Partium nyár by NoVoPa

Partium Irodalmi, művészeti és közéleti folyóirat XXVI. évfolyam, 2. szám, 2017. nyár SZERZŐINK Bakacsi Ernő (Eger) Barna T. Attila (Budapest) Bertha Zoltán (Debrecen) Czine Árpád (Mátészalka) Dinók Zoltán (Kecskemét) Elek Ottó (Nyíregyháza) Farkas Gábor (Szigetszentmiklós) Fecske Csaba (Miskolc) Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Fülöp György (Nagykároly) Garádi Liza (Budapest) Hágen Ádám (Lakitelek) Halmosi Sándor (Budapest) Kaiser László (Budapest) Kelemen Erzsébet (Debrecen) Kónya-Hamar Sándor (Székelykocsárd) Kürti László (Mátészalka) Marković, Radmila (Kishegyes) Medgyessy Zoltán (Csenger) Nyitrai Levente (Kocsord) Oláh András (Mátészalka) Radnai István (Budapest) Sarusi Mihály (Balatonalmádi) Simon Adri (Budapest) Szilágyi József (Budapest) Szilágyi P. Katalin (Algyő) Szöllőssy Tibor (Nyírmada) Támba Renátó (Ózd) Técsi Zoltán (Tiszaladány) Ványai Fehér József (Gyomaendrőd)

A kiadvány a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre A fedő borítón Czine Árpád „Kicsik és nagyok” című felvétele látható A lapbelsőt Czine Árpád fotói díszítik Főszerkesztő: Oláh András (Mátészalka) Szerkesztők:  Elek Ottó (Nyíregyháza)  Felhős Szabolcs (Vásárosnamény)  Szigeti Gábor (Budapest) Főmunkatárs  Farkas Gábor (Szigetszentmiklós)  Kürti László (Mátészalka) Alapító főszerkesztők:  Ószabó István (Debrecen)  Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Kiadja az UART (Unitárius Alkotók Társasága) Vásárosnamény Lapigazgató: Felhős Szabolcs elnök (Vásárosnamény) WEB: www.unit-art.hu/ A honlap gondozója: Novák Valentin (Budapest) E-mail: olah-andras@index.hu partium2@gmail.com A szerkesztőség címe: Partium Műhely, 4800 Vásárosnamény Pf. 2. Telefon: 06-30/920-4905 A kiadvány a nyíregyházi Örökségünk Könyvkiadó Kft. gondozásában jelent meg.

ISSN 1216-7525 2

Tartalom SZÉPÍRÁS Halmosi Sándor: Nosztalgia ............................................................. 5 Szilágyi P. Katalin: Babaszoba ......................................................... 9 Kelemen Erzsébet: Izzó parázzsal, Ne feledd! ............................... 11 Oláh András: Holtomiglan (részlet) ............................................... 13 Kaiser László: Tűz van, mami! ....................................................... 16 Barna T. Attila: Szadisták, Párbeszéd a szív-katéteres laborban .... 18 Kürti László: bevakult tükör, a műszerész (versek) ....................... 19 Bakacsi Ernő: Pöttömke ................................................................ 21 Fecske Csaba: Gyermekversek ....................................................... 27 Ványai Fehér József: Falﬁrka a Martos Flórában .......................... 30 Medgyessy Zoltán: Helyzet, A Holt-Szamosnál, ............................ 36 Egyszer, Érted (versek) Radnai István: Pasaréti presszó ...................................................... 38 Szilágyi József: Zúzott emlékek ..................................................... 41 Kónya-Hamar Sándor: Farkasbúcsú, Balázsnapi búcsú, .............. 43 Az alpinista halálára, Szoboravató (versek) Radmila Marković: Fájó emlékek .................................................. 46 Dinók Zoltán: Misi fóbiája ............................................................. 48 Fülöp György: Hatalmas életem, A költő itt ül, Rilke, ................... 50 A szimmetrikus város, Öröm (versek) TANULMÁNY Bertha Zoltán: Az ember dallama ................................................... 54 (Szempontok az Áprily-recepcióhoz ) Farkas Gábor: A beavatott olvasó – Czakó Gábor prózai világa ... 61 Elek Ottó: Frankenstein 200 ............................................................ 64 Szöllőssy Tibor: A reformáció kezdete és térhódítása .................... 70 Máramarosban SZILÁNKOK Sarusi Mihály: Pannónia, Szörém, Ménös bora… .......................... 78 Técsi Zoltán: Rituális széptettek X/10. (Beszélni: Arany!) ............. 89 SZEMLE Simon Adri: Az ellipszis gyújtópontjában ....................................... 91 Oláh András: Ima a vonaton ........................................................... 94 Támba Renátó: Üröm és ánizs ....................................................... 97

Partium

UNITÁRIUS SZEMMEL Nyitrai Levente: Csak egy az Isten ............................................... 102 Támba Renátó: Unitárius hitfelfogásom ...................................... 105 Felhős Szabolcs: A megújhodás szele, avagy csak fantázia? ........ 108 NÉPFŐISKOLAI ROVAT Garádi Liza: A kultúraközvetítés megvalósulása .......................... 111 és annak egyéni sajátosságai egy dán népfőiskolán EMLÉKEZÉS Jókai Anna (1932 – 2017) ............................................................. 126 Hágen Ádám: Trianonra emlékezve .............................................. 127 HÍREK ................................................................................................ 129

Partium

Szépírás Halmosi Sándor

NOSZTALGIA rögtönzött vers egy textilkiállítás megnyitójára, a következő megadott szavakra: álom, filigrán, szenvedély, nemes, tiszta, titokzatosság, cizellált, lélek szövet, hagyaték, békesség, transzformáció, szövettest, aranyszál, pókfonál, gyöngyvilág, bársonyos bujaság, illatozó, Nő, múltidéző, valóság A Nosztalgia minden, csak nem a szó szentimentális értelmében vett nosztalgikus film. Semmi köze az európai és amerikai mozikat az utolsó tíz-tizenöt esztendőben elöntő nosztalgiahullámhoz, melyben századunk elsüllyedt évtizedei válnak édes-bús emléktemetővé. Ez a nosztalgia a múltat nem tekinti nemlétnek. Gorcsakov, a költő maga mögött hagyja Oroszországot, mint teremtője, Tarkovszkij, s Észak-Itáliában egy orosz zeneszerző nyomdokain jár. Monográfiájához gyűjt emléknyomokat, miközben megérinti a középkor hitvilága, a romtemplom fedetlensége, önmaga kétségei gyötrik és a gyönyörű Eugénia hitetlensége. A nosztalgia egyfelől elszakadás attól a parttól ahol egységben voltunk a világgal, ahol otthon voltunk /paradicsom, gyerekkor, család, szülőföld, természet, nyelv/, és másfelől megérkezni nem tudás a túlsó partra, ahol már csak úgy érhetjük el az egységet, hogy lemondunk a régiről. A régi és új világ együttléte bennünk a legfájdalmasabb, a szétszakadt tudat állapota ez – „Ott már nincsen, ide még nem tud megérkezni.” Tarkovszkij:Nosztalgia – Filmleírás (port.hu)

Czine Árpád felvétele

Partium

(1) És megint az ablakban ülök És órák óta az esőt hallgatom És a tegnapi 2-0 utórezgéseit legbelül. Igencsak kedvemre való az eső, mondogatja mindig a kislányom önfeledten, és az arcát az eső, az ég felé fordítja, lehúnyt szemmel, szinte extázisban merítkezik meg valamiben, amit ő is csak sejt, talán érez, és átalakul valamivé, ami a lélek ﬁnom, csodás, meleg szövete, ő apamancinak mondaná, mi csak simán transzformációnak, vagy átlényegülésnek, úgy cizelláltabb, sikk. Mert nekünk ugye annyira fontos az árnyalás, létfontosságú, sőt vérre menő, mármár presztízs kérdése, ez emel fel minket, az állatok és önmagunk, és sokszor a valóság fölé, az álomba, ahol életet lehet hazudni, a bársonyos bujaságba, a szenvedélybe, a szépelgésbe, a csendes csalás és önbecsapás békés langymelegébe, a gyermeki titokzatosságba, ami talán többet tud az életről, mint a sokszázezer éves felnőtthagyaték, és ez a kifulladt zápor, ami már csak csurog és puncinedves. Jól mondom, apa? Nem keverem össze?

Partium

(2) Keresve se kereshetsz jobb terepet, Ha átnézel, lenézel, Ha lenézel, megmerevedsz, Ha tested szövet, Lelked is az, Ha lelked maszat, Abban ragadsz, Holtomiglan, Holtodiglan, Keress, keress, Értelmet és nőt is keress, keresd a Nőt, la Femme, a múzsát magadban, ki múltat idéz, illatozik, tiszta, nemes, és ﬁligrán, és meg nem szólalna az Istenért sem, ami igencsak kedvünkre való most, valljuk be, lásd Ronaldót, ki picsog, és a záport, mi csak puncinedves. (3) Te mindig szövetről beszélsz. Mert én mindig szövetről beszélek. Pedig a szövet mindig magáért beszél. És fonódik, mint a villamos. (4) Én szervesnek mondanám, Serv, szerv, szervez, szerez, szolgál, servant, servire, service, servus, szerzemény, de ami nem szervült benned, az le fog válni rólad, és le fogsz válni róla, és nem fog hiányozni, és nem lesz életed, beszéded, gondolatod, mozdulataid része, és nem fogod kapkodni érte a levegőt, nem kaparod le a falat,

Partium

nem nyeled le a nyelvedet kínodban, nélküle is túlélsz, – de minek. (5) Tudom, a pókfonálra vársz, És az aranyszálra, Mi nekem arany és kék, És Dsida Jenő, a sacer. Ha úgy tetszik, gyöngyvilágoutlet. (6) De mégis, mi az élet értelme, mire ez a nagy cécó, a szecesszióé, a szöveté, a madáchi küzdésé, a nosztalgiáé, a folytonos emlékezésé, az örökös visszafordulásé, az ábrándozásé mégis mi, kérdezhetnéd tőlem joggal. Csak kérdeznéd bár joggal. Vagy jog nélkül. Te, ki vagy a mennyekben, asszony, isten, társ, alterego, lírai én, életem, te édes, a lányok angyalok, és a barométer esőre áll, persze. Rég mondtam, ha nem lennél, megváltatlan csüngne a világ. Mert alszanak néha az istenek, És elapadnak mind a szépszeműek. És hogy túlélni csak így tudunk. A test gyengédsége által, Ahogy a lékek szövete, Mit is mondhatnék még? Teljes lélek vagy, És te vagy a kovász. Az ellenpont saját pátoszodon, Az ellenfény, ami szépia. Az édesbüdös muskotáyos cefre, A sokadik prés-press-presse után. A puncinedves.

Partium

Szilágyi P. Katalin

Babaszoba Karácsonyra pont olyan babát szeretnék kérni a Jézuskától, amilyen Etelka néniéknél ül a nagy ágy közepén. A babaszobában. Mikor óvónéni azt mondta, hogy rajzoljuk le, milyen ajándékot kérünk majd, rögtön eszembe jutott ez a szép baba. Én még elég kicsi voltam, mikor odaköltöztünk anyával Etelka néniékhez hátra az udvarba, de emlékszem arra, hogy anyukám leültetett az ágyra, és csak nézett valahova maga elé és akkor kicsit féltem, de aztán azt mondta anyukám, hogy ez itt jó lesz és sóhajtott és megpuszilta a fejem. Olyan kis buta voltam, hogy még a Mackó kutyától is féltem, mert mindig ugatott, mikor kimentünk az udvarra. De aztán Tibi bácsi az ölébe vett, megnéztük a galambokat a kis házacskákban, ahol laktak, úgy hívják, hogy dúc, és Mackó is jött velünk mindenhova az udvaron és nem féltem többet. Anya elmondta nekem, hogy elöl, a nagy házban lakik Etelka néni és Tibi bácsi, aki a ﬁa, mi meg ketten a kert végében a kicsiben és mindig szépen köszönni kell, ha az udvaron találkozunk. Tibi bácsi nevetett és azt mondta, ne mondjam neki, hogy bácsi, mert nem olyan öreg ő, de én láttam, hogy kopasz a feje és szőrök vannak a kezén. Etelka néni is nevetett, megpuszilta a Tibi bácsi fejét, és azt mondta, akkor is az én kicsi ﬁacskám maradsz, ugye. Mindenki nevetett, csak anyukám nem. Tibi bácsi focizni is eljár, úgy, mint apukám, és az én anyukám az óta nem nagyon nevet, mióta apukám elment valahova. Én nem tudom, hova mehetett, Julcsi is kérdezte, a nagycsoportos barátnőm, de neki sem tudtam elmondani. Pedig szeretem Julcsit, mert olyan szép szőke haja van, aranyhaj, és mindig szokott adni a pogácsából, amit a nagyija süt. Anyukám is szokott tésztát sütni, nekem a csokis-kókuszos a kedvencem, de nem sokat ér rá szegény. Varrni szokott otthon sokat, eleinte jó, még nem is ideges, de ha jön a hétvége, akkor nagyon kell neki sietni a varrással, mert leadás van. Én nem tudom, mi a leadás, de az nagyon rossz, mert anya olyankor nem ér rá velem foglalkozni és kiabálni is szokott, hogy menjek ki az udvarra játszani. Egyszer is így kiabált, és én ki is mentem, akkor jött Etelka néni és bevitt magukhoz. Adott cukrot, karamellát egy fehér dobozból, amin virágok voltak. Én kicsit sírtam, mert sajnáltam anyát a leadás miatt, akkor Etelka néni az ölébe vett, és gyere, megmutatom a babaszobát neked, mondta. Bementünk egy szobába, volt ott középen egy ágy sok párnával egymásra rakva és ott ült középen a baba. Olyan arany haja volt neki, mint Julcsinak és királylány ruhája. Én azt hiszem, ilyen ruhában járnak a királylányok, mert pont ilyet láttam a Hamupipőkés meséskönyvemben. Kék fodrok voltak rajta és csillogott. Etelka néni megengedte, hogy játsszak vele ott a szobában, csak kivinni nem szabad, azt mondta, nehogy bepiszkolódjon a szép csillogós ruhája. Azt is elmesél-

Partium

te nekem Etelka néni, hogy még élt neki a férje, addig ők ketten itt aludtak, de már régen meghalt és az óta nem lakik itt senki, csak a baba. Ez a babaszoba. Aztán egyszer esett az eső, mikor leadás volt, és Etelka néni nem volt otthon, de Tibi bácsi bevitt engem a konyhába, ettünk vajas mézes kenyeret és beszélgettünk és megdicsért, milyen okos kislány vagyok. Elmeséltem neki, hogy szoktunk a babával játszani, és akkor bementünk a babaszobába, felültetett az ágyra a baba mellé. Kérdezte, hogy milyet szoktam játszani, mondtam, hogy királylányosat, de ő tud egy jobb játékot, azt mondta. Vetkőztessük le a babát, nézzük meg a ruháit. Én rögtön mondtam, hogy azt nem szabad, nem engedi Etelka néni, de Tibi bácsi azt mondta, nem árul el, mert mi barátok vagyunk ugye, és aki barát az nem árulkodó júdás. Meg is néztük a ruháit, még bugyija is volt. Tibi bácsi kérdezte, nekem milyen bugyim van, megmutattam, hogy eper van rajta. Utána birkózósat játszottunk és sokat nevettünk, mert csikizett. Mire megjött Etelka néni, mi kimentünk a konyhába és cukrot ettünk a virágos dobozból, aztán Tibi bácsi hátra ment a galambokhoz. Etelka néni az ölébe vett, megpuszilta a hajam és sóhajtott, hogy mikor lesz neki ilyen édes kis unokája. Amikor Etelka néni nincs otthon és anya nem ér rá, mert leadás van, akkor szoktam játszani Tibi bácsival az új játékot, a nyöszörgőset. Ez olyan, hogy előtte levetkőztetjük a babát, megnézzük, hogy milyen bugyi van rajtam és lefekszek, a baba mellé, aztán be kell, hogy hunyjam a szememet, mert ilyen a játék, azt mondta Tibi bácsi. Nem szabad lesni, meg árulkodni. Ez a szabály. Ő meg közben nyöszörög és sóhajtozik. Ez a játék. Mikor először ilyet játszottunk, Tibi bácsi sírt, meg olyat mondott, hogy ő egy szemétláda, de ne mondjam senkinek. Máskor már nem sírt. Én szeretem Tibi bácsit és nem árulom el. Egyszer féltem tőle, mert nagyon erősen megszorította a lábamat, mikor játszottunk, de nem nyitottam ki a szememet, mert az nem ér, csak mondtam, hogy ez fáj. Mikor vége volt a játéknak, láttam, hogy piros a feje és izzadt, és azt mondta nekem, sosem bántanálak kicsim. Ő a barátom. Tegnap is éppen elkezdtük a játszást, a nyöszörgőset, mikor egyszer csak megjött Etelka néni. Én szorítottam össze a szememet, ahogy kell, de hallottam a hangját, ahogy kiabálja, hogy mit csinálsz a gyerekkel, te mocsok. És nagyon féltem, mert kivittek az udvarra a sötétbe, aztán becsapták az ajtót, de én hallottam, hogy kiabálnak meg dübörögnek. Leültem a padra, a dúcokhoz, anyukámra gondoltam meg a leadásra és sírtam is kicsit, de aztán odajött a Mackó kutya és néztük együtt a csillagokat.

Partium

Kelemen Erzsébet

Izzó parázzsal Fohász a tanítványokért Izzó parázzsal érintsd meg ajkam mindazt mi szennyezett tisztára mossam! Ifjú szájból mocsári zöldek hatkarmú szörnyek nőnek kúsznak a pórusok felé pókhasú szavak húsba a vérbe gyökeret vernek széttöredeznek a drótozott éjben az elszürkült falak: érintsd meg parázzsal kérlek Uram mi szennyezett parázzsal izzóval érintsd az ajkam mossam mi szennyezett tisztára mossam egészen Uram…!

Partium

Ne feledd! Két iskolatragédia margójára A kígyózó üres szemű csendben egy megkopott hajnalon ha tarisznyádból elfogy az utolsó falat ha a közönytől megtörpült kétrét hajtott éjszakán a magány szétfeszíti az öledbe zárt rezzenéstelen lélekharangot s akit szerettél többet már nem vár rád a szomorúfűz parton ülve a kopott barna padon ahonnan mindig átültetek a rejtett farönkre ha hiába számolod a homokórán lepergő gyöngyöző szemeket amikor könnybarázdás nappalok illata lengi be szobád s a félhomályban árnyak vonulnak végig a falon s a tesztlapon hiába olvasod sehogy sem érted már az összemosódott sorokat: They then walked several miles to the Jaguar showroom int he Urals industrial city of Magnitogorsk... akkor ne feledd: a sötét haragos felhők mögött ott van a Nap s előbújnak az aranyló sugarak

Partium

Oláh András

Holtomiglan (drámarészlet) 6. jelenet Nagybánya, Fekete Sas Fogadó – 1847 szeptembere. Petőfi az asztalnál ül és ír. Júlia csak most ébred. Észreveszi a neki háttal ülő költőt, óvatosan fölkel, lábujjhegyen odasettenkedik, Petőfi mögé áll, átöleli a vállát. SZENDREY JÚLIA (évődve): Már az első éjszaka megszöksz mellőlem? PETŐFI: Eltévesztetted a napszakot, kedvesem. (Kimutat az ablakon.) Már erősen benne vagyunk a délelőttben… (Megcsókolja Júliát, közben a tollat tartó kezét igyekszik távol tartani.) Vigyázz a tintára, össze ne maszatold magad… Nem akartalak felébreszteni. Olyan édesen aludtál. SZENDREY JÚLIA (Petőfi válla fölött közelebb hajol): Verset írsz? PETŐFI: Az úti élményeimet fogalmazom. SZENDREY JÚLIA: Megnézhetem? PETŐFI: Várd meg, míg elkészülök vele! SZENDREY JÚLIA (durcásan): De olyan sokáig nem bírok várni… PETŐFI: Pár perc az egész. SZENDREY JÚLIA: Pár perc?... Te azt csak hiszed… (Csókolgatni kezdi a nyakát, az arcát.) Szerintem tovább fog tartani. Sokkal tovább… PETŐFI (nevetve): Ha a nyakamban lógsz, akkor biztosan… SZENDREY JÚLIA: Szóval máris koloncnak érzel?! Pedig csak egy napos házasok vagyunk. PETŐFI: Nincs nálad édesebb teher… SZENDREY JÚLIA: Hát akkor? (Újra ölelni, csókolgatni kezdi Petőfit.) Nem jut eszedbe semmi? PETŐFI: Te kis telhetetlen… Nem volt elég az éjszaka? SZENDREY JÚLIA (kuncogva): Úgy aludtál, mint a mormota… PETŐFI: Csak ennyire emlékszel? SZENDREY JÚLIA (tettetett töprengéssel): Mi másra kellene még?... Ja, eltörött a kocsikerék… PETŐFI: Pimaszkodsz? (Leteszi a tollat, és felpattan az asztal mellől.) Na, megállj csak! SZENDREY JÚLIA (menekülni kezd – az asztal két végén állnak, az asztalra támaszkodnak és farkasszemet néznek egymással): Mi az, már nem sürgős az írás befejezése? PETŐFI: Várhat. (Próbálja megkerülni az asztalt, de Júlia résen van.) Most máshoz támadt kedvem! SZENDREY JÚLIA: Tegnap a kocsiban azt mondtad, hogy neked szigorú napirended van. S hogy ezt nekem meg kell értenem.

Partium

PETŐFI (ismét Júlia után kap): Te kis bestia! Kötekedni akarsz? SZENDREY JÚLIA (sikerül kitérnie): Szóval ennyire vehetlek komolyan… PETŐFI: Majd mindjárt megmutatom! SZENDREY JÚLIA: Hát csak rajta! PETŐFI (egy mozdulattal becsapja Júliát, aki a karjaiba fut): Most megvagy. Hiába minden ellenállás. (Átöleli.) Foglyul ejtettelek örökre. SZENDREY JÚLIA (hozzásimulva): Kegyelmezz! Megadom magam. (Megcsókolják egymást.) Kopogás hallatszik. Szétrebbennek. Júlia a hálóingét igazítja, s megpróbál az ajtó látószögéből elbújni. Petőﬁ az ajtóhoz lép, kinyitja. A fogadó tulajdonosa érkezik. FOGADÓS: Bocsásson meg kegyelmed. Csak azért bátorkodtam bekopogni, mert a bognármester szólt, hogy elkészült a kerék. PETŐFI: Köszönöm, gazduram. Máris indulunk. FOGADÓS: Azért reggeli nélkül neki ne vágjanak az útnak kegyelmetek! Mikorra készíthetem? PETŐFI: Egy fertályóra múlva lent leszünk. FOGADÓS: Meglesz. (A fogadós meghajol, és távozik. Petőﬁ bezárja az ajtót.) SZENDREY JÚLIA (durcásan): Elrontotta a játékunkat… PETŐFI (magához öleli): Ne sopánkodj, édesem, innen már nem hosszú az út Koltóig. És ott magunkban leszünk, senki sem fog zavarni bennünket. SZENDREY JÚLIA (csodálkozva): Magunkban? A személyzet sem lesz ott? PETŐFI: Azt kértem a gróftól, hogy ha lehet, hagyja üresen számunkra a házat. SZENDREY JÚLIA (nyafogósan): Legalább a szakácsnő maradhatott volna… PETŐFI: A szakácsnő falubeli. Nem lakik a kastélyban… De mindennap bejön. Ne aggódj, nem fogsz éhen halni. SZENDREY JÚLIA: Elég, ha itt vagy mellettem. Máris jóllakottá váltam. PETŐFI: Én viszont nem tudok betelni veled… (Vadul csókolni kezdi a lány nyakát.) SZENDREY JÚLIA (évődve kibontakozik az ölelésből): Nem azt mondtad, hogy egy fertályóra múlva lent leszünk a reggelinél? PETŐFI: Már megint kezded?... Legfeljebb várnak. (Újra átöleli a lányt.) SZENDREY JÚLIA (elhárítja): Várj… Most már valahogy csak kibírjuk Koltóig… PETŐFI (durcásan): Ha tényleg így akarod. SZENDREY JÚLIA (vigasztalón): Már úgyis ébren van mindenki… Meg aztán össze is kell pakolnunk. PETŐFI (beletörődve): Na, jó. Készülődjünk. (Az ablakhoz lép. Nézi a várost. ) Gyönyörű napunk van… SZENDREY JÚLIA (élcelődve): Szebb, mint a tegnapi? PETŐFI (visszafordul): Most már folyton kötözködni fogsz? SZENDREY JÚLIA: Csak ha butaságokat beszélsz… Elvárom, hogy a tegnapi legyen a legszebb napod.

Partium

PETŐFI: Annak ellenére így gondolod, hogy atyád részt sem vett az esküvőnkön? SZENDREY JÚLIA: Majd megenyhül, ha látja a boldogságomat. PETŐFI: Ha látja… Ha akarja látni egyáltalán… Nekem azonban úgy tűnt, nem kíváncsi ránk. SZENDREY JÚLIA (tépelődve): Őt is meg kell értened… Kettős fájdalma van. Megsértetted… És csalódott bennem is. PETŐFI (fölfortyan): Megsértettem? Ő alázott meg engem! Csupán kiálltam az igazamért! SZENDREY JÚLIA (odafut hozzá, átöleli): Ne kezdjük újra. Csak örüljünk egymásnak… PETŐFI: Pedig a tüske itt bennünk tovább fertőz. SZENDREY JÚLIA: Ne gondolj most ezzel… Apám szeret engem. A szeme fénye vagyok. Mindent megtenne értem… Jót akart, csak rosszul akarta, s most háládatlannak gondol. PETŐFI: Ő akart férjet választani neked! Ez a szeretet?... Helyetted dönteni? S ha nem követed az akaratát, akkor máris megtagad? Ennyit ér a vér szava? ... És a te akaratod? Az nem számít, te kit szeretsz? SZENDREY JÚLIA: Azt hitte, vonz majd a könnyű élet egy nemes ifjú oldalán. S hogy jelöltjeinek valamelyike elnyeri majd a tetszésemet… PETŐFI: Látod, ez sért legjobban! Az fáj neki, hogy nem vagyok nemes, nincsenek birtokaim, vagy legalább jól ﬁzető hivatalom! Mindegy, mit érek, csak vagyon legyen!... Ó, hogy gyűlölöm ezt a szemléletet! Ezért kell kiirtani minden gyomot, ami ember és ember között egyenlőtlenséghez vezet. SZENDREY JÚLIA: Ehhez föl kellene forgatni a világot. PETŐFI: Hát fölforgatjuk! Vagyis dehogy: csak a fejéről a talpára állítjuk végre! SZENDREY JÚLIA: Előbb jussunk el Koltóra, szerelmem… (Újra megcsókolják egymást.) PETŐFI (kibontakozva az ölelésből): Tudod, min gondolkodom?... Hogy miféle jelnek tekintsem azt a keréktörést, amit útban idefelé elszenvedtünk… SZENDREY JÚLIA: De hiszen annak a keréktörésnek köszönhetjük a tegnap estét és éjszakát… Nem volt jó? PETŐFI: De. Nagyon. SZENDREY JÚLIA: Hát akkor?... (Ismét összebújnak.) Egyébként is… Olyan izgalmas volt parasztszekéren bezötykölődni Nagybányára. Álmaim netovábbja… PETŐFI (gyanakvással nézi a lányt, aki komolyságot próbál magára erőltetni): Úgy látom, te mégsem férsz a bőrödbe… (Ismét elkapja a menekülő lányt. Átöleli, vadul csókolni kezdi.) Ezért büntetést érdemelsz… SZENDREY JÚLIA (szelíd tiltakozással): Jaj, ebből sem lesz így reggeli… PETŐFI (Két csók között): Hagyjam abba? SZENDREY JÚLIA (megadón sóhajtja): Ne hagyd… (Petőﬁ ölbe kapja Júliát és az ágyhoz viszi.) FÜGGÖNY

Partium

Kaiser László

Tűz van, mami! Olyan fojtogató, feszült volt minden. Csak a rengeteg kis mackó nyugtatta meg igazán Lacikát. Legalábbis egy ideig. Mert mindig eljött az az óra, amikor az édesanyja nagy zsákba tette a macikat, aztán Lacikával vagy nővérével, vagy éppen egyedül elvitte az állatokat. Nem kellett sokat utazni, csupán egy megállót a trolival, furcsa volt, hogy az utcát így is meg úgy is emlegették a felnőttek, olykor Rudas László utcának, de legtöbbször Podmaniczky utcának. Itt vették át a fahánccsal kitömött medvéket. Lacika édesanyja a válás után otthon akart maradni gyermekeivel, bedolgozást vállalt, ezzel a furcsa szóval emlegette a mackókészítést mindenkinek. A kisfiú boldog volt, amikor megérkeztek a macidarabok: a szövetből készült mackótestek és mackófejek. S örült annak is, mikor meghozták a nagy bálában a finom illatú faháncsot. Szerette nézni, ahogy édesanyja a fahánccsal keményre tömi, aztán összevarrja a mackótesteket és mackófejeket, s végül fekete cérnával szemet, szájat, orrot varázsol a buksikra. És gyűltek, gyűltek a kész játékok, magasodott a halom a szoba egyik sarkában. Ezt a magasodást nem igazán szerette Lacika, mert tudta, ha akkora már a mackóhegy, mint ő, nem sokáig maradnak itthon az állatkák. Ezt a mostani macihegyet nem vitték el. Készen voltak ugyan az állatok, de édesanya nem indult el velük. Még veszélyes, hallotta Lacika sokszor. Nemrégiben édesapa is náluk volt, pedig nem szokott feljönni, mindig a kapu előtt várt a gyerekekre, hogy együtt lehessenek. Most itt volt, s azt mondta: kell még egy kis idő, hogy elvihesse magához Lacikát és nővérét. S ugyanazt mondta, amit mások is: veszélyes az utcán! Ebből nem sokat értett Lacika. Azt tudta, mi az a veszély, amennyire egy alig négyéves fiúcska tudhatja. S hallotta sokszor, hogy a felnőttek dühösen szidnak valakit. Valami Kádárt szidtak mindig és valami oroszokat. Az édesapa a találkozáskor kiabált, ami különben szokatlan volt. – Elhoztam előre a pénzt, hagyd azokat a játékokat, még le is lőhetnek az utcán. – Vegyem úgy, hogy az életét kockáztatta a tanár úr a tartásdíj miatt! – kiabált az édesanya is. Ettől a naptól fogva az amúgy nem sírós Lacika sokat sírdogált esténként, de nem árulta el, hogy miért. Bújt, ám másképp a mamihoz, majd lassan álomba sírta magát, előtte még lövéseket, kiabálást hallott, átlőtt, vérző macikat látott. A sok békés mackó aztán napközben mindig megnyugtatta, jó volt rájuk nézni, jó volt megsimogatni egyet-egyet. A maciállatkert, így hívta a sarkot. Ő pedig állatápoló volt, gondozó, ő volt a mackók mindenese. S ahogy közeledett a karácsony – egyre többet emlegette édesanyja a Jézuskát, az apa is mondta az utolsó telefonbeszélgetéskor, hogy nemsokára már biztos tudnak találkozni –, úgy kezdett félni Lacika attól, hogy nem sokáig maradnak náluk a macik. S amitől Lacika tartott, bekövetkezett. Egy nap édesanyja – éppen esni kezdett a hó – boldogan közölte: holnap vihetem a macikat. Édesapának is megtelefonálta, hogy újra lesz munkája. Nem értem, hogy ez miért baj, emelte meg a hangját, aztán gyorsan befejezte a beszélgetést. Lacika közben kisurrant a konyhába, onnan pedig kedvenc helyére, a konyhából nyíló szobácskába. A Sziget utcai nagy pesti bérház múltat idéző része volt a hajdani cselédszoba, amelyet most lomtárnak használtak, itt tárolták a faháncsot is. A bála ijesztő, formátlan jószágként nézett szembe Lacikával: egy hosszú, nagyon

Partium

hosszú szál lógott ki belőle, egészen a konyháig, mintha szinte farkincája lenne a furcsa lénynek. Mi történne, ha égne a farkinca, villant meg Lacika fejében, mire végigégne a tűz, addig el tudnám oltani. Baj lesz, dörömbölt a ﬁgyelmeztetés. Nem lesz baj, nyugtatta a feleselő gondolat. Próbáljuk ki! A végső döntés megszületett. A konyhában, a gáztűzhelyen lévő gyufa Lacika kezébe került, egy mozdulat, és égett már a gyufa, még egy mozdulat – a láng az állat faháncs farkincájához ért. S a tűz egy pillanat alatt végigfutott a szálon, a következő pillanatban a bála lángba borult. Lacika csak állt, nézte, nézte, nem tudott elszakadni a látványtól. Tűz, igazi tűz! Aztán érezte a meleget, a forróságot, és mint aki most tér magához, szívébe ütött a félelem, a félelem a tűztől, egyáltalán attól, amit tett. Megfordult, átszáguldott a konyhán, a hosszú előszobán, be édesanyjához, aki éppen a macikat rakta az ismerős, nagy zsákba. Lacika odafutott hozzá, két kézzel kapaszkodott karjába és zokogva kiabálta: – Mami, tűz van! Tűz van, mami! *** Ez a gyerek nem normális, mondta a kihívott tűzoltók parancsnoka, miután könnyen eloltották a tüzet. A rendőrök a fejüket csóválták, egyikük azt javasolta, hogy nagyon ajánlatos lenne orvoshoz vinni Lacikát. Abban mindenki egyetértett az izgatott, sandán is tekingető szomszédokkal együtt, hogy sokkal nagyobb baj is lehetett volna, óriási szerencséje volt a családnak. Lacika pedig megúszta büntetés nélkül, bár ezt a nővére sehogy sem értette. Az édesanyjuk még azt sem hagyta, hogy beszéljenek a tűzről, és azt sem, hogy a találkozáskor az apa kérdőre vonja a gyereket. Aztán eljött a karácsony is, a bejglik és a karácsonyfa illata a füstszag emlékét is elűzte. A cselédszobába új bála érkezett, minden visszatért a régi kerékvágásba. Lacika nem sírt esténként, s mint korábban, úgy bújt újra a mamihoz. A gyufát zárták Lacika elől – ennyi volt a változás. A füstös fal és az ajtón fölpattogzott olajfesték emlékeztetett sokáig a tűzre: nem volt pénz festésre, mázolásra.

Czine Árpád felvétele

Partium

Barna T. A ila

Szadisták – A francba! Nem tudom megszúrni! – tör ki Borbála nővér. – Teljesen összeestek a vénái. Előtte az ágyon hatvan körüli, nagydarab, kopaszodó férfi fekszik. Most hozta be a mentő, infarktus gyanújával. Meztelen felsőteste verejtékben úszik, kapkodva szedi a levegőt, tágra nyílt szemmel bámul a mennyezetre. Borbála legalább tíz perce kínlódik vele. Mindkét karján megszúrta már négyszer. Reszket a szája. Ráadásul a hátába is belehasít a jól ismert fájdalom – fél éve sincs, hogy megoperálták a gerincével. Odavágja a fecskendőt. Kiegyenesedik, halkan sziszegve tapogatja a derekát. „Hiába, nem nekem való már ez a hajladozás.” A férfi eddig összeszorított fogakkal tűrt, most kifakad: – Maguk szadisták! Balázs, fiatal orvos, akinek az elmúlt éjszaka borostája nőtt és véresek a szemei, a nővérpultnak támaszkodva egy lázlapra ír valamit. Néha elfojt egy ásítást. Leteszi a tollat, a beteg felé fordul. Arcán gyűrött mosollyal sóhajtja: – Kedves uram, így igaz. Azok vagyunk. Szadisták. Csak mi nem élvezzük.

Párbeszéd a szív-katéteres laborban – Jaj, drága főorvos úr, olyan szépet álmodtam! – sóhajtja az ötvenéves férﬁbeteg a műtőasztalon, miután végre kinyílt a szeme. Hosszú percekbe telt, mire sikerült újraéleszteni. – Maga csak ne álmodjon itt nekünk – morogja a főorvos a maszk mögül. Keze fejével törölgeti verejtékes homlokát. – Se szépet, se csúnyát. És indul, hogy megigya a harmadik bögre kávét – keserűn –, és felbontsa a második doboz cigarettát. De előtte még megszorítja a beteg vállát hatalmas markával.

Partium

Kü i László

bevakult tükör csak szellemileg ne nőj fel soha! ne legyél szerelmes, a világért se költő! maradj tanár, bádogos, nyomdász vagy kőműves! napszámos, becsatornázható alak. nődnek magánbirtoka, jól vasalt, kirakati darab! napszítta, eggyé emelt préda, föltartott szürke vagy fakó, egy csak a sokból! kiszámítható, megszégyeníthető biztos anyag! ne tűnj szakadtnak, gyűröttnek, de gyűrött legyél és szakadozott szövet! vizesen jól fésült, tiszta verejték, ragyogón áztató, akár a balgák könnye. mindenek fölött hallgatag, mindenek alatti bevakult tükör.

Czine Árpád felvétele

Partium

a műszerész „dunát lehetne velem rekeszteni!” de nem hiszel a művégtag készítőnek, amikor egy kocsmában meséli élete nagy törését, elszakadásait. hosszúlépést rendel, konyakkal, viccesnek tartod, de nem röhögöd el magad. majd ott folytatja, hogy fusiba jár a kliensekhez, évente cserélgeti alattuk a műgyanta lábat. ő nem tud megállni a sajátján, mióta elvált. iszik, az anyjával él, gyermektartást ﬁzet. a műgyanta testbarát anyag. könnyű és jól illeszkedik a kar- és lábcsonkokhoz. de ki gondolná, hogy mikor formába önti a forró anyagot a mester, bőrrel érintkezve vagy csak belélegezve is a gőzét, halálos méreg. az elhanyagolt, cukros melósok alól fogy el a láb legelőbb, azt mondja, majd csak aztán kezdenek el vakulni, ahogy fusiba igazgatod a lépés hosszát, borús délutánokon.

Partium

Bakacsi Ernő

Pöttömke Legtöbb kocogó társammal ellentétben én ezt a tevékenységet nem estefelé, hanem reggel végzem. Egyszerű oka van ennek, nekem ez az időbeosztás felel meg jobban. Reggel fél hétkor kelek, hétkor elindulok a lakásomtól és a futás a hozzátartozó gimnasztikával negyven percig, vagy egy órahosszáig tart. Ha csak a tóig futok, akkor negyven perc, ha meg is kerülöm a tavat, akkor egy óra. Hogy mikor kerülöm meg a tavat? Legtöbbször nem tudom előre. Függ ez a pillanatnyi lelkiállapotomtól és az időjárástól. Miután hazaértem, lezuhanyozom, borotválkozom és reggelizem. Kilenckor átsétálok az irodába. Nem is séta ez, csupán néhány lépés, hiszen az irodám a házamban van. Nem nagy cég az enyém, összesen két szobát foglal el. Adótanácsadással és kisebb cégek könyvelésével foglalkozunk. Azért fogalmazok többes számban, mert van két alkalmazottam is, Mártika és Tibor. Mártika is képesített szakember, de ő a mindenes. Ellátja a titkárnői feladatokat, de a takarítás is a feladatai közé tartozik. Amikor belépek az irodába, megcsap a friss kávé illata, először elfogyasztok egy adagot, aztán jön a munka. Az ügyfeleim, a vállalkozók többnyire délután, sokszor munka után keresnek fel, hozzák az anyagot, vagy kérik a felvilágosítást. Leginkább akkor tudnak időt szakítani a nagy hajtásban. Ebből a tevékenységemből ugyan nem leszek milliárdos, de tisztességesen megélek belőle. És ez nekem elég, nem vágyom többre. Visszafelé futottam már, éppen az óvodánál jártam, amikor észrevettem, hogy egy kislány a kapuban áll és sír. Látom, hogy folynak a könnyei, csendben sír, kis kezében egy mackó, melynek a fülét gyűrögeti. Megálltam, leguggoltam hozzá, hogy jobban lássam. Egy szőke, kékszemű kislány tekintett rám a könnyfüggönyön keresztül. – Mi a baj, kicsim? Miért sírsz? – kérdeztem, miközben papírzsebkendővel letöröltem a könnyeit. Meglepetésemre nem ijedt meg, nem húzódott el, úgy nézett rám, mint régi ismerősre szokás. – Nem tudok bemenni az oviba, nem tudom kinyitni az ajtót – hümmögte. Lenyomtam a kilincset. – Itt nem is lehet. Bezárták. A másik ajtó a bejárat. Látod – mutattam oda – az, ahol az anyuka most megy be a kisﬁával. Már nem sírt, én pedig kíváncsi lettem. Továbbra is előtte guggoltam. – Egyedül jöttél? Egyedül szoktál oviba járni? – Anyu hoz el, de most kitett az autóból, mert nagyon sietett. Azt mondta, menjek be, időben értem jön. – És te rossz kapun próbáltál bemenni, de már nincs semmi baj. Gyere, bemegyünk. No, add a kezed, ne félj tőlem. – Nem félek én a bácsitól. – Jól van, Pöttömkém. – Én nem Pöttömke vagyok, engem Hajninak hívnak. Jól felvágták a nyelvét ennek a csöppségnek, de értelmes gyerek – gondoltam. – Értem, a Hajni a Hajnalka becézése, ha jól tudom. Nem szólt, csak egyetértően bólogatott.

Partium

– Nagyon szép neved van, tudod-e? – Tudom,– és már mosolygott. Már a másik bejárat felé tartottunk, amikor megkérdeztem. – Az oviban mi a jeled? – Nap. Napocska. – Ez igen – füttyentettem. – Nem tudom, hogy ez véletlen-e, vagy az óvó néni akarta így, de nagyon passzol a nevedhez. Tudod, amikor a Nap felkél, amikor még alig látszik belőle valami a látóhatár szélén, azt nevezik hajnalnak. Téged neveznek úgy – álltam meg. Rámnézett. Nem válaszolt, de a szeme is mosolygott. A bejáratnál álltunk, kinyitottam az ajtót. – Bemenjek veled? Kissé tétovázott, aztán megrázta a fejét, hogy nem kell. Éppen jött egy anyuka a csemetéjével, vele lépett be. – Szervusz Pöttömke, bocsánat Hajni – szóltam utána. Kis kezével visszaintett, míg a másikkal most is a maci fülét szorongatta. Nem kocogva, már bandukolva mentem a lakásomig, mert felszakadt a seb. Nagyon, nagyon szomorú lettem, szinte fizikai fájdalmat éreztem. A kislányom, a Kiskati éppen ennyi idős lenne. Csoporttársa lehetne Hajninak. Istenem, a két Kati – sóhajtottam. Édesanyám nevezte így őket, a menyét és az unokáját. A feleségem volt a Nagykati, a kislányom a Kiskati. Ő is nagyon szerette őket. Az átkozott kamionsofőr… Egész nap nem tudtam szabadulni ettől a találkozástól, a síró Hajnikától. Csodálkoztam az anyja naivságán és egyre dühösebb lettem rá. Hogyan lehet ilyen felelőtlen egy anya? Nem olvas újságot, nem néz tévét? Tele vannak a híradások eltűnt, megerőszakolt gyerekekkel. Hogyan lehet kitenni az autóból egy ilyen csöppséget? Tetejében még Hajnika egy aranyos, barátságos, jóhiszemű gyerek. Nem félt tőlem sem. Elvihettem volna bárhová. Az anyja megtette vele ezt már máskor is? Lehet, hogy nem, mert akkor betalált volna az oviba. De ezután megteheti, hiszen már sikerült. Nem hagyott nyugodni a gondolat, féltettem ezt a gyereket. Beszélnem kell az anyjával – döntöttem el. Reggel megvárom az óvodánál, ez a legbiztosabb pont, délután nem tudom, mikor megy érte. Jól kalkuláltam, talán öt percet vártam, amikor megjöttek. Egy jól ápolt, meglepően csinos, halványzöld kosztümben lévő hölgy lépett ki a kocsiból. Szőke haj omlott a vállára, azt csak később állapítottam meg, hogy neki is kék szeme van. A bejárati ajtónál vártam, amikor odaértek, megszólítottam. – Elnézését kérem a zavarásért, csak egy percre tartom fel – mondtam és bemutatkoztam. Az asszony csodálkozva, kissé megütközve nézett rám. – Mit óhajt? Sietek és ez nem ismerkedésre való hely – mondta flegmán. – Nem is annak szántam, de a minap én engedtem be a kislányát az óvodába, mert nem tudott bemenni, a kapuban sírdogált. – Ön volt az? Rendes volt magától. Köszönöm. – Nem kell megköszönni, nem azért tettem. Szeretném felhívni a figyelmét, hogy ez könnyelmű lépés volt a maga részéről. Nem szabad egy kislányt csak úgy az utcán hagyni, amikor annyi szörnyűség történik mostanában, amikor… A szavamba vágott. – Ezt akarta mondani? Köszönöm a kioktatást – és Hajnit maga után húzva beviharzott az óvodába. No, ezt jól megkaptam – morogtam magamban –, de megérdemlem, miért kell ne-

Partium

kem más magánügyeivel foglalkoznom. Felelőtlen vadmacska ez a nő. Nem gondoltam volna, hogy ez a csodálatos test egy hárpiát rejt. Elromlott a hangulatom e sikertelen próbálkozás után. Bántotta a hiúságomat is, ahogyan a nő lekezelt, de igazából Pöttömkét sajnáltam. Mi vár erre az ártatlan gyerekre, ha így nevelik, ennyire szabadon hagyják? No de mit tehetek? Ilyen a világ, és mi közöm nekem más családi életéhez. Lekötött a munkám, elfeledkeztem már a reggeli találkozásról, tizenegy óra lehetett, amikor szólt Mártika, hogy egy nő keres telefonon. Kapcsolja ide, szóltam át és felvettem a kagylót. Valamelyik megbízóm, gondoltam, aki a főnökkel akar valamit megbeszélni. Mindig akad ilyen ügyfél, aki a legegyszerűbb ügyet is velem akarja megtárgyalni, noha a kollégáim nálam is jobban ismerik a cégüket, hiszen ők könyvelik a forgalmukat. A könyvelés bizalmi szolgáltatás is, és ezek a jólelkek azt gondolják, hogy csak a főnökkel lehet megbeszélni bizonyos ügyeket. – Majoros Istvánnal beszélek? – kérdezte egy kellemes női hang. – Igen, Majoros vagyok. Mivel lehetek a szolgálatára? – Elnézését szeretném kérni Majoros úr a reggeli viselkedésemért. Én vagyok Hajni anyukája, Butykó Sándorné, Éva. Tudja, nagyon meglepődtem, a megszólítását leszólításnak gondoltam az első pillanatban. Igazán röstellem magam. Kérem, ne haragudjon. Köszönöm, hogy segített Hajninak a múltkor. – Természetesen. Semmiség ez, bárki megtette volna. Reggel csak arra szerettem volna felhívni a ﬁgyelmét…. – Tudom, és igaza van. Hajnit mindig bekísérem, de akkor nagyon kellett rohannom, és olyan sokszor mentünk már be. Azért gondoltam úgy… – Ne mentegetőzzön, értem. És nincs semmi baj. Aranyos kislánya van. Jót beszélgettünk, említette? – Igen. Meg is lepett, hogy így viselkedett önnel szemben, mert általában nem olyan haverkodó típus. – Nagyon szeretem a kisgyerekeket. Bizonyára megérezte. Gondolom, a férje korábban megy dolgozni. Mindig ön viszi az óvodába? – Egyedül nevelem. – Nem tudtam. Bocsásson meg az udvariatlan kérdésért. Ha máskor is segíthetek valamiben, szívesen teszem. – Köszönöm a kedvességét. Viszont hallásra. Kattant a készülék, letette a kagylót. Ez a váratlan hívás gondolkodásra késztetett. Annyit megjegyeztem, hogy Évának hívják, a férje nevét elfelejtettem. Nem is tűnik vadmacskának, állapítottam meg. Csodálkozva vettem észre magamon, öröm tölt el, mert kiderült, hogy egyedül neveli a kislányát. Elvált, vagy özvegy, mint én? Butaság ezen gondolkodnom, intettem magam, biztosan van valakije. Ilyen csinos nő nem élhet egyedül. Rendes volt tőle, hogy felhívott, exkuzálta magát. Intelligens nő. De honnan tudta, hogy ki vagyok? Igaz, reggel bemutatkoztam, megjegyezte volna a nevem? Ha igen, akkor nagyon jó a megﬁgyelőképessége. Én bemutatkozáskor legtöbbször nem is értem a kimondott nevet, ha mégis, akkor igen gyakran azonnal elfelejtem. Napok teltek el és azon kaptam magam, hogy a kelleténél többször foglalkozom Hajnival, illetve az anyjával. Reggeli kocogásaimat igyekeztem úgy időzíteni, hogy találkozzam velük. Amikor ez sikerült, futás közben intettem nekik, Éva kedvesen visszaintett. Hamarosan kitapasztaltam, hogy melyik az a negyedóra, amikor az óvo-

Partium

dánál kell lenniük. Úgy vélem, őket sem lepte meg, hogy már majdnem naponta találkozunk. Néha megvártam őket az ovi bejáratánál, úgy tettem, mintha éppen tornásznék, nyújtanék, váltottunk néhány szót. Nem volt bátorságom Évához közeledni, randevút kérni, féltem az elutasítástól. Pedig egyre jobban ez járt az eszemben. Aztán egyszerre megoldódott a probléma. Lehet, hogy Éva készakarva eszelte ki az egészet, azóta sem tudom. Kora délután telefonált. – Jó napot, Majoros úr. Éva vagyok, megismeri a hangomat? – Csókolom Évike. Hogyne ismerném fel, csak ilyen gyönyörű nőnek van ilyen kellemes hangja – bókoltam meglepetésemben. Miben segíthetek? Adótanácsadás…. Nevetett. – Nagyon nagy szívességet szeretnék kérni öntől. Előre elnézését kérem, de szorultságomban nem tudok máshoz fordulni. – Parancsoljon velem. Ha lehet, mindent megteszek. – Egyszer felhatalmazott arra, hogy kérhetek magától. Most jött el az ideje. Elfoglaltságom miatt minden szerdán anyám megy Hajniért az óvodába, ha ő sem tud, akkor Margó, az egyik dadus viszi el, hozzájuk megyek érte. Fáradtságát persze kompenzálom, de ez most nem tartozik ide. Anyám most beteg, Margónak is akadt valami dolga, nem akarom a szomszédokat erre kérni. Ha megtenné, hogy elhozza Hajnit, nagyon megköszönném. Természetesen csak akkor, ha ez nem okoz problémát. – Nagyon szívesen. Örömmel teszem. – Köszönöm. Nem is tudom, hogyan háláljam meg. – Majd megegyezünk– nevettem el magam. – Hétre tudok érte menni. Megfelel így? – Persze. Emiatt ne idegeskedjen, jöjjön, amikor tud. – Ismételten köszönöm. Szólok az ovinak, hogy adják oda magának a gyereket. Szinte percre pontosan érkezett. Először jött be a lakásomba, mindketten kissé félszegek voltunk. Elfogódottságunkat Hajni oldotta fel, aki olyan természetességgel viselkedett, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Rögtön mutatta az anyjának, hogy milyen szép Barby babát kapott tőlem. Éva szóvá tette, hogy nem kellett volna a gyereknek vennem semmit. Mennyibe került, kiﬁzeti, és szólt Hajninak, hogy öltözzön. Csak nem akar máris elrohanni? – kérdeztem. Leültünk a nappaliban. Gyümölcsöt tettem az asztalra, miután közölte, hogy ilyen későn kávét és teát már nem iszik. – Nem vettem Hajnikának semmit. Ez a baba, ami most a kezében van, a kislányomé volt. Megmutattam neki a játékait és mondtam, hogy válasszon közülük, ami megtetszik neki, elviheti. – Nem tudtam, hogy nős – lepődött meg Éva. – Azt hittem, agglegény. – Egyik sem. Özvegy vagyok. A kislányom….egyidős lenne Hajnival…, ha élne. Talán csoporttársak lennének az óvodában. – Bocsásson meg. Nem tudtam. Ez szörnyű – dadogta Éva. – A feleségem és a kislányom egyszerre….– elcsuklott a hangom. – Ennek már több mint két éve. Az anyósom születésnapjára mentek. Péntek délután, munka után indultak. Nekem szombaton délelőtt volt egy fontos megbeszélésem. Úgy volt, hogy szombat délután busszal én is megyek és vasárnap délután együtt jövünk vissza. A kamionsofőr vezetés közben elaludt. Az autót a szalagkorlátnak nyomta. Kis túlzással a kocsiból egy vastag fémlap lett. Mindketten azonnal meghaltak. Hallgattunk.

