Partium ősz 2017 09 26 (1)

Partium Irodalmi, művészeti és közéleti folyóirat XXVI. évfolyam, 3. szám, 2017. ősz SZERZŐINK Antal Attila (Nyíregyháza) Barna T. Attila (Budapest) Bertha Zoltán (Debrecen) Bíró József (Budapest) Botos Árpád Szilveszter (München) Cs. Varga István (Eger) Dinók Zoltán (Kecskemét) Fecske Csaba (Miskolc) Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Filep Gergő (Mátészalka) Finta Éva (Sárospatak) Heveli László (Nagykároly) Jahoda Sándor (Budapest) Kaiser László (Budapest) Karádi Zsolt (Nyíregyháza) Kelemen Erzsébet (Debrecen) Kürti László (Mátészalka) Lengyel János (Budapest) Marković, Radmila (Kishegyes) Medgyessy Zoltán (Csenger) Muzsnay Árpád (Szatmárnémeti) Oláh András (Mátészalka) Ószabó István (Debrecen) Paládi Zsolt (Budapest) Sipos Anna (Miskolc) Strázli Viktória (Budapest) Szigeti Lajos (Budapest) Szilágyi P. Katalin (Algyő) Szöllőssy Tibor (Nyírmada) Támba Renátó (Ózd) Técsi Zoltán (Tiszaladány) Viola Szandra (Budapest) 1

A kiadvány a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre Afedő borítón Filep Gergő „Levél” című felvétele látható A lapbelsőt Filep Gergő fotói díszítik Főszerkesztő: Oláh András (Mátészalka) Szerkesztők: Elek Ottó (Nyíregyháza) Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Szigeti Gábor (Budapest) Főmunkatárs Farkas Gábor (Szigetszentmiklós) Kürti László (Mátészalka) Alapító főszerkesztők: Ószabó István (Debrecen) Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Kiadja az UART (Unitárius Alkotók Társasága) Vásárosnamény Lapigazgató: Felhős Szabolcs elnök (Vásárosnamény) WEB: www.unit-art.hu/ A honlap gondozója: Novák Valentin (Budapest) E-mail: olah-andras@index.hu partium2@gmail.com A szerkesztőség címe: Partium Műhely, 4800 Vásárosnamény Pf. 2.

Telefon: 06-30/920-4905 A kiadvány a nyíregyházi Örökségünk Könyvkiadó Kft. gondozásában jelent meg.

ISSN 1216-7525 2

Tartalom SZÉPÍRÁS Bíró József: Vers ................................................................................ 5 Fecske Csaba: Ennyi volt, Nem követted el, Hová menjünk?, ......... 6 A hölgyek alatt, Őszi ritmusok (versek) Barna T. Attila: Budakalászi ősz ....................................................... 9 Karádi Zsolt: Dandosballada (forgatókönyv) .................................. 10 Finta Éva: Carmenek, Angyalos, Névnapi csúfolók (versek) .......... 22 Jahoda Sándor: Az első gyermekkor fináléja ................................. 26 Ószabó István: Rezgések hullámhosszán......................................... 31 Szigeti Lajos: Hungarikumok, Alapművelet, Válogató, ................. 32 Mi a vers? (versek) Radmila Marković: Baj a bajt éri, avagy a földműves egy napja ... 34 Antal Attila: Huszonegyedik századi álom, lepkével, ..................... 37 Hazai változatok (versek) Szilágyi P. Katalin: Tóth Tihamér fogorvosnál ............................... 38 Kelemen Erzsébet: Műfordítások (versek) ...................................... 40 Viola Szandra: El, Otthonnak (versek) ............................................ 43 Lengyel János: Elmélkedés Budapesten ......................................... 44 Medgyessy Zoltán: Átutazó (vers) .................................................. 47 Sipos Anna: Ha kérhetnék tőletek, Leláncolt titánjaim (versek) ...... 48 Paládi Zsolt: Egy szerény reklám, Szabadságot Svájcnak .............. 49 Heveli László: Civitas, a-n-g-y-a-l-o-s-v-e-r-s, Univerzum (versek) 52 Dinók Zoltán: Egy írónő ................................................................. 53 TANULMÁNY Bertha Zoltán: „Dala ma is friss élettel tele ................................... 55 Bertha Zoltán: „…hogy kitudódjék a világ” .................................. 62 Támba Renátó: Gyermekkor a vásznakon ..................................... 69 Szöllőssy Tibor: Hollósy Simon Técsőn ......................................... 78 Muzsnay Árpád: Dsida-kultusz Szatmárnémetiben ....................... 91

.

Partium

3

SZILÁNKOK Técsi Zoltán: Rituális széptettek X/11 – 12. ................................... 98 Kürti László: Nagy Zsuka laudációja ........................................... 104 Kaiser László: Mi szerint? ............................................................ 106 SZEMLE Cs. Varga István: Jó volt köztetek ................................................ 108 Antal Attila: Szavakból épített mindenség .................................... 112 Oláh András: (T)esti séták ............................................................ 114 UNITÁRIUS SZEMMEL Felhős Szabolcs: Őszi hálaadás ..................................................... 116 Támba Renátó: Vissza az evangéliumi forráshoz ........................ 118 Felhős Szabolcs: Őszintén a cigánymisszióról .............................. 119 NÉPFŐISKOLAI ROVAT Strázli Viktória: Egy más világ: az Aabernaa-i dán népfőiskola . 121 KOPOGTATÓ Botos Árpád Szilveszter: Tea a Bahnhofon, A1, Senki Úr (versek) 132 HÍREK ................................................................................................ 136

4

.

Partium

Szépírás Bíró József

VERS ( – Kormos István emlékére – )

arcom terpeszkedő barázdáit nem … nem én rajzoltam : ötvennégy tavasz ekéje hasította

megfáradt testemet vonszolom gurgulázó – nevetésem felcsap : a molnárkék … felhőszirmos – égig

az IDŐ bevégzi 'másíthatatlan – ítéletét : üszkös szívemre hurkolja … : göcsörtös – kötelét

– [ … ha még tudjátok - ( ? ) - : voltam … : széncsillag – szemű gyermek … ( SZURTOS ANGYAL ) … : ' ki … : bikáztam … : a mecséri porban … ] –

.

Partium

5

Fecske Csaba

Ennyi volt könnyelmű pára lassú völgy tovaiszkoló pillanat sírni kezd a magányos tölgy s a rakoncátlan kis patak csillag könyököl a hegyre reggeltől fél az éjszaka szél költözik a nevedbe nem tudod kihez mész haza a földön szétszórt lábnyomok égen a dagadt képű hold olyan szép ez hogy fájni fog súgja hang ne várj ennyi volt

Nem követted el létem világosában állok itt és sóként üt ki rajtam a világ a vak szív fényről színről álmodik az éh belőlünk minden jót kirág Isten látott bennem fantáziát úgy gondolhatta magában legyen a Teremtő fejébe mondd ki lát különben is kolonc az értelem ami lehet megtörténik velünk hiába mindig késik a csoda várunk amíg ki nem hűl életünk lakolsz bár nem követted el a bűnt elmenekülnél már de nincs hova mert úgy van az hogy te vagy mindenütt

6

.

Partium

Hová menjünk?

Tiszta város Sárospatak, nem tapossák sáros paták. * Az ígéretek városa Veszprém: Ha hű leszel hozzám drágám, lesz prém. * Rossz emlékű hely Apostag, ott jó laposra tapostak. * Tavaly nyáron Verpeléten, egy ipse leverte lépem.

A hölgyek alatt

* Nem voltam boldog Perkupán, kemény rézfokos vert kupán.

A hölgyek alatt szeretek pihenni, hova el nem hat a világból semmi.

A friss hús közein áttörni de rég volt mikor csak az enyim, mi erős volt, most félholt.

(egy Arany János-vers félrehallása)

A hölgyek alatt oly ciki már itten, élvem elapadt, szint' eunuch lettem.

Most, mikor a hölgy dombjait megjártam, s a csikló nyelvet ölt kornyadozva álltam.

A hölgyek alatt vágyom lenyugodni, bármi szép, bármi vad a nő már csak szép holmi.

.

Partium

7

Őszi ritmusok viszik a nyarat a szekerek sárban nyikorognak a kerekek őszi szél foszló levelek vásznából a te köpenyed köd-ülte domb kolompszó busong őszi szél szi szél sz szél zöngj dongó zöngicsélj a völgy nyitva elmehetsz ó elmehetsz mehetsz ó az lehetsz amit nagyon szeretnél s nem lehetsz sárban alma ágon ingó semmi már lelked súlyát esdi messzi fénysugár hold ha úszik hold ha úszik ég csobog köd tornyában fakó tűznél hallgatnak a pásztorok kalapjukra subájukra éj sötétje rácsorog

Filep Gergő felvétele 8

.

Partium

Barna T. A ila

Budakalászi ősz Tornay Marinak, Az elmerült Duna költőjének, oda túlra „rettent a kerti szék pléh-koccanása” „egyedül vagyok rácsok között pocsolyában arcot mosnak a csillagok” (T. M.: bolondokháza őszidőben; költemény) Előttem a bányató pirosló tükre. Elmerült nyarak zsongását hallom a mélyből. Látom, ahogy Ottóval egymásba karolva közeledtek a parton, fürdőzők ricsajoznak, messziről intesz… Csörömpölő hullámokat rugdos, ténfergő suhanc, a szél. A munkaterápiás intézet udvarán kutya ugat.

Felnézek ablakotokra. Sötét. Szeles, sikongató tavaszi reggelen rántottát csináltál nekem, kézirataidat félresöpörve megterítettél az íróasztalon. Kint, hisztériás asszony, dobálta magát a tó, bent, a parányi gondnoki lakásban halk tányérzörgés, kávé illata. Folyóiratokat tettél elém: „Ezeknek küldj.”

Zavaros fejű, bizonytalan kamasz, hallgattam szelíd-bölcs szavad. És eszembe jut az a délután, mikor ott találtalak a billegő, zöld asztalka mellett egyedül, öledben nyitott Pilinszky-kötet. Felolvastad belőle a Teliholdat, az utolsó sornál elcsuklott a hangod, az asztal felett átnyúlva görcsösen csak szorongattad kezem. Eltűnt az asztalka, a kerti szék sehol, nem „rettent” többé „pléh-koccanása.” Felriadok. Messze HÉV zakatol. „Rácsok között, pocsolyában” fuldokolnak a csillagok.

.

Partium

9

Karádi Zsolt

Dandosballada In memoriam Dandos Gyula (1938-1957) Szereplők Négy nő, öt férfi. Ők alakítják az összes figurát Dandos Gyula Rácz tanár úr Forradalmárnő I. Forradalmárnő II. Forradalmárnő III. Forradalmár I. Forradalmár II. Forradalmár III. Forradalmár IV. Vallató Vallatott férfi I. Vallatott férfi II. Vallatott férfi III.

Vallatott nő I. Vallatott nő II. Vallatott nő III. Katona I. Katona II. Orosz katona I. Orosz katona II. Orosz katona III. Ávós I. Ávós II. Ávós III. Dandos édesanyja Táncos fiú Dandos édesanyja táncosnőként

Történik 1956 október végén és 1957 február elején.

A darabot stúdiószínházi keretek között mutatjuk be. A tér egy 5X10 méteres színházterem, amelynek két hosszabbik oldala mentén helyezzük el a nézőtér székeit, két sorban.

A terem két végében (a bejáratot tekintve rendezői középnek) egy-egy dobogókból épített emelvény. Az egyik, a jobb oldali a nyíregyházi Városháza erkélyét, a másik, a baloldalon, a bronz kozáklovas ledöntésekor emlegetett Csepel teherautót jelképezi.

A tér kétharmadánál, közel a nézőkhöz egy kis fehér asztal, székkel.

A rendhagyó előadás rendhagyó módon kezdődik. A publikum tagjait csak a kezdés előtt pár perccel engedjük be. A szereplők a földön fekszenek. A nézők csak úgy juthatnak a helyükre, ha átlépkedik őket. Közben működésbe lép a füstgép. Később mindig az kap fényt, aki beszél.

Amikor mindenki elhelyezkedett, generálsötét.

Verdi Requiemjének hangjaival aláfestett mozgóképek idézik a budapesti 1956-ot.

Ez után olyan fekete-fehér fotók következnek, amelyek a nyíregyházi eseményeket ábrázolják. A zene ekkor: Beethoven: Egmont nyitány.

10

.

Partium

Forradalmár I. Elsárgult vadfüvek kavarogtak, az égre.Az ágyúdörgés hosszú lábaival a házak között mászkált; nyomában betörtek az ablakok, rommá-lőtt házfalak vonaglottak.Adöglött lovak ködöt nyihogtak a kitépett villanyoszlopok és felrobbantott sínek közt heverő holtak arca fölé.

Forradalmárnő I. Afák hiába rázták kiszáradt öklüket, szürke felhők terpeszkedtek ágaikra, a holtak sem tudtak már a varjúk fekete siratóénekére felelni, sötét szemgödrükből kibuggyant a vér.

Forradalmár I. Balázs Ferenc. Mátészalka. Villanyszerelő. Kivégezték Budapesten. Élt 24 évet.

Forradalmárnő I. Barta Béla. Tornyospálca. Segédmunkás. Kivégezték Miskolcon. Élt 30 évet.

Forradalmár III. Bádi József. Kisvárda. Kovácssegéd. Kivégezték Budapesten. Élt 20 évet.

Forradalmár II. Kicska János. Jánkmajtis. Honvéd főhadnagy. Kivégezték Budapesten. Élt 27 évet.

Forradalmárnő II. Nagy József. Kisléta. Munkás. Kivégezték Budapesten. Élt 29 évet.

Forradalmárnő III. Szilágyi László. Nyíregyháza. Munkás. Kivégezték Nyíregyházán. Élt 34 évet.

Forradalmárnő IV. TomasovszkiAndrás. Nyíregyháza. Munkás. Kivégezték Nyíregyházán. Élt 35 évet.

Az alakok innentől kezdve fölkelnek, néhányan közülük beülnek a közönség soraiba Dandos Gyula Dandos Gyula. Nyíregyháza. Diák. Tiltott határátlépés közben agyonlőtték. Élt 18 évet.

Forradalmár I. „A legázolt bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia - s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.”

Forradalmár III. „A magyar történelemnek ez a legnagyobb forradalma. A suhancok forradalma. Mától kezdve a „suhanc” szó szent előttem. Megrendülten és tisztelettel megemelem a kalapomat előtte.'48 ifjúsága után most támadt a hazának egy '56-os ifjúsága is.”

.

Partium

11

Forradalmár IV. ... köszöntöm, ölelem a drága magyar ifjúságot... hirdetem az egész világnak, hogy ez az ifjúság … nemcsak hogy méltó a márciusi ifjakhoz, de helytállásával, hősies küzdelmével és annak eredményeivel túlszárnyalta március 15-ét... A nemzeti kormány a felkelés hősi halottait katonai tiszteletadással fogja eltemettetni. Gondoskodik a sebesültekről és hozzátartozóikról a nemzet minden áldozatkészségével.

Forradalmárnő III. „1958-ban 20 nyíregyházi forradalmárt ítéltek el egy koncepciós perben. Kettőt halálra íté1tek, a többiek összesen 53 év 10 hónap börtönbüntetést kaptak. Az eljárás alatt embertelen kínzásnak vetették alá őket, hogy a megtorlás értelmi szerzői saját elképzeléseik alapján alakíthassák a „beismerő vallomásokat”. Mi volt a bűnük? Csatlakoztak a budapesti felkeléshez és a törvényes Nagy Imre kormány szellemében létrehozták a munkástanácsokat, nemzetőrséget. A legfontosabb tény: KEZÜKHÖZ SOHASEM TAPADT VÉR!” Vallató puskával jár-kel a szereplők között, majd a közönség soraiban ülő Vallatottakra fogja a fegyvert Vallatott nő I. November elsején vagy másodikán történt az, hogy Rácz tanár úrtól Dandos Gyulával együtt megbízást kaptunk a karhatalom megszervezésére. Egy alkalommal Dandos Gyula szerzett 15 fegyvert. Nem tudom, hogyan.

Vallatott férfi I. November 2-án Szilágyi László engem Bánszkival és Dandos Gyulával gépkocsin Miskolcra küldött, hogy az ottani forradalmi tanáccsal vegyük fel a kapcsolatot.

Miskolcon aztán Dandos elmesélte, mi történt október 26-án Nyíregyházán.

Vallatott férfi I. A XIII. rendű vádlott november 4-ig Dandos Gyulával együtt a diákokból fegyveres csapatokat hozott lére. A megyei rendőrkapitányságtól a diákcsoportok részére nagyobb mennyiségű fegyvert és lőport szerzett, hogy az ellenforradalmat támogatásban részesítse.

Vallatott férfi III. Az emlékműnél a tömeg annak ledöntését követelte. Tóth Mihály el is szaladt egy utcán álló lovas szekérhez, amelyről kötelet szerzett. Bakti Károly biztatására Farkas János egy létrán felmászott a szoborra és ráerősítette a kötelet. Ennek segítségével sikerült a talapzaton álló bronz kozáklovast ledönteni. Bakti Károly egy nagy kalapáccsal többször rásújtott, így a fej letört. Az emlékmű felső talapzatát úgy döntötték le, hogy Farkas és Tóth köré hurkoltak egy drótkötelet, amelynek végét teherautóhoz erősítették. Ezután TomasovszkiAndrás elmondta a forradalmárok követeléseit.

Vallatott nő III. Az orosz parancsnokság úgy van tájékoztatva, hogy az ország területére más országokból ejtőernyővel csapatok jönnek és nekik kell ezt megakadályozni. A Pilisben már állítólag négy- ezren vannak.

Dandos Gyula Nekünk a szovjettel szemben egyetlen egy fegyverünk van, a felvilágosítás. Az oroszokat félrevezették. Fel kell őket világosítanunk arról, hogy itt nem ellenforra12

.

Partium

dalmárok vannak, és azok nem az államhatalom megdöntésére törekednek.Aszovjet katonák ezt nem tudják. Amikor röplapjainkat elolvasták, megértették. Együttérzést láttunk az arcukon.

Vallató (puskával pásztázza a közönséget, megáll, ráfogja némelyikre a fegyvert) Kik szervezték Nyíregyházán az ellenforradalmat?

Vallatott nő I. A diákság részéről Dandos Gyula volt az ellenforradalom szervezője, aki egy autó tetejéről izgatta a tömeget a Szovjetunió és a párt ellen.

Vallatott férfi I. Dandos tőlem kért fegyvert azzal a céllal, hogy az átvonuló szovjet csapatokat megtámadják. Ugyanakkor arra biztatta a tömeget, hogy fogjanak fegyvert a Szovjetunió ellen.

Vallatott nő II. A városban Tomasovszki szervezte a lakosságot, hogy vegyenek részt az ellenforradalomban.

Vallatott nő III. Afő szervező Szilágyi László, Rácz István és Lupkovics György volt.

Forradalmárnő I. Ráncokkal szíjazta arcunkat e földhöz az idő, e csontokkal-kártyázó temetőhöz ráncokkal kötött, nem jön tavasz, nem jön tél sem, hogy eloldozzon, Forradalmárnő II. szívünket éjszakánként álom-ekékkel szántja körbe a sötétség, ideszülettünk virággyökerek étkéül; megsirattatni magunkat a szélben hófehér esővé ijedt almafákkal, mert még szeretőnk sincs, ki könnyet ejtsen értünk, Forradalmárnő III. elszöktek, elfutottak csalódva, hajnali füvek tornyain harmat harangokat kondított halálba a léptük, ez hát a hazánk, ez a káromkodásainkra-feszített szegénység, dobra vert életünkért a nyomorúsággal-alkudó kalmár, Forradalmárnő IV. nem rejtőzhetünk mezők vállaira taszított homály mögé innen; zúzmara-szőrű ágak mögé nem rejtőzhetünk, törvények, szerelmek vigyázzák szökésünk, éjszakák fekete csontjaiért marakodó kutyák, lobogni, zúgolódni itt tanított a tűz, suttogta nekünk villámmá dühödve: csillaggá feketedsz, hajlongó sors!

(A vetítővászon felől belép Dandos Gyula, eljön az asztalig. Leül. Levelet ír Rácz tanár úrnak. Időnként, amikor emlékezik, s megelevenedik a múlt, feláll)

.

Partium

13

Dandos Gyula Kedves Rácz Tanár Úr!

Bocsássa meg nekem, hogy rabolom az idejét, de nincs senkim, akihez fordulhatnék. Ön volt az egyetlen, aki megértett engem. Míg élek, nem felejtem el, hogy Ön barátjának fogadott.

Most, ezen az utolsó éjszakán, most is melegség tölt el, ha arra gondolok, hogy elmehettem Önhöz, a Damjanich utcai lakásába. Én, az árva. A lelenc. A senki fia. A 4386-os törzsszámú állami gondozott. Kinek a fia vagyok én, tanár úr? Ki volt az apám? És az anyám?! Ön őket is pótolta.

A szüleimről alig tudok valamit. Apám kőműves volt. Elvitték a háborúba, és nem jött vissza többé. Hadifogolyként pusztult el állítólag valami nyugati fogolytáborban. Őrá egyáltalán nem emlékszem.

Forradalmárnő I. Nyers szegénységet füstölgő tanyám düledező fallal, széltépte tetővel lógott a világba, bajba csomózva állig.

Forradalmár I. Kínom indított útnak, napégette mezőkön, a völgyek hideg mélységein át, hogy fölmérhessem magam, hogy csillagot fakasszak vérből, verítékből, kirabolt tizenhat évemről letépjem káromkodó anyám átkát.

Dandos Gyula Négy éves lehettem, amikor meghalt anyám. Róla csak egy-két halvány emlékképem van. Homályos pillanatok; hosszú fekete haja van, fiatal, szeret engem. Ha behunyom a szemem, virágos kertet látok, benne egy sudár fiatal nőt, ölében vagyok. Átölel.Azóta sem ölelt meg senki, tanár úr. Senki.

A következő pillanatban mintha menekülnék, menekülnénk, tél van, Torockóból jövünk át Magyarországra, háború van, éhes vagyok, sírok, hideg van. Kolozsvárig egy lovas kocsin zötykölődünk, onnan Nyíregyházáig valami tehervonat marhavagonjában kuporgunk. Félek, rettegek, sivalkodok, anyám csitítgat…

(Generálsötét) Bejönnek zseblámpával Katona I. és Katona II. Végigvilágítják a közönséget is, majd rábukkannak a menekülő Dandosra és édesanyjára. Az egyre erősödő vonatzakatolás hangját a többi szereplő a dobogókat ütögetve, később borzasztó zajt csapva idézi elő Igazoltatás a vonaton Katona I Hát te ki vagy Katona II. Ez? Ez egy cigány lotyó…

Katona I. Tiéd a kölyök?

14

.

Partium

Anya Igen, uram.

Katona II. Hol az urad?

Anya Afronton, uram.

Katona I. Aporontyot meg ki eteti Anya Én.

Katona II. Honnan van rá pénzed, mi?

Katona I No, mit gondolsz?Akarsz egy kis pénzt, szépségem?

Anya Nem! Nem! Katona II. Nem-e? Vetkőzz!

Anya Ne… hagyjanak…

Katona I. Ne pofázz, szemét…

Katona II. Állj ide!

Anya Ne… Ne… Katona I. Ne kéresd magad, rohadék! (Megragadja, vetkőztetni akarja) Anya Ne!… Ne!!!… Neeee!!!…

Katona II. Adjad neki! (Rárohan ő is, dulakodnak) (Sötét. A vonatzakatolás felerősödik, elviselhetetlen lesz, közben sikoltozás, dübögés, hörgés, verekedés, gyereksírás. Az erőszaktevés nem látszik, csak a rettenetes hangok hallatszanak: a dobogókon hangzó vonatzakatolás összeolvad a sikoltásokkal, hörgésekkel. ) Dandos Gyula Ma is álmodom anyámról. Virágos ruhában látom. Fekete haját fodrozza a szél. Táncol a tűzkörül, anyám balladát táncol, parazsat lép, lángot. Hol vagy anyám, hol vagy?

(Cigányzene hangzik fel; a háttérből kibontakozik egy táncos alak:Dandos édesanyja táncosként; eljárja a Dandos által említett táncot, majd a sötétben eltűnik a látomás)

.

Partium

15

Dandos Gyula Tanár úr, amikor ön ezt a levelet olvassa, én már messze leszek. Valahol Ausztriában.

Valahol Európában… Félek attól, hogyha itthon maradok, felakasztanak. De félek a reggeltől is! Mi lesz a határon? Mi lesz, ha most sem sikerül? Ha most is elfognak, mint a múltkor, Szentgotthárdnál? De nem maradhatok!

Tanár Úr! (feláll a székéről, úgy mondja) Szeretném, ha tudná: én nem hagytam cserben Önt és a forradalmat. Én ott voltam Nyíregyházán mindenütt, ahol valami történt. Magam sem tudom, hogy kerültem az események középpontjába. Magával sodort a történelem. (Vissszaül) Tanár Úr! Nem tudom, hol van Ön most. Csak remélem, hogy él, és remélem, hogy megőrzi lelkében mindazt, amit együtt csináltunk. Emlékszik? Emlékszik azokra az októberi napokra?

(Feláll a székről, fölveszi a téli kabátját, előre siet a Városházát jelképező emelvényhez, fellép rá) A forradalom első napjára, a Kossuth téren? A torkomban vert a szívem. Alattunk a hullámzó tömeg. Rettentő volt a hangulat. És akkor a kiáltozó emberek között észrevettem Önt.

Rácz Tanár Úr! Tessék feljönni! Segítsen tanár úr! Nem bírunk a néppel!

Rácz tanár úr (átjön a termen, odasiet Dandos Gyulához, integet neki, Dandos Gyula fölsegíti az emelvényre) Mi történik itt, fiam?

Dandos Gyula (Az odasereglőkre mutat, közben tömegzaj hallatszik a hangszórókból) Atömeg!Atömeg, tanár úr!

Rácz tanár úr Emberek! Polgártásrak! Amit keserves, véres verítékkel felépítettünk, ne tegyétek tönkre! A lehullt rabláncot ne emeljétek ütésre! A testvér kioltott vére csak átkot szül.

Ne legyetek kegyetlenek, mint a megdöntött hatalom! Urai legyetek a hatalomnak és ne zsarnokai! Aki itt van, legyen büszke, hogy zsarnok-uralmat döntött meg! Ne legyen embertelen!

Forradalmár I. Az irodaházon lévő vörös csillag leszerelése után a tömeget Szilágyi László, Szentmártoni Sándor és Tomasovszky András, rendezték sorokba. (Hanghatás: Beethoven: Egmont nyitány) Ezután a Kossuth Lajos Gimnáziumhoz vonultak, hogy a diákokat csatlakozásra bírják, és együtt menjenek ledönteni a közeli szovjet hősi emlékművet, Pátzay Pál szobrát. Dandos Gyula itt olvasta fel a nyíregyházi tanítóképző, valamint a Kossuth Lajos és a Zrínyi Ilona Gimnázium ifjúságának követeléseit.

Dandos Gyula Tanár Úr! Emlékszik? (Lejönnek az emelvényről. Dandos Gyula elkíséri Rácz tanár urat hátra, a teherautóhoz) Ott álltam, ott fönn, a teherkocsi platóján. Én, Dandos Gyula, a Kossuth Gimnázium IV. b. osztályos tanulója; én, aki hat éves koromtól állami gondozott voltam. Én, aki két esztendőt éltem a Vöröskereszt jóvoltából Svájcban, majd visszahoztak Debrecenbe, a gyermekvárosba, ahonnan előbb Karcagra, később Balkányba, onnan pedig Nyíregyházára, a Petőfi Kollégiumba kerültem. Emlékszik, tanár úr? Ott álltam a 16

.

Partium

Csepel teherautó tetején, előttem a felhevült tömeg, és felolvastam a diákok követeléseit.

(Alulról világítjuk meg, hatalmas árnyéka a fehér vetítővászonra vetül. A többi szereplő kiáltozások közepette előre rohan a teherautóhoz. A felolvasott pontok között is kiáltoznak: „Vesszen Rákosi!” „Ruszki, haza”, „Szabadságot!”stb.)

Dandos Gyula (A Csepel teherautó tetején állva előhúzza kabátja zsebéből a pontokat tartalmazó papírt, és felolvassa a pontokat. A tömeg kiáltozik.))

AMagyarországon tartózkodó szovjet csapatok azonnali kivonása.

Teljes nemzeti függetlenség. Általános amnesztia azoknak, akik a forradalomban, tüntetésben részt vettek.

Titkos és széleskörű választójog biztosítása.

Ajelenlegi címer helyett a Kossuth-címert.

(Ekkor a csoportból a Forradalmárnő II. elkezdi a Kossuth-nótát, s végigénekli.)

ASzovjetunióban élő magyar hadifoglyok hazabocsátása.

Az ifjúság érdekeit képviselő ifjúsági szervezet megalakítása.

Magyarország ügyét szolgáló nemzeti kormány megalakítása.

Szüntessék meg a beszolgáltatást, csökkentsék az adót.

Politikamentes oktatást.

A külföldi egyetemeket, közöttük a nyugati országok egyetemeit nyissák meg a magyar ifjúság előtt.

Március 15. és október 6. piros betűs ünnepé nyilvánítása.

Nemzetközi diákkapcsolatok létrehozása.

(A forradalmárok szembefordulnak a közönséggel, éneklik a Kossuth-nótát. A fejgép a Forradalmárnő II-t világítja meg. Forradalmár I. hatalmas nemzeti színű zászlót lenget a tömeg előtt, a nézők feje felett.)

(Generálsötét.)

Forradalmárnő II. Pokol-tüzes vérem kiégett ingei idegen emberré öltöztettek, múltam szikrázásán áttetszik a ház, ahonnan megátalkodott hitem magányba kergetett, világba űzött címeres szegénységből, sárkányként száguldjak a héthatárba.

Forradalmárnő III. Szívverésem sorsot perdít ki helyéből, emlékek rongyai fel-fellobognak, arcom behidegszik gyermekkoromba, belefészkel napjaiba letűnt keservem, s vissza kell szomorodnom újra meg újra kiégett múltba, kopott emlékeimbe.

.

Partium

17

Dandos Gyula Kedves Tanár Úr!

Itt Szombathelyen, a Gyermekvédő Intézetben eléldegélhetnék egy darabig. Áldott jó osztályfőnököm elintézte, hogy tüdő szakorvosi vélemény alapján elkerülhessek Nyíregyházáról Szentgotthárdra, az iskolaszanatóriumba. Igaz, innen néhány napja megszöktem. El akarok menni Svájcba. Tanár Úr! Járt már ott? Csodálatos ország!

Hatalmas hegyek, robajló vízesések, riasztó hágók, gyönyörű vidékek. Béke! Itt szeretnék élni! Tanár úr, el tudja képzelni?

Igaz, ma még gyengélkedek, hiszen amikor november 6-án az Ávósok Nyíregyházán a Kollégiumban letartóztattak, később meg elhurcoltak az Ungvári börtönbe, az maga volt a pokol. Tudja, Tanár Úr, az ungvári Galago börtön a világ vége.Az élő halál. Ott félholtra vertek.

(Sötét. Fényt csak a Forradalmárnő III. kap) Forradalmárnő III. Szabadság, vasra-vert ígéret, szemünk láttára hervadsz a rozsdát-vétkező láncok közt, s azt merik mondani, szíveinket éled: hogy szabadok vagyunk, azt merik mondani, árva, némaságtól-szenesedő torkú madarak előtt: előttünk, akik ismerjük sóhajait a börtönt-próbáló eszmék tüzein tisztuló létnek Ungvár, Galago börtön (A vallatás a színfalak mögött, csak a hangokat halljuk. Teljes sötét. Dübörgés. A hátsó egyik ajtó kinyílik, fény vetül ki, árnyékok mozognak, a vallatás árnyékai.)

Orosz katona I. Sto ti gyélal, ti drjány!

Orosz katona II. Ti szvólocs, sto ti gyélál?

Orosz katona I. Ti gnúsznij…!

Orosz katona II. Szaznavájtyesz, merzávec!

Orosz katona I. Ti pódlij szvinszkij!

Orosz katona II. Ti podónok! Szaznavájtyesz!

Orosz katona I. Nye gáfkáj, szvólocs!

Orosz katona II. Zatknyisz, merzávec!

Orosz katona I. Szaznavájtyesz, ti zver!

18

.

Partium

Dandos Gyula Ne bántsatok! Nem csináltam semmit! hagyjatok! Ne verjetek! Ne bántsatok! Nem vagyok bűnös!

(Behajítják, össze van verve, alulról ferdén megvilágítjuk; vérét törölgeti) Dandos Gyula Egy hónap múlva, amikor még be se gyógyultak a sebeim, visszavittek Nyíregyházára. Itt az ávósok vettek kezelésbe.

Forradalmárnő II. sáros cipőink alatt nyöszörög a harmat, nincs vége az útnak: nincs vége a bajnak, s a várt, nagy szabadságról csak bérencek papolnak, szíveink piros cseppkőbarlangjaiban gumibotok suhogásán osztozkodó álmok nyögése visszhangzik, de szemeinkben alázatot nem tenyészt a kin, állunk meztelenül, fal felé fordulva, szemben a kőfalon fehér krétaírás: életet veszt, ki szabadságért sír.

(Az utolsó sorok elhangzása alatt hátul csendben belép Ávós I., Ávós II., Ávós III. Ávós I. Hány éves vagy, te rohadék?

Dandos Gyula 18. Ávós II. – 18 és ellenforradalmár?Ahelyett, hogy anyád szoknyája mellett lettél volna…

Dandos Gyula Nincsen anyám… Ávós III. Nincsen? Lelencbe adott, a szemét…?

Dandos Gyula (Felemelkedik, tiltakozna) Ne beszélj így róla… (leütik) Ávós I. Arra volt eszed, hogy fölmássz a teherautóra? Hogy hergeld az embereket? Hogy felolvasd azokat a rühes pontokat?

Dandos Gyula Nem vagyok bűnös… Ávós II. Nem? Hát ki volt tagja a városi forradalmi bizottságnak? Meg a megyei forradalmi bizottságnak? (belerúg) Dandos Gyula Én…

.

Partium

19

Ávós III. És te vezetted a nyíregyházi forradalmi diáktanácsot is?

Dandos Gyula Igen… én… Ávós I. És tagja voltál az október 28-i küldöttségnek is? Te rohadék? (rugdalja Dandost) Dandos Gyula Igen. Ávós II. És elmentél Miskolcra is november elsején, hogy találkozz Nagy Attilával? (Veri Dandost a földön) Dandos Gyula Igen. Ávós III. És fegyveres alakulatot szerveztél, te mocskos kölyök, polgárőrséget! Meg röplapokat osztogattál, igaz?

Dandos Gyula Igaz… Ávós I. Ki volt a felbujtód, Gyuszika?

Dandos Gyula … (nem felel) Ávós II. Ismered Tomasovszkit meg Szilágyit? (rázza, üti, veri) Dandos Gyula Nem. Ávós III. Nem? Majd kiverjük belőled! Ismered Rácz Istvánt? (rugdalja) Dandos Gyula Nem. Ávós I. Köpjél már, gazember! Köpjél már! (szemébe világít, torkon ragadja, fojtogatja) Dandos Gyula nem válaszol (Az Ávós I., Ávós II., Ávós III. félholtra veri) (Generálsötét, nyüszítés, hörgés, sírás) Dandos Gyula Tanár Úr! Tudnia kell, hogy nem köptem be magát. Inkább verjenek agyon. De nem.

Most viszont hajnalodik. Fáradt vagyok. De mennem kell. Svájcban még lehetek ember. Ott lesz családom. Mesélek majd a gyerekeimnek a forradalomról, meg Önről, tanár úr.

Az októberi napokban nem tudtam megköszönni mindazt, amit öntől kaptam. Ha nem találkoznánk többet, akkor is tudnia kell, hogy szerettem Önt. Apámként, barátként, példaképemként.

Emlékszik, mikor Vörösmartyt szavalt nekem? A vén cigányt. Lesz még egyszer ünnep a világon.

20

.

Partium

Akkor. Igen, akkor.Akkor majd visszajövök Önhöz. Most azonban indulok. Isten Önnel, Tanár Úr. Isten Önnel! És köszönöm.

(Fölveszi a kis motyóját, elindul, lapos kúszásban végig a termen, igyekszik a határra.

Amint egy pillanatra felegyenesedik, GÉPPISZTOLYSOROZAT. Holtan esik össze) Ebben a pillanatban cigányzene hallatszik, derengő fényben Táncos fiú érkezik, aki egy botolót járva megeleveníti Dandost, a törekvőt, majd a mártírt. A Táncos fiú is összeseik.)

Generálsötét.

Forradalmárnő II., Forradalmárnő II., Forradalmárnő IV. mai fekete ruhában belép a fehér vászon elé. Forradalmárnő I. fehér ruhában belép a szemközti oldalon álló fekete paraván elé.

Forradalmárnő I. Istenem, meghalok bánatomban Mert lelkembe hasít bele, hogy te ölelsz megóvva engem Jaj, pedig nekem kellene Forradalmárnő II. Földedre akár a harmat települt be Népem, a cigány Szabad-e hálámat bevésnem minden kövedbe, én Hazám Forradalmárnő III. E köveket kérlek, ne dobd vissza rám Ha százados panaszokat sírok.

Tudom jól, éhezés, könny kijut másoknak is.

Forradalmárnő IV. Ám népemet keresztre feszítik itt, lehetősége sincs a tettre Hazám! Hazám! Nézz a szemembe.

Forradalmárnő I. De, jaj, szabadon repülő madár a szívem, ha arról álmodok, hogy reményeket adó virág vagy Magyarország és én legszebb szirmod vagyok.

A vers közepén halkan beúszik Verdi Requiemje. Az utolsó sor elhangzásakor Füst. Lágy fény vetül a földön fekvő Dandos Gyulára és a Táncos fiúra.

Ez a zárókép.

.

Partium

21

Finta Éva

Carmenek 1. válságos aratás partjain átjutok vén vásznát lobogóm fürdeti harmaton szél végigveri, sár megaranyozza, hogy rétekhez hasonítsa majd.

2. selymében viruló vérpipacsok, hajas vadzab szár lebeg, ég kék vizein inog, mint csónak üregében fiu és leány rejtőznek: titok és hideg.

3. búzában tavi kék ring, a virága: hűs bársonyban lapuló szikra, az ég üveg tintája kiborult, így szökött el a fény, kék láng jár a füvek között.

4. termékeny nyaraim nádi sipon dalok, mély körrajzok a búzában, a rozsban, vagy kéklő árpavetésben, suhogó kaszák mentén ellapuló arany.

5. jelzések tititáját kopogom, betűk titkos jelszavait, lenne szabad szavam, lennék én szabad, s égő arabeszkjeim felgyújtott gabonában út.

22

.

Partium

Angyalos jössz te még az én kertembe kertem alá a verembe ablak alá kisvirágnak én utcámba várni várat. jössz te még az elejére pedig messze van a vége az eleje ki sem látszik a legvége marad állig. jaj ha nem mennék előre maradna a kertem pőre ablakom is zárva lenne az ajtóm is elfeledne. gyalogolok fel az égig minden csillag bennem fénylik gyertyát gyújtanak a házak mindegyikben angyalt várnak. angyalnak is el kell menni bárha nem vállalja senki tollpihével incselegve libbenni az ágykeretre. mint a gyermek egykor látta szótlanodni a csodára párnácskára kerevetre ámulva álmodni egyre.

.

Partium

23

Névnapi csúfolók (Barátnőmnek) Enikő, Enikő, rozmaringos kiskendő, kerted alatt körte nő, Enikő, Enikő. * * * Enikőnek a Nikéje Anikának enni kéne.

Inna, enne, hogyha lenne Enikőnek tála telve. * * * Kispadon alszanak cirmosok irombák, fehérek, kormosok.

