Gedved-ben megszűnt az iskola. Egy évig zárva is maradt, de 1859-ben P. Bojsen országfelügyelőt nevezték ki igazgatónak, aki tanított mind Rødding-ben, mind Uldum-ban, és gyorsan beindította az iskolát. 1862-ben még ki is bővítette egy tanítói szemináriummal. Amint korábban említettük Rasmus Sørensen néhány hónapig vitt egy iskolát 1848-49ben Uldum-ban; a közeli Bøgballe-ben Kold 1851 telén tanított Jes Jørgensen birtokán (később Bjerreggard Alle-ben.) A népfőiskolai gondolat evvel megfogant a környéken, és amikor Rasmus Sørensen rá tudott mutatni, hogy egy ügyes fiatal tanító Rotwitt Lasby-ben, Skandeborghoz közel kész volt egy népfőiskolát indítani, a helyi parlamenti képviselő Therkel Therkelsen (Kallehave Hornborgban), és Jens Jørgensen földbirtokos vezetésével egy kör megvett egy telket az iskola számára, és Rotwitt lett az igazgatója a leendő iskolának. Az épület 1852-ben lett teljesen kész, de már 1851 novemberében elkezdte az igazgató a tanítást 19 tanulóval. Azután egy fél tucat évig, úgy átlag 30 tanulóval működött tovább rendesen, mígnem Rotwitt is parlamenti képviselő lett, és fel kellett adnia az igazgatást. Rotwitt-nak egyébként a történelem volt a legfontosabb a népfőiskola tantárgyai közül, és miután kiváló képességű előadó volt, úgy tudott beszélni a társadalmi fejlődésről, és a politikai, valamint nemzeti viszonylatokról, hogy az magával ragadta a tanulóit. Örömmel, és lelkesen vett részt az iskola napi életében, és állandóan a tanulók között nyüzsgött, hogy segíthesse őket minden módon. Politikailag felébredt emberek álltak az iskola mögött, és az Uldum Népfőiskola lett gyújtópontja a vidéknek. Amikor a parlamentben fontos ügyeket tárgyaltak, a környék lakosai összegyűltek az iskolában, hogy megforgassák maguk is a lehetőségeket, ami az érettebb tanulók számára, akik részt vehettek ezeken a konzultációkon mérhetetlenül gyümölcsöző lehetőség volt. Uldm szomszédságában, Uth-ban, Horsenshez közel Morten Eskesen vitt egy népfőiskolát 1853-54 telén. Ami a munka tartalmát illeti, Røddinghez közel fekszik a Grundtvig Népfôiskola Marielyst-ben. Grundtvig 70-edik születésnapjára barátainak egy köre összegyűjtött egy szép summa pénzt, hogy meg tudjon alapozni egy igazi „Népi iskolát”, ami az ő nevét viseli, és úgy indítja be, ahogy csak akarja.

.

Partium

93


Ifjúsági rovat Pusztai-Tárczy Beatrix

Elhagyatva (G-nek) Frissen sült cipó volt a mamád lelke, abba bújtál melegedni. De az Élet vagy a Halál, – nevezd, ahogy akarod! – leette rólad.

Hétköznapok Tükör és arc között Járda és út között Vessző és pont között Ruha és test között Akarat és tett között Gyanú és vád között Fenyves és nád között Szekrény és ágy között Kenyér és bor között Egymagad, egymagam vagyunk

94

.

Partium


Város Reklám csorog le a falakról Kirakatban tükröződik a közöny Szépek az éjszakai fények Csak az én lelkem fekete Lenéznek az utcalámpák Földre hullt könnyek Nem változnak igazgyönggyé Ma sem váltottam megy egy világot sem Bár jönne még egy vízözön…

Nem lehet Verslábakra cipőt húzni Kőszíveket porrá zúzni Tengerszemet könnyre bírni Madárdalról kottát írni Jégvirágnak vérbe fagyni Könnypataknak gátat szabni Vesekőből falat rakni Fűszőnyegre rojtot varrni Atommagot földbe vetni Kardvirággal harcba menni Nem lehet

.