Partium

– Rettenetes – mondta végül Éva. Én jobban jártam. Engem csak elhagytak. Nem szóltam semmit. Kis idő múlva folytatta. – Sanyi, a férjem, mindig kalandvágyó ember volt, olyam, aki egy helyen nem tud sokáig megmaradni. Állandóan fantáziált, kissé álomvilágban élt. Egyszer azzal állt elő, ennek lassan már két éve lesz, hogy menjünk ki Angliába. Én ellenálltam, azzal érveltem, hogy itt mindkettőnknek jó állása van, van lakásunk, itt élnek a barátaink, rokonaink. Kint idegenek lennénk, a nyelvet ugyan úgy-ahogy beszéljük, de ezen kívül semmi. Nem tudtam lebeszélni. Azzal ment el, hogy egy-két hónapot megpróbál, aztán majd meglátjuk. Hetente beszéltünk telefonon, leveleket is írt, fél év múlva hazajött. Előkészített mindent – mondta. – Most már mehetünk. Jó állást kapott, taxisofőrként alkalmazza egy cég. Én ezt akkor sem hittem el, most sem hiszem. Hogyan lehet egy tízmilliós városban taxisofőr valaki? Ahhoz helyismeret kell, amit fél év alatt lehetetlen megszerezni. Két hétig volt itthon, aztán visszament. Abban maradtunk, ha jó lesz az állása, ha már megfelelő lakást szerzett, akkor kimegyünk mi is Hajnival szétnézni. Ott majd eldöntjük, hogyan tovább. Elvitte a tartalék pénzünket is, mondván, kell a lakás foglalóhoz. Azóta nem hívott telefonon, nem írt, nem láttam. Eltűnt, felszívódott. Ahol lakott, oda nem ment vissza, mobilja nem működik. Értesítettem a rendőrséget, kerestettem. Annyit sikerült kideríteni, hogy állítólag nem él Angliában. Visszament Londonba, Amerikába vett repülőjegyet, de nem érkezett meg. Az amerikaiak azt állítják, hogy oda nem lépett be. Még várnom kell néhány évet, hogy halottnak nyilvánítsák. Ezért mondtam, hogy engem csak elhagytak, de ez sem nagyon vigasztaló. – Micsoda emberek vannak. Hogyan lehet ilyen gyönyörű nőt, és ilyen aranyos kislányt elhagyni? Már ismerjük egymás történetét. Szomorú ez, de mit tegyünk? Az élet már csak ilyen, kinek így, kinek úgy. Az élet megy tovább. Élni kell, küzdeni, mert van feladatunk. Az Istennek van valamilyen célja velünk, el kell végeznünk azt, be kell tölteni rendeltetésünket. Tudja kedves Éva, engem ezek a gondolatok segítettek át a krízisen. Már közel álltam hozzá, hogy feladjam. – Soha nem szabad feladni. Most nem a férjemre gondolok, mert ő már nem számít az életemben semmit, akár előkerül, akár nem. Mindig kell, hogy az ember előtt kitűzött cél legyen. Reális cél. A cél ösztönöz és erőt ad. – Nem tudtam, hogy maga ﬁlozófus – mosolyogtam Évára – de igaza van. – Jaj, elszaladt az idő – nézett az órájára Éva. – Nagy szívességet tett és még fel is tartjuk. Gyere Hajnikám, menjünk. Vacsoráznod, fürödnöd kell… – Már mi vacsoráztunk – szóltam közbe. Hajnika vajas-mézes kenyeret evett és egy körtét. – Pista, maga túlzásba viszi…. – Pszt – tettem a számra az ujjam, a másik kezemmel pedig elkaptam a kacsóját és megpusziltam örömömben, mert először mondta ki az utónevem olyan természetességgel, mintha évtizedek óta barátok lennénk – szóra sem érdemes – feleltem. Ezután Évával rendszeresen találkoztam, hét közben is, ahogy időnket egyeztetni tudtuk, hétvégén mindig. Színházba mentünk, kirándultunk, ha kedvezőtlen volt az idő, szakácstudományommal kérkedtem. Éva sem főzött rosszul, de amit én főztem bográcsban a házam kertjében, senki sem hagyta dicséret nélkül. Hajni volt erre a legbüszkébb, mert körülöttem téblábolt, és én azt mondtam, hogy ezt ketten főztük. Na-

Partium

gyokat sétáltunk és nevettünk. Az óvodában már természetesnek vették, ha én mentem Hajniért. Egy őszi estén Hajni kérésére mesét néztünk a tv-ben. Pöttömke az ölembe fészkelte magát miközben a képernyőre meredt. Egyszer csak rám emeli a szemét és azt kérdezi. – Ugye, ma itt alszol? Nem tartom magam szégyenlősnek, de azt hiszem zavarba jöttem. – Ha anyukád is beleegyezik –nyögtem ki. – Igen. Pista bácsi ma itt alszik – mondta Éva miközben nyakig elpirult. Hálásan nyúltam Éva keze után, de Hajninak ennyi nem volt elég. – Veled alhatok? Láttam, hogy Éva szólni akar, de intettem neki, hogy ne. Megsimogattam a kislány fejét. – A te ágyadban nem férnénk el ketten, de azt megígérem neked, hogy lefekvéskor mesélek neked, amíg elalszol. – Az jó lesz.

Czine Árpád felvétele

Partium

Fecske Csaba

Medvés Mackó volnék, egy kedves kis medve, nem vagyok soha elkeseredve, szép fényes és jól szabott a bundám, milyen ízű a méz hogyne tudnám, huncut kis bocsokból van egy bandám, félre vonulunk, jókat brummogunk, tisztelettudó kis bocsok vagyunk, akik megtanulták az illemet, tudják egy bocs mikor és min nevet, télen hosszan lehunyja szemét. amíg napok gurulnak szerteszét, de jön majd a tavasz és a nyár is a medve-nép majd újra normális életet él, piroslik a málnás, brumma, zúg a kórus, ez mindjárt más, szép arcát mutatja a jövendő, így van ez, hogyha teli a bendő, nem hiába tud illemet a bocs, ha lábadra tapos, azt mondja: bocs! Ha éjjel a hold mindent szépre fest, mézet csenni csak az nem megy, ki rest Távoli rokonunk a koala, a Nagy Brehmben találtuk: voila! Megtudtuk, hogy üres az erszénye hogy ide jöjjön, még csak az kéne! Az egyik nagynéném mosómedve, szennyesünket mosni szottyant kedve de a karrierjének már vége lett, mert elromlott a mosógépe.

Partium

Lepke Lebke, lepe, pillangó, gyémánt szemet villantó. szél nyakában illendő tarka csokornyakkendő

Szegény elefánt Nekem nagyon imponál, hogy az elefánt négy lábon áll, négy biztos talpon áll ő, noha nem talponálló. Egy elefántnak nincs telefonja, hogy bánatát belemondja, nem mehet porcelánboltba, mert az nagy botorság volna, akaratlanul törne-zúzna, amit a törvény megbosszulna. Mit csinál hát szegény elefánt? Áll a kirakat előtt, csak áll, és egy jó nagyot trombitál.

Czine Árpád felvétele

Partium

Ha én lennék Ha én lennék a zöcsém, jobban szeretném engemet: nem vitatkoznék folyton, béke volna meg szeretet. Ha én lennék a zanyu, vennék nekem szép új cipőt: ó, én ilyen kopottban nem járatnám e cuki nőt. Ha én lennék a zapu, leülnék hozzám játszani: nem azt csinálnám mindig, újságból ki sem látszani.

HepeHupa Volt két testvér: Hepe, Hupa, szülőfalujuk Perkupa. Hepe okos, Hupa buta, mind a kettő sete-suta. Látta tatár, nyögte török, szekér döccent, tengely törött. Amikor az eső esett, a két testvérnek jólesett, Menten vízzel lettek tele, kedvem tócsába fúlt bele.

Partium

Ványai Fehér József

Falfirka a Martos Flórában A harmadik szinten Böszörmény István nevelőtanár, Konyecsni Árpád jobb keze uralkodott, ő választotta ki saját ízlése szerint a szobaparancsnokokat: Borza Libort, Gyűlvészit, Rodlert, Jóljárt Barnabást. Böszörmény arra azért vigyázott, hogy továbbra is ő maradjon a főnök, ezért igyekezett mindegyiket a markában tartani: zsarolt és alázott, mikor mit kívánt a helyzet, mit diktált az élet. A másik nevelő, Szajlai Pál a másodhegedűs szerepére kényszerült, szilenciumon sem tudott rendet tartani. Hozzá az „Öreg” (Konyecsni) csak azért ragaszkodott, mert felfogása szerint egy szervezetben gyönge pontokra is szükség van, mégpedig azért, hogy „a rendteremtő erő és tekintély ellensúlyát képezzék”, „a zsenialitás fényesebben felragyogjon”, ha a szituáció megkívánja. Paja legkedvesebb elfoglaltságaként külföldi útjairól vetített diákat, mely élménybeszámolók rendszerint általános érdektelenségbe fulladtak. Kettejük közül Böszörmény volt a fiatalabb, a nők kedvence, naptól cserzett, barna bőre, húsos szája, állandó tűzben égő, zöldes árnyalatú szeme a fiatalabb és korosabb hölgyek fantáziáját egyaránt beindította. Macsós külseje agresszív belbeccsel párosult, a nagyobb szájú elsősök szarvát már az elején letörte, hogy később se legyen velük baj, a felsősöket pedig ügyesen manipulálta. A gyámoltalanok lelkivilágába különös kéjjel gyalogolt, megmutatva, ki az úr a háznál: – Na, büdös lábú Józsi, azonnal jöjjön ide hozzám! – gúnyolódott és hatalmaskodott a tejfelesszájú újoncokon anélkül, hogy szerencsétlenek bármit elkövettek volna. Józsinak hívott mindenkit, függetlenül attól, kit milyen névre kereszteltek. „Legjobb védekezés a támadás” – állott Böszörmény pedagógiai fegyvertárában az első tétel. – Mi újság Karakószörcsökön?! – ordította habzó szájjal, miközben a kulcscsomót vészjóslóan csörgette a kezében. Karakószörcsöknek nevezett minden települést, amelyet elsőre nem sikerült megjegyeznie. – Hol lakik maga, Kardoson vagy Farmoson, Kürtösön vagy Fürtösön, vagy az édes anyucikája zsenge fűszoknyája alatt? Van ott egyáltalán postás, hogy kivigye a levelet, amiben megírom a kedves szüleinek, hogy maga mit művel a kollégiumban? A seggében hagyta a kezét, hogy nem csukta be az ajtót? Illékony tekintélyét igyekezett rögtön az elején megalapozni, a többség félt tőle, mint csirke a siklótól, e körben többé nem kellett ügyelnie a renoméra. A büntetési tételek fajtáit is maga eszelte ki, s ezek végrehajtásához keresett megfelelő embereket a nagyobbak közül. A jutalmazást a kimenőn kívül nem ismerte. A takarítást úgy spórolta ki, hogy a legkisebb vétség nála szintfelmosást ért, s hetente porszívóztatott és port töröltetett saját szobájában. Hallgatólagosan engedte a testi fenyítést is, szilenciumon már a leghalkabb suttogásért koki járt. Lehajtott fejjel megállt a pocok az ítéletvégrehajtó előtt, aki félig kinyújtott, kissé behajlított karral, ököllel teljes erőből lesújtott szerencsétlen flótásra. Ha elmérgesedett a helyzet, gyakran előfordult, hogy a megbüntetett vérző fejjel somfordált el. Böszörmény sohasem volt jelen a vérengző kokiosztásokon, bár jól tudott róluk.

Partium

– Máshová fújjon! – pörkölt oda Szajlai annak, aki magáról megfeledkezve fütyörészni kezdett a folyosón vagy a tanulóban. Ha valaki asztalra vagy a szék támlájára könyökölve, hátsóját kidűtve pózolt, Paja méterekről rohant oda, s nyitott tenyérrel nagyot sózott a delikvens fenekére. A sihederek eleinte jópofának találták Paja ilyen akcióit, a tanár leereszkedő csínjének tanítványaival szemben, ám idővel komolyra fordult a tréfa. A nagyobb szájúak egyenes Szajlai ferde hajlamairól kezdtek pletykálni, hiszen egy tanár részéről valóban nem volt normálisnak nevezhető megnyilvánulás ilyen komoly érdeklődést tanúsítani a tanítványok hátsó fele iránt. Ezt hívták a „félreértelmezhető érintés” drasztikusabb változatának. Egyszer Diós Jóska, a jó reﬂexű cselgáncsos öt méterről megérezte Paja készülő performanszát, az utolsó pillanatban félreugrott a lecsapni készülő tenyér elől, mire amaz úgy beütötte kezét a szék fémes részébe, hogy fájdalmában felordított. Nem festett jól a megfogott patkány módjára visítozó, karját a két lába közé szorító, a tett helyszínéről úgy elugráló tanerő. Mondani sem kell, hogy Jóska büntetésül folyosót mosott, s egy hónapra lemondhatott a hazautazásról. Böszörmény távollétében nyugodtan rábízhatta a szintet Borza Liborra, a kisfőnökre. aki nem riadt vissza egy kis kegyetlenkedéstől, ha a szükség úgy hozta. Arcán az ismeretlen eredetű vágást Fabulon krémmel igyekezett eltüntetni, ami egyszerre tette félelmetessé és nevetségessé. Gyárigazgató apjáról vette a mintát, akinek példáját követve minden közösségben vezető szerepre törekedett, ahová a sors vetette. Nagyon rosszul tanult, félévkor rendre négy-öt tantárgyból állt bukásra, s év végén is csak a hathatós protekció segített rajta. Ilyenkor apja telefonált Árpi bácsinak, aki addig járt a buktatni szándékozó szaktanár nyakára, amíg az engedett a felülről jövő nyomásnak. Borza Libor sértődős és bosszúálló volt, a kopasz gólyák rettegtek tőle, ugyanakkor a lázadás csírái is megfogantak lelkükben és agyukban, bár ezt még önmaguknak sem merték bevallani. – Tíz fekvőtámasz! – fröcskölt ki a nyál Borza szájából, s érces hangjától csak úgy visszhangoztak a falak. Mindez azért, mert a magáról megfeledkezett elsős nem engedte előre őt, a nagy negyedikest a tanuló ajtajában. Borza imádott csicskáztatni, az ebédlőben csak füttyentett, s a kiskopasz már tudta a dolgát: kancsóban tiszta vizet hozott, s visszavitte „királya és császára” csirkecsontokkal teli műanyag tálcáját. Borza feltételen hívének számított Gyűlvészi, a részeges rock and roll-ﬁgura, aki mindig a legutolsó divat szerint hordta séróját, az elsők között hozta le a pesti divatot vidékre. Jugóba lemezért járt, lengyelbe farmerért, digónak piros cipőt adott el, csövesnek katonaságtól leértékelt cuccokat. Fiatal kora ellenére már masszív alkoholistának számított, főleg hétvégen rúgott ki a hámból a Melós kocsmában, ahol szombatonként diszkót is tartottak („pénz, mint pelyva”), de gyakran előfordult, hogy lazább időkben hétköznap is piált. A koleszfolyosón sohasem ért el a végéig, rendszerint a mosdó előtt taccsolt ki, amit aztán az elsősök töröltek fel parancsra. Rodler alvezérségig vitte, amitől szenvedett, hogy ő csak szintfőnök-helyettes, Borza Libor árnyéka. Színleg igyekezett Borza legjobb barátjának mutatkozni, de lelke mélyén alig várta, hogy ő kerüljön ki győztesen a ki nem mondott rivalizálásból. Vékony szája akaratos dacosságról, pengevékonyságúra összeszűkült szembogara arról árulkodott, hogy féktelen agresszivitás lakozik benne, amely csak arra vár, hogy végre

Partium

kitörhessen. Kínos, erőltetett mosolygásait sűrűn dühkitörések váltogatták, hisztériás rohamot kapott, ha akárcsak a legapróbb ügyben nem az ő akarata érvényesült. Mint korpa közé a gyöngy, úgy keveredett hozzájuk Jóljárt Barnabás, a károlyderéki parasztgyerek, akinek fát lehetett vágni a hátán. Őt Böszörményi csak azért tette meg szobafőnöknek, mert ennyi gonoszság láttán lelkiismeret-furdalása támadt, felfedezte önmaga erkölcsi szépérzékét, másfelől nevelési elképzelései vetésforgójában szívesen alkalmazta az „oszd meg és uralkodj!” elvét. Vakarcsnak vakszerencséje volt, hogy éppen Jóljárt Barna lett a szobaparancsnoka, mert legalább nem kellett mindjárt az első héten idegnyugtatóért folyamodnia a koleszorvoshoz. De így is bajba került, rögtön az elején. Nagy magányában, a klozeton ülve kipingálta az ajtó belső felületét és az oldalsó deszkát, sőt még a hátsó, meszelt falat is. Kék színű golyóstollal dolgozott, amit mindig a köpenye felső zsebében hordott, mint asztalos az ácsceruzát. „Nézz oldalra!”, „Nézz hátra!” – írta, belefeledkezve művébe. „Mit bámulsz, te hülye!” – a háta mögött ez a felirat várta a felültetett forgolódót, aki általában megszégyenülten, minél gyorsabban igyekezett elhagyni a kis helyiséget. Vakarcs kisvárosi nyilvános vécékben látott ilyen firkálmányokat, s mint haladó éretlen személyiségnek, megtetszett neki a vicc. Ahogy pössentés közben olvasgatta a szurokkal lekent falakra krétával felvésett kriksz-krakszokat, akaratlanul is mosolyra húzódott a szája, s elhatározta, alkalomadtán ő maga is megvalósítja az ötletet. Szerette megtörni az egyhangúságot, valami trükkel feldobni a dögunalmat, és ráadásul egy kis kezdődő grafomániával is meg volt áldva. Balszerencséjére a Martos Flóra kollégium fiúvécéjében tört rá az önmegvalósítás kéjes mámora. Itt mélázva határozta el, hogy revánsot vesz megtépázott önérzetén, ekkor még nem is sejtve, hogy micsoda balhé kerekedik ki a szerinte piszlicsáré ügyből. Rodler csak ült a lehajtott ülőkén, már nem itt végezte titokban a különben mindenki által űzött és szégyellt önkielégítést, népszerűbb nevén rejszolást, mert újabban zuhanyozás közben intézte el, s lehetőleg minél gyorsabban ezt, amikor egyszer csak megütötte szemét Vakarcs firkálmánya: „Nézz oldalra!” Ahogy végigcsinálta a hülye kis játékot, először mosolygott rajta, aztán jelentéktelen dühöt érzett, majd rögvest elhatározta, hogy nem hagyja annyiban, kiveri a balhét. Gondolta, hogy Böszörménynek tetszeni fog a sztori, mert bár tényleg jelentéktelen eset, egy pemzlivel és kanál festékkel, mésszel el lehetne intézni az egészet, arra mégis jó lesz, hogy az elsősöket megregulázzák. És azt is bizonyíthatja, hogy éberebben felügyeli a rendet, mint Borza. Igen, ez az, a rend, rendnek és fegyelemnek kell lenni. Persze, azt Rodler sem tudhatta, ki feliratozta tele a budit. Azt viszont nagyon izgalmasnak találta, hogy derüljön ki. Hiszen éppen ez a feladat, hogy ki kell nyomozni, aztán kiszabni a megfelelő büntetést a magáról megfeledkezett kopoltyúra, a nyavalyásra. A célig vezető út megtételének kellemes feszültsége feledteti a pitiáner históriát. Amikor a következő szilencium elején a negyedikesek beszedték a füzeteket, Vakarcs nem sejtette, mire megy ki a játék, bár rossz előérzete volt. „Mire kellenek a kollégiumban az iskolai füzetek”? – morfondírozott magában. Hiába törte a fejét, csak lassan esett le nála a tantusz. Akkor viszont bepánikolt, alig tudta leplezni zavarát.

Partium

A kápócsapat munkáját nehezítette, hogy az irkafirka nyomtatott betűkből állott, amelynek szerzőjét kézírása után nehezebb feladatnak bizonyult beazonosítani, mint először gondolták. Ráadásul több hasonló írásra leltek a vc-szlogen és a füzetek betűinek összehasonlításakor, ami elbizonytalanította őket. Végül három-négy gyanúsított maradt, köztük Vakarcs. Böszörmény már le akarta fújni az egész akciót, megelégedett volna azzal, hogy együttes büntetést kapjon a díszes társaság, körömkefével kelljen lesúrolniuk a mellékhelyiséget, minden négyzetcentiméterét, fajanszostúl, lehúzóstúl, mindenestül. Azonban Rodler nem nyugodott bele a verségbe, ő fejet akart, s Vakarcsra tippelt. A kezdetektől a bögyében volt ez a simaképű eminens, ez a mimóza, aki a legkisebb durvaságra összerezzen. Tisztában volt vele, hogy nem mehet szembe a nagyfőnöki akarattal, s nem szégyenítheti meg a kis seggdugaszt nyilvánosan, az egész „tanulóközösség” színe előtt, s nem oszthat ki hatalmas kokit a „megtévedt báránykának”, azért a bosszúról és a megleckéztetésről nem tett le. Alig várta, hogy elérkezzen a megfelelő pillanat, készen állott a terv. Rodler dolgát nehezítette, hogy Vakarcs „jó tanulónak és jó sportolónak” számított, sőt felvételét kérte a kisz-be, Kilián-próbára járt, ami biztosított számára némi védettséget a vadállati kegyetlenkedések ellen, de teljes biztonságot nem jelentett. Rodler pontosan érezte, hogy szintfőnök-helyettesi pozíciója okán addig elmehet Vakarcs megaláztatásában, amíg az Öregnél és Böszörménynél nem húzza ki a gyufát, és Borza sem kap vérszemet. – Vakarcs, hozzám! – üvöltötte a szintfőnök-helyettes magából kikelve, torkaszakadtából a szilencium kezdetén. – Miért pofázik, ha tilos? Pedig Vakarcs kis sem nyitotta a száját, csak egy pillanatra oldalra fordította a fejét, hogy a szomszédja órarendjére nézzen. Rodler hosszú percekig állatta a grafomán csimaszt asztala előtt, közben igyekezett közömbös arcot vágni, holott alig várta, hogy végre intézkedhessen. A többiekkel azért előzetesen leegyeztette a büntetés módját, amit ő talált ki, s amiért csak úgy dagasztotta a büszkeség a mellét. – Ide figyeljen, Vakarcs! – magázta a már kínosan feszengő kopaszt. – Amiért beszélt, megkapja, ami jár. Bűn nem maradhat büntetés nélkül. A következő! Mindenkitől beszed 2 forint nyolcvan fillért, magához szólítja a két legnagyobb bőröndöt a mindenes helyiségből, becélozza a papírboltot, s vásárol száz guriga vécépapírt. Megértette? Végeztem, indulhat, hajtsa végre a feladatot! Van kérdés? Nincs kérdés. Nem lehet kérdés! Vakarcs úgy állt ott, mint akit leforráztak, szája széle és szeme rángatózni kezdett az idegtől és a dühtől, ugyanakkor már kezdte szégyellni is magát a teljes létszámmal induló tanulószoba előtt. Hatvan szempár szegeződött rá, s ő majdnem elégett a cinkos, kárörvendő pillantásoktól. Jót lakmároztak a szívéből és a májából, miközben ő tehetetlenül tárta szét karját. Már szólásra nyitotta volna a száját, de hang nem jött ki a torkán – tudta, hogy mese nincs, meg kell csinálnia, amit ez a gennygaluska akar tőle. Ellenkező esetben végtelenített kibaszások állandó céltáblája lesz, ugratások szenvedő alanya, akinek addig nem hagynak békét, amíg megsemmisülten, megalázkodva nem zuhan a porba… Mint akit fejbe vágtak, somfordált vissza a helyére, s magába roskadva leült a székére.

Partium

– Vakarcs, induljon, csinálja, amit mondtam, nincs idő, késésben vagyunk, kevés a budipapír, s a szint szarni akar! – kiabálta Rodler vöröslő fejjel úgy, hogy közben nyakán kidagadtak az erek. Eddig csak játszotta a nagyot, de most kezdett tényleg bepöccenni. Többen tartottak tőle, mint nem, ennek ellenére mégis elemi erővel tört ki a röhögés, Vakarcs majdnem elsírta magát, fülig pirulva indult el összeszedni a pénzt. Majdnem mindenki aprót adott, a végére mindkét köpenyzsebe úgy megtelt tíz- és húszfilléresekkel, hogy a maradékot már a nadrágzsebében gyűjtötte. A temérdek alumínium érme annyira lehúzta a gatyáját, hogy majdnem leesett róla. A véleményvezérek ujjal mutogattak rá, s közben úgy kacagtak rajta, hogy a nyál kifröccsent a szájukból. – Siess, Vakarcs, mert rögvest beeresztek! – süvöltötte felé Baraskó, a göndörszőke szatmári fiú, aki repesett az örömtől, hogy ezúttal nem ő van a porondon. Az íratlan játékszabályokban egyre inkább eligazodók mérget vettek volna rá, hogy szó sincs itt semmiféle beszélgetős büntiről, a fecsegő megleckéztetéséről – megvan az angolvécét feliratozó tettes, aki nem más, mint Vakarcs. Ugyan senki sem mondta ki, nem merték néven nevezni a bűnt és a bűnöst, de a szintfőnök-helyettes gesztusaiból és Vakarcs tétova mozdulataiból egyértelművé vált, hogy erről van szó. A firkász, kezében a bőröndökkel, falhoz lapulva és padló alá süllyedve elindult lefelé a lépcsőn. Gabika, az agyonhidrogénezett hajú portásnő, különben a Pipás gúnynevű nevelő élettársa, szinte megsajnálta őt, amint, mint valami kerék nélküli kézikocsit, húzta maga után az egyelőre még üres poggyászt. Vakarcs végigcammogott a Szamuely úton, majd szándékos lassúsággal, az időt húzva, rákanyarodott a Rózsa Ferenc térre. Már messziről megpillantotta a papírboltot, amit most legszívesebben elkerült volna. Ráadásul eleredt az eső, Vakarcs lelki szemei előtt szétázott vécépapír-tekercsek jelentek meg, melyek szanaszét gurultak a téren. Rodler ordít, s természetesen Vakarcsnak kell azokat a papírokat összeszedni, melyek ragadnak a víztől és az ürüléktől… Megrázta a fejét, magához tért, elhessentette a szörnyű rémképet, s a még mindig csordogáló eső elől behúzódott egy szárazkapu-bejáróba. Hallotta, amint a nagytemplom harangja megkondul, mellette a megyei tanács renitens dolgozói suhantak át a Matrózba az uzsonna táján ismét aktuális fél konyakra. A pártirodáról Szlukovényi lépett ki, automata esernyőjét gombnyomással helyezte üzembe. Vakarcs összerázkódott a hangra, mert az esernyő akkorát szólt, mintha egy AMD 65-ös, szovjet mintájú képfegyvert sütöttek volna el, közvetlenül a füle mellett. A fiú nem ismerte ezeket az embereket, fogalma sem volt arról, melyikük milyen szerepet tölt be a szűk élettérben, amely számára, ha ideiglenesen is, de a következő évekre kényszerlakhelyként kijelöltetett. Az viszont holtbiztosan tudta, hogy nekik sincs semmiféle tudásuk arról, kicsoda Borza és Gyűlvészi, Rodler, s hogy mit festett ő kollégium mellékhelyiségének deszkafalaira. Az áfész-papírboltban a barnaköpenyes, virágmintás gallért viselő, középkorú eladónő gyakorló anyaként látta, hogy nem szokványos esettel áll szemben. Vakarcs világfájdalmas arcáról, önsajnálatot tükröző tekintetéből lerítt, hogy összeomlott a világ, s őt, a porszemet kis híján maga alá temette. A boltos igyekezett tapintatos lenni, nem sérteni a kamasz érzékenységét.

Partium

– Miben segíthetek? – szólította meg új vásárlóját, mert látta, hogy a fiú egyik lábáról a másikra áll, s magától nem szólalna meg estig. Vakarcs megvárta, amíg a másik két vevő fizetett és távozott, majd a lehető legsavanyúbb pofával kibökte: – Százhúsz csomag vécépapír lesz, a legolcsóbb fajtából. A polcon nem volt ennyi, ezért a nő a többiért a raktárba indult. A fiú közben lopva az arcát nézte, hogy kineveti-e, de a gyakorlott kereskedőnek arcizma sem rezdült. A fizetés sem ment könnyen a pénztárnál, mert mire előbányászta és kirakta a pultra a kismillió érmét a zsebéből, mögötte megnőtt a sor, ami újra idegessé tette. Mire a pénztárosnő kis oszlopokba rakva megszámolta a pénz, Vakarcs homlokán hideg verejték csorgott végig, háta viszketett és hányinger környékezte. Jókora kerülővel közelítette meg a kollégiumot. Út közben még az is eszébe jutott, hogy nem megy vissza, felül egy buszra és elhagyja a várost, a bőröndeket pedig egész egyszerűen ottfelejti egy utcasarkon. „Elegem van ezekből a hülyékből, senki sem kényszeríthet arra, hogy közöttük éljem le a fiatalságomat!” – háborgott a lelke. De aztán mégis meggondolta magát, a Korona szállónál bekanyarodott, s ráfordult a Martos Flóra kollégiumhoz vezető keskeny utcára.

Czine Árpád felvétele

Partium

Medgyessy Zoltán

Helyzet Egy nem is tudom milyen ízű pillanatban már alig ismerős ráolvasás a kihantolt emlékezet. Mert ha vannak törvényeid, a sehova tartozás a semmi beteljesülése mások törvényei, nem létező felebarátaim köd arcú semmisülése a felejtés öröme. Kint sem vagyok, bent sem vagyok. A beígért öröklét. Kint is vagyok, bent is vagyok. Mára feketedő szivárvány. Bár a degeszre tömött agy – emlékből néhány elszökött gondolat oda – vissza bizonytalan társtettessé simogat, és megközelít valami csoportos jelentéktelen. Ám ha elérhető tudatos emlék – est menedék, az igényes semmire vágyódás is győzelem. Bár még mielőtt foglyul ejtene az alkalom a létet bizonyos okból már messziről kutya ugatom, eleven farkcsóválva. A jutalom, jutalomfalatok kihányva. Boldog egyedül, majd mosom magam ártatlanná, és egy nem is tudom milyen ízű pillanatban készülök lélekszakadva hazatalálni sejtelmes szentjánosbogár övezetbe.

Partium

A Holt-Szamosnál Egyszer volt Hol nem holt Holt Szamosnál Holt partokon Holt ágakon Holt ágyakon Holt szerelem szárad Holt agyagon Holt avaron Holt emberek járnak Holt szemükön Holt szájukon Holt szavak hálnak Holt Szamoson Holt partokon Holt arcomra várnak

Egyszer Leülnék hozzád Egész közel Átölelnélek, És súgnék füledbe Minden félreérthetőt, Lecsókolnám válladról A rebbenő időt.

Érted Szomjazó ajkadhoz ki hoz majd friss vizet Vak idő kérgén ki gyújt majd tüzet, Ki vág sziklába ablakot, hogy lássam arcod élén a felkelő napot?

Partium

Radnai István

Pasaréti presszó A 001391-es vendéglátó-ipari egység élte a megszokott életét. vágni lehetett a füstöt, kék volt, majd lassan elszürkült. Fabókné a sarokban üldögélt, megszokott helyén. Vagy két évvel a nagyanyám halála után lehetett. A vendégek jobbára stabil törzsvendégek. Minden kisvárosi volt, a zene, a hangulat, a kissé felvizezett italok. Fabókné a sarokasztalnál, Galcinné a pianinónál, Ilosfayné fehér kötényében a fekete ruha fölött. Valaki újabb italt rendelt, Ilosfayné kivitte az asztalhoz. Amerre járt, egy kis időre, mintha elhallgattak volna a vendégek. A férﬁak egyébként úgyis csak a nőkről beszélgettek. Pedig volt izgalmasabb téma is. Elnökválasztás Amerikában, a Szabad Európa bemondta ez vagy azt. A téeszesítés itt nem zavart senkit. Bár a patikus apósának be kellett lépnie. Mendemondák keringtek a körülményeiről. Kovács tizenkettő naponta benézett záróra körül. A záróra hétköznap kettő körül, szombaton hajnali ötkor volt. Fabók az üzletvezető harsány záróra kiáltással fogadta Kovács tizenkettőt, ő letelepedett egy másik sarokasztalhoz. Kérés nélkül is felszolgálták a konyakot. Letette hivatalának szimbólumát, a tányérsapkát maga mellé. Izzadt, mint mindig, kigombolta a zubbonyát. Galicinné folytatta a zongorázást, bár kissé halkabban énekelt. Nem zavartatta magát. A katonatisztek is idejártak, mert nyugati italokat mértek. Egyre hangosabbak lettek, levedlett róluk a fegyelem. Közönséges vendégek voltak. Mi a belső teremben ültünk, hogy az iskolaigazgatónak ne legyen kellemetlen, ha ott lát. Unokatestvérem hazalátogatott Amerikából, tehát az amnesztia után lehetett. Anyámat faggatta, miért maradtunk itthon. Anyám több nyelven beszélt, egyetemre is járt. Egy földbirtokos Dél-Afrikába hívta. anyám kicsit értett a lovakhoz és főleg a külkereskedelemhez. Magam is láttam a hosszú levelet, légiposta papíron. maradtunk. Anyám exportfelelős lett az állami szerszámgyárnál. Egy titkos imádója Kanadából üzent érte. Megalakultak a külkereskedelmi vállalatok. Anyám a politikától távol tartotta magát, bele is szürkült a beosztotti pozícióba. Kissé nevetséges pozícióról beszélni, amikor a főnöke egy bádogos volt. A helyettese pedig egy mérnök, akinek a gyárát államosították. Alkalmazták, mert nagyon értett a szerszámokhoz. Az üzemében továbbra is folyt a gyártás, az exporthoz pedig kellett nyelveket beszélő szakember. Az öreg ritkán mutatkozott az eszpresszóban, beteg felesége mellett re nem volt ideje. Néha ellátogatott az eszpresszóba egy magányos férﬁ, Ilosfayné ugrott, hogy kiszolgálja. Az illető mindig a kávégéphez legközelebb álló asztalhoz ült, pedig mindenki tudta, hogy az a személyzeti asztal. Nevettük, hogy bőrkabát van rajta, szürke kalap és sárga félcipő. Azért tartottunk is tőle. Unokatestvérem igazából nem volt nyugatos, nem is tudom, mióta élt külföldön. Lelkesen beszélt a Fejedelem második hazatéréséről, pedig csak a negyvenes évek elején költözött nagybátyám családja Kassára. Szóba került valami fehér ló. Bár anyám

Partium

egy szövetkezetnél lovak kereskedelmével foglalkozott, az olaszok jártak ide szérumlovakért, éreztem, hogy ez nem közönséges ló. Később a váláskor, unokatestvéremet magával vitte szudéta-német anyjuk. Talán nem is Sziléziába, nem is a cseh-morva protektorátusba. Amikor végleg rosszra fordultak a dolgok német földön, valahogy Amerikába keveredett. Teljesen hihetetlen történet lenne, ha nem az amerikai zónából ment volna ki. Jelentkezett a hadseregbe, de egyetlen csatában sem harcolt. Sem Koreában, sem Vietnamban. Állítólag nagyon értett a német fegyverekhez, azért vitte ki az amerikai hadsereg. Anyámék suttogták, hogy a csodafegyverhez is köze lehetett. szputnyik után fel kellett gyorsítani az űrprogramot. Galicinné és Ilosfayné valahol találkozik, mindkettő özvegy. A nagyherceget az oroszok elhurcolták Budapest ostromakor. Azóta senki nem kapott hírt róla. Ilosfaynét értesítették a főtiszt kivégzéséről. A háború után volt, aki reménykedett abban, hogy az élet a maga természetes útján folytatódik. Ilosfay a demokratikus hadseregben folytatta pályáját, elő is léptették többször. Képzett katona volt, szükségük volt rá az új hadsereg felépítéséhez. Aztán kevésbé demokratikus módon, a proletárdiktatúra megszabadult tőle és másoktól is. A kirakatperek vallomásaiban senki sem hitt. Ennyit én is tudtam. Mondják az ítélet hamarább elkészült, minthogy a tárgyalás elkezdődött volna. Ilosfayné először malterhordással építette a vas és acél országát, majd felajánlottak egy lehetőséget, de annak ára van. Galicinné csak este zongorázott a kisvárosi eszpresszóban, néha egy-egy számot el is énekelt fátyolos hangján. nappal tanított. Mivel férjének sorsa nem volt publikus, békén hagyták. Öt gyerekéről kellett gondoskodnia. a gyerekeket nem ismertem, nem mutatkoztak. Talán másutt jártak iskolába. Anyámék azt mondták, hogy az asszonyt a gyerekeivel tartják sakkban. Mi gyerekek sok mindenről tudtunk és azt is, hogy hallgatni kell arról, amit a felnőttek egymás közt beszélnek. Pasarét kisváros volt, mintha nem is tartozna Budapesthez. Budára megbízható embereket telepítettek, újdonsült katonatiszteket. Laktanyák is voltak a közelben, egyiket, egy zárdából alakították ki. A gyerekeik a Gorkíjba jártak. Ezt az orosz tanárnő mesélte, aki a különórákhoz onnan hozta a könyveket, füzeteket. De lehet, hogy mégsem ő! Ötvenhétben a gimnáziumba kerültek néhány illusztris ember gyermekei, mivel a katonai gimnáziumot bezárták. Ők aztán eltűntek közülünk. Nagy mellénnyel voltak és karhatalmista státuszukról meséltek. Arról, hogyan szedték le az ellenforradalmárokat. Unokatestvérem valahogy arról is hallott, hogy anyámért Bécsből egy bohém festőművészt küldtek, névházasság céljából. Ez még negyvennyolcban lehetett, a másik két állásajánlatot anyám közvetlenül a háború után kapta. Anyám megemlítette, hogy nagyanyám sem volt hajlandó mozdulni, amikor evakuálták anyám munkahelyét. Magyarrá vált, magyar férje mellett. Menekültünk, amikor egy orosz agyonlőtte a nagyapámat. De még Budapestet sem hagytuk el. Meséltem unokatestvéremnek arról, hogy a forradalom idején, november negyedike után be akartunk állni szabadságharcosnak, a Széna térre, de már nem jutottunk el oda. Csodáltam azt, aki Amerikában élhetett. Volt valami varázsa, kifogta Amerikát. Onnan csomagot is lehetett kapni.

Partium

Elmeséltem azt is, hogy négyen disszidálni akartunk, de a szülők összejöttek, hogy lebeszéljenek minket. Meg is akadályozták. Egy ötödik osztálytársam kiment, bár ő sem harcolt a forradalomban már jutott el a Széna térre. Szembe jöttek a tankok. Talán félt vagy nagyon is elszánt volt. Egy darabig látogattam az édesanyját és a nagyanyját. Szomorúan mutatták Iván leveleit. Aztán ők is elköltöztek, anyja a Fő utcába, kisebb lakásba. Miután a nagymama meghalt, az ő nyugdíja nélkül nem tudta a lakást fenntartani. pedig nagyon várta haza a fiát. Anyám figyelmeztetett, hogy ne beszéljek semmit Ilosfayné előtt, de nem tudta, hogy a falnak is füle van. Unokatestvérem szétcsavarta a rúgós hamutartó fogantyúját, kivett belőle valamit és talpával széttaposta. Valami robajt hallottunk a raktár felől jött a hang. Unokatestvérem lehajolt és zsebre tette azt, ami megmaradt belőle. Nem járt be a követségre, civilként lakott a mostoha anyjánál, aki azt hitte kísértetet lát, amikor becsöngetett. Nagyon hasonlított az apjára, ez felvillanyozta az özvegyet. Nem hordta megszokott, kopottas pongyoláját, a fodrásszal új frizurát csináltatott. Azelőtt házhoz jött a fodrász, hetente kétszer. Amekkora örömmel fogadta az asszony, annyira megsértődött, amikor kiderült, hogy visszautazik Amerikába. Még a rózsadombi villa sem csábította, hazament a feleségéhez. * Kovács tizenkettő, amúgy Józsika, fesztelenül viselkedett. Fabókné oda-odanézett, fürkészte a férfi arcát. Fabókné csak azért Fabókné, hogy folytathassa. Elvetette magát, így lett állandó budapesti lakcíme, az öreg felvette valaminek. Biztosan nem pincérnek, mert sosem szolgált fel. Így nem fenyegette a kmk veszélye, nem volt közveszélyes munkakerülő, akinek bejegyzett állása van. Fabókné széles ajkait rúzsozta, azért nem ajkát, mert mindkettőt olyan vastagon, hogy egy-egy külön száj kitelt volna belőle. Egyébként a pincérből felszolgáló lett, ez a hivatalos elnevezés. A pincék sem a bortól voltak akkoriban híresek. Kovács tizenkettő, borús hangulatban volt, ezúttal nem volt kedve Józsikának lenni, pedig a raktárban ott volt a behűtött pezsgő. Megemelte egyik szemöldökét, mire Ilosfayné azonnal írni kezdte a blokkot, kasszírozott, a vendégek szedelőzködtek. Fabókné egy ronggyal törölgetni kezdte Józsika előtt az asztalt. Mélyen lehajolt, hogy férfi belásson a dekoltázsába. Kovács tizenkettő azonban felvette a sapkáját. Fabók megállt a különterem ajtajában. Ez a jelzés elég volt nekünk, fizettünk és indultunk mi is. Nem tudom, unokatestvérem most akart-e rátérni, hogy menjünk ki Amerikába, hiszen már én is jól beszéltem angolul. Bosszúsan rágyújtott és csak a sarokig kísért minket, aztán leintett egy taxit.