Mosd meg az arcodat, kismacska Enikő tejecskét itatna.

Tejföl is jó lenne cirmosnak kamrádban Matyiék kutatnak.

János a hűtőben keresgél örülne, ha mindent megennél. * * * Gling-glang toronyóra csörget a diófa.

Zörget, kaparászik, hullik le az ág is. Ősz jön, Enikőre hullik haja, szőke.

Színes levelekkel fordul meg a reggel.

Ajtón beviharzik postása nem alszik.

Küszöbre leejti versét belerejti. * * *

24

.

Partium

Én vagyok a szeptember, hozok Egyedet, Egont, kedvencem Rebeka, Dorina, Hilda is, csak ő most nincs pont.

Rozália, Róza és Viktor is velem vigad, ünnepel, akárcsak Lőrinc, Zakariás, Regina, Mária, Adrienn, de még csak Ádám is szerepel.

Naptárban láthatod Nikit és Hunort, és nyomban utána Teodórát, Igort.

S hogy mennyi Mária esik egy hónapra nem tudom, de erre kettő is jut, bizony.

Kornél és Ludvika, Szeréna, Roxána semmit sem tehetnek, Melitta melletted nyugati eretnek. Éppen a hónapnak közepe: Enikő napjának ideje.

Filep Gergő felvétele

.

Partium

25

Jahoda Sándor

Az első gyermekkor fináléja Ha jobban belegondolok, minden a sertésekkel kezdődött. Árpi elmondása szerint: „a világ végén, Erdőspuszta mellett, egy sertéstelepen, több kilométerre a falutól, és – bármely tetszőleges irányban – fényévekre a civilizációtól”. (Árpi persze szeret túlozni, de hát ez érthető, végtére is ő egy író, egy művészember. Én meg csak körmölgetek itt Róla, magamban.)

Akkoriban már rég nem a koleszben lakott. Sőt, ami azt illeti, Pesten sem. Sajnos sokáig nem láttam viszont, mert 95' januárjában, egy napon eldöntötte, hogy – idézem –: „Elhagyom szeretett szülővárosomat, mert csalódtam benne és végképp megutáltam.” Még aznap el is hagyta,(állítólag) ezt az Ady-strófát fújva magában: Határ-szélen botot vágok,/ Vérem többé sohse issza/ Veszett népem veszett földje:/ Sohse nézek többet vissza.

Mindig is ámulatba ejtett fényes memóriája és kirívó következetlensége!

–Aggódtam érte.

– Hát tényleg elmész, Árpi? Hová? – kérdeztem.

– Világgá, kedves Kinga… – válaszolta.

– Nem kérsz egy kis hamuba sült pogácsát az útra? Teljesen friss. Add csak ide a tarisznyádat, mindjárt ra…

– Köszönöm, de nem kérek. Majd veszek… izé… a közértben… Isten vele, Kinga! – mondta, a tekintetemet kerülve, majd felállt és már indult is.

Még a tizenkilencedik életévét sem töltötte be, de tele volt – az ilyen életkorban éppenséggel nem ritkaságszámba menő – kalandvággyal, vérmes reményekkel és ifjonti idealizmussal. kötött ki végül, nyolc hónappal később – a disznóknál. Úgy érezte: végre megfogta az Isten lábát. Sertéstrágya-szaga volt, mesélte később fintorogva. Tisztára azt hitte szegény – akkor még, a kezdetekkor –, hogy neki mekkora malaca van, hogy ő a világ legszerencsésebb Árpija, és, hogy: nagy jövő áll előtte. Mindig is meglepett határtalan lelkesedése és elképesztő naivitása! Ám előtte még történt egy s más, amiről tudok. És miért ne tudnék, hiszen mindig mindent elmesélt és elmesél nekem. Szóval az alatt az idő alatt, míg oda nem ért a „dicsőség” színterére, néhány erősen dicstelen hónapot kellett még átvészelnie.

Például Monoron. Ahol az előző karácsonyi szünetetegy ottani nevelőszülő-családnál kellett eltöltenie. Ők később – mert hát nagyon „megkedvelték” – felajánlották neki, hogy bármeddig ellakhat az egyik házukban (tulajdonképpen egy lepusztult viskóban), nem messze tőlük – és persze jutányos áron. Ott neki kellett volna fűtenie, szénnel. Még nagyon hideg volt akkortájt, ezért rendelt egy halom szenet. De nem tudott mit kezdeni vele.

– Mi az, hogy nem tudsz befűteni? – kérdezték tőle felháborodottan ezek a „kedves” nevelőszülők.

– Úgy, hogy senki nem tanított meg rá – válaszolta fogcsikorgatva Árpi.

– Hát hogy akarsz így élni? És miért nem dolgozol? Már hetek óta itt lebzselsz. Meg kell fogni a munka végét!

Anyátokat… – mondta magában Árpi. Már három hete hajnaltól estig keresett valami munkát, de sikertelenül. Viszont, e „kellemes” beszélgetés után, másnap felkeresték ezek a „kedves” emberek.

26

.

Partium

– Szedd a sátorfádat, és menj, ahová akarsz – ennyit mondtak csupán, miközben úgy néztek Árpira, mint valami bűnözőre.

Anyátokat… – mondta, ismét csak magában.Azután szedte a sátorfáját és ment, ahová akart. Csakhogy: nem volt hova. Zaklatott hangon, dühtől fuldokolva fölhívott telefonon, én pedig azt tanácsoltam neki, hogy azonnal jöjjön vissza Budapestre, és ideiglenesen kérje vissza magát a kollégiumba.

Mérsékelt jókedvvel felvonatozott a fővárosba, ő, aki (saját elmondása szerint) másoknak csak: teher, személy, sebes és gyors volt mindig is. Mindig is csodálkoztam gyermeki túlzásain és diplomáciai analfabétizmusán!

Szerencsére a kolesz egyik igazgatóhelyettese kedvelte Árpit (amin én csöppet sem csodálkozom, hisz mindig is sokan kedvelték őt). Ő szerzett neki munkahelyet is, Pilisen, egy kertibútor-nagykereskedésben. Ahol lakni is lehetett. Ám, mivel szezonális volt, csak március közepén nyitottak újra. Addig Cegléden húzta meg magát, a régebbi nevelőszülőknél. És ismét a régi Árpi volt…

Pilisen mindjárt a legjobb barátjává fogadta Alex. Alex egy idősebb, de rendkívül játékos és irtó kemény németjuhászkutya volt. A raktárépületben volt egy jó kis lakrész, abban lakott Árpi öt hónapig. Árpi szerint izgalmas időszak volt. Már csak azért is, mert közvetlen felettese, Julcsi, szintén nagyon „kedves” volt vele. Első látásra meggyűlölte Árpit. Árpi viszonozta az ő érzelmeit, mint mondta: teljes nyíltsággal.

El tudom képzelni, milyen „szép” lehetett ott az élete. Csak költött, egyre csak költött.

Persze egyelőre még nem verseket, hanem abból a családi pótlékból, ami kilenc hónapos kora óta gyűlt egy folyószámlán, egészen tizennyolc éves koráig. Akkor aztán kivette mind a négyszázezret a bankból, és – idézem –: „egy igen kellemes, úri élet vette kezdetét”. Ami, teszem hozzá, elég rövid ideig tartott. Mert úgy elverte, hogy írmagja sem maradt. Illetve – hajmeresztő felelőtlenséggel – vett egy dobermann-kölyköt, nyolcvanezerért. Mindez a szokott forgatókönyv szerint történt: az intézetis gyerekek (akiknek úgyszólván sohasem volt pénzük), egyszerre hozzájutottak egy viszonylag nagyobb összeghez, és… a többit el lehet képzelni.

Herold jó vásár volt. Árpi erről meg volt győződve. A tenyésztő viszont úgy át… mondjuk, hogy: vágta, hogy az szinte mesébe illő. Árpi mosolyogva adta elő a sztorit.

– Képzelje, Kinga – mondta fülig érő szájjal –, a Kutyaújságból néztem ki a tenyésztő címét és telefonszámát. Egy szép szuka fényképe volt a hirdetés fölött. Na, mondom, ennek biztosan szép kölykei lehetnek! El is utaztam Szolnokra, ahol lakott az „anyuka”, egy telefonon egyeztetett időpontban, és megnéztem a kölyköket. Ők is szépek voltak. Kiválasztottam a picik közül egy kan kölyköt, és rögtön el is neveztem Heroldnak…

– Miért éppen Heroldnak?

– Azért, mert Alex törzskönyve szerint Alex egyik nagypapáját Abodányi Haroldnak hívták. És nekem nagyon megtetszett ez a név.

– Valóban szép név.

– Szóval ezért lett Herold a Herold… Hol is tartottam?

– Ott, hogy „rögtön el is neveztem Heroldnak…”

– Á, persze! Köszönöm. És azután kezdetét vette a szeánsz…

–A„szeánsz”?

– Mármint a tenyésztő szemfényvesztése.

– Hogyan?

– Várjon! – kacagta el magát – Mindjárt megpukkadok!... Hahaha!...

.

Partium

27

És míg őkelme a hasát fogta a nevetéstől, én közben majd megpukkadtam a kíváncsiságtól.

– Szóval? – próbáltam unszolni kicsit, hogy folytassa. Ő pedig folytatta. Már a könnyei potyogtak, a székről is majdnem leesett. Úgy tűnt, nem is tudja abbahagyni.Aztán, ha nagy nehezen is, de végül abbahagyta. És folytatta.

– Szóval a lakótelepi lakásból, ahol megismerhettem Herold, állítólagos édesanyját, lementünk a parkba – folytatta, lassan visszakomolyodva –, és a parkban volt szerencsém megtekinteni Herold talán-édesapjának egy rövid bemutatóját: tenyésztő barátja vad arccal egy ostort pattogtatott a kutya előtt, míg a tenyésztő uszította az ebet, aki rángatta a pórázát és nem túl nagy meggyőződéssel ugatott. Ez volt a mutatvány.

–Aztán?

– Aztán elsétáltunk a közeli kennelbe, a kölykökhöz. Csak nyolc hetes korukban lehetett őket elvinni, úgyhogy csak két hét múlva mehettem Heroldért. Mire két hét múlva megjelentem ismét, hogy elvigyem, már csak egyetlen kölyök maradt, a Herold. Herold Parvo-vírusos volt, sovány és beteges kinézetű. A tenyésztő, kérdésemre, hogy mi ez az egész, megmutatta, hogy ő az, akit annak előtte én kiválasztottam. Mutatta a tetoválási számot is, amit ki se lehetett venni, olyan halvány volt – éppúgy, mint Herold. Mindegy, gondoltam, vittem a beteg Heroldot. A tenyésztő megadta egy profi állatorvos számát, aki nagyon jól tudott fület vágni. A vicc az, hogy a tenyésztő nem adott törzskönyvet, a másik vicc pedig az, hogy ez nekem akkor fel sem tűnt. Herold, szegény, majdnem elpusztult.

De annyit vittem a pilisi állatorvosokhoz, hogy sikerült megmenteni őt. A pénzem legnagyobb része, tulajdonképpen Herold megmentésére ment rá. Na, de a fülvágás!

– Azt láttam rajta – vetettem közbe, mert hiszen ismertem Heroldot –, hogy a műtét nem nagyon sikerült…

– Az nem kifejezés! Először is: azt mondta, Herold, a műtét során nem fog vérezni.

Még a falak is véresek lettek. Aztán lerajzolt valami merevítő-szerkezetet. Megcsináltam, de rögtön le kellett venni róla, ugyanis ez a derék ember összevarrta Herold egyik fülének a porcait.Ami később úgy begyulladt, hogy ebbe is majd belepusztult szegény.

– Ez szörnyű!

–Az. Ez az egész persze szintén belejátszott abba, hogy az üzlet tulajdonosnője ezt mondja Árpinak, egy szép augusztusi napon: – Vagy te, vagy a Julcsi. Kettőtök közül valakinek mennie kell. Árpinak kellett mennie. Érthető, hisz addigra már úgy elmérgesedett Julcsival a viszonya, hogy iszony. Árpi az egyik munkatársának a fiánál kapott egy szobát. Ott élt egy hónapig (tehát egy hónaposszobában), Herold pedig a kertben.

Szeptember elején aztán, váratlanul, az egyik volt nevelője, Ákos bácsi – tulajdonképpen az én kollegám volt, még a Szondiból –, aki tisztelte és szerette Árpit, felajánlotta, hogy menjen el dolgozni Erdőspusztára, az akkor indult sertéstelepre. Ákos bácsi, mint szellemi vezető és egyben az egyik főnök,volt a telepen. Az egészet ő agyalta ki és ő működtette, és hát értett is hozzá, lévén, hogy agrármérnök végzettségű szakember. Árpi örömmel hagyta ott Pilist.

Szóval, minden azokkal a sertésekkel kezdődött. Árpit (és persze Heroldot) azonnal felvette a telep anyagi vezetője és egyben a másik főnöke, egy újszelesi újgazdag sváb ember. Újszelesen lakott Ákos bácsi is, a családjával. Árpi náluk lakott egy-két hónapig, szinte, mint családtag, míg albérletet nem találtak neki, egy kedves falubeli mamókánál, a 28

.

Partium

Marika néninél. Újszeles gazdag sváb falu volt. Felteszem, most is az. Természetesen továbbra is tartottuk – telefonon – a kapcsolatot. Árpi áradozva mesélt erről az időszakról.

– Nagyon nehéz, de ugyanakkor nagyon szép időszak is volt! – áradozott. – Azt az öt hónapot, kedves Kinga, még ha meghalok, se felejtem el soha!

Ismerve az ottani körülményeket, én ezen egyáltalán nem csodálkozom. Mint ahogyan a következményeken sem. Amelyek, higgyék el nekem, messzire, sőt megkockáztatom: igen messzire vezették Árpi sorsát. De nagyon messzire vezetne, ha erről most írnék. Úgyhogy: „Mindent a maga idejében” – mondta volt Lujza nagymamám.

A munka meglehetősen büdös volt – lévén, hogy disznókkal dolgozott. De mégsem volt neki büdös ez a munka – lévén, hogy disznókkal dolgozott. Hiszen a disznók – állítása szerint – „mind okosak és jó fejek”. És a fejesekkel meg a kollegáival is jól kijött. Egy darabig.

Persze, a munkát illetően nem kell mindjárt „disznóságokra” gondolni. De a munka oroszlánrésze – hogy ne mondjam –, szar volt. Ez érthető. Többszáz sertés alól naponta kiganézni, hát, nem egy leányálom, az biztos. Nem is beszélve az 50-80 kilós takarmányoszsákokról, amik, úgy kb. kéthetente érkeztek a telepre, és amiket a teherautó platójáról kellett villámgyorsan lepakolni. Szinte nekem is belesajdul a hátam, amikor elképzelem, hogy Árpi, a maga 60 kilójával alattuk rogyadozik.

– Ugyan, Kinga! – mondta legyintve – Valósággal pelyhek voltak azok a zsákok! Csak a hátamnak meg a derekamnak voltak egy kicsit… izé…

–Akkor is azt mondom: ez derék dolog volt tőled! – tettem hozzá biztatásul.

– Hát… De nem ez volt a legszebb az egészben.

– Nem? – Hát persze, hogy nem! Hanem amikor Herolddal mentünk etetni...

– Herolddal?! – estem egyik ámulatból a másikba – Hogyan?

–Adolog nagyon egyszerű volt. Ám ezt még megelőzte egy rendkívüli esemény.

– Úgymint?

– Az úgy volt, hogy egy idő után már éjjeli ügyeletet kellett tartanom az egész telepen és egészen egyedül. Csak a kutyák és a disznók tartózkodtak ott – másnap hajnalig, amikor is megérkeztek a munkatársak és felváltottak. Az egyik ilyen délutánon, amikor magamra maradtam, szokás szerint Herolddal körbejártam a telepet (nem volt kis telep), és rémületemre azt kellett látnom, hogy valamelyik ba… szóval az egyik kollegám nem zárta be rendesen az egyik kutricaajtót. Így aztán ki tudtak jönni rajta a süldő-kocák és összevissza kóricáltak a telepen. Tehetetlenül néztem őket, hisz egyedül nem tudtam volna visszaterelni azt a vagy 8-9, egyenként 150 kilós állatot, a helyükre. És akkor egyszer csak gondolt egyet Herold… Rám nézett, majd elfutott hozzájuk, és – bizony Isten így volt! – három másodperc alatt, futólépésben beterelte az társaságot az óljukba. Nem hittem a szememnek, de gyorsan rájuk zártam az ajtót és lehajoltam Heroldhoz, hogy gratuláljak neki.

– Herold? Egy dobermann? – hüledeztem.

– Úgy van. Senki sem tanította meg erre. Magától tette, ami tett. Ezt követően aztán megengedtem neki – hisz úgyis mindenhova követett –, hogy segítsen az etetésnél. Ezt sem kellett neki megtanítani. Jól is jött a segítsége, mert a disznók, ha kajásak, úgy feldöntik az embert, ha nem vigyáz, hogy még. Tehát, én kinyitottam a kutricaajtót, Herold meg berontott rajta, és addig nem engedte őket a vályúhoz, amíg ki nem öntöttem a moslékot a vödörből. Ez minden egyes ólnál és minden egyes alkalommal így történt. Herold

.

Partium

29

könnyebbé, biztonságosabbá és egyszerűbbé tette nekem a munkámat. Csak egy baj volt vele…

– Mi? – A telepre kellettek macskák, a sok egér miatt. Herold mindegyiket kinyírta. Esélyük sem volt szegényeknek. Herold borzasztóan gyors futó volt. Ezzel kapcsolatban aztán, sok kellemetlenségem volt, ami miatt néhányszor jól el is vertem a bűnöst. De a macskaölésről akkor sem nem tudott (vagy nem akart) lemondani. Heroldnak amúgy, volt még egy korrekciós fülműtéte, ami még rosszabbul sikerült, mint az előző. Ennek eredményeképp egyik füle áthajtott, és „szabályosan” rámerevedett a másikra, mint egy elcseszett sapka.Azóta kissé ellene vagyok az efféle kutya-fülvágásos módszereknek.

– Ez érthető. Na, és mit kellett még csinálni az „ügyeletetekkor”?

– Például ügyelni. Többször végig kellett járni a telepet. Aztán éjjel két óránként fel kellett kelni, ha ellés volt. Márpedig ellés minden éjjelre esett. Sőt, néha több koca is ellett egyszerre. És én elkezdtem statisztikákat készíteni… Én úgy gondolom, minden ezekkel a statisztikákkal kezdődött. Illetve a disznókkal.

Akarom mondani a disznókról készített statisztikákkal. Senki sem szorított kést Árpi torkának, mondván, hogy: ha nem csinálod meg ezeket a statisztikákat a disznókról, akkor…

Nem! Árpi önszorgalomból készítette ezeket. A főnökei meg is dicsérték érte, mert napra készek, és használhatóak voltak. És akkor már agrártudományi szakkönyveket is bújt éjjelente (az alvás helyett), továbbá elhatározta, hogy elkészíti a fúga képletét (az alvás helyett), mert annyira megszeretett egy Bach-művet… Nos, ha épeszű ember mindezt véghezviszi, vagy legalábbis megpróbálja, és nem kattan bele – azt a személyt csókoltatom. Árpi mindenesetre megpróbálta.

Ráadásul ez a nagyon kemény 95'-96'-os télen történt, úgyhogy hozzá kell még tenni, hogy sokszor hetekig lefagytak a ketrecekben az itató-csövek, és amiket egyenként kellett egy gáz-pörkölővel kiolvasztani – hogy aztán rögtön újra lefagyjanak. Tény, ami tény, Árpi a születésnapján szabadnapot kért, és felutazott Pestre, hogy meglátogassa a Mamát, aki éppen a Pszichiátrián töltött el egy kis időt. Az volt a különös, mesélte nevetve Árpi, hogy amikor bement, mint látogató, attól az orvosnőtől kérdezte meg, hogy melyik kórteremben találhatja a Mamát, aki pontosan egy hét múlva (ilyen jó viccei van a Véletlennek…) február 26-án vette fel őt, mint beteget, és aki igen megkedvelte Árpit. (Lehet ezen csodálkozni?)

Véletlenek amúgy szerintem nincsenek. Árpi írta egy versében: Véletlen csak az lenne,/ ha véletlen – létezne… Micsoda igazság! Hát nem rendkívüli? Nekem van egy pár titkos füzetem, azokba írom mindig a számomra kedves Árpi-aranyköpéseket és verseket.

Soha nem válok meg tőlük!

A kórházba kerülése napján már nagyon fáradt volt és zilált. Ez érthető, hiszen akkor már több napja semmit sem aludt.

Mikor erős nyugtatókat kapott, úgy zuhant álomtalan álomba, mint akit valósággal leszedáltak. Álmából késő délután, Ági nővére keltette fel, aki a barátjával jött – meg egy doboz cigivel. Árpi sírva fakadt örömében. (Pedig – kisgyermekkorát leszámítva – sose volt egy sírós típus.)

– Hát mégsem a Pokolban vagyok? – kérdezte zokogva Ágitól. Ők meg zavarukban csak a fejüket rázták. Árpi szentül meg van győződve róla, hogy pontosan akkor ért véget első gyermekkora.

30

.

Partium

Ószabó István

Rezgések hullámhosszán Nekem nem is volt tudomásom mindeddig arról, hogy a költészet ennyire létező dolog. tavasz telén télen túlon lépen lápon híren húron A rímek, a szavak...

Ahogy a perforálódott bél szövetén szivárog, ez mindössze, amit tudtam a fájdalomról.

Már tudom, a salak soha nem lehet olyan, mint egy vers.

Faggyas sosem-élt levelek drót-vázukról a sírokra hulltak – rezgések hullámhosszán ért el hangod hozzám.

.

Partium

31

Szigeti Lajos

Hungarikumok Ezerszáz éves ó-hazára koccint habzó márkás pezsgő, aszúbor, pálinka járja (szalámi, kolbász kíván fröccsöt) s halászlé, gulyás, pörkölt kerül a vendég asztalára.

100 tagú cigányzenekar húzza, vigadjon a csikós puszta, Balaton, Dunakanyar, Várnegyed, pendül cimbalom, perdül operett, tárogató búsul, sej-haj nótaszó (a magyar sírva vigadó) az 'Akácos út' hová vezet?

Csipke, hímzés, szőttes a mező, méz illatoz, fűszerpaprika terem, sólyom száll, mint ősmagyar íj, komondor őriz, puli terel.

Ezerjó szépítőfű fiatalít, hévíz buzog, hő-, gyógyforrás, törékeny porcelán, kerámia, tűzzománc ragyog – mozaik-ország.

Kihaltak nomád avarok, hunok s itt él Széchenyi szelleme, alkotók sora az értéktárban – világhódító hungarikumok.

32

.

Partium

Alapművelet Összeadás jele a fájdalmas kereszt – én + te: az egy.

Válogató Pompás virágbogár, fátyolka, színjátszólepke szépségversenyre kelnek és műsoron kívül egy csótány jut tovább.

S ti, erdő-mező virágai, nőszirom-, libatop-, liliomfélék, pillangósok, ernyősök, fészkesek hogyne vetélkednétek – Ligetek, kaszálók, rétek kifutóin százszorszépek, szemvidító árvácska, nefelejcs s te, tűzről pattant rózsa, illatozó szépségeim, vidám, beszélő fantázianevek, hiúságotok hol van?

Egy gomblyukba tűzött virág kitüntetés lehet.

Mi a vers?

A vers ördöglakat, mivel ítész matat.

.

Partium

33

RADMILA RadmilaMARKOVIĆ Marković

Baj a bajt éri, avagy a földműves egy napja A Nap lassan a zenitre ért, a távolban a délibáb víztócsákat varázsolt az útra. A traktor egyenletessen pöfékelve okádta magából a bűzt a kipufogón keresztül, ami csöndben szétterült a levegőben. A kabinban a hőségtől izzadságcseppek hullottak a lábra, kézre, a zsebkendő a zseben kívül várta a feladatát a hepehupás földúton néha-néha lecsúszva Péter lába mellé. Úgy gondolta Kis Péter, még egy sort felszánt, és indul haza. Elég volt erre a napra ebben a rekkenő hőségben. Nem ért a parcella feléig sem, amikor szakadozott az előre haladás, majd lassan megállt a nem éppen fiatal mezőgazdasági alkalmatosság.

– A fene enne meg! Rohadj meg! Te mihaszna, vén, akaratos hátramozdító!

Mennyié bébetűzne meg aki megcsinát?!

Elkezdett kotorászni a zsebében, és maga elé mormogta.

– Okos vót, aki kitaláta a mobil telefont, most nagyon jó gyün ebbe a helzetbe.

Tárcsázna, de se hívni, se SMS-t nem lehet küldeni. Lemerült. Még csak most szakadt a film. Jöttek a nyomdafestéket nem tűrő szavak egyike a másik után. Már emelte a kezét, úgy önkéntelenül, azzal a szándékkal, a földhöz vágja ezt a semmirevaló vacakot. Ekkor zúgás ütötte meg a fülét. Ha a szomszéd igyekezik hazafelé a földjéről, úgy gondolta, majd üzen tőle a fiáért, hozzon magával mestert is. Nem hagyhatja itt ebek harmadjára ezt a vacakot, mert még a végén lába kel.

– Mi van szomszéd? Pihenünk?

– Pihen a fészkes fene. Bedöglött ez a rosszvas. Jókó érkezté. Szój má be kérlek a gyereknek gyűjjön ki vontatóva, mester nem kő, majd otthon megcsinájuk.

– Mi történt?

– Leállt.

– Hadd nézem meg, hátha lehet rajta segíteni – szólt a szomszéd.

Nézegeti a motort, nem lát hibát.

– Te szomszéd! Van ebben nafta?

– Van hát! Tegnap attam a gyereknek píszt, töcsse teli a tartályt.

– Na, nézzük meg. Te szomszéd, ebben nincs nafta. Ezért áltál meg.

– No, az anyja szentöltessíkit. Csak haza mennyek. Lesz neki hadd el hadd.

– Ne szaladj a rúd elébe. Előbb hallgasd meg a gyereket.

– Szomszéd ugorj be hozzánk, oszt mond annak a mihasznának, hozzon egy kánává. Hazahajtom a traktort, meg megtankolok én.

– Megyek, szomszéd. Itt lesz a gyerek nem sokára, csak ne idegeskedj.

Péter gazda, akit a faluban jó kedélyű, vicces embernek ismertek, lassan kezdett megnyugodni. Nincs is nagy baj! Engem evett a magam fenéje. Hogy nem jutott eszembe ellenőrizni van-e elég nafta a tartályban. Eddig azt hittem én vagyok a jobb koca-mester, de úgy láccik, ez a fiatala szomszéd kikupálódott, oszt túltett a mesterin, mármind rajtam. Péter az út menti fa alá húzódott az égető napsugarak 34

.

Partium

elől, és rágyújtott. Ahogy ott elmélkedik mindenről, ami az eszébe jutott, ismét traktor zúgását hozta a meleg levegő. Ismerős traktorista vezetett. Amikor meglátta Pétert, lassított, és kiszólt a kabinból.

– Jól van Péter bátyám, vagy csak pihenget?

– Jó se vagyok. Nem pihenek. Tűnődök.

– Ugyan min?

Nem tudom, az én fejem üresedett ki hamarabb. vagy a traktor tartálya. Tudod, pisával nem halad ez a masina – és rábökött a traktorra. –Anafta meg eefogyott.

– Sose búsujjon, van nekem a kánában pisa helyett nafta annyi, hogy hazahajthatja a traktort.

Atöbbi már gyerekjáték.

– Köszönöm, de üzentem épp a zelébb a gyereknek… – mondta volna tovább, de az ismerőse leintette.

– Mire ide ér a gyerek, addig beesteledik. Nézze, itt a kána, öntse bele a traktorba a tartalmát.

– Te, gyerek, biztos nem pisa van benne? Nektek, fiataloknak mindent kiad az eszetek – és mosolygott hozzá.

– Szagoljon bele, akkor megtudja - huncutkodott a fiatalember.

A naptól felforrósodott traktor fém része okádta magából a meleget, de a földműves lassan az idő múlásával tavasztól őszig hozzászokik a nagy meleghez. Beleöntötte a kanna tartalmát a tartályba, beült a volán mögé, és elindultak mindketten.

A kabin belseje szaunával vetekedett. A szélvédőn kinézve a síksági ember szemének a távoli láthatár végéig a kék ég alatt a zöldellő kukoricatáblák, mellettük a frissen szántott feketeföld nap, mint nap változást mutat a hozzáértő szemnek. Akaratlanul is figyelnek, összehasonlítást végeznek, és találgatják, milyen termés várható ha… és elég sok ha van ilyenkor. A biztonságérzetet legtöbbször az időjárás változtatja szorongássá. Sokszor az eget figyeli Péter is a többi földművessel, persze a TV-ben az időjárás jelentést is kíséri az egész család. Féltek az égi háborútól, de főleg a jégveréstől.

Már nem is tudja Péter, mikor vette át megboldogult apjától a tíz hold földet, meg kivett árendába még ennyit, jószágot nevel, hasonlóan, mint azt az apjától tanulta. Volt és van a házban anyakoca malacokkal, három tehén, aminek a tejét eladva, árából kitaníttatták a fiukat. Ők már fejőgéppel fejnek. A földet nem kocsilóval művelik, hanem traktorral, még egysoros csőtörő gép is áll a fészer alatt.

Amíg haladt hazafelé, ezen morfondírozott.

Milyen nehéz lehetett apámnak. Mi gyerekek fő se foktuk. mennyit szenvedett értünk. Nekem se könnyű, de neki… Nem csuda, ha hetente eccé kocsi-lóval megát az útba eső kocsma előtt. Mindenki tutta, az öreg Péter iszogat, mer a fia vót a Kis Péter, tehát az öreg Péter borozgat a kocsmában. Könnyű volt rágyünni, mer a mura lovai árúkodva átak a kocsmaajtóhó közee. Jó esett neki a füstös teremben, terítetlen asztal mellett meginni pár fröccsöt. Egyszer azonban megesett vele, hogy többet ivott a kelletiné, majd nagy szóvaa, hangosan kereste a kocsiját, lovait, közbe már font űt a bakon. Lett ebbű bizony szólásmondás: Keresi, mind Péter a kocsiját.

.

Partium

35

Visszatérve Kis Péterhez, mert akármennyire túl volt az ötvenen, a faluban őt mindenki Kis Péterként ismerte.

Hazaért, és rögtön fülön fogta a fiát, aki mentegetőzött.

– Igaz, tegnap elfelejtettem tankolni, de reggel nem szólhattam, mert édesapám korán elment, én még aludtam, az este meg amikor hazaértem, édesapám már aludt.

–Amobilt mé nem tőtötted fő?

–Azt a mama szokta, nem én.

– Most megmosakodok, oszt együnk, mer farkas éhes vagyok.

Ebéd után a nejével a jószágok körül tevékenykedtek. Itatták őket, összeszedték a tojásokat, és bementek a szobába.

– Te, Péter, úgy éget ez a Nap, mind amikó vihart tol maga előtt.

– Erre én is gondótam, csak jég ne legyen.

– Ne is emlegesd!

Bent a szobában az asszony lepihent, Péter nézte a TV-ben az olimpiai játékokat.Arra lettek figyelmesek, hogy morajlik az ég.

– Gyere asszony gyorsan, rendezzük el a jószágokat. Sose lehet tunni.

Alig lettek készen, már a villámok is hozták maguk után a mennydörgést. Gyorsan kihúzták a falból a vezetékcsatlakozót, közben a villám csapkodott olyan hangosan, mint valamikor gyerekkorukban. Befejezték a kikapcsolást, amikor óriási csattanás rázta meg a levegőt. Összerezzentek. Nem szégyen, mindketten félve várták a tomboló vihar elvonulását.

Amikor minden lecsendesedett, a szél sem süvített, az eső sem zuhogott, se villám, se dörgés, a házaspár kiment a libákat, kacsákat, tyúkokat kiengedni az udvarba. Benéztek a tehenekhez is. Volt mit látni! Mindhárom a földön feküdt élettelenül. A feleség elkezdett jajgatva sírni. Péter elcsukló hangon, alig hallhatóan hajtogatta.

– Az Isten verje meg! Az Isten verje meg! Oda minden haszon! Most mit tegyek?

Kis idő után így szólt a még mindég zokogó feleségéhez.

– Hívom a hentest.Ahúsuknak semmi baja sincsen.

Aznap elkeseredés borította be a házat és lakóit. Másnap reggel se lett volna szebb, de Péter így szólt.

– Ne keseregj má! Gondókodj! Nem jobb, hogy a tehenekbe csapott a villám, mintha mink fekünnénk itt mozdulatlanul?

– Péter, Péter, te még ebbű is tréfát faragsz.

– Ha akarod, dühönghetek. Hátha főkel az a három nyavalyás tehén.

– Hát próbádd meg – mondta az asszony, és kiment a szobából.

36

.

Partium

Antal A ila

Huszonegyedik századi álom, lepkével Szervusz – rebbent elém a kerti asztalra a zöldarany lepke, s összezárta szárnyait.

Szervusz – mondtam –, hogy vagy?

Ne is kérdezd! – bókolt apró fejével, és aggodalmait kezdte sorolni.

S míg beszélt, évtizedek húztak, évszázadok süvítettek el felettünk.

Hát nem könnyű lepkének lenni – nézett rám végül, s tovatűnt.

Embernek sem – dünnyögtem magam elé, s elindultam az idegenné kopárult vidéken, hogy kétségeimet bizonyosságra cseréljem.

Hazai változatok Szél borzolja a faluszélen a kórókerítések citeráit könnyű borok és nehéz pálinkák vetélkednek a sárutakon lézengők álmáért aszfalt alatt ó-udvarház rázkódik a csúcsforgalomban lemállik a fatemplom zsoltárainak percegése a szupermarket üvegfaláról pókhálóba gabalyodott bogár a népdal a presszósarokban a ligeterdő fény-árny-foltos ösvényein nehéz megkülönböztetni a kirándulót a hajléktalantól

.

Partium

37

Szilágyi P. Katalin

Tóth Tihamér fogorvosnál Nincs mit tagadni, balul indult a napja. Özvegy Srimm Gyuláné általában a keddi napokat szokta volt kiválasztani arra, hogy bérlői szobáit a többi szobákkal egyetemben takarítás címen mindent elsöprő hadműveleti területté változtassa. Nem kupleráj ez kérem, szokta ilyenkor az őrületbe kergetni a kis cselédet a szobaurakkal egyetemben.

Ekkor mindenki, aki teheti szomorúan bár, de gyáván megfutamodik. Mert mi is lenne kedvesebb testnek és léleknek egy kiadós reggeli nyújtózkodás után, mint visszaszundikálni, mintegy a takaró jótékony homályába bújni a kellemetlenségek elől, mik a nap folyamán biztosan elérik majd az embert. De nem, nem lehetett, mert a lakást kora reggel felverték özvegy Srimm Gyuláné Matildka harci kiáltásai, ne oda tedd a lúgos vödröt te mafla, mert még beleesik valaki, a prakkolót keresd, ne az orrod vájd, hogy az anyád ne legyen szomorú. Így hát a bérlők lógó orral és pánikszerűen távoztak a szobákból, úgy is, mint Tóth Tihamér, aki a közeli Kis Pipába tartott. Itt szokta ugyanis elfogyasztani szerény reggelijét. A főpincér, ki már vagy félszázada a Ferikém megszólításra hallgat, előzékenyen hozta a frissen főtt páros debrecenit ecetes tormával és édes mustárral, egyenesen Klein úr csemegekereskedéséből érkezett ma reggel frissen az áru, két ropogós császárzsömlével és langyos tejeskávéval, szigorúan föl nélkül. És nehogy kimaradjon az aznapi Friss Újság. De ezt a maga fajta Ferikék nagyon jól tudják, mert a vendég az szentség a Kis Pipában.

Oh, hogy szerette hősünk ezeket a reggeleket! A friss abroszokkal letakart asztalok már nem is emlékeztettek a múlt éjszaka lumpolós kártyacsatáira, karikás szemű tárcaírók sem kornyadoztak, az alkohol és cigaretta bűzét is eltakarították serény ám láthatatlan kezek.

Minden friss volt és kedves, várakozás teli. Tóth Tihamér reggeli rosszkedvét feledve elmerült az újság és a roppanós debreceni olvatag világában. Világújdonság, hirdették a Schőn-féle elasztik gumiharisnyát, Bertás pasztillát ajánltak főfájásra hölgyeknek, és igazi szenzációt is talált, Magda, a szőrös testű tengeri hableány mutogatta magát rendkívüli látványosság gyanánt a székesfővárosban. Ezen kicsit elmélázott, Magda egynémely szőrös testtájékán. Majd kényelmesen eperlekvárt kent a császárzsömle utolsó falatjára és elgondolkodva elrágta.

Később Ferikém főpincéri minőségében akár meg is esküdött volna, hogy a hangos csikordulást meglehetősen hangos káromkodás követte, bár ezt Tóth Tihamér természetesen tagadta, a tény az tény maradt, hősünk kavicsra harapott a zsömlében. A baj eleinte nem tűnt nagynak, bár maga Erdélyi úr, a Kis Pipa mindig búsképű tulajdonosa jött elnézést kérni, szokásosnál is savanyúbb ábrázattal szorongatva Tóth Tihamér kezeit, biztosítva őt arról, hogy személyesen fog a pékmesternél elégtételt kérni vendége számára.

A fog, vagyis ami maradt belőle, dél körül kezdett el rendetlenkedni, eleinte tompa nyomással fájt, majd alattomos kis lüktetések szaggatták hősünk idegeit, ki pont akkor

38

.

Partium

próbált a város színházának zenekarában, hol prím hegedűsi minőségben előkelő pozíciót töltött be.

Nos, aznap az esti előadásra készülve nem várt fájdalom terítette le éppen akkor, mikor Eppstein Kornél a darab partitúrájának megfelelően megszólaltatta az üstdobot.

Tóth Tihamér becsületére legyen mondva, lüktető foggal ugyan, de végig muzsikálta az esti előadást is, de már nagyon gyötörte a kín, mikor Rózsika mama, a színház portás nénije behúzta utána a művészbejáró ajtaját. Keresse meg dr. Pirit, szólt még utána, a Bémer téren van praxisa.

Este Odollal öblögetett Tóth Tihamér és búsan nézte, amint a szájvíz törött fogának véres darabkáját koccantja a mosdótál porcelánjának. Később aszpirines álmai jótékony ködébe burkolózva elmerengett a doktor nevén. Dr. Piri.Azaz Piroska. Bájos név. Úgy találta, ilyen névhez göndör, dús haj illik, rövidre vágatva, amilyen most a módi, francia kis kalapja bűnösen naiv, kék szemei szinte gyógyítanak. Apró ám izmos fehér kezei gyöngéden motoznak a szájában, rágondolni is gyönyörűség, fehér köpenyének keményítő és levendula illata szinte beteríti a pácienst, és ahogy felé hajlik, telt keble hozzányomul, és azt mondja, tessen mán felkelni reggel van, kipucoltam a cipőit.

Pislogva könyökölt fel az ágyban és szomorúan konstatálta gyulladt ínye lüktetését.

Csak két embert kérdezett meg a Bémer tér közelében, az egyik egy konflis volt, ki a Piri névre rögtön egy közeli, hölgyek által vezetett, de uraktól látogatott intézményt ajánlott, hol van egy Piri, aki nem fogdoktor ugyan, de neki vannak a legnagyobb keblei a lányok között. Első osztályú, csippentett szemével.

A másik egy házmester volt, kis golyó fejű, unott arcú ember. Dr. Piri fogműterme, hátul az udvarban balra. De ne tessék kopogni, mert arra háklis. Közvetlen a kapu alatt mocskos arcú kisgyerek lekváros kenyeret evett. Ezt kihúzzák, pislogott gonosz mosollyal, látva hősünk fájdalmas ábrázatát.