Partium

95


Shrek T ímea

A szekrény Van egy vitrinem. Sötét, diófa borítású, lakkozott ajtajú, széles, kétpolcos üveges kirakattal. Tükör sosem volt a hátára függesztve. Hordoztam magammal, bárhová is mentem, velem jött. A család öröksége. Anyámé, nagyanyámé, dédnagyanyámé és így tovább. Amikor már valamelyikőjüknek nem kellett, továbbadta. Így kaptam meg én is. Mire is használhatok egy képzeletbeli üveges szekrényt? Lelkem szentélyének dísze lehet, ahová a legbecsesebb dolgokat rakom. Az is lett. Elmém titkos kamrája, minden emlék őrzője. A fiókokba képeket pakolok az elmúlt időkről. A szekrény részbe illatot, hangokat, ízeket zárok. De az üveges polc, az a legkedvesebbeknek fenntartott hely. Olyanoknak, akiket minden nap látni szeretnék. Elég, ha bezárom a szemem, elvonulok és kiveszem onnan, újra és újra tudom idézni az eseményeket. Giccsek és értékes tárgyak vannak benne, arany, ezüst és porcelán. Törött orrú elefánt, angyalka órával és sárkányra hasonlító szobor. Mind-mind különálló eleme az életemnek és mindegyik egyformán kedves. Mondhatnám... Addig gyűjtöttem a kacatokat, hogy az értékesek hátra kerültek a diófadeszkán. Por lepte be őket és nem töröltem le, csak gyűlt egyre a sok mihaszna holmi. Egy napon aztán nem bírta tovább a súlyt. A polc megrepedt, a fa elcsattant,majd hatalmas robajjal zuhant a földre az üveg. Kiszakadtak a lakkozott ajtók. Magatehetetlenül néztem az összetört pillanatokat, megkopott emlékeket. Arra gondoltam, hogy én is, mint elődeim, átadom, vagy csak egyszerűen kidobom a jó öreg vitrint. Megsajnáltam. Nem tehettem, hiszen belső szentélyem egyik legféltettebb kincse. Nem a kacatok voltak fontosak, hanem a matuzsálem-bútor, ami már egészen részemmé vált. Fogtam a seprűt, a szilánkokat felsepertem, az ajtókat visszaerősítettem. Hatalmas szemétkupac maradt a terem közepén. Az épségben maradt kacatok közé nyúltam. Ahogy megérintettem, úgy törtek fel bennem az érzések. Legszívesebben még a szilánkokat is visszaraktam volna, de tudtam, nem lehet, különben újra megtörténik a törés, amit lehet, hogy nem bírnék elviselni. Szelektálok. De mégis hogyan? Csak ültem és hosszasan bámultam tovább a törött darabokat. Semmit sem hagyok meg, majd újra gyűjtök. Okosabban.

96

.

Partium


Tóth Áron Tamás

Minor szonett Egyszerűen magával ragad. Előbb rabul ejt, majd feloldoz. Mint a varázslatos virradat, Szeme szelíd szárnyakon hordoz. Mint hosszan elnyúló pillanat, Mely megelőz egy lanyha csókot, Úgy tör rám lágy vágy-áradat, Elfeledtetve minden gondot. Most még nem tudhatod, ki vagyok, De kilétem immár nem titok: Az álomba torkolló mámor. Én alkotom szeszélyes végzeted, S általam nyer majd az életed Értelmet az értelmetlenségben. 2014.12.04.

Sorstalanok útmutatója Ki tudja, mit hoz a holnap, S halálunkig mily' út vezet; De minden nap, ha egy új lap, Vajon mit dob a gépezet? Kevés, ki jó utat mutat. Mindenki álmokat kerget. S mit kap, aki sokat kutat? Egy parcellában, egy vermet. Ki tudja, mit ér a holnap, Ha folyton csak nő a terhed? Mégis, mit a küzdés adhat, Meg kell tanulni kezelned. S sok az, aki rajtad mulat? Hát csak magadba kell nézned.. Megjárván azt a mély Kutat, Eme talányt is megérted. 2014.02.07.