Partium

Szilágyi József

Zúzott emlékek – Micsoda vázája van, mama! – kukucskált a kórterembe Tűzy, és odasántikált Szépné éjjeli szekrényéhez. Rezignáltan folytatta: – Pont e miatt vagyok itt a sebészeten. Most operálták ki a lábszáramból a fémet… A néma öregasszony ugyanolyan csodálkozó képpel nézett vissza rá, szemérmesen összébb húzta magán a hálóingét és feküdt tovább szótlanul. Tűzy nyögve leguggolt az ágy mellé, s emlékezőn mutatott a váza kiöblösödő törzsére. – Amikor ennek a gyönyörű jazid pávának az eredetijét fotóztam, legalább száz embert legéppuskáztak a múzeum melletti téren. Másnap a méd kort bemutató épületszárnyat fel is robbantották. Buta kis szír motívumok, ostoba újasszír mészárosok… – Szépné, mintegy tüntetőleg a kórház pelyhedző nyírfáit tanulmányozta a nyitott ablakon át. – Ha megbocsát, mama… – Tűzy újabb nyögéssel állt fel, beljebb nyomogatta az ágy széléről a lelógó takarót és rágyökkent a vaskeretre. Kezei között forgatta, nézegette a Zsolnay műremeket, amelyet Szépné unokája tegnap hozott egy csokor virág számára, s amelynek azóta az egész kórház a csodájára járt. Földöntúli zöld csillogásával, amfora szerűen domborodó mellkasával, kagyló módra nyíló szájadzásával élesen elütött a kopottas sebészeti részleg egyhangú fehérségétől, az éjjeli szekrény és az ágy funkcionális szimplaságától. Talán a színek és alakzatok e tömény özöne tette, hogy Tűzy megélénkült, ﬁgyelemfelkeltésként kicsit megszorította az öreg hölgy karját és mesélni kezdett – Már a páva is tartalmazza a szivárvány árnyalatainak szinte mindegyikét, hát még a kurd turbánrózsa, ami ezeknek a tornyocskáknak sipkáját képezi… Ezért utaztam Damaszkuszba, hogy megörökítsem a nagymecset mintáit. Tetszik tudni, az omajjád mecsetépítészet legszebb darabja… – Szépné rémülten nézett rá vissza. A kórteremben már vagy órája senki más nem tartózkodott, csak a legyek döngtek a fülledt csendben. Tűzy belelendült. – Egy szír üzletember vázasorozatot rendelt tőlünk, a Zsolnay művektől, amelyre szír motívumokat szeretett volna. Engem küldtek ki, mint porcelánfestőt, egy asszirológus tolmáccsal. Főként a damaszkuszi nemzeti múzeumot és a nagymecsetet akartuk tanulmányozni. Néhány nap múlva kitörtek a zavargások. Még körül sem néztünk, és már dúlt a háború… – Homlokát ráncolva forgatta a kecses darabot. – Ezt a körbefutó füzért itt különféle népművészeti szimbólumokból állítottuk össze. Az alavita motívumot gyakran láttunk az utcai járókelők mellényén… Ez a pirosas-kékes virág-gubanc egy mindennapos kurd turbán minta, emez meg egy szunnita népcsoport jellegzetes hímzett címere, a nevüket már elfelejtettem. Teljes elszánással pusztították egymást. A falak tövébe húzott holttesteken ezek a szimbólumok összekeveredtek, teljesen mindegy volt már, hogy ki síita alavita, ki szunnita, ki tartozott a kormányerőkhöz és ki a lázadó SZSZH-hoz… …később az ISIL hullákat világosan fel lehetett ismerni jellegzetes nemzetközi viseletükről, a fejet teljesen fedő fekete sapkáról, a szemeknek és a szájnak kihagyott kerek lyukakkal. – Lekapart egy kis rászáradt virágszirom maradványt a kancsó nyakáról. – Ezt a cirkalmas mintázatot biztosan ismeri. Ezek stilizált kurzív alakzatok, gyönyörűen formált Korán-idézetek. Mivel a képi ábrázolás az iszlámban tilos, gyakran az

Partium

arab betűket is úgy rajzolják meg, hogy az maga is műalkotás. A Zsolnaynál azt hittük, hogy ezek a művészi gonddal megformált, a történelmi idők érlelő homályából származó bölcsességek ugyanúgy működnek a mai Industól az Atlasz-hegységig. De súlyosan tévedtünk. Egymást még ádázabbul pusztítják, mint a közösen gyűlölt gyaur világot. – Szépné kényelmetlenül fészkelődött az ágyában, talán fel akart ülni, vagy a mellékhelységre kellett volna mennie. – Tudom, magát is megrázzák ezek az események, mama… Aztán a vége tényleg sajnálatos lett. Mire a mintákkal itthon elkészültünk és beindult a gyártás, az egész megrendelést lemondták. A szír üzletember lázadó párti volt, és hidegrázást kapott az alavita és kurd jelképektől, az omajjád mecset pedig, oszlopos síremlék-tornyocskáival, teljesen hidegen hagyta. A legyártott sorozatra nem is került gyári védjegy. Ezt a darabot talán feketén dobták piacra, hiszen összetéveszthetetlenül Zsolnay. Ezért csodálkoztam, amikor megláttam itt, a traumatológián. Sokat tudnék ám még mesélni róla… Az általam oly nagyra becsült képezőművészetet ott most törmelékké képezik, a lakkot, a mázat és az ékköveket porrá döngölik és „nemes” eleggyé keverik a honfivérrel dúsított sivatagi homokkal. S az emberiség évezredes hagyományaihoz hűen, e zúzott állagú műmasszát hullák ornamensével díszítik. Elvégre a holt képi ábrázolás tilos, a nemrég még élők holttestével való mintaképzéstől viszont, úgy látszik, világmegváltást remélnek – a maguk számára. A művészeti és filozófiai szempontokat, lám, így formálja saját képére a való élet. S ami eddig művi volt, elvontan artisztikus, netalán szakrális, újra a dübörgő mindennapok részévé válik… Dübörögtünk mi is ellesett motívumainkkal a békefenntartók által őrzött reptér felé, de egy katarzisban kitörő akna fél oldalára döntötte dzsipünket, és a sípcsontom úgy tört ketté, ahogy a motívumgyűjtő pályafutásom derékba. Kész csoda, hogy ennyi volt az összes testi és lelki sérülésem, és hordágyon hazaröpítettek. Ennek már három éve… A váza egyik képét sem én festettem… Minden motívumról a motívumhordozó hullamezők jutottak az eszembe. Most, hogy a kiműtötték a fémet a lábszáramból, amit ott ágyaztak belém a törött csontot és megroggyant valómat megerősítendő, talán képes leszek újra visszanyúlni e fogyatkozó formakincshez… – Csak jó hangosan kiabáljon a fülébe – rikkantott a kórterembe az ügyeletes ápoló. – Teljesen süket a néni… – Tudom, hogy süket – eszmélt fel Tűzy. – Ezért mesélek neki… Ám meglepetésében elejtette a remekmívű vázát, mintha bombától szabadulna. A váza ártatlan szilánkjai – hátukon az évezredes jazid, omajjád, alavita, kurd és ki tudja még milyen motívumok széttépett foszlányaival – fémesen sikítva szánkáztak szanaszét a kórházi padlón.

Partium

Kónya-Hamar Sándor

Farkasbúcsú Borbély Imrétől (Woolfutól) „Befogad a föld. És visszahív az ég. Segítsetek elviselni Elmúlásom szégyenét!” (K-H.S.) Látod barátom? S lelked hogy dúl-fúl! A föld nyitott ajkain is túl, Mit ér az eszme, mit a hit, itt s ma?! S mit a nemzeti paradigma? Fájdalom! Téged nem hívott soha A konok és hálátlan mostoha, Fiatal farkasok nyári táborába! S te ráőszültél az Agórára Távol bíborló havasok Vadonból morajlik az a mély alt: Akela után Woolfu is meghalt! S most voníthattok farkasok!

Partium

Balázsnapi búcsú (Búcsú Mózes Attilától) Milyen törpe ravatal az a pad! Szuronyos az eresz. Szavam elakad. Fürtjeit meg-megrázó angyali suhanc! Már nem röpülsz. Fölfelé zuhansz – Szemedben többé nem lohol Kék gyilkosként az alkohol. Hogy író voltál vagy fene mi! A pokolban az is valami – Dühöngve Géza vár, épp paroláztok S hányszor mondta, de hányszor! Látod? Szüntelen az egyetlen átkot: „Lehettünk volna jobb barátok!”

Az alpinista halálára (Erőss Zsolt himalájai eltűnése döbbenetére) Féllábbal is feljutottam! Van-e még élet itt? Mindig a csúcson értem meg A hegy kimondhatatlan érveit – Felhők és csillagok fölött! Végre! S ha megfagyok:! Mért röpítnek tovább Zúzmarás angyalok?! S ahány tejút, ahány égbolt, Annyi sors és annyi vérfoltS ami még csalogat, semmi más: A mindegyre késő feltámadás!

Partium

Szoboravató (Tíz év után Nagy Gáspárnak) Látom Gazsi, kőbe-ércbe költözöl. S az Öröknyár most kinek is tündököl?! S kinek fájhat, Vízkeresztnek fájna Sorsod csillagbazártsága? Látom Gazsi, a ballonkabátost is Levett kalappal éppen ott állNI, S zúzott szemüveggel sziporkázNI! Míg lehull a lyukas, hószínű lepel. S a szél ötvenhat lángot emel… Már verseid csillagszórójára lelt! Nagyritkán ilyesmit hallani! De most Valóban Jézus Krisztus énekelt!

Czine Árpád felvétele

Partium

Radmila Marković

Fájó emlékek A munkahelyről lassan, sétálva haladtak a városszéli új negyed egyik földes útján. Nem haza tartottak, hanem a férfi házához. Várta az asszonya őket vacsorával, ugyanis szakmai összejövetelen voltak. Már a sötétség majdnem teljesen rájuk borult, mert amerre haladtak, utcai világítás még nem volt. Aki messziről figyelné őket, úgy vélhetné, kellemesen beszélgető emberpár halad a hepehupás úton, pedig nagyon nagyot tévedne. Már a háború szele is érződött a levegőben, aki értelmesen gondolkodott, tudta, ennek a sok pujgatásnak nemzetiségi alapon nem lesz jó vége. A kedélyek felborzolva. Tüntetések az utcán a rendszer ellen, és micsoda „véletlen” egybeesés. A TV-ben közvetített tüntetők nagy része az első sorokban ugyanazok az emberek voltak, ugráltak, kiabálta, rázták az öklüket. Ilyen légkörben haladtak ők ketten, ami az egész országra ránehezedett, csak nem voltak egy véleményen. A férfi hajtogatta a magáét, mennyivel jobb élet vár majd mindenkire, ha megváltozik a világ, mert az ország határain kívül élők is csatlakoznak az országhoz. Koszovón élő szerbeket meg kell védeni, és a legnagyobb baj ott van, hogy elhiszi, amit mond, sőt kolléganőjét is igyekszik meggyőzni, aki teljesen ellentétes véleményen volt vele szemben. Bár csak ő lenne az egyetlen, vagy a kisebb csoporthoz tartozó, aki úgy vélekedik, mint ő, de sajnos, az embereket magával ragadta a tömeghisztéria. A nőnek nem volt kedve tovább vitatkozni. Tudta, minden hiába. A politikai erkölcs(telenség) életének eddigi módját nagyban megtépázta. Valahol eltűnt a józanész, a tudatos gondolkodás. Ráébredt a saját, és vele egyetértők tehetetlenségére. Az elszabadult ösztönök, vagy önmagukat mindenki fölé helyezett erők annyira elhatalmasodtak, hogy ami életének értelmét képezte, az erkölcs, a mások tiszteletben tartása, megbecsülése, a tapasztalatokon alapuló kialakított igazság mind, mind dugába dőlt. Nincsen. Ennek tudatában a félelem ott kísérte, mint a saját árnyéka, szörnyként szorította a mellkasát, fojtogatta a torkát. Nem annyira önmagáért aggódott, de az öccse és a fia katonakötelesek, sőt hivatásos magas rangú katonatiszt a testvér, akinek menni kell, ha fegyveres harcra kerül a sor. Már a II. világháborúban, mint partizánt veszítette el az apját, az igazságot védő nevelőapját megölték, férfi nélkül maradt a család, mindaddig, amíg a két gyerek nem vált felnőtté. Most őket is elveszítse? Az lehetetlen! A társa szavai rázták fel gondolataiból. – Min gondolkodsz olyan nagyon? – Én magam sem tudom. Csapongnak, kavarognak bennem az érzelmek, ha egyáltalán vannak még. Már nem is a felháborodás, a csalódás az úr bennem, hanem a tehetetlenség, a kilátástalanságnak érzete nem hagy megnyugodni. Megpróbálok küzdeni a gúzsba kötöttségem ellen, szeretnék felkészülni az elkerülhetetlenre, de nem megy. Álmatlanok az éjjeleim. Bevallom kisírtak sokszor a szemeim, de a külvilágnak erősnek mutatom magam, és igyekszem megvédeni a lehetetlentől is a környezetem. Szembeszállok az igazságomért, de igyekszem nem túllőni a célon, mert tudom, sokan alig vár-

Partium

ják, valahol ballépést tegyek, és rögtön széttépnek, mint a farkasok a prédájukat. Ha ez bekövetkezne, velem együtt buknának a gyerekeim, meg még azok, akik mellém álltak, hacsak nem visszakoznának. Most összeszedte az erejét, és így folytatta. – Tudom, téged sem lehet eltéríteni a média által beléd döngölt illúziódtól, de jegyezd meg, emlékezz a szavaimra: „Keserű lesz a kenyér, amit majd eszünk, ha egyáltalán lesz.” – Nem értelek – szólalt meg a férfi–, te, aki felvilágosult vagy, értelmes, hogy nem látod. Nagyon jó helyre születtél, mert itt lesz a legkevesebb baj a jövőben. Ránézett a férfira, akit évek óta ismert, aki becsületes, lelkiismeretes munkásként végezte a feladatait, most is ugyanaz az ember haladt mellette, csak vakon. Nem a sötétségtől nem látott, hanem belekerült abba a tömegbe, akiket be lehetett csapni, nem a szemüket, az agyukat vakították el. – Tudod, nem szeretném, ha a politika széttépné a barátságunkat. Nem értünk egyet, ez igaz, de attól még nem kell egymás ellen fordulnunk. Most a férfi nézett csodálkozva a kolléganőre. Annyira nem is lehetett látni az arcát, mint inkább a testmozdulatából lehetett kivenni: miről beszél ez a nő itt mellette. – Ismerhetnél. Eszem ágában sincs összeveszni veled. A barátságunk semmi sem tépheti szét. A vita lélektani oldalát azzal zárták le, hogy, bármelyiküknek lesz igaza, ha minden befejeződik, a vesztesnek el kell vinni az előrelátót családostól Belgrádba, a legdrágább szállodába, ahol vacsora, alvás és reggeli az ő számlájára megy. Évek elteltek, mire a testvérháborúnak vége lett, akkorra olyan szegények lettek az emberek, hogy örültek, ha volt betevő falat. Még a háború kezdete előtt, vagy aki tehette alatta is, nemzeti hovatartozástól függetlenül elmenekült az országból, mert nem akarták az emberek értelmetlenül feláldozni magukat, itt hagyva szüleiket, otthonukat. Halottak, sebesültek, lelki sérültek, bombázottak maradtak a nagy abnormális tett után. A háború befejezésekor, ünnepeltek ismét az emberek, de most együtt, egymásnak örülve egy-egy volt köztársaságon belül, mert az ország: Jugoszlávia többé nem létezett. A barátok nem mentek Belgrádba, mert még autóbuszra sem volt pénz, nem hotelba dőzsölni. Ma már értem, Jugoszláviát szét kellett szaggatni, megsemmisíteni, minden áron. Nem számított sem emberélet, sem bombázás következménye, sem kiváltott gyűlölet nemzeti alapon, de most azt nem értem: miért igyekeznek a hatalmon levők még jobban tönkretenni ezt a szép országot, annak népével egyetemben?

Partium

DINÓKZoltán ZOLTÁN Dinók

Misi fóbiája Misi egyre többet járt kocsmába. Mióta munkanélküli lett, lezüllött és lecsúszott. Hogy szeretett pedig dolgozni, de negyvenhét éves kora óta nem teheti. Mások kellettek a gyárban. Ő már rosszul végezte a munkáját. Legalábbis főnöke szerint. Misit nem érdekelte ez. A haverokkal mindig jót tett neki egy pohár vagy üvegsör. Mármint a munkanélküli haverokkal természetesen. Felesége Margit a postán dolgozott, így s a munkanélküli segéllyel együtt eléldegéltek. De Margit utálta férjében azt, hogy délutánonként állandóan iszik. Misi egyre gondterheltebbé és megkeseredettebbé vált. Még örült, hogy gyermeke nincs. Pedig Margit szeretett volna. Misi már reménytelennek látta az életét. Ám látva azt, hogy Margit nem örül az ivászatának, már egyre kevesebbet járt kocsmába. Volt úgy hogy már csak kéthetente. Végül egy hónapban egyszer. S eljött az az idő, hogy már egyszer sem. Ugyanis a gondoktól már fóbiája alakult ki. Attól, hogy az italába mérget tesznek. Margit nem értette férjét, de nagyon aggódott érte. – Miért alakult ki ilyen fóbiád? – kérdezte egyszer. – Nem tudom. Az életem reménytelen lett. – Dehogyis reménytelen. – Semmi értelme. Most már világos, hogy megalázott ember lettem. – Jaj, dehogyis! – Már olyan régen munkanélküli vagyok, hogy csak az ivó jelentett menedéket, de most már az sem. Mi ez, ha nem megalázottság? – A főnököd nem tehet a fóbiádról! – De arról igen, hogy kirúgott! Margit hallgatott. Misi ezután lefeküdt, átgondolta életét. Nem sokra jutott. A munkanélküli segélye meg lejárt. Arra gondolt végez magával, öngyilkos lesz. De nem hagyhatta egyedül Margitot. Egy szép reggelen összeszedte magát s mégiscsak a haverokkal elment a megszokott ivóba. Teljesen le voltak döbbenve Misitől. Róbert azt mondta: – De hát mi van veled, Misi? Több hónapja nem láttalak. A többi barát is várta a válaszát. Misi a padlóra nézett. – Kedves barátaim, nagy gond nyomja a szívemet! – De mi? – kérdezte aggódva Róbert – Az idegeim. A lelkivilágom. Fóbiám lett kocsmába járni. – Micsoda? Ezt nem mondhatod! – Pedig ez van, kedves barátaim! A másik két haver, Károly és Lajos is megsajnálta. Súlyosnak látták az esetet. –Úgy elkalandoztak a gondolataim mostanság, hogy kialakult ez a kocsmába járás fóbiája. – De hát mitől félsz? – kérdezte Róbert – Nem is tudom. Talán attól, hogy mérget tesznek az italomba. – Te teljesen megőrültél? – kérdezte Károly. Miért tennének ilyet? – Nem tudom. Freudot kérdezd. – Neked orvoshoz kell menned! – mondta Róbert

Partium

Lajos meg hallgatott. – Orvoshoz? – kérdezte meglepetten Misi. – Minek? Hiszen alkoholt inni eleve egészségtelen. – Nem erről van szó! Senki nem akar megmérgezni! – mondta Róbert vállára téve a kezét. – Jól van. Talán igazad is van. Elbánt velem az élet. – Azért ne fogd fel túl tragikusan a dolgot – mondta végül is Lajos – De ha nem múlik el a fóbiám, kénytelen leszek ti tőletek is búcsút venni! – Na, azt nem engedjük! – mondta Róbert. Orvoshoz mégy, és újra jól elbeszélgetünk itt! Ha a sorsod rossz, még rosszabb nem lehet! Ezt mi nem engedjük nézni! – Köszönöm, ﬁúk! – mondta Misi meghatottan – Igazán nincs mit! – mondta szinte elsápadva Robi – Na? Kérsz egy kisfröccsöt? – kérdezte Károly. Nincs benne méreg. Misi már nevette. Aztán iszogattak, egészen a bezárásig. Misi részegen tért haza. De még mindig félelmekkel a szívében. Letette kis táskáját, aztán ágynak dőlt. Rögtön el is aludt, nagyokat és mélyeket horkolva. Margit meg ahelyett, hogy leszidta volna, végre örült, hogy egy kis időre azért megszűnt a fóbiája. Mert ez is öröm volt most.

Czine Árpád felvétele

Partium

Fülöp György

Hatalmas életem fűben fában az épületek homlokzatában egy percre nyár van – ebben kell hatalmas életem megtaláljam az isteneket és a nőket hogy semmi ki ne maradjon és az örömöm végén újra a neveket sorolnom csak ne hagyjam abba csak mondani egyenletesen ahogy a fák lélegeznek tágasabb terekben a városokat ahol éltem a nőket akikben hittem a bőrömet amit vásárra sosem vittem a homokszemből sivatag nyílt a tengerből a csepp víz – ne aprózd el életed mindig a nagyobban bízz hatalmas életed tart most is a kezében – úgy hunyd álomra a szemed te maradsz itt ébren

Partium

A költő itt ül a pincérek úgy állnak a város egyetlen valós éttermének ajtajában mint a kultúra utolsó őrei – persze csalós a kép de a költőnek aki gyomrát a teraszon tölteti jól esik erre gondolnia merre menjen? mit csináljon? legkisebb verse is túlnő a tájon – a nagyobbak meg messze járnak, de a költő itt ül mintha csak lábat lógatna bele a világba

Rilke itt sütkérezek az életemben mert végülis elértem amit akartam: érett lettem mint egy gyümölcs nagy volt a nyár a poharakba bort tölts és ünnepelj velem – nem jön többé nagy időnk de még az élet egy-két perce testet ölt: a lemenő nap tengere az egek és a puszta föld csak erre kell már megfelelni a holtak hatalmas hangján ami most még a miénk de az övék marad aztán – az istenek helyén a pillanat

Partium

A szimmetrikus város nézz le bármelyik kőpárkányról a folyóra látsz – és ha mindeközben verset suttogsz folyóról kőről istenek módján jársz el szavaiddal és a nap során veled lesz a nemes távolság a tárgytól – épület épület hátán de téged egy arc határol Wim Wenders ﬁlmjében az angyalok az út végén kettévállnak akár a mi világunk – beszélj róla, vigyázz rá – történetünk rajtunk is csak átfújt

Czine Árpád felvétele

Partium

Öröm mielőtt még lemegy a nap oda akarok érni arra a teraszra ahol az öröm kézzelfogható és az ember is elmondhatja bármikor: végülis boldog napjaim belém oltották a jó élet vágyát a várakozást hogy egy reggeli teraszon helyükre kerülhetnek a dolgok és az emelkedett pillanat magasában egyszercsak elmondható hogy mindent láttam – mint egy karambolt: életet ami őrülettel parancsolt halált ami senkit nem talált pedig mi éltünk itt ezek a szürreális lények akikből egyre most öröm vár a többit meg nézzed

Partium

Tanulmány Be ha Zoltán

Az ember dallama Szempontok az Áprily-recepcióhoz „Mi itt keresztre rendeltetve állunk. / Minket a hűség Krisztus-szege tart. / Égő reménység: árva ‘húnjaid’-ból / jövőt nevelni, embert és magyart” – hangzanak Áprily Lajos Opitz Mártonhoz című verséből azok a megindító lírai szentenciák, amelyeknek gazdag jelentéstartalmához a magyar irodalom bizonyos nemzeti paradigmatikus vonásaira jellemző szemléleti tényezők is olyannyira hatásosan hozzákapcsolódnak. „– Mit ér az ember, ha magyar? – kérdezte Ady Endre. De nem ő először, s nem ő utoljára. Azt mondhatnám: az egész magyar történelem ezt kérdezi. Amit Ady versével, szavaival, ugyanazt kérdezte Széchenyi egész életével. Nincs még egy élet, mely oly ellen1 állhatatlanul veti föl a ‘magyarság és emberség viszonyának problémáját’” – állítja Babits Mihály, identitás és humanitás olyan mélyértelmű egységét hangsúlyozva, amely valóban lényege lehet a historikusan kifejlő sajátos és felismerhető magyar nemzetszemléletnek a kezdetektől napjainkig. Annak a felfogásmódnak, amely egyfajta jellegzetesen erkölcsi nemzetfogalmat alakított ki: a nem származás- és eredetközösségi, nem etnocentrikus, nem vagy nem pusztán állampolitikai, földrajzi-területi, táji-természeti, gazdasági, társadalmi, de még a hagyományközösségi nyelvi-kulturális adottságokon, körülményeken is túlhaladó, azokat transzcendáló, szinte vallási (mert önkéntesen és szabad akaratból sorsvállaló) attribútumokkal felruházott, vagyis szakralizáló etikai nemzeteszmét és konﬁrmált nemzeti aspirációt; olyasmit, ami elvileg a legmagasabbrendűnek értelmezhető, mert tisztán lelki-szellemi erezetű, spiritualizált áramlatként vonul végig irodalmi gondolkodásunk évszázadain. Emberség és magyarság egymást feltételező minőségének az összefüggésrendje természetesen számtalan változatban idézhető Berzsenyitől („Mi az hát, ami a magyart emelheti? / Valóban nem más, mint az ész s erkölcs” – Kazinczy Ferenchez) Vörösmartyig („Minden ember legyen ember / És magyar” – Fóti dal), Kosztolányitól („Hát igenis lenni, lenni: elsősorban embernek és 2 emberiesnek lenni, jó európainak lenni és jó magyarnak lenni” ) József Attiláig („Az em3 beriségnek éppen magyar mivoltunkkal tartozunk” ), Veres Pétertől („a magyarság az én szememben, de a múlt magyarjai szemében is: a nemes gondolkozás és a nemes magatartás”4) Németh Lászlóig („Mennél mélyebben vagyok magyar, annál igazabban va1

BABITS Mihály, A legnagyobb magyar = B. M., Esszék, tanulmányok, Bp., Szépirodalmi, 1978, II, 503. 2 KOSZTOLÁNYI Dezső, Lenni, vagy nem lenni = K. D., Látjátok, feleim, Bp., Szépirodalmi, 1976, 20. 3 JÓZSEF Attila, Ki a faluba! = J. A. Művei, Bp., Szépirodalmi, 1977, II, 357. 4 VERES Péter, Mit ér az ember, ha magyar, Bp., Püski, 1989, 25.

Partium

gyok ember. A legfranciább franciák, a legnémetebb németek, a legoroszabb oroszok 5 voltak azok, akik az egész emberiségnek is mondtak valamit” ) vagy Makkai Sándorig 6 („A mi európai feladatunk: embernek lenni – magyarul” ). És az ebben az eszmeiségben közvetlenül megnyilatkozó értékideál értelmezhető azután a megvalósult irodalmiság egyik legelementárisabb értékformáló és sajátosságmeghatározó hatáskomponenseként: magyar és európai értékdimenziók jellegadó szintéziseként, egyszerre együtthangzó és önálló jelenségeként. Ezt emeli ki Imre László is pontos definíciójában: „Európai és magyar szellem párhuzamossága és markáns eltérése magyaráz meg legin7 kább speciálisan magyar jelenségeket a Gellért-legendától máig”. Mindehhez pedig ugyancsak erőteljesen kapcsolódik a magyar kereszténység gyökeres ihletettsége – „kereszténynek lenni és magyarnak lenni csaknem ezer éven át teljesen egyet jelentett”8 Szerb Antal szerint is –, a gyakran a kereszthordozó passió- és Golgota-járásban kicsúcsosodó krisztológiai sorsazonosítás evidenciája, a szenvedés- és megváltástörténeti kontextusban, hit- és létküzdelemként (Isten-, ember- és nemzetkérdésként) egyaránt kifejeződő vallási tapasztalat artisztikus átesztétizálása. S mivel a modern magyar irodalmi öntudat ugyancsak elidegeníthetetlen vonatkozása a Trianon-szindrómában és traumában kidomborodó kisebbségiség sorsproblematikája: a kollektív megmaradásvágyban és a szülőföldi hűségben, ragaszkodásban megtestesülő morális-hitvalló életstratégia ösztönzőjeként az erdélyi irodalomban kiváltképpen kiteljesedik a reménytávlatok transzcendentális felépítésének és átlényegítésének a törekvésegyüttese. Ez teheti Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László, Dsida Jenő és a többiek költészetét is vitathatatlanul szuggesztív tüneménnyé – a személyes és közösségi önreflexív nyelvi alakzatok, a metaforikus és metafizikus, sorsszimbolikus képzetformák különleges hangulati feltöltekezésével és a religiózus érzékenységformákat újjáélénkítő energikusságával. Így mélyül el mindőjük vallásos lírája, ahogy például Reményiknél is az „istenes versek (mint Áprily írja róla szépen) a szenvedő lélek honvágyából fakadtak a vallo9 mástevés békessége után, gyökerük a földi szenvedés, ám koronájuk a csillagokig ér” (amint Imre László emlékeztet rá). És ekképpen tételezheti Kányádi Sándor is az erdélyi költészet megkülönböztető alapjegyeként azt a fajta virtuális vagy potenciális szimbolizmust, amely mintegy „bányalégszerűen” érzékelteti vagy közvetíti a nyomasztó léthelyzet atmoszférikus hatásait.10

NÉMETH László, Magyar radikalizmus = N. L., Sorskérdések, Bp., Magvető és Szépirodalmi, 1989, 625. 6 MAKKAI Sándor, Magyar nevelés, magyar műveltség, Bp., Révai, 1937, 242. 7 IMRE László, A magyar szellemtörténet válaszútjai, feltételei és következményei, Pécs, Pro Pannonia, 2011, 84. 8 SZERB Antal, Magyar irodalomtörténet, Bp., Révai, 1935, 26. 9 IMRE László, Az erdélyi költő (Reményik Sándor pályája) = I. L., Irodalom és küldetés, Miskolc, Felsőmagyarország, 2000, 21. 10 KÁNYÁDI Sándor, Líránkról, Bécsben = Korunk Évkönyv 1981, szerk. RITOÓK János, Kolozsvár, 1981, 149–152. – Vö. Áprily „legjátszibb, legmindennapibb szövésű vershangulatába is belemélyül valami a fenséges motívumából”; „Valami szorongató feszültség lappang” bennük. REMÉNYIK Sándor, Áprily Lajos = R. S., Kézszorítás, Kolozsvár, Bp., Polis, Luther, 2007, 50, 59.

Partium

Nemzetféltő, értékmentő, történelmi hagyomány- és identitásvédő, tradicionális keresztény vallási beállítottságú, humanista és transzszilvánista magatartáseszmények, a kisebbségi léthelyzetben is megőrzött etikai perfekcionizmus, szellemi-kulturális ön11 tökéletesítés (a „produktív fájdalom” ) imperatívuszai szólalnak meg tehát Áprily életművében is – nemzeti literatúránk számos alapvető jellegminőségét példázva és reprezentálva ily módon. Világképének és formanyelvének történeti-poétikai beágyazódását – egyszersmind sajátszerű egyediségét – pedig nem kis részben a veretesklasszicizáló sorjelképiség emfázisa, a főként impresszionista és utóromantikus vagy későszimbolista hangvétel, a spleen melankóliájában is differenciált elégikus modalitás (a Berzsenyitől, Aranytól Tóth Árpádon, Radnótin át Csoóri Sándorig ívelő karakteresen elégikus beszédmód vonulatába illeszkedő intonáció) biztosítja. Mindaz az érzület, ami a Brassótól, Parajdtól és Udvarhelytől Kolozsvárig, Nagyenyedig és Visegráddal meg Szentgyörgypusztával a Duna-kanyarig lélegző Kárpát-hazai magyar tájakat lenyűgöző természetáhítatával és életszeretetével köti össze. Az érzelmes halkszavúságot a szenvedélyesen hullámzó zeneiség egyedülálló árnyalataival telítve. A rabságba vetett szarvas hördüléséből is orgonazúgást12: a szenvedést átnemesítő szépségsóvárgást hallva ki („a ködbe hördült, mint az orgona” – Az irisórai szarvas), a kolozsvári temetőben is zeneként idézve a legendás Apáczai és hű felesége emlékét („Én tört kövön és porladó kereszten / Aletta van der Maet nevét kerestem”; „De a vasárnap délutáni csendben / nagyon dalolt a név zenéje bennem”; „míg dörgő fenséggel búgott le rája / a kálvinista templom orgonája” – Tavasz a házsongárdi temetőben), s „Golgota-fellegek tövében” (Opitz Mártonhoz) is ódát zengve A Fejedelemhez, a példázatos akaratú Bethlen Gáborhoz, a teremtő megmaradás parancsával együtt templom és iskola együttes misszióját hirdetvén, merthogy „a szellem elrendeltetése: élet, / feltámadás és örök diadal!” Valóságos Erdély-himnuszokat komponálva a mitikusként megtapasztalt hegy-völgyes, „morajos szikla-ország” szülőhazáról („Az erdőn túl, / valaha így neveztek” – A láthatatlan írás), és Kós Károlynak („s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély…” – Tetőn) vagy Kuncz Aladárnak („De túl romon, ha perce jön csodáknak, / a mély megkondul, mintha vallana, / s a bolt alól harangtisztán kicsendül / s magasra száll az ember dallama!” – Vallomás) ajánlva zendítvén meg a gyötrelmes sorstörténelem fölé emelkedő éthosz és esztézis egzisztenciális üzenetét, s földi kataklizmák idején is mindegyre a numinozitás égi feltétlenségébe és magasságába vetett bizodalom vigasznyújtó misztériumát: „S mikor völgyünkre tört az áradat / s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen, / egyetlenegy kőszikla megmaradt, / egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten” (Menedék, I).

Ld. ÁPRILY Lajos, A produktív fájdalom = Á. L., Álom egy könyvtárról, Bp., Szépirodalmi, 1981, 153–168. 12 Czine Mihály Kodály Zoltán összefoglaló metaforája nyomán egész irodalmunkat harangzúgásos jellegűnek tekinti. „Harangzúgásos az egész magyar kultúra – ahogyan Kodály Zoltán mondta” (CZINE Mihály, A kálvinizmus vonzásában, Bp., Kálvin, 1999, 15.); „folytonos benne a harangzúgás, a Halotti beszédtől Adyig. Sőt: máig. Nagy Lászlóig és Sütő Andrásig. Egyszerre ﬁgyel a haza és a nagyvilág gondjára. Mindig kész a testvériségre. Nyitott minden értékre.” (Uo., 27.) Vö. IMRE László, Új protestáns kulturális önszemlélet felé, Bp., Kálvin, 2010.

Partium

Történelmi, természeti, lelkületi áthangoltság és széptani formatisztelet együttese, valamifajta összművészeti szintézisigénye élmény- és hangulatlíraiságnak, sorsjelentéses festői képiségnek és igézetesen konszonáns muzikalitásnak: ez kerül előtérbe az Áprily-mű értékelésének minden korszakában. „Áprily Lajos emberi harmónia után sóvárog, s művészi tudatossággal védekezik az összhangot megbontó belső erők ellen is”13; „az ‘ember dallama’ nemcsak a megbékülést, a harmóniát, hanem az építés, a jö14 vő, az élet hitét is jelenti” ; „A carpe diem elvével szemlélte az életet, a természetet, amíg lehetett; a minden szépet megörökítő humanista művész életszemléletével”15; „A jóságvágy lírája Áprily költészete, mely a törékeny jóságnak s a jó törékenységének pa16 naszát és méltóságát énekli” ; „Áprily Lajos eszményeihez, hitéhez hű, fegyelmezett ember és művész tudott maradni mindvégig egy eszményeit váltogató, a gyilkos ösztö17 nöket gyakorta szabadjára engedő korban” ; „a természet a határtalanság, a szabadság érzését adja, s a szemérmes, zárkózott költőnek alkalmat arra, hogy magányosságát, melankóliáját és felvillanó életörömét a tájba transzponálja, s állandósulni látszó válságait a szép harmóniája alá rejtse. (…) Innen tájképeinek a kísérteties, mitikus sugárzása. (…) Az elmúlás árnyéka majd mindig rávetül, a táj valóságos elemei is látomássá irrealizálódnak. A sejtelmesség belengi az egész képet, a harmonikus nyugalmat árasztó élő természet látványa fölött ott borong az elmúlás”18; „a természet és a humánum erkölcsi értékét és költői erejét képviselte, egy sajátos életforma, magatartás és műhely humanisztikus rendjéről, morális biztonságáról hozott hírt és tett tanúságot”, s a „humánus eszmények iránt érzett felelősséget érezhetjük Áprily kivételes műgondjában, formáinak harmonikus szépségében és nyelvének tisztaságában is”; a poeta doctus verseinek ezen a fokán a műgond „már nem mesterség csupán, inkább lelkület és magatartás, emberi minőség és erkölcsiség. Az összhang, a tökéletes forma igénye mögött egy költő mély embersége, lelki nemessége áll fedezetnek, magyarázatnak egyaránt”19 – szólnak az egybecsengő összegzések arról a költőről, akinek historikus sorsérzése az „egyetlen transsylvan hősköltemény”-ként aposztrofált erdélyiségről – csak

GYŐRI János, Áprily Lajos, Bp., Szépirodalmi, 1970, 184. VITA Zsigmond, Áprily Lajos: Az ember és a költő, Bukarest, Kriterion, 1972, 275. 15 CSÉP Ibolya, Áprily Lajos, Bp., Ráday Kollégium, 1987, 212. 16 FRÁTER Zoltán, Áprily Lajos, Bp., Balassi, 1992, 136. 17 ANTAL Attila, Világalkotó elemek Áprily Lajos költészetében, Kolozsvár, Kriterion, 2003, 259. 18 CZINE Mihály, Az ember dallama: Áprily Lajos emlékezete = CZ. M., Nép és irodalom, Bp., Szépirodalmi, 1981, II, 121. – Ld még: „Áprily zendíti meg a magasból a völgybe szóló, ‘messzire visszhangzó, tiszta humánum üzenetét hordozó dallamot’, ő teremti meg, az elsők között, azt a ‘potenciális szimbolizmus’-t – Kányádi Sándoré a szó –, amely az erdélyi lírában máig is él; amely a természeti képbe beleviszi a szimbólum mélyértelműségét.” Uő., Áprily – Erdélyben = Uő., Németh László eklézsiájában, Bp., Püski, 1997, 191. 19 POMOGÁTS Béla, A líra remetéje: Áprily Lajos = P. B., A marosvécsi várban: Az Erdélyi Helikon íróiról, Bp., Hungarovox, 2012, 57, 60. – Ld. még Uő., Erdélyi tetőn, Csíkszereda, Pallas-Akadémia, 2004; Uő., „Transsylvan hősköltemény”: Az erdélyi irodalomról, Bp., Krónika Nova, 2001; Uő., Magyar irodalom Erdélyben (1918–1944), I, Csíkszereda, PallasAkadémia, 2008. 14

Partium

a Marosszentimrén 1921-ben keletkezett Nyár című versében is20 – az emblematikus közösségi önszemléleti metaforák egész sorát indította útjára: a motívumot a költő ﬁa, Jékely Zoltán írta tovább 1936-ban, a templomi gyülekezet sorvadásán busongva („Fejünkre por hull, régi vakolat, / így énekeljük a drága Siont /…/ Tízen vagyunk: ez a gyülekezet, / a tizenegyedik maga a pap, / de énekelünk mi százak helyett /…/ tizenkettedikünk maga az Úr. / Így énekelünk mi, pár megmaradt / – azt bünteti, akit szeret az Úr –, / s velünk dalolnak a padló alatt, / kiket kiirtott az idő gazul” – A marosszentimrei templomban), majd Kányádi Sándor a nyolcvanas években – már „paptalan”-nak látva a templomot, ahol „haldoklik szenczi molnár” (Egy csokor orgona mellé) –, legutóbb (2002-ben, az akkor hetvenöt éves Sütő Andráshoz fordulva kesergőn) Ferenczes István pedig egyenesen a pusztító istenhiányt panaszolja, amikor immár „legnagyobb hiányzó maga az Úr”, s „nem énekel az sem, mi megmaradt. / Hát kit szeretsz itt és kit büntetsz, Uram?” (Marosszentimrei templom). Mindez csupán jelezheti, hogy az élmény- és formavilágában oly összetett Áprilypoézis milyen széles előzmény-, illetve hatástörténeti övezetekre nyit perspektívákat: hogy a korábbi, tizenkilencedik századi eszményítő, stilizáló költői realizmus (illetve a 21 biedermeieres-neoszentimentális, esetleg parnasszista versmodor ) felől miként kapcsolódik a klasszikus modernség romantizáló személyiségközpontúságának és szecessziós szépségkultuszának esztéticista tendenciáihoz, s miképpen mutat tovább a későmodern tárgyiasság kiélesedő diszharmóniái felé. Hogy a tradicionális és konfesszionális szubjektivizmus miképpen engedi meg a feloldhatatlan disszonanciák kibontakozását is: a fojtott drámaiság beszüremkedését, egyúttal a patinásra csiszolt formarend belső feszültségét („a gondolatvilágában jelenlévő ingadozásokat”22) fokozva. Az éterizáló, szublimáló hajlam mélyén lappangó és kavargő kedélyellentétek egymással birkóznak. „Világfájdalom – derű; lelki vívódásokkal teli nyugtalanság – kiegyensúlyozottság; (…) otthonosság – idegenségérzet, elvágyódás; harc – lemondás; természet23 imádat – műveltségélmény” ; „természetlírája tele van jól álcázott konﬂiktusokkal. A 20

„Áprily a táj és a történelem egymást kiegészítő szerves egységéről beszélt Marosszentimrén írott Nyár című versében” is. POMOGÁTS Béla, A helikoni költészet = P. B., Erdélyi gondolat – Erdélyi irodalom, Székelyudvarhely, Erdélyi Gondolat, 2012, 108–109. 21 Áprily stílustörténeti besorolása (neoromantika, impresszionizmus, parnasszizmus stb.) a harmincas években többeket foglalkoztató vitakérdéssé vált. Ld. ehhez pl.: TOLNAI Gábor, Erdély magyar irodalmi élete = T. G., Fejedelmi Erdély, Bp., Szépirodalmi, 1984, 281–373, 377–380, 457–465.; TOLNAI Gábor: Áprily Lajos = T. G., Örökség és örökösök, Bp., Gondolat, 1974, 116–125.; Rokon álmok álmodója: Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezése 1920–1941, szerk. LIKTOR Katalin, Kolozsvár, Bp., Polis, Petőﬁ Irodalmi Múzeum, 2014, 309, 538. – Stiláris (utó)impresszionizmusáról ld. később TÚROS Endre, A hanghalmozás Áprily Lajos verseiben = Tanulmányok a magyar impresszionista stílusról, szerk. SZABÓ Zoltán, Bukarest, Kriterion, 1976, 163–179. 22 Yoo JIN-IL, Yi JIN-MIN, Áprily Lajos költészete: A halál motívumai, Bp., Littera Nova, 2005, 7. – Vö. még: „Ez a harmóniára való törekvés és a vele járó hiábavalóság nyugtalanító érzése közötti ellentmondás adja tulajdonképpen a húszas években írt verseinek gondolati és érzelmi feszültségét. Az Áprily-művek parnasszista jellegű, zárt fegyelme, ‘gránit-kriptabolt’-ja tehát valójában belső zaklatottságot takar.” MÁTHÉ József, Áprily Lajos = ÁPRILY Lajos, Őszi muzsika, Kolozsvár, Dacia, 1976, 22. 23 SŐNI Pál, Írói arcélek, Bukarest, Kriterion, 1981, 6.

Partium

látszólagos objektivitás, s a meglepően érzékeny, sérülékeny költőegyéniség feszültsége, s általában nemcsak az ember és szerep, de az egyes menedékek (természet, irodalom, mitológia) távolsága adja Áprily életművének igazi specifikumát”24; „katartikusan oldja a megszenvedett és verssé formált konfliktusokat. (…) megoldás nincs, csak eny25 hület, és megmarad a paradoxális értékviszony” . És ezt a komplexitást rétegezi tovább, amikor is a szubjektum és objektum, bensőség és külvilág közötti választóvonalak, a személyiséghatárok talányosan elbizonytalanodnak, s a táj lélekszerűvé és viszont a lélek természetazonossá lényegül. S ha ez a sokrétűség a Nyugat-korszakra rákövetkező fejleményeket anticipálhat, akkor önmagában már az is költészettörténeti változások sűrűsödéseihez kötődik, ahogyan az önelvű szépségmámor kivetülése az elokvenciára és eufóniára épülő művi, nyelvművészeti tökéletesítés jegyében már a szövegmű hangzósságának és materialitásának a viszonylagos önállósulására és autonómiaszerzésére utal. A nyelvi megalkotottság feltétlenségének vagy elsőbbségének az érzékeltetésével a vallomástevő lírai én mintegy belehelyezkedik a hagyomány- és létfolytonosság transzindividuális univerzalitásába. Így, ezzel a tágasságával és nyitottságával lehet mégis centrális szerepe ennek az olykor csupán „kismesteri” értékszférába állított líratípusnak, ennek az ódon örökérvényűséget és megújító rugalmasságot, iránybefolyásoló frisseséget egyszerre sugárzó – vagyis a hagyománytörténést elavulhatatlan egyéni színekkel be26 folyásoló – szóművészetnek. Amint már Németh László rátapintott: „tiszta hangra törekvő lírikus, aki nyugodt és biztos épületet akar a versnek ebben a földrengésében s a régi formák falai mögé menekszik vissza (…) Versei: elégiák, életérzése: a melankólia. Töretlen tükrű tó kifelé, de tiszta vizén át fölismerhetők a melankólia tápláló forrásai. (…) A kifejezés áhítatát, a természet tiszta sugallatát s ahogy ő mondja: az ember dallamát őrizte meg nekünk. Egyike azoknak a művészeknek, akik nem utat törve, de tiszta 27 és komoly szívüket felmutatva válnak új idők követévé.” De Kuncz Aladár is korán leszögezte, hogy a finom és szenzibilis – s a verlaine-i világirodalmisággal mérhető – 24

IMRE László, Áprily Lajos: Akarsz-e fényt? Alföld, 1970/2, 82. CS. GYÍMESI Éva, Gyöngy és homok: Ideológiai értékjelképek az erdélyi magyar irodalomban, Bukarest, Kriterion, 1992, 57–59. – A világképdúsító motívumok szintjén is megnyilatkozó kettősségek (fény–sötétség, hang–némaság, hegy–völgy, magasság–mélység, születés–elmúlás stb.) részletező elemzéséhez ld. újabban pl. SZÉLES Klára, Az Áprily-költészet motívumai = SZ. K., Hálás utókor? Miskolc, Felsőmagyarország, 2000, 35–47.; MÁTHÉ József, Motivikus tér- és időviszonyok Áprily Lajos lírájában = M. J., Írás és értelem, Bp., Közdok, 2000, 76–104.; ANTAL Attila, i. m. 26 „Áprily költészetének nemcsak ez a dimenziója – bravúros formakezelése, táj- és élményköltészete – rendelkezik kánonképző erővel, hanem az a költői szintézis is, mely a metaﬁzikai, átspiritualizált dimenziót – a mélységet – képes volt hagyománytisztelő, míves formákban, képekben, cizellált alakzatokban, ‘szövegörömmel’, intuitív természetességgel, egyszerűen, ‘frivol könnyedséggel’ megjeleníteni”. BALÁZS Tibor, A romániai magyar létköltészet története 1919–1989, Bp., Accordia, 2006, 133. – Ld. még: Apa és ﬁú: Áprily Lajos és Jékely Zoltán erdélyi versei, szerk. POMOGÁTS Béla, Bp., Közdok, 2002; A kor falára: Áprily Lajos emlékezete, szerk. POMOGÁTS Béla, Bp., Nap, 2002; ABLONCZY László, Jelentés a völgyből, Bp., Reformátusok Lapja Könyvek, 1999. 27 NÉMETH László, Áprily Lajos = N. L., Két nemzedék, Bp., Magvető és Szépirodalmi, 1970, 191–195. 25

Partium

„nyelvmuzsika modulációiban” otthonos „Áprily ízig-vérig modern költő (…) annak ellenére, hogy kedveli az időmértékes sorokat, s (…) hogy versei tiszták, nyugodtak, témái egyszerűek és kompozíciói hibátlanul zártak”,28 s Molter Károly szerint is „egyre29 másra muzsikálja elénk a legbonyolultabban hangszerelt erőteljes egyszerűségeket”. Újabban pedig – többek között – Lászlóffy Aladár így méltatja őt: „A formát ismerő hegedűvirtuóz olyan poeta doctusok korában, mikor még illett versszerű verset írni; és mindennek ellenére, Erdély egyik legmodernebb költője ő, akiben az igazi, antikban gyökerező világirodalmiság rezonál végül.”30 Vagy Láng Gusztáv szintén kifejti, hogy „az ötvösremekre emlékeztető versformálás” nem – vagy nemcsak – „utolsó hullámgyűrűje” egy áramlatnak, „hanem majdnem annyira a háború utáni európai líra fejlődésútjának kezdeteihez is kapcsolható. Az intellektualizmusra késztető elidegenedés, az élményszerű témák racionális kezelése, a valóság szemléleti elemeinek realitásként – értelmezésre váró realitásként – való elfogadása, a formában a konstruktivitás igénye – ezek a legfontosabb jegyek, amelyek a szimbolizmus verseszményéből kinőve, de új minő31 séget létrehozva jellemzik Áprily költészetét is.” Csak ennyiből is talán kitetszik, hogy az Áprily-líra megszólító ereje nemhogy nem apad el, de az idők során több tekintetben akár még növekedhet is.