Kis, fehérre meszelt váróhelyiségbe lépett, sehol egy tábla, pislogott bosszankodva, mikor bentről ütemes zajt hallott, egy bútor recsegése majd halk ám egyre erősödő női sikkanások, aztán egy fojtott férfihang hörögte érzékien, mindjárt, mindjárt, mindjárt meglesz. Kunéros helyzet, tagadhatatlan. Jólneveltsége dacára nagy vehemenciával feltépte az ajtót és a következő látvány fogadta: szőke ám kissé csapzott kisasszony ül a fogorvosi székben, vízkék szeme tágra nyílik miként a szája is (hogy is bírják egyes kisasszonyok ilyen nagyra tátani a szájukat), rajta lovagló ülésben nagydarab, fehér köpenyes úriember, ki éppen most mutat fel diadalmasan egy kissé véres fogat.

Mondtam, hogy mindjárt meglesz, kissé görbe volt a gyökere, nagyságos asszony.

Majd lekászálódva betegéről kérdőn nézett hősünkre.

Dr. Pirit keresem, rebegé Tóth Tihamér, széttekintve a kicsinyke rendelőben, talán biza a függöny mögé bújt a doktor kisasszony.

Dr. Piri Gusztáv, okleveles fogorvos, alázatos tiszteletem, csapta össze sarkait és nyújtotta kissé véres kezét bemutatkozásra a jó doktor. Parancsoljon talán helyet foglalni a kedves beteg. Majd energikus mozdulattal, ám mégis gyengéden becsukta az ajtót.

.

Partium

39

Kelemen Erzsébet

MŰFORDÍTÁSOK

Katariina Aila Hämäläinen (finn)

160. zsoltár Kérő ima Minden gazellára tulokra szarvasra legtisztább bárányra égőajándékra kérlek benneteket erdők vadjaira egyéves kosokra a szent áldozatra: elfáradt Kedvesem mellettem megpihent csendesen járjatok föl ne ébresszétek!

Fölmátkázott szívem áldd meg Uram kérlek védőszárnyam tárd ki hogy általad védjem szelek orkánjától pusztító tűzvésztől forró lavinától kénköves esőtől őrizzem Szerelmem az édeni kertet s a kibontott álmát álmaimba fűzzem

163. zsoltár Könyörgő ima (Töredék) Támadj fel kegyes szél légy erőnk úgy ítélj ……………………… elfogyott reményünk kivetett hálóban ……………………… kicsavart tölgyek közt elhervadt elszáradt sáskák közt mocsárban ………………………

40

.

Partium

dühüktől oltalmazz vérebek falkája sátrunkba betörnek − ne rejtsd el arcodat: pajzs nélkül lépkedek ……………………… jóságod tartsa meg Gazellám játékát őrizd meg védelmezd szárnyadat tárd ki ránk áldássá tetted őt Szerelmes-Kincsemet ……………………… könyörülj hallgass meg én Uram Istenem!

166. zsoltár Bánatos dal Mézet csepegtettek ajkaid Kedvesem a búza javával tápláltál engemet félő riadt őznek lombos otthont adtál a hajnali ködben subádba takartál s én hárfán játszottam a lábaid előtt füvet sarjasztottam olajfán víg hajtást daloltam ujjongtam az Úr színe előtt s megnyitott szívemet betöltötted jókkal megnyitott szívedet betöltöttem jókkal

.

Partium

41

megnyitott szívedet gonoszul ellopták megnyitott szívedet előttem bezártad…

Merre vagy Kedvesem sátradat hol lelem?

Végtelen a közel s még messzebb a távol merre jársz hol lehetsz a szomszéd lankáson távoli hegyormon? Éhezem szomjazom arcodat keresem lenyugvó napfényben kutatlak reméllek…

Csak egyetlen szóra álljon meg Idegen kérem el ne menjen kedves Ismeretlen mondja meg nem látta Kedvesem keresem kutatom nem lelem hajnal van vagy éjfél?

Kapuknak zárait megerősítették…

Ne menjen ó kérem ugye itt van közel nem mondta hová megy talán el is vitték nem tudja nem látta s ti sem jó emberek…?

Gyászruhám felöltöm könnyeim nem látja…

Gyászruhám felöltöm könnyeim nem szánja…

42

.

Partium

Viola Szandra

El Ízléstelenül volt.

Minden részlet máshova.

Minden ablak.

Apránként hordtam ki magamból a szobát.

15 évig. Folytonos búcsúzás.

Ahűtőmágneseket kidobtam, koszos cellux emlékeink lakapartam.

Abútorok hátát elégettük télen.

Nagyanyádtól örökölted, senkié volt már ő is.

Gyermekként jól begyakoroltad a káromkodás-varázsigéket.

Avas fotelokba fektetted magad, romlott ételt.

Magunkat nézünk a tévében, mi vagyunk a tv visszája.

Végre kielégülsz velem, ha elmegyek innen.

Otthonnak Na végre kifoszthatlak ruháidból, gondolataidból, nincstelenül teríthetlek az ágyra, végre otthontalan leszel, kiszolgáltatott, hogy megszánjalak, befogadjalak, akár haldokló lennél, úgy szeretlek, mintha egy másik világból lopnánk minden határidőn túli ölelést, még jó, hogy mindeközben még élni is elfelejtünk így hát nem is telik az élet, nincs idő és nincs hely sem, csak a folyton változó térköz két tenyerem közt és közted, amint belebújsz ölelésembe, amint belépsz karjaim fehér szobájába.

.

Partium

43

Lengyel János

Elmélkedés Budapesten Mitracsek gondterhelten és feldúltan lépkedett a Nagykörút forgatagában.

Valahol, valamikor azt írta az újság, hogy ez a több nevű aszfaltkaréj KözépEurópa legforgalmasabb körútja. De Mitracsek csak testben volt jelen, elméje máshol járt, mint közel-keleti migráns úgy hagyta magára hazáját, tulajdonosa koponyáját. Miközben a Walking Deadből kilépett zombiként haladt előre, még mindig viaskodott benne a két álláspont, még nem hozta meg végleges döntését. Erős volt benne a fájdalom, a csalódottság és a düh. Úgy érezte, hogy minden bajáról az író tehet, a felelőtlen billentyű-betyár, aki arcpirító cinizmussal rajzolta meg életét, döntött a sorsáról. Ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy bármilyen legyen is az író, mégiscsak ő a teremtője. Ő, Mitracsek Ödön, az író jóvoltából létezik, létezhet. Ki hallott már olyat, hogy a teremtmény perbe fogta a teremtőjét?

– Helló, szia, szabad egy pillanatra – szólította meg egy mosolygós arcú hölgy, aki a Krisna tudatú hívők jellegzetes ruháját viselte, kiegészítésként a távol-keleti cipő-ontó boszorkánykonyhájának egyik termékét húzta a lábára.Adjunk a részletekre! Időt, pénzt, szakmai tudást, hagyománytiszteletet, hiszen az ördög is a részletekben nyugszik. Őt pedig dőreség lenne felkelteni.

– Na, tessék, itt a válasz, az ómen, egy felsőbb hatalom véleményének megnyilvánulása – gondolta. Ám ekkor éles katanaként hasított elméjébe a gondolat: Hiszen ez a felsőbbrendű lény maga az író. Ő csavarja ki, az események láncolatát, hogy elriassza a végzetes tettől. Végzetes, de nem az ő számára – gondolta Mitracsek. – Na, hát akkor, ha ilyen megtévesztéssel akarja elkerülni a pert, én megadom neki ezt a kellemetlenséget. Eldöntetett.

– Hagyjon békén ezzel a szent maszlaggal – mordult rá a nőre Mitracsek és folytatta útját. A kapualjban ülő, jobb kezét kérőn maga elé tartó idős férfi láttán bosszúsan kapta el a fejét.

– Mindenki az én pénzemre pályázik – gondolta. Aztán led izzóként gyúlt ki elméjében a felismerős, ami egyben fájó tény is, tulajdonképpen nincs is saját jövedelme, tehát adót sem fizetett soha. Jogi értelemben véve, merthogy azért az író mindig gondoskodott a megélhetéséről. Legalábbis amíg élt, amíg életben tartotta. De, hogy is volt ez? Hirtelen megfájdult a feje, amikor megpróbálta nyomon követni az imént útjára engedett gondolatot. Ám az olyan gyorsan távolodott, hogy Mitracsek lemondott a további üldözéséről, de miért is üldözte volna, inkább magát érezte üldözöttnek, számkivetettnek. Igen az író kivetette őt a nagy irodalmi sztyeppe legszélére, sőt száműzte a bogáncsos sötét sűrűségbe. Még a kis-hazácska, Kárpátalja földjéről is eltakarította, azaz a földbe írta,

44

.

Partium

egy szűk fadobozban, úgy két méterrel a felszín alá. Sötét gondolatok, sötét távlatok.

A pályaudvar előtt nagy tömeg és hangzavar fogadta. Sötét arcú emberek okozták a közép-európai zűrzavart, valóságos lingva babelica vette birtokba a környéket. Persze ilyen nem létezik, ezt is csak Mitracsek találta ki, hiszen annak idején az íróval irodalmi és nyelvi előadásokon is részt vett.

Ahogy a körút kanyarodik, térjünk mi is vissza hősünkhöz, aki (természetesen) egy kopott kocsma előtt állt meg. Ismerős hely, szag, arcok, érzés. Belépett, a teremben az ilyen egységekre jellemző kép fogadta, vagyis a falakon nem voltak képek, csak néhány régi plakát, meg lapos televíziók. Egyiken focit, másikon teniszt közvetítettek. Novák Djokovics próbálta népszerűségi párviadalban legyőzni Lionel Messit. A pult mögött mosolygós hölgy várakozón nézett rá, mármint az érkezőre és nem Djokovicsra, mert az ő mérkőzése Budapesttől messzi zajlott.A pultos már benne volt a korban, de a fáradtság málló vakolata mögül még itt-ott előkandikált egykori szépsége, de volt, akinek még ma is gyönyörűnek tetszett, a pult végében pohártól kividult arccal fátyolos szempár figyelte a jókedvszérum angyalainak eme istennőjét.

– Mit adhatok uram? – mondta volna, ha Mitracsek egy jobb helyre lépett volna be, de nem.

– Szia, mit kérsz? – hangzott el valójában a kérdés.

– Igazságot.

– Sajnos azzal nem szolgálhatok, de ha gondolod, elmondhatod mi bánt!

Meghallgatom, most úgysincs nagy forgalom, és hidd el, van már ebben gyakorlatom. Az évek során képzett pszichológus lettem a pult mögött, ha lenne hozzá időm, több könyvet is megírhatnék. Biztos besztszeller lenne, ez már tuti igaz.

– Ne beszéljen nekem itt írókról! – fortyant fel Mitracsek. Inkább adjon egy üveg Ászokot! – Sopronban arany az élet.

–Azonnal – szólt a pultos. Úgy látom itt nagy a baj, ha ennyire feldúlt az úr.A nő szemében egy pillanatra kigyulladt a bosszúság-jelző, de rutinos mozdulattal nyitotta és tette a pultra a sörös üveget.

– Elnézést kérek, kissé elragadtattam magam! Csak eszembe jutott valami – azzal Mitracsek elvette a sört és belekezdett a történetébe.

A pultos nőt láthatóan érdekelte a téma, ez most más volt, mint a naponta százszor hallott tucat történetek. Olyat még sosem hallott, hogy egy irodalmi alak fellázadt és perbe fogta az íróját, amiért az megírta halálát, ami persze az irodalmi alaknak, aki Mitracsek úr volt az, ez fenemód nem tetszett.

A bejárattól jobbra eső asztalnál egy szőke negyvenes kavargatta a kávéját.

Előtte papírköteg, némelyik hollandul volt írva, de ezt rajta kívül csak a narrátor tudja, mert a kocsma közönsége nem igazán volt járatos a batáviai, vagy a zeelandi dialektusban. Bár az igaz, hogy egy másik asztalnál egy szemüveges

.

Partium

45

férfi spanyolországi élményeit ecsetelte az ősz hajú nyelvésznek, aki fogékony volt minden újra, minden egzotikusra. Általában fiatalabb barátjával szokott betérni az ivóba eszmét cserélni, de ezúttal nem volt vele, mivel az éppen ezt a történetet meséli. De térjünk inkább vissza a szőkéhez! Gondterhelten kortyolt bele a kávéjába, mint, aki a Kékszakállú herceg várában raboskodik, és azon töpreng, hol késik Béla, hogy megszabadítsa kilátástalan helyzetéből. Miután elfogyott a fekete leves, belekezdett egy újabb feljelentés megírásába. Évek óta próbálta perbe fogni elrontott életét, de a múltat nem lehet visszahozni. Ezt már az a férfi mondta, ha lehet így megszólítani, aki éppen most lépett be a kocsmába.

Kopottas öltözetű, zsíros hajú, elhízott, pedig még fiatalnak látszik. Patkányforma fejéből ravasz szemekkel mérte fel a helyiséget. A pultnál ülő Mitracseken megakadt a tekintete. Ismerősnek tűnt számára, de azt már nem tudta, honnét. Biztosan innét – gondolta, aztán leült a nővel szemben, aki egy szál cigit kért tőle. Szokása volt. Miután átvette a bűz-rudacskát, mindketten kiléptek az utcára. A szőke, miközben öngyújtót vett ki a zsebéből, elszórt néhány búzaszemet. Szemet, szemért, de ezt már Mitracsek sem érti.

A pultos közben érdeklődve hallgatta a különös vendéget, olykor hümmögött, vagy a fejét csóválta. Így akarta demonstrálni, már-már tüntetőleg, mennyire figyel, mennyire érdekli Mitracsek története.

– Hát igen, van ez így. Ilyen az élet – azzal rutinosan felbontotta a harmadik üveget és a közben elgondolkodó férfi elé tolta. Mitracsekből pedig elapadhatatlanul ömlött a szó. Kezdetben még rendezetten adta elő történetét, de később a meseszövése, talán az elfogyasztott söröknek köszönhetően csapongóvá vált.

– Mondja már meg, hogy is hívják a maga íróját? Lehet, hogy még ismerem is. Szoktam én olvasni. Meg erdélyiek is szoktak ide bejárni. A Laci is szabadkai.

Mitracseknek fel sem tűnt, hogy a nő átváltott magázásra, hiszen ez az alak, nem akárki fia. Mármint, hogy ő.

– Beregszász Kárpátalján van – fortyant fel Mitracsek, azzal kiitta az utolsó kortyot, majd elköszönt a meglepett hölgytől.

A kocsmát elhagyva a körút zajába lépett, a villamos dübörgése fájón hasított fülébe: combino, combino, a sárga combino! Lelki szemei előtt egy keleti, igencsak közel, mondhatni közelebbi keleti kisváros utcái bontakoztak ki. Elindult a folyó felé, a túloldalon bátor nők és férfiak szédítő magasságból ugrottak egy tenyérnyi medencéből, jutalmuk az élet. Útját egy hajléktalan tekintete kísérte. Alakja ismerősnek tűnt. Nagyot kortyolt a műanyag palack tartalmából, miután újra a hídra nézett, a férfit már nem látta. Mintha elpárolgott volna. Elismerően pillantott a palackra és újra meghúzta.

46

.

Partium

Medgyessy Zoltán

Imádság-féle Itt vagyok Uram, itt vagyok újra, A szatmári végeken Hívatlan kíváncsi vendég Elfáradt utazó.

Még vagyok, hogy lássam Házad falán felfutó borostyán Megszentülését Míg bebámul elhagyott templomodba.

Korhadó gerendák, porladó téglák Egymást vigasztalják, Kihez is szólnának máshoz Mint az elmúláshoz.

Kerítésed fázós tolvaj hordja A többi az idő dolga.

Galambok költözőben Harangod rég eladták, Tornyodba belenőtt a vén tölgy ága Már talán a hit is árva Vagy mégis megszenved naponta Minden hasadó templompadban Add Uram, lakatra vert ajtódon Hadd kopogtassak Segítségedért Száműzött híveidért, dacoló falaidért.

Hogy ne hulljanak igéid porba Egyszer talán még Jut kenyérre és borra.

Hogy ne okozza vesztünket közöny fala Érjen el hozzánk Távoli harangod hívó szava, Ha néha mostohán is bánt velünk Áldó kezed itt a végeken, Elfelejtett házadért szólok alázattal, míg meg nem állítja Akaratunkat az enyészet.

Nagygéc, 2004 őszén

.

Partium

47

Sipos Anna

Ha kérhetnék tőletek Ha kérhetnék tőletek adjátok vissza a hitemet véssétek bele a lelkembe kiből – kitől vagyok Álmaimban üljetek körém szemetek tükrében újra én legyek a fény érezzem fehér a tisztaság átutazók között a tisztesség illatát.

Leláncolt titánjaim Csak a vágyaknak születtem ebben az elátkozott özönvíz-magányban s mint leláncolt titánok szalmabábja feltépni önnön vágyaimért már nem akarom mert tudom a májusi fényt: a büszke bikahavát a csillagokba ivódott szentírásokat az első lélekké szakadásban a kibomló zöld tüzek fényében amikor jöttem még láttam arcukat de mikor felütötte fejét sóvárgás már nem tudtam merre menjek elvesztek szemem elől fényeik.

48

.

Partium

PALÁDI PaládiZSOLT Zsolt

Egy szerény reklám Nincs elképzelése a jövőjéről? Kevés vagy semmilyen iskolával nem rendelkezik? Nincs szakképzettsége és nem ért semmihez? Megbízhatatlansága vagy szenvedélybetegsége miatt nem alkalmazzák? Ne essen kétségbe! Van az Ön számára egy remek ajánlatunk! Tanuljon tovább egy gyorsan fejlődő iparágban, mely folyamatos növekedést produkál! Legyen tagja egy nemzetközi gárdának, ahol sok fiatal és energikus embert ismerhet meg!

Vagy talán Ön is egy unalmas irodában szeretne szenvedni, undok kollégák és unalmas akták között? Szívesen nevetne együtt a többi kreténnel a főnök hülye viccein? Szeretne évekig várni az előléptetésre vagy idős kollégájának bekövetkező halálára szeretne bazírozni? Ugye, nem? Ennél jobb ajánlatunk van Önnek!

Ha a legszínvonalasabb képzésben szeretne részt venni és a legdinamikusabban felívelő pályát szeretné befutni, iratkozzon be a Bűnözők Egyetemére!

Szakmailag felkészült tanáraink a legkorszerűbb módszerekkel segítik Önt a pályáján. Olyan praktikus ismereteket adunk tovább, amelyeknek a való életben hasznát veheti akkor is, ha nem lesz bűnöző. Programunkon részt vehet mindenki, aki elegendő elszántságot és erőt érez magában a szakma gyakorlására és remekül tud másokkal együtt dolgozni egy multikulturális közegben. Külföldi vendégszereplésre minden évfolyamban biztosítunk lehetőséget. Világot szeretne látni? Mi nem ismerünk határokat! Komolyan vesszük a határok átjárhatóságát és élünk a nekünk adott lehetőségekkel. Velünk megismerheti Európát és több országban is felveheti a tetemes összegű jóléti segélyt. Népszerű szakunkon, a szociális juttatásokkal való visszaélés szakján óriási a túljelentkezés, de bátran ajánljuk a zsebtolvajlás, a lányfuttatás, az embercsempészet, a kábítószer-terjesztés és fehérgalléros bűnözés szakunkat is. A nélkülözhetetlen ismereteket terepgyakorlatok során sajáttítatjuk el diákjainkkal. Minőségbiztosítási rendszerünket a legkiválóbb orosz, ukrán és csecsen intézetek hitelesítették.

Gazdasági térnyerésünk mindenki számára nyilvánvaló. Vajon melyik üzletben tehet szert Ön százszázalékos haszonra? Eláruljuk: egy gramm kokainon százszázalékos haszon van! Vajon melyik árut lehet többször is eladni? A futtatók tudják a helyes választ: egy lányt számtalanszor lehet eladni.

Repertoárunk széles, ismerkedjenek meg néhány volt hallgatónkkal, akik széles spektrumú képzésünk eredményeképp ma európai hírnévnek, exkluzív megbizatásoknak és kitüntetéseknek örvendenek.

Sesztakovics Fedor, likvidátor: Egyszerű bérgyilkosként kezdtem és most a legnagyobb orosz megrendelé-

.

Partium

49

sekért felelős likvidátor menedzser-igazgató vagyok Moszkvában, egy multinacionális cégnél. A Bűnözők Egyetemén tanítottak meg arra, hogy élvezzem a munkám.

Zombori Yvett, könyvelő: Sohasem ismerhettem volna meg olyan behatóan a kettős könyvelés rejtelmeit, ha nem a Bűnöző Egyetemen kaptam volna a megfelelő oktatást. Hála fáradhatatlan tanáraimnak ma a kiskapuk keresésének mestere vagyok.

Bátori Bódog, stricikli: Az egyetemen nem csak azt tanultam meg, miként tárgyaljak a konkurrenciával és az ügyfelekkel, hanem azt is, hogyan bánjak a lányokkal. Pszichológia tanulmányaim segítségével az embereileg nehezebb esetekkel is zöldágra tudok vergődni.

Fátyol Zoárd, házasságszédelgő: A mi szakmánkban alapvető, hogy jó benyomást tudjunk kelteni. Az apró részletekre is figyelnünk kell, és soha nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy szolgáltatást nyújtunk. Ezt tudasították bennünk a Bűnöző Egyetem szakértői.

Csatlakozzon hozzánk máris, most kuponkedvezménnyel félévente csak százezer forint, amit Ön pár hónap alatt lelophat másoktól. Higgye el, megéri!

Szabadságot Svájcnak!

Több tízezer svájci migráns tart Kelet-Európa felé, a határokon torlódásokat okozva.Ajelek szerint szerint megelégelték az évszázadok óta tartó állandó biztonságot és egyhangú nyugalmat. Felismerték, hogy ez már a szabadságjogaikat korlátozza és elindultak a szabad világ felé.

A hatóságok jelentős túlterheltségre panaszkodnak és nehezen bírkóznak az új helyzettel. Tudósítónk a migráció okairól kérdezett néhány svájci állampolgárt.

– Elviselhetetlenné vált az élet számunkra Svájcban – nyilatkozta az egyik svájci menekült. – Izgalmakra vágyunk, de nem kapjuk meg.Azt hallottam, Magyarországon nem fogunk unatkozni. Úgy legyen! Nagyon vágyom már ebbe a csodálatos országba!

– Úgy tudjuk, a hivatalok alaposan megnehezítették a bejutásukat – vetette fel tudósítónk.

– Igen, és már ezt is nagyon élveztem. Mifelénk Svájban túl flottul mennek a dolgok, itt meg rögtön packázni kezdtek velünk. Nagyot vitatkoztam az egyik

50

.

Partium

modortalan ügyintézővel és az egyik rendőr fenyegetően felém ütött. Nem talált el, de a szándék megvolt benne... Érzem, hogy itt másféle élet vár rám. Nem akarok Schaffhausen órákat árulni a belvárosban, tovább akarok tanulni és biztonsági őr szeretnék lenni!

– A svájci jóléti rendszer egyszerűen kiköszöbölte azokat a kockázatokat a mindennapjainkból, amelyekért érdemes élni. Ma már csak egy váratlan baleset vagy egy betegség által élhetjük át azt a tragikus katarzisélményt, ami egy kelet-európai ember hétköznapjainak sajátja. Nem az önzés, hanem az a vágy hajtott Magyarországra, hogy átéljem az emberi lét tragikumát. Nem szeretnék örökké a napos oldalon sétálni, nem vonhatják meg tőlem a menedékjogot, át szeretném élni a lét teljességét – mondta egy filozofikus hajlamú svájci menekült.

– Most már igazán érzi, hogy él? - kérdezte kollégánk.

– Már az út alatt tudatában voltam ennek. A hegyeken való átkelés során egy rossz mozdulat, egy rossz lépés könnyedén véget vethetett volna a történetnek.

Szerencsére az emberséges embercsempészek sokat segítettek. Szerintem az embercsempészek érdemelnék az idei Béke Nobel-díjat, persze szimbolikusan, hiszen nem tudnék kiemelni egy embert közülük, nem is akarok. Ők mint közösség kaphatnák ezt az elismerést, mint egykor az Európai Unió.

A befogadók közül azonban nem mindenki fogadja örömmel az eseményeket. Egyesek inváziós hadseregnek titulálják a váratlanul beözönlő tömeget, mások riasztónak találják a bevándorlók szokásait és eltérő viselkedését.

– A svájciak köztudottan szorgalmasak és pontosak. Mi lesz így az egyedülálló magyar munkaerkölccsel? – fogalmazott egy helyi nő.

– A polikusok szerint hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy Magyarország már sosem lesz ugyanolyan, mint amilyen volt – figyelmeztetett kollégánk.

– De miért mindig mi alkalmazkodjunk? Tiszteljük mások szokásait és hagyományait, cserébe elvárjuk, hogy ők is tiszteljék a mi hagyományainkat. Például, hogy tartsák be a hosszú cigaretta- és kávészüneteket, gyakrabban térjenek át a valóságos munkáról a verbális munkára és néha ők is vegyenek részt az össznépi fúrásban – fejezte ki sarkos véleményét a nő, aki mint kiderült, munkaügyi szakértőként dolgozik egy állami intézménynél.

A sebtében összeállított szociológus bizottság javaslatára csepeli és kőbányai panelekben szállásolták el a bevándorlókat, mivel a legizgalmasabb területen, a nyolcadik kerület belsejében, az Illatos úton és a Hős utcában már nem maradt hely. Így is nagyon boldogok, és megrohamozták a környékbeli gyorséttermeket munkalehetőség után kutatva. Egyelőre élvezik a helyzetet – mondják, hogy a választásaiknak itt valóban tétje van, s hogy itt mindenkivel megtörténhet minden.

.

Partium

51

Heveli László

Civitas Csend.

Hiányérzetem leírhatom.

Sehová sem tartozom.

Csak Isten lát – de én nem hallhatom az égi város zaját.

a-n-g-y-a-l-o-s-v-e-r-s valahol a közeledben ülök az utca feléd fordult arca lett a magányod nekem új erőt hoz az alkonyat de te nem léphetsz át a tekintetek végtelenjén

Univerzum nézed ezt a képet amíg el nem tűnsz az univerzumában ahol egyetlen szem figyel rád és egyetlen kéz amiből megterem a sokaság

52

.

Partium

Dinók Zoltán

Egy írónő Álmosan fordult be a konyhába, látszott, hogy valami történet jár a fejében.

– Egy kávét? – kérdezte Miklós Ágit – Elfogadom.

Miklós éppen mérnök barátjával, Ferivel beszélgetett. Miklós kedves férjnek bizonyult, jól kereső állása volt. Ági írónő volt, de tanárnőként kereste a kenyerét.

Akönyveiből véletlenül sem tudott volna megélni.

– Milyen történet jár a fejedben? – kérdezte Miklós az írónőt – Hangulatember vagyok.Ami épp izgat.

– És mi izgat?

– Egy állástalan írónő – Mindig ugyanazok a témáid!

– Már kritikus is lettél? Erről csak ettől a perctől tudok.

– Ti aztán jól megvagytok! – szólt közbe Feri –Afeleségemnek vannak bogarai! Hadd ne soroljam! – válaszolt Miklós – Meg én se! – vágott vissza az írónő Feri nevetett. Közben itta a kávét. Miklós meg csinált Áginak egy csészével. A nő nem volt éhes. Ilyenkor még soha nem jött meg az étvágya.

– Még nem vagy éhes, igaz?

– Nem! – felelte kurtán az írónő – Mi ketten Ferivel már belakmároztunk!

– Egészségetekre!

Ahogy Miklós elkészült a kávéval, Áginak igazán jól esett az. Néha álmatlanság gyötörte. Itta, aztán azt mondta: – Szóval a novellám eléggé önéletrajzi ihletésű lesz!

– Elég sok olyan! – mondta a férje – Ne szólj olyan dologba bele, amihez nem értesz!

– Ehhez nem kell Shakespeare-nek lenni, hiszen mindig ugyanazok a témáid!

– Minden író ugyanazt írja egész életében! – legyintett Ági – Ez nem egészen így van! Ennyit én is tudok.

– Ha annyira tudod, cseréljünk szakmát!

– Jól van, na, ne sértődj már meg! Ági is enni kezdett. Feri úgy látta, hogy feleslegesen időzik itt, ezért búcsúzni akart.

– No, én megyek tovább dolgomra! – mondta – Maradj már! Még sok mindent meg se beszéltünk!

– Nem, az igazság az, hogy nem érek rá, további jó napot nektek!

Majd fogta a diplomatáskáját és lelépett. Miklós tudta, hogy Ági miatt teszi ezt.

Dühös volt feleségére. Ő meg csak reggelizett, jóízűen, mint aki három napja nem

.

Partium

53

evett. Eltelt egy öt perc, míg nem is szóltak egymásnak. Miklós arca és ábrázata, mint a rák, de nem akart veszekedni. Ági azt mondta: – Csak nem gondolod, hogy miattam hagyott itt téged a barátod?

– Hát szerinted mi miatt? – kérdezte kirobbanva, pillanatok alatt Miklós – Ne haragudj, én igazán nem akartam. Nem én mondtam neki, hogy menjen innen!

Miklós hallgatott síri csendben. Egy kávét készített magának. Arca újra visszanyerte színét, már nem volt puffadt s megnyugodott.

– No és mi az új írásod címe? – terelte el a témát Miklós Ági nevetett.

– Nem tudom.Acímét mindig utoljára találom ki.

– Fura író vagy!

–Adiákjaim pedig szeretnek! Épp azért mert író is vagyok egyben.

– Jókat mesélsz az irodalomórákon, mi?

– Nem mesélek, az igazat mondom! Sok író van akit nem tanítanak. Majd én elmagyarázom nekik.

– Nagyképű azért ne legyél!

– Nem ismernek annak!

– Hát… akkor ügyes vagy… jól leplezed… Ági megsértődött.

– Ne vágj már ilyen képet. Ez csak vicc volt…

– Jó a humorod! – mondta gúnyosan Ági De holnap már tanítok.

– Én is megyek dolgozni!

–Akkor rendben vagyunk!

Reggeli után Miklós telefonált az egyik barátjának.

–Akkor délben, jó?

S letette a kagylót.

– Kivel beszéltél? – kérdezte Ági – Csak az egyik haverral. Megünneplem a születésnapját.

– Csak nem a kocsmában?

– Nem! – válaszolt kurtán Miklós – pedig hazudott.

De Ági sejtette. Délben elbúcsúzott tőle.

– Minden jót! – mondta feleségének Ági nagyot sóhajtott.

– Minden férfi egyforma! Ő meg elővette a tankönyveket, illetve a dolgozatokat. Javítani kezdett, és jegyeket osztogatni. Tudat alatt pedig az járt a fejében, hogy nem valami összeillő pár ő Miklóssal… Ha sokáig így folytatja, ő bizony elválik…

De a diákjai sokat számítottak neki.

54

.

Partium

Tanulmány Be ha Zoltán

„Dala ma is friss élettel tele” (Ady korszerűsége) Ady Endre költészetének halhatatlan géniusza átragyog a teljes huszadik századon – de immár a jövendő huszonegyediket is éles fénnyel világítja be. Ez azonban egyáltalán nem tekinthető magától értetődőnek, ha mégoly közhelyszerűnek tetszik is. Hiszen a későromantikus vétetésű váteszi, prófétikus hangzásvilág megszólító ereje mára kétségkívül megfogyatkozott, hatástörténeti értelemben a régi klasszikusoknak kijáró tiszteleten túli poétikai kapcsolódásmódokat viszonylag kevéssé ösztönöz. Az Ady-hang különleges (irodalom)históriai egyszeriségének és folytathatatlanságának felismerése egyébként már Erdélyben is korán megfogalmazódott. Az „ötvenéves”, majd a tíz éve halott Adyról szólva (1927-ben és '29-ben) Kuncz Aladár egy korszellem megtestesülésének nevezi a költőt, akinek zsenijén keresztül játszotta el a kor a maga „komor és zord melódiáját”, „halálszimfóniáját”; s leszögezi, hogy a márványos, „éteri tisztultságba” – sőt a „mesebeliségbe” – távolodott és zárkózott Ady Endre: „a múlté”. Mert „a múlté az a világ, az a sok rettenetes szenvedés is, amelyet ez a szörnyű látomású vátesz megjósolt.” Az apokaliptikus pusztulás utáni életkezdés, a kiküzdendő új életöröm történelmi vágyának és reménységének az érzülete fűti KunczAladár szavait, miképpen a Dsida Jenőéit is, aki (szintén 1927-ben, a félévszázados születési jubileum alkalmából) ugyancsak azt taglalja, hogy „sötét magyar homloka körül babérkoszorúval, a nagy lelkek gloriolájával” Ady „belépett a klasszikusok mozdulatlan”, noha „lelkeket mozgató glédájába”, s hogy így – a mást kívánó korízlésnek engedve – senki többé nem írhat az ő hangján. „Örök magyar emberi új lírája a mai ember szemében már csak a múlt forradalmát jelenti” – még ha Erdély Trianon utáni lírájából „mindenhol kiérezhető az Adyintonálás”. Ady úgynevezhető „kanonizációja” tehát ekkorra megtörtént, nem kis részben a Dsida által is méltatott Magyar fa sorsa című könyvnek – Makkai Sándor nagyszerű 1927-es értelmezésének és értékelésének – köszönhetően. Költészetének bizonyos eltávolító „archiválása” éppen nem jelentette egyúttal világteremtő eredetiségének, univerzális látókörének, gyökeresen magyar és szférikusan egyetemes szellemiművészi teljességvarázsának és igazságérvényének a megkérdőjelezését. Verseinek összességét „Ady-Bibliaként” olvasó közvetlen utókora erőt és erkölcsi-szemléleti biztonságot merített belőle évtizedeken keresztül – a tragikus magyar szétszóratásban is.

S ha napjaink társadalmi értékválságának közegében, a posztmodern értékrelativizmus jegyében és nevében, s a jellegzetesen nemzeti sorskérdések iránti fogékonyság apályának időszakában olykor már nemcsak az adys tónusok, hanem a látásmód távlatainak az érvénytartalmai is elavultaknak minősülhetnek – akkor mégis mi adhat jelzést e kolosszális líramű idők fölött állóságáról, mindig revelációszerű aktualitásáról: a fénysugárzó fárosz iránymutatásának feltétlen tisztaságáról és eligazító állandóságáról?

.

Partium

55

Egyrészt talán e versvilág hallatlan esztétikai és poétikai összetettsége, amelyben bármikor előtérbe kerülhetnek korábban alábecsült sajátosságok, kielemzésre és újraértelmezésre váró tényezők; bizonyos legújabb irodalomelméleti szempontok szerint például a látomásos, hallucinatív szimbólumformákat megrétegző gondolati-retorikai többszólamúság, jelentéssokszorozódás elemei és alakzatai. Másrészt a modernség egész korszakát bevezető, korokon átnyúló alaphangulatokat és életérzéseket sugalló döntő felismerések biztosíthatnak máig és tovább ható közlésképességet ennek a beszédmódnak: azok a „minden Egész eltörött” típusú megnyilatkozásokban rejlő feszültségek, amelyek a végletes és végzetes fragmentáltság emberiségtörténeti dimenziójába nyilallanak és világítanak be, s amelyek a létezés lebírhatatlan változásairól (és változékonyságáról) hoznak hírt. Mert Ady éppen nem kerüli meg az emberi egzisztencia fundamentális ellentmondásosságát, lételméleti és antropológiai problematikusságát, a véges és a végtelen, a test és a lélek, a természet és a természetfölötti horizontjain kifeszülő ellentéteit és feloldhatatlan kettősségeit (sőt „ellentett indulatok egész kis kozmoszát hordja magában” /Németh László/). Eruptív, drámai ajzottságban csatázik, birkózik szerelem és mindenség, egyén és közösség, az Én és a Másik, élet és halál, ember és Isten egzisztenciális adottságaival és sorsszerű késztetéseivel, nekigyürkőzve s így samanisztikus médiumává is válva a megoldhatatlanságban való megoldáskeresésnek, a világtalánynak, a teremtésrejtélynek, a „Minden-titkoknak”. Költői univerzuma – a ciklikusan szervezett jelképi és fogalmi rendszerekben forgó, a létezés egészét a tudatalatti tárnáktól a globális földi történelmen és kulturális emlékezeten át az eszkatologikus perspektívákig hiánytalanul átfogó világteljesség – mintha a teremtett kozmikus univerzum analogonja volna: részjelentések törvényszerű összességéből kibontakozó, végtelen árnyalatosságában mozgósított, szellem alkotta mindenség. („Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem”. – Babits szerint: „Adynál is, mint Dantéban, az egész világ szimbólumok óriási láncolata, szimbólumoké, melyek szigorú egymásba illeszkedésükkel, szinte a valósággal egyértékű szövetet alkotnak.”) És nem utolsósorban ez a mitologikus és filozofikus teljességigényt egységbe olvasztó archaikus bölcseleti mélység az, ami szüntelenül elevenné tudja újítani ezt a líravilágot. Csak úgy árad belőle a metafizika – ahogyan Vatai László is annyiszor hangsúlyozza Az Isten szörnyetege című kongeniális monográfiájában. Mert Ady az örök művészet és költészet nyelvén, állandó szakrális hangoltsággal folyvást a legvégső létkérdések, őstények és ősigazságok felfogása, megragadása, kimondása felé tört. A lehető legszemélyesebb, legszubjektívebb átéltséggel, a legdrámaibbá ajzott önfeltárással és öntanúsítással közvetíteni, fejezni ki a legáltalánosabb emberfölötti létfilozófiai lényegvalóságokat: páratlan kísérlet ez a lelki univerzumnak a világmindenséggel egylényegűvé, homológ formátumúvá tágítására, abszolút expanziójára. Szembesülni minden lehetetlenséggel, megvívni minden töredékességgel, hiánnyal és relatívummal, átérezni a végesség és viszonylagosság meghaladhatatlan létszerkezeti kínját, megmerítkezni minden valószerű apóriában és létparadoxonban, s közben mégis sejteni és tudni a végokok transzcendens abszolútumát és rejtelmes primátusát. „Mert szörnyüséges, lehetetlen, / Hogy senkié vagy emberé /Az Élet, az Élet, az Élet.”

A legbonyolultabb, legszövevényesebb látomásos és szimbolikus, álomi és szürreális, extatikus és szecessziós képzetek rengetegének ősiségét és modernségét köti össze Ady a kijelentéstétel archaikus elementaritásával. Könyvtárnyi szakirodalom boncolgatja, hogy az érzékek összességét felbolydító vizuális, akusztikus és egyéb lírai hatás56

.

Partium

formák mélyén, a szimultán verselés beláthatatlan összetettségén (az ősmagyar tagoló ritmus- és dallammenetet az antik lendülettel és a nyugatos hajlékonysággal egyeztető komplex metrikai rendszereken) keresztül milyen szinte már versen, lírán, költészeten túli (mert a versformai jegyeket észrevétlenné finomító) sugallatképződés zajlik; hogy a mondatalakok hangsúlyos, nyomatékos, rendszerint ereszkedő hanglejtésű, kijelentéses karaktere miképpen sugároz úgyszólván mágikus, biblikus energiákat. Mert a mondandó közepébe vágó versindítás, a körülíró, képfejlesztő vagy képkifejtő ismétlésesség, a párhuzamosságokra épülő emfázisfokozódás, a tőszavassá sűrített, ekképpen mindenki számára érthető és mindenkire nézve egzisztenciális jelentőségű, létérdekű, szakrális atmoszférájú igazságközlés: voltaképpen az igei kijelentésmód nyelviségéhez és nyelventúliságához hasonul. (A költő „okvetetlen próféta lesz, vates, mert kijelentései vannak”; a „kijelentő nyugalmas tudatossága jellemzi őt”; „Ady csupa kijelentő mondat” – fejtegeti Babits Mihály.) A súlyosszavúság borzongató misztériuma a világrend felülmúlhatatlan önközlésének és próféciájának delejező mítoszi varázsához közelít. „A sorsom: menni, menni, menni / S az álmom: az Isten”; „Lesz, mozog és elfogy az ember. / Itt egy nagy Valaki kormányoz. / Nem látni őt emberi szemmel, / De itt van és kormányoz” – lehet-e ezt ennél elemibben, egyszerűbben, egyszersmind megbabonázóbb hitelességgel mondani? Letisztultabb szenvedéllyel, sugárzóbb lelki-szellemi, emberiművészi, erkölcsi és esztétikai értéktelítettséggel? Efféle és így talán valóban csak egyszer (ismételhetetlenül és utánozhatatlanul) volt mondható a magyar költészetben.