.

Partium

97


Pógyor Adrián

Déja vu démonokkal Nincs kedvem formához. Nem csengek-bongok, (Majd ha lezártam) Csak szaggatok pár barázdát. Ha már engem is szaggat A csótányfogú kényszer, Hadd szaggassak valamit. Hadd legyen benne ismétlés, Hisz déja vu-t mindenki érez. Hisz déja vu-t mindenki érez. Kit csótányfogú Kényszer szaggat. Szaggatni óhajt barázdákat. Csengeni-bongani nem akar, Formához sem érez kedvet. Két álomban két démon kísért. Körbevezetnek önmagamban, Pedig nem volt hozzá kedvem. Nem mintha kérdezték volna. Semmit nem tanultak, Hiába voltak emberek. Vagy sosem voltak? A démonok nem tudják, mi a déja vu. A démonok nem tudják, mi a déja vu. Hiába, vagy pedig sosem Voltak emberek. És tanulni sem tanultak. Nem kérdezték, hogy van-e kedvem. Önmagamba kalauzoltak Két álomban mind a ketten.

98

.

Partium


Rézműves Liliána

Vallomás Ingovány a szíve annak, aki álmokból épít várat, mert a valóság fátyola elpusztít minden vágyat. Áttetsző a lelke annak, aki nem kegyelmez rokonvérének, de idegen sarját trónra helyez. S boldogságot önt abba, aki hatalomra éhez. A gyűlölet rabja az, aki elfelejt szeretni, aki elfelejt könnyezni, mert ezek őt szennyezik, s gyengítik. Bilincseket varr kezeire, és a düh beköltözik ereibe.

Gáspár Zoltán felvétele

.

Partium

99


Török Márk

Térítők Aki a térítés témakörében kutakodik, bizonyára az egyik, ha nem a legnehezebb vallási kérdésben merül el. Kezdjük ott, ahol kezdődött! Atyáink atyái, akik olimpiai lángként vitték el Krisztus hitét napkeletre és napnyugatra, vigyázva, hogy ki ne aludjon a menetszélben, unos-untalan szembefutottak az elforduló pogányokkal, akiket máshogy sehogy sem tudtak megtéríteni, minthogy egyes motívumokat bevettek a kereszténységbe (próbálva minél kevesebbet változtatni az összképen). Azzal, hogy egy vallás számára sokáig elképzelhetetlen ütemben és ezzel arányos nagyságú teret hódított a kereszténység, óriási tömegeket szólított meg, vigaszt adott a római plebsznek és egyszerű vallást az arra vágyó patríciusoknak, görög polgároknak és megannyi népnek az ókori Európában. Azonban Krisztus földi egyházának busás árat kellett fizetnie népszerűségéért: a cél sokszor szentesítette az eszközt. Sokszor elmosódtak, sablon-ízű szlogenekké váltak az olyan hangzatos kifejezések, mint IRGALOM, SZERETET, ALÁZAT. Majd egyfajta rutinná vált ez a jelenség, olyasfajta rutinná, amit Luther később gyökerestül megpróbált kigyomlálni az egyházból. „A cél szentesítette az eszközt” az ó- és középkori keresztények a zsidók eszeveszett üldözésében, ahol a legvéresebb karddal rendelkező volt a „legnagyobb” keresztény. Megfeledkeztek arról, hogy voltaképpen teljesen eltávolodtak a Krisztus által megálmodott hittől, szeretettől, békétől. Rengeteg középkori szerzetes sanyargatta magát a végletekig, ki tudja, hányféle fájdalmas és velőtrázóan undorító módon, miközben kizárta a világot, mondván: „a Világ csak a bűn melegágya”. Megtagadva a tényt, hogy minden ember arra hivatott, hogy jobbá tegye a Világot. Mondhatjuk: az óidők egyháza nem volt több egy morcos kölyöknél, aki összerombolta a fakockákból összetákolt váracskát, majd feldúlta a nappalit, mert az enteriőr nem felelt meg az ízlésének. Mégis... gyakran elsiklunk néhány együttható felett, mert változna az eredmény. Holott sosem szabad levonni elhamarkodott következtetéseket, mielőtt nem tanulmányoztuk volna alaposabban az egyenletet. Az Unitárius Egyház egyik alapelve, hogy elzárkózik minden olyan nemű törekvéstől, ami a vallásszabadsággal szembemegy, így, mint sok más korábbi hagyományt, a térítést is elveti. „Meg akar téríteni? – Nem.” (Unitárius Ösvény) Történelmünkben kutatni sem igazán kell a hittérítők nyomát. Ha a középkori Magyarország vallásosságát összevetjük azzal, hogy őseink a keleti sztyeppén át vették be magukat a Kárpát-medencébe rögtön egyértelművé válik 100