KUNCZ Aladár, Áprily Lajos = K. A., Tanulmányok, kritikák, Bukarest, Kriterion, 1973, 211, 213–214. 29 MOLTER Károly, Áprily Lajos: Esti párbeszéd = M. K., A keleti állomáson, Marosvásárhely, Mentor, 2001, 28–29. 30 LÁSZLÓFFY Aladár, Áprily Lajos = Erdélyi panteon, III, szerk. JÁNOSHÁZY György, Marosvásárhely, Mentor, 2001, 63–64. 31 LÁNG Gusztáv, Áprily-problémák = L. G., Kivándorló irodalom, Kolozsvár, Komp-Press, Korunk Baráti Társaság, 1998, 79, 82. – Ld. ehhez: „Áprily emelkedett érzelemvilága és klasszicizáló ízlése nagy formafegyelemmel bíró, zeneileg szuggesztív alakzatokban fejeződik ki. Különösen pontos és találó az a látlelet, amit Láng Gusztáv Áprily-problémák című tanulmányában olvashatunk: (…) 'A tiszta, harmonikus forma, a világ szépséggé szublimálása nélkül Áprily számára nincs költészet.' (…) A fényhozó-fényadó Áprilyt méltató Imre László is ezt a kagylótürelemből fakadó értékképző mozzanatot hangsúlyozza: 'Nemcsak Ábel áldozatát fogadta el az ég, minden szeretet és jó szándék találkozik. (…) Áprily áldozatát, életművét is elfogadta az ég és a föld. Életét, költészetét és őt magát, mint igaz embert.' És ezen értékelés érvényességén az sem változtat érdemben, hogy Áprly lírájában nem annyira a létezés öröme, mint inkább a létezés fájdalma zenél.” KÖDÖBÖCZ Gábor, Az értékteremtő magány áldott emlékű klasszikusai (Áprily Lajos és Jékely Zoltán emlékezete) = K. G., Értékvilág és formarend, Miskolc, Felsőmagyarország, 2003, 75, és K. G., Erdélyi élmény – erdélyi gondolat, Eger, Líceum, 2011 (Pandora Könyvek, 23), 110–111.

Partium

Farkas Gábor

A beavatott olvasó – Czakó Gábor prózai világa Czakó Gábor eddigi életműve az irodalomkritikusok egybehangzó véleménye szerint két megállapítással jellemezhető. Az egyik, hogy műfaji sokszínűségét tekintve olyan alkotói pályaképet láthatunk a szerző esetében, amelyben a tartalom és a forma egymásra találtságát magas fokon határozza meg az üzenetérték. Vagyis abban, hogy éppen regény, esszé vagy novella, esetleg mese legyen a készülő alkotás, nem az írói döntés a meghatározó, hanem az, hogy az adott tartalomnak melyik forma a legmegfelelőbb (persze ennek előzetes mérlegelése azért nagyban alkotói döntés kérdése is). A másik, hogy amíg a rendszerváltásig nyilvánvalóan küzdelemként is értelmezhető keresztényi üzenet megjelenése az alkotásokban egyben valamiféle ellenzéki magatartást is jelentett, addig 1989 után mindez jelvény értékűvé vált, és Czakó Gábor nem egy kritikusa szerint ez érezhetően rontott a művek esztétikai értékén. Jelen sorok írója természetesen ez utóbbi megállapítással nem ért egyet. Hiszen a kereszténység, mint jelvény, egyben látásmódot is jelöl, vagyis a vallásosság megjelenése egy irodalmi műben önmagában akkor is hordoz megannyi jelentésréteget, hogy az üzenetértéket illetően mindenképp túlmutat jelvény-mivoltán. Jó példa erre Czakó Gábor Szótárkönyve (2001), melyben a destruált nyelvi megformáltság, a számmisztika és a szemantikai összefüggések jelentésrétegei között nemcsak a keresztény ideológia, hanem a szociológiai, társadalomfilozófiai és egzisztencialista mondanivaló is kimutatható. E jelentésrétegek összefüggéseire hívja fel a figyelmünket Butella János Műelemzés – Czakó Gábor: Szótárkönyv című írásában. Néhány gondolatát – Czakó látásmódjának megértése érdekében – érdemes hosszabban idéznünk: „a könyv összesen négy szóból áll, a Négy pedig a teljesség, az örök, az isteni minőség száma, egyúttal az emberiség egységét is jelenti. A létezés – nem csupán a tér és az idő – egységét a Négyben látták a régiek, függetlenül attól, hogy kapcsolódtak-e a kabalisztikus hagyományhoz, a számelmélet legalaposabb kifejtéséhez. (…) A Négy ezért az emberi fejlődés végpontja. Mi ez a végpont? A Négy minősége megmondja: istenülésünk. De istenülhet-e az ember? Ráadásul egy keresztény, mi több, katolikus ember? Magányos ember nehezen, sőt való1 színűleg nem, de kettőnek már – talán – lehetséges.” Jól kivehető tehát az alkotói üzenet sokrétűsége. A biblikus eszmeiség mellett olyan kulturális keresztmetszetet látunk Czakó Gábor prózavilágában – az értő elemző véleményével összhangban –, melyben az individuum magára hagyatottságának és útkeresésének szimbolikája legalább annyira erős, mint a keresztényi gondolat. Kellei György egyik cikkében kifejti, hogy az 1970-es években ígéretes regényíróként induló Czakó Gábor a rendszerváltás után nem váltotta be a hozzá fűzött olvasói

BUTELLA János, Műelemzés – Czakó Gábor: Szótárkönyv. Kortárs, 2002/5.

Partium

elvárásokat, inkább keresztény ideológussá vált.2 Sneé Péter azonban a Kortárs hasábjain arra figyelmeztet, hogy ez a szerző 1989 után megjelent műveinek esetében nem okozott esztétikai törést: Czakó ”esszéi, szatirikus rémmeséi, szótárformát követő gyűjteményei, sőt regényei is a meggyőzés szándékának fölülkerekedését mutatják az ábrázolásra fordított erőfeszítéseken. Mintha előzetes tudással közelednék tárgyához, és már a vázlatolás kezdetekor birtokolná készülő művének tanulságait. Határozott cél3 elvűségében a publicisztikára emlékeztet” – ez tehát nem az esztétikai érték csökkenését, hanem az írói szándék megváltozását mutatja. Czakó Gábor írói pályájának már több évtizede vissza-visszatérő – mondhatni – emblematikus „sorozatát” alkotják a „rémmesék” (77 magyar rémmese. Szépirodalmi, Budapest, 1988.; Hetvenhét és fél magyar rémmese. Szépirodalmi, Budapest, 1990.; … és hetvenhét magyar rémmese. Windsor, Budapest, 1996.; Kilencvenkilenc magyar rémmese. Cz. Simon Bt., Budapest, 2007.). Természetesen nem igazi rémmesék ezek, a műfaji meghatározásukat is nagyban nehezíti a szerző következetes szándéka a próza műfajok keverésére, de sok hasonlóságot mutatnak Boccaccio novelláival: „Egyazon forgatókönyv szerint íródtak a mesék, mindnek van egy előre megrajzolt szerkezeti íve. Rövidke bevezetés, amelyből megtudjuk, hogy kik a jeles társaság tagjai a Szépasszony asztalánál, majd az éppen aktuális beszélő ismerteti a témát, bemutatja a szereplőket, és teret enged a történetnek, valamint a közben kialakuló véleményeknek. A 4 felépítésből valóban érzékelhető, hogy a műfaj több műfaj határmezsgyéjén mozog.” A Beavatás című esszésorozat könyv-változatai között megtalálható a szerző nyelvészeti irányultságának vetülete is. A Beavatás a magyar észjárásba című könyvében például „a nyelv testét vizsgálja, forgatgatja, tapogatja, mint a háziasszony a piacon a sár5 garépát, fejes salátát.” Érdekes, és úgy vélem, követendő is Czakó Gábor nyelvfilozófiai állásfoglalása: ahogy az élő embernek is csak a pszichéjét lehet vizsgálni, nem lehet például boncolás útján az emberi szerveket élő, működő mivoltukban elemezni, ugyanígy az élő nyelvnek is csak a lelke ihletheti meg az írót, nem lehet azt boncolgatni, bárdolni. Akaratlanul is eszünkbe juthatnak erről a posztmodern irodalom nyelvi destrukcióra épülő kifejezés-formái. Czakó a nyelvészet területén is formálja (élesebben: feszegeti) a határokat, de teszi mindezt a tudós író jótékony hozzáállásával. A 2009-es Beljebb a magyar észjárásba című könyvről ezért joggal állapítja meg a kritikus: „Ritkán mondhatja el az olvasó azt, hogy egy új tudományág egyik elindító könyvét olvasta el. 2

„Czakó valamikor a kedvenc íróim közé tartozott, a Megváltó, a Csata minden áldott nap és az Iskolavár című regényei máig emlékezetesek. Sőt első, A szoba című regényét is őrzöm, amely a Magvető legendás Új Termés sorozatában jelent meg. Ma ezek a kötetek irodalomtörténeti értéket képviselnek. Későbbi munkáiba is bele-belelapoztam, és azt gondoltam, hogy az író irodalmunk markáns alakjai közé emelkedik majd. De ez a reveláció az idő múlásával nem igazolódott. Czakó a rendszerváltozással szállingózó szabadságban egyszer csak úgy érezte, keresztényi vezető szerep vár rá” (KELLEI György, Közhelyek negyedórában. Veszprémi Napló, 2005.) 3 SNEÉ Péter, Czakó Gábor: Bujdosók. Kortárs, 1998/7. 4 HANTI Krisztina, Czakó Gábor: Kilencvenkilenc magyar rémmese. Kortárs, 2008/6. 5 BENCZE Lóránt, A nyelv élménye - Czakó Gábor: beavatás a magyar észjárásba. Kortárs, 2009/1.

Partium

Czakó Gábor, Juhász Zoltán: Beljebb a magyar észjárásba című könyve ilyen könyv. A 6 nyelvrégészet és a dallamrégészet nyitókönyve. Jó szívvel ajánlom elolvasásra.” Czakó legújabb regényeiben a kiúttalanság élménye párosul az ábrázolás lehetőségének, keretbe foglaltságának lehetetlenségének kifejezésével. Ezért lehet például, hogy Hosszúalattság (2010) című könyvében a szerző a „félkész regénykert” műfaji megjelölést alkalmazza. Sturm László a regényről írt kritikájában kifejti, hogy a mű „nem az alkotói tehetetlenség beismerése miatt »félkész«, hanem a valóság lezáratlansága miatt.”7 És valóban: a történetek, az előre- és visszautalások, valamint az abszurd elbeszélői keret a könyvben mind a nyelvi kifejezhetőséget, a valóság bemutathatóságát kérdőjelezik meg. Ezért lehetséges, hogy a rendszerváltás utáni jelenben játszódó cselekménybe folyamatosan beékelődnek a szovjet időket idéző epizódok, vagy ezért lehet az az érzése a befogadónak, hogy „a helyhez kötődő történetek úgy tenyésznek egymás mellett, mint a kerti növények, néha a föld fölött összeérve, néha csak – gya8 níthatóan – a gyökereikkel.” Összességében elmondható, hogy Czakó Gábor prózájában az ábrázolás, az elbeszélés és a példázatosság, a tanító jelleg összhangja ﬁgyelhető meg leginkább. Tárgyához – legyen az egy konkrét cselekmény leírása vagy véleményközlés – mindig a szemléltetés igényével közelít. Teszi mindezt olyan írói rutinnal, és olyan biztos ideológiai háttérrel, hogy szemléltetése a legvalóságosabb meggyőző erővel bírhat a befogadás végére beavatottá is váló olvasó számára.

Czine Árpád felvétele 6

BÉRCZI Szaniszló, Czakó Gábor - Juhász Zoltán: Beljebb a magyar észjárásba. Mikes International, 2010/4. 7 STURM László, Czakó Gábor: Hosszúalattság. Kortárs, 2012/10. 8 STURM, u.o.

Partium

Elek O ó

Frankenstein 200 A fenti, manapság nagy népszerűségnek örvendő címválasztással utalhatunk arra, hogy a világirodalom egyik halhatatlan műve, Mary Shelley Frankensteinje mintegy 200 évvel ezelőtt íródott, méghozzá nem mindennapi előzmények után. Egyrészt a környezet, a fenséges természeti keretek övezte tóparti lak, a Villa Diodati inspirálhatta a regény létrejöttét, s azon esteli beszélgetések, melyek során nem egy rémtörténet, kísértethistória, okkult hit bukkant fel a kies falak között. Másrészt maga a társaság, melynek tagjai a beszélgetésben részt vettek: az angol szellemi elitnek oly rétege, melyből nem egy messze meghaladta korának s hazájának uralkodó eszméit, korszellemét s inkább idegen földre lépett, hogy megszabadulhasson a honi kötöttségektől, nyűgöktől. Byron és orvosa, doktor Polidori, valamint Shelley és ifjú felesége 1816 őszén a Genfi-tó partján. Voltaképpen lázadók, akik a maguk alkotta törvények szerint éltek. Mary Shelley kreatúrája sem más, mint a lázadás jelképes alakja. Shelley kreatúráján érthetjük egyrészt a szörnyet vagy démont, melyet/akit a tudásvágytól fűtött Victor Frankenstein teremtett; másrészt magát a szöveget, amely az irodalmi hagyományoknak azt a részét igyekszik dekonstruálni és újjáépíteni, ami a rémtörténetekhez kapcsolódott a köztudatban. A szörny fellázad az emberi társadalom normái ellen, mert ez a társadalom kivetette magából, mint idegen testet. A démon azért kezd pusztításba, mert jóindulat, szeretet helyett gyűlöletet kap. Az antik mítosz leláncolt Prométheusza, aki a megszerzett tudás miatt bűnhődik, átlényegül egy „modern” tudóssá, olyan tudás birtokosává, ami nem előreviszi az emberiséget, hanem újabb veszélyeknek teszi ki. A regény pedig lázadás a közhelyes, előítéletektől és babonáktól hemzsegő, csakis az ijesztgetés, a borzadálykeltés szándékával kialakított klisék ellen, melyekből a rémtörténetek általában felépülnek. Ezen klisék némileg lenézett műfajjá tették a korban a rémtörténetet, hiszen azt sokak olvasták és így kommersznek bizonyultak, sikerüket éppen ezen kliséknek köszönhették. Azon írók, költők számára, akik a szellemi elithez tartoztak – Byron, Shelley és felesége feltétlenül ebben a kontextusban említendők –, talán éppen az jelenthette a kihívást, hogy az alantas műfajt felemeljék a szépirodalom régiójába, mint ahogyan azt megtette Perrault, a Francia Akadémia tagja a népmesékkel; a püspök Percy a népballadával vagy ahogyan cselekedett Goethe a vásári ponyva (Volksbuch) lapjain feltűnt figurával, Fausttal. Mindannyian találtak valamit a népszerű műfajokban, ami megragadhatónak bizonyult s alkalmassá vált arra, hogy a világirodalom részévé váljék. Frankenstein a modern tudománnyal és technikával lázad a meghalás, a felbomlás ellen, életért, megmaradásért.1 Az alantasnak tekintett műfajok szintén a halhatatlanságért küzdöttek azzal, hogy átlényegültek maradandó esztétikai értékké. Frankenstein szörnye, akárcsak a világirodalom többi magányos rémalakja épp azért tarthat számot az olvasók figyelmére, mert nem egy faj tagja, mint az ember, hanem

ANDRÁS Sándor, Árnyék vagy fonák? Mese és töprengés a rémtörténetekről, Korunk, 2012/5,

12-13.

Partium

egyedülálló tulajdonságokkal rendelkező példány, unikum a maga nemében, ha társíthatunk Frankensteinhez nemfogalmat. A lény, a kreatúra, a szörny, a démon: mind ugyanaz, amit a német nyelv ezzel a szóval illet: Das Unheimliche, a szörnyű, az irtóztató, az istentelen és még egynehány szinonimája. Shelley emígyen fogalmazza meg a szörny mibenlétét: „A bukott angyal gonosz ördöggé válik. De még az Isten és ember ellenségének is vannak barátai és társai a kétségbeesésben. Csak nekem nincs senkim.”2 A szörny tisztában van saját mibenlétével, keletkezésének körülményeivel s akárcsak Oidipusz király, rádöbbenvén bűneinek mértékére, önmaga ellen fordul. Tehát az írónő tudta, tudhatta azt, hogy a zsenialitás milyen veszélyekkel jár. Mert nem csak Victor Frankenstein, az élet titkának megfejtője az egyetlen zseniális elme a regényben: maga a lény is az, amit létrehozott. Magán viseli alkotójának nyomait, mint egy valódi apagyermek kapcsolatban. Háborúk utáni időszakban vagyunk, ami irodalomtörténeti szempontból jeles időszak, mint az emberiség történelme folyamán mindig. A borzalmak ugyan elmúltak, de korántsem nyomtalanul: emlékük, hatásuk, a túlélők memóriája, a róluk szóló történetek tovább őrzik mindazt, ami megtörtént. A huszadik század fantasztikus irodalmának története alaposan dokumentálta, miféle lenyomatokat hagyott a két világégés, a kommunizmus, a megszámlálhatatlan helyi konﬂiktus, polgárháború, népirtás és mindazon egyéb szörnyűség, amit az emberi elme csak kitalálni és kivitelezni képes. Ezekhez mérten az a néhány gyilkosság, amit Frankenstein szörnye sértettségében elkövetett; csupán személyes ügy, majdhogynem bagatell tízmilliók pusztulásával szemben. A rettegést, a borzalmat, a szenvedést ugyanígy megtapasztalta az a nemzedék is, amely a napóleoni hadjáratok szemtanújaként, áldozataként, túlélőjeként tovább hordozta magában a felfordult világ emlékeit. A „Nagy Árnyék”, ahogyan Sir Arthur Conan Doyle nevezte a Napóleon-fóbiát, 1816-ban már nem vetült Európára, de az emberiség közös tudattalanjában megőrződött, s talán nem kis mértékben lehetett oka annak, hogy az irracionális, az okkult iránti érdeklődés jócskán megnőtt. S lehetett oka annak is, hogy a romantika szabadságvágyat támogató ideológiája mellett az élet élvezetének fontossága újból előtérbe helyezkedhetett. Mary Wollstonecraft-Godwin olyan szellemi környezetben nevelkedett, mely nem csak támogatta, de egyenesen hirdette is az élet élvezetét. Anyja, a lánynevelés és a női jogok írónője ugyan születését követően meghalt, ám apja, William Godwin forradalmár és szabadgondolkodó, aki radikális nézeteket vallott az ateizmusról, a szabad szerelemről, az anarchizmusról, a társadalmi reformokról. Godwin egyik híve és támogatója volt az a Percy Bysshe Shelley, aki már házas ember volt, botrányhőssé az tette, hogy ősi arisztokrata származása ellenére rangon alul házasodott. Ez a kötelezettsége mit sem számított, mikor megismerkedett Godwin 17 esztendős leányával, elcsábította és Franciaországba szöktette; hiszen ne feledjük, a romantika a társadalmi előítéletektől mentes, szabad szerelem híve. Számos viszontagság és szenvedés után tértek csak vissza Angliába, következő útjuk egyik fontos állomása lett a szintén önkéntes száműzetésben élő Lord Byron lakhelye, a Villa Diodati, ahonnan Frankenstein útjára indult. A mű keletkezéstörténetéhez szorosan hozzátapad a kor eszmei áramlatain túl az emberi tudás története, fejlődése is. Brian W. Aldiss, a science-ﬁction irodalmának jeles 2

MARY Shelley, Frankenstein, Kozmosz Könyvek, Budapest, 1977, 266.

Partium

képviselője úgy gondolta, hogy az új találmányok, az ipari forradalom robbanásszerű fejlődése széttörték a hagyományos eszmei kereteket s a fejlődés gondolata az irodalomba is behatolt, azt is megtermékenyítette. Aldiss különösen sokat foglalkozott Erasmus Darwinnal, a híres természettudós nagyapjával, aki oly sokoldalú tehetség lehetett, mint Leonardo a maga korában s nyilván nem véletlenül viselte a jeles humanista nevét. Az angol romantikusok nagyra becsülték ezt a tudós költőt, feltalálót és álmodozót, aki többek között előrevetítette a túlnépesedés, a felhőkarcolókból álló városok és az ember eredetének gondolatát. Férje közvetítésével Mary Shelley bizonyosan megismerhette ezeket a szokatlan gondolatokat, melyek akár ösztönözhették is Victor Frankenstein alakjának létrejöttét. Mielőtt azonban odáig jutnánk, feltétlenül tisztázzuk azokat az irodalmi előzményeket, melyek legalább annyira fontosak, mint a tudományos és az eszmei környezet, vagy a szülők bizonyos génjeinek átöröklése és a gyermekkori miliő. A legtöbbször a gótikus regényt szokás említeni az előképek között, s e műfajnak is a legismertebbjét, Horace Walpole Az otrantói várkastély című alkotását. Kétségtelen, hogy Shelley a XVIII. század végétől divatba jött irodalmi klisék egyikével-másikával operál, illetve a rémület, a borzongás légkörét igyekszik megteremteni a történet felépítésében. A két szerző portréja kétségkívül megegyezik abban, hogy mindketten az angol magaskultúra környékén helyezhetők el, hiszen Walpole műgyűjteménye vagy akár Londontól nem messze épített villája, a Strawberry Hill; illetve Woodcraft-Shelley szüleinek literátor volta mind ezt bizonyítja. Nyilván Mary Shelley ismerte a regényt, ám kevéssé valószínű, hogy inspiráló műalkotásként elismerné. A science fiction irodalmának másik jeles teoretikusa, a svéd Sam J. Lundwall egyértelműen elhatárolja a Frankensteint Walpole művétől, mert „Bizonyos értelemben ez volt a filléres regények és az olcsó magazinok előfutára. Sok 3 formalizmus tartalom nélkül.” Walpole és Shelley esetleg abban egyezhetnek meg, hogy mindketten nevük hozzáadása nélkül jelentették meg művüket első ízben s csak a siker hatására álltak a közönség elé. A gótika tehát alig érzékelhető a Frankenstein lapjain. Ahogyan az írónő fogalmazott regényének előszavában: „Az esemény, amelyből e történet az érdekességét meríti, mentes a puszta kísértet- és boszorkányhistóriák hát4 rányaitól.” Lehet azonban egy másik megoldásunk arra nézvést, mely irodalmi stílus, műfaj inspirálta hát Mary Shelley-t. Ez pedig nem más, mint az európai romantika irodalmának az angol és a francia mellett jeles képviselője, a német romantika; azon belül pedig egy új kísérleti műfaj, a Märchen. S nem abban az értelemben, ami a szó fordításaként rendelkezésünkre áll: ez nem a Grimm-fivérek által összegyűjtött népmesekincs, habár abban is jócskán előfordulnak rémisztő motívumok, események. Sokkal inkább Hoffmannra kell gondolnunk, vagy Chamissóra, akik történeteiket a nem evilági valóság síkjára helyezik, több bennük a fantasztikum, mint a rémületes. Chamisso meséjében a főhősnek vissza kell szereznie az árnyékát nem mástól, mint az Ördögtől, aki egy kifogyhatatlan erszényért cserébe szerezte meg azt. S mi véletlen párhuzam: Schlemihl, aki ráébredt az anyagi javak után való futkosás hiábavalóságára, tehát életbölcsességet szer3

Sam J. LUNDWALL, Holnap történt, Tanulmányok a science ﬁction világtörténetéből= Metagalaktika 7., szerk. KUCZKA Péter, Kozmosz Könyvek, Budapest, 1984, 21-22. 4 MARY Shelley, Frankenstein, Kozmosz Könyvek, Budapest, 1977, 5.

Partium

zett, a természettudományok tanulmányozása felé fordul. Hoffmann elbeszélésében a főhős édesapja és egy titokzatos idegen alkímiai kísérleteket folytatnak; a Homokember a rémület, a trauma szimbólumaként szerepel; a főhős szerelméről pedig kiderül, hogy valójában egy automata, egy mesterséges szerkezet, nem emberi lény. Hoffmann az az író, aki bevezeti a Doppelgänger-témát, azaz a személyiség megkettőződésének motívumát. S erre gondolván lehetetlen, hogy ne jusson eszükbe összevetni Frankensteint a teremtményével. Hiszen a lény legalább oly intelligens, mint maga a teremtő: a regény 11-13. fejezeteiben önálló fejlődési regényt olvashatunk a teremtmény nézőpontjából előadva, aki kezdetben egy újszülött szemével látja, érzékeli a világot. Shelley ismeretelméletét tekintve azt látjuk, hogy a szörny (csak külsőleg az!) előbb megtapasztalja a világot, aztán szerez tudást, tehát empirista módon válik elméje egyre érettebbé. Miután túljut az emberi egyedfejlődés kezdeti, primitív szakaszain, igyekszik a társadalomhoz közeledni: beszédértéssel, szavak tanulásával, olvasással s a beszéd elsajátításával fejleszti intellektusát. Olvasmányokhoz is jut: méghozzá nem akármilyen olvasmányokat választ számára az írónő, aki a szövegekről alkotott véleményét beleszőtte a szörny hosszas monológjába. Természetes, hogy a Werther világa a szörnyet mélyen megérintette, hiszen a saját körülményeire, saját érzéseire vonatkoztatta. S elgondolkodtatta arról is, hogy ki és mi ő; mi helye és célja lehet az emberek világában? Plutarkhosz életrajzainak kötete viszont egészen más hatást gyakorolt rá, mint amilyet az antik kor írója vélt gyakorolni. Mivel a lénynek igen korlátozott a tudása az emberiségről, annak történetéről, ezért sokkal inkább olyan morális alapfogalmakkal ismerkedett a könyvből, mint a jó és a rossz; az erény és a bűn; a kellemes és a fájdalmas. Milton Elveszett paradicsomát a teremtmény egyenesen igaz történetként olvasta, mint ami nem csak az emberről, de róla is szól. Csakhogy inkább fájdalmat váltott ki belőle, mint gyönyörűséget, esztétikai élvezetet, mert Ádám „tökéletes, boldog és szerencsés teremtményként került ki az Isten kezéből, teremtője különös gonddal óvta: szabad volt felsőbbrendű lényekkel beszélnie, tanulnia tőlük, én viszont nyomorult vagyok, gyámoltalan és magányos. Sokszor gondoltam, hogy az én helyzetemet a Sátán személye hívebben jelképezi.”5 E szöveghelyről kimondhatjuk, hogy a regény fordulópontjaként jelölhető meg, mivel a lény ráébred saját helyzetére, mibenlétére. A felvilágosodás emberképe szerint ő is eleve jónak született, emberi vágyakkal és lélekkel bír, csakhogy a trauma-hatás, amit Shelley jóval Freud előtt döntőnek tekint a személyiségfejlődésre nézve, a rossz irányba fordítja további életét. Érzelmileg egy gyermek szintjén reked meg, mert a közösség kiveti magából; teremtője megtagadja egyetlen kérését, hogy társat kaphasson; ezután nem is lehet más útja, mint a gyűlöleté és a pusztításé. A regényben a világfájdalom győzedelmeskedik, a Byron-féle spleen avagy a Sturm und Drang által oly kedvelt, a Hölderlin vesztét is okozó Weltschmerz. A cselekmény fokozatosan telítődik fájdalommal, szenvedéssel, nyomorúsággal, halállal, szerencsétlen emberi sorsokkal, melyeknek végén csak a halál állhat. A tudás, amivel Victor Frankenstein létrehozta művét, saját szerencsétlenségéhez és pusztulásához vezetett. A tudás, ami által a lény megértette helyzetét s végleges, megváltoztathatatlan állapotát, elszigetelte őt az emberiségtől. „… a bánatot a tudás csak szaporítja… Néha azt kívántam, bár rázhatnék le magamról minden gondolatot és érzést, de megtanultam, a fájdalom legyőzésének egyetlen eszköze van, s ez a halál…”6 – 5 6

MARY Shelley, Frankenstein, Kozmosz Könyvek, Budapest, 1977, 150. MARY Shelley, Frankenstein, Kozmosz Könyvek, Budapest, 1977, 138.

Partium

értekezik a kreatúra erről a különös emberi jellemzőről. Shelley tehát igen pesszimista, amikor a tudomány lehetőségeiről van szó; romantikus, de nem dédelget utópiát, nem kerget illúziókat, inkább a valóság tényeivel és lehetőségeivel számol. Erre tanította az élettapasztalat. Ha már szó esett a gótikus regényről, a märchenről és a fejlődési regényről, ne feledkezzünk meg a többi epikus műfajról vagy stílusról sem, amelyek hatással lehettek Shelley művére. A szentimentalizmus stílusjegyeit lépten-nyomon felfedezhetjük a szövegben: a nagyfokú személyesség (bármely megszólaló részéről), az érzelmek közvetlen kifejezése, a szenvedés-paradigma, amit a divatot teremtő Werther-regények az irodalomba integráltak, mind erre mutat. Az egyes szám első személyű beszédmód, a lélekábrázolás-lélekelemzés tovább fokozza a szentimentalizmus hatásait, melynek a legnépszerűbb műfaja, a levélregény rajta hagyta bélyegét Frankenstein történetén is. Levelek, naplórészletek alkotják a szöveg gerincét, keretét, míg epikus elbeszélések mondhatni, csak ezekhez kapcsolódva, ezekből levezetve vannak jelen. A levélforma oly népszerű maradt még több évtizedig, hogy Bram Stoker 1897-ben keletkezett Drakula című alapműve is még a jól bevált levélsémát alkalmazza, hogy azokon keresztül tudósítson bennünket a cselekményről. A Frankenstein tehát szövegek, szövegtípusok, műfajok szintézisén keresztül jutott el addig, hogy bátran nevezhetjük az első angol nyelvű märchennek. És persze lírai szövegek is beleszövődnek a regénybe, ezek sem hagyhatók figyelmen kívül. A díszletezés, mely a komor, ám fenséges természeti közeget, illetve az emberi civilizáció helyszínei közül a halálhoz kapcsolódó helyeket választja, óhatatlanul felidézhette a kor versolvasójában a XVIII. század végi preromantikusok műveit, melyeket Csokonai kissé fölényeskedően kezelt. A „temetői költészet”, vagyis Edward Young éjszakai elmélkedései és James Hervey „sírhalmai” oly toposzokból építkeznek, amelyek aztán a Frankenstein lapjain rendre megjelennek: az éj sötétje, a csend, a filozófia, az ember és Isten viszonyát boncolgató gondolatok, a melankólia s végül a halálvágy markánsan jellemzik a regény motívumkörét. Az angol romantikusok javára pedig Mary Shelley valóságos propagandát fejt ki: nem hagyja említetlen őket, sőt idézget tőlük a hatás fokozása céljából. Tulajdon férjén kívül Coleridge és Wordsworth név szerint említtetik, ám a kiábrándult tudós, de még a szörny egy-egy jellemvonására is rávetül Lord Byron árnyéka. Nyilván az sem véletlen, hogy a romantikusokon kívül az irodalom és a kultúra számos további eleme helyet kap a műben, hiszen az írónő családja és neveltetése révén közeli ismeretségben lehetett ezen tudással. De térjünk vissza 1816 őszére, abba a bizonyos villába. Az ott jelenlevők megegyeznek abban, hogy mindannyian írnak egy-egy rémtörténetet bizonyítván, hogy nem csupán a fentebb, de az alantasabb stílusregiszterekben sem vallanak szégyent. Byron, aki talán kiábrándult, kiégett, rezignált személyiségével nagyobb hatást gyakorolt a világirodalomra, mint hátramaradt műveivel; nos, ő egy ötletnél megállt az alkotásban. Ezen az ötleten alapult Polidori 1818-ban megjelent regénye, A vámpír, mely azután Stokerre gyakorolt hatást. Merőben új megközelítést jelentett viszont a Frankenstein, amit Mary Shelley a Villa Diodatiban tett elhatározás után egy évvel, 1817 utolsó hónapjaiban vetett papírra (előtte még megírta svájci kalandjaik történetét: History of a Six Week's Tour, 1817). Lehet némi igazsága annak a feltételezésnek, hogy eleinte paródiának szánta, a német rémtörténetek kifigurázásának. Ennek az eredeti szándéknak a nyomát érzékel-

Partium

hetjük a 20. fejezet dialógusaiban, melyek a legsilányabb kulisszahasogató rémhistóriákat is megszégyenítik dagályosságukkal, erőltetett pátoszukkal. A végeredmény azonban valódi remekművé lett, melynek világirodalmi párhuzamairól azóta írások sora értekezik. Sikerének azonban a szépirodalom és a szakirodalom hódolata csupán az egyik oldala. Másik oldala a filmes feldolgozások áradata, melyeknek nyitódarabja az 1931-ben forgatott Frankenstein volt James Whale rendezésében. A film, bármennyire is híressé tette az eredeti szöveget, mégis tönkresilányította, mert kiszorította belőle a filozófiát és visszafejlesztette a vásári rémtörténetek szintjére. Bugyutábbnál bugyutább filmes feldolgozások követték egymást a huszadik században, a sort a 2014-ben készült Én, Frankenstein (Stuart Beattie) és a 2015-ös Victor Frankenstein zárja (Paul McGuigan), amelyeknek Mary Shelley művéhez alig van közük. Fennkölt és szánalmas: e két esztétikai minőség keveredéseként értelmezhetjük a regényt, maga a főhős, a modern Prométheusz is ebből a két minőségből tevődik össze, akárcsak teremtménye, akinek rút külseje egy meg nem értett széplelket takar. Amilyen fennkölt, filozofikus és végtelenül emberi történet Frankenstein históriája; annyira szánalmas, silány és lehangolóan középszerű (vagy inkább kisszerű) a legtöbb próbálkozás, mely erényeit adaptálni igyekezett. Aki a művet valóban befogadni; eredeti mondanivalóját s nem utolsó sorban Göncz Árpád műfordítását élvezni kívánja, annak számára csakis egy járható út kínálkozik: olvassa el… Az utolsó ember?

Czine Árpád felvétele

Partium

Szöllőssy Tibor

A reformáció kezdete és térhódítása Máramarosban Magyarország, s benne Máramaros története a XVI. század óta a legszorosabb összefüggésben áll a hazai protestantizmus történetével. A protestantizmus fellépése: a nemzeti eszme ébredésével – a protestantizmus virágzása: a közművelődés és alkotmányosság uralmával –, a protestantizmus letiportatása: a nemzeti művelődés és állami függetlenség gyászos aláhanyatlásával karöltve jelentkezik hazánk, nemzetünk utolsó ötszáz éves történetében. Ezen összefüggések hangsúlyozása távolról sem azt jelenti, mintha a mohácsi vész után trónra kerülő Habsburgi dinasztiával és a római katolikus egyházzal szemben egyedül csak a protestantizmus képviselte és hordozta volna a hazai alkotmányosság és a magyar nemzeti művelődés szent ügyét. Ezek nem egyes felekezeteknek, hanem az egész nemzet szellemének alkotásai. Hanem azért a nemzeti géniusznak ilyen áldásos működése egyes egyedül abban az üde és éltető miliőben, a szabadelvűségnek csak olyan foka mellett lehetséges, amely a protestantizmus legfontosabb, sarkalati alapelvének, a lelkiismereti szabadságnak őserőit dús és áldásos tenyészetre képesíti. A lelkiismereti szabadságnak és az ebből fejlődő egyéni és nemzeti elv uralmának előidézésében, fenntartásában és oltalmazásában már a protestantizmus olyan jelentékeny, elsőrangú, sőt egyes időszakban szinte egyedülálló és ható tényező volt, hogy elnyomatása vagy emelkedése a közszabadság és a nemzeti eszme hasonló sorsát okvetlenül maga után vonta. A hazai protestantizmus és a nemzeti magyar állam között fennálló ezen viszony századról századra kimutatható, úgy az egész magyar hazánk, mint annak a történelem folyamán különböző kényszerpályákon leledző részei történetében, ezen történet politikai, alkotmányos és művelődési eredményeiben. Az említett kölcsönös viszony már önmagában is elegendő, hogy a protestantizmus társadalmi jelentőségére, állampolitikai fontosságára, általános közművelődési áldásos következményeire is némi önérzettel mutassunk rá. A hazai történetből elvonható következtetéseket a nyugati nagy nemzetek története, politikai, társadalmi, közgazdasági és kulturális fejlettsége s e fejlődés iránya olyannyira igazolják, hogy megcáfolásától éppen nincs okunk tartani. Egy fontos mozzanatot, jellemzőt mindenképpen meg kell említeni, különös tekintettel Erdélyre, a „vallásszabadság klasszikus földjére” nézve: amit más államokban – értem ezek alatt a nyugati féltekét – kivívni és kimondani képes is volt a protestantizmus, ám a XVI. és a XVII. századok folyamán sehol sem tudott megvalósítani olyan mértékben, mint itt. És még valami: a protestantizmus soha nem perlekedett, nem jutott ellentétbe a hazaﬁsággal. A nemzeti eszmét soha nem áldozta fel saját emelkedésének oltárán. Mindig több volt benne a hazaszeretet, a nemzeti ügy iránt való leselkedés, mint a más vallásúak iránt való gyűlölködés. Ezen a ponton elnémult benne minden felekezeti, kicsinyes torzsalkodás, és a haza javáért minden protestáns felekezet kész volt lemondani a maga kizárólagos uralmáról. A különböző vélemények elsimultak, az ellentétek felett

Partium

szemet hunytak, az ellenfelek a közös haza érdekében egymással kezet fogtak. Egyik vagy másik felekezet egyenjogúsága csak ott és annyiban szenvedett csorbát, ahol és amennyiben jóléte, szabadsága, a többség nézete szerint ezt okvetlenül megkívánta. Eme lelket tápláló állapot meghonosításában és megerősödésében, a protestantizmus honi születésében határozottan kimutathatók az egységes, jellemző vonások a nem éppen egységes haza különböző régióiban: az uralkodó katolikus egyház ellenállása, a határokon túli tényezők hatásai, a befogadóképesség érettsége, stb., de tetten érhetők a helyi sajátosságok is, amik éppen Máramaros vetületében (is) további kutatásokra inspirálnak, mert abban a nem közhelyű kérdésben, vagyis annak megválaszolásában: milyen volt a reformáció kezdete, feltételei, adott körülményei és sajátosságai Máramarosban- sok még a fehér folt. *** A legalábbis megközelítőleg elfogadható válaszra jogot formáló próbálkozáshoz elkerülhetetlen ennek a „terra nihilis”-nek feleleveníteni múltját, melyről fennen szóltunk, kiegészíteni az alábbiakkal. Honfoglaló őseink a Kárpátok bérceit nemcsak Vereckénél – miként Anonymus írja –, hanem kisebb-nagyobb csoportokban az erdei-hegyi határláncokat átjárható völgyein, hágóin is átléptek, így a Tatár-hágón is, levonulva a Tisza völgyében Máramarossziget, Técső, Visk, Huszt, Nagyszőlős, Halmi felé. Mint síkvidékhez szokott vándor nomád nép nem érezte jól magát az ősrengeteggel borított hegyvidéken, igyekezett minél előbb az alföld síktereit elérni és megszállni. Máramaros és Ugocsa (e két későbbi megye történelme évszázadokra összeforrott) ez időben csaknem lakatlan terület volt. Anonymus csupán Ugocsa várát említi, mely a mai Szászfalu, Gödényháza közt elterülő síkon állott. Nincs kizárva, hogy Zalán bolgár fejedelem országának végvára volt, mint a szomszédos Borsova vára is, melyet Árpád seregei „…harmadnap megvíván az ott talált bolgár őrséget rabszíjra fűzvén Ungvárába vitte.” Az országalapító Szent István nem is szervezett vármegyét e területen, de megtartotta „országon belülinek” és őrzésére királyi erdőőröket rendelt, mert mint Anonymus írja „…e vidék a királyok vadászó helyei valának…”, s egyben mindig az Árpád-házi hercegkisasszonyok jegyajándékául szolgált. A király által kinevezett és kirendelt erdőőrök voltak Ugocsa és Máramaros első letelepedett lakosai, akik az udvar szolgaszemélyzetéhez tartoztak és az erdőispán rendelkezett felettük. Szolgálatukért zsoldot, szabad vadászati és halászati jogot kaptak. Erről ad tanúbizonyságot V. István 1272-ben keltezett kiváltságos levele (is), amelyet a Felszász (Szászfalu) lakosainak címzett, mi szerint megengedi, hogy a Királyi ház (domus regalis) mellé telepített lakosok a „Stulba” nevű erdőben szabadon vadászhatnak medvére, vaddisznóra, szarvasra stb. Az első – eddig ismert – közigazgatási alakulatok ezen a vidéken – éppen rendeltetésükből eredendően – az erdőispánságok voltak, s az ispán székhelye mellett vették kezdetüket az első letelepedések. A Máramarosi Erdőispánság székhelye a legnagyobb valószínűség szerint Visk volt. Erre utalást találunk V. István adománylevelében. E vidék dús rengetege az Árpád-házi királyok legkedveltebb vadászterülete volt: hosszú heteken át hódoltak itt vadász-szenvedélyüknek nagyszámú kíséretükkel egyetemben.

Partium

Hogy a letelepültek milyen kultúrával rendelkeztek, erről a korabeli és későbbi krónikák nem tesznek említést: annyi van róluk feljegyezve (Nagytarnai Református Egyház alapító levele), hogy az ősmagyar vallást Szent István halála után is megtartották évtizedeken keresztül. Távol laktak az ország központjától, a Tisza árterülete, ingoványai és mocsarai, valamint az ősrengeteg miatt az év legnagyobb részében ez a vidék szinte megközelíthetetlen volt, az idegen hittérítők nem szívesen jöttek erre a távol eső vidékre. Az itt élő magyarok a XI. század második felében fellázadtak a keresztény vallás ellen. A felkelést I: Endre királynak sikerült – valószínűleg nem kevés számú ősmagyar élet elpusztítása árán – elfojtani. A XII. és a XIII. századok derekán kezd intenzívebben népesedni a Tisza völgye: megjelennek a szászok, akik a Rajna-vidékről, Hollandia északi partjairól érkeztek és találtak befogadásra. Itt találtak második otthonra a szlávok is: a tatárok által szétvert és üldözött halicsi ruténok a Kárpátokban találtak menedéket. Letelepedésüket a helyi hatalmasságok nem ellenezték, mert lakatlan föld volt bőségesen, a munkáskezekre szükség volt, jelenlétük biztosította a gyepük védelmét. Erre az időre tehető a vlahok (újra) feltűnése, a Drágffyak őseinek anyagi gyarapodása oly mértékben, hogy birtokaik a Tisza forrásvidékétől Szőlősig terjedtek és feltételezhetően érvényesült a „cuius regio, eius religio” elve és törvénye: szabadon gyakorolhatták és terjeszthették a magukkal hozott bizánci vallás tanításait. Az egyre nagyobb szellemi és vagyoni hatalommal bíró Drágffyak ellensúlyozódását Zsigmond a Perényiek „behívásával”, azok birtokhoz való juttatásával próbálta megoldani, s ez a látszólagos egyensúly belháborúba torkollott, amit súlyosbított és elmélyített a Mátyás király nem éppen szerencsés moldvai hadjáratát követő oláh betörés. Ezek a véres helyi ellenségeskedések nagy veszteséget okoztak Máramaros történetében: tárgyi, írott emlékek pusztultak el, s így csak apró mozaikokból lehet összeállítani a XIV. és V. századok történelmi torzóját, de megkérdőjelezhetetlen tény: minden jelenlévő népcsoport – az ősmagyarok, a szlávok, a szászok és oláhok – élték a rájuk jellemző szellemi életüket, vagyis gyakorolták vallásukat, újabb és újabb települések születtek a Tisza-völgy térképén. Különösen a szászok jelentkezése és jelenléte ahhoz vezetett, hogy az addig vadászattal, halászattal foglalkozó őslakosság és a később betelepültek egységesedtek, homogenizálódtak, s mint ilyen társadalmi közösség egységesen érzékenyek lettek minden új befogadására vagy éppen elutasítására. Minden jel arra utal, hogy az uralkodó vallás a katolikus volt, mert ekkor már a főpapok érdemesnek tartják a versenyzést Máramaros bírásáért: évtizedes perlekedés vette kezdetét az egri és a gyulafehérvári püspökség között. Végül is az egri püspökségnek sikerült végleg megszereznie Máramarost. Ebben az „eredményben” közrejátszott az a tény (is), hogy nem volt éppen szerencsés az akkori gyulafehérvári főpap személye: Szécsi András, akit a káptalan azért választott püspökké, hogy nagy és befolyásos család sarja lévén az egyház érdekeit majd meg fogja védelmezni a hatalmaskodó világi urakkal szemben, a XIV. század olygarha hajlamú főpapjainak a mintaképe volt. Mikor püspökké lett, az országrészt egy szakadatlanul tartó háború színterévé tette, Máramarost (is) erőszakkal akarta bekebelezni s püspöki megyéjéhez csatolni. A reformáció hajnalán Várdai (?) Ferenc ült a gyulafehérvári széken, aki szintén nem volt az erkölcs példaképe: nem csak alattvalóit, hanem

Partium

saját papjait is zsarolta: a püspöksége alatt excommunicatióvá dagadt a mindenkit érintő tizedek „ügye”: aki nem ﬁzet, annak nem szól a harang, nem nyílnak meg a templomajtók, nincs mise, nincs gyónás, nem esketnek, nem keresztelnek, nem temetnek. Az egyház, vagyis annak „helybeli ura”, a maga kegyszereit, a maga vigasztalását megtagadta a néptől, mert a papnak nem ﬁzettek! Ma még csak elképzelni is alig bírjuk ennek az állapotnak a lelkekre gyakorolt hatását. Az a nép, melynek összes vallásos szükségleteit azok az élettelen (és nem a nép nyelvén végzett!) szertartások fedezték, amelyet a papság gép módjára végzett: még ezektől is megfosztatott. Az egri püspökséghez csatolás sem hozott felüdülést, sőt só volt a sebekre: az indulgenciák (bűnbocsátó levelek) fokozták a mélyponton leledző kedvet a római önkénnyel szemben, s mint természetes következmény: a nép örömmel fordult azokhoz az egyszerű apostolokhoz, kik Istennek tiszta igéjét, anyagi megkönnyebbülést és ember-nemzet-közeli igehirdetést hoztak magukkal, anyanyelvükön szóltak. Feltétlenül említést érdemelt az a tény, hogy a „központok”-ból a peremvidékre kigyűrűző rendeletek mindig is veszítettek hatásfokukból, azok végrehajtása sose érte el a megkívánt „szintet”, különösképpen a befogadó lelkesedésének hiányában. Izgalmas, de nem mellőzhető kérdés: milyen hatással volt Máramaros lakosságára a huszita-mozgalom, annak szellemisége, tanai? Nem lehetséges egyértelmű választ adni, de mivel Husz tanaira rövid időn belül érzékenyen reagált egész Magyarország s Erdély, ugyanez vonatkozik Máramarosra is. A helyi kutatások érdekes és értékes tárgyi emléket hoztak a történelmi homály felszínére: egy megkopott, dátumot mellőző írásban, amely felsorolja az akkori időkben fellelhető és a técsői egyház tulajdonát képező kegytárgyakat, a következőket olvashatjuk: „...egy feljegyzés megemlíti, hogy a terítők közül az egyik a huszita időkből származik. Hogyan került az egyház tulajdonába, ezt már nagyon nehéz megállapítani. Husz Jánosnak a magyarok közt is voltak hirdetői és követői: a Szerémségben Pécsi Tamás és Újlaki Bálint, akik Erdélyben és itt Máramarosban is megfordultak és később az üldözések elöl Moldvába menekültek. A huszita mozgalomból nőtt ki, illetve szoros kapcsolatban volt vele az 1437-ben kirobbant erdélyi parasztlázadás is, melynek vezére Budai Nagy Antal volt. E lázadás kirobbanásának súlyos gazdasági okai voltak, azonban csaknem egy évszázaddal előzte meg a lutheri reformációt... Így a lefojtott tüzek a mélyben égtek tovább, siettették és segítették a nagy reformációt. Feltehető, hogy az új hit tanításaival egyetértő és együtt érző kegyes lélek készítette az úrasztali terítőt, és amikor az evangéliumi egyházak megalakultak, a técsői egyháznak ajándékozta a kicsiny avultszínű terítőt, aranyrojtokkal a szélein és 12 aranyszálakkal hímzett oroszlánnal. Ez is huszita eredetét látszik megerősíteni, hiszen tudjuk, hogy a husziták címereiben ott volt s ma is ott van az oroszlán...” *** Hazánk és benne a keleti régiók külső és belső állapota a középkor vége felé egyáltalán nem kedvezett a szellemiség fejlődésének. Mátyás király halála után a török még nagyobb erővel döngette az ország déli határainak kapuját. Az őt követő uralkodók csak árnyékai voltak az „igazságos”-nak. Az ádáz versengés az elsőbbségért, a belső villongások óriási terheket róttak a jobbágyságra, a pórnépre. Hogy minden kötél szakadjon, az 1514-i országgyűlésen a főurak nem a török veszedelem elhárításával foglalkoztak, hanem a jobbágyság teljes gúzsbakötésére alkottak törvényeket. Mind-