Amegérző és megértő lényegtudás genuin élményforrásaiból fakadó kijelentések, állítások, tézisek enciklopédikus bőségében derítik fel ember és világ egész lehetséges alapvonatkozás-rendszerét, a létezésszférák sorsmeghatározó érzéki és logikai viszonylatait. A nagy témakörök összefüggésrendszere metafizikai őstörvényszerűségek leképeződésévé gazdagodik. Élet és halál együtt mérendőségében az egység és a különbözés, az ellentét és az összetartozás, a paradox egymásból következés minden változata feltárulkozik („Lehet: Élet se volna, / Hahogyha nincs Halál, / Holott ott van mögöttük / Titokzatos Uruk, / Valami ős és vad, szörnyű / Szabálytalan Szabály”). Vonzás és taszítás, érzéki és szellemi, vágy és teljesülés megrétegződő és egybefonódó paradoxonözöne egy lírai (a vitalizmustól a halálmisztikáig feszülő és gomolygó) szerelemfilozófia demonstratív, felkavaró példatárává összegződik és lényegül. A szerelem mulandóságában is a végtelent ostromló, az időt legyőzni szándékozó, a szakadatlanul újraéledő lázas vágyakat és a beteljesülés halálos („víg halott”-i) vágytalanságát egyszerre és utolérhetetlenül hajszoló-kergető személyiség a tusakodás minden stációját végigjárja – az „elfogyni az ölelésben” kívánalmától a „lelkeddel hálni” óhajáig, a „meg akarlak tartani”féle eltávolító megőrzéskísérlettől a „csókokban élő csóktalanok” reménytelen reménykedéséig, vagy az „add nekem a szemeidet” individuumhatárokat lebontó kívánságáig.

De még a mámor, a tudatalászállás, az önkívület, a testhalál megannyi végletes és bonyodalmas jelenség-összefüggéseinek a beláthatatlan belátásáig is. És Ady Isten-élményében pedig – az ember–Isten-kapcsolat számtalan módozata révén – olyan vallásfilozófia boltozódik föl, amelyben a pszichikum érzelmi konvulziójától az egymásnak szükségképpen ellentmondó Isten-képzetek sokaságáig úgyszintén minden bennefoglaltatik. Makkai Sándor a személyes bűnvallás és bűnbánat katartikus mélységeire irányította a figyelmet, Barta János a misztikus, magyar és egyetemes ősmítoszi Isten-látás rejtett pszicho-ontológiai dimenzióira, Németh László a „teológus Ady” értelmi- gon-

.

Partium

57

dolati erőfeszítéseire és teljesítményére, Vatai László a keresztyén egzisztenciális átvalósulás fájdalmas folyamataira. S csakugyan, minden regiszter valóságos és autentikus viszonymódokat szólaltat meg: a perlekedéstől az önátadásig, a hálaérzettől a könyörgésig, a fohászos imádságtól a „hiszek hitetlenül” hitparadoxonáig, a közönyös Mindenható képétől a könyörületes, részvevő, Krisztus-arcú Úr megtalálásáig, el egészen a bölcseleti istenbizonyítékok logikai szofisztikájáig. Mert Ady lírai axiómái, gnómikus tételmondatai és szentenciózus megfogalmazásai az emberi gondolkodástörténet során felhalmozott végső kérdések és válaszlehetőségek drámai erejű sűrítményei. A ráció határainak innenső és túlsó oldaláról származó megkísértései az ésszel felfoghatatlannak.

Nemcsak a hangulatok: a tömör gondolatok nyelvi-eszmei katedrálisai is. Az, hogy „Te vagy ma a legvalóbb Nem-Vagy”, „létlenül is leglevőbb”, nem puszta aforisztikus szójáték: hanem (minden egyéb határtalan jelentéstartomány mellett) annak a hiparchológiai alapigazságnak is a pontos megfelelője, miszerint léttel, egzisztenciával a véges létező bír, a végső, abszolút valóságnak, a legfőbb valónak pedig érvényessége, fennállása, szubszisztenciája van. Vagyis ami nincs, ami „létlen” egzisztenciálisan, az fennálló valóságában ősörök; igaz tehát, hogy úgy nincs, hogy más dimenzióban mégis van. „Nem látni őt emberi szemmel, / De itt van és kormányoz.” „Ős magyar névvel: az ősÁllat” – mivelhogy a régi magyar nyelvben az „állat” szó állapotot, állandóságot (azaz: fennállást) is jelölhetett. S hogy „Itt: van egy legnagyobb Valóság”: tisztán cseng össze akár Canterbury Szent Anselmus theodiceájával, istenérvével is, mely szerint Isten mint legnagyobb valóság az, aminél nagyobb sem az értelemben, sem a valóságban nem gondolható és nem létezhető. És ez a szubsztancia az oksági létalapja az emberi szellemnek is: „Az Isten van valamiként: / Minden Gondolatnak alján.” Tehát nemcsak úgy az „alján”, hogy minden érzés, hangulat, feszengő lelki vágy, motoszkáló sejtés vagy spirituális ihletettség mélyén, minden szellemi törekvés alapösztönzőjeként, alapmotívumaként – hanem magának a szellemi létformának a tényleges, teremtő ontológiai fundamentumaként is. Ha ugyanis egyáltalán van emberi szellem, azt feltétlenül megelőzi a világban az ezt lehetségessé tevő képességiség; ha valami van, tehát lehetséges, akkor annak megvan az előzetes alapja, lehetőségi feltétele is. Az emberben megjelenő szellem – „minden Gondolat” – relatívuma (mint minden relatívum) csak az abszolút szellem lehetségesítő végokából fakadhat; mert bármilyen megvalósult létforma teremthetőségének a világszellemben eleve adva kellett lennie. – És nem egy nagy valami (vagyis öntudatlan objektív törvényszerűség) kormányozza a világot, hanem: „Valaki” – „teremtő s tartó”, „nagy ész”-szel. A személyes Fönnvaló, akinek alanyi szabadságában áll a világteremtő aktus is („Ő: a nagy-nagy Élet-folyóvíz”; „Ő: a folyásnak akarója, / Melynek forrása s vége nincsen”); a transzcendens abszolútum ekképpen kategoriálisan szubjektumszerű (vagyis szellem és nem tárgyi valóság) – miképpen például Hegel kifejtett tételeiben is. S metaforikus érzékletességében is mennyire lényeglátó transzcendencia és immanencia változékony összekapcsoltságának és másságának az ilyen kifejezése: „Az Isten a szivemben vagyon, / Csak néha-néha el-kisétál”. Vagy az, amely – mintegy skolasztikus luciditással – leszögezi az örök múlt és emlékezet által örökkévalóvá rögzítését minden valahai egyszerinek és megismételhetetlennek, s hogy milyen a hajszálhullásig mindenre kiterjedő gondviselés: mindenre, ami az időben, megváltoztathatatlanul, végbement: „az a nagy Valaki akarja, / Hogy az eszéből ki ne essék / Emléke egy ködmultnak”; „Hajunknak egy ősz, hulló szála / Följegyzett bú nála”.

58

.

Partium

S amilyen eleven az Isten-kérdés minden vetülete, épp olyan nyugtalanító az Adyféle magyarságproblematika összes vonatkozása is. Megdöbbentően érvényes sorstörténelmi és karakterológiai látleletek sorakoznak a „magyar Ugar”-ról, a „magyar Messiások”-ról, akik „Ezerszer is meghalnak / S üdve nincs a keresztnek, / Mert semmit se tehettek, / Óh, semmit se tehettek”, a „hőkölés népé”-ről, amely „Vertnek született, nem verőnek. / Önerejét feledte mindig, / Sohse szegzett erőt erőnek”, s amely „Nem rúg vissza, csak búsan átkoz / S ki egyszer rugott a magyarba, / Szinte kedvet kap a rugáshoz”, s „ha néhányan nem kiáltoznánk, / Azt se tudná, hogy őt pofozzák”; az „utálatos, szerelmes náció”-ról, hogy „nekünk Mohács kell”, és hogy nincs szánandóbb a magyarnál, mert „ősi nép” („regéknek ősi népe”) és „jöttment”; arról, hogy „Most alszik a magyar a magyarban. / Minden nációnak van terve. / A magyar azt mondja, ha tönkrejut: / Így akartam”; hogy „a földnek bolondja, / Elhasznált, szegény magyarok”: „Rossz, drága fajta, ki felé / Kerekedtek mindig a latrok”, de „En-sirásunkat végigsírnunk / Hangosabb sírások / Nekünk soha meg nem engedték”; hogy „húsvéttalan a magyarság”, s „Úgy elfogy a magyar, / Mintha nem lett volna”: „Hős fajom döglik, / Hiába harc, hiába fájdalom”; „Mert gyáva volt és szolga volt / S életét élni sohse merte, / A Sors, a sorsa, / Hajh, be megverte, be megverte”, így aztán „Elvész az ország, / Ha elfogytak az aszkéta szivek”: s „elveszünk, mert elvesztettük magunkat”. Kísérteties, torokszorító, vérlázító mai sorskérdés ez mind. Mint ahogy az a szükség, amely a „Hajlongni emerre, amarra: / Bús sorsot mértél, Uramisten, / A magyarra” állapotából, az „Önnön-valónktól félve félni / S elvegyülni törpe gyávákkal, / Halva élni: / Ezt adtad, Te, nekünk” nyomorúságából kiszakadva a magyar megmaradás, a magyar önállóság, az önálló történelmi magyar műhely megteremtésének távlata felé kell, hogy mozdítson. (Erre a forradalmas és függetlenségi, „kurucos-szabadságharcos” elszánásra – a „protestáló hit”-re és „küldetéses vétó”-ra – egyébként az érmelléki és a tágabb szülőföld is szinte predesztinálta Adyt; a „Hajdúszélen, Szabolcsban, Biharszélen, Beregben, Szatmárban, Ugocsaszélen, Szilágyszélen” élő, a „Tiszaháton”, a „Nyírben”, az „Érmelléken”, a „Berettyó-völgyben” meglátott magyarok lakta „tájék Magyarország dagasztó teknője”; „itt volt víg aratása a javított vallásnak, mert e nem demokrata országnak e tájékán született meg a világ legkülönösebb demokráciája”; „hiszen itt vannak, akik a Kálvin istenéből bölcs, külön, magyar Istent csináltak, errefelé nem koronáz Ugocsa, ezen a tájon verődött össze Esze Tamás kuruc hada. Ez itt a magyar föld, az első foglalóké, magyar, tehát véres, szomorú, fáradt, sivár, de harcos, de szép, de elpusztíthatatlan” – ahogy Móricz Zsigmondot üdvözölve írta.) Kelet és Nyugat, ázsiai tunyaság és despotizmus, illetve nyugati anyagelvű versenygátlástalanság, eltorzult egyenlőségés szabadságelvek, elvakult politikai és gazdasági erőszakfajták (embertelen kollektivizmus és kíméletlen liberalizmus) közepette, kétféle hatalmi diktatúra ellenében válhatna küldetéses néppé a magyar: a harmadik út erkölcs- és társadalomfilozófiai eszmemodelljének a termékeny kialakítójává – Ady nyomán és Szabó Dezső, Németh László, Kodolányi János, Bibó István és mások szellemében. Mert Ady éppen ennek a hiányát keseregte. Hogy egyrészt a magyar „uralkodást magán nem tűr”, másrészt „szabadságra érdemetlen”; egyfelől Keletről elszakadt („Jöttünk, mert hítt a nyugati Vagyon”), de másfelől „erőnk nincs a küzdelemre”. Viszont különleges, sajátos értékké emelkedhet ez a gyakorlati erőtlenség (hogy ennél „tragikusabb és szebb sors nincs / Isten és emberek előtt”): „Más fajta nép roboghat tova, / De íly szép, álmos, láncolt fajnál

.

Partium

59

/ Poétább faj nem élt soha.” A magyar tragédia, hogy „nekünk senki sem örül”, hogy „Mi nagy szépségünknek / Sohase volt ismerője / És merője, / Mert a magyar mindig dőre. // Voltunk páriái / Nagy és pénzes oknak, / Gazdagoknak / S befogó hatalmasoknak.” Ehhez képest sürgető a magyar megmaradás és a magyar értékidentitás kiteljesítése: „Van-e célja és nagy akarata, / Hoz-e valamit, ami övé, / Ami magyar, ami igaz maga?” „Most pedig jöjj, jó magyarság, / Nomádságnak szabad élte, / Nyugat ellen Nyugatot hozz / S csörtess új erőt a vérbe: / Sokáig nem tarthat ez a zavar.” S ez az eltorzítatlan keleti és nyugati értékminőségeket (szabadságot, egyenlőséget, testvériséget, „poétás” szellemiséget) egyeztető, új, vérátömlesztő nagy kísérlet volt és még inkább lehetett volna: 1956 harmadikutas, nemzeti demokratikus forradalma és szabadságharca.

Vatai László tisztán vezette vissza Adyhoz a huszadik század legfénylőbb magyar dicsőségét: a „Jövendő fehérei” a „szörnyű, sátáni eszme ellen lázadtak a magyarság és az emberség nevében”; „a munkásság 1956-os magatartásában csodálatos szépen ragyogott fel az örök magyarság”. De ha a „Templomot” (a magyar önazonosság és összetartozás, a lelki és morális nemzetegység szentségét) mégse építjük föl: „népét Hadúr is szétszórja”, s „fölolvaszt a világ kohója”.

Karakterológiai szempontból Barta János megkülönbözteti az agykéreg, a kortex tudatossága által irányított, illetve az úgynevezett szubkortikális személyiségtípust.Akortikális jellemformát elsősorban a normatív, fegyelmező, ellenőrző, kontrollvégző tulajdonságok határozzák meg, a szubkortikális pszichikai tartományokban viszont a legmélyebb archaikus, mágikus, mitikus imaginatív képzetek, primordiális ősvallási alapélmények, vitális ősérzetek, elementáris és fantáziagazdag „affektív hajtóerők”, a babonás, varázsos hangulatiság visszaérző elemei sűrűsödnek össze. „Adyban ennek a típusnak a jelentkezése merőben újszerű és forradalmi az addig évtizedeken át uralkodott közszellemhez viszonyítva: a kortexen orientálódó, morális-érzületi, normatív köztudatba berobban egy szubkortikális áradású, prelogikus, szenvedélyes és ösztönösen önkiélő egyéniség” – írja Barta János, s hogy nála „a cél: a szubkortikális, archaikus én formába öntése.” Nemzetkarakterológiai szempontból pedig azt állítja Barta János, hogy a magyarság „már kialakulásakor két nagy tömbből állott össze: a kelet-baltinak is nevezett ugor ágból és a turániból. Mindezt nem faji mitológia gyanánt értem, hanem szaktudományi megjelölésként” – fogalmazza (a költőt nyilvánvalóan ehhez az utóbbi széles etnikai áramlathoz kapcsolva), s hogy „az etnikai gyökerek tükröztetésére különösen alkalmas a költészet, amelybe az egyéni és a csoport-jellem könnyen kivetítődhet”; „ez a magyarág mélyéből hirtelenül felbukkant lángelme” – aki „az Ős-Kajánnal valahol Ó-Babilon idején találkozott” – „olyan ősi csoportélményeket, ősi sorsérzéseket, olyan régi közösségi sebeket és fájdalmakat aktualizál, amelyek az időben valahová az uralkodó nemzet-tudat és társadalmi tudat felszíne alá voltak szorítva. Ady a népe, a fajtája helyett vagy annak leglelkébe visszamerülve emlékezik és hordja magában a magyar múltat”.

S ha Ady extatikus-sámánisztikus jellemképletére akár még élettani, fiziológiai bizonyíték is rendelkezésünkre áll (a hat ujjal születés), a vele sok vonatkozásban rokon szellemiségű, sokban viszont eltérő habitusú Móricról ezt nehezebben képzelnénk; s mégis – tárgy, alkotó és alkotás bővérű eggyéolvadása, kiegyensúlyozott epikai méltósága mögött – Kodolányi János szenvedélytől fűtött különös révületet érzékel nála is: „Sámánszerű ember volt (…) kora hajnalon bezárkózva szobájába, vadul verte az írógé60

.

Partium

pet, s közben hangosan beszélt, kiáltozott, kacagott és sírt. Úgy is képzeltem őt, mint aki bikává válva bikával viaskodik. Vagy lánggá válva, lánggal (…) az ő (…) ihlete nem volt szándékosan fölidézett állapot, hanem megszállottság, teher, csapás, sors, elháríthatatlan roham.” Benne a magyar nép „rendíthetetlen tárgyilagossága”, „félelmet nem ismerő realitásérzéke”, „következetessége”, „minden embert egyforma higgadtsággal szemlélő demokráciája”, az erőszak előtt „lélekben meg nem hajló öntudatossága”, a hazugságok közepette is a „természeteshez való feltétlen ragaszkodása”, a „magyar paraszti ősréteg” nyilatkozik meg. Szellemóriásaink ugyanis nemcsak nyelvi üzeneteikkel, hanem lényük és magatartásuk nyelventúli, transzcendentális értékminőségeivel is szüntelenül üzennek nekünk és folyton-folyvást tágasabb eszmélkedésre hívnak, tanítanak minket. * Ady grandiózus műve tehát igazító és igazoló energiaforrásunk. Abban az értelemben is, ahogyan képkapcsoló nyelvi mágiája velőtrázó ráébredésekre vezethet. Csoóri Sándor egyik gyönyörű esszéje (Születésnapra, in: uő: Tizenhét kő a parton, Bp., 2007) beszéli el a felfedező Teller Ede emlékezését, hogy őt az Ady-szimbólumok és képzettársítások érzelmi-szellemi magasfeszültsége, többletenergiája döbbentette rá: „energiát nemcsak maghasadással lehet előállítani, hanem magfúzióval is!” S ez a transzformált Ady-szuggesztió sugárzik későbbi korok lírájának sok-sok darabjából is. Áthallások, reminiszcenciák, idézet-parafrázisok, allúziós hangütések utalnak rá mindmáig; „Dala ma is friss élettel tele” – citálhatjuk napjainkban is érvényesen Szentimrei Jenő Ady-ódájából.

Ady hagyománya, minden körülmény ellenére: élő örökségünk. Korszerűsége pedig nem más, mint örök időszerűsége.

Filep Gergő felvétele

.

Partium

61

Be ha Zoltán

„…hogy kitudódjék a világ” (Lászlóffy Aladár írásművészetéről) Az igazi nagy költők minél magasabbra jutnak, annál szélesebb környező övezetek fókuszába kerülnek. És minél gazdagabb, többszálú az összeköttetések sajátossá szőtt hálózata, annál feltűnőbbek lehetnek a különleges, soha nem ismert, egyénileg meghódított magaslatok. Az ormok, amelyek egyszeri nagysága a többihez fűződő kapcsolatoktól is függ. A valódi – a folyó időben megálló és abból kiemelkedő – költőegyéniségek rendszerint összefoglalók, újítók és követhető távlatokat mutatók; megőrzők és megnyitók. Művük pedig így mindig gyűjtő- és gyújtóponttá válik.

Terek és korok, torlódó térségek és irodalomtörténeti korszakok keresztútjain bontakozott ki Lászlóffy Aladár költészete, grandiózus életműve is, hogy félévszázados folyamatokon átívelő boltozatú szellemi építménnyé emelkedjék.

Fiatalos hit, társadalmi-történelmi, emberi-civilizációs remények és reménytelenségek, kisebbségi, erdélyi magyar sors, romániai nemzetiségi lét: képzelhető-e bonyolultabb konstelláció induló kolozsvári költő számára az ötvenes évek második felében? Forrongóbb lelki helyzet az egyetemes társadalomtörténeti progresszióba vetett elvont bizodalomnak és a valóságos diktatúra, a nemzet-, a kultúra-, a művészetcsonkító ideológiai rémuralom erőszaktételeinek az egyszerre történő megélésénél, átérzésénél. Lendülettel szárnyalni, álmodni és képzelődni a vágyakat szülő, érték- és eszménybeteljesítő jövőről, s közben megszenvedni nemcsak a proletkulttól fertőzött irodalompolitikai közeget, hanem a forradalom vérbefojtásának és meghazudtolásának a gyalázatát is.

Lászlóffy ötvenhatos – októberi-novemberi – diákkori (s persze a kilencvenes évekig közöletlen) versei ködről és statáriumról jajonganak, a „vaktába-szerte az egész népre” lövető kivégzőosztagok és „janicsárok” bűntetteiről, tankok tördelte fákról, romokról és félelemről, keseregve, hogy „véres város ma Budapest”, s a térképen „a magyar színt ne is keresd”. „Fekete ruha ma Magyarország”, „egyedül voltunk, egyedül éltünk, / egyedül halunk mostan meg”; elfeledve: „magyarok – voltunk”. A költészet azonban örökké kapaszkodókat, támaszokat keres – és talál. Lászlóffy Aladár a klasszikus modern magyar líra vonulatai közül leginkább a nyugatos és az avantgarde hagyományokhoz vonzódott, főként a babitsi, Szabó Lőrinc-i, József Attila-i tudatlíra, gondolati-bölcseleti létköltészet, tárgyias racionalizmus örökségéhez és inspirációihoz. (Szabó Lőrincről később, a hetvenes évek elején monografikus esszékönyvet is írt.) Az egyetemes filozofikus lírai tradíciók ihletését és a szabadverses modernizmus frissességét egyesítő eredeti hangütés, a félig-tiltott, alig-tűrt „polgári” („apolitikus”) humanista irányokhoz való odafordulás nyilvánvalóan bátor erkölcsi és esztétikai vállalásnak bizonyult a minőségtipró hatalmi diktátumokkal szemben. Az elfogulatlan, mindenség-igézetű lírai szenvedély magába ölelte tehát a nagy elődök ösztönzéseit, tágas, határtalan szemléleti horizontokat fogott át, kápráztató emberiségtörténeti, antropológiai, lélek- és léttani, kozmikus perspektívákat nyitott. A hagyományélesztő művészi törekvés így aztán eleven újító szándékokkal és eredményekkel fonódott össze: az áttételes, absztraháló, fogalmi költőiségtől az elmélkedő-érvelő, prózaversszerűen esszéisztikus-intellektualizált, logikai 62

.

Partium

veretű nyelvi formákig, az objektív, elvont-tárgyias líratípustól a depoetizáló, anti-lírai, (neo)avantgarde szövegvers-fajtákig számtalan tendenciára tárta ki az ablakot. És mindehhez csoportostul támadtak a szövetkező nemzedéki társak is: a köteteikkel nagyrészt a hatvanas évek elejétől jelentkező (első) Forrás-generáció kiválóságai Páskándi Gézától Szilágyi Domokosig és Hervay Gizellától Palocsay Zsigmondig. Változatosság és összetettség, világ- és művészetszemléleti igényesség, egzisztenciálisan elmélyült műveltségélmény, szellemi és formakultúra: vérátömlesztő (idősebbekre s majd a még fiatalabbakra egyaránt ébresztő) hatású, „korváltást” előidéző, az erdélyi magyar irodalom egészét „nagykorúvá” emelő tulajdonságai lettek ezek Lászlóffyék fellépésének. S a betöltött irodalomtörténeti szerep jelentőségéhez értelemszerűen tartozik hozzá mindaz, amit erőfeszítésük és teljesítményük máig hatóan elindított. Arra a meghatározó, jellegadó poétikai fordulatra, átalakulásra gondolhatunk, amely a hatvanas évtized végétől, a hetvenes elejétől az egynemű vallomásosság, a hagyományos élményi önkifejezés és önértelmezés beszédmódja felől a személytelenebb, sokszólamúbb és legfőképpen nyelvközpontúbb megszólalási alakzatok irányába tartott. A természetellenes határzárak miatt sokáig kevesen tudtak róla, hogy ez a Magyarországon elsősorban Tandori, Petri, Oravecz nevéhez köthető folyamat a kisebbségi magyar irodalomban is lejátszódott, sőt már a hatvanas években is javában zajlott; a felvidéki Tőzsér Árpád, Cselényi László, a délvidéki (symposionista) Tolnai Ottóék (vagy a párizsi emigráns Nagy Pál, Papp Tibor) mellett, velük párhuzamosan az erdélyi költők is megalapozói lettek máig hiteles, érvényes irányzatoknak, ízlés- és beszédformáknak. Felmérhetetlen szinte, hogy voltaképpen mennyi mindent és milyen színvonalon előlegezett meg például Lászlóffy Aladár abból, ami az új szenzibilitás és eklektika, a nyelv- és szövegjátékos versalakítás, az ironikus, groteszk, frivol hangvétel, a szóvicces, szócsavarásos nyelvi parádé, a személyiséghatárokat lebontó szemléleti, nézőpontmozgató viszonylagosság és többértelműség, az utalásos, idézéses, jelsokszorozó és jelentésszétszóró szövegköziség világképéhez és technikáihoz, vagyis általában a posztmodernnek (is) tekinthető irodalmisághoz vezetett. Milyen csúcsokra érve művelte és műveli ma is a szövegképzés, a szövegszervezés lenyűgözően virtuóz és átláthatatlanul sokszínű formáit, miképpen teljesítette ki az alkotásaiban feszülő hallatlan széptani értékenergiákat és végtelen nyelvi lehetőségeket („legnagyobb kalandként utazom a nyelvet”), s hogyan válhatott a szó, a „szövegek szövetsége” – a szóalak, a mondat, a szókép, az asszociáció, a lírai, prózai, esszéműfajú nyelvi katedrálisépítés – mintaadó, példasugárzó mesterévé. (Már korai nagy verseiben „a lírai én radikális átépítését”, „a személyiség decentralizálását” célozva, a világ és a személy – mint két ismeretlen – egymásnak kiszolgáltatott, egymásban létező mivoltát felfedve, a „lírai önprezentációt” „a világ és a sokféleség befoghatatlanságának és tudatának” a megközelítésével helyettesítve – Tőzsér Árpád szerint.) Azzal együtt, hogy a nyelvjáték varázsába és katarzisába, a sziporkázó nyelvi és léttapasztalati humor mélységeibe, az elégikus-melankolikustól a tragikusig, a komikustól a bizarrig, az abszurdtól a parodisztikusig (s a még mi mindenig!) terjedő hangnemi-stiláris sokféleségbe, az ötlet-, a geg-, a tónuskavalkád sűrűjébe, az intertextuális vonatkozások özönébe törvény- és sorsszerűen ivódnak bele a legsúlyosabb történelmi, közösségi, érzelmi, etikai létkérdések is: az emberi egzisztencia végső és alapproblémái. A világtörténelem és világkultúra, az emberi és nemzeti önismeret, a vitális és szellemi létezés örök talányai, dilemmái és referenciái. A reflexióban és az emlékezetben megrétegződő és elbizonytalanodó emberélet lebírhatatlan rejtélyei. S ami az intellektus konkrét és fantaszti-

.

Partium

63

kus, valóságtudati és szürreális szférákat bejáró kalandjaiból kibomlik, ami a gondolati árnyalatok, felismerések, képzetek, látomások összezsúfolódó tömegében megnyilatkozik: az valamifajta titokárasztón különös, szuverén, egyszersmind mindenkit megérintő-felkavaró össztörténelmi és történelem fölötti, természeti és természetmélyi, kulturális és kultúrateremtményi univerzum. Transzhistorikus, transzkulturális lírai enciklopédizmus. És szakrális – hiszen a költő „saját szó-templomává épül”. Weöres Sándor hatalmas és hihetetlenül változatos európai és világkulturális, kultúrtörténeti dimenziókat megszólaltató nyelvmágiája után talán Lászlóffy „világillatú” (Cs. Gyímesi Éva) költészete idézi fel tematikai, hangulati, bölcseleti értelemben az övéhez leginkább hasonlítható rengetegét a legkülönfélébb kultúrkörök jellegzetes motívumainak, mozzanatainak, jelentéses eseményadatainak. Úgy, hogy ez döntően az örök kultúra létteremtő és létfenntartó lényegét sugallja, a szellem és az értelem, az elmemunka és a kognitív gondolkodás folytonos féltésre, védelemre szoruló minőségsajátosságát, a kollektív kulturális emlékezet és a spirituális memória feltétlen állandóságának atmoszféráját sugározza: az egzisztencia teljességét átható ontológiai mivoltának evidenciáját. A reményt a folyvást változó, de mozgékony változásaiban, variabilitásában mégis szakadatlanul ismétlődő és összeépülő kultúra legyőzhetetlenségében. * A tűnődő, töprengő, meditatív, kontemplatív gondolkodás elsődlegessége (vagyis a „szekunder” /kultúr/élményvilág átélten elemi, elementáris jellege) kezdettől a legsajátabb vonása volt a költő lírájának. A felszínen szinte szenvtelen bölcselkedésnek tetsző lélek- és létállapottá karakteresedett a szüntelen gondolati száguldozás tér és idő korlátlan szféráiban, az értelemmel telített személyiség és pszichikum (illetve a bensőséges odaadással, intim hangulati jelenvalósággal, finom érzelmességgel, vibráló merengéssel és kogitációval hitelesített racionalitás) örökös készenléte a világtörvények, a létezésokok, a jelenségmeghatározottságok faggatására. Szemlélődő, filozofáló tudatáramlás ez, elszánás és sztoikus spekuláció csak Lászlóffyra jellemző szerves egysége és misztériuma: „hogy kitudódjék a világ”; mert a „világból kell tanítani a világot!”. – „Átutazóban az emberiségben”; „Én semmi mást, még néhány életet kérek”; „Szeretem / mások örömét is, mint enmagamét”; „Hol én, hol idegen”; „tudok-e egy emberben élni?” – szólnak ezerféle variációban az önkitágítás, az éntöbbszörözés hangzatai. A belső látványban, az időtlen idősíkok (az örök létidő) mozaikos, kaleidoszkópszerű, villódzó játékában – meghökkentő költői anakronizmusok révén – neves és névtelen emberalakok, jellemformák, magatartásmódok vetülnek, gomolyodnak egymásba: az ész („az ész öröme”), az eszmélet, a hit, a conatus, a küzdelem, a fáradozás töretlen kontinuumában és körforgásos lényegvalóságában. Számbavehetetlen (mert önálló, egyszemélyes írói lexikon kerekedne belőle), ki mindenki jelenik meg az ős- és ókori, az antik, a görög-latin, a keresztény, a középés újkori, az európai, a közép-európai, a magyar történelem, mitológia, filozófia, tudomány, művészet képviselői közül (Homérosztól Kantig, Erazmustól Rilkéig, Apáczaitól Bolyai Jánosig) ebben a földi és égi galaktikus mindenségben, a nyelvi és szellemi időutazás megelevenítő műveletei során – a különféle tájak, városok, történések, furcsa epizódok és pillanatok karneváli bőségének eláradásakor. „Mint ahogy a kiásott cserépdarabok korsóvá állnak össze a régész kezében, Lászlóffy köteteiből úgy válik az olvasó számára koherens struktúrává az a szemlélet, amellyel önmagát az emberiség, öntudatát az egyete64

.

Partium

mes öntudat, helyzeteit a történelem, az írást az egyetemes műveltség szinekdochéjaként tételezi” (Cs. Gyímesi Éva). Álom, eső, este, ősz, vonat, könyv, könyvtár, csend, betű, mondat és a többi végtelen metaforikus jelentéstereiben morajlik a szükségszerű történeti-metafizikai összeköttetés, a pulzáló-összeolvadó részek összefüggés-keresésének üzenete: „Acsend óráiban én lábujjhegyen benyitottam a történelem olvasótermébe, s a jelenkor ajtaján ki is osontam”; „vállamra szállt egy mondat / valami ötszáz éves háztetőről”; „Az idő / a világra szállt, a világ vonatra szállt, / én az időre szálltam”; „betű-vonat robog át a tájon”, a „papír tájain”; „mondat-vonatok a szellem / örök menetrendje szerint / utazni hívnak minden babilonba (…) Lapozzuk fel az őszi egeket, / az ember úgyis annyi mindent / olvas”; „A szél lapoz egy ottfelejtett könyvet, / A verseket a világ visszakérte.”

Avilág nem más, mint rejtjeles írások könyve; a teremtés és az ember kölcsönösen írják és olvassák egymást; az alkotás végső alanya utolérhetetlen és megragadhatatlan; s a reflexív tudat úgy része a világnak, hogy el is szakad tőle: napjaink posztmodernitásának is a legnyugtalanítóbb ismeret- és lételméleti enigmái ezek (már a hetvenes évek Lászlóffyverseiben megjelenítve és boncolgatva).

Olyan szemnyitogató gondolati kincsestár ez mindamellett, amely a legáltalánosabb episztemológiai és nyelvfilozófiai elvekkel-eszmékkel együtt a közelebbi, közvetlenebb sorsproblémák élményanyagát is magában foglalja. A „közérzeti” atmoszféra a primér gondtapasztalás tanulságaival is töltekezik, az egyéni és sorsközösségi empíria líraian átvalósított közegében „a filozofikum és politikum elgondolkoztató költői szintézist teremt” (Kántor Lajos). A versesztétikum egzisztenciális mélységperspektíváiba egyre inkább beleszűrődnek a konkrét kisnépi, nemzeti, erdélyi és kisebbségi identitás éles fájdalmai és aktualitásai is. A szubjektum belső világa ilyen tekintetben is megállás nélkül faggatott, újraértelmezett sorstükörré fényesedik. A reflektált sorsjelentés újabb és újabb rétegekben redőzik, lüktet tovább. Mert ha az időtudat, az intenzív és extenzív időátélés, s „az az időmennyiség, amennyit képesek vagyunk az egyetemes múltból gondolkodásunkba, erkölcsünkbe, érzelmeinkbe olvasztani”: „az emberség fokmérője” – akkor vészhelyzetek idején „az évezredek során mindig fenyegetett teljes emberség önvédő indulata, számon kérő szenvedélye” (Láng Gusztáv) is természetszerűen erősödik föl. A szellem végtelen szabadságigénye belerendül a szabadságfosztás minden legapróbb és persze leghatalmasabb gyötrelmébe. („Néha puszta léted vállalása / a megtehető legtöbb.”) Lélekvédő, értékmentő elégia születik és bontakozik ki ebben az időben, Erdély újabb nagy romlásának időszakában; a „ledőlési határidő” sajgó mulandóságérzetében benne rezeg a közösségi sorvadás illúziótlansága is. S a felelősség megvallása, a szülőföldi emlékezet minden vetületének számbavétele a bujdosásában is hűséges Mikes Kelementől a vidéki templomokig, s a sorsvállalás üzenetének borongósballadisztikus kinyilvánítása; „A pásztor tudja: el nem hagyja többé / az évszakokkal levetülő képet, / mint behunyt szemmel ismert szülőföldjén / itt velük együtt jelentett az élet.” A nyolcvanas években megszaporodnak Lászlóffy költészetében a rövidülő soros, hangsúlyos verseléssel is dallamosodó, rímes-ritmikus kötöttségű darabok. A strófikusdalszerű kerekség, a metrikai cizelláltság, a finoman míves hanglejtés zeneisége, a „poeta doctus” rafinériáival (bonyolult belső szófűzési eljárásokkal és harmonikus arányrenddel) kimunkált zártság jelzi azt a voltaképpeni klasszicizálódást a költő pályáján, amely azután a kilencvenes években is, máig folytatódik.Alátszólagos egyszerűsödés (a „reneszánsz” harmóniaérzék térnyerése) új dimenziók feltárása egyben. Megszületnek a minőségi magyar megmaradás olyan csodálatosan szép himnuszai, mint a Vándor idő

.

Partium

65

balladája vagy a Reményik Templom és iskolája mellé helyezhető Ó, iskoláim, drága iskolák! „A múltban megfüröszteni a mát… / Ó, iskoláim, drága iskolák! (…) a lelket ébrentartó lármafák (…) Az anyanyelv, a mindig támadott / kenyérmező folyton termést adott; / ha felgyújtják, ha beleszántanak, / eloltja égi könny, eső, patak / és testünk tölti mesgyeoldalát (…) Megtanultunk itt életet, halált, / a hajnal gyertyafénye így talált. / Bod Péterek kísértete lesi, / a sok Bolyai, Páriz, Kőrösi / árnyajakával utánunk kiált: / Ó, iskoláim, drága iskolák!”

A „hullongó poézis mindent megváltó erejét” éreztető időutazásban („Egy vers utazott rajtam át? / én jöttem át a versen?”) kikerülhetetlenek tehát a szülőhaza („Divina Transsylvania”) igézetes árnyalatai – Csíksomlyótól Szárhegyig, Gyergyótól a Mezőségig, Enyedtől Déváig, Tordától Váradig: az „Isten várai”. Ódon veretesség és modern személyesség izzásában érlelődik, teljesedik a „hit s a munka”, a „művek szerelmét” hirdető, a történelem nehéz és foglyul ejtő levegőjét sugárzó ódaiság is, s lélek és otthonos környezet eltéphetetlenségének a bűverejű konfessziója: „Egy táj kívül, egy táj belül, / ahogy e kettő megtart engem, / akarom én is emberül / megtartani az emberekben”. S az összmagyar kultúrörökség emlékezete és önvédelme elválaszthatatlanul társul a transzcendentális eszmélkedés áthagyományozódó és mindig megújuló késztetéseihez. A házsongárdi temető például a maga különleges mivoltában Erdély múltjának sugárzó emlékműve és jövőjének záloga egyben; s a róla versben, esszéprózában, monografikus művelődéstörténeti tanulmányban annyiszor valló, benne kutató és elrévedő Lászlóffy Aladár így teszi fel a megválaszolhatatlan költői-metafizikai főkérdést: „hová mentek, akik ezt a várost ötszáz esztendeje lakták?Atemetőbe. S hová tűntek a temetőből, akik ezt a temetőt aludták ötszáz évig? Az elmúlásba. De hova lettek az elmúlásból?” Alaptézisekké csiszolja a költő az oly sokakat foglalkoztató spirituális küzdelem igazságait, amikor leszögezi, hogy Erdély panasza olyan, mint „Isten rosszkedve”, vagy hogy hinni és tudni: az ember megfeszítő keresztje. Az Isten-élmény képzetváltozatai – a fohász, az „égre kiáltás, könyörgés, zsolozsma”, „az égi hullámhossz, a legfelsőbb hatalomhoz fordulás” (Széles Klára) modulációi – sajátos paradoxonokkal kapcsolják össze az égi mindenséget és a semmiséget, láttatják a „fák hegyét” (mint Kányádi költeménye, a Valaki jár a fák hegyén), az „ághegyet”, „isten-haját”, a megsimogatható magasságot, miközben a „fák betűi” írják az embert, a nap olvassa a könyveket, s az „évszakok lapoznak”. S a nem magától értetődő, így fokozott intelligenciát mozgósító és megnyilvánító hit magasrendű kultúrhagyománya: örökös megtartó erő („Hinni abban, ami nem lehetett soha, / mégis kézenfekvő – éppen ettől csoda, / mert a világ mindig másképpen történik”; „Ó, minden hegy és minden tópart oltár, / ahol a lélek kicsit megpihen / és hangtalanul megzendül a zsoltár /…/ van a lélek földrajzán egy tájék, / ahol a szó, a ház, az Úr közel”; „Erdélyi templomok fehére / vigyáz az idő türelmére /…/ A tornyok mind utánad szólnak: / nélküled mi lesz velünk holnap /…/ Vándor, ha átvonulsz e tájon, / a harangszó csak akkor fájjon, // ha Istent s földjét – ezt az egyet, / valami folytán elfeledted”; „Karácsonyt küldj a nemzetekre, / sebeink kösse be a hó /…/ Uram, jöjjön megint a gyermek, / vagy lassan végleg megfagyunk”; „Trianonért / pedig legyen irgalmas / hozzánk az Isten”).