.

Partium


vargabetűs hitéletünk fejlődéstörténete. Anélkül, hogy komolyabban „átnyálaztuk” volna a középkori krónikákat (a Széchenyi Könyvtár aggódó dolgozóinak nagy örömére). Géza idején érkeznek az első misszionáriusok hazánkba, majd fia, egy diplomatikus pálfordulást követően, mégis inkább Rómából kér koronát, azaz pápai áldást, amivel egyetemben katolikus papok is utaznak Budára, ahonnan kiépítik az ország egyházszervezetét. Ha el is vetjük a tényt, hogy miféle kulturális hatása volt ennek a folyamatnak Közép-Európa történelmére, arra hivatkozva, hogy a kulturális hatás nem feltétlen komponense a misszióknak, mindenképpen le kell szögeznünk, hogy a pogány avagy (az újabb keletű kutatások szerint) ki-tudja-milyen vallású magyarok sosem tértek volna át a keresztény hitre a nyugati hittérítők és Szent István határozott és következetes közbenjárása nélkül. Bár könnyen és nyugodt szívvel kritizálhatjuk ezt a „közbenjárást” is. Ha úgy tekintünk az emberre, mint saját és elődei hibáiból tanult lényre, aki ezáltal mutat a tökéletesség felé (már, ha létezik ilyen), azt is könnyen megérthetjük, miért zárkózik el az olyan hatásoktól, amik megpróbálják megváltoztatni legféltettebben őrzött kincsét: a hitét. Tetszetős következetesség lelhető fel, ezt a nyomot követve, a fentebb említett hittételben is: a modern embert nem lehet megtéríteni. Borsódzik a háta, ha csak hallja a szót, mivel azt az évszázadok rendkívüli negatív kisugárzással ruházták fel. „A szabadelvűségtől való részbeni elhatárolódást talán leginkább úgy lehetne szemléltetni, hogy míg egy szabadelvű számára egészen közömbös, hogy valaki mit hisz mindaddig, amíg egyáltalán hisz valamit, addig egy unitárius keresztény igyekszik mások segítségére lenni egy felelős és életszerű saját hit felépítésében.” (Unitárius Ösvény) Felmerül a kérdés: S"zabad-e bárkit is megtéríteni Krisztus és a jó ügy jegyében?" Ha szabadelvű ember hallja ezt a kérdést, szinte rugószerűen dobja ki magát szájpadlásáról a gondolat, a szó: NEM. Az a tény, hogy kísérletet teszünk arra, hogy megváltoztassuk egy szabad(akaratú) ember gondolkodását, magában hordozza azt, hogy nem fogadjuk el eredeti világképét, így kijelenthetjük némi önvizsgálat után, hogy bűnösök vagyunk, mert korlátozzuk szabadságát, korlátozzuk véleményét és - ami a legrosszabb - gondolkodását. Ha a fentebb megfogalmazott kérdésünket egy konzervatív Krisztus-követőnek tesszük fel, hasonló rugószerűséget tapasztalhatunk: szinte kiveti magát a szó szívéből, némi elítélő felháborodással kiszögelve: IGEN. Szabad. Mi több: kell. Mondá Jézus: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” Szabad-e kételkednünk a Bibliában? Szabad-e ellent mondanunk Jézus egyértelmű tanításának?... Mit válaszolhat hát egy modern keresztény, teljes tudatában annak, hogy az IGEN megtagadja az egyén szabadságát, a NEM pedig nem jelent más, mint elhatárolódást felebarátainktól. Valóban megtagadják a gondolatszabadságot a hittérítők?