Partium

ennek meg is lett az „eredménye”: a szomorú Dózsa-féle lázadás és a reá néhány évre bekövetkezett mohácsi vész, amely a történelem sírjának szélére sodorta a nemzetet. A hatalmi bukáson kívül erkölcsi megaláztatás mérhetetlen terhe nyomta legjobban az emberi lelket, s nagy fájdalmára a vallásban kereste az írt, amit azonban a régi egyház a maga elvakult külsőségeiben, a hívek által ismeretlen latin nyelvű ceremóniákban nem tudott megtalálni. Érdekes és nem mellőzhető tény: a XVI. század elején már azt tapasztaljuk, hogy a szászok, kik közé rutén elemek nagyobb számmal szivárogtak be, vagy teljesen beleolvadtak a ruténségbe (Szászfalu), vagy megtartották német nyelvüket és szokásaikat s ezzel együtt katolikus hitüket (Királyháza, Huszt, Bustyaháza). Ezzel szemben azok a német ajkúak, akik az ősmagyarokkal éltek egy közösségben (Visk, Técső, Sziget), elmagyarosodtak és hitviláguk is hozzájuk adaptálódott. Továbbá: a Tisza-völgyben élő magyarság (és szászok) felfigyeltek egy sajátosságra: a velük együtt élő ruténok és oláhok saját anyanyelvükön imádkozhattak az Istenhez, míg ők latin nyelvű szertartásokat hallgathattak, vagyis azon a nyelven, melyet csak a papok és a műveltebb nemesi osztályhoz tartozók értettek. Tény az is: míg az ország nyugati és északi részeiben, a Nagyalföldön a római katolikus egyház papjai, szerzetesei sok akadályt gördítettek a reformáció terjedése elé, addig Máramarosban (és Ugocsában) az ellenállás lényegesen kisebb volt. Alapvető és meghatározó tényezője volt a reformáció befogadásának és gyors elterjedésének, hogy a régió főurai a megújított hit és terjesztői mellé álltak, erkölcsi és anyagi támogatásukról biztosították azokat. Ebben a szellemi reinkarnációban oroszlánrészt vállalt a Perényi-család, akik közül feltétlen említést érdemel özv. Perényi Gáborné szül. Frangepán Katalin és fia, János, a későbbi ugocsai és máramarosi főispán. Férje hősi halála után az özvegy nagy szakértelemmel vezette a nagy kiterjedésű uradalom gazdaságát, közben nem feledkezett meg árván maradt egyetlen fiának, Jánosnak magyar szellemben és a kor követelményeit megelőző neveltetésről sem. Komjáty Benedek szerzetest kérte fia mellé nevelőnek és megkérte őt: Pál apostol leveleit fordítaná le magyar nyelvre azon célból, hogy mind neki, mind fiának legyen magyar nyelvű lelki tápláléka. Benedek páter a nagy munkát rövid idő alatt elvégezte, a úrnője 1333-ban, Krakkóban kinyomatta. (1930-ban megünnepelte ezt az eseményt a Máramaros-Ugocsai Református Egyházmegye közgyűlése: ünnepélyesen felemelő Istentisztelet keretében a királyházi református templom falán márványtáblát lepleztek le e nevezetes irodalmi és egyháztörténeti esemény megörökítésére, melyet Perényi Gáborné Frangepán Katalin késői utóda, özv. Aczél Lászlóné szül. Perényi Lujza állíttatott.) A vidék egy másik hatalmassága, Drágffy Gáspár is a protestantizmus híve volt, s csak korai halála (1546) akadályozta meg megyéket átfogó igyekezetét, fosztotta meg az újítás híveit az addig nyújtott önzetlen támogatástól. Vele a Drágffy-család férfi ága kihalt, nagy vesztességére a reformáció ügyeinek. Kihaltával a hatalmas birtok a somlyai Báthory-családra szállt (özv. Drágffy Gáspárné ugyanis somlyai Báthory Anna volt). E család is buzgó pártfogója volt a reformációnak. Védelmük alatt Szilágy, Szatmár, Ugocsa, Máramaros megyében lévő birtokaikon már odáig fejlődtek a református vallásügyi dolgok, hogy 1545. szeptemberében zsinatot tartottak Erdődön, ahol a megjelent 29 reformátor között ott volt a Máramarosban tevékenykedő Huszti Török Ta-

Partium

más is. A zsinat egyik szervezője és ihletője az a Batizi András volt, akinek leszármazottai évszázadokon át hűen szolgálták egyházukat, számtalan derék férﬁúval gyarapították a megreformált szellem elitjét. Batizi András írta a „Jövel Szent Lélek Úr Isten” kezdetű éneket. Óriási hatással volt a reformáció meghonosulására Ozoray Imre, a harcias lelkületű kitűnő író és hitvitázó. A már említett Drágffy Gáspár oltalma alatt nem csak szóval, de az írott szó fegyverével is hirdette a reformáció eszméit. Híres munkájában ékes magyar nyelven kardoskodott a megújított hit mellett és támadta annak ellenségeit megfontolt, nagy alapossággal alátámasztott argumentációkkal. Igen érdekes, hogy e könyv a Komjáty-féle fordítás után két évvel, 1535-ben lett kinyomtatva Krakkóban. A népies nyelven írt hitvitázó munka oly nagy közkedveltségnek örvendett, hogy 120 év múlva megérte második kiadását s nem valószínűtlen, hogy éppen a Nyaláb-vári úrnő, Frangepán Katalin költségén. Nagy buzgósággal tevékenykedett ezekben az években Balázs prédikátor, Beregszász lelkes és harcos reformátora. Mint esperes (senior) a római katolikus püspök módjára felszentelte a prédikátorokat, ami bizonyság arra nézve, hogy e vidéken már abban az időben több prédikátor hirdette a megtisztított evangéliumot. Hogy Ugocsa és Máramaros községeiben is megfordult, igazolja az a körülmény, hogy ezen a vidéken megreformált gyülekezetei is felügyelete alá tartoztak. Vértanúi halála után Kálmáncsehi Sánta Márton lett e vidék református magyarjainak lelki vezére, aki nagy tudású és meggyőző erejű hitszónokként hamarosan országos hírnévre tett szert. Az addigi reformátorok inkább a Luther-i felfogást terjesztették, ő azonban a tiszta Kálvin-i irányzatnak volt tántoríthatatlan híve. Munkácsi lelkipásztorkodásának éveiben 1552ben zsinatot hívott össze Beregszászban, ahol 15 lelkész jelent meg, közöttük Ugocsa és Máramaros küldöttei is. A hálás utókor megőrizte azok nevét, akik a reformáció úttörői voltak ezen a vidéken. Visk koronaváros volt az a hely, ahol megalakult az első protestáns gyülekezet, (1523), hála az igehirdető Honterius igyekezetének, akit Ramsay Mátyás követett. 1524-ben Perényi Gábor máramarosi főispán, sókamarai gróf oltalma alatt már virágzó egyházközösségi élet folyt. Pár évvel később Ramsay Mátyás visszatért Nagyszebenbe s maga helyett egyik német társát, Surdaster Jánost küldte Viskre, aki nagy hitbuzgalommal végezte áldásos munkáját, s ebben méltó társra talált Huszti Tamás személyében. Huszti Tamás 1530-ban érkezett rokoni látogatásra Husztra, ahol összegyűjtötte rokonait, barátait és ismerőseit magánházaknál, s szenvedélyes prédikációkkal győzte meg a husztiakat, rövid idő alatt a város magyar lakossága a református hitre tért. A régi felfogásban működő egyház híveinek száma hihetetlenül leapadt. Huszti Tamást a Szent Ilona tiszteletére épült huszti egyház szerzetesei üldözőbe vették ezért Husztól Viskre tette át munkásságának székhelyét, majd Técső, Hosszúmező és Sziget következett. A máramarosi magyarság reformálásában oroszlánrész illeti meg a magyar Luthert, Dévai Bíró Mátyást. Második németországi útja után 1543-ban, amikor Wittenbergben Lutherrel és Melochtonnal találkozott, Miskolcon telepedett meg és ott prédikált. Innen azonban a szerzetesek durva és erőszakos fellépése miatt menekülnie kellett. Reformátori tevékenységének színhelyét Északkelet Magyarországra és az Erdélyi ré-

Partium

szekbe tette át. Itt hatalmas pártfogóra talált a dúsgazdag Drágffy Gáspár személyében, akinek Szatmár, Szilágy és Máramaros vármegyékben lévő óriási kiterjedésű birtokain prédikált és terjesztette a megreformált hitet. „E vidék népe- írja Szabó Sándor- abban az időben kiválóan alkalmas volt az ige befogadására, nyugodtan és háborítatlanul élt, mert e vidékre a török és német zaklatás nem jutott el…” Sebestyén László, Hosszúmező református lelkésze a következőket írja: „…Hosszúmező és a többi négy máramarosi koronaváros reformációját elősegítette Surdaster (Siket) János német származású volt ferencesrendi szerzetes munkája, kit Ramasch Mátyás, a nagyszebeni káptalan dékánja küldött, mint segédjét és barátját a lutheri tanításokat hirdetni… Técsőn már 1526-ban Ambrus prédikátor hirdette a megújult eszmét…” Ifj. Pap József a következőket teszi közzé: „Sziget már 1524-ben protestáns város volt… Az öt koronaváros lakosaihoz hamar eljutott a reformáció, és… 1510-ben meg is hódította a polgárokat. Ramasch Mátyás, Huszti Tamás, Surdaster János prédikátorok voltak az új hitnek terjesztői. A munkálkodásuk folytán lassanként annyira tért hódított a protestantizmus, hogy 1555-ben az öt koronaváros katolikus templomai mind az új hit tulajdonai lettek…” *** A reformáció terjesztői kezdetektől fogva nagy súlyt fektettek az oktatásra. Az 1558. december 1-jén tartott beregszászi zsinaton a megjelent 15 lelkész mellett ott volt Pelbárt beregszászi oskola-mester is: már akkor jó hírű iskola működött Beregszászban. A zsinaton a különböző hitágazatok mellett tárgyaltak a lelkészek és tanítók ﬁzetéséről is. A lelkészeknek különösen a szívükre kötötték, hogy a híveket az igaz hit értelmére tanítsák. Minden igyekezetükkel arra törekedjenek, hogy a hívek vallási és erkölcsi nevelését már a gyermekkorban az iskola falai között ők maguk végezzék. Az első protestáns prédikátorok tehát egyúttal oskolamesterek is voltak. Első iskoláink a tanítás és rendszer tekintetében a protestáns németországi mintára kezdtek berendezkedni, melyet a nagy tudású és kitűnő szervező, Melancton Fülöp alapozott meg és a középkori humanista iskolát vette mintául, hogy annak anyagát és rendszerét átitassa a szabad gondolat világnézetével és erős bibliás szemmel. Az iskolák tanulmányi fokát az szabta meg, hogy a mesternek milyen volt a szellemi felkészültsége, modora, átadó képessége. Az iskola híre és látogatottsága attól függött, milyen tanító működött benne. A jó hírű iskolamester tanodáját messze külföldről és belhonból is felkeresték a tudományokra szomjas ifjak. Csak alapos felkészülés után, gazdag tudástárral mehettek ezután külföldre tanulmányaik betetőzése céljából. Nem hiába nevezte Melancton ezeket az iskolákat az egyház veteményes kertjeinek. Reformátoraink és azok világi pártfogói a fő hangsúlyt már a kezdetek kezdetén az ilyen tanintézmények létesítésére fektették, olyannyira, hogy a XVI. század folyamán ajtókat nyitó mintegy 150 jó hírű iskolának négyötöde protestáns jellegű volt. Ezek között elsősorban érdemel említést az 1531-ben alapított sárospataki és a négy évvel későbbi debreceni iskola. A sárospatakit Ugocsa és Máramaros főispánjának, Perényi Gábornak a bátyja, Perényi Péter alapította. Ő és ﬁa, Gábor virágoztatta fel és látta el dús

Partium

javadalmakkal. Így a közeli rokonság és összeköttetés révén több pataki iskolát végzett lelkipásztor és iskolamester működött egyházmegyénk területén (is). Máramarosban az iktáry gróf Bethlenek, Huszton, Visken, Técsőn, Vajnágon, Úrmezőn a Pogány család, a vidék legbefolyásosabb és leggazdagabb földesúri családja istápolta egyházunk iskoláit. Örvendetes tény, hogy a megújított egyház nemcsak hogy vállalta a tanítás-nevelés magasztos ügyét, hanem lendületet adott a könyvírásnak és nyomtatásnak is. Az 1533ban megjelent Komjáty Szent Pál leveleinek fordítása után napvilágot látott Erdősi Szilveszter János Magyar grammaticája, Újszövetség fordítása. A Benczédy Székely István, Bornemissza Péter és Várfalvy János által írt hittan könyvekben már benne volt a magyar abc. Menyői Tolvaj Ferenc megírta az első magyar nyelvű számtankönyvet, Szőnyi Nagy István pedig módszertant írt az oskolamesterek részére, hogy miképpen tanítsák a magyar írást és olvasást. Az ugyanebben az időben alapított szigeti református iskola nagynevű tanára, Szegedi Albert „scholamester” másolta le 1569 február 17-én Sziget statútumait, mivel „…az 1548-i példány az papirosnak hitvány voltáért nem lehetett tartós.” Ebben a statútumban érdekes az új hit papjaira vonatkozó rendelet, mely az ezredfordulóig irányította a szigeti református eljárást. Tények igazolják, hogy a reformáció térhódítása nagy hatással volt Ugocsa és Máramaros népoktatásának ügyére is: itt is gyorsan meghonosodtak a hitújítás nevelési intézményei, mégpedig mind az elemi, mind a középfokú iskolázás terén. Visk, Técső, Sziget elöljárósága már 1556-ban kötelezővé tette az iskolák létesítését, sőt több helyen a szegény sorsú tanulók ruhával és tankönyvekkel való ellátásáról is gondoskodtak. Egyértelműen megállapítható, hogy a tiszántúli egyházkerületben már a XVII. század elején minden faluban volt iskola, melyekben magyar nyelven folyt a tanítás. Kétségtelen tehát, hogy a XVI. és XVII. századokban Máramaros (és Ugocsa) területén református népiskoláink voltak a magyar nemzeti nevelés megalapozói és fenntartói. …Mindössze egy évtized telt el a wittenbergi forradalmi eseményt követően, s Máramaros magyarsága és a beolvadt szászok a megújított hit követői lettek. FELHASZÁLT IRODALOM: Szabó Sándor: A Máramaros-Ugocsai Református Egyházmegye a magyar nemzetnevelés szolgálatában, Nagyszőlős, 1942 Dr. Zovanyi Jenő: A Tiszántúli Református Egyházkerület története, Debrecen, 1939 Pokoly József: Az Erdélyi református Egyház története, Budapest, 1904. Révész Imre: A magyarországi protestantizmus történelme, Budapest, 1925 Bélai Vilmos: Máramaros megye társadalma és nemzetiségei, Budapest, 1943 Ifj. Pap József: Adalékok Máramaros történetéhez, M. sziget, 1900 Józan Lajos: A Kárpátaljai Református Egyház, Ungvár, 1989. Emlékkönyv, Técsői Ref. Egyház, 1853.

Partium

Szilánkok Sarusi Mihály

Pannónia, Szörém, Ménös bora…* ‒ Folyt. köv. ‒ Túl-túl. Túlontúl. Túl-a-Duna. Amonnét nézve. Néhány korty után. Tetszeni teszik… ‒ Csak lё nё idd magad! Mer hogy jóbul is mögárt a sok. A bort fölrázni! Vörös, ha fosat A Vylyan pince sajtósa írja nekünk 2015-ben, milyen dicső múltra tekint vissza a villányi borvidék e remek borászata. Jelesen a jeles ősökkel büszkélkedő néhai hercegi tulajdonos révén. Példának okáért 1930-ban levelet küldött Arad vármegyéből, a bánkúti főhercegi uradalomból a világhírű búzanemesítő, Baross László jószágfelügyelő Baranyába a Montenuovo birtokra, Görgey Miklós uradalmi intézőnek, hogy azért késlekednek egy hordó visszaadásával, mert a benne lévő vörösbor „érthetetlen okokból, állandó használat mellett, erős hasmenést okoz, a mi ellenkezik minden teóriával (...) s így azt csak orvosságként használhatom és az lassan fogy, még az első szállítmányból is van elegendő.” Megfosatja az aradi (közigazgatásilag egyelőre egyesített Arad‒Csanád‒Torontáli) urakat, meg! A baranyai borintéző így válaszolt: „helytelennek tartjuk, hogy a vörösbor hordóból lett fogyasztva. Szükséges lett volna azt megérkezése után 14 nap mulva palackokba fejteni. Sőt most is csak azt tudom ajánlani – ha a bor egyébként nem beteg – kegyeskedjél azonnal gyengén kénezett hordóba átfejteni. 100 literre számítva két tojás fehérjét, 2 liter borral felverni és az így nyert nyálkás folyadékot az átfejtett borhoz keverve, a hordót hengergetés által alaposan felrázni. Az egészet 14-21 napig fektetni és azonnal palackokba fejteni. Üvegek jó dugaszolás után fektetve raktározandók. Fenti eljárás mellett a bor egészségesen évekig eltartható. Ha azonban a bornak szúrós szaga van, avagy ízlelésre puha, akkor a leírt eljárás nem sokat fog azon segíteni. Nagy hiba a bort darabhordóban tartani. Igen leköteleznél, ha egy üveggel megízlelés végett beküldeni kegyeskednél. Az általad közölt elváltozást, hasmenést, másoknál is előidézi, vagy az csak egyéni?” A bort fölrázni! Akár az Alföldön, akár egyebütt! Ha fosat. Meg egy kis tojás (fehérje)… Hengergesd! Akinek nem megy, hát nem. Foglalkozzék mással. ‒ Egy kis tejbepapi?

Partium

Az kéne neki, nem pedig a. Hasfogót neki! Nem bort. Széntabletta? Ha még tud róla a gyógyszerészet. Romlott borról hogyne! Ha fehér, ha rózsaszín, ha vörös, ha fekete. Villányi fosató – Nagy Magyar Alföldünkön. Ami a fura a dologban: jó bor, hogyne, vörös is, kerül elég… Arad vármegyében is! Az Arad-hegyaljáról! …Ami addigra, 1930-ra leszakíttatott Magyarhonról. Azaz hát… Arad vármegyében nem csak a gabonatermesztéshez, a borkészítéshez is érthettek!… Ki ehhez, ki ahhoz. ‘Készítés’? Tartás! Tárolás, kezelés, iszogatás… „Kicsiny a hordócska, Jó bor terem benne, Dil, dúl, da-la-la, Didarida, dil, dúl, da-la-la. Nem iszom belőle, Részeg leszek tőle…” Még hogy ittas… Ha abból a bánkúti villányiból merészkedsz, rosszabbul jársz. A villányiak a főborukat nevezték el valahai urukról Montenuovonak. Kinek Montenuovo, kinek montenuovo e bor neve. Sőt, lehet montenuvó ‒ ne adj' isten Montenuvó ‒ is. Lendva bora Hadik vére A magyarrizling mellett kerül más bora is Alsólendvának! Ilyen, neve után akár nevezetes is lehet(ne), a Hadik vére. Amit az egyik pince kínál. Sajnos, nem nekünk. Megint miből (nem) maradtunk ki? Ki, ki. Le. Le. Vele. Nyilván vörös a lelkem! Csak nem olyan savankás (savanyó – amilyen Savanyó Jóska sё!), mint az imént említett – sőt, ivott ‒ isztriai vörös. Remélhetőleg. Mondottuk volt. ‒ Savanya a szőlő! Savanya. (Főleg, ha nem jut belőle.) Hadik Mihály, Lendva várkapitánya a mendemonda szerint 1603-ben hősi halált halt a török támadást visszaverő csatában – ﬁa, András hadvezér, 1710-ben született, így a dolog egészen nincs rendben. Teteme a Csonka-domb (egyesek szerint Csukadomb) tetejére, a Szentháromság kápolnába került. A holttest megaszalódott; múmiaszerű maradványa idegenforgalmi látványosság. Mutogatják az odalátogatóknak az üvegkoporsóban tisztán látható halottat. Vajh arról szólnak-é az idegenvezetők (vendül, taljánul, rácul, horvátul, németül,

Partium

ánglusul, francúzul, muszkául, miegyébül!), hogy MAGYAR volt, és HŐS. Jaj, HAZASZERETŐ. Ajvé, vér helyett bort ivó… katona. Hadik vére… Hogy lehetne. Sűrű, fekete, kilobbanó, kilövellő… Haza, haza. Bor, bor. Isten, Isten. ‒ A poroszverő, székelymentő Hadik András atyja! Ha sokat ittál, elhiszed. ‒ Még egy kupával? …Még hogy Hadik vére! Merlot-, zweigelt-, kékburgundi-, kékfrankosból. Hadik Mihály szerelme, Piroska vala, ki a hírre kiveté magát a mélybe – a rá emlékező lendvai piroska (=rozé) bor a Piroska könnye. Meg aztán Lármafa gyöngye, Bánffyé, Lármafa… Ha arra rágyújtasz! Kóstolni kezded… A török (meg a többi megszálló) hazáig fut ijedtében. ‒ Lendva nem is került soha a pogány kezére! Arra nem, de. Hadik vére, Piroska könnye: száraz.Bánffyé: száraz (pinot noir-nak csúfolik) (fekete p…?). Eztet vedd be. Lármafa, ide. ‒ Lármafa Gyöngye pezsgőbor (pinot noir, kékfrankos). Arany. Vend refosco Olasz refošk Lendván járván, a lendvai borvidék termését ezúttal meg nem kóstolhatván mire nem fanyalodol? Na, mire? Helyi bort veszel a szlovéniai – muraközi ‒ kisváros nemzetközi áruházainak (Lidl, Spar) egyikében a polcról. Bence Lajossal bort inni Magyarkanizsán? Mit honából hozott, Lendva-vidékit… Lendvai fehéret… Az volt valami. Mondják, a lendvai magyar házban, hol lelem költő urunkat, de nem, nem zavarjuk. Marad a. Refošk, írja, koperski refošk… Az, koperi refoscó, sőt, capodistriai refoscó. Isztriai vörös, vend módra az olasz szőlőfajtából… Szaglászod, érezhető, szőlőből való. Szemre vételezed, hogyne, valóban vörös a lelkem. Beledugod a nyelved, hogyne… Aztán hogy megforgatod a szádban – mert hogy belekóstolsz ‒, jó! Jó, jó. Valamelyest… Savanya. Fanyar. Sőt, savas. Nem csap be. Nem mutatja magát dalmát bornak. Nem, ez isztriai. Itt kevesebb a nap? A fény? A meleg? Vagy csak a talaj? Hogyne, jó. Ám az a lendvai… Azt Ó-Kanizsára Bence hozta.

Partium

Istrskih vin. Hogy a csudába ne. Alsólendván, a káprázatos szőlőhegyi pannon tájban… egy üres pincét nem lelvén nyitva a déli verőn, Szent Iván hava végin a fényben. A Szentháromság-kápolnában nyugvó törökverő várkapitány is fölébredne refoscónk savasságától… ‒ Savanya a savanya! Nem savanya, savas. Isztriai vörös. Vend, a vend. ‒ Olaszrizling volt az, koma! Mi más, Szentháromság düllejéből. Mire föl este barát tér be hozzád. Túl vacsorán, pár pohár bődületes szatmári szilvapálinkával segíted mindkettőtök emésztését, majd, hogy fokozzuk az élvezeteket (ő még lehajint egy adag sört is) megkínálom az isztriai vörössel. Azt a döbbenetet! Mármint a magamét. Ugyanis… most – kiadós vacsora, néhány korty szatmári szilva után – egészen más az íze a komának (lekomázott isztriai vörösnek)! Bámulatos e változás, mindenesetre meggyőződhettem magam is arról az igazságról, hogy az efféle vastag vörös nem akármihez illik! Éhomra ne, csakis… ha már tele a bendőd, avagy közben, netán marha, avagy vad kínálkozik… Csuda ﬁnom. Komámat alig bírta asszonykája hazacipelni. Maradt volna! A vend‒talján vörös elfogyott, ám maradt még valamennyi szilva. Kárba az sem veszett! Verbeníkó bora Ribnik java Olaszoknak Verbeníkó, horvátjának Vrbnik, minekünk meg… marad a zslahtina! Mármint ha innivalóra terelődik a szó. Mely zslahtina (mert hogy žlahtina) a világhálón zlahtinára kopik. Bennünk… az emléke (valameddig) nem fog. A Nada szőlészet és borospince kóstolójára betévedve mivel nem traktálnak! Jó borral, ﬁnom falatokkal. Borhoz sonka(szeletek), tehénsajt(darabok). (…kecske, avagy juhsajt? Tudja a rosseb!) Hogy a kapuban rögvest választhass, vagy, vagy! Fügepálinka, szőlőtörköly (van, aki szerint grappa), netán mégis gyógyital (orvosi füvekkel frissített törköly)… Úgyhogy bekapsz ebből is, abból is. Hogy amoda már várjon. A bor. Nadáéké! Isten éltesse őket – mondhatni utólag. Mert megérte betérni hozzájuk. Elsőnek a zlahtina. Mint mondják, e fajta csak itt terem. Nagyra nőjön! A kisváros előtti lankán jó száz hold szőlő, hogy legyen miből bort, pezsgőt, párlatot készíteni. Savankás – amúgy hívatalosan száraz (ám hogy mitől száraz az, ami oly könnyen csúszik le gigánkon, a jó Ég tudja, vagy még ő sem) ‒, szalmasárgának mondott színű, pompázatos ízű, fínom szagocskájú italnemű! Vivát. Zsivijó – helyett: Urá! (Jó, hogy nem hurrá.)

Partium

Urá, urá. (Gurá.) Akkor most a második. Amikor az ember a legszívesebben letanyázna annál az elsőnél. Minek elereszteni! Kiadni a kezedbül. Másnak továbbnyújtani. Kár, kár. Ha mondom. Rontom, bontom. Bajdica a lelköm! Hogy mit jelönt, hunnét tudnám? Ha bajdica, hát lögyön. Vörös a kicsike. Nem különben! Azt üsmeröd, hogy AKÁCOS ÚT, HA VÉGIGMÖGYÖK RAJTAD ÉN… Melletted az asszonyok már-már rákapnak. Savankásnak savankás, de tán nem annyira! Mán ha emléköznél rulla. Reá. Űrá hogynё! Majd épp űrá nem fogsz. Tégödet sё köllene kiengödni a kezödbül. Mármint. Gyün a harmadik… Ám ez a szinte fekete Brajda akár maradhatna is. Hogyne, crna. Sűrű, fekete, mégis… iható. Persze erre a kis füstölt disznósonkára, juhsajtra, savanyított olajbogyóra! Szóval a harmadiknak a rózsaszín, emiatt akár rózsásnak, mi több franciás műveltségeddel akár rozénak is hívható piposka poret gyühet. Mire az asszonyok úgy rákapnak, hogy le nem vönnék az ajkukat a kupa szélirül. Szöröncsére marad kendnek a másik kettőbül. A baj csak az, hogy a társak alig nyúlnak pohárhoz, kend meg ha ki akari inni mind az üvegbül, haza nem tanálna! Ha Odüsszeusz gyünne is kendért a verbenikói Ádriarévbe, sё. Nausziká, ha. Pénelopé. Ű hogynё. Ihatnók! – rikkant a koma, mer sok a beszéd. SZÉPEN SZÓL A CSÖNGŐ A NYAKÁBA… Át a világ legkeskönyebb uccáján. Ha beszorulsz, átrángatnak‒tolnak. ‒ Fél métör? – kételködik csont nélkül 120 kilós útitársunk. Csak, csak. …CSAK AZ A BAJ, SEJ-HAJ, CSAK AZ A BAJ, HOGY NEHÉZ A VISELET! Mán ha megittad a maradék fél-fél üveggel magad. Mer annál az első kettőnél csak(-csak) kikötsz. Révbe értél. Vrbnc(ó). Egész jól megy… Mert amíg ezt ki tudod mondani, baj nem ér. ‒ Mán mér érne. Mér, mér. Csak. Szlavónrizling Grasevina, mint nemes rizling És a többi. Iszod; előbb persze méregeted. Kóstolod. Ízlik! Még egy kupával… Fehér, savanykásan édes (van ilyen?) (van…) (a java savankás mán csak ilyen) bo-

Partium

rocska… A címke szerint e grasevina a gyakovói (diáki) szőlőhegyről való, egyenesen Mandicsevácról. Hogyne, Szlavónországból. Vác ide, Mandics amoda, kellemes… Más este meg… malvázia! … nevezetű úgyszintén kellemetes kortyokat okozó itala a majdnem dalmát, mindössze magyar-horvát tengerpart menti Krk, azaz Veglia, mi több, Vejja szigeti kisváros Kastélymuskó‒Omisáj főtéri kávéházának kerthelységében. Ám hogy melyik a jobb. Más! És akkor már kezd érdekessé válni a dolog… Ez: édesebb. Mint később olvasod, csemegebor, mesterséges szeszfokemeléssel készül… A horvátoknál az isztriai félszigeten. A grasevina, olvasod a világhálón, az olaszrizling horvát, főleg szlavón (és, mint később láthatod, szerémi) változata. Fiadnak újlaki grasevinával kedveskedsz. Újlak… Hol Kapisztrán (Szent, János) még magyar bort (tarcalit) kortyintott ‒ Krisztus véreként ‒ szentáldozáskor. Kecsege, szerémiben főve Ha lenne kecsege… Ambrus Lajos emlegeti a Nemzetben, '16-ban a régi ínyenc közmondást: „Duna pontya, Tisza kecsegéje, Ipoly csukája legjobb böjt, ha szerémi borban főtt”… Miközben, valóban, ma már kecsege sehol, csuka alig, potyka még csak-csak… Szerémi viszont ismét vala! A régi hagyományt fölújítva… jórészt magyar borászoknak köszönhetően. (Mint Ambrus írja, magyarjaink sem akárkik, Maurer az egyik, Sagmeister a másik!) (Örvend a te Kurtucz, meg Chlotni… véred…) Mert a tokaji Tarcal-hegy őse, a szerémi Tarcal lejtőin nem akármilyen, szigeti eredetű furmint, keletről (Meotisz vidékéről?) magunkkal hozott kék szőlőből leve szerémi kadarka, karlócai ürmös, (szalánkeméni) szlanka(menka)… terem. Vagy épp a szerémi ződ. Egyik jobb, mint a másik! Szerémre Szörém. …Hogy akkor még a nagybűtbe, kisbűtbe… a halat szerémibe főzzük!? Az tenné föl a koronát. Kecsegét, csukát, potykát. Ha, ha. Mindjárt nem esne olyan nehezére a böjtölés az mái magyarnak. Gyühetne: bűtre bűt. Nyakra, főre. Gigába! Mert ahogy Lajos barátunk e cikkében írja, nem véletlen fogalmazott így valaha egy nyakas magyar csuhás (a bakonybéli Kovács Márk) a tokos konyhát szidalmazva: „Főzz magyarul magyarom! Csak magyar ételt egyél.” Magyar borral. Naná, szerémivel! Tokajival. Egrivel. Csongorádival. Ménesivel. Csombordival. Badacsonyival. Csopakival. Sopronival. Szekszárdival. Villányival. Somlaival… Hogy a végire sosё jussunk.

Partium

Kecsege viszont valóban sёhun. Neszmélyi. Abasári. Móri. Boglári. Beregszászi. Lendvai. Ruszti. Pozsonyi. Hajósi. Pannonhalmi. Stb-i. ‒ Ezt mind mög tudnád inni? Hogy a búsba nё! Persze… csak… ёgyenkint. Pincérül pincére. Szörre ször! Huj, huj. Szerémi, zöld Parafástul Kár, hogy Budafokon töltötték üvegbe a hordóból. ‒ Hordót a szónoknak! Annak. Bele. Szerémi zöld, állítja (a címke), s miért ne hinnők el? Ha a dugó bele nem törne. A húzó. Nem tört bele a húzó, de törmelékesen kezdett kijönni az üvegből a bor helyett. A dugó! Apránkint. Míg végül. Falba verés, újabb és megint ferdefúrást követően… csak-csak. Hajdújáráson van a pince. Újlak, Maradék, Szalánkemén helyett. Ittunk már Maurer urunk borából, Kanizsán, igen ízlett! Csúszott. Finom. Szerémi, bácskai. Menti, ami menthető. Tán Budafok a ludas? Mert hogy ő a forgalmazó. Akkor a töltő és a dugaszoló is? Aki elbazilikázta. E szerémi zöldet. Mert a dugó ugyan kijött (összetörve, több darabban), íze is ízlik. Ám valami. Mintha. Avas egy kicsikét? Óbor? Valamennyire. S mit ad Isten, 2012-es évjárat. A sav is meglenne. Mégis, az az enyhe mellékíz. Három év és annyi? Mégis. Különös. Különleges. Szerémi. Zöld. Habzik, illetve buborékol. Tán mert a falba verted. Fölráztad. Tán-tán. Jó, lenne. Budafok, Budafok! Már megint. Ahelyett hogy segítenél. A legjobbnak. A valahainak.

Partium

Aki föltápászkodna! Aggyunk neki… Le, le. Vele. „Adjon Isten füvet, fát, tele pincét, kamarát, sok örömet e házra, boldogságot Hazánkra!" Biankától a Delelőig A „Kivel hogy!” nótájára Az anyám édes, a bor meg száraz – adja meg a koma. Mármint hogy mit kér. Mire fáj a foga. Ina. Mit inna?! 'Száraz', 'édes'… Ugyan már! Bor. ‒ Bort kértem, nem… S mondja jó cifrán. Szlanka, kínál a szomszéd kertből. Szlankamenka. Piros. ‒ Nem lenne 14 fokos. Mármint a cukra. Sava meg? Szóra sem érdemes. Bor ebből aligha lenne. Enni viszont annál jobb! Finom. Önnivaló. Önni. Nem inni. (…Meg szaporítani a jó bort ígérő ‒ másféle ‒ mustot.) Szalánkeméni! Szaláni piros. Az, szerémi. ‒ Biankával már aludtam, Zenittel még nem próbáltam! ‒ Nem is fogod. Haha. Bár, ha ennyit iszol, az lesz a vége! 'Zenit'-tel, 'Bianka' helyett… Még hogy inni, hálni! ‒ Bianka, e jó vót! Hogy a csudába nё. Bianka, Bianka! Fehér szlanka, azaz magyarka… Na, ezt hírbül sem üsmeröd! ‒ Amikor mi Somogyban legénysorba kerültünk, pinceszörrül pinceszörre mentünk! Meg Biankához. Míg le nem állította őket a katonai behívó. Hogy aztán vénségükre legyen mire emlékezni. ‒ Szép vót, jó vót! Igyunk rá. Hun, hun, Tokajba! Avvót, tokaji Kedves Döme! Azt kérdöd, Tokaj? Hogy s mint vót? A legjobb az egészbe a Tisza újbóli átúszása vót. Sőt, vissza is kapartam. A másik a legérdekösebb nap. Ebéd előtt azt mondta napnyugati barátom, igyunk ёgy kis sört!

Partium

Ittunk ‒ a Tisza fölé nyúló hídi csárdában. Ebéd után rövidesen mögjelönt a koma, nem mönnénk-ё el ёgy kis bort inni az állomással szömbeni Szerelmi-pincesorra? Hogy a csudába nё. Kérdé a csapos hölgy, mit iszunk? (Még hogy ű, de a lánya...) És sorolta a száraz savanyától a mézédös szomorodniig, hogy a válaszom ёgyértelmű lögyön: Ebbe a sorrendbe! Ha jól vélekszöm, ötfélét ízleltünk mög. Alig hogy kitöttük a lábunk az adott pincébül, ёgy délvidéki tejtestvérünk bodrogkisfaludi pincébe csábított bennünket. Kocsiba vágtuk magunk, s ott mög 13 ‒ tizenhárom ‒ féle jobbnál jobb borocskát (éppen 5 fajtát) kóstoltatott velünk a gazdasszony ‒ hogynё, pincéje mélyiben. Vacsorára épp hazaértünk, hogy utána a hivatalos borkóstoló követközzék: az ёgyik jelös tokaji borász a legjobb öt borát mutatta be. Úgyhogy kettő tájban ágyba is kerültem, mert természetösen az ёgyik író uraság elővötte a hangicsáló szörszámját, a száraz fát, s húzta, vonta a hegedűjit, mi mög nótáztunk, míg bírtuk. Adtunk a literatúrának! Azon a bizonyos éccakába nyúló boros napon kivételösen ‒ pedig amikor kicsit többet iszom a kelleténél, a feleségöm emléközete szörént órákig képes vagyok a fogamat mosni (leszámítva azt az esetöt, amikor a Somlórul gyüvet Veszprémben hanyatt vágtam magam) ‒ anélkül heverödtem lё tábori ágyacskámba, hogy keresni kezdtem vóla kefét, poharat, kencét, csapot. (Biztos, mert nem akari az embör zavarni a hálótársait!) (Ilyen ﬁgyelmes löhet a magunkféle, ha kicsikét iszik a jófélibül.) Ha teccik érteni: ami Tokajban pince, Arad-högyajján kolna. ‒ Kolna, ha vóna! Dömötör, Dömötör. Vesszősi fejér Küküllő-mente java Fehér a lelkem, galambom, fejér, szásznagyvesszősi fehér… Ambrus Lajos a KisKüküllő-mente borairól szólván a leánykát emeli ki. Hogy az itt az igazi! Nyilván amit kóstolt. Amivel megkóstoltatták. Minket… nem különben! Csak épp: nem ott, ím itt. Idehaza. Csabán, húgunk születésnapján. Mert hogy a ﬁa épp akkor jött meg paraszttánc gyűjtő erdélyi útjáról. E bor egyenest Szásznagyvesszős Szabó-pincéjéből való. Asztaláról a mi asztalunkra. Szabó Ferenc 80 éves parasztember Kis-Küküllő vármegye (újabban csak Fehér vm.) Szásznagyvesszős községében. ‒ Parasztember, lóval, jószággal… Nyilván egy kis földdel (a nagy darabot megint elvitték előlünk azok, akik szokták), meg kerttel, benne szőlővel. Kerti bora lehet e kellemes fehér… Mit vett föl a gyűjtő az idős embertől? Aki a feleségével együtt a népművészet mestere. Pontozót járt. A feleségével csárdást, szökőst (szokott)… Savankás – urasan mondván száraz – fehér e borocska, enyhe virág (szőlő? miegyéb gyümölcs?) szagot (jó uraméknál illatot) érzel… El nem teszed a kupát, míg bort látsz a kancsóban. Vesszősi lёán(y)ka? Kerti bor lehet, házasított. Ám igen jó ízléssel. ‒ Szász falu volt, száz éve nagyon gazdag volt a táncélete…

Partium

Ma az omladozó szép, tágas szász házakban cigányok laknak, két utcában románok, fél utcában magyarok. ‒ 1910-ben 399 román, 355 német, 213 cigány, 127 magyar, 2002-ben 501 román, 470 cigány, 69 magyar, 4 német lakta. Ha versenghettek itt száz éve a népek… Borban, táncban; effélékben. A régi gazdagságot idézi az erdélyi öreg magyar parasztember tánca, bora. „Borban az igazság…” Táncban az igaz. …a vigasz! Borsor, Ópáloson Ménesi trakta Wine Princess a kis- és a nagyromán világnak, nekünk újabban egyre inkább csak Balla Pincészetként (Balla Géza, BG) hirdeti magát. Mert hogy állítólag az 1999-es kezdetekkor rossz néven vették volna – ha nem mindjárt el is gáncsolják ‒, ha a valódi (hajaj, magyar) (sőt, ungur) nevén emlegeti magát e vállalkozás. Ménesi bor a ménesi borvidékről, annak Ballának köszönhetően ópálosi – pálülési… ‒ szívében. Sajátot a sajátban. A Balla-birtok (szőlő, pincészet, fogadó, étterem, borkereskedés, borkimérés…) közepén. Faluszélen, az Ópálosról Ménesre vivő hegyaljai országút mellett. (Aradról Világosnak menet jobb felől, Pankotáról Radnára igyekezvén balkézre.) A belépőnek (rögvest a kapuban) magyarádi mustos fehér kerül a röptiben elkapott poharába. Helyünkre találva furmint az első ménesi, amely Arad-hegyaljára nem jellemző! Tokaji, somlai furmint igen, de itt, Makra-alján?... (Makra hegye aradi alján.) 2010-es ültetés, a gazda tokaji társának hatására ver itt gyökeret e pompás fajta. Hogyne kérnél a kóstolóból ráadást… ‒ Ez pedig a rozénk… ‒ kerül a két fejér után piroskás is a poharunkba. Kadarka, merlot, feketeleányka eleje e hölgyek kedvence! Hogy negyedjére kadarka, a ménesi borok legjellegzetesebbje következzék. Majd tovább sötétedvén: végre egymagában: feketeleányka! Pohárnokunk előadása szerint a fekete leánykát csak az úgynevezett Romániában ismerik, belső-erdélyi fajta, de elsősorban a Kárpátok küldő oldalán román szőlészek termesztik. ‒ Mátyás fekete seregének katonái csaták után ezt itták! Csata után? Mi az előtt vónánk. Vagyunk, a közepiben. Véres, roppant ütközet. Roston sült disznótarjával és csirkefelsőcombbal, savanyával. Minden katonára egy pohár bor! Vagy legalábbis jókora korty. ‒ Ne kortyold. De, de. Kérhettél volna még csabai kolbásszal, sajtokkal ékes paraszt hidegtálat, disznópaprikást, bográcsban főtt marhalábszár-paprikást, kemencében sült csülköt, vadhúsból (vaddisznóból, dámvadból) készített bográcsost, kemencében sült egész malacot, őz avagy bárányhúst szintúgy a kemencéből kikapva… Nekünk ez jutott, mert ottlé-

Partium

tünkkor egyetlen csoport tanyázott Balláéknál, német motoros csapat, ők pedig ezt kérték. Kettőnket hozzájuk csapták. Mondhatni: egészségünkre. Hatodjára savanya… Savinyon? Jesz, hogy a keservesbe ne: sauvignon. Sőt, cabernet sauvignon. Vörös savanya. Savanya-vörös. Francúz savanyavörös! Kiejteni még tán-tán, de leírni… Beletörik a lúdtollad. ‒ A magyarországiak kedvelik! ‒ tudjuk meg főpohárnokunktól. Ők hogyne. Már csak ilyenek. Ménesről, Arad-hegyaljáról… magyarádi, kadarka, kadarka aszúja? Nem jobban hangzik a sauvignon?... Nekik hógyne. Ők a ménesi bor megrendelője. Hogy végezetül – hét a magyar igazság, hét? (már amikor hont kell foglalni) ‒ kadarisszimát kínáljon (a hét vezér helyett) a főkínáló. Szamorodni típusú, azaz együtt szüretelik, többnyire október derekán az érett, túlérett, aszúsodni kezdő és aszúszemeket. S érik belőlük e lányok kedvence, menyecskék félreléptetője. Sё cigány, sё mönyecske… Nagyjány pláne! Hogy lönne. ‒ Isten, isten! Isten. A szesz és a szeksz Bor, búza, békesség ‒ Akinek a bor csupán szőlőlé, annak a szeksz is csak anatómia! – adja meg melletted (még mindig Ópáloson, az aradi Hegyalján)) valaki. Mondhatni: akinek pusztán szesz, annak az ölelkezés is csak tótágasmutatvány. Bakugrás. Megnyergelés. Stb. Bor, beöntés. Lehajtás. Kortyolgatás. Iszogatunk, iszogatunk? Nyalakodunk. Fertőtleníteni? – pálinkával szokás, nem borral, bár annak is megteszi. (L. a csángómagyar világot Etelközben, ahol víz helyett avval ‒ etelközi nedűvel ‒ élnek.) Ha ezt így folytatod, te is bemutatod a hanyattúszás bécsabai változatát! Hogy tennéd. Reggel indulás tovább, vezetned kell. Meg aztán. Ottmarad a kóstolt bor fele. Mert a felit iszogattuk meg… délután háromtól éjfélig. Mert akkor: takarodó! Jóccakát. S marad az üvegekben annyi, hogy kimulassa magát a személyzet. Már ha a gazda a napszámba nem számítaná be a napi fölhajtani valót! Túl-a-Dunán a csigert, itt… Afféle kapásbor itten is kerülhet. Ménesen? Aligha. Bor, búza, békesség… Áldás rátok! Áldás. …Áldomással! (Hogy – ma – ne is folytassuk.) *

Részlet a 2009-ben megjelent PINCESZER c. kötet folytatásaként készülő műből.

Partium

Técsi Zoltán

Rituális széptettek X./10. Beszélni: Arany! Középső lányunk – aki mese- és versmondó versenyek nyertese – most tanulja épp a Toldit, és sírva panaszkodik, milyen nehéz neki magáévá tenni, egyáltalán, megemészteni ezt a mára elfelejtett, régies magyar nyelvet. Az előző héten kereken kétszáz éve született Arany János* színes és ízes, de immár százötven éves nyelvét, nyelvezetét. Mert tényleg nehéz lehet a mi kis drágánknak a vendégoldallal meg a petrencével való birkózás – ami másképpen ugyanaz, és ezt én is csak most tudtam meg, az ő szómagyarázó gyakorlataik révén** –, szóval, értem én, hogyne érteném, hogy valósággal újra kell tanulniuk a magyar múltat egyetlen kipécézett költemény kapcsán, az pedig az okostelefon világában egyre megerőltetőbb. Mondjuk ki, nyűg csupán. Elvégre, elsüllyedt korábbi életmódunkkal együtt az a sok-sok, padlásra és skanzenekbe felilletve behordott holmi is elveszett, amiknek lassan a nevét, pláne azok jelentését sem fogja ismerni a legtöbb honﬁtárs. Persze, lehetne ez ellen védekezni – mert miért is kellene elveszítenünk ezt a kifogyhatatlan kincsestárat, ahogy népdalainkat és néptáncainkat sem engedtük át a felejtésnek*** –, jászberényi várbarátomék, még molnárlegényként, például azt a játékot játszották, hogy a kollektívából mindenki egy-egy új régi szavunkat hozta magával nap mint nap a munkahelyére, dobta be képletesen a közösbe. A kollektív(a) köztudat(á)ba. Mert még kimondani is jól esik a kalamárist és a kalucsnit, a ködmönt és a kelepcét, kolompot és kolompért. Hogy csak a k-betűvel kezdődőkből kössek egy kisebb csokrot. Hisz, ha nyelvében él tényleg a nemzet, fennmaradásunk egyedüli záloga, hogy „cipeljük” magunkkal tovább ezt az egyre csak gyarapodó örökséget, édesnél is édesebb anyanyelvünket. Amely, látjuk és halljuk, miközben kopik, gyomosodik is, újabbnál újabb, és idegenebbnél idegenebb kifejezéseket olvasztva magába. Amik lányaink fülének és szívének mégiscsak kedvesebbek valamiért, mint azok a bizonyos réges-régiek... Ui.: Érdekes amúgy, hogy a mindössze húszezer lelkes, és mostanában gazdasági centrumnak számító Nagyszalonta – ahol az első erdélyi MOL-kút avatása kapcsán jártam először, s aminek bemutatásával harmadik, sajnos, napvilágot nem látott Erdélyalbumunkat zártuk volna –, szóval, érdekes módon, nem csupán Arany János, ezen hajdú nemesi famíliából**** kisarjadt nyelvművész bölcsője ringott helyben, de Sinka Istváné és Zilahy Lajosé is. A pásztorból íróvá, költővé vedlett, s az én mostani falumba is elvetődött előbbi szülőháza ráadásul az övétől kétszáz méterre vala.