Elokvenciát és köznyelvi keresetlenséget, fanyarságot vegyítő intonáció közvetíti a megmaradás létszerű bizonytalanságát („mért segítené meg az Isten, / aki magán se lendít egyet? /…/ térdig, nyakig állunk a bajban, / voltunk győzők, vesztesek, kvittek, / de minket mindig jégrevittek, // járt itt Mátyás, az igazságos / s nem jutottunk az igazsághoz /…/ Magyarok kiáltoznak a jégen. / Mindig ugyanúgy van, mint régen”; a „járó haran66

.

Partium

gok”: „Valakiért harangoznak. / Egyet hoznak, százat hoznak, / járnak ezeréve vélünk, / mégis, mégis, mégis élünk”). Egyszerre figyelni az „Isten radarjára” (amelyen „hol vagyunk, hol eltűnünk”) és a magyar történelem kataklizmáira, megfejthetetlenül keserves bonyodalmaira s a magyar (történelmi) tudat örökérvényű (de közben mindig új és új fénytörésbe állított) igazságaira a csodaszarvasos meg a vereckei honfoglalóktól Szent Istvánon át Széchenyiig, Petőfiig, Adyig és tovább: alapvonása ez Lászlóffy Aladár létés világszemléletének, „reménytelen reményeinek”. S a romjaiban is „áldott és felismerhető” nemzeti-közösségi értékazonosság imádságos féltésében külön nyomatékot kap a „szimfónikus anyanyelv” – a „minden szóra, névre visszaintő”, „szóból zengő bonyolult delej”, „a lét örök Kárpát-ölében” élő, az „Úrvacsorára osztott” „magyari nyelv”, a költők lelkéből soha ki ne zárható, a „balsors tartós rohamai ellen” „testünk-lelkünk fegyverévé” váló anyanyelv – titkának óvása: „Atyám, ki mindenkiben egy vagy / s a milliókban millió (…) ha engeded, hogy ezer éve / tenyésszünk hegyeid tövén, / engedd hogy holtaink nevére / zölden fonódjék a remény, // ha vissza is vonnád kegyelmed, / a jutalmat, a büntetőt, / hagyd nálunk kicsit még a nyelvet: / szűk szorosodban – tág erőt.” * LászlóffyAladár életműve olyan szövegkorpusz vagy szövegfolyam, amelynek minden műfaji megnyilatkozása – a jellegmeghatározó lírán kívül a regénytől a novelláig, az elbeszéléstől az esszéig, a publicisztikától a tanulmányig és a vallomásos művelődéstörténeti értekezésig, vagy a verses meséig és a gyermekirodalom mindenféle változatáig – erudíció és nyelvteremtő éthosz bámulatosan szuverén egységében lélegzik. („Gyűjtőtermészet ő, aki századok kultúrkincsét birtokolja”; „magyar és mindenes, s remélhetően nem utolsó polihisztorként olyan hatalmas szellemi kincs birtokosa, amely szülőföldjét, Erdélyt gazdaggá teszi” /Szakolczay Lajos/.) Az epikai művek prózaművészeti, prózapoétikai újdonságai már a hatvanas években kiviláglottak: a szubjektív időfelfogástól a komplex emlékezéstechnikán át a tudatelemző, tudatáramoltató lélek- és környezetrajzig. Vérbeli intellektuális-analitikus elbeszélésmodorba, előadásmódba szervesül a személyes és a közösségi múlt szenzuálisan szemléletes tárgyi-hangulati megjelenítése, az élet tünékeny egyszeriségét és megismételhetetlenségét folyvást a téridő történelmi és transzcendentális kontextusába helyező filozofikus látásmód. Ez az egyébként a korabeli erdélyi irodalomban másoknál (például Deák Tamásnál, Panek Zoltánnál vagy Szilágyi Istvánnál) is megmutatkozó újszerűség, kísérletezés ugyancsak forrásvidéke az egész magyar prózairodalmi „korváltásnak”. De az ízig-vérig modern epikai alakítóeszközök és poétikai technikák alkalmazását a hagyományosabb elbeszélőformák sajátosságaival elegyítő szintézistörekvéseknek is. Mert azután Lászlóffy hatalmas vonulatokban kibontakozó prózaírásában a történelmi és családregény, az önéletrajzi (gyermekkori, háborús élményeket gazdagon mozgósító) emlékezésregény, a bölcseleti-hangulati esszéregény, az eseményes és korfelidéző elbeszéléstípus tradicionális keretei telítődnek az idő- és nézőpontváltogató, linearitás-felbontó, tudattükröző szubjektív líraisággal stilizáló, metaforizáló történetmondás összetett művésziségével. S a történelem egyszerre alkalom a rekonstrukció és a példázatszuggesztió számára, a dúsan érzékletes ábrázolás hol mikrorealista, hol parabolikus lehetőségeinek a kihasználására.

Kultúrtörténeti, szocio- és etnográfiai, helyrajzi és társadalomtudományos dokumentumanyag páratlan bősége duzzad az európai és a nemzeti önismeret egész tárhá-

.

Partium

67

zává lényegülő leírásokban és krónikás tudósításokban, a valódi-valószerű realizmusban és az átképzeléses, áltörténelmi, mesei fikciókban egyaránt: a mítosztól a legendáriumig, az aprólékos (olykor panoptikumszerűen kiszínesített) korrajzig – mondjuk várostörténeti vagy hadászati részletekig ívelő panorámákban. S a rezdülésnyi mozzanatokat is megelevenítő figyelem és rezonancia tarka szövegszőtteséből megrendítő (egyszersmind égetően aktuális) sorsigazságok domborodnak ki. A számvetést végző, bujdosásnak induló Rákóczi lelkéből például ilyen sóhaj szakad fel: „Mi lesz a kicsi nemzetekkel itt?” „Héphaisztosz”; „Papírrepülő”; „Az ólomkatona hadifogsága”; „Szigetvár lakatja”; „Svájci határállomás”; „A képzeletbeli ásatás”; „A holdbeli pásztor”; „A jerikói trombitás”; „Botrány Gordiuszban”; „Longobárd korona”; „A Seregek Ura”; „Szélmalomleltár”; „Gyarló és kalapács” – ilyen címek jelzik a natúra és história, egzisztencia és kultúra szféráiban elvégzett szellemi peregrináció létmodusának elbeszélő és esszéprózai, politikus-publicisztikus, helyzettudósítói lenyomatát. Az érzelem és értelem, fantázia és bölcsesség kényes egyensúlyát tartó beszámolók a korfestő empátiát az éleslátó, kiveséző, asszociatív logika virtuozitásával egyesítik. Izgalmas játékossággal és bravúros nyelvi könnyedséggel, szellemesen indázó, cikázó eszmefuttatások leplezik le és pellengérezik ki a tömérdek történelmi-társadalmi kegyetlenséget, erőszakosságot, abszurditást. Minden álságot, hazugságot, gazságot például Trianontól és következményeitől a kommunista diktatúráig és a felemás, kibicsaklott fordulatig, a rendszerváltás eltorzításáig, vagy a kisnépi (magyar) pusztulás szüntelenül ólálkodó veszedelméig. Az „emberi történelem gyilkos konfliktusaira” (Pomogáts Béla) – annyiféle zsarnokságra, genocídiumra, tudatterrorizmusra és újabbfajta globalizációs agresszivitásra, manipulációra – rávilágító író szarkazmusa elevenbe vág: „A humanizmus nem a kivégzésnemek / technikai tökéletesítésében működik tovább, / hanem a meghagyott fejekben.” (A történelmi tanulságok lankadatlan kikristályosítási igénye nem véletlenül kapcsolódik – oly sokaké mellett – Jaspers megállapításához: „Nincs realitás, mely öntudatunk számára lényegesebb volna a történelemnél.”) S a megmaradás esélyét csak növelheti az a szilárd erkölcsiség, amely a költő katartikus – „korholó indulat”, „féltés és kritika” követelményrendszerét (hogy a „művész, az értelmiségi őrizze meg tartását, méltóságát, erkölcsi felelősségét”) összegző (Csűrös Miklós) – régi intelem-verséből (az Illyés Kinga előadóművészi hangján ma is megrázóan üzenő Férfiakból), a hatalomhoz törleszkedés, a nevetségesen önigazolgató morális elzüllés keserű karikatúrájával áttételesen szembeállítva, sugallódik: „Hányan rohadtak el húsz és harminc között. / E kor a férfit vagy szemetet érleli bennünk (…) Ezek a fiúk sem bácsinak indultak, aki más fiút / fejet csóválva korhol, s nem izének, aki lapulva / vet ágyat egy kitüntetés összkomfortos / bársonydobozában (…) mert könnyű az élet, mert nehéz az élet, / mert nem jön ki nekik, mert kijön nekik, / mert egy leckét sosem felejtenek el, / mert másvalamit tökéletesen elfeledtek, / mert sokan rohadnak el húsz és harminc között.” És ugyancsak a megmaradást szolgálja a mindenkori – a mindennel számot vető, s a szellem jelzőfényeként az egész magyarság javára világító, az erdélyi lélekben fölerősödött – hit és akarat, hogy „önmagunk erejében bízva, különböző kultúrák között hagyományosan közvetítve, mi mindig felépítjük a felrobbantott hidakat, beindítjuk Isten ránk bízott malmait.”

68

.

Partium

Támba Renátó

Gyermekkor a vásznakon A dualizmuskori gyermekszemlélet az alföldi iskola festészetében (A szerző azonos című kötetének kutatási vázlata) 1.Az értekezés célkitűzése, a téma körülhatárolása Kutatásunk során a 19-20. század fordulóján keletkezett, alföldi parasztgyermekek élethelyzeteit, életélményeit megelevenítő festmények gyermekkor-történeti szempontú elemzésére vállalkozunk abból a célból, hogy a képelemzés módszerével rávilágíthassunk a földművelő kultúra körében formálódó gyermekkép és gyermekfelfogás néhány lényeges vonására.

Kutatási előzmények. A képzőművészeti alkotások gyermekkor-történeti szempontú elemzésének ugyan még nincs kiterjedt hagyománya, azonban olyan kutatók is segítségül hívták a módszert, mint Philippe Ariés (1987), Arthur E. Imhof (1992), Pukánszky Béla (2001, 2002) és Péter Katalin (1996), Endrődy-Nagy Orsolya (2015) pedig fő kutatási területévé avatta a gyermekkor-történeti ikonográfiát, mégpedig a középkori és a reneszánsz gyermekkép vonatozásában. Azonban a magyar pedagógiai szaksajtón belül jobbára a sajtófotók gyermekkor-történeti szempontú elemzése prosperál. Kéri Katalin (2009) az ötvenes évek gyermekszemléletét vizsgálta a Nők Lapja címlapfotóin keresztül, Géczi János és Darvai Tibor (2010) pedig a tanítók részére íródott szaklapok osztályteremben készült fotóit vizsgálta, elsősorban az antropológiai tér és a gyermekkép közötti összefüggésekre összpontosítva.

A kutatás céljai. Dolgozatunkban az alföldi iskola gyermekábrázolásainak neveléstudományi, gyermekkor-történeti szempontú elemzésére vállalkozom. Kutatásunk célja, hogy feltárásra kerüljenek a vizsgált kor gyermekszemléletének mintázatai az alföldi iskola gyermekábrázolásain keresztül. Ehhez meg kell vizsgálnunk a kor társadalmi tapasztalat- és tudatformáit, az adott közösség embereszményét, ideáljait, közösségi értékeit, nevelési céljait és értékeit, illetve le kell írnunk az antropológiai tér különböző jellemzőit. Kutatásunk során olyan kérdésekre kell választ kapnunk, mint, hogy a kolonializáló (a gyermekkorról való diskurzust – bizonyos látensen működő ideológiai érdekekkel összefüggésben – meghatározott keretek között tartó – ld. Cannella és Viruru, 2004) gyermekségretorika mely mintázatai mutathatók ki a vizsgált képanyagon, illetve, hogy milyen pedagógiai koncepciók hatása érződik át a műveken. Erre a kérdésre az ikonológiai elemzés, a dokumentumértelem tartományának (Panofsky, 1955) feltárására való törekvés útján kaphatunk választ. Fontos kérdés az is, hogy melyek, a gyermekkor-néprajzi, neveléstörténeti és gyermekkor-történeti szakirodalomban tárgyalt gyermekkor-problémákhoz képest leghangsúlyosabb és leginkább alulreprezentált, a gyermekélettel kapcsolatos témakörök a képanyagban, illetve, hogy milyen kapcsolat fedezhető fel a gyermekkép és az ideálok (legény- és leányideál, férfi- és nőideál, életideál) között az alkotásokon. Ez utóbbi vizsgálati szempont érvényesítéséhez a neveléstörténeti fejezetben vázolt összefüggéseknek az elemzések során történő következetes érvényesítésére van szükség, összehangolva az ikonográfiai eljárással (különös figyelemmel az

.

Partium

69

ábrázolásokon megfigyelhető gyermeklét-motívumok és –attribútumok rögzítésére, értelmezésére). Keressük továbbá a választ arra, hogy milyen jelek utalnak a műveken a paraszti polgárosulás folyamataira vagy az archaikus parasztság állapotában való megmaradásra.

A téma körülhatárolása. Értekezésünkben a szolnoki és a hódmezővásárhelyi művésztelep alkotóinak 118 képét elemzem. A szolnoki művésztelep alkotói közül DeákÉbner Lajos, Bihari Sándor, Fényes Adolf, Tölgyessy Artúr, Szüle Péter és Koszta József munkáival foglalkozunk, a hódmezővásárhelyi művésztelep tagjai közül pedig Tornyai János és Endre Béla képeit vizsgáljuk meg. Amagyar festészet történetében e festők működösének idején válik a paraszttársadalom problémaköre elmélyült művészi kutatás tárgyává, szemben a korábbi évtizedek népszínműfestészetének hatásvadász, anekdotikus gyakorlatával, a parasztság témáját etnográfiai érdekességként felmutató sztereotipizáló attitűdjével. A művészek nemcsak reprezentálták a gyermekkor valóságának azon vetületét, melyet a gyermekség társadalmi megítéltetését tükröző társadalmi valósággal írhatunk le, hanem igyekeztek másképpen megkonstruálni azt, egyúttal többnyire reflektálva a gyermekkor társadalmi megítéltetésének valóságára.

Kutatásunk során a gyermekkor-történeti szakirodalomban (Pukánszky Béla, 2005; Linda Pollock, 1998; Shulamith Shahar, 1998) föllelhető főbb tematikai csomópontok, kategóriák, fogalmak mentén rendezem újra a gyermekkor-néprajzi szakmunkákban (Deáky Zita, 2011; Fügedi Márta, 1988; Jávor Kata, 2000; Gazda Klára, 1980) olvasható, a gyermekszemlélet történeti kutatása szempontjából releváns információkat, abból a célból, hogy a neveléstudományi kutatás számára hatékonyan használható összefüggések birtokába juthassunk.

Kutatásunk témája a paraszti társadalom gyermekszemlélete a polgári átalakulás korában. A paraszti társadalomban a gyermek belenevelődés útján vált a közösség tagjává, s a munkafolyamatokat is közvetlenül, megfigyelés és utánzás útján tanulta el. Ezzel szemben a városi szülők gyermekeit a tanárok – az etikai intellektualizmus jegyében – verbalizálás, frontális oktatás útján ruházták fel a korban mérvadónak tartott ismeretekkel, képességekkel, a gyermeket ez által meghagyva egyfajta passzív-receptív szerepkörben. Az iskolás gyermek a rejtett tanterv útján sajátította el a polgári érték- és célrendszer különböző elemeit (pl. önfegyelem, precizitás, rendszeresség, megbízhatóság), míg a parasztgyermek élettevékenységein keresztül tanult bele a felnőtti élet norma- és feladatrendszerébe.

A nevelés polgári modelljének középpontjában az a törekvés állt, mi szerint a gyermeket az emberi természet „állati romlottságából” el kell vezetni a társadalmi állapoton keresztül a „tiszta erkölcs” magaslatáig. Ez a kanti és pestalozzi-i alapokon álló axióma hazánkban a pedagógiai szakírók munkásságában is megjelent, s széles körben határozta meg a felnőtt környezet iskolás gyermekről való gondolkodását. A hagyományos paraszti közösségekben azonban nem kifejezetten az iskola és a polgári élet értékei definiálták a gyermekek életét, sokkal inkább a szükség és a közösség ítéletei jelölték ki útjukat. A polgári modernizáció eredményei korlátozott mértékben hatottak a parasztgyermekek életére. A századforduló idején még a paraszti társadalom hosszú évszázadok óta fennálló törvényei, szokásai és hiedelmei határozták meg a felnőtt ember és a gyermek életét egyaránt, s javarészt ez az archaikus állapot tükröződik az értekezésünkben vizsgált alkotásokon is, a gyermekkorral összefüggésben.

70

.

Partium

A képelemzések témakörei. Dolgozatunkban a gyermekkor olyan témaköreit vizsgáljuk, mint (1.) a gyermek a közösségben, különös figyelemmel a vásárokon, ünnepen, nászmeneten való viselkedésbe történő beletanulás folyamatának képi reprezentációira, (2.) a családi élet és (3.) az anya-gyermek kapcsolat, előtérbe helyezve és történeti korokon átívelő típustörténeti kontextusba ágyazva a „parasztmadonna” képtípus sajátosságait, továbbá (4.) a testvérkapcsolat (5.) és a gyermekcsoporti interakciók elemzése. Sorra kerül (6.) a tanulás témaköre is, összefüggésben a polgári átalakulás jeleinek kutatásával (7.), illetve a leánygyermeki munkatevékenység. Végül külön tárgyalásra kerülnek (8.) az egyalakos leánygyermek-ábrázolások és (9.) a fiúgyermek-ábrázolások. A kategóriák kialakításában neveléstudományi, különösképpen gyermekkor-történeti szempontok érvényesültek, ezzel is törekedve a pedagógiai antropológiai és a mikrotörténeti megközelítésmód elmélyítésére.

2.Az alkalmazott módszerek, megközelítési módok A műalkotás a szemlélődés médiuma, mely rácsodálkozásra, szakadatlan kérdésfelvetésre hívja a befogadót, aki ily módon nem pusztán nézője, hanem olvasója, sőt, egyben értelmezője is a képnek, hiszen nem lehet anélkül olvasni, hogy ne értelmeznénk is egyszerre, amit látunk. A mű előtt leragadunk, elidőzünk, miközben leválunk a hétköznapi közhelyek, sallangok megállíthatatlan folyamáról: a szemlélődés alkalmat szolgáltat a reflektáltabb gondolkodásra és az önreflexióra egyaránt. Ennek során eltávolodunk a hétköznapi jelenségekhez rendelt közhelyes jelentésektől, hogy aztán a mindennapok gyakorlatában ebből a távolságból, higgadtan, csendesen közelíthessünk a társadalmi jelenségek felé, többé-kevésbé mentesen személyes ítéleteinktől, indulatainktól. HansGeorg Gadamer (1997) szerint a kép olvasása közben értelmünk a műbe hatol, hogy kihívás elé állítsa műveltségünket, világlátásunkat, attitűdjeinket és türelmünket egyaránt.

Az alkalmazott kutatási módszer alapjául szolgáló képtudományi megközelítések. A műalkotások elemzése Gadamer (1994) állítása szerint hasonlít az olvasás folyamatához, hiszen ha meg szeretnénk érteni egy képet, először betűzgetnünk kell azt, hogy lépésről lépésre közelebb kerülhessünk a mű lényegének megragadásához. Az első lépés a Panofsky-féle ikonográfiai modell (1955) Mietzner-Pilarczyk (2013) szerzőpáros által használt továbbgondolt változatában a preikonografikus leírás, mely minden látható képi elem, formanyelvi és kompozíciós megoldás leolvasását, puszta regisztrálását foglalja magában. A második lépés (az ikonográfiai eljárás) a szerzőpáros változatában két részre tagolódik. Az ikonográfiai leírás során összefüggésbe állítjuk egymással az ábrázolás elemeit, meghatározzuk a témát és a képtárgyat, mélyreható jelentéstulajdonítás nélkül; ide tartozik a történelmi háttér, a technika, a kép keletkezési módjának és a vonatkozó életrajzi információknak az ismertetése is. Azonban az ikonográfiai interpretáció már a mélyebb motívumok, esetleg szimbolikus jelentéstartalmak feltárásával és rendszerezésével, a képek mögött húzódó konvenciók feltérképezésével foglalkozik, forrásként bevonva a művész műalkotásról vallott (vagy adott alkotóperiódusából származó) vallomásait is. Végül az ikonológiai interpretáció a képek „megértésére”, szimbolikus, allegorikus jelentéstartalmainak feltárására törekszik. Míg tehát az ikonográfia leíró, osztályozó, rendszerező és analitikus jellegű kutatásokat jelöl), ennél fogva – miképp Louis Réau (1986) fogalmaz – a tárggyal foglalkozik, addig az ikonológus számára a képek a társadalmi tudat részeként tételeződnek, így érzületeket, viselkedési módo-

.

Partium

71

zatokat, attitűdöket, eszményeket stb. dokumentálnak, miképp azt Géczi János (2010) is megállapítja neveléstörténeti munkájában.

Kutatási módszerem alapja nem más, mint a fentebb vázolt ikonográfiai-ikonológiai modell. Azonban mindezt – elemzéseink menetének tagoltabbá, átláthatóbbá tétele céljából – Piotr Sztompka (2009) leírásával (a társadalmi élet elemeinek vizsgálata) egészíthetjük ki, mely alapján elmondhatjuk, hogy a képeken érdemes megfigyelnünk az emberi egyedek jellemzőit (testbeszéd, arckifejezés, testtartás, gesztusok, népviseleti elemek, hajviselet), a gyermeki aktivitásokat (rítusok, rutinok, ceremóniák), a társadalmi interakciókat (kapcsolatok, érintkezések, beszélgetés) és azok tényezőit (a partnerek térbeli elhelyezkedése, státus, társadalmi kompetencia), a közösségeket és a közösségi cselekvéseket (cél, aktivitás, az aktivitás ritmusa), illetve a kultúra megnyilvánulásait (anyagi-eszközi javak, szimbólumok, térhasználati jellemzők, tiltások és parancsok ikonografikus jeleinek külső kifejeződései).

Elemzéseink során érvényesül továbbá a vizuális antropológia törekvése a mítoszok és narratívák feltárására, összefüggésben az ikonográfiai leírással, illetve kitapintható Hans Belting (2009) felfogása, mi szerint a befogadó feladata nem pusztán az észlelés, hanem a művek élő képekként való megtapasztalása, ez pedig saját kulturális perspektívánkon keresztül válik lehetővé. Vizsgálataink során felfedezhetőek a vizuális kommunikáció által kijelölt szempontok is, melyek mindenekelőtt a preikonografikus leíráson belül, a tárgyi (pl. színtani és kompozícióelemzés) és a kifejezésbeli értelem (stílusanalízis) szintjén tárgyalhatóak, de helyenként a szimbolizmus (2-3. szint) tendenciáihoz is kötődnek (ld. metakommunikáció). Ezen szempontok létjogosultságát indokolja Rudolf Arnheim (1974) azon megállapítása, mely szerint a befogadás folyamatában elsősorban a szemünket kell használnunk, hogy előbb átélhessük a mű hangulatát, mielőtt a szavak felülírnák érzéki benyomásainkat. Mindezen túl sort kerítek a szemiotikai modell (Gráfik Imre, 2014; Horányi Özséb, 1975; Roland Barthes, 1996) ismertetésére is, mely szerint a képek vizuális konstrukciók, melyek üzenetekből, azok pedig jelekből épülnek fel, így aztán az alkotás kódolási, az elemzés pedig dekódolási folyamat (Endrődy-Nagy Orsolya, 2015). Az említett képtudományi megközelítések mind meghatározó szerepet játszanak a kutatásunk alapjául szolgáló szemlélet, illetve az általunk alkalmazott neveléstudományi szempontú kutatási metodológia működtetése szempontjából.

Az alkalmazott kutatási módszer sajátosságai. Neveléstudományi képelemzési metodikánk szemléleti alapjait a Panofsky-modell (1955), illetve annak a MietznerPilarczyk szerzőpáros (2013) által továbbgondolt, neveléstörténeti kutatások céljából készült sémája alapján raktuk le, az elemzések is négy szinten történnek. Mindezen túl az elemzési szempontsor kialakításához hozzájárult Kéri Katalin (2009) és Géczi János (2010) történeti pedagógiai ikonográfiai írásműveinek tanulmányozása, közvetlenül azonban Piotr Sztompka „Vizuális szociológia” c. művének (2009) a társadalmi tér elemzésére vonatkozó szempontsora nyújtott segítséget az elemzési eljárás kidolgozása során. Dolgozatunkban a Panofsky-modell (1955) ismertetésén túl az annak továbbélését igazoló fontosabb szerzők gondolatainak áttekintésére is vállalkoztam, ugyanúgy tekintettel a hagyományt továbbvivő, mint a kritikus, átértelmező hangok számbavételére (Konrad Eberlein, é. n.; Louis Réau, 1986; Oskar Bätschmann, 1998; Gottfried Boehm, 1998, 2006).

A képelemzések menetében kiemelten jelennek meg olyan, a neveléstudományi és 72

.

Partium

gyermekkortörténeti kutatások felől érkező szempontok, mint amilyen a gyermekek megjelenésének regisztrálása (kor, nem, elhelyezkedés, kompozícióban betöltött szerep, tevékenység), a szociokulturális kódra utaló jelek (tárgyi-fizikai környezet: táj, enteriőr, ruházat) rögzítése, a tevékenységek és az interakciók gyermekkortörténeti szempontú értelmezése, a nevelői attitűdre, illetve a gyermekképre való következtetés, másfelől pedig az olyan szempontok, mint pl. a stíluselemzés (alkotói attitűd vizsgálata), valamint a szimbólum- és motívumtörténeti elemzés a gyermekkor-motívumok, gyermeklét-szimbólumok vizsgálata végett.

Kutatási módszerünk megalapozása céljából konkrét elemzési szempontokkal töltöttem föl a Panofsky-modellt (1955) a Mietzner-Pilarczyk séma (2013) mentén, saját gyermekkor-történeti szempontú elemzési szempontsort alakítottunk ki a Panofskymodell, illetve a Mietzner–Pilarczyk séma mintájára, elemzéseimet ennek mentén végzem el, illetve javaslatot tettem az alkotó társadalmi attitűdjének megfogalmazására, s ezzel összefüggésben „a kép mint reprezentáció vagy mint konstrukció” kérdése is felmerül. Értekezésünk szövegében gyakran hivatkozok az alkotó társadalmi attitűdjére, mely alatt a tárgyhoz való viszonyulás hogyanját értem. Ennek mintázatai a stílusanalízis nyomán tárhatóak fel, a stílus pedig a festő képkoncepciójának, esztétikai nézetének felszíni rétegeként értelmezhető. Ennek mélyebben fekvő rétegei a szemléleti megfontolások, melyek feltárása – elindulva a stílusjegyek értelmezésétől – elvezethet minket a mű mélyebb értelemrétegeinek kibontásához, s végül az ikonológiai szintézisig.

Másképpen: az alkotói attitűd a művész társadalom- és életszemléletéből fakad, melynek alapja a természetszemlélet, annak alapja pedig az esztétikai meggyőződés. Az alkotói attitűdből következtethetünk a művésznek az adott társadalmi problémakörhöz – pl. a gyermekkorhoz – való viszonyulására is.

3.Az értekezés főbb tudományos eredményei, tézisei Gyermekkép. A vizsgált életműveken belül egyalakos gyermekábrázolással, a gyermek közösségben, illetve munkatevékenység közben való megjelenítésével, valamint anya-gyermek kapcsolatban történő ábrázolásával találkozunk a legnagyobb arányban.

A képeken kiolvasható a „szófogadó, engedelmes gyermek” és a „miniatűr felnőtt” képe. A nemi szerepeket tekintve megkülönböztetjük egymástól a „hallgatag, szemérmetes leánygyermek” képét és az „életrevaló fiúgyermek” konstrukcióját. Az ábrázolások tárgya tehát a gyermek, de problémaköre nem a gyermekkor, hanem a paraszti élet rendje. Kevés a gyermek- vagy gyermeki jelenet – ebből „a kicsinyített felnőtt” konstrukciójára következtethetünk. Az ábrázolások az archaikus paraszti társadalom életrendjéről szólnak az ábrázolt gyermekalakokon keresztül. A képi interpretációkon a gyermekkor nem a kortárscsoporti élményekben, a tevékeny felfedezésekben gazdag kora volt – a gyermekvilág nem vált el hangsúlyosan a felnőttvilágtól. Nem a felfedezésektől örömteli, lírai utánérzésű gyermekvilág jelenik meg, hanem az a kor, amely mögött már letagadhatatlanul munkálkodik a nehéz paraszti élet regulája.

A gyermek gyakran társadalmi kontextusából kiragadva, egyfelől portrén, gyakran mintegy szertartásos merevséget mutatva (Koszta József leányportréi), másfelől életképszerű jeleneten került ábrázolásra. Előbbi tény a gyermek lényének felértékelődésére enged következtetni („a gyermek, mint megörökítésre méltó lény”), míg utóbbi bizonyos esetekben a gyermeki életkori sajátosságok (a gyermeki spontaneitás, a gyermeki

.

Partium

73

személyiség) iránti érdeklődésre utal; itt esetenként következtethetünk a gyermektanulmányi mozgalmak közvetett hatására is (vö. a Mikonya György által elrendezett század eleji fotósorozatokkal). Érdemes kiemelni a leánygyermek-ábrázolások felülreprezentáltságát; ennek oka abban keresendő, hogy az alkotók a leányalakokon keresztül vélték megjeleníthetőnek a paraszti alázatosság, engedelmesség, függőség, átlagosság eszményét, a paraszti élet esszenciáját. Ezt bizonyítják a paraszti életre jellemzőnek vélt attribútumok, szimbólumok, metaforák is (pl. kakas, tyúk – éberség, termékenység, áldozatkészség; korsó és kosár – termékenység, fajfenntartás), melyek a termékenység, passzivitás, beletörődés, szorgalom, szeretetre méltóság (szeretetéhség) és önkontroll, illetve mindezen keresztül a deklarált paraszti életrend hangsúlyozásának irányába hatnak, szemben a paraszti becsület és életgyakorlat kiszámíthatatlanságával.

2. Gyermekfelfogás. A gyermekfelfogás (a gyermekhez való közeledés módozatainak) vizsgálatakor mindenekelőtt a különböző témakörök adta árnyalatokról kell említést tennünk. Az anya-gyermek kapcsolat ábrázolásokon megjelenik a „szeretett, gyámolításra szoruló gyermek” felfogása, de a testvérábrázolásokon és az egyalakos megjelenítéseken is érzékeny életszakasznak tűnik a gyermekkor. A gyermek közösségben való megjelenítésére is jellemző, hogy anyjával együtt kerül ábrázolásra, ám e képeken nem tűnik elő az életszakasz érzékeny volta, inkább a közösségi lét domborodik ki: a gyerek még nem egészen „beavatott”, gyakran afféle „statiszta-szerepet” kap. Közösségben történő ábrázolásakor hangsúlyos az epikai részletességgel történő elbeszélés, a cselekményesség (Deák-Ébner, Bihari). A vizsgált művek nyomán a föld törvényei és a közösség normái által meghatározott gyermekkorról kapunk képet: a nevelés helyett a belenevelődésen van a hangsúly.

Képanyagunkban fellelhetőek a paraszti polgárosulás bizonyos jelei is, mint pl. díszek és képek a falon, vándortanítás, a tankönyv és olvasás motívuma, módosabb, polgárias ruházat. Továbbá ilyen jel a gyermek alakjának közel hozása a szemlélőhöz (szemben pl. a felnőtt kontrollt érzékeltető felülnézeti nézőponttal), így érzékeltetve a paraszttársadalom bizonyos köreiben kiformálódó gyermek-centrikusabb pedagógiai attitűdöt, mely ugyancsak a paraszti polgárosulás irányába mutat. A gyermek módosabb ruházata, magabiztosabb testhasználata is utalhat a tárgyalt folyamatra, de a gyermektanulmányi mozgalmak már korábban említett közvetett hatására is, különösen Fényes Adolf képein.

3. Gyermekmitológiák, gyermekségretorikák. A képeken a gyermekalakok a paraszti életrenden keresztül kerültek ábrázolásra, így a magatartásmotívumok, attribútumok, tevékenységek is az archaikus paraszti létállapot kontextusában értelmezhetőek.

Ugyanakkor bizonyos műveken érzékelhetőek a kor pedagógiai áramlatainak (kísérleti pedagógia, gyermektanulmányozás) közvetett hatásai, ugyanis a gyermeki funkciók, a gyermeki gondolkodás és érzelemvilág iránti, már-már antropológiai igényű megfigyelés jellemzi pl. Fényes Adolf alkotásait. Más szerzők művein is találkozunk a gyermeki természetesség, illetve öntevékenység önértékként tételeződésével (Tornyai János, Tölgyessy Artúr), megint más művekből azonban az agrárszocializmus szólamai olvashatóak ki (Tornyai János: „Juss”, 1904, 1920).

Ha össze szeretnénk foglalni, hogy a tárgyalt képeken a gyermek mely gyermekségretorikai szólamokkal ruháztatik fel, a következő kategóriákról beszélhetünk.

74

.

Partium

(a) Agyermek mint munkaerő, a családi gazdaság folytonosságának záloga; (b) A leánygyermek mint a paraszti életideál megtestesülése (Koszta leányábrázolásai); (c) Aleánygyermek mint a termékenység hordozója, a férfiuralom alávetettje; (d) Agyermek mint a felnőtti öröm forrása; (e) Agyermek mint a megújulás szimbóluma – az iskolás és az olvasó fiú figurája, a tankönyv motívuma révén.

4. A gyermekélet témakörei a vizsgált ábrázolásokon. A szakirodalomban rendre visszatérő gyermeklét-motívumokhoz képest alulreprezentált gyermeklét-motívum a tanulás, az apával való együttlét, a gyermekcsoportban történő megjelenítés, illetve hiányzó motívum a játéktevékenység és a nagyszülőkkel együtt történő ábrázolás, valamint a fegyelmezés, a megszégyenítés – mindez (a tanulás kivételével) koránt sincs összhangban a szakirodalomban hangsúlyozottakkal. Mindez tevékenységre, történésre utaló jeleneteken keresztül kerülhetnek bemutatásra, bizonyos életképi részletek megjelenítésével, ám a vizsgált alkotók közül jó néhányan történésekben alig dúskáló, meditatív jellegű képeket festettek, különösen Fényes, Koszta, Endre és Tornyai.

Mindazonáltal a képanyagból a paraszti gyermekkor három fő vetülete olvasható ki.

Egyrészt beszélhetünk (a) a „szeretetre méltó”, gyámolításra szoruló gyermek felfogásáról, mint a felnőtti életvilágtól átmenetileg elkülönített, érzékeny életszakaszról (anya-gyermek kapcsolat, testvérkapcsolat). Azonban a gyermekkor gyakran (b) „hiánylény-állapotként” jelenik meg, e felfogás szerint a gyermekkor a „beavatatlanság” szakasza (a gyermek a közösségben, az anya-gyermek kapcsolat). Ugyanakkor a gyermek (c) „miniatűr felnőttként” is megjelenhet a műveken (munkavégzés, leányportrék).

5. Téma, motívum, stílus. A vizsgált képanyagban a leggyakrabban egyalakos gyermekábrázolásokkal találkozunk, melynek oka, hogy az alföldi iskola festészetében is mind jellemzőbbé váltak a kevésalakos vagy egyalakos, meditatív hangvételű, pszichikai telítettségét illetően rendkívül koncentrált festmények, gondolva itt mindenekelőtt Fényes Adolf és Koszta József festészetére. Jellemző továbbá az életkép műfaja is (Deák-Ébner Lajos, Bihari Sándor) a maga cselekményességével, mozgalmasságával és beszédességével, mely közvetlenül a courbet-i és munkácsy-i realizmus következményének tekinthető.

4. Hivatkozott irodalom Ariés, Philippe: Gyermek, család, halál. Tanulmányok. Budapest, Gondolat, 1987.

Arnheim, Rudolf: Art and visual perception. A Psychology of the Creative Eye. Los Angeles – London, University of California Press, 1974.

Barthes, Roland: A szöveg öröme. Budapest, Osiris, 1996.

Bätschmann, Oskar: Bevezetés a művészettörténeti hermeneutikába. Budapest, Corvina, 1998.

Belting, Hans: A hiteles kép. Képviták, mint hitviták. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2009.

Boehm, Gottfried:Aképleírás. In: Thomka Beáta (szerk.): Narratívák 1. Képleírás, képi elbeszélés. Budapest, Kijárat Kiadó, 1998. 19-36. o.

Boehm, Gottfried: A nyelven túli? Megjegyzések a képek logikájához. In: Nagy Edina (szerk.): A kép a médiaművészet korában. Budapest, L'Harmattan, 2006. 25-42. o.

.

Partium

75

Cannella, Gaile S. és Viruru, Radhika: Childhood and Postcolonization. New York – London, Routledge – Falmer, 2004.

Deáky Zita: A kisgyermekkor történeti néprajza Magyarországon. Budapest, Századvég, 2011.

Eberlein, Johann Konrad: Tartalom és belső tartalom: az ikonográfiai-ikonológiai módszer. Érintkező felület – Rényi András honlapja. http://www.renyiandras.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=20 2&Itemid=197. Megtekintés: 2012.07.05. 12:40.

Endrődy-Nagy Orsolya: A reneszánsz gyermekképe – a gyermekkép reneszánsza.

1455–1517 között Európában – ikonográfiai elemzés. Doktori disszertáció. ELTE PPK – Neveléstudományi Doktori Iskola – Pedagógiatörténeti Doktori Program, Budapest, 2015.

Fügedi Márta: A gyermek a matyó családban. Miskolc, Herman Ottó Múzeum, 1988.

Gadamer, Hans-Georg: A kép és a szó művészete. In: Bacsó Béla (szerk.): Kép, fenomén, valóság. Budapest, Kijárat Kiadó, 1997. 274-284. o.

Gadamer, Hans-Georg: A szép aktualitása. Budapest, T-Twins Kiadó, 1994.

Gazda Klára: Gyermekvilág Esztelneken. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1980.

Géczi János: Ikonológia-ikonográfia mint a történeti pedagógia segédtudománya. In: Géczi János: Sajtó, kép, neveléstörténet – tanulmányok. Veszprém – Budapest, Iskolakultúra, 2010. 203-213. o.

Gráfik Imre:Ajelromlásról. Vasi szemle, 2014/4. http://www.vasiszemle.hu/2014/04/grafik.htm. Megtekintés: 2016.12.18.

Horányi Özséb: Jel, jelentés, információ. Budapest, Magvető Kiadó, 1975 Imhof, Arthur E.: Elveszített világok: Hogyan gyűrték le eleink a mindennapokat és miért boldogulunk mi ezzel olyan nehezen… Budapest,Akadémiai Kiadó, 1992.

Jávor Kata: A magyar paraszti erkölcs és magatartás. In: Sárkány Mihály és Szilágyi Miklós (szerk.): Magyar néprajz VIII. Társadalom. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2000. 601-692. o.

Kéri Katalin: Hervasztó jelen, virágzó jövő. Gyermekábrázolás a Nők Lapja címoldalain az 1950-es években. In: Szabolcs Éva (szerk.): Ifjúkorok, gyermekvilágok. II. Budapest, Eötvös józsef Könyvkiadó, 2009. 111-166. o.