.

Partium

101


Mindenképpen szükséges tisztáznunk, mit értünk térítés alatt: „Misszionálás, missziós tevékenység: 1. általános értelemben a hit terjesztése, ami az Egyház alapvető küldetése (missio). - 2. sajátos értelemben az a folyamat, melynek során az Egyházat olyan népek vagy csoportok körében is meghonosítják, ahol eddig még nem vert gyökeret.” (Magyar Katolikus Lexikon) „Térítés helyett azt valljuk, hogy minden lelkileg, szellemileg felnőtt ember kötelező jellemzője, hogy vallását öntudatosan választja és éli meg.” (Unitárius Ösvény) Kétféle térítés létezik, a „céltól” függetlenül, pusztán az „eszköztől” függően. Egyik fajtája – ami többnyire először ötlik fel bennünk a szó hallatán – az erőszakos térítés. Sem gondolati szabadságot, sem valódi gondolkodást nem tűr meg, az erőszakos térítő pusztán ráerőltet az egyénre egy számára teljesen idegen dogmát, vallást, felfogást. Keresztesek, boszorkányüldözők, dzsihadisták. Modern jelenség a világban egy másfajta térítés (bár eszközeit máshogyan használja fel, éppolyan erőszakos): a jehovisták és a Hit Gyülekezetének jelenléte hazánkban és Európában, míg Amerikában a szcientológia. Ez a térítés inkább mondható befolyásolásnak: a kifejezés enyhébb jelentése azonban ne tévesszen meg senkit sem: ez hasonlóan veszélyes és erőszakos hittérítés, afféle vallásháború, legfeljebb vérontás nélkül. Másik fajtája a példamutatás, hiszen ez is térítés voltaképpen. Sokszor inkább térnek Istenhez azok, akik példák útján ismerkednek meg a keresztény hit boldogító ígéretével. Ha tiszteletben akarjuk tartani a másik egyén meggyőződését, semmiképpen sem szabad kísérletet tennünk arra, hogy megváltoztassuk azt. Keresztény-e igazán az az ember tehát, aki mellét veregetve hirdeti, papolja a Bibliát, ráerőszakolja a tévelygőkre és isten-tagadókra?! Vizsgálva az erőszakos térítés hatékonyságát, azt az egyértelmű következtetést kell levonnunk, hogy a legkisebb hatásfok párosul a legerőteljesebb térítési kísérlettel. Senkit sem lehet és nem is szabad kötelezni arra, hogy mást valljon, mint a saját hite. Meggyőzni erőszakkal senkit sem érdemes. Az igazi keresztény nem próbálja a tévelygőbe fojtani a szót, az istentagadókat nem veti meg, pusztán leszáll a magas lóról, megmutatja, hogy alapjában véve semmilyen különbség nem létezik hívő és nem-hívő közt – hiszen lelkünk ugyanúgy nyitott a csodákra –, meghallgatja a sirámokat, majd annyit mond: „Vedd észre Istent!” Hangja nem tükröz megvetést, az elfogadást hirdeti, szavai nem hordoznak gúnyt vagy ítéletet. „Te legyél példa a testvérednek!” – Mondja a timóteusokhoz írt levélben Szent Pál apostol. Kell-e ennél több? Hogyan várhatjuk el mástól, hogy Istenhez vezesse az embert, mint magától a mindenható Teremtőtől?

102

.