Partium

* Hogy mekkora nyelvzseni volt a mi ünnepeltünk, arra örök példa, hogy míg Shakespeare huszonötezer szóval is világirodalmat tudott teremteni, az ő legértőbb, legalábbis, legnépszerűbb magyar fordítója mintegy ötezerrel többel mondta el ugyanazt. Noha, közel sem ültette át magyarra az összes művét. ** Merthogy, ez a híres vendégoldal – amely, egy általam szerkesztett főiskolai újságban, negyedszázaddal ezelőtt, rovatcím is vala – valójában a korabeli szekereken oldalt elhelyezett toldatot jelentette, akárcsak hosszában a petrence, hogy még több széna férjen fel azokra. *** Mi az hogy, egyenesen a kulturális világörökség részévé tettük utóbbit! Pontosabban, azt a negyven éves mozgalmat, amely nem engedte kikopni kollektív tudatunkból, tudatalattinkból azon mozdulatokat, amik a világ semelyik más táján nem ugyanilyenek! Hisz háromszázezer népdalunk, népdalváltozatunk mellett több ezer féle viselet, továbbá a világ legdíszesebb tánca, a vélhetőleg a hajdútáncból kialakult kalotaszegi legényes is e kultúrkincs szerves része. Mert, miként a tavaly elment Csoóri Sándortól szokták idézni előszeretettel: a magyar néptánccal két csodálatos dolog történt ugyanabban az évszázadban. Hogy felköltözött a színpadra, és hogy lejött ugyanonnan! **** Kevesen tudják tudniillik – mert hiszen nem is igen tanítják –, hogy a hét hajdúváros és a Dunántúl egyes részei mellett Nagyszalontára is telepítettek hajdúkat, s azok kései ivadékai közül egyik a mi költőkiválóságunk. Édesapja pedig olyannyira tudatában volt ennek, hogy még kutatta is a legtávolabbi hajdú ősük nyomát, s képzeletbeli ásójával kevés híján sikerült leásnia e katonás családfa gyökérzónájáig...

Czine Árpád felvétele

Partium

Szemle Simon Adri

Az ellipszis gyújtópontjában Az irgalom ellipszise című verseskötetet forgatva Böszörményi Zoltán hetedik könyvét tartja kezében az olvasó. Ha az irgalomnak ellipszise van – azt egy megnyúlt, lapított körpályaként képzelem el, amelynek valamiféle istenség áll a gyújtópontjában, mondjuk, a Földön, és rajzol maga köré elliptikus pályát, ahol keringenek az emberi bűnök, melyek alól az irgalom ad feloldozást. S az ember, akinek bűnei többször is említődnek a könyvben, egyszerre isten- és anyagdimenziójú, teremtő és teremtett, egylényegű a dologisággal és maga a Kozmosz rendszergazdája is egyben: „Dolog az ember. Előveszik, megedzik, munkára fogják. / Az anyag törvénye uralkodik felette. / Hiszen ő az univerzum, / az örökké egyensúlyra törekvő, / tobzódó anyag.” Megállt, megmerevedett, időtlenségérzetet keltő idő képzete jelenik meg pl. a Parttalan című versben, amely ezt a világegyetemet belengi: „ránctalan az idő bőre / a perc nem jár / nem szalad / falakat épít / kerget halakat”. Hangokat sem hallunk ebben a tengerként hullámzó álomvilágban, csupán szárnysuhogást: „Hullámot hullámra ír a tenger. / Csapkodó szárnyak fenn a fellegek. / Megállnak a némaság határán, / bántja őket a lelkiismeret.” (A némaság határán) Azt nem tudjuk meg, miért bántja a lelkiismeret a fellegeket, de nem is érezzük igazán fontosnak; e sorokat olvasván az úgynevezett lelki táj képe, melyen számos költőnk oly szívesen időzik, vetül a képzelet vetítővásznára. S e tájon lenni jó: tágas, szélfújta terek, határtalan ég, tenger vesz körbe minket. Olyan ez a könyv, mint amikor az esti elalváshoz néhány órásra végtelenített ‘relaxing music for deep sleeping’ típusú zenét hallgatok a Youtube-on. Van az a lelkiállapot, bioritmus-pont vagy anyagcserefázis, amikor a lélek nem Eric Clapton vagy Steve Vai virtuozitására vágyik, hanem a Café del Mar visszafogott, homogénebb nyugalmára. Egy világvégi tenger ringatására, a homályba vesző szemhatárra, amely összezilálja, egymásba kuszálja érzékszerveim, időérzékem: „Lépteim résein / a táj sóhajtása lebben, / kivetett hálómban / az idő hala moccan … talmi hajókat / (sebes) felhők hada vontat” (Talmi hajók); „A vak térben / kézen állva jár a lábatlan idő” (Lábatlan idő). A kötet egyik legértékesebb darabja a Hexameterek. Míg énemben tündöklő hűs fénye homálynak, és átvérzett gondolat áll a küszöb tenyerén, most régvolt kertjeim ápolod, elhozod álmaim árnyát, színei szerte, kifúlva hevernek a lábam előtt. Már látom a várost, mint áztatja az őszi eső, unt dallamokat, fáradt szót, füstszagú múltat eresztget, nyálkás, véres, sós köde súlyát érzem, a mérgét oltja erembe. Remény csepereg, fák ágai fáznak.

Partium

Kissé bent ragad a rajtban a vers, az indulást nehézkesnek érezhetjük – mi is történik a homály hűs fényével, az átvérzett gondolathoz hasonlóan áll? A küszöb tenyere szokatlan képzettársítás; talán a metrumkényszer is hozzájárult a megszületéséhez. A vers hangulatát azonban megalapozza az indítás. A harmadik, de főleg az ötödik sortól lábra kapnak a szavak, a régvolt kertek fakult színei őszt, hervadást, elmúlást idéznek meg bennünk, s mindezzel a költő nem is marad adós a vers második felében. Gazdagon szinesztézikus a versbeszéd, hangok, dallamok, szagok, súlyok keverednek szinte fojtó töménységgel, mégsem érezzük túl soknak az érzetkavalkádot a daktilusok, choriambusok sodrásában. És tetszik, hogy a végén a reményt rajzolja meg az eső metaforájaként, amivel az élet, a megújulás mellett tesz hitet a halál, az elmúlás ellenében. A fa is él, ha fázik; a halott fák nem fáznak. Utaltam már rá: az egész kötetre jellemző, hogy a vers – és költőjük – valamiféle életigenlő nyugvópontra lel, egyensúlyba kerül, az építmény megáll a lábán, nem dől össze. A statikailag is ide kapcsolható fal-motívum vissza-visszatér a könyvben: „régvolt képzet árnya remeg a falon”; „várfalakat emel bennem a lélek”; „A kísértés falai, ha romba dőlnek, / ne húzzuk fel ismét”; „a perc … falakat épít”; „Építik a nyugalmat körülöttünk, / falait rakják a meg nem történt / történelemnek”. A fal általában a be- és lezártság, az áthatolhatatlan, a tömör metaforája-szimbóluma, s többnyire baljós képzettársítást kelt. Böszörményinél azonban a fal biztonságot, nyugalmat, stabilitást idéz; különös, ahogy ellentmondás nélkül megfér egymás mellett és kiegészíti egymást a nyílt tér és a zárt fal, talán mert mindkettő mozdulatlan és monumentális az ember méreteihez képest, mintha csak halmazállapotukban különböznének. Kicsiségünkben biztonsággal nekidőlhetünk: „Ülj mellém a fal tövébe, ábrándozzunk” arról, hogy „Arisztotelész óta ment-e előre a világ, / vagy csak a történelem körforgása, / az ismétlés örvénye mindenütt.” Itt, a Mindenütt a pénz című versben ismét előkerül és tovább szövődik Isten és ember viszonya, helye a világmindenségben. A versbeszélő Vergiliust hívja együtt kémlelni az eget és ﬁlozofálni. „A gravitáció rabjai vagyunk. / Állapotunk így is reményteljes, senki sem dughatja el / többé az univerzum titkait, magunkba ássuk őket.”; „Püthagorász, Thalész, Hippokratész, Arkhimédész. / Tiszta ésszel semmit sem mérünk fel. A csillagok / állásából viszont mindent.” Aztán azon keseregnek, hogy minden emberi értéket felzabál a pénz, a lét minden területére behatol, „nem lett a vers világhatalom, / csak a gondjaikra görnyedők értelmetlen szenvedése. // És mindenütt a pénz. / Lépni sem lehet nélküle.” Ezen az elidegenedés-vonalon halad tovább a Mágikus Recept is, amelyben Böszörményi Hamvas Béla társaságában mélázik a művészetek, a romantika hanyatlásán (melytől – attól ‘a bizonyos stílművészettől’ – költőnk bevallása szerint képtelen megszabadulni), az emberi természet romlásán, az ember elhitványulásán: „A céltalanság kátyúja vagy útvesztője, / hívja, aminek akarja, manapság sikkes. / Nem teremt újat, nem vesződik ezzel. / Vegetál – ez a szellemteremtés új módszere: / a teljes elmélyülés a semmibe, mint történelemformáló / energia.” Versbeli önmagáról játékos iróniával beszél: „Igényem szerény, monomániás igény, / semmi lényegtelent nem tudok magamról mondani. / Talentumom sincs, az összevisszaságból / néha sikerül rendet teremtenem, ha meg nem részegedtem”, és ismét Hamvashoz fordul a kérdéssel: már a vallásból is biznisz lett? Már sok évszázada az lett, felelném, ha engem kérdeznének. „A szellemtelenséghez is kell némi intelligencia, / a mindent tagadás elegáns gesztusa nemcsak allűr / par excellence, hanem magatartásforma” – veti

Partium

az emberiség szemére, s nincs is kedvünk vitatkozni a bennünket érő vádakkal, hiszen azok nem állnak messze a valóságtól. Említésre méltók továbbá Böszörményi Zoltán szerelmes versei; lírai énjétől távol áll a reménytelen szerelmi szenvedés, az átvirrasztott éjjelek gyötrő magánya. Nála a szerelem például alkalmi – de ettől még intim és érzelmes – szeretkezés hármasban, mint a Csak kezek, és lábak, és fejek…-ben, ilyet sem sűrűn olvasni az irodalomban: „guggoló dombokon kitárt ölek pázsitja / némán elterül. Csak kezek, és lábak, és fejek, / vállak tornácán tüzes ujjak ballagnak le-fel, / az éj tintáját oldjuk fel nyálunk tengerében”, és szokatlan képkeretbe helyezi a légyottot: a fantáziálást Walt Whitman Ének magamról című verse indítja el benne. Valljuk be, ez azért így jóval izgalmasabban hangzik, mint szerelmi költészetünk megannyi bánatos, beteljesületlen vágyakat sirató darabja. Van ezeknek a verseknek egy visszafogott, ízléses erotikájuk, arról árulkodnak, hogy írójuk valódi gentleman. „A szerelem – tudomány. Jól érzékeled, mesterem. … A szépség fáradhatatlan munkál Érosz udvarában.” Íme, a klasszikus görög–római szerelemfelfogás: tágas, buja, testektől eleven terek nyílnak meg, melyeknek minden zuga bejárható, kivilágított, biztonságos a haladás bennük – s ez Az irgalom ellipsziséről, mint „kerek” egészről is elmondható. (Böszörményi Zoltán: Az irgalom ellipszise – Irodalmi Jelen Könyvek, 2016)

Czine Árpád felvétele

Partium

Oláh András

Ima a vonaton Sz. Tóth Gyula immár egy évtizede osztja meg az olvasókkal benyomásait és reflexióit a világ dolgaira. Az általa leírtak voltaképpen mindannyiunk élményei. Hiszen valamennyien találkozunk hasonló helyzetekkel, esetekkel. Sz. Tóth Gyula ugyanis a köznapokról ír, olyan eseményeket idéz föl, amelynek bármelyikünk tanúja lehet, ám koránt sem biztos, hogy a köznapok embere a szerzőhöz hasonló alapossággal végiggondolja, és szélesebb összefüggéseiben is megvizsgálja a tapasztaltakat. Sz. Tóth Gyula nyitott szemmel jár. Olykor apróságnak tűnő dolgokon akad meg a tekintete. Például hogy a közösségi terekben, vagy a tömegközlekedési eszközökön mennyire bezárkóznak az emberek. „Az egyén felszáll (…) s nyomban védekezik: füldugó, mobilozás. Izolálja magát.” Kialakul a közösségi magány... Beszélhetünk fészbuk-közösségről, meg virtuális közösségről. Ismeretségi hálózatról. De hogy is néz ez ki? Az új generáció már a mellett ülővel sem beszél. Egy valóságtól távoli, virtuális térré szűkül számára a világ. Megszűnik minden, ami emberi. Talán ezért is különösen megható az a pillanat, amikor a vonaton utazva azt tapasztalja, hogy a fülkében egy kislány – aki még nincs megfertőzve az elektronikus kütyük által – énekelni kezd. A szerző csatlakozik hozzá. Együtt énekelnek egy réges-régi népdalt. Katartikus pillanat. Az elszemélytelenedés veszélye azonban sajnos nagyon is reális. A kütyüfüggő generáció nem érti, és talán nem is akarja érteni a világot, amelyben él. Bennük már végbement a fogyasztóvá züllés folyamata. Ékes bizonyítéka ennek a vasárnapi boltbezárás körül kialakult hisztéria. Sz. Tóth Gyula ügyesen körbejárja a témát. Teljesen világos, kinek mi az érdeke. S mégis: már az emberi jogok emlegetésig fajul a vita… És persze rögtön rátelepszik a témára a politika is („A pártok ütik a vasat, újabb kormánybuktatási adut éreznek.”). A másikra való odafigyelés azonban elmarad. Az önzés, a flegma kivagyiság, a látszólagos kényelem az úr. Sz. Tóth Gyula egyik kedvenc témalelő helye a Széchenyifürdő. Ott mindig történik valami. És lemérhető az irány. A fejlődés – vagy visszafejlődés. Ezúttal az udvariasság, etikett és a szabályok betartásának egynémely kérdését boncolgatja a szerző. (Pl. teljesítse-e az alkalmazott az úszni vágyó vendég kívánságát a vízsodró kikapcsolásával, vagy praktikusabb számára az üres medencét bámulni.) És máris kikötöttünk a pedagógiánál. A szerző tanárember. Azon generáció tagja, amely bizonyította, hogy tudnak emberés értékcentrikus pedagógiai-nevelési gyakorlatot teremteni. A Zsolnai-programra célzok, amely szintén visszatérő témája a kötetnek. „Rekviem egy magyar pedagógiáért” – ezt a címet adta Sz. Tóth Gyula az egyik bejegyzésének. Bizony a Zsolnai-féle értékközvetítő és képességfejlesztő program ablakon való kidobásának mára már bőségesen jelentkeztek a következményei: és most nem csupán arra gondolok, amit az uniós mérések sajnálkozva megállapítanak, miszerint a magyarok nem beszélnek nyelveket, hanem a mindennapokban tapasztalható hiányokra: az etikett, a viselkedéskultúra, az empátia, a logikus gondolkodás, a kreativitás, a kézügyesség terén tapasztalható visszaesésre, tehetséggondozás beszűkült lehetőségeire.

Partium

De hová tartunk? Csak nem az orwelli Amerika útját követjük? (Noam Chomsky: „Amerika bukásra van ítélve”). Egy 70-es évekbeli slágert idézve („De nehéz az iskolatáska…”) a noteszlapok írója egyik barátjának, az egyetemi tanár Michalkó Gábornak a szomorú tapasztalatait osztja meg az olvasóval, aki keserűen állapítja meg, hogy a doktori iskolában akad néhány doktorandusza, akinek bizony komoly szövegalkotási hiányosságai vannak… Hát persze. Miért is csodálkozunk ezen. Hiszen a mai fiatalok nem is olvasnak. Pár évtizeddel ezelőtt az iskolások számára még a nyári szünetre is voltak olvasnivalók feladva, olvasónaplót kellett vezetni… De rég is volt… Most pedig a francia kultuszminiszter a tévé nyilvánossága előtt fejtette ki, hogy ő bizony nem olvas. Sz. Tóth Gyula viszont sokat és sokfélét olvas. A francia nyelvterület különösen érdekli. Családi kötődései miatt Belgium és Luxemburg is gyakran kerül a figyelmének középpontjába. A luxemburgi modellről pár évvel korábban példaértékkel írt. Mára azonban csak a Nyugat liberális abszurditása maradt. Sajtóhírt idéz: a homoszexuális luxemburgi miniszterelnök házasságot kötött. A miniszterelnök helyettese is homoszexuális. A szerzőt ezúttal nem az érdekli, hogy „a diplomáciai fogadásokon ki kinek csókol kezet”, hanem inkább az, hogy a történések nyomán majd „miként változik az iskolai tananyag, hogyan kerül elő Ádám és Éva kapcsolata”. Visszatérő kérdés a notesz lapjain a migrációs kérdés is. Ezzel kapcsolatban érdekes felvetést boncolgat: a menekültek befogadása humanitárius kötelesség. Rendben. De mi lesz a menekültek gyerekeivel például Magyarországon? Nyilván iskolába járnak majd. De mit tanulnak? Érdekli majd őket Arany János? Vagy József Attila? Vagy a magyar történelem? Persze a lelkes aktivistákat ez nem zavarja. „Egymást túllicitálva igyekeznek megkönnyíteni a magyar földre érkező menekültek sorsát… az egyik politikus ingyenes utazást követel számukra a fővárosi tömegközlekedési járműveken…” Hát idáig még a belgák sem jutottak. Sőt. Egy határ menti belga város (Mouscron) 2,4 méter magas fal építésre akarja kötelezni a francia Watterlos települést az ott élő romák viselkedése miatt. Eközben a belga gyerekek (iskolások) levelet írnak a magyar miniszterelnöknek migrációs-ügyben. Volt ilyen kampány nálunk is a 70-es években. Az magyar úttörők az amerikai követségre írtak leveleket, szabadságot követelve Angela Davisnek, akiről persze csak utóbb tudtuk meg, hogy részese volt egy öt halálos áldozattal járó fegyveres akciónak (ki akarták szabadítani a börtönből az akkori barátjának a hozzátartozóját). A migrációs kérdéssel párhuzamosan megjelenik a terrorfenyegetettség is. Az egész világ döbbenten szembesült a hírrel, amikor a Charlie Hebdo szatirikus lap szerkesztőségének munkatársaival terroristák végeztek. Hol tart a szólásszabadság? Meddig terjedhet a véleménynyilvánítás szabadsága? Lehetnek-e korlátai? Kell-e, hogy legyenek korlátai? Belegázolhat-e a szabadságra hivatkozva mások lelki életébe, hitébe, megalázhatja-e vallási hovatartozását – akár humornak álcázott módon is? És megtapasztalhattuk, hogy a Charlie Hebdo munkatársai semmit sem tanultak a korábbi esetből. Fél évvel a merénylet után egy tengerbe veszett szír kisfiúról és Jézusról készített karikatúra jelent meg a lapban: „Itt a bizonyíték, hogy Európa tényleg keresztény. A keresztények tudnak vízen járni, a muszlimok nem…” A fentiekből is úgy tűnik, hogy a kekeckedő önelégültségben tobzódó Nyugat az abszurdumok irányába tart. Ezt támasztja alá a norvég példa is. Egy fiatal férfi halomra lőt-

Partium

te az embereket. Hetvenhét halott. Börtönbüntetésre ítélték, ahol gyakorlatilag luxuskörülmények között él: folytathatja tanulmányait, kapcsolatot tarthat a külvilággal (internet, telefon), vendéglőből hozathatja a kedvenc ételeit… Ez már „Ionesco vagy Beckett tollára kívánkozik” – állapítja meg keserűen Sz. Tóth Gyula. A témával kapcsolatban – mintegy zárszóként – Kertész Imrét idézi (Végső kocsma): „Mindig ez a vége: a civilizáció eléri azt a túltenyésztett állapotot, amikor többé már, nemcsak hogy képtelen rá, de már nem is akarja megvédeni magát…” Csak néhány témát emeltem ki a notesz lapjairól. A felsoroltak mellett még számtalan izgalmas beszámoló szól utazásokról, rendezvényekről, könyves-élményekről (pl. Sturm László Ottlik-könyvéről, a Fűzfa Balázs szerkesztette posztmodern-történetről, a Baranyi Ferenc-estről, Madarász Imre előadásáról, a Művészeti Akadémia által szervezett programokról, könyvbemutatókról [Bakacsi Ernő, Cserenkó Gábor – a Rátkaiklubban], rendhagyó irodalomóráról Egerben, vagy ugyanott az irodalmi pinceszer történéseiről [az Agria folyóirat lapszámbemutatóiról]). Élvezetes, izgalmas olvasmányt nyújtanak Sz. Tóth Gyula naplójegyzetei. A világra odaﬁgyelő ember kendőzetlen őszinteségű reakciója ez a körülötte (körülöttünk) zajló történésekre. (Sz. Tóth Gyula: Tanári notesz – 10. /Hungarovox Kiadó, Budapest – 2016./)

Czine Árpád felvétele

Partium

Támba Renátó

Üröm és ánizs A hortobágyi kötődésű Ószabó István (1952–) a Partium alapító főszerkesztőjeként, illetve számos verseskötet (pl. „A toronykalapos fiú”, 1982; „A vak géniusz”, 1985; „Résztvevők”, 1990; „Ügetés tiport utak porán”, 1994; „Mentem alkonyégtájt”, 1997; „Állok szülőföldemen”, 2003; „Megsiratott versek”, 2015; ) és prózai mű (pl. „Istenem, Istenem, kél a nap…”) alkotójaként ismert. Élete során kétszer részesült Móricz Zsigmond-díjban, 1989-ben pedig Balázs Ferenc-díjat kapott. Ez utóbbi tény már önmagában elárulja, hogy az író munkásságában meghatározó szerepet tölt be az unitárius szellemiség, s ezt még jobban megerősíti a tény, hogy az unitárius teológia egyik szellemi atyjáról, Dávid Ferencről drámát is írt. Legújabb, a Partium Műhely gondozásában megjelenés alatt álló kötetén szintén érződik teológiai tanultsága, ösztönös unitárius lelkülete. Nem más ez, mint líraian megfogalmazott gondolatok fragmentált szerkezetű füzére, egyfajta spirituális-hitéleti vallomásfolyam, melyet az író ahhoz a Simone Weilhez címez, akinek a hitfelfogása, életszemlélete korábban már Pilinszky Jánost is megigézte. A szerző a könyvben fellelhető megannyi apró monológot, gondolattöredéket mind-mind a nagyhatású francia író- és filozófusnőnek ajánlja, aki életgyakorlatával tette hitelessé megfogalmazásait. Weil fogalmazta meg többek közt azt is, hogy „Isten szeretetből és szeretetért teremtett”, sőt, „a világ maga is szeretet” (Simone Weil: „Kegyelem és nehézkedés”, 1962). E megfogalmazásokhoz hasonlóan Ószabó legújabb kötete is a mindent átható isteni jelenlétet hangsúlyozza, miközben meg-megragadja az emberélet megpróbáltatásának egy-egy kérdését is. Ószabó könyvében, ebben az egyszerre szenvedélyes és higgadt, szeszélyes és bölcs spirituális gondolatfolyamban, egymást váltják a vallásfilozófiai elmélkedések (gyakran összefonódva az unitárizmusról szóló gondolatokkal, tényközlésekkel) és a köznapi hangú jelenetek. A műben magával ragadó elevenséggel keveredik egymással a világ jelenségeire való rácsodálkozás gyermeki ösztöne és a szerző megannyi kiérlelt elgondolása a lelkiismeret és a hit problémáiról. Olykor elmélázik egy-egy emlékfoszlányként fölmerülő személyes élmény fölött, olykor egy, a napokban olvasott régi hír ejti gondolkodóba, de mindabból, ami „véletlenül” bukik ki elméjéből, igazi értékkel bíró gondolatot bont ki, s minden egyes mozaikszem egységes tudatfolyammá szerveződik. Ebbe az egységes láncolatba olykor versek, verstöredékek is bekapcsolódnak, melyek érzékletes szóképekkel árnyalják a szerző hangulatait és gondolatait. Az író levéltöredékeiből kivilágló hitfelfogás meglehetősen letisztultnak tetszik a kereszténység mitologizáló tendenciáihoz képest. Felszabadító, ahogyan a hit kérdéseit az univerzum egyetemes jelenségeire terjeszti ki, mondván, hogy a hitnek nem tudatunk szab határt. Ehelyett egyfajta istentudatról beszél, mely áthat minden létezőt, minden lelket. Ugyanakkor ezen a ponton a szerző figyelmeztet minket: „Az istentudattól áthatott lélek hisz a »csodában«” is; de nem szabad azt képzelnünk, hogy a hithez semmi köze nincs a valóságnak”. E szöveghely arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyetemes istentudatba vetett hit rövid úton vezet vallási intoleranciához és békétlenséghez, hiszen „az

Partium

erőszakkal a hit világába ágyazott történelmi valóság […] nagyobb kárt okoz az emberi lélekben, mint jót”. Igazolásképpen elég az eretneküldözések hosszú évszázadaira gondolnunk, s máris megállapíthatjuk, hogy egy hitrendszer meglehetősen rövid úton válhat elfogódottá saját magával és bizalmatlanná más vallásokkal szemben. Ószabó könyvében megfogalmaz egy olyan valláskritikai gondolatot is, amelyet a felvilágosodás korszakában már Auguste Comte is megragadott. Rámutat arra, hogy a kereszténység által éltetett üdvözüléstan és mennyországképzet egyfajta egoizmust, önzőséget indukál a hívőben, aki mindennek köszönhetően nem önmagáért cselekszi a jót, hanem azért, hogy üdvösséget nyerhessen. Ezáltal etikája a feltételhez kötött jó cselekedetek során fog nyugodni, hiszen titkon egész életében azt várja, hogy egyszer majd „szenvedéséért, haláláért kárpótlásul valami »mennyei« kiváltságban lesz osztályrésze”. A szerző szerint a mennyország víziója, kézzelfogható valóságként való felmutatása fogyatékosságot okoz hitünkben, hiszen onnantól fogva, hogy az ember elképzeli magának a földöntúli luxuslakosztályt, mindenki arra vágyik, hogy „érdemtelenül, önző módon” kisajátítsa azt. A külsődleges céltól vezérelt jó cselekedetek tehát nem is igazán jó cselekedetek, s nem is igazán mondható, hogy Isten felé irányulnának. A hit ugyanis valójában „Isten felé irányul; aki azért láthatatlan és megfoghatatlan, hogy ő lehessen minden hit egyetlen és elsődleges célja”. Ószabó István saját gyermekkori emlékei kapcsán rátér a vallásos neveltetés kérdéseire is, s rávilágít arra, hogy a szigorú valláserkölcsi nevelés, az áldozások, gyónások sora szorongást válthat ki a gyermeki lélekből, aki így csodálat és együttérzés helyett inkább közönyt érez. „Annak ellenére, hogy anyám (talán mélyen) vallásos volt, mi nem lettünk azok; […] mintha érzésként mást át sem éltem volna a templomban soha, csak a szorongást, a gyóntatószék kemény deszkájára térdeplő megalázott gyermek szégyenét”. A fegyelmezés eszközeit is szorongáskeltőnek ítéli meg, hiszen úgy érezte, mintha „Ádám és Éva bűnének árnyéka vetült” volna rá „abban a lelkifurdalásban és szégyenérzetben, amit számomra a fal felé fordulás, azaz a sarokba-térdepeltetés jelentett”. Ennek kapcsán eszünkbe juthat mindaz, amit Szent Ágoston írt a Confessionesben, gyalázkodóan tekintve saját valamikori gyermekénjére, ezzel is tanúságot téve a „bűn robbanóanyagával terhes” emberi testről alkotott koncepciójáról, de jól ismerjük a néprajzkutatók leírásait is a gyermek megszégyenítésének roppant színes kultúrájáról, melynek gyökerei természetesen a valláserkölcsre nyúlnak vissza. Nem másról van itt szó, mint a középkori keresztény teológia antropocentrizmusáról, mely élesen különválasztja a testet és a lelket, egyfajta végzetes konﬂiktust szítva ez által lelki életünkben, mely óhatatlanul magában foglalja testi működésünket is. A keresztény felfogás sokáig pusztán egyfajta buroknak, a lélek hordozójának tekintette a testet, mely mintha hajlamos lenne elfedni a valódi, a spirituális valóságot. Az író a későbbiekben még többször visszatér a neveltetés problémájához, például, amikor kifejti, hogy nemcsak az anyjához, de a valláshoz fűződő kapcsolatát is befolyásolták gyerekkori élményei. Mindenesetre a hit nem olyan jelenség, amit ﬁgyelmen kívül lehet hagyni, hiszen, ahogyan fogalmaz: „már az anyaméhből hozunk valami, valami körvonalazhatatlan sejtelmes ismeretet Istenről, s az életünkként múló napokkal, »a konkrét érzékelés tapasztalatai nyomán«, ahogy »visszaemlékezünk« egyre határozottabb meggyőződésünkké válik Isten létezése”. S hogy mivé válik az ember számára ez az eleve adott hit, azt a hosszú évek döntik el. Ószabó számára a hit nem más, mint

Partium

„Sziszüphosz földdel borított hatalmas köve”, mely kifejezésre juttatja, hogy ezzel a „törhetetlenül kemény anyaggal” való örökös küzdelem „nem terméketlen s nem hiábavaló, hiszen már a »magaslatok felé törő küzdelem«” önmagában képes megtölteni a szívet. Az író e ponton rendkívül leleményesen ültette át Albert Camus „mítoszát” a hit nyelvére, hogy ezáltal rámutasson önismétlésekkel és véget nem érő küzdelmekkel teli életünk értelemmel telített voltára. Hiszen, mint írja „maga a létezés is öröm”, s ha létünk mégoly reménytelen is, „Nem csüggedhetek; folyamatosan győznöm kell” felette. „Ha sziklám visszagurul a szépnek látszó völgy igazából pokoli sötétségébe, újra nekiveselkedem, s vért izzadva elkezdem megint görgetni fölfelé. Egy kívánságom van csak, más nem lehet; hogy minden csúcsra-érés olyan hosszú ideig tartson, hogy sziszifuszi sziklám porladjon el”. Ószabó e sorokkal mintegy győzelmet aratott a lét abszurditásának egzisztencialista tézise fölött, meghaladva annak pesszimizmusát, s rámutat arra, hogy éppen ebben az örökös önismétlésre alapuló létben kell fellelnünk az élet értelmét, a folyamatos küzdelem jelentheti az egyetlen kihívást az ember számára. Hiszen, miképp azt Simone Weil is megírta már, csakis a szenvedés által válhatunk bölccsé. Közvetlenül Simone Weilre emlékeztet az, ahogyan a szöveg alkotója összekapcsolja egymással a művészetet és a hitet, amikor leírja, hogy neveltetése során egyedül az alkotás örömét kapta hitként: „A műben való gyönyörködés mindent helyettesítő legnagyszerűbb ajándékát. És ez maga – számomra – a földöntúliság. Maga: Isten.” Weil szintén roppant jelentőséget tulajdonított a szépségnek, amikor – ugyancsak „Kegyelem és nehézkedés” c. művében – így írt: „Csak két szeg elég átható ahhoz, hogy lelkünkbe hatoljon: a szerencsétlenség és a szépség. […] Nem ﬁgyelni a világ szépségeire talán oly nagy bűne a hálátlanságnak, hogy megérdemli a szerencsétlenség büntetését.” Abban minden bizonnyal mindkét szerzőnek igaza van, hogy az esztétikai tartalmak, illetve a természetadta szépségekre való rácsodálkozás képessége nélkül a hittételek és az erkölcsi kategóriák is üres sallangok lennének csupán; az életet a maga szépségeinél fogva megélni – csakis ez adhat formát a hit és az erkölcs elveitől vezérelt életnek. Véleményem szerint ehhez kapcsolódik az álmodozás kategóriája, amit Ószabó szintén fontosnak érez. Az álmodás képessége nélkül az ember üresnek érzi az univerzumot, valamit folyton hiányol belőle, mégpedig „az erkölcsben, a szellemi világban eleve ott lévő Istent. Aki lelket lehel a csillagok közé, hogy élővé változtassa a halottakat, Isten Országává a fagyos űrt. Azt az áthidalhatatlan szakadékot, ami álmaink és a valóság között van.” Egy szóval: hagyni kell „álmodni magunkat, álmodni halálunk pillanatáig”. Látható tehát, hit és esztétikum fontos vezérlő elvekként jelennek meg az író gondolatkörében; lágyan, líraian, s szinte váratlanul felbukkanó, töredékszerűen megfogalmazott passzusok formájában tárulnak elénk ezek az elmélkedések, s könnyen eszünkbe juttathatják azt, amit Schopenhauer mondott a művészetről mint életelixírről. Igaz ugyan, hogy ösztöneink, akarattól vezérelt természetünk rabszolgái vagyunk, ám a művészet, tágabban értelmezve: az álmodás és a rácsodálkozás, az érdeknélküli belefeledkezés élménye az, mely felszabadít minket rabigánk alól. Ószabó István egymást élesen váltó gondolatai között olykor már-már tényszerűen megfogalmazott fejezetek is felvillannak a protestáns és az unitárius vallás történetéből. Olvashatunk Kálvin és Szervét konﬂiktusáról, illetve Kálvin bűnéről, ti., hogy máglyára küldte „ellenfelét”, illetve Dávid Ferenc hányattatása fölött is módunk van el-

Partium

töprengeni. Az egyháztörténet során több olyan korszakot is számon tarthatunk, melyek során „az egyház a sátán pokoli mélységeibe süllyedt”, ám Weil szavait idézve az író felhívja a ﬁgyelmet arra, hogy „Az ember választhat az Isten között, aki hatalmas, és az Isten között, aki tökéletes”. Az ember hajlamos a földi hatalmat és a külső tekintélyt választani Isten valódi szolgálata helyett – ezt hívjuk konformizmusnak vagy nyájszellemnek, s éppen e fölött tör pálcát Ószabó István is, példaképére hivatkozva. A Szeretet a legalapvetőbb életelv, hiszen valójában ez Isten esszenciája, mely áthat minden földi teremtést, ám az ember ritkán ismeri fel lénye, illetve az egyetemes lény valódi természetét. Ebből származnak az élet tragédiái. S Ószabó végül ki is mondja az ítéletet: „Legyetek tökéletesek, mondja Jézus. Tökéletesek, mint a ti Atyátok. / És milyen tökéletlen a világ! Mennyire romlott! A világ már-már reménytelenül szörnyű és kegyetlen! A Föld a Mindenség szívében véralvadék. A Mindenség testén sebhólyag, kátrány-buborék. Minden-egy alkotóeleme nyű, pondró – úgy nyüzsögnek, mint bomló húsban”. Figyelemre méltóak a kötetben azok a gondolatok, amelyek rá-rámutatnak Jézus vélt valódi vonásaira. Az unitarizmusra vall kételkedése abban, hogy Jézus valaha is a világ tájaira kiterjedő hittérítésre szólította volna fel híveit, ugyanakkor rávilágít arra, hogy az ember „a jézusi lélek nélkül nem ér semmit. A hit csupán életünkkel bizonyítható. Az életünkből kötelességünk adni. Elmenni a végsőkig, erőnk fogytáig. Jézus után többé nincs senki, aki elhordozza helyettünk a számunkra elbírhatatlant […]”. Továbbá azt is leszögezi, hogy „Az ő törvénye az »isteninek« az uralmát jelenti, az örök értékek világát; a reményt és vigaszt, hogy van lehetőség arra, hogy a történelem során Isten Országa megvalósuljon”. S van itt még egy fontos mozzanat. A csönd. „Csönd van az univerzumban. S ebben a csöndben van egy még nagyobb csönd. […] Isten a teljes csöndként szól csupán hozzánk. A teljes némaságot érzékelő érzékeinkhez, amit csak akkor foghatunk fel, ha egyedül csak ezt a némaságot vagyunk képesek »hallani«.” S ekkor Simone Weilt idézi: „Akkor megérezzük – minden helyett ezt a csöndet érzékelve – »hogy nem mi vagyunk Isten, hanem valóságosan ő hajol fölibénk, szerencsétlenek fölé, kik kevés, tehetetlen és vérző hús vagyunk«”. Ha a kötet egészét nem is hatja át szembetűnően Weil szigorúsága, e passzusban roppant szembeötlő, már csak a „szerencsétlenség” fogalmának átemelése révén is. Mindenesetre véleményem szerint itt körvonalazódik igazán e kötetben Isten és az ember kapcsolata, méghozzá egy roppant érzékletes leírásban megragadva e reláció lényegét. Végül, e hosszas ízlelgetés után, még tegyük föl a kérdést: mit jelent a cím? Erre talán választ adhat a mű következő szöveghelye: „gyermekkorom óta a »kóros boldogságvágy« betegségében szenvedek. […] Már korán megismertem a szenvedélybetegek gyötrelmeit. Harmatot szedtem az üröm és ánizs mezején, mely végeláthatatlan pusztaként vette körül szülőhelyemet. E tág tér – tudtam – csak képzeletem víziója és, hogy e százszorszép füvek közt csak bogár, hangya lehetek, mégis szabad világukba vágytam.” Mit kívánnak mondani e sorok? Talán, hogy az ember parányi élőlényként folyton-folyvást sóvárog az egyetemes szeretet után? Hogy valami olyasmit keres szüntelen, ami az egész univerzumot áthatja, mégsem leli? S miközben az ember a szeretet nyomában halad, olykor ziláltan és türelmetlenül, idővel ráébred saját picinységére, törékeny voltára? Talán ehhez hasonló tanulságokat bonthatunk ki e

100

Partium

sorokból, ám az olvasót elsősorban a leírások esztétikuma ragadja magával e ponton is, s a mű egészét illetően. Összességében e mű rácsodálkozásra és szemlélődésre hívja az olvasót, örömtől és bútól ittas töprengésre az univerzum és a hit örök kérdései fölött. Végül ejtsünk néhány szót a borítóról, mely ugyancsak Ószabó István alkotása. Címe: „Mária a halott Jézussal”, de hívhatnánk Piétának is. Lenyűgöző a művész sokoldalúsága, s egyáltalán, hogy saját maga készít borítóképet műveinek, mint ahogyan azt már az „Istenem, Istenem, kél a nap…” c. könyvénél is láthattuk. Azonban nehéz megválaszolni, hogy mit árul el a műről e roppantmód szuggesztív, expresszív ábrázolás. Itt jegyezzük meg, hogy a borítókép, akárcsak a cím, roppant jelentőséggel bír a mű értelmezése szempontjából. Sőt, a borítóképet tekinthetjük egyfajta vizuális címnek is, ezért fontos, hogy a művész jól válassza meg. Ezért ejtett gondolkodóba, hogy voltaképpen mit is mond e borítókép a könyvről. Talán a fájdalom, a szenvedés környékén kell tapogatóznunk, vagy talán Jézus passiójának öröksége, illetve az ezt övező problémák foglaltatnak a képben, hiszen, miképp Mária a festményen, mi is úgy csimpaszkodunk Jézus testébe még ma is… képtelenek vagyunk rá, hogy Krisztus szenvedését valódi, szerves örökségként hordozzuk magunkban. Még mindig csak ágaskodunk rajta, s talán még mindig nem lélegeztük be a jézusi missziót, mint ahogyan nem értettük meg áldozathozatalát sem. Akármit is kíván mondani a kép a szövegről, azt bátran kimondhatjuk, hogy igazán inspiráló műélményben részesülhet az, aki nekifog e vékony könyvecske kiolvasásának. Nem hitﬁlozóﬁai műre, nem verseskötetre, s nem is egyszerűen vallomásos kötetre kell számítanunk; ehelyett mindegyikből kapunk valamennyit. E kis könyv bravúrosan szintetizálja a különböző műfajokat, egyszerre lírai és nyers, ám mégis észrevétlen átmenetet teremtve a legkülönfélébb hangnemek között. Aki szeretne megmerítkezni Ószabó István hit- és élményvilágában, az vegye kezébe a kötetet és adja át magát e zabolátlanul burjánzó, mégis kiérlelt gondolatok sodrásának. Mindazonáltal e kötet által közelebb kerülhetünk az unitárius hitfelfogás megértéséhez is, hiszen a szerző igazi unitárius szellemiségű író, aki írásművészetével meglehetősen magas színvonalon képviseli vallásos meggyőződését. (Ószabó István: Üröm és ánizs – Töredékek Simone Weilhez írt leveleimből)

Partium

101

Unitárius szemmel Nyitrai Levente

Csak egy az isten Tx.: Mk.12,28-29. „Halljad, Izráel, az Úr, a mi Istenünk egy Úr!”

Közmondássá vált, hogy az unitárizmus magyar vallás. Erre a történelmi eredetű (meg)áll(ap)ításra mi büszkék is vagyunk. Büszkék lehetünk arra, hogy vallásunk alapeszméje, az istenegység a magyar lélek és gondolkozás sajátja. Erre szeretném alapozni mondanivalómat, amivel ugyan korántsem akarom állítani, hogy a mi unitárizmusunk csak magyar vallás. El kell ismerjük, hogy idegenből jött reformátori eszmék hatására keletkezett, de nem azok utánzása vagy átvétele, hanem továbbfejlesztésük, sőt hazai születésű bírálatuk révén. A továbbiakban nem azt vizsgálnám meg, hogy Dávid Ferenc unitárizmusa miben különbözött Blnadrata doktor antitrinitárizmusától. Elég, hogy fejlődése során lerázta magáról a szociniánus tanok korlátait, és kiszűrte a későbbi idegen befolyásokat is. Azt keresném meg ezzel szemben, hogy a magyar életben hol található meg az egység eszméje vallásos vagy világi megjelenésben, szeretnék rávilágítani vezető szerepére. Minden ember tudja, hogy az egészség szerveink és idegrendszerünk egységes irányítottságú életműködése, összerendeződése. Ha valahol ez az egység megbomlik, föllép a betegség, és ha az orvos sem tud segíteni, bekövetkezik a vég. Ha az idegrendszerben bomlik meg az egység, az ember lelki egyensúlya borul fel, értelmét vesztheti maga a testi egészség is. Az ember egészséges beteggé, végső esetben élő halottá változik. Jézus már azokat is ilyeneknek nevezi, akik kimaradnak az Isten országából. Minél értelmesebb, minél kulturáltabb az ember, annál többet ad az egészségére, annál kisebbek azok a panaszok, amelyekkel orvoshoz fordul és kezeltet, annál kevesebb kockázatot vállal az egészsége rovására. Mégsem ez, hanem az emberek közötti összetartozás törvénye és hagyománya az, mely közelebb áll az egységről alkotott fogalmainkhoz. Tán legelső ezek között a gyermek és édesanyja közötti viszony, a családi vonzalom, a szeretet jegyében. A családi egység ez, amit elsőnek ismerünk meg az élet kezdetén. Nemcsak az emberi őskorban, de már az állatoknál éppúgy, mint az embernél találkozunk a gyermek és édesanya egymáshoz való ragaszkodásával. Az állatoknál ez az új nemzedék önállósodásáig, az embernél pedig az élet végéig fennmarad. Sokkal hevesebb érzelmek kísérik a családalapítást megelőző párválasztás életbevágó eseményét. A szerelem olyan erős kötődést eredményez, mint fémtárgyak

102

Partium

összehegesztése. Régebbi időkben tartós családi egységeket is teremtett, mint valami jól összehegesztett tárgyakat, melyekről tudjuk, könnyebben törnek máshol, mint a hegesztés felületén. A szerelem és a házasság eskü néha még ma is olyan erős hegedést jelent, hogy a család egysége más felületen könnyebben szakad, mint ezen. Az emberek között a barátság, munkatársi viszony is erős egységet tud létrehozni. Az emberek tudják, hogy egységben az erő, és akik egymást szeretik, egymásrautaltságban élnek, vigyáznak az egymáshoz fűződő kötelékekre. Ahogy viszont technika és társadalombiztosítás csökkenti egymástól való függőségünket, ezek a kötelékek veszítenek erejükből és jelentőségükből, fokozódik az ember elmagányosodása. Ekkor kell segítsen a vallás, mint egységteremtő erő. Ma még mindenkinek sokat jelent a nemzet és a szülőföld. Ezek még mindig erős egységet jelentenek mindenki számára. Mindig voltak nemzetünktől elpártoló, szülőföldjüket könnyen elhagyó emberek, de ez kivétel, és csak erősíti a szabályt. A mi nemzetünk nagy része szívesebben ragaszkodik honfitársakhoz, mint idegenekhez, ha éppen barátaink is azok. Szülőföldünk szerelme édesanyánk, kedvesünk szeretetéből fakad, ahhoz is hasonlítható. Szülőföldünket mi a világ legszebb és legjobb földjének tudjuk. Jobbat, amiért szívesen odaadnók, mi nem ismerünk. Érthető ez, ha könnyen művelhető, ha szelíd éghajlatú és bőségesen terem. E föld szülötte azonban jobb földnél is jobbnak látja a sajátját, amelyen született, nevelkedett, amelyhez emlékei kötik. Nemzetével és szülőföldjével az ember természetes egységet képez. Érte lemondásra, áldozatokra képes. Honfitársaival, szülőföldjével eggyéforrott ember a nemzet közösségét és hazája földjét oszthatatlannak, megbonthatatlan egységnek érzi, és szent emberi joga élni is vele országhatárokon belül, sőt azokon felül! Aki ez egységtől megfoszt egy népet, egy részét vagy akár egyetlenegy tagját, Istentől kapott örökségét tiporja lábbal. Először mondhatom el ezt nyilvánosan, hosszas hányattatásom után, melyet megszűntnek csak az egység korlátainak megszűntével tekinthetek. Egységünk korlátozásába mi csak beletörődni tudunk, de lélekben elismerni soha. IV. Béla király követe, Juliánusz barát háromnegyed évezreddel ezelőtt, sok ezer mérföld korlátai fölött is próbálkozott a nemzeti egység megvalósításával. Szomorú valóságnak tűnik, hogy ez ma, a harmadik évezred küszöbén a szomszédságban is akadályokba ütközik. Külön figyelmet érdemel az egység útjának vizsgálatában anyanyelvünk és a benne kifejeződő nemzeti gondolkodásmódunk egységre, egyszerűségre való törekvése. A magyar nyelvnek csak színei vannak, tájnyelvi változatai, amelyek ellenére a szülőföld és a világ minden táján erősen egységes nyelv. Emellett anyanyelvünk egyszerűségre és tömörségre is törekszik, amivel egységre törekvő gondolkodásmódunknak ad világos kifejezést. Kerüli a fölösleges szószaporítást. Nemekkel, számokkal, mondat- és gondolatfűzéssel a lehető legegyszerűbb és legtömörebb módot választja, kerülve a fölhígulást és a szétszóródást minden eszközével. Összetartozásunk örömét éljük át édes anyanyelvünk rajongó szeretetében. Ezt az örömünket csak úgy tudjuk megőrizni, ha anyanyelvünk tisztaságára féltő szeretettel vigyázni fogunk.