Mietzner, Ulrike – Pilarczyk, Ulrike: Képek forrásértéke a neveléstörténeti kutatásban.

In: Hegedűs Judit – Németh András – Szabó Zoltán András (szerk.): Pedagógiai historiográfia. Új elméleti megközelítések, metodológiai eljárások. Budapest, ELTE Eötvös József Könyvkiadó – Eötvös Loránd Tudományegyetem, 2013. 31-50. o.

Panofsky, Erwin: Iconography and Iconology. An Introduction to the Study of Renaissance Art. In: Panofsky, Erwin: Meaning in the Visual Arts. Doubleday Anchor Books. New York, Doubleday & Company, 1955. 26-54. o.

Péter Katalin (szerk.): Gyermek a kora újkori Magyarországon. Bp., MTA Történettudományi Intézete, 1996.

Pollock, Linda: A gyermekekkel kapcsolatos attitűdök. In: Vajda Zsuzsanna és Pukánszky Béla (szerk.): A gyermekkor története – szöveggyűjtemény. Bp., Eötvös József Kiadó, 1998. 176-210. o.

Pukánszky Béla: A gyermek a 19. századi neveléstani kézikönyvekben. Pécs, Iskolakultúra, 2005.

76

.

Partium

Pukánszky Béla: Gyermekfelfogás a barokk korban. In: Dombi Józsefné – Maczelka Noémi (szerk.): A barokk kor interdiszciplináris megközelítése a Bach évforduló jegyében – tanulmánykötet. Szeged, JGYTF Tanárképző Főiskolai Kar Ének-zene Tanszék, 2001. 52-65. o.

Pukánszky Béla: Gyermeküket tanító apák. Az apaszerep a 19. század pedagógiai irodalmában. Iskolakultúra, 2002/3. 5-15. o.

Réau, Louis: Az ikonográfia meghatározása és alkalmazása. In: Pál József (szerk.): Az ikonológia elmélete. Szeged, JózsefAttila Tudományegyetem Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszéke, 1986. 266-290. o.

Shahar, Shulamith: Az utódnemzéssel kapcsolatos magatartásformák és gyermekkép a középkori kultúrában. In: Vajda Zsuzsanna és Pukánszky Béla (szerk.): A gyermekkor története – szöveggyűjtemény. Budapest, Eötvös József Kiadó, 1998. 88100. o.

Sztompka, Piotr: Vizuális szociológia. A fényképezés, mint kutatási módszer. BudapestPécs, Gondolat Kiadó – PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, 2009.

Filep Gergő felvétele

.

Partium

77

Szöllőssy Tibor

Hollóssy Simon Técsőn (Máramarossziget, 1857. febr. 2. Técső, 1918. május 8.)

Hollósy Simon festő, a nagybányai művésztelep vezető mestere és Ferenczy Károly mellett legnagyobb alakja; a XIX. századi naturalizmus és realizmus egyik legjobb képviselője. 1875-76-ban a Mintarajziskolába járt, majd Münchenben A. Gabl és 0. Seitz mellett tanult tovább az akadémián. Korai képei, mint a Meditáló szerzetes (1883), a Nevető leány (1883) és a Jó bor (1884) a müncheni zsánerpiktúra jegyeit hordozzák, ám a következő, már érett stílusát reprezentáló képek, mint a Férfiportré (1886), az első élettársáról festett Merengő (1886) és festészete első periódusának fő műve, a Tengerihántás (1885) már W. Leibl és J. Bastien-Lepage művészetéhez állnak közel. Hollósy ekkor a müncheni naturalisták egyik legeredetibb képviselője, festészetét úgyszólván a hollandok finomsága és bravúros anyagábrázolása jellemzi. Rendkívül szuggesztív egyéniség, jelszava az érzés és a természet. Münchenben magániskolát nyitott, köréje csoportosult az újat akaró festőgárda. Korai korszakának jellemző terméke még a Mulató társaság (1888), az Áldomás (1897) és a Két tűz között (1891) c. zsánerkép is. A második korszakához vezető átmenetet képviseli az impresszionisztikus elemeket magába foglaló, gazdag festőiségű Ország bajai (1893). Nem sokkal ezután festhette ragyogó történelmi vázlatát, a Zrínyi kirohanását is.

1896-ban fiatal művészek élén Nagybányára ment és megalapította a nagybányai művésztelepet. Nagybányán finom naturalisztikus képeket festett, Kiss József verseit illusztrálta (Tüzek) és belekezdett élete fő művébe, a be sose fejezett Rákóczi-induló c. monumentális kompozíciójába, amelynek vázlatai, a hozzá készült plein air tanulmányok nemcsak Hollósy örökké vajúdó, rendkívül impulzív, szenvedélyes, sajátos lelkivilágának, hazafias gondolkodásának hű tükörképei, hanem egyúttal a magyar festészet gyöngyszemei is. A téma végigkísérte egész életében. Stílusa is mindinkább módosult, a plein air indítéktól, stilizáltabb formáláson át a monumentális, drámai hangvételig jutott.

A nehéz természetű Hollósynak hamarosan nézeteltérései támadtak társaival, elhagyta Nagybányát, 1902-től Fonyódra, Vajdahunyadra, majd rövid megszakításokkal Técsőre vitte nyaranta Münchenből tanítványait.

I „Amikor 1918 májusában halála hírét hozták a lapok – írta egykoron Réti István -, régi híveinek emlékezetében legelőbb is külseje, fizikai arculata jelent meg fájdalmas elevenséggel. Férfias fiatalságában láttuk őt szemünk előtt és nem bírtuk egyszerre elhinni, hogy ez a szép örmény-magyar Apolló-alak fizikai valóságában örökre eltűnt az emberek világából. Pedig az az ember, akire mi emlékeztünk, a valóságban régóta nem élt már, amikor meghalt. Akiről tudtuk, hogy Nagybánya után még itt bolyong e földi téreken, régesrég nem az volt sem testileg, sem lelkileg, akinek mi ismertük. Idősebbkori önarcképe szomorúan beszélte el nekünk ezt a nagy változást.” ...1902-t írtak – negyvenöt éves volt -, mikor szakított fiatal barátaival és végleg ott-

78

.

Partium

hagyta Nagybányát, hogy megkezdje hatalmas ívű művészetének utolsó félkörét. Ez a „bohémapostol”, a művészeti és társadalmi rezdülésekre érzékeny lélek schopenhaueri pesszimizmussal fertőzve űzte-hajtotta magát, kereste az önmegvalósulás földrajzi é emberközeli miliőjét. „Valami misztikus szózat hívta, valamely ismeretlen vezető fogta kézen és irányította útját tudtán kívül, és ő engedelmeskedett rendeltetésének.”

A nagybányai évek keserű valósága átmeneti megtorpanás volt, rövid kényszermegálló. Hollósy hamarosan megbirkózott az új szín- és formaproblémákkal. Sajátos tájfestészete Vajdahunyadon, de főleg Técsőn csúcsosodott, fejlődött ki.Akis település és környéke, a sejtelmes Nereszen-hegy, a rohanó Tisza csalogatta a Mestert. A kies vidék rabul ejtette, és – 1904-től kezdve minden kora tavasszal – „Indulás Técsőre!” felszólítással elhagyta Münchent, tanítványaival késő őszig habzsolták a civilizációtól mentes Nereszen-aljai kisváros és környékének színekben dúskáló, szivárványgazdag, a szépet megbecsülő idegennek őszintén kitárulkozó Tisza-táj hangulatát, vibrálását. 1910-ben írta egyik barátjának: „Most Técsőre gondolok. Eddig ott csak tájképet festegettem – mondjuk, szükségem volt színtanulmányokra. Az ottani főgazdaság pedig az emberek megjelenésében kereshető és található”.Az Isten háta mögött meglelte, amit keresett.

Talán Kiss József – kinek akkor divatos verseihez előszeretettel készített illusztrációkat – vallomásai is erősítették kötődését a vidékhez: Az én mezőmön nem értek kalászok, Az én aratásom egy marék virág, Az én gyönyöröm az álomlátások, Az én világom egy álomvilág.

Itt járok újra a régi nyomon, Ahol elhagytam, most folytatom, Vissza se vágytam, mégis eljöttem, Tenger sivárság maradt mögöttem.

Técsőn tanítványai és barátai kíséretében hosszú órákig járta a kisváros környékét, barangolt a Tisza partján, meglátogatta a Nereszent.Ahegy mögül felbukkanó nap a Kárpátok évszázados fenyőinek csúcsaiba kapaszkodva bearanyozta a tájat; és a Mestert lenyűgözte a Tisza végtelen futása, a színről-színre váltó erdők időt-, vihartálló monumentalitása, a havasok sziporkázó hósapkái, a mezők és szántók távoli kékségbe igyekvő horizontja, a poros utak mentén ácsorgó szegényes parasztházak, a folyópart álmodozó rekettyései, a dúsan virágzó almafák, a fényben fürdőző napraforgók, a vízen karcsúan átívelő Tisza-híd. Milyen volt az akkori Técső? A mindennapokért harcot vívó, halk szavú, ám nyitott lelkű favágók, Amerikát járt parasztok, halászok, földművelők formálták arculatát. Hollósy esetenként elüldögélt és elbeszélgetett Román Alberttel, Magyar Bélával, Lászlóékkal a Kertalja utca elején lévő kis ház előtti lócán, vagy éppen mértékletes borozgatás közben hallgatta a cigányzenét. (A zene közel állt érzelmi világához, maga is kitűnően csellózott. Szligán bácsi, aki – szavaival élve – : „mindig ott somfordált körülötte, hordozta utána festő-kellékeit”, a Mester tőszomszédságában lakott, így gyakran volt tanúja örömének, ha felkeresték idegen földekről jött zenészek, és „oly szépen játszottak, hogy a ház előtt elhaladó técsőiek hosszasan elidőztek hallgatva a szép muzsikát”.)

.

Partium

.

79

Avároska és környéke akkori hangulatát nemcsak Hollósy képeiről ismerjük, hanem az Öreget meglátogató Bródy Sándor írásaiból is, aki 1908-ban járt itt. Egy reggel a helyiek vásárára ébredtek: „...A kis ablakok zörögtek, csörömpöltek: népvándorlás volt alattunk, odakint. Fehér tulokfejek százai vonultak el, az egyik a másikhoz nyomva, a szarvaik összeakadnak, az élő gomolyag megáll egy pillanatra, aztán meg újra, eszeveszetten, bőgve, ordítva száguld előre... Embereket nem láttam, csak bikacseket, fonott szíjostort, barmot kormányzó szerszámokat. Később egy-egy báránybőrkucsma mozgott tovább az ablak szintjén... A gulyába belekeveredett a ménes is, hosszú szőrű, sovány kis lovak, kötőféken vezetve, szőrén ülve; öt paraszt és muzsikát nem látott cigány hajszolta szegényeket. Jöttek tehéncsordák az elmaradhatatlan asszonynéppel, szomorú üszőborjúkkal, rekedt hangú kutyák kíséretében. Kora ősz volt és szikrázó nap-porban ragyogott és füstölgött az egész egy teljes óráig, míg igazán reggel nem lett. Akkor aztán az állat-rohanás meg-megszűnt egy-egy pillanatra, és messze-messze múltból való, ősrégi keleti hangon, de magyar nyelven ketten is éneket sírtak. A ház előtt már javában állt a técsői vásár. Kinyitottam az ablakot, hogy élvezzem az életnek ezt a legklasszikusabb zaját, a legszebb színeket, amelyek a magyar szemnek csak lehetnek a földön. Itt vannak a kis falvak, a hegy, a tanya, mindenféle faj és vidék. Magyar, oláh, német, tót, orosz, még rác is, mind a jellegzetes, évezredes arcukkal, ősi ruhájukban, a jellemző állataikkal és a saját nemzeti izraelitákkal... Csupa festmény mind, de nagy lármával illusztrálja magát...”

A külsejével nem nagyon törődő, a borotvát nem kedvelő Hollósy szinte beleolvadt a neki otthont adó técsőiek hétköznapjaiba. Ekkortájt írta: „A művész fel-fellobbanó fény vezeti. Abból, amit kívüle is megértenek a buták is, és éppen ezek követelik a megérthetést legerősebben. Igazuk van, én úgy élek, amint ők a világon – levonhatom ebből az igaz fogalmak konzekvenciáját. Élhetek magamnak is, ha meglelem magam. Teszem is ezt.” Ám nem akart, nem tudott „csak a magáévá lenni”. Hivatástudata – mint azt Németh Lajos írta – még fokozódott a nagybányaiakkal való szakítása után, ekkor az iskola helyettesíti a barátokat, a művészi közéletet. Ady, a jóbarát, érezte meg, mi is volt Hollósynak a tanítás: „Magyar és alkotásra hívatott zseni volt és nagyszerű pedagógus: ezt is lehetne néhány klasszikus példával magyarázni. Ezt a furcsa, bánatos nagyságát a kiemelkedő magyar géniusznak, aki oltári szentségétől majdnem megfosztva él mégis és örül, hogy új életnek, új művészegyéniségének szolgálhat. Nem hiszem, egy percig, hogy ne fájlalta volna a legönösebb, legművészibb dicsőséget, de azt se, hogy nem valósággal művészet volt neki a tanítás.”

Técsői éveiben kereste-kutatta a közönyt áttörő megújulást, szüntelenül járta a fejlődés kitaposatlan útjait. Egyik barátjának tanácsolta: „Vezesd a tanítványaidat úgy, hogy azok gondolkozzanak. Ezt tanítsd! Akkor ki-ki a saját feje szerint megért téged. Nem kell beléjük tanítani a tudnivalókat.”

Nem ecsettel, hanem lélekkel kell festeni – vallotta. Ebben az időben készülnek fontos képei: az Almás táj, a Parasztudvar szekérrel, a Tavaszi hangulat, Técsői parasztház, Tisza-híd Técsőnél, a Boglyák, a Kertalján, a Zöldkalapos kislány, a Falusi utca, a Fák a vízparton. Újra s újra próbálkozott tökélyre vinni a Rákóczi induló-t, s – mintegy megvonva hányatott lelkének, önmarcangolásának, csapongó géniuszának kvintesszenciáját – a rembrandti Önarckép-et.

80

.

Partium

Emberi egyszerűsége, személyes varázsa vonzotta a técsőieket, „a bohémlegendás, hangulatos világítás illik torzójához, illik fejére a kedves adomák repkénykoszorúja is.”

Mednyánszky mondotta: bármilyen sokan is vannak Hollósyval egy társaságban, egyedül „csak ő látszik”. Gazda János bácsi úgy emlékszik vissza a tömött bajuszú, kissé hajlott hátú Mesterre, mint a gyerekek kedvencére: örökké sovány zsebeiben mindig akadt pár szem cukorka, néhány krajcár, s ha gyerekekkel találkozott, mosolyogva megszólította őket, elbeszélgetett velük, barackot nyomott a fejükre. Megtörtént, hogy mókás jó kedvében levette zakóját, kifordította és úgy adta az apróságokra, amin aztán mindannyian jót derültek. A kisváros aprajai ragaszkodtak hozzá, nem egyszer csoportosan követték a Mestert. Az egyik „kedvenc” az akkor gyermek Katona Klári néni volt. Hollósy és felesége járt közbe, hogy az eszes kislányt egyik barátjuk, a német Ernst von Loeben örökbe fogadja.

Hollósyt csak mint embert és nem mint festőművészt ismerték és szerették a técsőiek. Szemléltesse e viszonyt egy történet a sok közül. A mindig anyagi gondokkal küszködő művész naponta egy liter tejet hordatott a szomszéd Bökényiéktől, amit a kis unoka hozott át reggelente. Két hónap telt el, a rendelő nem tudott fizetni.Akislány pedig átadta a nagypapa üzenetét: több tejet nem hoz. Hollósy kétségbeesve ment át a gazdához és felajánlott neki két képet a Nereszenről, a helyiek „szent hegyéről”.Az öreg hajthatatlan volt, azt mondta, fizesse csak meg a kéthavi tej árát, mert ha ő látni kívánja a hegyet, akkor kiáll a tornácra és annyiszor nézi meg magának, ahányszor csak akarja – ingyen!

Hogy az alaktant és a perspektívát szemléltesse tanítványainak, egy gazdasági épület fehérre meszelt falát használta „táblaként”; hamarosan tele lett pingálva – mi sem természetesebb festő-körben – : aktokkal. A templomba igyekvő técsőiek – különösen a nők – ezt szentségtörésnek tartották, s kerülvén az építményt, a szomszéd kertjét használták „átjáróháznak”. Lett is belőle haddelhadd: a „táblát” meg kellett semmisíteni.

A maguk – Mester és tanítványai – eszkábálta műtermek ott álltak a Tisza-híd lábánál, a Nereszen alattihatalmas rét közepén. „Vasárnaponként – emlékezett vissza Sófalusi Erzsébet, akiről Hollósy a Zöldkalapos kislány-t festette – oda jártunk ki virágot szedni. Többször láttuk a Mestert sok-sok tanítványával. Furcsa nyelven beszéltek és olyan bohémek voltak: hatalmas kalapok terpeszkedtek a fejükön, zakó és kabát nélkül dolgoztak, nyakukban az elmaradhatatlan színes sállal. Engem – szép hímzett ruhát és egy nagy zöld kalapot viseltem – megkért a „festő bácsi”, hadd fessen le. Én kuncogva beleegyeztem: ő megigazította a kalapomat, a ruhámat, és munkához látott. Majd kérte, menjek el máskor is hozzá. Hollósyt szerették a faluban, ezért édesanyám szívesen elengedett. Mikor elkészült a kép, hát nagyot csalódtam: tele volt az zölddel-sárgávalkékkel-pirossal, mintha lekvárt rakott volna a vászonra. Hasonlított azokra a festményekre, amelyeket kitettek száradni a Tisza melletti kerítésre, még mondtuk is egymás közt, hogy egyik sem hasonlít a mi Nereszenünkre.”

Réti István írta Hollósyról: „Személyes varázsa több bámulót szerzett neki, mint művészete... Pedig mint művész is ama kevesek között áll Pantheonunkban, akiknek művészetünk a világviszonylatban előkelő helyét köszönheti. Nem oly lobogó őstűz, mint Munkácsy zsenije; nem oly mélyszándékú és nagy koncepciójú, mint Székely; nincs benne Szinyei belcantója s pogányos szépségereje, sem Ferenczy magas intellektusa és céltudatossága: de kedélyének és szemének érzékenységét, részletekbe elmerülő érzését, melegét illetőleg különleges helyet foglal el művészetünkben.”

.

Partium

81

...A tizes évek közepe táján mintha új élet, új kedv ébredeznék festészetében. Ekkor festette meg Önarckép-ét és legjobb técsői tájképeit. 1917-ben végleg letelepedett Técsőn. Betegsége – vesegyulladásban szenvedett – egyre inkább elhatalmasodott rajta, 1918 tavaszán ágynak esett. Május 8-án, egy hűvös napon az orvosi tilalom ellenére felkelt, hogy megöntözze virágait. Aznap este a kertaljai kis házban barátja, a técsői Csépes tanító karjai között lehelte ki nyugtalan lelkét. Kopjafa jelezte sírját. Egyik tisztelője így emlékezett: „Akopjafa olyan magas volt, hogy felnyúlt az égig.”

Adalékok a Hollóssy-jelenséghez Feltérképezni, jellemezni valakit igencsak kockázatos vállalkozás: amellett, hogy felelősségteljes, ugyanakkor hálátlan feladat, – feltétlenül magában hordja a buktatókat; a szimpátia vagy antipátia akarva-akaratlanul tettenérhető megnyilvánulásait, a szubjektivizmust, a személyiségről egykoron leírt-elmondott és a vállalkozó emlékezetében ismeretként tárolt vélemények újramegfogalmazását, a megélt élmények visszhangját, stb.

A vállalkozás problematikája különösen összetettnek tűnik, ha olyan személyiség emberi-művész színképét kell – évtizedek porát lefújva – megcsillogtatni, aki már nem él, s aki életében szerte guruló, diadémmé össze nem állt hamis- és igazgyöngyök fenséges pazarlója volt, és aki az egyetemes művészetek galaxisának számon tartott alkotóelemévé vált, ám szabálytalan mozgásgörbéivel szinte lehetetlenné tette egy objektív total plan kialakítását.

1991-ben a máramarosszigeti emlékkonferencián mondta Németh Lajos: „Mennyire más Hollósy, mint eddig ismertük, újra kell őt értékelni. Hollósynak több arca van, mint eddig ismertük-tudtuk: van Hollósy-jelenség... Técsőn festett képei késztetnek arra, hogy újraértékeljük őt.AKunstmuseum 1983-ban kiadott nagy katalógusát idézném: ebben két Van Gogh-kép (Brabant parasztasszony, Napraforgó) és egy ToulouseLautrec-kép (Visina táncol a zongoránál) reprodukciói között ott van két Hollósy-kép: Kelet-magyarországi táj parasztokkal, Tisza-híd Técsőnél. De említhetném azt is, hogy Münchenben jelenleg mint a Müncheni Akadémia nagy tanítóját és az európai festészet nagy művészét tisztelik”.

Ez a szentencia évtizedeken átáramolva torkollik az igaz barát, Ady Endre váteszi gondolataiba, aki Hollósy halála után írta a következőket: „...Élete nem volt terméketlen, s hogy brutálisan végezzenek vele, mint az élet: most lesznek csak igazán kelendőek a Hollósy-képek”.

Hollósy, a „magyar és alkotásra hívott zseni” a létvisel(ked)és búvópatakja volt; rapszodikus, váltóáramszerűen lüktető életvitelét nem akarta – nem tudta? – nyugalmas mederben tartani. A művészetek isteneinek nedűjét hol kristálypoharakból habzsolta, hol parttalan árterületek ingoványaiban fürdette szilaj mámorát. Képes volt mennyországot varázsolni maga köré, hogy aztán pillanatok alatt Augiász istállójává tegye az egészet. Órák-napok alatt végigszáguldott a psziché zongorabillentyűin, a Párkákkal cimborált, majd hedonistaként vagy éppen héroszként vetette magát a tartaroszi mélységbe; fennhangon és fanatikusan hirdette a természet evangéliumát, majd a művészi hitvallás pap82

.

Partium

jából a fekete misék avatott papjává lett, aki ugyanúgy gyarapította sikereit, mint kudarcait. Bohém apostol volt, de illett fejére a harlekinek kockás-csengettyűs sapkája és a babérkoszorú is. És mégis torzó.

Sokdimenziós pályájának legfényesebb szakasza: a müncheni évek, amelyek „kiskirályi” magasságba emelték. Jött, látott és győzött. Magániskolájának híre vonzotta az ifjúságot, tanítványai az ő szemével szemlélték és értették meg a világot, a huszonnyolcesztendős Hollósyt pedig az „Öreg” titulus tiszteletreméltó pajzsára emelték.

Nagybánya festői-emberi tölgyfakoszorúval indult és érkezett meg. Természetes egyeduralmának, a diktatúra határait súroló vezérségének tudatában visszafogta magát, nem lépte át azt a küszöböt, amelyen túl a képzeletbeli folyosó a való élet realitásaihoz vezetett. „Az álomjáró makacs küzdelme a valóság ellen véget ért: legyőzetett”.

Técsőre schopenhaueri hangulattal „megfertőződve” érkezett. Vágyott rá, hát kereste a menedéket világának zaja elől. Nem találta meg. Réti István így emlékezett rá. „érzéseinek hullámzása, a hangulat... formai igazolást is nyert öntudatában, életfilozófia alakját öltötte fel és az ő külön világában szinte vallási dogma erejével bírt, ami nem nagyon engedte meg a céltudatos, kitartó akaratnak, a tervszerű munkásságnak, az organikus kultúra e nélkülözhetetlen tényezőinek kifejlődését. Innen ered az a tragikus szakadék, amely rendkívüli tehetsége és élete tényleges eredményei közt tátong. Innen van, hogy talentuma csak töredékesen fejeződött ki műveiben, másfelől egyéb szellemi értékei, képességei nem gyümölcsöztek sem az ő, sem a magyar kultúra javára eléggé... Sokszor megcsalatván, gyanakvó lett, mindenfelé ellenséges indulatokat sejtett, és mivel nála sejtelem és tény egyformán nyomott a latba, ítéletében elvesztette a helyes nyomot.

Szóval: gyenge, ingatag, lágyszívű hangulatember volt, könnyes elérzékenyülésre és vad haragra egyformán könnyen kész... Szerettük, hálásak voltunk szépségeiért, hangulatáért, festői tanításáért. Hálásak voltunk neki elért művészi eredményeinkért is...”.

Némely vonatkozásban árnyaltabbá, plasztikusabbá rajzolja Hollósy személyiségét az őt ismerő egykori técsői lakosok véleménye. Magyar Imre, aki a művész szomszédságában lakott, így emlékezett Hollósyra: „Olyan volt, mint egy koldus: kopott, majdhogynem rongyos zakóban járt... Néha napokra eltűnt... azt beszélték, hogy a határt járja...”

Katona Klári: „Imádta a gyerekeket. Ha találkozott velük, közéjük vegyült játszani.

Nagyon átélte, hogy fogadott fiuk olyan cudarul járt el velük...”.

Bökönyi István: „Olyan sóher volt, mint a templom egere, oszt mégis olyan dorbézolásokat rendezett, hogy az emberek meg voltak rökönyödve... Nekem se fizetett a tejért vagy két hónapig...”.

Hollósynak, a művészet „tűzoszlopának” szertelen csapongásairól tanúskodnak a Técsőn írt vagy valamilyen formában Técsővel kapcsolatos levelei. Ezekből adunk közre néhányat – kivonatosan. ‫٭‬

.

Partium

83

Nagyságos Joó Béla úrnak, festőművész, Szentes.

1904. Técső Kedves Béla barátom! …Engem ismerhetsz, tudhatod, hogy: volt örömöm, bánatom, elismerésem, nagy gondjaim és küldetésem. Még ma is bírnom kell a munkát és a küldetést, és tartom magam, mint az olyan vas szeg, az, amelyiken még törésnek nyoma sincsen... …A legelső hazajövetelem is Szentessel volt összefüggésben – azóta sokat szenvedtem már itthon, de mulattam is! Most egy hosszú múlt után ismét ott kell kopogtatnom?!

A sors – a gondviselés – akarja így?! …Bármennyire fáj is, hogy nem tehetek óhajtásom szerint, a körülményekkel számolnom kell. …Szerető barátod, az Öreg Hollósy. ‫٭‬ München, 1906. novemb.11.

Kedves Bélám!

Soraidnak megörültem őszintén: benned még megmaradt a ritka régi hang, amelyik nem konceptióból ered. Bizony, múlik az idő. Jómagam is abba a meggyőződésbe kerültem, hogy: a saját érdekeimért hozzak meg minden áldozatot – jobban mondva, ha az én előnyöm azt kívánja, tegyem tönkre a hozzám legközelebb állók becsületét, tehetségét, jövőjét. Ezt azóta vállalom, amióta hazajárogatok! Mikor mindenütt, ahol megfordulhattam, kisebb és nagyobb kaliberű érdek következetekkel láttam lefoglaltatva a haladást a becsületesség útját.

Legnagyobb érdemem szerintem az, hogy én ilyen embertelen – emberhez nem méltó –, eszeveszetten sajnálatos önzés mellett még járom évről évre a hazai utat, viszem magammal az idegeneket és mutatom nékiek azt a Magyarországot, amit én ösmerek annak... Most harmadszor voltunk az én Pátriámban, Técsőn. Ezután már alig fogok máshova mehetni. Az emberek itt még olyanabbak, mint valahol, – a táj, az erős, nagyszerű.

Irtózatos küzdésembe került itt megmaradni millió ok miatt. És mégis oda húzódok: az Isten háta mögé. ...A vidék nekünk... üdülés – végtelen szabadság! ...Dr. Rossaffynak a képet nem adom át lefényképeztetés céljából... Ma egy életrajzot akar írni rólam. Felhasznál... a múltammal együtt arra, hogy ha rólam mint „érdekes” emberről ír és meggyőződése ellenére megdicsér érdemeket, fog utalni arra, hogy Ő számottevő munkát végzett a hazai kultúra érdekében, stb.

Meg vagyok győződve arról, hogy Ő, épp mint a Mesterei, képtelen az igazi belső értéket látni, a mesterséget, a festő mesterségét keresi, azt imádja, stb. ...Bennünk művészeti érzés külön-külön létezhetik: együttesen alig érezhetünk valamit. ...Otthon engem még mindig tárgynak néznek. Legjobb volna, ha egyáltalán nem törődnének velem. Majd jelentkezem egy kiállítással, ha szükségét fogom látni annak otthon ismét. Egyelőre tartsák tiszteletben azt, hogy visszavonulok tőlük, azért, mert nem tartozom hozzájuk érzés szerint se, sem mint ember, sem mint piktor. Rossaffy jobban tenné, ha helyettem erre érdemesebb egyénnel foglalkoztatná az otthoniakat. Ilyenfélét 84

.

Partium

mondtam neki személyesen... Talán még azt is gondolta: szegény Öreg, ha tudná, hogy milyen irtózatosan meg foglak dicsérni. ...Meg vagyok győződve róla, hogy épp úgy érez velem szemben, mint a hazai általánosság. Ferenczy a fiával, Thorma és Márk, Lykas t. b. nyomorékok lelkileg. ...Éppen ezek... nem adnak a belértékre semmit – mert sebből bennük is kevés van!!

Végül: nekem a Nagybányaiak minden hitelemet aláásták, nem válogatták az eszközöket...

Ma a műteremben berámázottan állnak az idei nyár munkái. Kérik azokat Berlinbe és Bécsbe. A Rákóczin dolgozom most, és mindezekből ősszel a tanítványaim munkáival együtt kiállítást rendezek Budapesten – remélem, sok betyárnak meg fog reszketni a takony az orrában ettől.

Tulajdonképpen az az út, amin én mentem, az igazi művészet útja!

Boldognak érzem magam, hogy haladnom kellett és lehetett!!!

Az Öreg * Levél Walleshausen Zsigmondhoz, 1912 Kedves Úrfi!

Ugye, mi nem vagyunk vasból?!

Különben nekem is el kellett volna pusztulnom a szép pályámon, nem azért, mert nincs tehetségem a jóhoz, sőt éppen azért kellett volna pusztulnom. De még a legigazabb tehetséggel is csak ki kell vánszorogni azt az utat, amelyet az igazak, a legnagyobbak útjának ismertem meg máig. Egyszóval: ezen az úton az emberfia teljesen magára van utalva és hagyatva. Így könnyen elbukhatnék. Igaz.

De hát azért nem „muszáj” elhalni – meg aztán ez után is fel lehet állani.

Az én nyaram irtózatos-gyalázatos, szomorú, sőt kínos volt!... A legvastagabb pofon – pardon: pofonok – után, amik ma is meglátszanak szürkülő fejemen, belőle már rég elsajogtak a fájdalmak...

Gyalázatos árakért adhattam el néhány képemet... Ezzel a pénzzel megválthattam magam 9 esztendő után Técsőtől, ahol a piktorok maguk tettek tönkre mindent...

Ma úgy állok, hogy Isten után ismét remény és erő jutott a személyemhez. Annak, aki velem egy célt tud szolgálni, szolgálatára állhatok, de MA csak úgy tehetem ezt, ha megbecsülését látom annak, amit én adhatok. Ellenkező esetben én demoralizálhatom magam és ismét belém szuggerálódik a „Nagybányai okok” átka. ...Ha most kiállításom nem tud pénzhez jutni, úgy várjon tavaszig. Dolgozzon addig, amennyit 4 ökör sem képes elvégezni. Ha egyebet nem tehet – ceruza és papír akad elég – rajzoljon embereket. ...Tavaszig még a háborús dolgok is hétvégre tesznek mindent. De ha én Szigetre kerülök, úgy oda szívesen látom. Azt hiszem, minden tekintetben segítségére fogok tudni ott lenni. ...Kívánom a legjobbat az esztendőre mindnyájuk részére.

Hollósy Simon *

.

Partium

85

München, 1914. nov. 1.

Igen tisztelt-kedves Walleshausen úr! ...Técsőre szept. 29-én indultunk. Utánunk zúdultak a menekülők: elleptek minden vonatot, azokon minden állásra és ülésre alkalmas helyet. Én október közepéig szándékoztam Técsőn maradni... Nem engedték meg, hogy szabadon dolgozhassunk – engem pláne elfogtak a munka mellől...

Az idén jó megrendelésem volt. Ezeket némely poggyászként adtam fel – 3 képemet – Budapestre. Ezek nem értek velünk... Ma kártérítést kell követelnem: 5000 koronát igényelek, és jó, ha idők multával ennek egy semmitmondó részét fogom megkapni?!

Az iskolám július végén megszűnt. (Tanítványaim – Sz. T.) egy részét behívták (valószínűleg katonának – Sz. T.), a külföldieket részben hazahívták, az orosz alattvaló fiúkat Debrecenbe internálták. Itt, Münchenben az iskola megkezdődött. Máig ketten dolgoznak. E percben tehát a legkomolyabb bajok előtt állok. Csüggedésről természetesen nem lehet szó. ...A sorokból is érezhettem, a tapasztalatok is azt mutatják, hogy a tiszta érzés ösztönszerű utasítására írta hozzánk a megtisztelő, a legszívesebben küldött, végtelenül jóleső, biztató és nemes meghívást éppen akkor, mikor mindenkinek bőven módja van abban, hogy a fejéhez kapkodhasson... Nem tudom, hogy formálódnak itteni dolgaink... Talán nyugodtabb időkön is jól fog esni annak a tudata, olyan helyre kerülhetni végre, ahol minket megértéssel, tiszta szívvel fogadhatnak; a mi... idegrabló mesterségünknek... szüksége, hogy végre rendet-nyugalmat találhassunk. Erre az édes pátriában az elmúlt esztendők után kevés kilátásunk lehet. ...Hollósyék * Végül két levél, ugyanazon tanítványaihoz címezve.

Febr. 2. 1917. München.

Kedves Juliska! Én, az Öreg ma, 60. születésnapomon gondolok hosszú idők után arra a jelenetre, amit értéknek, embernek, szeretetnek ismertem meg az én őszinte, kedves tanítványnőmben és házában feleségemmel együtt. ...Még újabban irtózatos hideg idő járja itt is. Egy időre beszüntettek színházat, iskolákat, sőt még nekem is be kellett szüntetni az iskolát; ez pedig 1896 óta még egyszer sem volt megszakasztva.

Az bosszant, hogy éppen tegnap, elsején jelentkeztek hozzám olyan emberek, akik Técsőre is ajánlkoztak... ...Rövid időn megválik itt is minden, azt hiszem. Én azt szeretném, ha minél előbb Técsőre utazhassam.

Most az arcképemen dolgozom, amit ha szerencsésen befejezhetek, boldogan indulnék innen útnak.

Remélem, ezzel a tennivalóval is leszámolhatok, erre is kerül majd szép idő egymás után, mint mindenre...

Az Öreg *

86

.

Partium

Márc. 13. 1917. München.

Kedves Juliska!

Hála Istennek, maholnap arra gondolhatunk, hogy hazautazzunk. Arról a boldogságról tehát, amit lehető oda jövetelünkről írt, legalább álmodnom lehet.

Ha a mostani viszonyok tényleg lehetővé tennék, talán boldognak érezhetném magamat ott, ahol eddig kizárólag kemény és nehéz esztendők múltak el a fejünk felett! És még így is jólesett a szülőföldem közelében lehetni; ott a szegény ember, a „félbolond” szerepét vállalni és viselni!

Máramaros megye! A medvék, a vadak hazája. Gyönyörű erdős dombok, a Tisza vize, nyomorult-elmaradott, fél-állat emberek birodalma.

Ez az én piktor-tanyám! Sok kedves emlék köt ide előkelő emberek azok közül, akik velem jártak ott. Nekem pedig az egész életem öröme-fájdalma ott érhetett meg Técsőn a városvégi viskóban.

Na de most VÉGRE hogy nekem is sikereim lehettek a piktúra révén – a vándorbotot most eldobhatom, sőt én is nyugodt polgári életet remélhetek.

Terveim vannak a nyárra nézve! Vetemény magvakat vásároltunk. Dolgozni és élni akartunk emberileg.

Vajon nem fogja-e a mi veteményeinket, a munkát, reményeinket idegen, durva járás legázolni?

Ez is így, az ember sorsa lenne? ez alól nincs kibúvó. ...Az Öreg – Hollósy Simon Mit lehetne kommentárként Hollósy leveleihez hozzáfűzni? Legfeljebb azt a kérdést, amelyre a válasz egykori kortársait is foglalkoztatta: vajon nem a (levelekben) leírtakban is kereshető és található meg az oka annak, hogy egyetlen técsői Hollósytanítvány sem jutott el a müncheni és nagybányai szintre?

Hollósyt, a Mestert – minő kivétel a művészetekben – nem múlták felül tanítványai.

Técső, 1993. V. 1-2.

KETTŐS ÜNNEPET ültek május első napján a técsőiek és velük együtt a FelsőTisza vidéki magyarok, valamint az anyaországból, Romániából és Szlovákiából érkezett vendégek. A délelőtt folyamán ugyanis letették egy kollégium alapkövét, mely épületszárny majdan a Felső-Tisza vidéki magyar gimnázium tanulóinak második otthona lesz. Az alapkőletétel után pedig a közel másfél ezres tömeg a református templomhoz vonult, hogy annak szomszédságában leleplezze a város nagy fiának, Hollósy Simon festőnek a mellszobrát.

Az alapkőletétel, illetve a szoboravatón beszédet mondott Entz Géza államtitkár, a Miniszterelnöki Hivatal Határontúli Titkársága vezetője, aki felolvasta Antall Józsefnek, Magyarország miniszterelnökének ez alkalomból Técső város polgáraihoz küldött üzenetét.

.

Partium

87

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG MINISZTERELNÖKE Dr. Szöllősy Tibor úrnak, a Hollósy Simon Kör elnökének, Técső város polgárainak Tisztelt Elnök Úr, Tisztelt Técsői Polgárok! Önök ma ebben a városban két fontos esemény részesei lehetnek: letették egy kollégium alapkövét, és ezzel még inkább részeseivé válnak a jövőépítő munkának, és a múltra emlékezve, abból erőt merítve a modern magyar művészet egyik legkiemelkedőbb alakjának emléket állító szobrot is avatnak.* Hollósy Simon szobrának leleplezése fontos állomás a técsői közösség életében: ez a város adott otthont a művésznek utolsó éveiben, és ez a város folytat szakadatlan küzdelmet a művelődéstörténet nagy alakja által teremtett értékek megőrzéséért. Így küzd egész régiónk is azért, hogy évezredes kultúránkkal részesei lehessünk újból mindannak, amit az európaiság jelent.

Hollósy a modern magyar festészet egyik megteremtője. Mint a nagybányai iskola alapítója, irányt mutatott követőinek: nem kell nemzeti gondolkodásunkat feladni akkor sem, ha az európai szemlélet jegyében folytatunk alkotó munkát.

Ez az örökké vándorló, új színeket, új élményeket kutató művész akkor távozott a világból, amikor modern korunk értéket romboló végzetes erői munkához láttak. Amikor rideg politikai érdekek kényszerítettek korlátokat emberek, családok, népek közé, melyek nem csak Hollósy életének meghatározó állomásait – München, Nagybánya, Vajdahunyad, Técső – tették egymástól elérhetetlen távolságra, de a Tisza két partját is. Áll itt nem messze, az idővel dacolva egy másik szobor is, melyet közel egy évszázada emelt a város tisztelgő közönsége. Ahogy Önök a modern magyar kultúra úttörőjét, az elődök a modern Magyarországot megteremteni akaró politikust, Kossuth Lajost kívánták szimbólumként állítani utódaik elé. Az utódokat dicséri, hogy ez a szobor áll, bizonyítva, hogy van hová fordulnunk magyarságot, európaiságot tanulni.