Partium


Hírek A Kaláka együttes koncertsorozatot adott Kárpátalján a Pro Cultura Subcarpathica szervezésében. Műsorukban karácsonyi dalokat, egyházi énekeket, és az együttes által megzenésített karácsonyi verseket adtak elő. Felléptek Munkácson, Ungváron, Mezőkaszonyban, Nagyszőlősön, Péterfalván, Visken, Beregszászon és Salánkon. *** Ungváron nyílt meg a Boksay József Kárpátaljai Megyei Szépművészeti Múzeumban a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságának (RIT) hagyományos téli tárlata. Kiállítói: Matl Péter, Szocska László, ifj. Hidi Endre, Magyar László, Benkő György, Berecz Margit, Kulin Ágnes, Réthy János, Tóth Róbert, Erfán Ferenc, Kalitics Erika, Klisza János, Kopriva Attila, Őri Mihály és Veres Ágota, Hrabár Natália, id. Hidi Endre, Villásek Tiborn, Temető István, Dikun György, Soltész István, Habda Vladiszláv, Balogh Mária. Az egybegyűlt művészeket, és művészetkedvelőket köszöntötte Magyar László, a RIT elnöke, Erfán Ferenc RIT-alelnök, a Boksay József Kárpátaljai Megyei Szépművészeti Múzeum igazgatója, Bodnár Zsolt ungvári magyar konzul, Tarics Zoltán, a KMKSZ ungvári szervezetének elnöke, Prihogyko Olena művészettörténész, Klisza János és Matl Péter alkotók. *** Januárban ebben az évben is Szatmárcsekén ünnepelhettük a magyar kultúra napját, melyet a Kölcsey Társaság kezdeményezése hívott életre 1989-ben. A rendezvény a hagyományoknak megfelelően a szatmárcsekei református templomban egyházi szertartással kezdődött, ahol ökumenikus istentisztelettel adózott a mintegy félezer résztvevő a Himnusz születésének bölcsőjénél. Tiba Zsolt, szatmárcsekei református lelkipásztor apostoli köszöntőjében hálát adott azokért a művészekért, költőkért és közéleti személyekért, akik az elmúlt több mint két évtized alatt elfogadták a felkérést, és a helyiekkel együtt méltatták Kölcsey gazdag örökségét. Szalay Kont református esperes példaértékűnek nevezte, hogy ezen az eseményen különböző vallású és felekezetű emberek közösen tudnak együtt ünnepelni, és emlékezni nagy elődeinkre.

.

Partium

103


Igehirdetésében Kiss-Rigó László, római katolikus püspök arról beszélt, hogy „a valódi, igazi kultúra áldása az, hogy egy nemzetet igazi közösséggé tud formálni és nemesíteni.” Ezt követően dr. Bölcskei Gusztáv református püspök, a Magyar Református Egyház zsinatának lelkészi elnöke igehirdetése következett, aki János evangéliuma 6. részének 1621. verséből vett igeszakasszal tolmácsolta Isten üzenetét. A korábbi évekhez hasonlóan ismét elzarándokolt az ünnepi istentiszteletre Varnus Xavér, a világhírű orgonaművész is, akinek kísérete mellett a résztvevők együtt énekelték el a magyar Himnuszt, majd Csíkos Sándor, Jászai Mari-díjas színművész előadásában a szószékről hangzott el nemzeti imánk.

A Kölcsey Társaság részéről Kasztovszky László titkár köszöntőjében arról beszélt, hogy 1994 óta ezen az ünnepen adják át a Kölcsey-emlékplakettet, amellyel mindig egy olyan jeles alkotót tüntetnek ki, aki munkásságával, pályafutásával és műveivel tevékenyen hozzájárult az egyetemes magyar kultúra gyarapodásához. 2015-ben ezt a díjat Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze, a Nemzet Művésze, kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas színművész kapta, aki betegsége miatt nem tudott jelen lenni az eseményen, de telefonon keresztül megható beszédben mondott köszönetet a szervezőknek. Dr. Jánosi Zoltán, a Kölcsey Társaság elnöke laudációjában röviden ismertette a díjazott életútját, megemlítve a leghíresebb filmszerepeit és színházi alkotásait.

Ezt követően az ünneplő tömeg a református temetőbe, Kölcsey Ferenc síremlékéhez vonult, ahol az eseményen részt vevő szervezetek, pártok, önkormányzatok, intézmények helyezték el a kegyelet koszorúit Szatmárcseke leghíresebb polgárának síremlékénél. ***

104

.