Partium

103

Az emberek között a vallási összetartozás, az egyházi egység eszméje megtisztelő helyet foglal el. Ezer éve már, hogy visszaesés látszik ebben az egységünkben. – Látszik, mert a földi egyház részekre szakadozott, mint a birodalom, amelyben létrejött. – De az egyház nemcsak földi, hanem mennyei, lelki birodalom is. Ezért nevezték a pápát titkos római császárnak a kis királyságokra, hercegségekre osztott középkori Európában. Ezt a lelki egységet országhatár, egyházszakadás, reformáció vagy szektásodás nem tudta megbontani. Ahol hívő emberek találkoznak, ott van valami közös, amit egymásban azonnal felismernek, és a látható különbözések ellenére, mint egy láthatatlan erő, egybekovácsolja mindeniküket. Egyetlen név ez az erő: Isten. Egy szellem, akit ez a név jelöl. E név, e szellem közössége a legkülönfélébb tanítások vallóinak lelkében az Anya-szentegyház köteléke, mely a szakadások előtt sem volt erősebb, mint ma, és a szakadások ellenére sem gyengébb, mint valaha volt. A nép értelmében ez is, mint minden eszme roppantul tömör indokolásban fogalmazódott szólásmondássá: „mind egy Istent imádunk; – minden vallás jó, csak a kárvallás rossz”. Ez a nép legőszintébb vallása, amelyet maga költött, senki se tanította neki. A Biblia se, mely az „egy akol, egy pásztor” elvének megvalósításában ránk bízza, hogy azt pápaságban, püspökségekben, felekezetekben, szektákban akarjuk-e, vagy a mindenki számára hozzáférhető egyetemes szeretetben az Isten országában. Az istenegység mózesi eszméjében is ez a törekvés képezi a mozgató rugót. Tizenkét héber rabszolgatörzs megszabadítását bízta Isten a prófétára. Sohase tudta volna teljesíteni, ha a népére jellemző lángelme fel nem ismeri annak lelki feltételét: földi hatalom alatti törzsszövetség helyett szövetségkötés az egy közös Isten, az istenkirály uralma alatt. Mindez ideig az a szövetségkötő erő, melyet megújítva, mint Újszövetséget, Jézus mozgalma az egész emberiség közkincsévé, egyetemes egységalkotó erejévé tette. Az ami a sokszorosan szertetagozódott Európa egységtörekvéseihez éppúgy, mint saját nemzeti és vallási egységalkotásunkhoz ma is hatékony belső készséget tud adni. Nem véletlen tehát, hogy magyar földön alakult felekezet a reformáció nemes hajtásaképpen az egyetlen Isten tisztelőiből. Felekezet, mely a ﬁgyelmet nem a megismerés vagy a megjelenés formáinak különbözőségére, hanem az isteni szellem egységére fordítva hívja fel a vallásos lelkiismeretet, ne felejtsük, hogy a keresztény hit legalapvetőbb törvénye ez: „Halljad, Izráel: az Úr, a mi Istenünk egy Úr!” Ámen Kocsord, 1989. június 11.

104

Partium

Támba Renátó

Unitárius hitfelfogásom Egyszer, még régen, amikor apámmal a vallásról beszélgettünk, megvallotta, hogy ő hisz Istenben, de nem a római katolikusok Istenében, aki rettegésben tartja híveit, és aki diktátorként uralkodik fölöttük. Apám szeretetteljesnek és megbocsátónak képzeli az ő Istenét. Egy barátom egyszer azt mondta nekem, hogy szerinte a keresztény vallás egy monoteista diktatúra; ő azonban már nem keresett alternatívát az istenképre. Neki nem volt saját Istene, s nem hitt abban, hogy létünk véletlennek tetsző eseményeit a világ szellemi lényege ruházza fel törvényszerűséggel. Nihilista volt: úgy vélte, hogy életünk nem tart semerre, nem több céltalan sodródásnál. Én azonban, bár nem kaptam vallásos neveltetést, már gyerekként sem tudtam elképzelni, hogy a természet folyamatait ne tartaná össze egyfajta egyetemes energia, világlélek… vagy a vallás nyelvén szólva: Isten. Úgy éreztem, hogy cselekedetünket ez a mindenütt jelenlévő, mindent átható univerzális értelem ruházza fel céllal és erővel, s úgy gondoltam, hogy a rossznak, a balszerencsének az Ő jelenlétének a hiánya az oka. Arra a kérdésre pedig, hogy miképp zárhatjuk ki Isten jelenlétét, azt a választ tudtam magamnak adni, hogy a lelkiismeret hangja és lelkünk sugalmazása az, amelyben – az egész részesülése útján – megnyilvánul a logosz, s ha nem hallgatunk többé lelkünk hangjára, voltaképpen Isten hangját csendesítjük el lényünkben. Úgy éreztem, hogy a legtöbb felnőtt ember már rég elcsendesítette magában Istent. A részvétlenség, a durvaság, a könyörület és a jóindulat hiánya… mind-mind olyan tünetek, melyekből diagnosztizálható a betegség: Isten kirekesztése életünkből. S ezzel együtt úgy tartottam, hogy az ember csak akkor lehet boldog, ha társas viselkedését emberségesség, szolidaritás, empátia és felebarátiasság jellemzi. Hiába gondolja valaki magáról, hogy boldog, ha a legapróbb összeütközés is képes kizökkenteni őt kiegyensúlyozottnak vélt lelkiállapotából. A boldogság voltaképpen nem is lelkiállapot, hanem egy folyamat: annak folyamata, melynek során – megértve és elfogadva a Szeretet törvényét – egyre és egyre közelebb kerülünk egymáshoz, hiszen felismerjük, hogy valójában egyek vagyunk. Egyek vagyunk Istenben, s Ő egy bennünk: a szeretet hangja. Mindaz, ami ezen túl van, hiányjelenség csupán. Ezeket a ﬁatalkori felismeréseket még ma is igaznak érzem. Azonban ma már úgy látom, hogy a legtöbb ember, köztük én is, képtelen arra, hogy az efféle felismeréseket megtartsák magukban a maguk tisztának tetsző rendezetlenségében. Nevet kell adni a hitnek, s a névadás alkalmával lesz a hitből vallás. Sokáig tartott, míg szabadgondolkodói szemléletmódom gazdára talált. Eleinte a református vallás puritánsága és a posztmodern gondolatok befogadására való hajlandósága vonzott, ám annak Istenképében még mindig riasztottak a rigorózus árnyalatok. Az is zavart a református vallásban, hogy az élet dísztelenségét helytelenül, túl direkt módon, túl szigorúan értelmezte, s nem értette meg, hogy az ember életében sorsdöntő szerepe van a rítusoknak, a rituáléknak és a szimbólumoknak. Úgy gondoltam, s úgy gondolom ma is, hogy miután felismerjük, hogy a bálványimádás tévútra vezet, a megoldás nem a vallás érzéki, mitológiai tartalmainak abszolút tiltása, elhagyása, hanem pusztán azok relativizálása, mégpedig a vallási aktusok szimbolikus, pszichológiai jelentőségének tudatosításával. Összességében pedig azt mondhat-

Partium

105

nánk, hogy a gond a dogmákkal kezdődik, legyen szó a ló innenső vagy túlsó oldaláról, hiszen dogmákból indulnak ki a vallási aktusok, ahogyan azok tiltása is. Hogy ez túlságosan is értelmiségi, s élhetetlen attitűd? Meglehet. Ám mégis létezik egy szemléletmód, mely mindenféle tudálékos belemagyarázás nélkül képes elültetni bennünk a tiszta, dogmáktól mentes – vagy azokat szimbolikus kitételekké oldó –, egyszerű hitfelfogás csíráját. Erre a vallási irányzatra már húszas éveim végén találtam rá. Abban az időszakban, amikor az emberben kezdenek elhalványulni azok az érzések és elképzelések, melyek az idők során nem nyertek formát, s nem kapcsolódtak semmilyen már eleve létező narratívához. Huszonhét évesen kapcsolódott be életembe és gondolkodásomba az unitárius narratíva, mégpedig a beregi unitárius szórvány nyugalmazott gondnoka, a Partium egyik alapító főszerkesztője, Felhős Szabolcs közvetítésén keresztül. Az általa ismertetett hitfelfogást nem esett nehezemre elfogadnom, sőt, úgy éreztem, hogy lényegében már korábban is az unitárizmusnak megfelelő elképzelések vezérelték naivan bölcselkedő hajlamom. Azonban a hit önmagában életképtelen, ha nem nyer igazolást a vallás keretei által. Ennek egyszerűen az az oka, hogy emberek vagyunk: az ember hite általában csak akkor tart ki, ha valamiféle közösségi legitimitást nyer. Ezt jól tudtam akkortájt, s elkezdtem bízni az unitárius vallásban, mely kezdetleges hitemnek formát, erőt és igazolást adhat. Mi tetszett meg az unitárizmusban? Miért tartottam úgy, hogy ez egy vállalható vallás egy olyan megrögzött, már-már anarchista hajlamú szabadgondolkodó számára is, mint én? Miért bíztam meg már kezdetben az unitárius felfogásban? Megpróbálom hát összefoglalni a saját unitárius hitfelfogásomat… Az unitáriusok megbíznak a szabad lelkiismeretben, hiszen a lélek az, amin keresztül Isten manifesztálódik, amiben Isten részesül. Ez ad magyarázatot a bensőséges hitélmény létjogosultságára is: a római katolikus vallással szemben itt nem nehezedik az egyénre a külső ellenőrzés terhe, hiszen Isten, mint a Szeretet általános elve, bennünk van, bennünk munkálkodik. Istent nem félnünk kell, mert nem az a rajtunk kívül helyezkedő, hatalmas, megfoghatatlan tekintélyszemély Ő, aki lesújt minket, ha rosszat cselekszünk. Nem. Isten bennünk részesül, s mi, emberek, mintegy gyöngyszemek vagyunk a láncon: az isteni szeretet, az isteni esszencia láncán. Az Isten és az ember közötti kapcsolat fő motívuma tehát nem a büntetésben és bűnhődésben ragadható meg, hanem a szeretet összetartó és megtartó erejében. Isten szeret és félt minket, s ha elfordulunk tőle, ő elhalványul bennünk, így hogy is büntethetne minket… A hiány, pusztán a hiány az, ami ilyenkor gyötör és kínoz. Nem Isten. Ő csak szeretni tud. Nevezhetjük ezt a fajta kínt bűnhődésnek, de ez a felfogás az Istenfélelemből fakad, ami pedig nem könnyíti meg a hívők dolgát. Csakis a szabad lelkiismeret útján találhatunk rá Istenre, s az erkölcsi felelősségérzet is csak ennek talaján fejlődhet ki. Azonban ha Pokollal és ördögökkel, kínokkal és kárhozattal riogatnak minket, attól csak megriadunk és vágyni kezdünk egy titokzatos, enyhet adó birodalom, mégpedig a Mennyország felé… A Mennyország képzete, s annak lehetősége, hogy evilági szenvedéseinken túl kipihenhetjük fáradalmainkat egyfajta örökkévaló, földöntúli luxuslakosztályon, önérdekünk által vezéreltté, s ennél fogva fogyatékossá teszi hitünket, önzővé és egoistává teszi vallásgyakorlatunkat. Mégpedig azért, mert folyton félünk, ahelyett, hogy szeretve éreznénk magunkat, s ahelyett, hogy megélnénk saját lelkiismeretünket. Hiszen ne feledjük, a lelkiismeret hangjában ismerhetünk

106

Partium

Isten igéjére, lényünk legmélyén találhatunk rá a Teremtőre. Ne a Mennyország felé törjünk hát, mert ez a fajta törtetés csak letérít minket az egyetemes szeretet útjáról. Ehelyett arra kell törekednünk, hogy felleljük saját magunkban és egymásban az isteni valót, amely mindnyájunk lényében egy és ugyanazon szellemi-lelki energiát jelenti. Istent tehát nem kívül, hanem – miképp az Evangélium is hirdeti (ld. János, 4:24) – bensőnkben kell imádni. Az unitárius hitfelfogásban tehát központi szerepet tölt be az egyéni – isteni részesülés útján előálló – lelkiismeret. Éppen ezért tulajdonítunk nagy jelentőséget az önismeretnek, amely valójában elválaszthatatlan mind társaink, mind Isten ismeretétől. Mivel a vallás lényegét nem a dogmák hadában látjuk, hitünk folyton formálódhat, alakulhat, mégpedig annak függvényében, ahogyan személyiségünk és önképünk alakul. A Szentírás nagy narratívák tárhelye, ám a Biblia által sugallt megannyi erkölcsi jelentés el kell, hogy jusson a mi mikro-narratívánkhoz. A kettő találkozásából születik meg az egyén hite, hitszemléletünkben tehát jelentős szerepet játszik a lelki fejlődés, illetve önmagunk szüntelen keresése. Mindebből egyenesen következik a megállapítás: egy olyan vallás, mint amilyen az unitárius, nem ismer kényszert. Az unitárizmus nem dönget ajtót, kaput, nem akar elérni sehová, nincs propagandája. Ez a vallás szinte magától terjed, erőszak és térítés nélkül. Az őszinte, szabad hitmegélés jelenthet számára igazán jó reklámot, éppen az, ami lényegét jelenti: a felszabadult, tiszta hit példája. Az igazán tiszta, dogmáktól mentes hit képes az embert aktivitásra, társadalmi cselekvésre buzdítani, hiszen a szabad hittől vezérelt ember útját nem állják el a merev valláserkölcsi kitételek. Cselekedd a jót, cselekedd azt, amit a belső tekintély által áthatott lelkiismereted sugall, s ne hagyd, hogy elállják Isten erejét az ösztönök és a félelmek! Ha félelmeinket szabad pórázon hagyjuk ólálkodni, ösztöneink rögtön erőre kapnak és elhomályosítják lelkünk igaz érzéseit. Nyugodt vagyok, hogy tudom: Isten igéje, teremtő aktivitása hatja át mindannyiunk lényét, s összekapcsol minket. Isten a szeretet, az Atya, Isten az egyetlen, ami önmagából ered, önmagának oka és célja, Ő a szellemi-lelki valóság. Isten törődik velünk, óv minket, ellát végtelen energiájával. Gondunkat viseli, de nem pesztrál, pusztán gondoskodik róla, hogy a saját utunkat járhassuk. Hiszen János evangéliuma is azt hirdeti: „Az én atyám mind ez ideig munkálkodik, és én is munkálkodom” (János 5:17). Isten úgyszólván testet ölt bennünk, mi pedig „benne élünk, mozgunk és vagyunk” (Apostolok Cselekedetei, 17:28). Isten nem kőből épített templomainkban lakik (ld. Apostolok Cselekedetei, 17:24), hanem a lélek és benső igazságaink templomában (János, 4:24). Isten országa bennünk van, a hit pedig nem más, mint utazás e véghetetlen birodalomban, térkép nélkül. Bízzuk hát magunkat a szentlélekre, Isten szent erejére, bízzunk abban, hogy felemel, s kiteljesít minket. Bízzunk abban, hogy még itt, a Földön megvalósíthatjuk Isten birodalmát. Ha hiszünk abban, hogy Isten a mi természetes létállapotunk, képesek leszünk egymással emberségesen és felebarát módjára viselkedni. Miután Jézus Isten küldötteként utat mutatott számomra, hiszem, hogy mindnyájunk lelkét áthatja Isten, hiszek abban, hogy mindnyájan testvérek vagyunk és felelősséggel tartozunk egymás életéért… ám mindezzel fel kell vállalnunk az egymásért való szenvedés áldozatát is. Hiszek abban, hogy képesek vagyunk egymáshoz úgy viszonyulni, mintha csak egy hatalmas család tagjai volnánk mindannyian – nyílt szívvel, bizalommal, feltétel nélküli elfogadással, s nem utolsósorban áldozatossággal.

Partium

107

Felhős Szabolcs

A megújhodás szele, avagy csak fantázia? „Keressétek az Urat, amíg megtalálható!” Ézsiás 55,6.

A pünkösdi ünnepkör után beköszöntött már a nyár is! Ilyenkor sok minden megújhodik és sok mindennek meg kellene újulnia! Mi itt, a keleti végeken nagy várakozással tekintünk a magyar unitárius egyházkerület kibontakozására az anyaszentegyház szárnyai alatt. Az első legfontosabb teendő: lelket lehelni a közösségeinkbe. Ez a fontos cél nagy feladatot jelent az egyházunknak. Az Úr törvényeit láthatóvá tenni abban a társadalomban, amelybe születtünk, és azzal a tudással, amellyel rendelkezünk. Az Isten törvénye nem bonyolult és nem is elvont: „Szeresd Uradat… és szeresd felebarátodat…” E kettőn áll minden egyéb. Ezt a szeretetparancsot kell belekevernünk a 21. század tésztájába, mint kovászt, hogy a világ minden szegletét és rezdülését átjárja. Ettől lesz ez az élet emberi, a törvény időtálló, a szó hiteles, a társadalom összetartó, a kis- és nagyközösség segítő és megtartó. Ez az egyetlen garancia a természet és az ember megóvására, az élet holnapjára és a holnap életére. Látnunk kell azt is, hogy egy önállóságra vágyó, önmegvalósulásra törekvő világ helyett most egy széteső és atomizálódó fogyasztói világgal állunk szemben. Így kell megtalálni „a kereszténység pozitív lehetőségeit, mozgástereit”. Ebbe a közegben egyházunknak igen nagy lehetőségei nyílnak, többek között azt az új felállást, amelyben az egyháznak is megújult formájában kell működnie, amely forma lehetőséget nyújt arra, hogy az üdvösséget és evangéliumot hirdesse. A keresztény ember tudja, hogy a tökéletes társadalmi rend megvalósítása lehetetlen. Az evilági rend mindig magán viseli a fejlődésben lévő világ befejezetlenségének minden jegyét. Éppen ezért igen fontos, hogy egyházunk kebelén belül az elméletet a gyakorlattal, a hitet a tudással szintézisbe hozzuk. Hogy ezt az élet teljessége érdekében megtehessük, hallgatnunk kell az élet tiszteletének nagy apostolára Albert Schweitzerre. „Az alapvető és tudatunkban minden pillanatban jelentkező tény: élet vagyok, amely élni akar, életek között, amelyek élni akarnak. Életakaratom titka, hogy kötelességemnek érzem: együttérzéssel viseltessem minden, előttem felbukkant életakarattal szemben. A jóság lényege: életeket megtartani, életeket támogatni, életeket kiteljesedésre segíteni. Csak az élet tiszteletének etikája teljes értékű, minden vonatkozásában.” A hit az élettudat hűséges társa. Ha élénk az élettudat, élénk a hit is. Élettudatunk ébrenléte és cselekvőképessége fokmérője hitünknek. Ebben a szekularizálódó világunkban csak akkor tudunk kellő hatóerővel tanúságot tenni az evangélium lelki és erkölcsi értékeiről, ha ezt egymással egyetértésben és együttműködve tesszük. Ez akkor lesz a leghatékonyabb, ha egyre inkább a szeretet közösségévé válunk, olyan közösséggé, melynek vezetése megszívleli Pál apostol szavait: „nem örömötöknek vagyunk munkatársai”.

108

Partium

Ha jól belegondolok, azt mondhatnám, az egyházunk még nem érti teljesen, milyen mérvű kihívások várnak rá, és túl gyakran él a megszokott védekezési stratégiákkal. Én úgy érzem, hogy az unitárius hitünknek még mindig jó esélyei vannak az értelmiségi (egyetemista) körökben. Garanciát jelent erre például ama fiataloknak viszonylag szép száma, akiket vasárnaponként templomainkban látunk. (A Nagy Ignác úti nagytemplomban, a beregi szórványban a cigány fiatalok, Pécsett…) Természetesen, nem lesz túl egyszerű dolgunk, nagyon sokat kell még tanulnunk és bepótolnunk a nagy egyházakhoz képest, például a rugalmasabb hitoktatásban. Ezt a fontos munkát segíthetik az egyházunk köré szerveződő egyesületek, alapítványok (Unitárius Alapítvány, Dávid Ferenc Egylet, UART) és civil szervezetek. Természetesen fontos kiépíteni az iskolahálózatot (óvoda, iskola, felsőfokú intézmény) és a szeretet otthonokat. Az iskolahálózathoz kapcsolódva ki kell építeni egy unitárius népfőiskolai hálózatot (Budapesten és vidéken egyaránt). Csíráját fellelhetjük a Kelet-magyarországi Balázs Ferenc Beregi Népfőiskolában, melynek tevékenysége kiterjed az idősek megsegítésére, szeretetszolgálatára is. Egyházi vezetésünk figyelmébe ajánljuk a dán egyházatya, a népfőiskolai mozgalom megalapítója, Grundtvig munkásságát és téziseit. A felsorolt intézmények újraalakítása, illetve beindítása nagyon fontos, ugyanis ezek a formák azok, amelyek tehermentesítik, és előbbre viszik egyházunkat. Az elmúlt évtizedek gettóformát alakítottak ki, mesterséges problémákat gerjesztettek. Mit tehetünk ennek lerombolására? Először is a jövőben szélesebb alapokra kell helyezni az egyházi struktúrát. Alulról kell építkezni, a világiak széleskörű bevonásával. Olyan munkatársi hálót kell kiépíteni a megfelelően felkészült és képzett világi atyafiakból, amely elősegíti az egyház munkáját. (A Teológiai Intézet tanfolyami továbbképzése.) Ebből következik a lelkészképzés megújítása is. Az általános teológiai (emberexegézis, gerontológia, lelki gondozás) képzést adni a lelkésznövendékeknek. Ugyanakkor a világi munkatársakat egyfajta papi képzésben kell részesíteni (másoddiplomás képzés – Teológiai Intézet) mindezt a szórványgondozás, a kis gyülekezetek érdekében kell meglépni, hisz a beszolgáló lelkészeink igen leterheltek és nincs még missziós lelkészi státusz. A misszió új kihívásaira előbb-utóbb válaszolnunk kell. A lelkészhiány felveti a diakónia kérdését is. A családokkal, a fiatalokkal való foglalkozás, a kis közösségek gondozása igen szükséges feladat. Fontos, hogy a nehéz életkörülmények között könnyebben és teljesebben élhessék a keresztény életet. Lényegesnek tartom a távol eső szórványokban a bázisközösségek kiépítését. A jól képzett diakónus vezetésével jobban kiélhetik lelki elmélyülési igényüket, közösségigényüket, a tanúságtevő példaképek követését. A kis csoportokban az atyafiak jobban otthon érzik magukat, jobban ki tudnak bontakozni, felelősséget éreznek. Ezáltal a közösség mind élőbb, mind felelősebb tagjaivá válnak. Idővel ez az összeforrt közösség kisugárzik, és új tagokat vonz maga köré. Ezek az atyafiak szervesen bekapcsolódhatnak a hitoktatás rugalmassá és színesebbé tételébe. Összegzésként megállapíthatjuk, hogy nagy előny és felmérhetetlen kincs szá-

Partium

109

munkra az unitárius életszemlélet, amely segíti a megújulásunkat és kibontakozásunkat anyaszentegyházunkban, ugyanis az unitárius szellem jellegzetes vonása, hogy „nem menekül a dogmák, zsinati határozatok örökre megállapított erkölcsi szabályok világába (mint kapaszkodókba), hanem az élet felé fordul” (d. Rezi Elek) és bízik Isten, s az atyaﬁak munkatársi segítségében. Atyáinkat is az Úr védte, A jókat mindig ő segélte. Harcban a baj ha ránk szakadt, Az Úr mindig velünk maradt, Csak őhozzá hívek legyünk, Örökké megtart Istenünk. 105. zsoltár Ahogyan Krisztus az új Ádám, úgy ő az Újtestamentum közbenjárója, nem az Ótestamentumé. Minden őáltala nyer megváltást, újjáteremtést, kiengesztelést és felépítést, mindazok, akik mennyben és földön vannak. Az újszövetség alatt a második Ádám által lélekben megújulunk és újonnan teremtünk, miképpen az első Ádám által a test szerinti életre születtünk. Ahogyan az Ótestamentum az első teremtést az Atya Istennek és a Krisztusnak tulajdonítja. Mert ő az úr, aki által minden van, akiben, és aki által az Atya Isten hatalommal cselekszik.

Czine Árpád felvétele

110

Partium

Népfőiskola Garádi Liza

A kultúraközvetítés megvalósulása és annak egyéni sajátosságai egy dán népfőiskolán 1. A népfőiskola 1.1. A népfőiskola meghatározása „A népfőiskola bármely egyéni vagy társadalmi kezdeményezésből és önállósággal létrehozott közművelődési intézmény, a falusi és városi népesség ﬁatalsága számára, akiket az önkéntes részvételre alapozva, bizonyítvány és központi tananyag előírása nélkül, velük együttműködve, őket főleg az általános műveltség gyarapítására ösztönzi, tartós együttlakás és gyakorlati munka keretében. Főleg a közvetlen körülményekből és szükségletekből származó közös tudás megvitatása és elsajátítása és a helyi társadalmi környezet iránti elkötelezettség és részvétel kialakítása érdekében.” 1.2. A népfőiskola története A népfőiskola (folkhojskole) szülőhazája Dánia. Nikolaj Frederik Severin Grundtvig (1783-1872) dán evangélikus lelkész, költő, történész, népművelő fogalmazta meg nevelési programját és alkotta meg ezt a non-formális oktatási formát. Elsőként ismerte fel, hogy létre kell hozni egy hatékony nemzetnevelő intézményt. Főként a szegény paraszti rétegekre alapozza gondolatát, akiknek nincs módja hagyományos iskolai képzésben részt venni. Alapjai Grundtvig szerint: „A népfőiskola a szó megszokott értelmében sem nem iskola, sem nem főiskola. Itt nem a tanároknak kell kérdezgetniük a tanulókat. Éppen ellenkezőleg: a tanulóknak kell kérdéseket feltenni a tanároknak, s jaj nekik, ha nem tudnak válaszolni. A népfőiskola olyan terep, amelyen a tanulók sóvárgó érdeklődése találkozik a tanárok tehetségével. A népfőiskola: életforma, vagyis az aktuális gazdasági, politikai, társadalmi, műveltségi és egyéb viszonyok által meghatározott értékrend és életvitel. A népfőiskola olyan közösség, amelyben a hallgatók aktív munkatársakként vesznek részt a közös munkában.”2 Grundtvig művelődési eszménye négy pontban (Knud Eyvin Bugge történész szerint): 1. jelentős ﬁgyelmet kell fordítani az ifjúkornak 2. fontosabb az élő nyelv a holt nyelveknél 3. leghangsúlyosabb az északi-dán hagyományok fenntartása a művelődésben 4. keresztény vallási szemlélet.3 1

Szigeti Tóth János: A magyar műveltség esélyei, Művelődésszociológiai, történeti, népfőiskolai tanulmányok, PÜSKI, Budapest, 1993, 230. old. 2 Népfőiskola tegnap, ma, holnap. Szerkesztette: Harsányi István. PÜSKI, Magyar Népfőiskolai Társaság, Budapest, 1991, 12. old. 3 Szigeti Tóth János: A magyar műveltség esélyei, Művelődésszociológiai, történeti, népfőiskolai tanulmányok, PÜSKI, Budapest, 1993, 147. old.

Partium

111

Ezek az eszmények szolgáltak alapul a népfőiskolai program kigondolásakor, a népfőiskolai mozgalom elindulásakor. Grundtvig egy külön szót alkotott, mellyel kifejezi, mennyit számít neki népe, a társadalom, amelyben él. Ez a szó a „dániaiság”. Ezért találta ki koncepcióját, hogy segítse népe fejlődését, előrehaladását. Központi gondolata pedig országuk és nyelvük körül forgott és, hogy tudatosan igyekezzenek megőrizni kultúrájukat. Az iskola célja kezdetben ennek a tudatosságnak a kialakítása, a történelemnek és a nyelvnek a megismerése; a parasztság képzettségének elősegítése; az állampolgárok fejlődése, képesítése.4 Ezért legfőként dán történelmet, egyháztörténelmet és világtörténelmet, illetve költészet, írást, olvasást tanultak. Szokatlan azonban, hogy Grundtvig megfogalmazza az oktatásnak eme új formáját, megvalósítását viszont nem kezdeményezi. A gyakorlati megvalósítás tehát Christen Kold falusi tanító érdeme volt, aki 1844 őszén megszervezte az első népfőiskolát. A dán népfőiskolai mozgalom kezdetét 1844. november 7-re datálják, amikor is egy észak-schleswigi faluban, Roddingban megalakul az első népfőiskola. 1870-re már 52 népfőiskola működött az országban, számuk 1989-re elérte a 101-et és máig növekszik.5 A koncepciónak tehát, mint az adatok is bizonyítják, igen nagy sikere volt a dán kultúra, irodalom, történelem iránt érdeklődők körében. Későbbiekben a népfőiskolai mozgalom fokozatosan terjed szét Európában, elérve Svédországot, Angliát, Finnországot, Norvégiát, Hollandiát, Németországot, Ausztriát, Lengyelországot, sőt még az Egyesült Államokat is. Magyarországra is hamar elérkezett, de a népfőiskolai mozgalom az elméleti szintet csak 1913 után lépte át. Gyakorlati megvalósítására 1914-ben került sor Bajaszentivánon. 1.3. A népfőiskolák sajátosságai Az alap sajátosságok, amik a népfőiskolát, mint iskola típust jellemzik szintén Grundtvig szüleményei. A népfőiskola egy non-formális oktatási forma, ahol nincs tankötelezettség, mindenki szabad akaratából jön. Nincs tanterv, a tanulás célja a művelődés, ismeretbővítés. Nincs számonkérés, ezáltal nincs stresszhelyzet, nincs követelmény. Ugyanakkor nincs végbizonyítvány vagy bármi más végzettséget igazoló irat. Általában bentlakásos képzéseket nyújtanak, 1-4 hónaposat vagy maximum 1 éveset. Kezdetben a téli időszak volt a legkedveltebb, amikor a legtöbb tanuló kereste fel a népfőiskolákat. Ennek oka, hogy elsősorban a paraszti néprétegeket célozta meg, akik mezőgazdasággal foglalkoztak. Nyáron az idénymunkák miatt nem tudtak időt szánni tanulásra, tehát maradt számukra a téli időszak. A szálláshely mindig szép környezetben található, mely szintén inspirálja, motiválja a tanulókat. A tanítás módszerei sem a megszokottak. A tanuló kérdezhet a tanártól, a csoport, a közösség tagjai vitákat, eszmecseréket folytatnak egy-egy témában, megismerve ezzel a másik ember véleményét, nézeteit, miáltal saját világképük is módosulhat, vagy megerősödhet. A tanulás, művelődés sajátos módszere tehát a személyes tapasztalás. A népfőiskolát a társadalmak maguk hozták létre, mert szükségük volt rá. Minél kisebb közösség hozza létre célját tekintve annál hasznosabb. Célja tehát az polgárok öntudatra 4

Szigeti Tóth János: A magyar műveltség esélyei, Művelődésszociológiai, történeti, népfőiskolai tanulmányok, PÜSKI, Budapest, 1993, 151. old. 5 Népfőiskola tegnap, ma, holnap. Szerkesztette: Harsányi István. PÜSKI, Magyar Népfőiskolai Társaság, Budapest, 1991, 11.old

112

Partium

nevelése, fejlesztése. Támogatást kapnak az államtól, de ez országonként változó milyen mértékben és milyen feltételek teljesülése esetén. Célja tehát az polgárok öntudatra nevelése, fejlesztése. Együttműködő autonóm közösségek alakulnak ki, melyek tagjai a tanulók mellett a tanárok is. Akik szintén együtt élnek és dolgoznak a tanulókkal, inkább baráti, mint tanár-diák viszonyt ápolva. A módszerek általában a csoportos beszélgetés és az élő 6 beszéd. 1.4. A népfőiskolák helye a dán oktatási rendszerben 1.4.1. Dánia történelme Dánia egyike a világon megtalálható jóléti államoknak. Területe 43 000 négyzetkilométer (Magyarország területének kevesebb, mint a fele), melyet 98 községre (kommune) osztottak. Lakossága 5 millió fő (ez is körülbelül fele annyi, mint Magyarországon). Tehát arányaiban Magyarországhoz hasonló, kivéve pénzügyi, gazdasági, politikai helyzetét tekintve. A történelem során már többször kiderült, hogy minden tekintetben fejlett, erős államról van szó. A reformáció, a felvilágosodás hamar eljutott az országba, az első világháborúban is meg tudták őrizni semlegességüket, a világgazdasági válságokon is elsőkként jutottak túl. A második világháborúból is végül a győztesek oldalán kerültek ki, habár Németország semlegességük ellenére megtámadta őket. Mezőgazdaságuk, iparuk és infrastruktúrájuk egyre fejlettebb lett és ezzel együtt nőtt az országban az életszínvonal is. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a dán családok 90%-nak van autója, magas a száma a nyaraló/ hétvégi háztulajdonosnak és a dánok évente többször is megengedhetik maguknak, hogy 7 külföldre utazzanak. Ezt személyesen is hallottam több tanártól is, mikor Dániában voltam. Egyik kedvenc tanárom megosztotta velünk, mennyi is az ő fizetése. Amit azonban szükséges tudni, hogy a dánok, fizetésüknek körülbelül 60%-át különböző adók és járulékok befizetésére fordítják, de ezzel nincsen semmi problémájuk, hátrányuk nem származik belőle, mert ez a pénz az ő javukra van visszaforgatva. A fizetésük naponta 1800 korona, ami 72 000 forintnak felel meg. Ezután szóba került, melyik országban mennyi a fizetés. Nem hitték el, mikor elmondtuk, hogy nálunk a havi fizetés ennyi. Többször visszakérdeztek, hogy biztos nem hetente kapjuk-e a fizetést. Ez egyébként még nem tartozik a legmagasabb fizetések közé. De minden munkának belátják a hasznát és az értékét, és megfizetik az ember fáradozásait. A munkanélküliség aránya is igen alacsony az országban. Dánia tehát jóléti állam. Ez nem csak a munkabérekből derül ki, hanem oktatási rendszerükből is. 1.4.2. Az oktatási rendszer Dánia nagy hangsúlyt fektet állampolgárai képzésébe. Tisztában van azzal, hogy ez a generáció biztosítja az utánpótlást, ezért taníttatásuk, kiművelésük állami érdek is. A dán és a magyar oktatási rendszer között sok hasonlóságot fedezhetünk fel. Óvodai neveléssel kezdik tanulmányaikat a gyerekek, 3-5 éves korban. Ezután következik az általános iskolai képzés, ahova a diákok szintén 7 évesen kerülnek be. Eltérés azonban, hogy az általános iskola itt 9 évfolyamos, melynek utolsó két évét úgynevezett efterskole bentlakásos intézményekben is el lehet végezni – ennek a típusú intézménynek célja a szemé6

Szigeti Tóth János: A magyar műveltség esélyei, Művelődésszociológiai, történeti, népfőiskolai tanulmányok, PÜSKI, Budapest, 1993, 230 – 239. old. 7 Harangi László: A dán felnőttoktatás rendszere http://www.kulturaeskozosseg.hu/ pdf/2010/4/ kek_ 2010_4_14.pdf (Letöltés ideje: 2014. március 5.)

Partium

113

lyiség fejlesztése, stabilizálása. Középfokú oktatási rendszerük a mienkhez hasonlóan tagolt. Tankötelezettségük, azonban az általános iskola után lezárul. A középfokú oktatásnak két fajtája van a középiskola és a szakképzés. Vannak azonban pályaválasztást segítő programok, mint például a választható 10. évfolyam. Ezután is tovább lehet menni két vagy három évfolyamos középiskolai képzésre.8 Dánia azonban egy köztudottan nagyon demokratikus állam. A tanulásban is választási lehetőséget adnak a diákoknak. Tankötelezettségük abban az esetben is teljesül, ha az otthoni tanulást választják. Nem kötelező ugyanis oktatási intézményben elvégezni a képzést. Ilyenkor vagy magántanár jön a diákokhoz, vagy a szülők tanítják saját gyerekeiket (néhány esetben még több gyerek tanítását vállalják).9 Ezután ők is ugyanúgy bekerülhetnek középfokú képzésekbe, ahonnan egyenes út vezet a felsőfokú képzéshez, tehát egyetemekre vagy jó színvonalú szakfőiskolákba. A szakképzés szerkezeti egységből áll. Egy alapozó képzésből, majd az ez után következő valódi szakképzésből. Ennek része egy gyakorlati képzés is, amely alatt a diákok fizetést kapnak. A kiépült felnőttképzési rendszer biztosítja, hogy aki nem szeretne ezek közül az iskolák közül választani, az is szakképzéshez juthasson. Olyan, mint nálunk az OKJ-s képzések. Ekkor választanak sokan különböző „szabad iskolákat”. Vagy ekkor, vagy a középfokú képzés után részt vesznek például egy népfőiskolai képzésen. A hagyományos iskolai rendszerről lemorzsolódóknak több opció is van a továbbhaladásra. Ilyenek a termelőiskola, az EGU (szakmai alapképzés, mely végzettséget nem, csak a későbbi tanuláshoz krediteket ad), a nappali népfőiskolai és a normál népfőiskolai képzések, a már említett efterskole intézmények. Utóbbit fiatalok népfőiskolájának is nevezik. Ez is speciálisan dán intézmény, hasonlóan működik, mint egy népfőiskola és céljában, a várt eredményben is azonos, tehát fejlődik a személyiség, az egyén művelődik, kialakítja világné10 zetét. 1.4.3. Élethosszig tartó tanulás A hagyományos oktatási rendszerbe a fiatalok tanulása mellett természetesen beletartozik a felnőttek oktatása, képzése is. Az Európai Unió egyik igen fontos alapelve a Life Long Learning (LLL), tehát az élethosszig tartó tanulás elve. Támogatják a felnőttek, az időskorúak oktatását, hiszen az ő képzésük is fontos feladatunk. Hiszen ők is művelik, fejlesztik a fiatalokat, így szükség van az ő oktatásukra is, hogy feladatukat megfelelően tudják teljesíteni. Az, hogy a felnőttek újra elkezdenek tanulni Európa szinte minden országára jellemző, így Dániára is. A dánok külön törvényeket fogalmaztak meg a felnőttkori tanulás szabályozására, támogatására. A dán kultúra egyik koncepciója e téren a folkeoplysning, mely szó szerint fordítva „népfelvilágosodást” jelent. Lényege a tanulás és művelődés önszervező képességének kifejlesztése. Ez a módszer szükséges az egész életen tartó tanulás megvalósításához, emellett a non-formális tanulás alapját képezi. (Non-formális tanulás: oktatási rendszeren kívüli képzés, melyek nem zárulnak bizonyítvány szerzésével.) A felnőttek képzéséhez tartoznak a népfőiskolák és a szabadegyetemek is. A szabadegyetemek elő8

Szakképzés és lemorzsolódás, szerkesztette: Fehérvári Anikó, Mártonﬁ György: Dánia, Oktatáskutató és fejlesztő Intézet, Budapest, 2008, 113 – 115. old. 9 Sváb Ágnes: A dán népfőiskolai rendszer és az anyanyelvoktatás, http://www.anyanyelvpedagogia.hu/cikkek.php?id=192 (Letöltés ideje: 2014. február 27.) 10 Szakképzés és lemorzsolódás, szerkesztette: Fehérvári Anikó. Mártonﬁ György: Dánia, Oktatáskutató és fejlesztő Intézet, Budapest, 2008, 116-131. old.

114

Partium

adássorozatok különböző témákban, ami a téma szakértői tartanak. A népfőiskolák bentlakásos képzését a legtöbb felnőtt nem engedheti meg magának. Nekik sokkal kedvezőbb forma, a napközi népfőiskola. Ez jobban hasonlít egy hagyományos iskolához. Reggeltől délutánig tartó oktatás, a tananyag azonban változatos, az érdeklődési köröknek megfelelő. Cél a munkaerő-piaci esélyek növelés.11 Dániában is tehát hasonló módon igyekeznek motiválni a felnőtteket, időseket a tanulásra és hogy sosem késő elkezdeni, mint Európa más országaiban, köztük Magyarországon is. 2. Élményeim, tapasztalataim egy dán népfőiskolán Ebben a fejezetben saját tapasztalataim alapján mutatom be egy dán népfőiskola működését, felépítését, szokásait és a kultúraközvetítés sajátosságait, melyek nap mint nap az ottani életünk részei voltak. 2012. szeptemberében utaztunk ki 9-en az egyetemről, főként andragógus hallgatók a dániai Aabenraa városába, a Højskolen Østersøen nevű népfőiskolára. 4 hónapot töltöttünk itt a DemoCRAZY címet kapó kurzus keretében. Mindannyian elnyertük az Erasmus pályázat szakmai gyakorlatra vonatkozó ösztöndíját. Az Erasmus egy európai mobilitási program, melynek segítségével a hallgatók elutazhatnak egy európai intézménybe. Megismerkedhetnek egy másik ország felsőoktatási intézményével és nem elhanyagolható a nyelvtudás bővítése, gyakorlása sem. A program lehetővé teszi, hogy a hallgatónak ennek ellenére ne kelljen halasztania az egyetemen. Ugyanis ha a külföldi intézmény olyan szakát választja, ami egyezik az itthoni szakjával, akkor a kint eltöltött félév a tematikák alapján beszámításra kerül. A hallgatónak az itthon tanultakból csak vizsgát kell tennie. A hallgató benyújtja pályázatát az iskolába. Pályázata az iskola által elbírálásra kerül, majd a pályázati összegeket szétosztják a hallgatók között. Nem mindenki ugyanannyi pénzt kap. Igyekeznek ﬁgyelembe venni ki melyik országba utazik majd, ott milyen árakra kell számítani. Illetve természetesen több pénzt kap, aki hagyományos egyetemre vagy főiskolára utazik, itt ugyanis számolni kell még a tandíj beﬁzetésén kívül, a lakás, az étkezés és az ottani közlekedés költségeivel. A pályázaton nyert összeget egy részletben kapja meg a hallgató, kiutazása előtt. Mi ilyen szempontból a lehető legjobb helyzetbe kerültünk. A népfőiskolai képzést Dániában erősen támogatja az állam, így a kurzus költsége összesen 250 Euro volt, ami 75 000 Forint körüli összegnek felel meg. Ennyibe került 4 hónapig maga a képzés, a szállás és az étkezés. Nem is akármilyen körülmények között. Amit magunknak kellett állni, az az odautazás költsége és a szórakozás költségei. Ennél jobbat nem is találhattunk volna. 2.1. A népfőiskola és környezete Aabenraa (vagy Åbenrå) egy kis város Dánia déli részén, közel a német határhoz. Aabenraa község (kommune – közigazgatási egység, saját önkormányzattal) része több kisebb település mellett, mint Bolderslev, Kollund, Padborg, Rødekro, Løjt Kirkeb, Tinglev. Lakossága 16 000 fő körüli.12 A város tengerparti elhelyezkedése remek hangulatot és környezetet teremt a tanuláshoz. Nevezetessége a Szent Miklós templom (St. Nikolaj kirke), mely a város főútján található és a sétálóutca, mely árasztja magából a skan11

Az európai felnőttoktatás és közművelődés perspektívái. Ollé Juul: Felnőttkori tanulás Dániában, Magyar Művelődési Intézet, 2001, 87-96. old. 12 Aabenraa http://hu.wikipedia.org/wiki/Aabenraa_k%C3%B6zs%C3%A9g (Letöltés ideje: 2014. március 1.)