Ma, amikor számot kell vetnünk vesztességeinkkel, a letűnt korszak súlyos erkölcsi, anyagi rombolásának következményeivel, melyet az egyes embereknek éppúgy, mint a közösségeknek el kellett viselniük, csak egyet tehetünk: szomszédainkkal együtt közösen meg kell kísérelnünk kibontakozni a közelmúlt szívós, visszahúzó kötelékeiből, és tenni amit kell, és amit nem tehet meg más helyettünk. Áldozatos munkájukhoz további erőt kívánva köszönti Önöket Antall József Budapest, 1993. április 29.

Régi új ismerősként üdvözölhették a técsőiek a magyar miniszterelnök feleségét,Antall Józsefné Fülepp Klárát, aki a técsői Móricz család (az innen elszármazott dédszülők) révén kötődik a városhoz.Akedves vendéget itteni benyomásai felől kérdeztük: – Gondolom, s úgy vélem, nemcsak én vagyok úgy vele – kezdte válaszát a miniszterelnökné asszony –, hogy csodálatos ez a mai nap. A meleg fogadtatás, az emberekből * A szobor Tóth Emőke szombathelyi szobrászművész alkotása

88

.

Partium

áradó szeretet és bizalom, valamint az itt élő magyaroknak az anyanyelvükhöz, nemzeti hagyományaikhoz való ragaszkodása mind olyan érték, mely megható és nagyonnagyon becsülendő.

A Hollósy-szobor avatásán dr. Szöllősy Tibor, a Hollósy Simon Kör elnöke mondott beszédet: „Hetvenöt éve, 1918. május 8-án Hollósy Simon örökre távozott az őt szeretettel és nagytisztelettel övező técsőiek köréből. A római katolikus temetőben helyezték örök nyugalomra. Az egyik szemtanú szerint a kopjafa olyan magas volt, hogy majd az égig ért.

Hollósy Simonról méltán elmondhatjuk, hogy álló nap a művészetek tiszta egén, mert naplemente után is megfosztja velünk pótolhatatlan gazdaságát. ...Először volt az álom, majd óhaj lett belőle, mely később akarattá férfiasodott. És íme, hetvenöt év után valósággá vált minden: Nagy Öregünk visszatért családjába.

Nem véletlen, hogy ettől a naptól kezdve a templom napos oldalán fogadja majd az erre elhaladók köszöntését: mert a szeretet és a hit az, amelyek féltő tisztelettel óvják emlékét.”

A délelőtt folyamán a szabadtéri színpadon közel 3 órás színvonalas műsort adtak az iskola tanulói, valamint a Szombathelyről, Szeged-Algyőről, Debrecenből stb. érkezett néptáncosok és énekesek.

Késő délután került sor a művészettörténeti emlékkonferencia megnyitójára és a Hollósy-házon levő emléktábla megkoszorúzására.

Vasárnap reggel a Hollósy-napok résztvevői és a técsőiek ökumenikus istentiszteleten vettek részt a református templomban.

A festőművész és iskolaalapító nevével fémjelzett képzőművészeti díjat első ízben Szemán Ferenc (Öcsi) ungvári festőművész vehette át 1994-ben Hollósy Simon születése napján.

IRODALOM Ady Endre: Hollósy Simon sorsa, Nyugat. 1918. I. 890. I. Aradi Nóra: Nagybánya értékeléséhez, 1953.

Aradi Nóra: Száz kép a magyar történelemből, Bp. 1955.

Benedek Klára: Hollósy Simon, Bp. 1953. /szakdolgozat/.

BernáthAurél, Ferenczy Károly: Három királyok, Bp. 1935.

Csók István:Az első kritika, Lyka Károly emlékkönyv, Bp. 1944.

Farkas Zoltán: Hollósy Simon, 1857-1918. Vasárnapi Újság, 1918.

Farkas Zoltán: Nagybánya a magyar Barbizon, Hung. Qurt, 1940.

Ferenczy Valér: Nagybánya, Magyar Nemzet, 1940.

Fülep lajos: Magyar művészet, Bp. 1923.

Genthon István:Anagybányai iskola, Szépművészet, 1944.

Lengyel Géza: Hollosy és a két Feiks, Nyugat, 1910.

Lyka Károly: Hollósy Simon, Művészet, 1918.

Lyka Károly: Magyar művészélet Münchenben, Bp. 1951.

Lyka Károly: Festészetünk a két világháború között, Bp. 1956.

Lyka Károly: Nagybánya jubileuma, Művészet, 1912.

.

Partium

89

Márkus László:Anagybányaiak,Alkotmány, 1913.

Marco: Hollósyék és a Gartenlaube,AHét, 1904.

MogilevszkijA. P.: Tanítvány-mesteréről, Szovjet Kultúra, 1953.

MNG levéltára.

Molnár Ernő: Hollósy levelek, Magy. Műv. 1938.

Németh Lajos: Hollósy Simon és kora művészete, Bp. 1956.

Pogány Ö. Gábor:Anagybányai iskola, Szabad Művészet, 1948.

Radocsay Dénes: Hollosy Simon leveleiből, 1951.

Réti István:Anagybányai művésztelep története, Bp. 1954.

Réti István: Nagybánya, 1922.

Réti István: Fiatalkori emlékek, Bp. 1944.

Réti István: Hollósy Simon, Bp. 1927.

Réti István: Nagybányai művészek /Hollósy Simon/, Nyugat, 1924.

Rózsaffy Dezső: Hollósy Simon és iskolája,AMűbarát, 1922.

Soltész Zoltánné: Hollósy Simon leveliből, 1953.

Surányi Miklós: Hollósy Simon,AHét, 1918.

Szablya János: Nagybánya, 1912.

Szokolay Béla:Anagybányai művésztelep, Cluj, 1926.

Takács Zoltán, F.: Hollósy Simonról, 1918.

Tabéry Géza: Nagybánya, Erdélyi Helikon, 1922.

Tövis: Hollósy és mások,AHét, 1918.

Tyihomirov,A. Ny.: Hollósy Simon, Szabad Nép, 1948.

Tyihomirov,A. Ny.: Hollósy Simon, Szabad Művészet, 1956.

Ybl Ervin: Hollósy Simon és Max Buri, 1948.

Walleshausen Zsigmond: Hollósy Simon, Nyugat, 1917.

Walleshausen Zsigmond, Cselényi:Afestőkapitány. /Hollósy Simonról/, Nyugat, 1935.

Filep Gergő felvétele 90

.

Partium

Muzsnay Árpád

Dsida-kultusz Szatmárnémetiben – Előadás az egri Dsida Jenő Baráti Kör megalakulása 20. évfordulója alkalmából – Kilenc esztendővel ezelőtt a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége (KITÁSZ) XVII. Vándorgyűlésén már beszéltem a Dsida-család, s elsősorban is Dsida Jenő és Szatmárnémeti kapcsolatáról.

Nincs szándékomban változatlanul megismételni az akkor elmondottakat, de úgy érzem, hogy nagyvonalakban mindazokról, amikről akkor, valamint az előző esztendő, a 2007-ben megünnepelt születési 100. évforduló hatására összegezni igyekeztem, meg kell tennem most is – annál is inkább, mivel az akkori közönség nem a most itt jelenlevőkből tevődött össze, s 2008-tól mégiscsak eltelt azóta 9 esztendő, időközben értékes tanácskozások sorával hajtottunk fejet, és idéztük a költő emlékét – legutóbb születésének idén májusi 110. évfordulója alkalmából –, és komolyan készülünk, már most a jövő évi 80. halálévforduló méltó megemlékezésére.

Részemről – nem lévén ugyanis sem levéltári kutató, sem irodalomtörténész – újabb adatokkal, eredményekkel nem gazdagítottam az elmúlt évek alatt a Dsida-filológiát, nyomtalanul azonban ezek az idők a szatmári és erdélyi Dsida-kultusz tekintetében nem múltak el. Időközben – például – néhány olyan feltevés és kérdés fogalmazódott meg bennem, melyekre szatmáriként (esetleg épp nekem) illene és kellene megadnom a választ.

Alig egy hónapja, hogy 60 esztendővel előbb leérettségiztem: 1957 nyarán, abban az esztendőben, amikor az iskolai évzárást megelőző hetekben kapta meg iskolánk, Szatmár egyik legjobb magyar tannyelvű intézete a Kölcsey nevet. Épp májusban, amikor 50. életévét töltötte volna a város egyik legismertebb költője: Dsida Jenő. Élete és költészete nem volt akkor tananyag (sajnos: most sem kötelező) – tanáraink közül azonban Antal Péter és Ligeti László beszélgetéseink közben személyes ismerősükként tettek említést Dsida Jenőről, a később Egerbe került Gál Elemér pedig – igaz: már az érettségi vizsgánkat követően – a Dsida költészetével kapcsolatos sajtóvitára hívta fel a figyelmünket. Még ma is él emlékezetemben a sokszor anekdotázó Ligeti László állítása – Dsida Jenő állítólagos szatmári Tintijének sétáltatásáról a Kossuth-kertben, s nem tudnám megmondani: igaz volt-e vagy sem, létezett-e a bokor vagy sem a századelőn, melynek közelében kutyájával gyakran meg-megpihent az egyik padon a még diák költő.

Mesének, anekdotának, figyelemkeltésnek azonban szép és jó volt.

Jómagam családunkban, irodalom- és művészetkedvelő édesanyámtól hallottam először a költőről. Gyakran szóba került neve, annál is inkább, mivel Édesanyám lánykorában a Láncos templommal szembeni, az egykori Kölcsey, ma Iuliu Maniu utca jobboldali végének első sarokházában lakott. Annak üzlethelyiségében pedig az édesapja: Szabó Géza működtette fűszer- és csemege kereskedését. Édesanyám, ki Dsidától két esztendővel volt csupán fiatalabb, lakóházuk ablakaiból naponta látta az iskolából hazafelé tartó Dsida Jenőt, aki szüleivel az I. világháborút követően visszaköltözve Beregszászról Szatmárnémetibe 1925-ig a szatmáriak által hosszú ideig Kenyérgyárnak ismert közeli emeletes épületben lakott.

.

Partium

91

Személyesen is találkozott a Szatmárnémetiben megjelenő Cimborában irogató költővel és annak szüleivel, hiszen vásárolni gyakran betért a Dsida-család a Szabó Géza üzletébe. De ismerte azért is, mivel unokatestvérének, a szomszéd Vajay (ma Gabriel Georgescu) utcában lakó Mertz Valinak, a későbbi Dumitraşcunénak (kivel újságíróként a költővel kapcsolatosan 1997-ben magam is elbeszélgettem) a gimnázium felső osztályaiba járó Dsida Jenő udvarolgatott, verset írt, sőt: 1924 májusában – akkor nagy divat volt – még éjjeli zenét is adott neki.

Művelődésszervezőként 1992-ben, a költő 85. születésnapja alkalmával került érdeklődésem homlokterébe Dsida Jenő. A romániai 1989-es eseményeket követően célul tűztük ki ugyanis, hogy a magyar kultúra Szatmárhoz kötődő nagyjainak maradandó emlékeket állítunk, a városban születetteknek emléktáblával látjuk el szülő- és lakóházaikat, utcákat nevezünk el róluk, s köztereinket őket ábrázoló szobrokkal díszítjük. Többet és maradandóbbat akartam magam is tenni, mint amit tehettem például (épp Dsida Jenővel kapcsolatosan) még tanárként, 1968-ban, amikor a Korunk című folyóirat az évi 8-as számában Feljegyzések Benedek Elekről címmel a nagy meseíró és a Cimbora szerkesztőjének 1924. októberi szatmári látogatása kapcsán a diák Disda Jenő műkedvelő színjátszásáról is szót ejtettem. Képet, visszaemlékezést közöltem róla. Ugyanis ketten akkor még éltek azok közül, akikkel 1925 előtt együtt lépett fel műkedvelőként színdarabokban Dsida Jenő.

Az 1992-es Dsida-megemlékezésre készülődve először is a szatmári szülőház felkutatására és megjelölésére gondoltunk. De azt a házat – a volt Hunyadi, 1989 előtt Marx Károly, ma pedig Corvinilor nevet viselő utcában –, melyet egyik interjújában a költő édesanyja szülőházként említett, már azért sem találtam meg, mivel a huszadik század elejétől – akárcsak a város többi utcáinak épületeit – a telkek osztódásával többször is átszámozták.

Irodalomtörténeti adatként a szülő- és lakóház utáni kutakodásom hozott említésre méltó eredményt. Meg is írtam az akkori központi magyar napilap, az Előre hasábjain, hogy Dsida csengeri Tóth Margit fiaként Binder Jenőnek volt bejegyezve a születési és keresztelő anyakönyvekbe, s ezen a néven szerepelt hivatalosan 1923-ig, akkori örökbefogadásáig – illetve az iskolai értesítőkben az 1921/22-es tanévig. Az értesítő ugyanis egy évvel később hagyta el a nyomdát.

Időt, alkalmat és lehetőséget igényelne annak tisztázása, hogy a Dsida Aladárné által említett Hunyadi utcai, vagy az anyakönyvekben szereplő Bercsényi utcai épület volt-e a szülőház, avagy valamelyike azoknak az utcák ingatlanjainak, melyeket az 1908-ban polgárilag elvált Tóth Margit és az őt ugyancsak polgárilag nőül vevő Dsida Aladár lakhelyeként az anyakönyvvezetőnek bediktált.Úgy zárójelben, érdekességképp jegyzem meg, hogy az idei májusi szatmári tanácskozás alkalmával egyik ismerősöm a szatmári Szamos című napilap 1908. április 3-i, vasárnapi száma apróhirdetésének fénymásolatával ajándékozott meg. Abban a következő olvasható: „Dsida Aladár cs. és kir. 5. gyalogezredbeli főhadnagy eljegyezte újlaki Tóth Margitot, Tóth Géza máv. hivatalnok lányát.” Érdemes lenne utána nézni (apró adalékként), hogy a Tóth családnak csengeri, avagy más előneve volt (ez esetben – újlakiként említve – a közeli Tiszaújlakra gondolhatunk)?! S egyáltalán volt-e előnevük, vagy birtokaik után használták így és úgy, ekkor és akkor a csengerit és az újlakit. De az sincs kizárva, hogy az újság tévedett – a Szatmár vármegyei Csenger járási székhely melletti Csengerújfalut akarva írni – ahol tudomásom szerint, valóban, voltak birtokai a családnak.

92

.

Partium

Az előbb vázoltak miatt 1992-ben emlékjelhagyásra – egy egyszerű emléktábla elhelyezésére – maradt az egykori Kenyérgyár, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium jelenlegi bentlakásának épülete, melynek (igaz: 1925-től többször is átalakították a szobáit s a lépcsőháza sem ott volt, ahol ma található) a jobb szárny emeleti sarokszobáiban laktak Dsida Aladárék. Szabó Lajos egykori szatmári virágkertész (Dsida gyerekkori ministráns társa az úgynevezett ferencrendi Hildegárda templomban) többször megfordult náluk – ő azonosította ezt számomra.

Az 1992-es (sorrendben az első) Dsida Napokat a költő születését megelőző hét végére: május 8 – 9-re időzítettük. Az előtte egy esztendővel felavatott Kölcsey-szobor ünnepségei mellett az 1989-es eseményeket követő Szatmár megyei művelődési rendezvények közül ez örvendett mindmáig a legnagyobb érdeklődésnek. A színház nézőtere zsúfolásig megtelt, még a kakasülő is foglalt volt, holott akkor már életveszélyesnek nyilvánították Thália végre tavaly felújított és konszolidált épületét.

A Dsida Jenő élete és költészete címmel tartott irodalmi tanácskozásra oly kitűnő előadók fogadták el meghívásunkat, mint az akkori politikai élet aktív szereplőjeként is sokak által ismert és tisztelt Cs. Gyimesi Éva kolozsvári irodalomtörténész, vagy a történelmi Szatmár megyéhez ezer szállal kötődő és kitűnő szónok: Katona Tamás budapesti történész (akkor külügyi államtitkár), kinek szerkesztésében és utószavával 1965-ben megjelent Dsida-kötet nagyban hozzájárult a költő magyarországi újra felfedezéséhez is. Ott volt és beszélt a Dsida szülővárosában, Szatmárnémetiben érettségizett, ma Szombathely mellet: Táplánszentkereszten nyugdíjas éveit élő, doktori értekezését egykoron Dsidából megvédő Láng Gusztáv egyetemi tanár, valamint Dsida egykori jóbarátja, fordítója, a Claude Romano néven zeneszerzőként is ismert, magyarul anyanyelvi szinten beszélő író és zeneszerző, a sokak által kedvelt Dónáth úton nyílnak már az orgonák sláger komponistája: George Sbârcea muzikológus. Ő volt Dsida Jenőnek az a kolozsvári barátja, akit 1936-ban Móra Ferenc Dióbél királyfi című elbeszélésének dramatizálásakor kísérőzene komponálásával bízott meg, s kiállt mellette költőnk, amikor nacionalista hangvételű kritikák és javaslatok érték polgári és művészi neve miatt a szerzőt: George Sbârcea és Claude Romano helyett a szépen hangzó magyar Barcsai használatához kötötték a színház irányítói a zenés színdarab bemutatását. Dsida szolidaritást vállalt a zeneszerzővel, a bemutató elmaradt.

Erre a megemlékezésre gondolva életem elszalasztott, végzetesen halogatott pillanati is eszembe jutnak. Hiszen Cs. Gyimesi Évát faggatni már nem tudom – pedig 25 év biztos hozott módosulást irodalom-szemléletében és – megítéléseiben, de Claude Romano sem beszélhet többet, nem vallhat ugyanakkor Petre Şaitiş kolozsvári Dsida-fordító sem, ki betegsége miatt levélben küldte el üdvözletét nekünk, s hallgat már öt esztendő óta Szokolay Sándor is, ki a Psalmus Hungaricus magnószalagos zenés felvételének ajándékával köszöntött, s tette a színházi szünetében hangulatossá programunk egészét. Újságíróként beszélni szerettem volna velük – külön, külön. Meg nem valósított tervek maradtak – immár örökre.

Engedjék meg, kedves hallgatóim, hadd szóljak a Dsida-kultusz további alakulásáról, a vele kapcsolatos programjainkról – elsősorban is szatmári szemszögből, azokról, amelyeknek szervezését a táblaavatáséhoz és az 1989-et követő első szatmári Dsidamegemlékezéshez, idézéshez hasonlóan én koordináltam.

1992 után a következő jelentősnek nevezhető Dsida-megemlékezésünket a költő kilencvenedik születésnapja alkalmával: 1997. május 16-án szerveztük. Katona Tamás, Bu-

.

Partium

93

dapest I. kerülete akkori polgármesterének, s egy amerikai érdekeltségű cég magát felfedni még ma sem óhajtó képviselője támogatásának köszönhetően szobrot avathattunk a mai Titulescu téri református templom előtt, azon az egykori vásártéren, ahol a környék gyermekei, így a közelben lakó Dsida (orvosai tanácsai ellenére is) szaladgált, rúgta a labdát délutánonként. A szobor alkotója az az Andrássy Kurta János képzőművész, kinek Ady Endréről készült mellszobra a történelmi Szatmár megye települései közül Csengert díszíti, de ismert alkotása az 1941-ben Nyíregyháza főterén felállított, jelenleg a Jósa András kórház udvarán álló és a háború borzalmaira emlékeztető Menekülő anya gránit szobor, a balatonfüredi Széchenyi István emlékmű, Sárospatakon a Szent Erzsébet téren álló Lovas bronz szobor – nekem a legjobban tetsző Andrássy Kurta alkotások egyike ez utóbbi – , vagy a vésztői Népi Írók Parkjában a Sinka Istvánt ábrázoló mellszobor. A Szatmárnémetiben felállított Dsida-szobor az 1989-es romániai decemberi eseményeket követően a harmadik felavatásra került magyar vonatkozású térplasztikai alkotása volt a Szamos parti város magyarságának. Azóta Petőfi Sándor, Rákóczi Ferenc és az Ady Endre barátját: a magyar kultúrához ezer szállal kötődő Popp Aurel festő, valamint a kiváló grafikus: Erdős Imre Pál emlékét is hasonló alkotás őrzi.

A szoboravatást követő ünnepi műsor a Filharmóniában zajlott. Ismert nevek: Pomogáts Béla irodalomtörténész, a Magyar Írószövetség akkori elnöke, Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, a Romániai Magyar PEN-klub elnöke, Katona Tamás budapesti történész, I. kerületi polgármester, a beregszászi Dalmay Árpád tanár és művelődés-szervező, Láng Gusztáv irodalomtörténész emelte rangját és kisugárzását a szatmári, majd pedig a másnapi beregszászi és a harmadik napi kolozsvári ünnepségnek. Fehérgyarmati kitérővel (esti megállóval és programmal) ott voltunk a Dsida Jenő életében jelentős szerepet betöltött mindhárom településen. Ehhez hasonló – igaz: Kolozsvárt nem, de a mai ukrajnai Beregszászt érintő Dsida-zarándoklat 2008-ban, majd pedig 2012-ben jött össze. Sajnos, ez utóbbi mindmáig utolsóként.

Az 1997-es szoboravatással összekötött ünnepséget követően 2002-ben emlékeztünk meg szervezetten újra a költőről. A Miskolcon tanító Kabán Annamária és Mózes Huba irodalomtörténészek tartottak előadást, Boér Ferenc egykori szatmári, 2002-ben már kolozsvári színművész pedig bemutatta a Dsida-alkotásokból összeállított és az idők folyamán többször felújított nagysikerű pódiumműsorát Az akkori ünnepség digitális anyaga – sajnos – tavaly, számítógépem meghibásodása miatt elszállt. Most időhiány miatt nem volt alkalmam az írott dokumentációt megkeresni. Különben is a 95. születési évfordulónál jelentősebb volt a születési centenáriumi megemlékezés és tanácskozás. Akkor helyeztünk el ugyanis, a legsötétebb Gheorghe Funar-i, Kolozsvár szélsőségesen nacionalista polgármestere regnálása idején, és épp Szatmárnémeti, a szülőváros szorgalmazására a kolozsvári Dsida-házra emléktáblát. Ennek története részletesen olvasható az Évfordulós tanácskozások 2007 című kötetünkben. Nincs értelme kitérnem rá. Lényeges azonban az – s ezt a ház akkori lakójától: Füzesi Magda jelenlegi férjétől, Vallasek Istvántól tudom –, hogy az azóta felújított és egyházi tulajdonban maradt épületben a kolozsvári Szent Mihály plébánia a költőt idéző emlékszoba, vagy -sarok kialakítását tervezi. Szatmáriként kívánom: váljék valóra tervük.

Nem én állítom – hanem az elektronikus és az írott sajtó egybeeső megállapítása, hogy a 100. születési évforduló alkalmával tartott és előadásait kötetben is megjelentetett tanácskozás a Dsida-filolőgia és – kultusz felbecsülhetetlen jelentőségű eseménye volt.

Tizenegy előadó (Balázs Péter, Végh Balázs Béla, Muhi Sándor, Lisztóczky László, Bura 94

.

Partium

László, Füzesi Magda, Pomogáts Béla, Kereskényi Sándor, Cs. Gyimesi Éva, Láng Gusztáv, Bertha Zoltán) értekezett, s az elhangzott előadások (Cs. Gyimesi Éva tanulmányát kivéve) augusztusra, az EMKE és a Szatmárnémeti Kölcsey Kör Rákóczi Ferenc marosvásárhelyi fejedelmi beiktatása 300-ik évfordulója alkalmával rendezett és Az élő Rákóczi nevet viselő április végi szimpozionja anyagával együtt megjelentek.

2008. májusának közepe – Dsida Jenő halálának közelgő hetvenedik évfordulója adta a következő alkalmat és lehetőséget a szatmári kultusz mélyítéséhez. Az évfordulók egybeesésének véletlene hozta, hogy a XX. századi erdélyi (de nyugodtan fogalmazhatok úgy, hogy az összmagyar líra) három szatmári kötődésű korszakalkotó alkotójáról illett abban az évben megemlékeznünk. Olyanokról, kikről az utóbbi években soha sem feledkeztünk meg. A Szatmárhegyen született (ott emléktáblát és szobrot, majd állandó kiállítást is kapott) Páskándi Géza 2008 májusában lett volna 75 éves. 70 éve, júniusban halt meg Dsida Jenő s ugyancsak 70 esztendeje, július első napjaiban született Szilágyi Domokos. „Párhuzamos Sajtóértekezlet” címmel rendeztünk négynapos megemlékezést Szatmárnémeti, Szatmárhegy, Nagysomkút, Batiz és Beregszász színhellyel. Dsida Jenő mintegy keretbe foglalta a mai ország- és megyehatárokon átívelő rendezvénysorozatot, hiszen az ő szatmári szobrának megkoszorúzásával kezdtünk s a megyeközpont magyar iskolái tanulóinak ünnepi műsorában is arányosan helyet kapott költészete, s nem elhanyagolható módon és terjedelemben hangzottak el róla értekezések a 2008. május 16-i irodalmi tanácskozáson. Lisztóczky László, Láng Gusztáv, Cseke Péter és Bertha Zoltán egészítette ki újabb vonásokkal a költő megrajzolt portréját. Május 18-án pedig – előző évi adósságunkat is törlesztve s az utóbbi évek vízumkényszerei miatt lazuló kapcsolatainkat újra megerősítve – Beregszászon, a költő elemi iskoláinak színhelyén, a vasútállomás falán elhelyezett emléktábla megkoszorúzásával zártunk. E megemlékezés anyaga nyomdafestéket látott a 2008-as Évfordulós megemlékezések kötetünkben.

Szólnom kell – ha megengedik – a már említett 2012-es és az azt követő 2013-as Dsida-idézésekről.

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 2012. május 18-án és 19-én Dsida Jenő Napok címmel tanácskozást és megemlékezést rendezett a 105 éve Szatmárnémetiben született költőről. A kétnapos rendezvénynek Szatmárnémeti mellett a költő elemi iskoláinak városa: Beregszász volt a színhelye, de az irodalmi tanácskozás és megemlékezés meghívottai május 18-án kora este a Dsida Jenő által is kedvelt Szatmárhegyre, a Kossuth-díjas Páskándi Géza szülőfalujába is ellátogattak, ahol a helybeliekkel együtt koszorúzták meg a költő, próza- és drámaíró egykori szülőháza helyén álló emléktáblát és a falu központjában található szobrát.

Indokolt volt a Dsida – Páskándi közös főhajtás, hiszen 1957-ben az ugyancsak Szatmár megyei Panek Zoltán mellett épp Páskándi Géza volt egyike azoknak az erdélyi értelmiségieknek, kik Dsida Jenő születésének 50-ik évfordulója ürügyén felhívták a figyelmet a hosszú időn keresztül elhallgatott költő jelentőségére, szorgalmazták emlékének ápolását.

A „Dsida Jenő időszerűsége” címet viselő szatmárnémeti irodalmi tanácskozáson Bura László helytörténész (Szatmárnémeti), Zubánics László helytörténész, közíró (Beregszász), Cseke Péter irodalomtörténész (Kolozsvár), Végh Balázs Béla irodalomtörténész (Börvely) és Láng Gusztáv irodalomtörténész (Táplánszentkereszt) tartott előadást.

A költő szobrának délutáni koszorúzásán üdvözlő beszédet mondott – többek közt – Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja, Tóth István, Magyarország bereg-

.

Partium

95

szászi főkonzulja, valamint Szili Katalin, volt házelnök, a Magyar Parlament Nemzeti Összetartozás Bizottsága akkori alelnöke.

A május 19-i beregszászi Dsida-programon Zubánics László, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet elnöke, Gajdos István, Beregszász polgármestere, Tóth István, Magyarország beregszászi főkonzulja, Muzsnay Árpád pedig az EMKE részéről kapott szót, ünnepi beszédet Szili Katalin, a Magyar Parlament Nemzeti Összetartozás Bizottsága alelnöke tartott, a vasútállomás falán lévő emléktábla megkoszorúzását követő kerekasztalmegbeszélést pedig Cseke Péter kolozsvári irodalomtörténész vezette.

2013. május 17 – 18-án anyagi okok miatt is, hiszen az elit kultúra rendezvényeire évek óta egyre kevesebb a pénz, közös rendezvény keretében emlékeztünk meg Páskándi Géza születésének 80., valamint Dsida Jenő halálának 75. és Jakabffy Elemér halálának 50. évfordulójáról. Az akkori úgynevezett Páskándi-, Dsida- és Jakabffy Napok programjaira Szatmárnémetiben és Szatmárhegyen került sor.

Történészek, irodalomtörténészek, politikusok és írók részvételével Európa mindannyiunké – Páskándi Géza, Dsida Jenő és Jakabffy Elemér századunknak is szóló üzenete – címmel tanácskozás keretében idéztük a három alkotót, majd délután Dsida Jenő szatmári szobrának megkoszorúzásával folytattuk a rendezvényt, koraeste pedig Szatmárhegyen a hagyományos Páskándi-megemlékezés vendégei voltak a meghívottak és érdeklődők, hogy aztán Jakabffy Elemér, a Magyar Kisebbség című folyóirat egykori alapító-főszerkesztője szatmári sírjának megkoszorúzásával 18-án délelőtt záródjék a rendezvény.

Ezen az irodalmi tanácskozáson Lisztóczky László irodalomtörténész (Eger), Egyed Emese irodalomtörténész (Kolozsvár), Felician Pop költő (Szatmárnémeti) és Kötő József színháztörténész (Kolozsvár) tartott előadást. Az egri Dsida Jenő Baráti Kör mai ünnepségére engem most meghívott Lisztóczky tanár úr vallhatna meggyőzően arról, hogyan sikerült, milyen érdeklődés követte – elsősorban is a Dsidával kapcsolatos előadásokat, köztük az ő Dsida Mária-élményéről tartott értekezését. Élményszerűen beszélhetne majd pedig arról: hogyan zajlott le a délutáni koszorúzás, amikor ő, a Dsida Jenő Baráti Kör nevében elhangzott beszédével átütő sikert aratott.

S íme: eljutottunk az idei esztendőhöz, amikor a 110. születési évforduló ürügyén – ismét az évenként május közepén tartandó Páskándi-megemlékezéshez kapcsolva tartottunk Dsida Jenő Napokat.

Május 18-án este a Szatmári Római Katolikus Püspöki Palota díszterme adott helyet Schönberger Jenő megyéspüspök jóvoltából Kondor Katalin hatásos bevezetőjével Banner Zoltánnak, a szatmári származású, ma Békéscsabán élő művészettörténésznek és előadóművésznek Én vagyok a Te távoli társad című, először 1967-ben színre vitt műsorának felújított bemutatójára, majd másnap Medvigy Endre irodalomtörténész (Budapest), Füzesi Magda költő és publicista (Beregszász), Felician Pop költő és műfordító (Szatmárnémeti), Cseke Péter irodalomtörténész (Kolozsvár), Lisztóczky László irodalomtörténész (Eger), Heinrich Andrea tanárnő (Szatmárnémeti) és Széman Emese Rózsa irodalomkritikus és szavalóművész (Kolozsvár) magvas értekezéseinek megtartására.

Délután a szobor előtt Papp-Für János költő, a Tokaji Írótábor titkára mellett Lisztóczky László szólt az egybegyűltekhez.

Dsida idézése aztán folytatódott Banner Zoltánnak köszönhetően, valamint Páskándi Géza ürügyén Szatmárthegyen is. S ott került szóba, hogy mennyire fontos és érdemes lenne kutatni megszületési körülményeit, valamint elemezni azokat az alkotásokat, melyeket a legutóbbi Dsida Jenő összes verseit tartalmazó, és a világhálón is olvasható 96

.

Partium

kötete szerint Szatmárhegyen írt a költőnk. Valószínű a szatmári irgalmas nővérek zárdája ottani birtoka: az apácák gyümölcsöse és szőlőjének vincellérlakában lehetett visszavisszatérő vendég. Ha emlékezetem nem csal: hét költeményről van szó.

A jövő közös teendői – szatmárnémeti, kolozsvári, beregszászi és egri feladatok is szóba kerültek az idei szatmári Dsida Napok alkalmával.

Régi vágyunk teljesüléséről társalogtunk, egyeztettünk. Medvigy Endrének köszönhetően ugyanis az immár öt éve tervezett, s a Dsida-család általam megtalált budapesti Ilka utcai lakása házának falára jövő év nyarán, a 80. halálévforduló alkalmával tartandó budapesti, szatmári, egri, kolozsvári és beregszászi közös megemlékezésünkkor emléktáblát helyezhetünk el. Megvan most már ehhez az évekig hiányzó és nehezen megszerzett lakóbizottsági jóváhagyásunk is. Ezek után Beregszászt, Szatmárnémetit és Kolozsvárt követően Budapesten is feliratos márványtábla jelöli majd azt az épületet, melyről minden bizonnyal tudjuk: a költőnk élete bizonyos szakaszához kötődik. Az említett Ilka utcai épület vitathatatlanul azok közé tartozik, ott született ugyanis a Dsida Jenő apjának aláírásával hitelesített anyakönyvi bejegyzés szerint 1911-ben a költő öccse, ki pályafutása alatt Csengeri Aladár néven Kolozsvár, Szatmárnémeti, majd pedig Győr színházainak tehetséges és jónevű színésze volt.

50 000 forint támogatást ajánlott fel – s példáját a ma Nyíregyházán élő beregszászi Dalmay Árpád követni kívánja –, hogy a szülőváros által biztosított márványlapra írandó budapesti Ilka utcai szöveg betűinek metszése, valamint a tábla felszerelése költségeit fedezhessük. Mert Több civil szervezet és intézmény közös megvalósításaként képzeljük el az említett emléktábla elhelyezését és leleplezését. Öröm, hogy az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület mellett az egri Baráti Körrel és beregszászi civil szervezetek mellett társ akar lenni a Magyar Írószövetség, a Magyar MűvészetiAkadémia és a Petőfi Irodalmi Múzeum is.

Az utóbbi évtizedek növekvő Dsida-kultuszát bizonyítja (és szerénytelenség nélkül állíthatjuk: a szatmári rendezvények kedvezően befolyásolták azt), hogy ifjúsági szavalóversenyek kedvenc költői között Szilágyi Domokos mellett (hadd idézzem a kitűnő formaművész szatmári származású költőről Lisztóczky Lászlónak a 2008-as frappáns megállapítását!) a magyar költészetAssisi Szent Ferencének versei a legnépszerűbbek.

Zárszóként engedjék meg: hadd dicsekedjem (ha az, amit eddig mondtam, nem tűnt annak), hogy a veszprémi PéterPál Könyvkiadó 2015-ben Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla szerkesztésében megjelentetett Erdély - Magyar Zsoltár című szép albuma Láng Gusztávnak és nekem is megköszönt közös segítő munkánk eredményeként látott napvilágot.

Vágyam – s remélem: teljesüléséhez lesz arra majd vállalkozó szerkesztő és könyvkiadó –, hogy rövidesen újabb szép fotókkal és értékelő szövegekkel gazdagodva Dsida egész életét képekkel illusztrálva ismerhessék meg az őt kedvelő olvasók. A PéterPál Könyvkiadó albumához hasonló szintén szép és vonzó kiadványban méltó helye legyen Erdélyen kívül a Kárpát-medence egészének, így Egernek is, benne az itteni, most fennállása 20. évfordulójára emlékező Baráti Körnek, mindazoknak, akik Dsida Jenő költészetét az összmagyar líra szerves és folytatásra méltó részeként példamutatóan ápolva és életben tartva tevékenykednek. Hiszen, nagy íróinkhoz, művészeinkhez hasonlóan Dsida Jenő is mindannyiunké.

2017. július 29.

.

Partium

97

Szilánkok Técsi Zoltán

Rituális széptettek X./11.

Testről és lélekről – avagy, maga a csoda Emlékszem, aznapra virradólag álmot láttam én is. Mégpedig néhány hét múltán újra, noha azelőtt volt egy hosszabb periódus, amikor szinte minden egyes reggelen megadatott ugyanez a kéj és kegy. Más kérdés, hogy ezennel nem emlékeztem belső filmem egyetlen képére sem.

Hogy miért volt fontos mindezt az értésetekre adni? Elöljáróban elárulni? Hát csak azért, mert a címben foglalt „jelenés” átélésének napja kezdődött így a számomra, s filmünk csavarja és csattanója, de írjuk csak azt, rejtélye és megoldása, úgyszintén az álmok világából vagyon. Onnan vétetett. Máskülönben egy kifejezetten átlagos történet. Vagy úgy mondanám inkább, egyszerre banális és képtelen. Mert, ha belegondolunk, ez a vágóhídi „lávsztori” úgy teljesen köznapi, hogy képtelenebb nem is lehetne, s valamiért mégis működik a mennyei mechanizmus. Enyedi Ildikó titka, hogy miért működhet.

Aki látott már tőle filmet, tudja is, miről beszélek. Tudniillik, talán csak Tarkovszkijnál volt hasonlóan természetes a természetfeletti, kevésbé csodával határos az úgynevezett csoda. És még talán Fellinit említhetném. Tényleg, ha valami varázslaboratóriumban ki lehetne keverni két alkotóból egy harmadikat – vagyis hát, filmjeikből kifőzni valami közteset –, akkor Enyedi Ildikó jönne ki egyfajta varázsvegyületként a nevezett komponensekből. Konkrétan, a Júlia és a szellemek utóbbitól, és – mondjuk – a Stalker előbbitől számomra ki is adja maradéktalanul a mi Berlinalén megdicsőült mozgóképünket.

De nem, nem kisebbítem ezzel filozófusból, illetve fizikusból filmrendezővé vedlett* emberünket – akit kisebbíteni már úgysem lehetne, mivel törékeny testével, csöppke termetével eleve egy angyalszerű lény. Vagy inkább, egy röpképtelen kismadár. Aki úgy tesz ez ellen, hogy a filmjeiben, filmjeivel repül, illetve, általuk mi is elrepülhetünk. Melegebb éghajlat helyett, mondom, most épp az álmok birodalmába. A sikert számára elsőre elhozó, Cannes-ban Arany Kamera díjra érdemesült műve, Az én XX. századom révén meg az álomszerű múltba, az Edisonok és Teslák világába. (Amiről úgy írtam nemrég: a fény hőskora és a hősök fénykora!) Tizennyolc évvel ezelőtti, a mostanit megelőző filmjével, a Simon mágussal pedig – amiből nyolcat tett ki emennek a leforgatása** – a lét legalsó, vegetatív tartományába. A növényi érzésektől, mi több, a növényi emlékezettől az emberi elpusztíthatatlanság és túlélés szintjéig. A film példájánál maradva, a földből kisarjadt, vagy épp, abból mintegy újjászülető élet csodájáig.

De visszatérve oda, hogy a szemünk láttára egy köznapi történetből lesz ismét: óda és csoda! Mert bizony – akár a Simon mágus kapcsán – már megint bűvészmutatvány, egyfajta érzéki csalódás áldozataivá válunk. Vagyis hát, érzékinek kifejezetten érzéki mindez, csak csalódáshoz nem vezet. Ama vágóhíd nevű gyilkolóüzem gazdasági igazgatója és minőségellenőre között szövődő szerelem ugyanis – hiába e véresen profán környezet, 98

.

Partium

és az ő halálosan komoly pozícióik – bármelyik pillanatban lángra lobbanthatná a gyöngyvásznat. Kettejük különös kötődése pedig csak attól még különösebb, hogy külön-külön kimértebbek és visszafogottabbak, tárgyilagosabbak és tapintatosabbak nem is lehetnének. Legyünk őszinték, már-már unalmas emberek ők, legalábbis, a mi tarka- barka, amellett rohanó világunk felől nézve. Mert máskülönben csak szokványosak és normálisak. Pontosabban, Marika, a vágóhidunkra „friss húsként” érkező tündéri meós azért nem egy hétköznapi eset a maga tisztaságmániájával és abnormálisan fejlett memóriájával – ő állítja ki magáról ily módon a látleletet –, ahogy a fél kezére béna, egyszerre szenvtelen és szeretnivaló felettese, Endre sem egy teljesen átlagos példány, ha jobban meggondoljuk.