Partium


A magyar kultúra napja alkalmából 2015. január 22-én megemlékezést és koszorúzási ünnepséget tartottak a beregszászi Kölcsey-emléktáblánál a költő születésének 225. évfordulója alkalmából. Beszédet mondott Pomogáts Béla irodalomtörténész, az AK tiszteletbeli elnöke. Ugyanezen a napon az Európa-Magyar Házban zajlott le Pomogáts Béla ”A lélek térképe” című tanulmánygyűjteményének bemutatója (amely a szerző 80. születésnapja alkalmából jelent meg az Intermix Kiadó gondozásában). *** Az Ungvári Nemzeti Egyetem magyar karán az alábbi alkotók kiállítása volt megtekinthető:  Molnár Zsolt Magyarlakta települések címerei és pecsétjei.  Kocsis Csaba (Berettyóújfalu) fotóművész Szabad-e sírni c. fotógrafikai kiállítása.  Lőrincz István (Ungvár) III. Kárpátaljai kaleidoszkóp című fotókiállítása. *** Sok fiatalt megmozgató, sikeres versmondó versenyt szervezett a kárpátaljai magyar nyelvű kisiskolások számára a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság.

*** In memoriam Erdélyi Zsuzsanna (1921 – 2015) „Ritkán bukkanhat gyűjtő s kutató olyan mélységesen mély és gazdag lelőhelyre, mint amilyenre Erdélyi Zsuzsa bukkant...” (Csoóri Sándor) Életének 95. évében elhunyt dr. Erdélyi Zsuzsanna művészeti író, néprajztudós, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Nemzet Művésze. Erdélyi Zsuzsanna Komáromban született, 1921. január 10-én. 1953–1963 között a Művelődésügyi Minisztérium népzenei kutatócsoportjában ismerkedett meg a magyar népzene-népművészet gazdag forrásvilágával, 1964–1971 között a Néprajzi Múzeum népzenei osztályán dolgozott. 1971–1987 között a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatócsoportjának lett munkatársa. Szakrális szövegfolklórral, a népköltészet szimbolikájával foglalkozott. 1968-ban hallott először archaikus népi imádságot egy nagyberényi asszonytól, az-

.

Partium

105


óta ezt a középkori eredetű szöveghagyományt, a népi Mária-költészetet, a szóbeliség és az írásbeliség kapcsolatát és a népi vallásosságot kutatta. Több tízezer szöveget gyűjtött. 1980-ban Esztergomban létrehozta a népi vallásosság gyűjteményét. 2002-ben csatlakozott az MMA egyesülethez, 2011-től a megalakult Magyar Művészeti Akadémia köztestület rendes tagja, 2012 és 2014 között a Művészeti Akadémia Népművészeti, Néprajzi tagozatának vezetője volt. 2014 őszén munkájáért az Akadémia a Magyar Művészeti Akadémia Nagydíjában részesítette. „A vallásos néphagyomány és szövegfolklór, a szóbeliség-írásbeliség kapcsolatának legnagyobb hatású kutatójaként a népköltészet szimbolikája és az archaikus apokrif népi szövegek kutatása terén elért, európai összefüggéseket is feltáró munkásságáért” 2014-ben elnyerte a Nemzet Művésze elismerést. Legismertebb művei: Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok (1974), Archaikus népi imádságok. In: Magyar Katolikus Lexikon I. (1993) 388–396., Aki ezt az imádságot... Élő passiók (2001), „…Századokon át paptalanúl…” (2011). *** „Trauma és tabu – a málenykij robot” címmel rendeztek emlékkonferenciát az Országház Felsőházi üléstermében. Kárpátalját 3an képviseltük. Előadást tartott egyebek között dr. Dupka György (Ungvár), Fóris Kálmán egykori túlélő (Tiszabökény) és Molnár D. Erzsébet a beregszászi főiskola kutatója. *** Petőfi-titok címmel mutatták be Nyíregyházán Turcsán András és Buzogány Béla zenés darabját. Az előadást korábban Mátészalkán s Fehérgyarmaton is láthatta a közönség.

***

106

.

Partium


Partium, 2015., tavasz  
Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you