Partium

115

dináv kultúrát. A házak felépítése, színvilág, ablakai árasztják magukból az északi jelleget. A skandináv országokban és Németország északi részén hasonló házakat találunk. A fű a párás, nedves levegőtől olyan zöld, amilyet még soha korábban nem láttam. Ettől kialakult bennünk a dániás hangulat. A kerítések csak jelzés értékűek, hogy hol van a telekhatár, de, ha akarna, bárki bemehetne. A közbiztonság azonban igen magas szintű, az emberek bíznak egymásban. Ennek egy másik bizonyossága, a házak hatalmas ablakai, melyeknél, ha van is függöny, általában nincs behúzva. Nem kell attól tartani, hogy ha elhúzva hagyjuk a függönyt, akkor minden járókelő, aki elmegy az ablak előtt, bekukucskál rajta. Ez ránk nem igazán volt jellemző, ugyanis nagyon kíváncsi természetűek vagyunk, ezért ahova lehetett benéztünk, milyen körülmények között élnek az ott lakók. Maga a város többféleképpen megközelíthető az ország több részéből. A különböző buszútvonalak behálózzák az országot, a városok között ugyanis nagy távolságok vannak. Közülünk néhányan Németországon keresztül jöttünk vonattal és busszal. Ketten repülővel érkeztek Dánia öt repülőterének egyikére, Billundba. Ez a repülőtér van a legközelebb Aabenraahoz, azonban innen is még majdnem három óra buszos utazás várt arra, aki ezt a közlekedési útvonalat választotta (két átszállással). Az utazás összesen így 5 óra volt. Akik vonattal érkeztünk ugyanannyiszor szálltunk át, utazásunk azonban közel 24 órába került. A város infrastruktúrája magas színvonalú. Kezdve a már említett buszhálózattól, a vásárlási és szórakozási lehetőségekig. Több élelmiszerüzlet, ruházati üzlet és egyéb lehetőségek vannak a városban (bútor, textil, kertészeti áruház). Éttermek, mozi és disco, kinek mihez van kedve szabadidejében. A tengerparton hatalmas sétákat lehet tenni, főként mivel a part mellett szinte végig erdős részek vannak. A városban van még egy hatalmas sportközpont egy sportpályával, mely csapatsportokra a legalkalmasabb, de úszási lehetőséggel és konditeremmel is rendelkezik az intézmény. Ide jártunk mi is az egyik sportfoglalkozás keretében. Magának a népfőiskolának az épülete szinte a tengerparton van. Egyetlen úttest választja el az iskolát a homokos parttól. Nem messze van a kikötő és egy gyárépület, de ezt is hamar megszoktuk és a látkép részévé vált. A Højskolen Østersøen épülete egy hosszúkás kétszintes fehér épület, előtte nagy füves résszel. Belépve az iskola épületébe egy hatalmas előtérbe jutunk, mely közösségi térként is működik. Jobb kézre van az iroda és információ: ha bármi problémánk volt ide bármikor jöhettünk és hamar megoldották azt. Balkéz felől pedig egy nagy szőnyeg, rajta színes kis székek, asztalok: gyakran ültünk ide beszélgetni, mert nagyon szép kilátás nyílt a tengerre és a kék égre. Mellette volt egy oszlopos műremek, amire szintén fel lehetett ülni beszélgetni, vagy számítógépezni. Tulajdonképpen semmi funkciója nem volt, de a színes oszlopok kellemes hangulatot varázsoltak ebbe a nagy térbe. Tovább menve már termeket találunk illetve egy nagy körkanapét középen egy tűzrakóval. Ide is gyakran ültünk le számítógépezni, beszélgetni vagy játszani. Innen mehettünk tovább vagy lefelé a mosókonyhába és konditerembe vagy az alsó folyosóra, ahol a szobák egyik része volt illetve fel az emeletre. Az emeletre vezető lépcsőn, ha felmegyünk, bal kéz felé van a másik folyosóra, a többi szobához vezető ajtó jobb kéz felől egy terem és szembe az étkező. Ami igen nagy. De hát persze kellett is a hely a diákoknak. Illetve egy-két hétre még olyan diákok is beköltöztek hozzánk és nálunk étkeztek, akik a szomszédos szakképző iskolába jártak és az ácsmesterség titkaiba nyertek betekintést. Az ebédlőn ha keresztülmegyünk, a nagyterembe jutunk. Itt tartottuk azokat az órákat, ahol az egész iskola részt vett és a reggeli gyülekezőket is. Az ebédlőből be lehet menni a konyhába is és egy kis teremben ahol bárpult, biliárdasztal, pingpongasztal, székek, asztalok és kanapék vannak. Az esti programoknak, a szórakozásnak volt ez a szín-

116

Partium

helye. Hátul pedig volt egy füves kertrész, ahol jó időben sportfoglalkozást tartottunk vagy játszottunk. Kicsit kacifántos az épület, de azért könnyen és többféleképpen eljuthatunk benne egyik helyről a másikra. 2.2. A kurzus A kurzus igen beszédes nevet kapott: DemoCRAZY. Kiderül belőle, hogy a demokráciára épül, annak minden területével, hátterével, külsőségeivel, pozitív és negatív részével foglalkozik. Erre az alapelvre épülnek az iskola szabályai, tananyaga, programjai és feladatai. Ebben a 4 hónapban 83 fő tanult az iskolában. Néhányan voltak csak, akik 4 hetes rövid kurzusra érkeztek. Az iskola diákjait három csoportba osztották, aszerint, ki melyik kurzusra jött és milyen órákon fog résztvenni. Így alakult ki a DemoCrazy branch, a nyelvi csoport és a Skibums. Mi magyarok a szlovákokkal és a csehekkel vegyesen alkottuk az első csoportot 18 fővel. Óráink: Cultural awareness (kulturális tudatosság), Philosophy (filozófia), Gate to Europe (kapu Európához), Social security (szociális biztonság). Ezek mind az Európai Unióra, a demokráciára, a társadalomra, a kultúrára épültek. A nyelvi csoportosok angolt, németet, dánt tanulhattak itt. Tehát voltak dánok, akik angolul vagy németül tanultak, németek, lettek, akik dánt. A harmadik csoport mely szinte kimondottan a dánoknak volt meghirdetve a Skibums. Ezen a kurzuson a diákok síeléssel kapcsolatos tudnivalókat sajátítottak el, hogy később síoktatók legyenek különböző osztrák síparadicsomokban. A dánoknak ez úgymond egy lehetőség a halasztásra. Ha nem tudják eldönteni, hova menjenek továbbtanulni, gyakran választanak népfőiskolai képzést, hogy egy kis időt nyerjenek maguknak. Addig is kitanulnak egy szakmát, és ez a kurzus a továbbiakban is pénzkeresési lehetőséget biztosít számukra. Az óráik: német nyelvi órák, sportok, hogy edzettek legyenek/maradjanak, különböző sport elméleti órák és némi anatómia. Ezen kívül mindenkinek kötelezően kellett még tárgyakat választani. A választék szerencsére igen nagy volt, csak bele kellett férni az adott létszámkeretbe. Mindenki számára, akik nem a dán nyelvi kurzusért jöttek a népfőiskolára, lehetőségük adódott heti 2 alkalom keretén belül tanulni a dán nyelvet. Ezzel is elősegítve a dánok kultúrájának terjesztését és fennmaradását. A többi szabadon választható tárgyak közül volt francia és orosz nyelv. Voltak sportfoglalkozások, mikor elmentünk a sportcentrumba és különféle csapatsportokat játszottunk (kézilabda, röplabda, floorball stb.), volt relaxációs óra ahol torna után egy kis relaxáló pihenés volt beiktatva, illetve egy Outdoor, aminek a lényege, hogy különféle szabadtéri sportfoglalkozások voltak, például kirándulás, játékok a közeli erdőben, játék a tengerparton, vagy kenuzás a tengeren. Ezen kívül Európával kapcsolatos tárgyak például egy kelet Európával foglalkozó, volt melynek a címe a vasfüggöny másik oldalán vagy angol irodalom. Gyakorlati tárgyak voltak a prezentációs gyakorlat vagy a dráma, melynek eredményeként egy színdarabot láthattunk a kurzus végén és a Project nevű tárgy, ahol a kurzus ideje alatt valami alkotásnak kellett születni, legyen az egy videofilm vagy kutatás. Dán politika, az élet Dániában és a dán történelem óra voltak a Dániával kapcsolatos tárgyak. És akkor nem beszélve azokról az izgalmakat rejtő órákról, mint a vikingekről szóló, vagy a pszichológia, művészet vagy a Pokol konyhája (Hell's kitchen), melyen sokféle finomságot készíthettünk a többieknek például fagylalttortát, palacsintát, karácsonykor pedig mézeskalácsot. Ez a nagy választék megadta a lehetőséget, hogy mindenki megtalálja a neki tetszőt. Néhány kikötéssel, minthogy sportfoglalkozást mindenkinek kellett választani és legalább 5 féle tárgyat fel kellett még venni. Szerdánként work-

Partium

117

shop napot tartottunk, így volt olyan nap, amikor mindenki együtt volt. Ezen kívül egy óra volt, ami közös volt minden diáknak, ez pedig a csütörtök délutáni vita (Debate). Ezen az órán mindig volt egy 40-50 perces előadás egy bizonyos témában, amiből mindig felvetődött valami kérdés, amit közösen vagy kisebb csapatokban megvitattunk, majd összegeztük a megállapításokat. De többször nem lett volna célszerű közös órát tartani, mert így lassabban ment a munka a különböző nézetek miatt. Ez alól kivétel a csütörtöki énekóra, hiszen ott csak közösen énekeltünk, a közösség összekovácsolásán kívül nem volt semmi komolyabb célja. Hacsak a karácsonyi kis koncertre való készülést nem tekintjük annak, de az is csak kikapcsolódás volt. Tehát hasznosabb volt, amikor eloszlott a 83 fő. Nemzetiségüket tekintve a legnagyobb arányban dán fiatalok voltak. Ennek oka, hogy a népfőiskola akkor kap magas összegű támogatást az államtól, ha a kurzusokon résztvevő diákok több mint 50%-a dán. Ezen kívül szlovákok, csehek, szlovének, németek, lettek, egy lengyel lány és mi magyarok. Szám szerint szlovákok, szlovének és mi voltunk többségben az iskolában. Így épült fel tehát kis közösségünk ebben a négy hónapban. 2.3. Napirend a HØ-ban Az iskola úgy alakította ki napirendjét, hogy a népfőiskola alapelveinek megfeleljen, sajátosságokat is tartalmazzon, és mindenki számára kényelmes, követhető és elfogadható legyen. Hétköznapjaink és hétvégéink is ugyanazon menet szerint zajlottak, amitől hamar rutin alakult ki bennünk és ezáltal hamar megszoktuk környezetünket és az életet az iskolában és Dániában. A felkelés ideje ránk volt bízva, mindenki eldönti, mennyi idő alatt készül el a nap kezdéséhez. Ami kötött a reggeli ideje: 7:15-8:00. Ez már szinte külön tanulmánnyal ér fel, mert megfigyelhető, hogy a különböző nemzetiségű fiatalok, körülbelül egyidőben érkeztek az ebédlőbe. Például a dánok habár nagyon precízek, nem mondható el róluk, hogy korán érkeznének. Kisebb csapatokban, de mindenki 10 perccel 8 előtt érkezett. A magyarok általában 40-45 között, tehát pont egy reggeli idő, de a szlovák lányokat soha nem lehetett megelőzni. Ők mindig már 7:30 körül ott voltak, reggeliztek és kávéztak is. A későn érkezők mindezt egyszerre próbálták kivitelezni. Azért kellett ilyen pontosan 8-ra elkészülni mindenkinek, mert akkor kezdődött a Morning assembly, vagyis a reggeli gyülekező. Ez egy fél órás kis program volt, melyen énekléssel kezdtünk, majd következett egy rövid kis 15-20 perces előadás valamely diáktársunktól. Ez is a kultúraközvetítés egyik legkiválóbb eleme volt. Megismertük egymást, kinek mi a szívéhez közel álló téma és gyakran hallhattunk előadást más országok híres vagy különösen szép helyeiről, történelméről, kultúrájáról. Volt, aki a szlovák ballagási szokásokról, a német önkéntes munkáról, egy sportágról, Szlovénia legszebb helyeiről tartott előadást, de felmerültek olyan témák, mint a fagylalt, a csokoládé vagy a sör. A magyarok igyekeztek mutatni egy kicsit Magyarországról, így születtek előadások Budapestről és nevezetességeiről, a Sziget Fesztiválról, a hungarikumokról, magyar feltalálókról és találmányaikról. Ezután következett újra egy dal, melyeket általában vagy egyik tanárunk zongorán kísért vagy másik tanárunk gitáron. A gyülekező vége előtt még volt egy kis lehetőség, ha valakinek olyan információja, közlendője volta, ami mindenkire vonatkozott, akkor azt megoszthatta a többiekkel. Általában ezzel a lehetőséggel a tanárok éltek csak, ha volt valami információ az adott nappal, az egyik órával vagy a hétvégével kapcsolatban.

118

Partium

Majd elkezdődött a nap. Ebéd előtt két másfél órás óra volt, köztük 20 perc, óra közben pedig 10 perc szünettel. Ilyenkor mindenki a saját csoportjának megfelelő órára ment. Majd következett a közös ebéd, délben. Az ebéd utáni órák csak egy és háromnegyed kettő között kezdődtek, így mindenkinek volt még ideje szusszanni egyet, aludni egy picit vagy inni egy kávét a többiekkel. A délutáni órák, attól függően, hogy melyik napra, ki, melyiket vette fel, vacsoráig tartottak, ami 18 órától volt. Ekkor újra egy közös étkezés, majd szabadfoglalkozás. Ilyenkor mindenki mást csinált. Sokan játszottak az ebédlőben, ittak egy sört a bárban, a családjukkal beszéltek, filmeztek vagy lefeküdtek, hogy kipihenjék a nap fáradalmait. 2.3.1. Egy nap, ami más, mint a többi Volt egy nap azonban a héten, ami teljesen rendhagyó volt. Ha szerda, akkor workshop. Ilyenkor nem voltak külön csoportokban óráink, hanem együtt mindenki a nagyteremben töltötte a napot. Mikor odaérkeztünk már több ilyen szerdai napnak megvolt a témája. Vendégül láthattunk dán politológust, aki beszélt nekünk Dániáról, az ottani helyzetről, a történelemről és más fontos dolgokról, amit érdemes lehet tudni, ha már az országban töltünk pár hónapot, ezzel átlátva a dánok helyzetét. Érkezett hozzánk egy nagyon kedves vendég a nyugat-afrikai Burkina Faso államból. Egy tanárember, aki mesélt nekünk az ottani életről, hogy ő hogyan került abba a városban ahol éppen dolgozik. A családjáról, életkörülményeikről, a városban élő többi emberről. Feladatáról, küldetéséről. Mindenki tátott szájjal hallgatta. Nagyon érdekes dolgokat mondott, amit nem is gondoltunk volna egy ilyen távoli kultúráról. Komoly feladatnak bizonyult, amikor is kaptunk egy kérdést a reggeli órákban: Szerintetek hol van demokrácia? A feladatunk pedig, hogy csoportokba rendeződve készítsünk filmet, melyben megfogalmazzuk a választ. Készült néhány komoly remekmű, szuper ötletekkel. Később pedig szavaztunk a nyertes filmre. A legkedveltebb egy olyan film bizonyult, mely egy Sherlock és Watson történeten alapul, akiknek a legújabb felkérésük, hogy találják meg a demokráciát. Kezdetét vette a nyomozás. Végeredményben pedig minden filmkészítő diák ugyanarra jutott, hogy demokrácia bárhol lehet. Ez volt az egyik legizgalmasabb workshop nap. A későbbiekben pedig már szerettünk volna és elvárás is volt, hogy magunk is találjunk ki témákat és készítsük el egy ilyen workshop napnak a programját. Ezen a napon az órák idejében volt a workshop, tehát délelőtt és délután is három óra. A délelőtt előadásokkal ment el, délután pedig ehhez kapcsolódó feladatokat, kérdéseket kaptunk, melyeket meg kellett oldani, vagy amikre válaszolni kellett. Azon a napon, amikor magunk találtuk ki a témákat, egy napba tellett mire összegyűjtöttünk őket és abból kiválasztottuk a legjobb négyet. A demokrácia elve alapján szavaztunk, melyek a legkedveltebb, legérdekesebb témák. Így jutottunk el az egészség, a média, Közel- Kelet, sztereotípiák és kulturális előítéletek négyeséhez. A délutáni órákban csoportokba rendeződtünk, mindenki a számára legérdekesebb témához, de körülbelül egyformán elosztva és kialakítottuk az adott témanap programját. Majd ezeket elosztottuk a fennmaradó hetekre. A legjobban az egészség és sportnap sikerült. Ennek egész napja az egészséges életmód jegyében telt. A délelőtti órákra elhívtak nekünk egy Zumba oktatót. Kiváló hangulatot varázsolt nekünk, a tanárokkal együtt ugrándoztunk, táncoltunk. Mindenki teljesen elfáradt, de nagyon jól éreztük magunkat. Délután pedig megnéztük a Super Size Me című filmet, mely a McDonald's ételeinek egészségkárosító hatásairól szól. Jól sikerült ez a nap és talán

Partium

119

ez érte el legjobban a célját, hogy úgy tanuljunk és tapasztaljunk meg valamit, hogy közben jól érezzük magunkat. Az utolsó workshop nap az emlékezés, emlékkészítés jegyében telt. Itt is több csoportban voltunk és minden csapat egy-egy olyan dolgot készített, ami összegezte a négy hónapot, amit együtt tölthettünk. Készültek videók, montázsok, plakátok – rajzokkal, illetve a bejáratnál a hallban készítettünk egy oszlopot, amit lefestettünk és a képeinkkel díszítettünk (5. ábra). Majd a délutáni foglalkozás alkalmával megnéztük ki mit alkotott, mit tartott fontosnak beleszőni az összefoglalóba, kinek mi volt a legjobb élménye a népfőiskolán. Ezek a napok azért voltak nagyon izgalmasak és hasznosak, mert együtt volt az egész társaság, mindig másokkal kerültünk egy csoportba, így azokkal is kapcsolatba kerültünk, akikkel korábban nem. Még az utolsó ilyen nap alkalmával se volt fölösleges jobban megismerni valakit. 2.4. Kultúraközvetítés és befogadás észrevétlenül 2.4.1. Tanítás és tanulás Az órarend felépítését már említettem. De mi történik az órákon? A népfőiskola sajátossága, hogy nem tanterv szerint megy az oktatás. Természetesen ez itt is így volt. Az órákra a tanár ugyanúgy felkészül, mintha hagyományos iskolában lennénk. Az óra azonban legtöbbször máshogy alakul. Mindig elkanyarodtunk a témától, általában valamely kérdésre adott felelt kapcsán. A tanár többször vetett fel olyan témát, amiről tudta, hogy megosztja majd a társaságot. Így egy kisebb vita alakult ki. Sokszor kisebb témákból alakult ki a vita, melynek végül nem lett megoldása. Habár sejthető volt, mégis meglepetésként ért, hogy a szlovák-magyar ellentét egy ilyen kis csoportban is ki tud alakulni. Ugyanis mindenki védi saját nemzetét, történelmét, kultúráját. Természetesen ezek nem vérre menő küzdelmek voltak és 10 perc múlva már nem is tudtuk mi volt a vita tárgya, mégis érdekes volt ezt megﬁgyelni egy ekkora közösségben. A tanárok módszerei eltérőek voltak, de a kérdésfeltevést és a vitatémák felvetését mindegyikük alkalmazta. Ez ugyanis egy jó módja annak, hogy megismerjük egymás nézeteit, ennek indoklásául pedig mindenki saját tudását, tapasztalatát, identitását használta fel, hogy meggyőzze a másikat az igazáról. A kurzus neve és ezáltal a felvetett témák is gyakran vonatkoztak egy-egy országra, amelynek polgárai ebben a környezetben is védték nemzetüket, sokszor még akkor is, ha nem volt igazuk. A nemzeti öntudat minden nemzetnél érezhetően magas. Például kezdetben furcsa volt, hogy Dániában minden háznál ki van téve a dán zászló. Egyik diáktársunk elmondta, ez nekik a boldogság jelképe: tisztelik, szeretik országukat és a nyelvüket. A zászlónak például külön nemzeti ünnepe is van. Tehát ez az öntudat mindenkinél érezhető volt, így több témában eszmecserére sarkallt minket. A többi tanítási módszer például játékok, csoportmunkák. „Házi feladatot” ritkán kaptunk, az is inkább csak felkészülés volt a következő órára. Illetve persze a nyelvtanulásnál elengedhetetlen volt, hogy megtanuljuk, amit az előző órán vettünk. A nyelvtanulás hatékonysága a tanárok módszereitől függ leginkább. Mikor elkezdtünk dánul tanulni egy olyan tanár tartotta az órákat, aki angolul nem tudott jól, így a szavak jelentését sokszor nem tudta nekünk elmagyarázni, ezáltal nagyon lassan haladtunk. Inkább hátrány volt, mint előny, hogy ez a tanár korábban általános iskolában tanított és nyelveket még sose. Így magának a nyelvtanításnak a technikáit, bevált módszereit sem tudta alkalmazni,

120

Partium

illetve nem tudott minket felnőttként kezelni és olyan feladatokkal készült, ami inkább gyerekeknek való például gyerekversek felolvasásával. Nagyon kedves és jó szándékú volt, de nem a mi értelmi szintünkhöz készítette a feladatokat. Helyette az első hónap után egy másik tanár érkezett, aki korábban is tanított már nyelveket. Érezhető volt a különbség. Úgy éreztem magam, mint egy szokásos nyelvórán a maga szövegértési, fordítási feladataival. De ő is próbálta nekünk változatossá és izgalmassá tenni a tanórát. És igyekezett minél több háttér információval is szolgálni, ami sokszor személyes volt, de legtöbbször dán kultúrát, történelmet, földrajzot vitt bele, így akaratlanul is egyre többet tanultunk Dániáról. Érdekes dolog a tanórákkal kapcsolatban a kötetlenség és kellemes környezet. Nem úgy mentünk órára mintha iskolába mennénk, hanem sokszor melegítőben, papucsban, kávéval, teával vagy sütivel a kezünkben. És a tanárok is így tettek. Ha kényelmetlen volt a cipő, levették azt. Így sokkal otthonosabban érezte magát mindenki, nem kényszernek éreztük a tanórán való ücsörgést. Ez is hozzájárult, hogy szinte észrevétlenül ragadtak ránk a tudnivalók. 2.4.2. Tanár –diák viszony A tanárok és diákok viszonyát az befolyásolta a legjobban, hogy együtt voltunk szinte reggeltől estig. Közös órák, közös étkezések, közös szabadidő. Partnerként kezeltek minket, nem úgy, mint a hagyományos iskolában a tanárok kezelik a diákokat. Egyenrangúak voltunk. A diákokat azért szemmel tartották mindig, ennek megkönnyítésére kialakítottak csoportokat a hét napjainak megfelelően hétfőtől péntekig. A csoportoknak hetente egyszer volt egy fél órás kis megbeszélése egy vezető tanárral. Ekkor beszéltük meg a hét folyamán felmerülő kérdéseket, hogy ki mikor tartja meg a reggeli előadását és, hogy ki mikor takarítja azt a termet, amit a csoportnak kiosztottak. Emellett attól függően, hogy ki melyik nap csoportjába tartozott, konyhai kötelességeket kellett teljesítenie (terítés, mosogatás olykor 100 főre). A tanároknak is volt egy külön feladatuk, melyeket váltva teljesítettek. A vacsora után ugyanis este úgy 10-11-ig mindig volt velünk még egy felügyelő tanár. Ők általában különböző játékokkal, filmnézéssel készültek azoknak, akik szerették volna a közösségben tölteni az estét. Így került sor sokszor több olyan film megnézésére, amelyek egy-egy ország neves filmjei, ezáltal a kultúrájuk része. Bármi probléma volt fordulhattunk bármelyik tanárhoz, nem küldözgettek minket egymáshoz, hanem ott rögtön megpróbáltak megoldást keresni a problémánkra. Még akár az igazgatóhoz is mehettünk, ha valamire választ szerettünk volna kapni. Mindenki szívesen segített, nem tehernek érezte. Ettől a mi hozzáállásunk is más lett. Bizalommal fordultunk másokhoz, ha gondunk volt. Szinte egy nagycsaládként éltünk együtt. 2.4.3. Ételek és kultúraátadás A tanórai és iskolai keret nélkül is megfigyelhettünk a kultúraközvetítés, kultúraátadás elemeit. Az egyik workshop nap alatt kaptunk lehetőséget bemutatni magyar sajátosságokat, szokásokat. Megszerveztük úgy a délutánt, hogy páran népdalt, szavakat tanítottunk a többieknek, míg a többiek a konyhában sürögtek. Vacsorára készítettünk gulyáslevest és mákos gubát, mindezt pálinka kíséretében tálaltuk. Ez volt a mi kis magyar estünk, amit mindenki élvezett. A népdallal egybekötött tánc, amit tanítottunk, pedig még a kurzus végén is nagy sláger volt, többször újra kérték az esti bulikban.

Partium

121

A pokol konyhája óra keretében pedig volt egy nemzetközi főzőverseny, ahol mindenki főzött valami nemzeti specialitást. Ekkor mi zöldborsófőzeléket készítettünk fasírttal. De megkóstolhattunk szlovák, lengyel és dán ételeket is. Volt sütemény, leves, kinek mi tetszett. Az étkezéseknél bevezették, hogy az asztalok végébe kitettek egy kis zászlót, és mindenkinek azon a nyelven kellett beszélni, amilyen zászlójú asztalhoz ült (angol, német, dán, francia). Ez a gyakorlatban nem működött igazán, de ötletnek nagyon jó volt. Így lehetőség volt gyakorolni a nyelveket. A dán kultúra megismerésére volt alkalmas a vacsora után játék, mellyel az egyik tanárunk készült nekünk. A földszinten lévő tűzrakó körül ültünk le a kanapéra és olyan játékot játszottunk, ami annál viccesebb és izgalmasabb volt, minél többen játszottuk. Afféle kacsintós játék, melyben mindenkinek jutott egy szerep és a rendőrnek le kellett buktatni a gyilkost. Közösségépítés szempontjából se volt hátrányos ez a játék, hiszen szemkontaktust kellett tartani és olvasni kellett a másik szemében. 2.4.4. Szabadidő A kultúraátadásnak teret adott a szabadidő, a hétvége eltöltése. Ilyenkor általában pihentünk vagy tettünk egy nagy sétát a városban. Az első hétvégén azonban még szervezett programmal készültek nekünk. Elmentünk együtt kirándulni egy kis öbölbe, ahol sütögettünk és beszélgettünk. A sütögetés azért volt érdekes, mert egy dán kenyértésztát sütöttünk ki, amit ők is gyakran szoktak családi sütögetések alkalmával. Ez egy remek ötlet volt, hogy külső környezetben is összekovácsolódjon a csapat. A többi hétvégén nem volt mindig program, így magunknak kellett szórakozásról gondoskodni. Sétálgattunk, átmentünk Németországba, ﬁlmeket néztünk és miután egy kézművesnapon megtanultunk horgolni, a szlovák lányokkal összeültünk hétvégente ﬁlmezni és horgolni. Volt olyan, amikor a sportnak szenteltük a napot. Tornáztunk és kézilabdameccsre mentünk a sportközpontba. 2.4.5. Tanulmányi kirándulás A kurzus témájához kapcsolódva hova máshova tehettünk volna tanulmányi kirándulást, mint Belgiumba, az Európai Unió székhelyére. 5 napos szervezett utazás volt, hogy személyesen is megnézhessük az épületet, ami otthont ad az Unió Tanácsának, amiről már többször is beszéltünk a tanórákon. Egy napos sétát tettünk Brüsszelbe. A Parlamentáriumot és képregény múzeumot is útba ejtettük egy városi idegenvezetés alkalmával. A többi napon Brugge-ben és Leuven-ben (itt volt szállásunk) tettünk városnéző sétát. Így alkalmunk nyílt több helyre is ellátogatni. Volt kulturális program, szabadidő és szórakozás is. A kirándulás programját mi magunk állítottuk össze egy délután. Összegyűjtöttük a látnivalókat a környéken és kiválasztottuk, amelyik a legtöbbünket érdekel, és melyik illik bele a demokrácia programjába. Ez a pár nap, tehát nagyon sok élménnyel gazdagított mindannyiunkat. Második kirándulásunk jelentősége abban állt, hogy ekkor volt együtt utoljára egy kötetlen program keretében az egész társaság. 2 napra Schleswigbe utaztunk Németországba, közel a határhoz. A város jelentősége abban áll a dánok szemszögéből, hogy Schleswig – Holstein tartománya Dániához tartozott sokáig, majd elcsatolták a németekhez. Ekkor óriási harc kezdődött az ott rekedt dán kisebbség nyelvének és kultúrájának megőrzéséért. Itt töltöttünk pár napot és ismét betekinthettünk a dán történelem egy fontos részébe.

122

Partium

3. Kutatásmódszertan A kultúraközvetítés módszereire egy dán népfőiskolán kvantitatív kutatást végeztem. Igyekeztem megtudni, milyen sajátosságokat találunk a kultúraközvetítés területén. A kutatások segítik alátámasztani hipotéziseimet, melyek a következők: A kultúraközvetítés módszereinek használatán kívül, a kultúra közvetítése észrevétlenül is végbemegy a népfőiskola zárt közösségben. A tapasztalati tanulás által mélyebb ismeretekhez jutunk. A népfőiskolán való együttélés igen nagy közösségkovácsoló erő. A népfőiskolán szerzett tudás beépül mindennapi életünkbe, alapműveltségünk fejlődik tőle. A népfőiskolai oktatás non formális mivolta szabadabbá, szerethetőbbé teszi a tanulást ezekben az intézményekben. A kutatásom egyik része egy mélyinterjú Richter Anita, andragógia szakos hallgatóval, aki 2012. tavaszi félévében tanult Højskolen Østersøen népfőiskolán, majd a 2013-as tavaszi félévben visszament ugyanide, de akkor már tanári szerepben. Kutatásom másik része pedig egy kérőív, egy fókuszcsoportos interjú, melyet célirányosan azoknak a tanulóknak küldtem el, akik szintén eltöltöttek egy szemesztert a népfőiskola kurzusán. Válaszadásra 2014. február 1. – 2014. április 5. közötti időszakban volt lehetőség. Primer kutatásom a kérdőíves interjún kívül egyéni részvételre és megﬁgyelésre terjedt ki. Szekunder kutatásomban a témához kapcsolódó szakirodalmat elemeztem. 3.1. Interjú Richter Anita harmadik évfolyamos andragógus hallgatóval készítettem rövid interjúmat, aki azért halasztott egy évet az egyetemen, mert részt vett népfőiskolai képzésen. Ráadásul nem is egy képzésen, hanem kettőn. Kipróbálta magát diák szerepében, majd mikor ezt nem találta elég nagy falatnak tanárnak állt a Højskolen Østersøen kurzusán. Anitától elsőként a kultúra fogalmát kérdeztem, ő hogyan fogalmazná meg. Ezt a választ kaptam: „A kultúra sokrétű fogalom. Mindenképpen általánosan értett tanulásról, művelődésről és annak hatására bekövetkező változásról van szó; olyasvalamiről, amely befolyásolja személyiségünket, életünket, világnézetünket. Van saját kultúrája egy személynek, egy családnak, egy közösségnek, egy nemzetnek és így tovább. Ezek kultúrája tudást, információt, tradíciókat foglalnak magukba, amelyek mentén próbál meg az ember navigálni az életében.”13 És, hogy mégis kinek a feladata, hogy betöltse a kultúraközvetítés pozícióját? „Véleményem szerint legfontosabb kísérőink és tanácsadóink szerepét ezért a szüleinknek és tanárainknak és vezetőinknek kell betöltenie. Ezek olyan felelősségteljes pozíciók, ahol a posztot betöltő tisztában kell, legyen azzal, hogy nem csak a különböző kultúrák tüzetes 14 ismeretével kell rendelkezzen, hanem magatartásával kell példát mutasson.” Ezek az emberek sem tévedhetetlenek, viszont törekednek az önképzésre, hogy mindig naprakész útmutatást tudjanak adni azoknak, akiknek szükségük van rá. Természetesen van különbség abba, ha valaki tanárként vagy diákként éli meg ugyanazt a szituációt. Anitának volt szerencséje mindkettőt megtapasztalni. Mint tanárnak és mint diáknak teljes mértékben részt kell venni az iskola életében. Hipotézisemet, miszerint a kultúraközvetítés észrevétlenül is végbemegy, megerősítést nyer Anita véleménye és két 13 14

Garádi Liza: Interjú Richter Anitával (2014. március 12.) Garádi Liza: Interjú Richter Anitával (2014. március 12.)

Partium

123

nézőpontból való tapasztalása alapján: „A népfőiskolán a diákok nem ügyirat számok, hanem lélegző emberek, egyéniséggel, gondolatokkal és érzelmekkel. Életüket pedig a barátokká váló tanáraikkal megosztják. Ez a különös kapcsolat és a bentlakásos formából eredő szociális atmoszféra eredményez egy egyedülálló személyiségfejlődésre alkalmas helyszínt.”15 Kedvenc tárgyaival kapcsolatos kérdésnél nem kellett gondolkodnia. Mint tanár szerette azt az órát, amit tartott. Éspedig amellett, hogy bemutatta a felnőttkori játék szerepét és hatásait, gyakorlatban is többféle játékot mutatott és játszott együtt a diákokkal. Diákként pedig szintén a gyakorlatiasabb tárgyakat kedvelte, kedvence a workshop – az előadás, a vita és a műhelymunka éppen neki való volt. Ő is azt vallja, hogy a tapasztalati tanulás által mélyebb ismertekhez jutunk, megerősítve ezzel feltevésem. Kérdésemre, miszerint miért sikeres a népfőiskola a kultúraátadásban, ezt a választ kapom: „Megköveteli a különböző kultúrák tiszteletben tartását, azaz az egyének elfogadását. Így pedig már nem is kell sokat tenniük azért, hogy a kultúrák között közvetítsenek, hiszen a résztvevők közötti párbeszéd megteszi azt helyettük.”16 3.2. Kérdőívelemzés A kérdőívet mind a 14 kitöltő értékelhetően töltötte ki, 2 férﬁ és 12 nő. Életkoruk átlaga 22,5 év. Tehát mindannyian egyetemisták, vagy nemrég végeztek. Mindegyikük Dániában töltött körülbelül 3-5 hónapot egy népfőiskolai programban. Egy alapozó kérdése volt, amit igen fontosnak tartottam megkérdezni, mely a kultúra fogalmára, jelentésére vonatkozik. Ki mit talál ebbe a fogalomba sorolhatónak, melyek azok a szavak, melyek minden kitöltő kultúrafogalmában szerepelnek. A legtöbbet szereplő kifejezések: hagyomány, szokás, műveltség, viselkedés, értékrend, norma. Tehát, mint dolgozatom elején már említettem, megvannak azok a szavak, amelyek a legtöbb embernek bevillannak, ha azt a szót hallják, hogy kultúra. Erre a kérdésre és a kapott válaszokra tudtam alapozni a továbbiakban. A válaszadók 57%-a, tehát 8 ember mondta azt, hogy nagyon megváltoztatta életét a népfőiskolán töltött időszak. Ehhez képest meglepő, hogy 4 ember (29%) válaszolta, hogy különösebben nem változott élete és személyisége az ott eltöltött idő után. A válaszopciók közül az egyáltalán nemet senki nem jelölte a válaszadók közül, ami nem meglepő. Hiszen annyi külső hatás, befolyás éri az egyént és személyiségét egy bentlakásos iskolában, ahol ráadásként a nemzetek is keverednek, hogy lehetetlen lenne, hogy valamilyen mértékben ne legyen a változás oka az ottani élet. Más kultúrákkal való megismerkedés színhelyeként a népfőiskolát 9 válaszadó teljes mértékben hasznosnak és megfelelőnek találja. És a többi (5) válaszadó is a nagyon választ adta. A népfőiskolára leginkább jellemző, hogy többféle kultúra találkozik, és mivel együtt laknak, tanulnak, szórakoznak, minden környezetben és szituációban megismerik a másikat. Amiből persze nem mindig lehet egy egész nemzet kultúrájára vonatkoztatni, de legalábbis az adott személy kultúrájának, világnézetének részleteibe nyerhetnek betekintést. A népfőiskola sajátosságai közé tartozik például, hogy nincs számonkérés, együtt laknak a diákok, kötelezően van énekóra, közös étkezések vannak a meghatározott időben 15 16

Garádi Liza: Interjú Richter Anitával (2014. március 12.) Garádi Liza: Interjú Richter Anitával (2014. március 12.)

124

Partium

stb. Ehhez való viszonyulásukra kérdeztem rá egyik kérdésemben. A válaszok többsége a „semmin sem változtatnék” volt. Vagy nem foglalkoztak különösebben a kérdéskörrel. Mindenkinek megvolt az elképzelése, az elvárása a népfőiskolával kapcsolatban. Ehhez képest mindenki csak pozitív csalódásban részesült. Többet kaptunk, mint amire számíthattunk. Szinte elképzelhetetlen volt egy ilyen közeg és mégis hamar beleszoktunk a kényelmes helyzetbe. Ennek megfelelően a legtöbben azt válaszolták, hogy semmin nem változtatnának még akkor sem, ha megtehetnék. Hibaként, vagyis amint változtatnának, a legtöbben a számonkérés, értékelés hiányát jelölték meg. Ami érthető, hiszen így az egyén nem érzi annyira motiváltnak magát a tanulásra, hogy ha tudja nincs következménye annak, ha nem tanul meg valamit. Az egyetemistáknak még más szempontból is nehéz ez az időszak, mivel ez egy éles váltás. Az egyetemi tanulások, vizsgadrukk helyett egy pihentető környezetben saját belátásukra van bízva, mennyit tanulnak maguktól. Ilyen hosszú idő alatt pedig nagyon könnyen el lehet szokni a tanulástól, és a hallgató mikor beleütközik a következő vizsgaidőszakba, hirtelen azt sem tudja, hogyan fogjon hozzá. Mivel nem elvárás a tananyag megtanulása, így mindenki csak a számára lényegeset, fontosat jegyzi meg, ami később az alapműveltségébe épül. Hipotézisem, miszerint a népfőiskolán szerzett tudás beépül mindennapi életünkbe, alapműveltségünk fejlődik tőle bizonyosságot nyert. Azzal kapcsolatban, hogy volt-e valami, amit negatívumként éltek meg, a legtöbben nem tudtak ilyet említeni. Akik mégis találtak valami problémát, azoknak a közösség jelentet gondot. Mégpedig olyan szempontból, hogy mivel két-három ágyas szobák vannak, és amúgy is tele van az iskola épülete, így aki szeretett volna egy rövid időt egyedül eltölteni, annak nagy eséllyel nem volt erre módja. A közösség tehát habár többnyire pozitív tényező, negatívumként is megjelenik a népfőiskolán. Rákérdeztem a legboldogabb, legpozitívabb élményre, emlékre, ami meghatározó volt. Többen említették azt az esetet, amikor a sztereotípiákat ejtettük témába egy workshop alkalmával. Akkor kiderültek ki mit gondol a másikról, miben látja a másik nemzetiség összegzését, vagy csak egyáltalán mi az, amit tud róla. Hipotézisem tehát, hogy az oktatás non-formális mivolta szerethetőbbé teszi a tanulást, bizonyosságot nyert azzal, hogy a legtöbben igazából tanuló szituációkat említettek, mint pozitív élmény, de nem az órai tananyagra vonatkozóan. Második helyen az a tény állt, hogy a dánok mennyire pozitív és boldog emberek. Mélyen bíznak egymásban, amit nekünk furcsa volt akkor ott is megszokni, illetve itthon azt, hogy már nem ebbe a környezetben vagyunk. Az utolsó és az egyik legfontosabb kérdés, melynek válaszával mérhető, hogy összességében kinek mennyire volt a népfőiskolai kurzus pozitív élmény, hogy ha tehetné visszamenne-e. 12 válaszadó mondta, hogy visszamenne Dániába akár nem népfőiskolai közegbe is, mert megtetszett neki az ország és az ottani életmód. De ugyanakkor szívesen elmenne újra egy népfőiskolai képzésre is. És ketten mondták, hogy csak egy másik népfőiskolára mennének, amiből arra következtetek, hogy vagy ez a népfőiskola nem tetszett annyira nekik, hogy még egyszer visszamenjenek vagy maga a népfőiskolai képzés nem nyerte el a tetszésüket, vagy csak szeretik a változatosságot és inkább másik intézménybe vagy másik országba mennének.

Partium

125

Emlékezés Elhunyt Jókai Anna (1932 – 2017)

Életének 85. évében elhunyt Jókai Anna Kossuth-nagydíjas író, a nemzet művésze. Jókai Anna 1932. november 24-én született Budapesten. Iskoláit a Mária Terézia téri elemi mintaiskolában kezdte, majd a Zrínyi Ilona Leánygimnáziumba került. Ott érettségizett 1951-ben. Érettségi után színiakadémiára, egyetemre jelentkezett, de sehova sem vették föl. Hogy eltartsa magát, volt kénytelen munkát vállalni: dolgozott könyvelőként, művészeti előadóként. Levelező tagozaton szerzett magyar–történelem szakos diplomát az ELTE-n. 1953-ban férjhez ment Bánky Róberthez, két gyermekük született: Gábor 1955ben és Nóra 1957-ben. Ezután tanított a Jázmin utcai Általános Iskolában és a Vörösmarty Gimnáziumban. 1966-ban jelent meg első novellája a Kortárs című folyóiratban, 1968-ban pedig első regénye, a 4447 a Magvető Kiadó gondozásában. Írói pályáján aztán sorra születtek a regények, novellák – és hozzá az elismerések. 1970-ben József Attila-díjat kapott, és ekkortól lett tagja a Magyar Írószövetségnek is. 1976-tól szabadúszó íróként élt és alkotott. Műveit számtalan nyelvre lefordították. 1983-ban újra férjhez ment, Kapocsi Sándorhoz. 1990-1992 között a Magyar Írószövetség elnöke. 1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. 1998-ban jelent meg Ne féljetek című nagysikerű regénye, amely összesen huszonkét kiadást ért meg. 2012-ben jelent meg Éhes élet című regénye. Írásai a spirituális realizmusra, az isteni és az emberi szint találkozásának életfelfogására épülnek.

126

Partium

Hágen Ádám

Trianonra emlékezve „Trianon árnyékában élve feledjünk el minden személyi sérelmet, pártoskodást és nyújtsunk testvérkezet mindenkinek, aki szívében és szándékában magyar még, még akkor is, ha nézeteink sok mindenben nem egyeznek.” (Wass Albert) 1920. június 4-e egy olyan dátuma a magyar nemzetnek, ami feketével írta bele magát a történelmünkbe. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy ne feledkezzünk meg erről a szomorú és fájdalmas eseményről, aminek azonban nem csak negatív üzenete van a számunkra. Már korábban írtunk arról, mennyire fontos egy nemzet túlélése és önfenntartása szempontjából az emlékezés politikája. Akkor a nemzeti ünnepek kapcsán esett szó erről és arról írtunk, milyen fontos összekovácsoló és nemzeti identitást erősítő tényező egy ország számára, ha megemlékezik hőseiről, hőstetteiről és történelmének meghatározó eseményeiről. Ez a megállapítás akkor is igaz, amikor egy nemzet számára fájdalmas és nehezen feldolgozható történésről van szó. Trianon pedig minden magyar ember számára ugyanazt kell, hogy jelentse, ugyanolyan keserű érzettel kell, hogy társuljon, hiszen családoknak kellett hátrahagyniuk szülőföldjüket, vagy ha maradtak, együtt kellett élniük azzal a tudattal, hogy kisebbségi státuszba szorították őket és a győztes hatalmak, kihasználva erőfölényüket, taszították a határon túl rekedt magyarokat szegénységbe, megaláztatásba és kétségbeesésbe. Az anyaországnak pedig ezt néznie és tűrnie kellett és kell mind a mai napig. Mint ahogy azt is, hogy sokan kiábrándítóan viszonyulnak a Nemzeti Összetartozás Napjához. Nagyon szomorú, hogy még mindig nem született konszenzus Trianonnal kapcsolatban és még mindig vannak olyan vezető hangok, akik megkérdőjelezik 1920. június 4-e jelentőségét. Siránkozásnak, reménytelen próbálkozásnak tartják, hogy megemlékezünk erről a dátumról. Azt mondják, hogy semmi értelme sincsen a múlton keseregni és merengeni, hiszen változtatni ezen az állapoton úgysem lehet. Sőt, előfordulnak olyan megmagyarázhatatlan vélekedések is, hogy megérdemelte a magyar nép, amit kapott. Rettenetes belegondolni abba, hogy magyarnak hiszik és vallják magukat az ilyen véleményeket megfogalmazó emberek. Ugyanis egyáltalán nincsenek tisztába azzal, hogy a Trianonra való emlékezés nem csupán arról szól, hogy búskomoran leülnek népviseletbe öltözött emberek pálinkázni a kocsmába, ahol dühösen verik az asztalt és ordítva fogadják meg, hogy egyszer még visszaszerzik az elcsatolt területeket. Mit is kell, hogy jelentsen nekünk Trianon? Véleményem szerint elsősorban erőt kell, hogy adjon minden magyar embernek. Hiszen csodálatra méltó az, hogy egy ilyen trauma után a magyar nép még mindig létezik. Jelenlegi határainkon túl még mindig jelentős számban élnek magyarok, még mindig kitartanak, nem hagyják, hogy elnyomják őket, hanem igenis küzdenek, magyarul beszélnek és majdnem 100 éve töretlenül küzdenek a jogaikért és az életükért. Azért, hogy büszkén, hangosan és félelem nélkül

Partium

127

mondhassák: igen, ez még mindig a mi földünk és még mindig itt vagyunk. Ez pedig igenis büszkeségre ad okot, hiszen bizonyítja mennyire erős nemzet is a magyar. Másodsorban pedig nem szabad elfelejtenünk azt, amit elkeseredettségből, bosszúból és megtorlásból velünk tettek Trianonban. Ugyanis minden ítélkezés és rosszindulat nélkül mondhatom nem volt indokolt, igazságosnak meg aztán végképp nem mondanám. Gondoljunk csak bele, valóban reális volt a következő döntés meghozatal? Magyarország területe 283.000 négyzetkilométerről 93.000-re, lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. Elvették tőlünk a Felvidéket, Kárpátalját, Erdélyt, a Partiumot, a Bánátot, Bácskát és Burgenlandot. A magyarság közel egyharmada, 3,3 millió fő idegen fennhatóság alá került, akiknek közel fele zárt tömbökben, a határok mentén élt. A békeszerződés ezenkívül fegyverkezési korlátozásokat és jóvátétel megﬁzetését is előírta. A szerződés következtében Magyarországnak nem maradt tengerpartja és így kikötője sem maradt és ez megpecsételte a kereskedelem sorsát. Ásványkincseink jelentős részeit is elvették, így a nyersanyag készletünk is igencsak megcsappant. Gazdaságunk azért sem állhatott egykönnyen talpra, mert a szomszédos országokkal nem ápolhattunk a szerződés miatt jó viszonyt. A területeinket tudatosan kettévágták. (Miskolc) Mindemellett a határontúli magyaroknak el kellett szenvedniük a durva asszimilációt, amit rájuk erőltettek. Trianonban meghozott ítélet a mai napig tart és problémát jelent. Rajtunk áll, hogy mit kezdünk a kialakult helyzettel, hogyan és mit tanulunk/tanultunk belőle. Éppen ezért mindig emlékeznünk kell erre a dátumra és emlékeztetnünk kell a nemzetünket arra, hogy ez a nép egy túlélő nép, mely képes volt arra, hogy talpra álljon ebből a csapásból és képes arra, hogy emelt fővel mondja azt határon innen és túl: mi még mindig itt vagyunk és itt is maradunk.

Czine Árpád felvétele

128

Partium

Hírek Versmaraton A Magyar Napló folyóirat ebben az évben is megrendezte az Oláh János által életre hívott költészetnapi fesztivált, a Versmaratont, melynek ebben az évben a Magyar Rádió Márványterme adott otthont.

A képen résztvevő költők egy csoportja: Kerék Imre, Stifner Gábor műsorvezető, Király Farkas, Falusi Márton, Oláh András és Lackﬁ János *** A „Költészet tavasza” Zilahon Immár 17. alkalommal rendezték meg Zilahon a „Költészet tavasza” elnevezésű irodalmi találkozót, ahol magyar és román alkotók találkoztak, rendhagyó irodalomórákat tartottak, versmondó versenyeken működtek közre, illetve bemutatták azt a közös – magyar és román nyelvű – antológiát, amelyben a meghívott költők mindkét nyelvre lefordított versei kaptak helyet. A rendezvényen a magyarországi szerzők közül Jász Attila, Halmosi Sándor, Kaiser László, Baka Györgyi és Oláh András vett részt.

Kiss László, a Magyar Versmondók Egyesületének elnöke adja át a díjat a versmondó verseny győztesének

Partium

129

Jász Attila és Oláh András mutatja be verseit

*** Dandos Gyula balladája A Vásárhelyi László Alapfokú Művészeti Iskolában mutatták be dr. Karádi Zsolt egyetemi tanár színdarabját – Dandos Gyula balladáját – a Nyíregyházi Egyetem színjátszói a szerző rendezésében. A színpadi játék rendhagyó módon idézte meg a legendás forradalmár alakját. A darab a 18 éves mártír utolsó éjszakáját mutatja be, aki levelet ír atyai jó barátjának, Rácz István tanár úrnak: eközben kaleidoszkópszerűen villannak fel rövid életének legfontosabb mozzanatai. A rövid, mindössze két-három perces jeleneteket Verdi és Beethoven-dallamok, továbbá táncbetétek választották el. Az előadást követően 1956 és a cigányság kapcsolatáról tartott előadást Eörsi László történész, majd a roma irodalomról beszélgetett dr. Jenei Teréz főiskolai tanár és Jónás Tamás költő. *** Kiállítás és könyvbemutató Rendhagyó összművészeti eseménynek lehettek tanúi az érdeklődők Mátészalkán, amikor Pénzes Ottó tárlatvezetésével sor került – az egyébként verseket is író – Medgyessy Zoltán kiállításnak megnyitójára és a nagykárolyi származású (a Kolozsvári Helikonban is publikáló) Fülöp György első verseskötetéről folytatott kerekasztal beszélge-

130

Partium

tésre. (A tenger ablakai címmel megjelenő kötetet a Kriterion Kiadó gondozta.). A rendezvényt a Talán Teátrum művészei színesítették zenei betétekkel. *** A 200 évvel ezelőtt született jeles költőre, Arany Jánosra emlékeztek Mátészalkán, a Szentpétery Zsigmond Kulturális központban megtartott előadáson, ahol Reisinger János irodalomtörténész beszélt a költő életének kevéssé ismert epizódjairól és költészetének sokoldalúságáról. Reisinger János előadása Arany Jánosról *** Elek György könyvbemutatója A Keresztény Értelmiségiek Szövetségének mátészalkai szervezete hívta meg egy könyvbemutatóval egybekötött beszélgetésre Elek György Szatmárnémetiben élő írót, publicistát, hogy legújabb könyve kapcsán a férﬁnő kapcsolatról, a párválasztásról, a házasságról, a családról, illetve házasságot és a családot fenyegető veszélyekről ejtsenek szót, és Oláh András költő volt. A beszélgetés moderátora: Oláh András, Elek György író és az est házigazdája: Buzogány Béla színművész-rendező *** Örömteli esemény kezdődött a beregi unitárius szórvány életében pünkösd tiszteletére. Kokas Milán jelölt megkezdte kántori előkészületeit és a kocsordi unitárius kántor önzetlen segítségével készülnek pünkösd ünnepére a szintetizátor bűvöletében. ***

Partium

131

A reformáció 500. évfordulója tiszteletére a pünkösdi ünnepkör keretében a beregi unitárius szórványban rendezvényeiken előtérbe helyezték a magyar nyelv használatának kérdését: a helyes magyar beszédet, a szép bibliaolvasást és a tiszta prédikációt. Hangsúlyozták, hogy a reformáció nélkül nem beszélnénk ilyen szép és tiszta nyelvet, hiszen az anyanyelvűségért a Károli-féle bibliafordítás mellett száz és ezer magyar prédikátor (református, unitárius) író, költő fáradozott. Kiemelték a nagy zsoltárfordító Szenczi Molnár Albert érdemeit, Heltai Gáspár unitárius nyomdáját és bibliafordító törekvését, valamint az unitárius Bogáti Fazakas Miklós zsoltárfordító tevékenységét. A korabeli vándor-énekesekről írta Szerb Antal: „ezekben a kimeríthetetlen erejű igehirdetőkben ölt testet magyar földön az új kor emberideálja az autonóm személyiség”. A török megszállás 145 éves uralma szinte kipusztította a Duna-Tisza közén a magyar őslakosságot. A magyar bibliafordítás, az anyanyelvi prédikáció mégis megújította és megtartotta az anyanyelvet. Fontos törekvés volt, hogy ezáltal jusson el mindenkihez az anyanyelvű prédikáció és elindult egy egészséges párbeszéd a hazai kereszténységen belül (debreceni, nagyváradi, pécsi disputák). A legcsodálatosabb eredmény, hogy a reformáció elindította az irodalmi és a köznyelv egyesülését a könyvnyomtatás, az iskolák, a gyülekezeti énekek és a vándorprédikációk ékesszólásai révén. *** Az ünnepi könyvhét rendezvényei lehetőséget teremtettek a Partium szerkesztői és szerzői számára némi baráti eszmecserére is.

Felhős Szabolcs, Agócs Sándor és Rimóczi László a Vörösmarty téren

Cs. Varga István, Oláh András és Bakacsi Ernő

132

Partium