De, mondom, nem is ez a fontos, ők külön-külön, hanem ahogy egymásra hatnak.

Ahogy és amiért vonzzák egymást. És itt jönnek elő, válnak láthatatlan, vagy csupán lelki szemeikkel látható kapoccsá álmaik. Igen, ott mélyül el közöttük valami, ahol már a szavak, pillantások és ösztönök sem hatnak. Ez pedig álomtalan, ámbár az Álomgyárban leforgatott, csillogó, ámbár a végletekig felszínes világunkban maga a provokáció. Igen, igen: a márpedig megtörténő csoda a mindent szétvető bomba! Mint a Stalker végjelenetében a „magától” megmozduló vizespohár, vagy a Simon mágusban a „feltámadás”. A szürke és véres hétköznapokból szárba szökkenő szerelemvirág ugyanis olyannyira elüt környezetétől, mint az álmok a valóságtól.

Mindehhez szereplőink ideális alanynak is bizonyulnak. Borbély Alexandra – aki eredetileg egy háttéralaknak számító titkárnői szerepre lett kiszemelve, s aki amúgy felvidéki magyarként Pozsonyban sajátította el szakmáját, mi több, oda is vágyik vissza –, és legalább ennyire az a Morcsányi Géza, akinek viszont semmi, de semmi köze nem volt mostanáig a színészethez***. S akit amúgy én még régről ismerek, már hogy, látásból, hiszen a Szolnokon színházcsinálóvá váló Schwajda György második korszakában gyakran tűnt fel a Tisza-parti teátrumban, mint dramaturg. Aztán pedig a Magvető Kiadó legendás igazgatójává lett húsz évre – egy vele való beszélgetésből kiderült, az általa „menedzselt”, vagy épp „felfedezett” szerzők egy kizárólag neki készült kötettel lepték meg búcsúzóul –, ahogy a mában meg a Líra nevű másik kiadói csoport vezetője. Tehát – a filmben úgy, mint az életben - ő is egyfajta kulcsfontosságú háttéralak. (S akkor még hozzá sem tettük, hogy valójában műfordítónak indult, akinél fontosabb háttéralak tán nem is létezik a földön.)

Ja, és nagyszerűen alakítanak az álmaikban szereplő szarvasok is, Picur és Góliát****, pontosabban, ők úgyszintén csak hozzák önmagukat. A világ legtermészetesebb színészi játékát nyújtván. Hol csak legelésznek békésen, hol „gyöngéden” egymáshoz hajolnak, hol meg rohannak hosszasan és vadul. Ha már eleve vadak ők, amellett a Jóisten álomszép teremtményei.

Mert szebbet még álmodni sem lehetne őnáluk, illetve, ama bennük testet öltő, általuk láthatóvá váló emberi érzésnél. Hisz mégiscsak ők hozzák át a szerelmet, ha nem is a fogaik közt tartva, az ébrenlét nevű innenső partra... * Amit ő egyszerűen úgy kommentált egy régebbi interjúban – miután kereken negyvenévesen fordított ekkorát élete folyásán –, hogy nem történt vele más, mint hogy belenézett a macskája szemébe, és meglátta Istent. Hm. Hát lehet ennél szebben szerelmet vallani az Élet nevű csodának, és elmondani, hogy miért is lehetünk ezen a földön?! ** Hogy ebből mennyi volt a toporgás - vagyis hát, a filmrendezőknél kötelező vára-

.

Partium

99

kozás és vágyakozás –, arról nem szól a fáma. Mert filmet forgatni, nyilván, nem lehet csak úgy ukmukfukk – és itt nem is mindig csak a felmerülő anyagi és technikai problémákra gondolhatunk –, de az is furcsa érzés lehet, hogy már alsó tagozatba jár az ember gyermeke, mire az alapötlettől a díszbemutatóig eljut az alkotási folyamat, illetve a felnőttkor küszöbére ér ugyanezen gyermek, mire létrejön az újabb mű. Ami – mint körülmény – azok esetében még különösebb, akik korábban már annyiszor bizonyítottak. Velünk szemben meg pláne kegyetlenség. Hisz mégiscsak mi, nézők lettünk szegényebbek azzal a közbeeső két-három filmmel, amit nem adatott meg rendezőnknek leforgathatni. *** És körülbelül ennyi köze van egymáshoz két egész estés sikerfilmünknek, azaz Enyedi Ildikó művének a Saul fiához. Jelesül, hogy a Jeles András fia által prezentált utóbbiban is egy outsider, – ha már irodalmi múltat emlegettünk fentebb – egy korábban költőként koszorúkat nem szerzett őstehetség, bizonyos Röhrig Géza áll a középpontban, de szó szerint. Hiszen ott kizárólag körülötte pörög és forog a történet, s így legalább annyira hozzájárult az Oscar megszerzéséhez, mint most Morcsányi urunk azArany Medve hazacsalogatásához. Különbség viszont annál több van az én szememben e két filmalkotás között. Például és mindenekelőtt az, hogy most büszkévé is tett a tudat, hogy hazánk lánya, illetve az ő alkotócsapata ily mértékben megdicsőült. És ezt a kis őszinteséget, illetve rosszmájúságot utólag is bocsássátok meg nekem. **** Ők már csak azért is közel állnak a szívemhez, mert kedvenc hegységemben, a Bükkben élik mindennapjaikat – Róla, illetve nemzeti parkjáról, kerek évfordulója kapcsán, legközelebbi „elme-rengésemben” emlékeznék majd meg –, s láss csodát, mióta megláttam a filmet, és ezen keresztül megismertem őket, újabb levetett szarvasagancs került az utamba! Hol máshol, mint a Bükkben. Merthogy, az év legelső napján már találtam egy ilyen, szememben kincset érő trófeát, így pedig kereken tíznél tartok. (Amiből hét származik a hegységek hegységéből, illetve, egy máig ott is van. Ha más meg nem találta időközben. Olyan képtelen helyen és módon akadtam rá tudniillik – a szarvasok által nem szívesen látogatott sziklás részen heverészett az orrom előtt, miközben egy nyeregszerűen meghajlott tölgyfaágról lógattam a lábam -, hogy egyszerűen nem volt szívem elhozni.

Tényleg, vissza kéne már menni, és megnézni, ott van-e még!)

Rituális széptettek X./12.

Halálos tavasz – avagy, Zsófi nélkül a világ Már megint pár perc alatt lett tavasz. A kezdeti, kirobbanó napok után ugyanis megérkezett nagy sokára az újjászületéshez szükséges vízutánpótlás is, amitől egy csapásra borult virágba és levélbe a mi teremtett világunk. Nem is igen tudtam, tudok betelni ezzel az évről évre megismétlődő csodával, s h, minden másodpercemet az Ő pillanatainak a számbavételével tölteném. Tizenhétnél bizonyára t a tehetnémöbbet találnék*... Ám ebbe a felhabzó virágfelhőbe, s már hetekkel korábban felhangzó madárdalba most a gyász színe és csendje is belevegyül. Nem, enyhe szavak: odacsöppen, mint egy tintafolt, belehasít, akár egy segélykiáltás! E hónap elején ugyanis egy fiatal életet, egy emberi virágszálat adtunk vissza a földnek és teremtőjének - ez pedig télen sem kis lelki 100

.

Partium

próbatétel, hát még tavasszal -, míg az övé előtt pár héttel egy tizenegy hónapos kisfiú, tanítványom unokájának búcsúztatása vált életem részévé. (S bizony ott, ama falatka sír szájánál döbbentem rá, hogy deres halántékom ellenére - és hála ezért az Istennek meg az orvostudománynak - még sohasem voltam gyermektemetésen**.)

Zsófi amúgy az egyik legszeretetreméltóbb ladányi család sarja volt, igen, ahogy fentebb írtam, szépséges kertjük legszebbik virága. Mivel akkoriban költözött Angliába, mikor én az ő szülőfalujába, túl sokszor nem találkoztunk, érdekes módon mégis kötődtünk annyiban egymáshoz***, hogy míg ő a Körös innenső, én a túlsó partján lévő mezőgazdasági főiskola padjait koptattam. Mert, bár más megyében voltak alma mátereink – az övé Mezőtúron, az enyém Szarvason –, nem volt közöttünk több, mint ez a fess folyó, meg húsz kilométer. No meg, jó néhány év e padok koptatása között: éppen annyi, amennyi alatt éretté, legalábbis érettségizetté válik egy halandó minálunk. Csak hát, számára pár héttel ezelőtt véget is ért ezen eleve oly röpke földi pályafutás, s így még annyi se jutott, mint Mozartnak vagy Schubertnek, illetve – ha már azon a héten volt a honi költészet napja – József Attilának vagy Dsida Jenőnek. Harminc esztendő összesen, míg én „túlélem” a jelek szerint még Kölcseyt is őszesen. Nem engedve egy hajszálnyit sem a negyvennyolcból... De nem, most az egyszer ellenállok a szójátékok kísértésének, hiszen hiába e kirobbanó kikelet, hang- és színáradat, ő már nincsen nekünk a hátralévőben, s örök virágszál marad emlékeink kertjében. Aki érezhette is a közelgő véget, mert mielőtt jobb létre szenderült, szenvedéseitől megszabadult, ugyanezen a virágos tavaszon körbejárta még a barátokat****, s elbúcsúzott egytől-egyig tőlük.

Bizony, nem lettem volna a helyükben.

S valamiért mégis felemelő ez a figyelmesség, hogy saját bajunkban is a másikra gondolunk, és megadjuk nekik, a számunkra legkedvesebbeknek, amit még életünkben odaadhatunk. Régen, ugye, ez fordítva volt. Hisz az emberek nem a virtuális térben, hanem a való világban éltek, s ha kopogtatott a halál, elébe mentek és a szemébe néztek. Igen, felkeresték a távozni készülőket halálos ágyaikon, s mielőtt elindultak volna utolsó útjukra, – már’ ha volt miért – bocsánatot kértek, illetve megbocsátottak. Hogy majdan ne haragosként üdvözöljék egymást abban a másik, túlsó világban. Úgyhogy, ha Zsófi vette a bátorságot, és még életében elbúcsúzott barátaitól, a ravatalon pedig elbúcsúztatta, akinek a dolga, rokonaitól és szomszédaitól, iskolatársaitól és a fél falutól – mert körülbelül ennyien összegyűltek ott a madárdalos ég alatt –, hát én most elbúcsúztatom minden mástól. Legkiváltképp, ettől az Élet nevű, egyszeri és megismételhetetlen csodától. Mindattól, amiért megszülettünk, pontosabban, amik teljessé teszik életünket szeretteink szeretésén túl.

Például a templomtoronytól, ami nem olyan rég szépült meg, s aminek az árnyékában leélte gyermek- és ifjúkorát. Aztán az emlegetett kert véle felcseperedő fáitól és bokraitól, s a közöttük rohangászó – engem általában halálra rémisztő – két kedves kutyától. Ugatásuk még sokáig ott fog csengeni bizonyára „lelki füleiben”. S ha már a hangoknál tartunk, ama templomtoronyban lakó harang, meg kistestvérei, az alant megritkult kolompok szavától is. Továbbá, az onnan, a toronyból oly szemet gyönyörködtető naplementéktől, és az ezekhez festői előteret képező ladányi legelőtől. Annak minden egyes fűszálától, az ablakától kőhajításnyira kezdődő hatalmas pusztaságtól. Amin gyermekkorában még százával legelésztek a tehenek, s amit még korábban a Tisza kiáradásai tettek tengersimaságúvá. Aztán elbúcsúztatom a füvek népétől, a tücsköktől és bogaraktól – ciripelésüket bizonyára hallgatta eleget nyári éjeken ama kinyitott ablakon át –, és ha már itt tartunk, a le-

.

Partium

101

gyekre meg szúnyogokra leső békák kórusától is. Amik betöltötték mostanáig énekükkel az egész ladányi határt, vagy ahogy én szoktam mondani: az unka ünnepe volt. Amellett – béka enélkül nincs – elbúcsúztatom az esős délutánoktól, a felázott föld szagától, s az égen ilyen alkalmakkor megjelenő szivárványtól. S ha már a szívet emlegetem így burkoltan, elbúcsúztatom a szerelemtől, a zenétől és a művészetektől is, egyáltalán, mindentől, amihez szív kell. De elbúcsúztatom az élet kisebb-nagyobb örömeitől, és igen, elbúcsúztatom a fájó emlékektől is.

Utóbbiakat, persze, elnyelte vele együtt a föld, s már előtte megemésztette a tűz, úgyhogy számunkra csakis az marad, ami a legszebb volt őbenne: a hangja, nézése, mosolya.

Ellenben – mert nem tudta magával vinni – itt hagyta nekünk ezt az egész, fentebb épp csak érzékeltetett teremtett világot! Éljünk hát benne és vele.

Ui.: Érdekes, sőt, borzongatóan szép az is, hogy miközben Anglia kiválóban van éppen Európából, egyik szülötte el nem bírt szakadni a mi hazánk lányától. Tim nevű ottani szerelme ugyanis a sírig kitartott mellette, s itt volt szinte mindvégig vele. Ez a foka a kötődésnek pedig olyan erőt adhatott a mi Zsófinknak, ami nélkül nem is igen tudta volna végigcsinálni azt, aminek immár a végére ért.

Ui.2: Azt pedig mondanom sem kell, hogy a rák nevű szörny végzett Macsiék világszép lányával is, ami mintegy másfél év alatt végezte el, teljesítette be förtelmes művét. S mert épp a temetése napján volt e kezelhetetlennek ma már közel sem minősülő kórság, pontosabban, az arra való odafigyelés világnapja, hallhattunk bőven ijesztő számadatokat. Példának okáért, hogy évente átlagosan nyolcvanezer honfitársunk betegszik belé, s közülük harmincezer ki is hullik hamarosan a sorainkból. Meg, hogy hatvanvalahány válfaját ismerjük mostanáig – ugyanazt a szervet többféle is megtámadhatja –, s bár egyre többeket ki tudnak gyógyítani ezekből, összességében mégis egyre többen válnak veszteséggé. A növekedés ütemével tudniillik nemigen tudnak lépést tartani az alkalmazott gyógymódok.

Ui.3: Ha már itt tartunk megint, azaz, a Feltámadás ünnepe után kicsivel valánk, elárulom: tavaly ő volt az utolsó, akit meglocsoltam. Miután ugyanis kiderült számomra, hogy már nem a saját hajára öntöttem harmatvizemet, valami megremegett bennem legbelül, s hagytam a fenébe az egész színjátékot. Pedig éppen csak elkezdődött a délután, amikor a legtöbb ladányi legény még el sem indul hódító és bódító útjára...

Ui.4: Mindenben jelet látó, és mindennek jelentőséget tulajdonító emberként azt is ideírom: véletlenül épp a falu másik, Zsófi nevű fiatalja álldogált előttem, amikor a részvétnyilvánítók kanyargó sorának a végére odaálltam. (Noha nem szokásom: általában elsunnyogom a végtisztesség megadásának ezen, számomra mesterkéltnek tűnő záró aktusát.) Ja, és összesen négy keresztgyerekem közül kettőt is így hívnak – mindkettőt, aki leány!

Ui.5: Érdekes az is, hogy Zsófi az első ladányi halottam, akinek ott is voltam a temetésén, noha lassan hat, itt lehúzott év után már kezdenek elszaporodni igencsak a jó HoltTisza-partiak „halállistámon”. (Legutóbb ugyanezen sorozatban például csordásnőnket, mindannyiunk Iron Mary-jét sirattam el.) Ugyanakkor attól még érdekesebb a dolog, hogy eközben számtalan, számomra teljesen ismeretlen ladányi sírjánál álltam ott „hivatalból”, mint a falu 1902 óta meglévő férfikarának alkalmi tagja, betelepültként amolyan vendégművésze – megjegyzem, Zsófi édesapja is tagja volt akkoriban ennek a falusi szu102

.

Partium

pergruppnak –, szóval, számtalan, számomra vadidegen embert kísértem ki a falu legszélén lévő temető valamelyik szegletébe, a Bódi nevűeket helyben elszaporító, és a minapi irományomban ugyancsak emlegetett vályogvető cigányasszonytól a messzire hullott, s már csak hamvaiban hazatérő tanárnéniig. Bezzeg, a verssorokat szaporító helyi fűzfapoéta és hajdani boltos kisasszony; a vizek vallatásában és nagyotmondásban felülmúlhatatlan Póka Zsiga; a százat épp csak meg nem élő, a vele való videófelvételt az utolsó előtti pillanatban megtagadó Murvai Gabi bátyánk; a mindössze fele annyi után eltávozó, házam egykori gazdájának nevét viselő utolsó Csikai Miklós (noha, volt olyan, hogy tizennyolc létezett belőlük faluszerte, egy utcában is hat!); illetve Vas Mariska melletti másik idei halottam, az idősebbik bátyámmal szinte napra pontosan egyidős öreg barátom és ivócimborám, Takács Sanyi bá végső búcsújáról valahogy sikerült lekésnem.Amit azóta sem értek, s most már a síromig szégyellek... * Ez utalás egy szovjet filmsorozatra, ami számomra nem csupán a címe folytán kedves emlék, s amit Zsófi nemzedéke már talán címként sem ismer. Egyébként máig nem tudom, vagy elfelejtettem, miért is viselte ezt a címet: A tavasz tizenhét pillanata. Úgyhogy, aki tudja, segítsen. **Ami a régi világban még teljesen megszokott dolognak számított, hiszen a sok megszülető gyermek mellett nagyon sok el is pusztult már világrajövetelekor, avagy kisgyermek korában. A fel nem ismert, illetve akkor még gyógyíthatatlan betegségeknek, egyéb leselkedő veszélyeknek ugyanis se szeri, se száma nem volt, így pedig a családok is megedződtek, miközben megfogyatkoztak, és ahhoz képest természetesen kezelték e nagyfokú halandóságot. Kiderül ez sok-sok korabeli fotográfiáról, amiken a kis koporsót körülálló família rezzenéstelen arccal bámul az örökkévalóságba – ami helyett már akkor is csak az örök, kegyetlen valóság létezett. *** Ez is hogy’ derült ki: befordult az utcájukba egy mozgó boltként működő zöldségeskocsi, és éppen az vezette, akivel Zsófi ama mezőtúri padokat koptatta! Ennek a váratlan találkozásnak pedig véletlenül én is a tanúja voltam. **** Az egyikük ott „parkolt” kerekesszékével mellettem, illetve, utolsóként érkezve, én parkoltam le melléjük, mivel az édesapjával kollégák voltunk. S amit én is csak az előző este tudtam meg: mielőtt ebbe a mobil ülőalkalmatosságba belekényszerült, éppen a mi Zsófiánk mentette ki a Tiszából, kicsivel az után, hogy életében először és utoljára fejest ugrott belé az én druszám. Merthogy, egy-két közös baráttal kiegészülve, együtt lődörögtek ott lenn a parton, mikor megtörtént, aminek nem lett volna szabad megtörténnie...

.

Partium

103

Kü i László

Nagy Zsuka laudációja Sokféleképpen lehet irodalmat csinálni, vannak, akik kóstolgatva írnak meg egyegy bátrabb verset, majd hazaszaladnak az anyukájuk szoknyája mellé ülni, míg el nem csitul a porvihar, amit a megírt szöveg generált. Akadnak olyanok is, akik versben fecsegnek, azaz általánosságban, vagy épp magukhoz képest, de túl sokat írnak, csak azért, hogy semmi jelentős dologról ne kelljen beszélniük, ami kimozdíthatná őket komfortos életükből. Így szorongást, álmatlanságot, egyedi létet, igazi felelősséget sem kell vállalniuk, hiszen az uniformizált receptura szerinti életükben kizárólag luxus, önrészegítő fényűzés csak az irodalom.

Nem így ír, nem így él Nagy Zsuka, akit van szerencsém egészen a pályája elejéről ismerni, akivel együtt indultunk Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből, mezítláb, azon a tűzön futáson, amit gyűjtőnéven irodalomnak szokás nevezni, de gyakorta nehéz belátni, hogy a személyes élet vagy az irodalom- e a tétje mindannak a vállalásnak, amit a mindennapok szintjén és a Parnasszus oxigénhiányos magaslataiban kell megvívnia az embernek, mindenek előtt önmagával.

Miközben: „régi presszókból kidobott műanyagszékeken ül a vidék” ül, és nézi, hogy ebből a lánykából, mármint Zsukából vajon mi lesz? Mi van?

Nagy Zsuka 1977-ben született Nyíregyházán, ott is él. A Nyíregyházi Főiskolán és a Miskolci Egyetemen szerzett magyar szakos diplomát. Tagja A József Attila Körnek, a Kölcsey Társaság elnökségének, a Szabolcsi Írók Társaságának, a SZIRT-nek alapító tagja és titkára. A Szabolcs- Szatmár-Beregi Szemle irodalmi szerkesztője. A Vörös Postakocsi Folyóirat munkatársa. Többszörös Kaleidoszkóp díjas. Írásai többek között a Bárka, a Műút, Az Élet és Irodalom, AVörös Postakocsi, Eső, Palócföld, Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle folyóiratokban jelennek meg rendszeresen. 2008-ban látott napvilágot első verseskötete: Mégismarionett címmel a Parnasszus kiadó gondozásában; 2010-ben a Vörös Postakocsi díját kapta meg kiváló írásaiért. 2011-től egy ideig a dokk.hu szerkesztője. Idén: Küllők, sávok címmel jelent meg új verseskötete az Orpheus kiadó gondozásában; Nagy Zsuka azt vallja magáról, egy, a nemrégiben, A Vörös postakocsinak adott interjújában, hogy egyáltalán nem tartja magát tudatos embernek, sőt, költészetében sincs jelen tudatosság, számítás vagy hatásvadászat.

Ennek ellenére Zsuka gyermeki őszinteséggel „arcbaolvas” beolvas az olvasójának saját személyes életével, azzal az alapgesztussal, hogy tétje legyen művészetében is mindannak amit megél, mindannak, amit megír. Hogy hasson és értesse befogadóját, de ne csak saját egzisztenciális valósága felől, hanem a világ múlhatatlan összefüggésein át is! Hol gyermeki elesettséggel, önátadással, hol felnőtt és felelős női szerep szerint értelmezve, élve meg mindezt.

Zsuka otthon- tapasztalatai úgy bensőségesek, hogy nemcsak a nyíregyházi, miskolci, budapesti élete felől, de legbelsőbb geográfiai tájai felől is szíven találja az embert.

104

.

Partium

„az otthon az ahol enni kapok és inni ahol kicserélik a sebemen a kötést ahol sokáig lehet aludni ahol el lehet bújni a világ elől ahol anya van meg apa” es persze- kilépve a gyermeki létből, ahogyan Zsuka mondja: „minden szerelemben vannak tragédiák” így nemcsak a férfi ész manifesztálódott történései szerint bontható alkotórészeire a szerelem, hanem mondhatnánk úgy is, Zsukául: „ mióta szeretlek csak egyszer főztem szét a spagetti tésztát” Ámde, a nagy versekért, van úgy, hogy súlyos árat kell fizetni: „és csak jönnek az égen a drónok a varjak nem tudjuk megállítani a világot csak mindent elrontani elpusztítani gyermektelenített világom ki akarok szállni” – mondja Zsuka. Én hiszem azt, hogy Nagy Zsuka, poklai legmélyét már megjárta, az árat már régen megfizette. Szakmai felkészültségével, emberi tartásával, elköteleződéseivel, nyíltszívűségével nagyon régen kivívta magának azt a megbecsültséget lokális életterében éppúgy, ahogyan a kortárs irodalomban. Nagy Zsukával a mai kortárs irodalomban komolyan kell számolni, így az eddig megírt nagy verseit követően, azt kívánom, hogy fájdalommentesen és boldog megbecsültségben írja tovább remek szövegeit, amihez, reményeim szerint a Tokaji Írótábor kitüntetése is jelentős mértékben hozzájárulhat!

Kürti László laudációja a Tokaji Írótáborban a tábor díját elnyerő Nagy Zsuka nyíregyházi költőről

.

Partium

105

Kaiser László

Mi szerint?

Sokat morfondírozok mostanában azon, hogy – Németh László szép szavával élve – milyen gazdag „emberfaunával” ajándékozott meg engem a sors, hiszen tanulmányok, munkák, életutak sodorták és sodorják hozzám s felém garmadával a kollégákat, társakat, ismerősöket, barátokat. Jól tudom: mindenki így van ezzel más-más arányokban, s az is igaz, gyűlnek a jó és rossz élmények, hiszen akinek van szeme a látásra, meglátja a másikban a csodát, de megél a másikban megannyi keserű tapasztalatot is: sok-sok ember alakít minket, miként mi is alakítjuk a köröttünk levőket. Kapcsolatokkal, a kapcsolat szülte ítéletekkel, magatartással, szóval, tettel, mulasztással…

Vizsgálom magam az utóbbi időben: mi szerint tájékozódjak tehát az „emberfaunában”? S nem csupán abban, amely közel került hozzám, hanem az arctalanban is.

Tehát mindenkiben. És egy olyan korban, amikor a tendencia, a világszellem a lumpenizálódásnak, a debilizációnak, a nívótlanodásnak, a materiális dolgoknak kedvez.

Mi szerint érdemes és lehet ítélkezni, s persze vállalni ennek konzekvenciáját találkozásokban vagy éppen nem találkozásokban. Véleményem formálásában, magatartásomban milyen iránytű vihet jó irányba…

Mert kell lenni valaminek, ami alapján dicsérek és pálcát török, legyen ez ember vagy mű. S ami alapján magam is élek, ami alapján próbálok úgy élni, ahogy másoktól elvárom.

S rájöttem, oly egyszerű. Minek bonyolítani! A világ – érezhetően – rossz irányba halad. Európaiságunk, magyarságunk és emberségünk veszélyben van… Aki ezt érzi, ahhoz nagy közöm van. Aki tesz ellene, barátom. Aki érzéketlen, sajnálom. Aki sietteti mindezt, megvetem! Megvetem a szándékát és tetteit, de a már idézett Németh László elvét szem előtt tartva, vagy legalábbis törekedve erre, mert az indulat azért nagy úr: A lebecsülés lehet vélemény, de nem lehet magatartás. Egyszemélyes esküdtszéket játszok el rendszeresen magamban: szavazok! Elfogadom az emberi gyarlóságokat, sőt számolok velük, s ennek tudatában hozom meg a végső ítéletet emberről és tetteiről, tehát adott esetben az alkotásról is: bűnös vagy nem bűnös. S hogy mi a bűn? Ugyan, kérem, tudjuk azt jól! Legalábbis annak tudnia kell, aki kellő ismeretekkel és elegendő ésszel rendelkezik. Mondjuk ki: a keresztény, tehát európai etika, plusz a világ- és európai s természetesen a magyar kultúra alapszíntű birtoklása tévedhetetlenül megsúgja a leghalkabb belső hanggal rendelkező embernek is: mi a helyes. És mi a helytelen. Nem körülbelül, hanem egyértelműen. Hogy áthágjuk néha vagy gyakran: hamarabb elfogadom, mint az útmutatók tagadását és relativizálását.

Alíra: logika – idézik gyakran és joggal JózsefAttilát. S az élet nem az? Praktikusan is nézve: líra és morál mozgat (vagy nem mozgat) mindent. Egyszeri életükben is logikus, hogy érdemes erkölcsösnek lenni. Hagyjuk most a transzcendens gondolatokat és félelmeket, a hétköznapi működésből kiindulva is igaz ez, legalábbis hosszú távon ez bizonyos, ha rövid távon nem is föltétlenül. Hiszen – direkt egyszerű példával élve – nem lehet érdeke a sarki boltosnak, hogy drágán adja a rossz árut, ráadásul udvariat106

.

Partium

lanul, mert a derék vevő egy másik boltba megy. Hacsak! Hacsak nem manipulálják a vásárlót (a sokat emlegetett fogyasztót), vagyis találó, mai szóval élve megvezetik: hamis értékrendet ültetnek a fejébe. S már itt vagyunk annál, hogy a tudással és kikezdhetetlen értékrenddel bíró embert nehezebb, szinte lehetetlen manipulálni. Visszakanyarodtunk a korábbiakhoz: a rossz és a jó különbözőségéhez, szétválasztásához a normális egyénben és a normális közösségben.

Szóval kezdem egyszerűen látni a dolgokat. És sokszor elbúsulva. Hisz tudjuk, Adyt szabadon idézve: szomorú embernek lenni. De azt is tudjuk, Ady minden sora – ha jól olvassuk – hitet és reményt ad…

Filep Gergő felvétele

.

Partium

107

Szemle Cs. Varga István

„Jó volt köztetek” Sarusi Mihály: Innen a rácson Levelesládámból I. Sarusi Mihály harmincnál több könyvben bizonyította, számára mennyire fontosak a tradíciók, az életünk részévé vált hagyományok, múltunk értékei, emlékei, amelyeket megértettünk, amiket nemcsak emlékezetünk, hanem életünk részévé, hatótényezőjévé tettünk. A hagyományok régmúlt életek, élmények, szokások: a tradíció élni segítő rendszerré kristályosodott kincsei. Tradícióink boldog szerelmek, léleképítő barátságok, közösségek máig ható, a mának is szóló, élményekből emlékké lett üzenetek, tanulságok, ma is vállalható életérzések, semmivel nem helyettesíthető normák manifesztációi. Boldog ifjúkorra, szerelemre, barátságra öröm az emlékezés. Csak így érthető a hagyományok összetartó ereje.

Sarusi levelesládájának irodalmi kincseiből és az emlékezés kútfejéből merít. Új könyve: emlékállítás, emberfelmutatás, négy barátjáról készítetett, különös írói portréba sűrített tanulságlevonás. Négy közelképben jeleníti meg Simonyi Imre, Ördögh Szilveszter, Körmendi Lajos és Nagy Gáspár leveleinek tükrében a hozzájuk fűződő barátságot. Mintha Hioszi Tatioszt, a szeretet filozófusát követné: „Csak egyetlen egy nem lehet a tiéd: a perc, amelyet elfeledtél. Amire nem emlékszünk, már nem a miénk.”

Boldogtalan, aki emlékeire ügyet sem vet. Boldog csak az lehet, aki emlékezni képes.

Sarusinak van kire és mire emlékeznie. Képes az igazság és a szeretet jegyében gondon és bánaton túlra tekinteni.

Az író leleményes, szóteremtő tehetségére is gondolva, hívjuk segítségül a szavak etimológiáját, végezzünk egy kis fogalmi tisztázást. A barátság latinul amiticia, mely az amor szóból származik, és szeretetet jelent. Az amorból lett az amicus (amica!), ebből az amititia: a barátság. A jó barát őrködik a lelkemen is, hogy bűn, vagy hiba ne szennyezhesse a köztünk lévő kincset: a barátságot. Salamon király a Példabeszédek könyvében írja: „A barát állandóan szeretetet tanúsít.” A lelki barátságban a szeretet és a barátság lényegileg azonos tartalmú.

Mindennek mértéke a szeretet, melynek nincsen fokolója: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” Életünk boldogságának nem kis része függ attól, hogyan választjuk meg, és szeretjük barátainkat. Velük általában a közös értékszemlélet, ízlés, gondolatok, hasonló élmények kötnek össze bennünket. A helyes önszeretet szabályozója a felebaráti szeretetnek, mértéke a barátságnak. Önmagukat csalják, akik jó barátnak mondják magukat, de nem azok.

Az igaz barátságból sokféle előny fakad, de annak létrejötte nem az előnyök következménye. Az érdekbarátságnak az anyagi előny, a haszon a szülőanyja. Radnóti a szerelemre és a barátságra is érvényesen fogalmaz a Kis nyelvtanban: „Én én vagyok 108

.

Partium

magamnak / s néked én te vagyok, / s te én vagy magadnak, / két külön hatalom. / S ketten mi vagyunk. / De csak ha akarom.”Alelki barátság lényegileg különbözik az érdekbarátságtól, mert azonos eszmények és az erkölcs közösségéből, azonos életfelfogásból fakad. Magán viseli a kölcsönös tisztelet, megbecsülés, szeretetreméltóság jegyét.

A lelki barátság csak jó érzésű emberek között lehetséges, akik a jóban, de a bajban, a rosszban is barátok maradnak. Az érdekbarát a szerencséd barátja, akit jó sorsod hozzád kapcsol, balszerencséd elinaltat.

A baráti szeretet kizár minden cinkosságot, bűnösséget, a jóakarat pedig biztosít, segít a közös célok elérésében, az eszmények követésében.Abékesség és egyetértés adja a barátság erejét: az igazság és az okosság őrködik fölötte. A barátság a nagykorúsítás jele: „Nem mondalak benneteket szolgáknak…, hanem barátaimnak.” (János 15,15) Megráz bennünket, amit költőink az árulásról, a társaságbeli titok megszegéséről, a besúgásról, a hűtlenségről, a kígyó–béka-beszédről, a barátság meggyilkolóiról mondanak. Azért is fájlaljuk annyira veszteségeinket, mert a „Testvér testvért, apát fiú elad” jajszava nemcsak Márai Halotti Beszédében, hanem korunkban is tovább él.

Sarusi is megélte barátságban a csalódást, a hamis barát, a bizalmával visszaélő informátor álnokságát. Fodor András a barátság csodájáról beszél, a „meghittség kötőszavát” keresi „a folyton éhező / lelkek sivatagában”. Sarusinak is ki kellett állni a barátság kemény próbáit. Megszenvedte Fodor igazságát: „az élet mégsem végtelen esélyű, / a legszebb hűség is kifúlhat. /Abarátság se több mint / a lét kilobbant gyönyöre, – / halandó.”

Sarusi vérbeli író, újságíró, tudja és íróként is gyakorolja a kommunikáció lényegét: a com+unio kapcsolatfelvétel, kapcsolattartás, sőt lelki egységre törekvés az irodalmi közlésben is. A túlélő jó barátnak joga volt mindezt megírni, könyvvé komponálni, közreadni.

Simonyi Imre, az irodalmi fórumokról kitiltott gyulai ellenforradalmár, „durvaságig fajuló keménysége” kemény próbatétel volt Sarusi számára. Az Írás szavait Szent Jeromos megerősíti: „A barát szeretete nem szűnik meg soha”. „Sohasem volt igazi az a barátság, amely egyszer megszűnik.” A barátság áldásos érték, de megtévesztő a látszata is. Az érdek- és látszatbarátság nem lélekből fakad, de sose legyünk kishitűek, ha a barátság erénye a tét.

Körmendi Lajoshoz a borkedvelő Sarusi Mihályt nem borbarátság, nem érdekbarátság fűzte. A lelki barátság elvben mindenki számára elérhető, de csak kevesek kiváltsága. A lélek szerinti barát világképe, életmódja, habitusa hiteles, gazdag élettapasztalatból, megélt lelkiéletből ered. Életének példájából, nemcsak tanulhatunk, hanem épülhetünk is.Az ember szellemi-lelki gazdagsága teszi a világot otthonossá.Alélek mélységeiből szólni tudó szeretet a legfőbb forrása a barátságnak: ismérvei, a szeretet, a lelki vonzalom, biztonság és öröm. A barátság hűsége embert minősítő ismérv: „Aki a kicsiben hű, hű a nagyban is.” (Luk. 16,10.)

Sarusit az 1956 után méltatlan helyzetben élő, a gyulai magányban alkotó Simonyi Imréhez különös viszony, sajátos „barátság” fűzte. Gyakran megtapasztalta a rendre igazítást, az indulat fölhorkanó dühkitöréseit, melyeket a mellőzött költő őrá is gyakran rázúdított. Simonyi sokszor igaztalanul botrányosan viselkedett, az eltúlzott „szent buzgalom, a bátorlelkű igazmondás” vétkébe esett. Intéseit bátor lélekkel, de kíméletlenül szokta megtenni. Barátaival sem párbeszédet, hanem perbeszédet folytatott. Érződik, hogy Sarusi ebben a kapcsolatában nehezen tudta megőrizni a kölcsönös tiszte-

.

Partium

109

letet, bár saját véleményét – a bárányok vagyunk, birkák ne legyünk jegyében – szívósan képviselte. Ördögh Szilveszterrel való ismeretsége a kötet címadásának értelmében zajlott: „Innen a rácson”. Tanulságai bevilágítanak Sarusi írói pályájának, és az aczéli kultúrpolitika díszleteibe. Rút dolgokra derül fény: egy-egy könyv, novella, folyóiratcikk megjelenéséért folytatott küzdelem buktatóira, a lektor, szerkesztő, cenzor tilalmaira, hogy mi minden miatt kellett „Szűrni, átszerkeszteni, csiszolni”, megváltoztatni – „megközelítésben, szemléletben, történet-alakításban, nyelvforgatásban!” A lelki sebek pedig fájóbbak, mint a testiek.

A „Káromkodásból katedrálist” építő Nagy László Balassi Bálint lázbeszéde című vádbeszédének kora ez: „Ördög már veletek, ti álszent hivatalok (…) Pokolé a tábor, hol vitéznél több a ringyó…”; „vétek, hogy egy hiten veletek éltem”. Balassi költő-vitéz, akit „sebein át / gyalázott, piszkolt, gyilkolt az arany Kamarilla”, de hitte: „a vers Pelikán, / valakihez pirosa áttör időn s ködön”, akinek „címere hárfa – hungarus volt, istentelen.”

Körmendi Lajos jelentette Sarusi számára a legteljesebb barátságot. Szerzőnk a levelezésükből szövegszerűen tőle idéz a legtöbbet. Dokumentumon túlmutató üzenet: a bereki írótábor baráti körének egyik kézzel írott üdvözlő lapja a könyv címlapját díszíti, rajta a névsor: Serfőző Simon, Jenei Gyula, Erdei-Szabó István, Dienes Eszter, Körmendi Lajos, Fecske Csaba, Buda Ferenc, Oláh János, Utry Attila, Szenti Ernő, Szabó Bogár Imre, Cseh Károly, Rott József, Bertha Zoltán.”

A Körmendi-történetben az amicus egyben amoris custos, a szeretet őre, és animi custos, Sarusi lelkének is őre. Sarusi fia is megérezte benne „a rendkívüli – tiszta, mély, szeretettel teli, bölcs, nyomorúsága ellenére is derűs… – embert”. Körmendi Lajos sírkövére barátai a „JÓ VOLT KÖZTETEK” epitáfiumot, a Tőle vett igét íratták.

Nagy Gáspár és Sarusi kapcsolatának alakulását (1982 és 2006 között) a Gazsi írja Miskának zárófejezetben követhetjük nyomon. Az ismerkedés, a levelezés „az 1980-as évek Békéscsabáján már-már életveszélyes volt”, mégis példamutató lelki barátság jött létre. Mindketten tudatában voltak: a barátság közös kincs, de ilyen csak kevés emberrel köthető. Sarusi Miskát és Nagy Gazsit az állampárti, kádári-aczéli kultúrpolitika, az egyenirányított sajtó, a besúgó hálózat és az öncenzúra világában még vitáik sem távolították el őket egymástól, hanem inkább összehozták. A barátságot köztük éltető szeretet a tisztázásra szoruló nézeteltérések miatt sosem szűnt meg, inkább megerősödött.

Hangsúlyozza: Nagy Gáspár finomsága vonzó: „segít akkor is, amikor nem tudsz róla”.

Gazsi „bolsirémítő szövegeit (költeményeit), betiltották, kitiltották, miatta törtek, zúztak, bezártak, kizártak, lemondattak, nem adtak.” Sarusi következtetése: „Gazsinak és néhány társának köszönhetem, hogy a pályám kibontakozott.” Ez a távbarátság segített neki abban, hogy bátrabban vállalja önmagát, mindazt, amit fontosnak érzett.

Gáspár baráti biztatása sosem hiányzott a Sarusinak küldött levelekből, és a szakmai értékelés sem. Az egymást szeretetben tükröző baráti levél-értékelések a kölcsönös szellemi gazdagodás bizonyítékai: „A mai próza eléggé vértelen, 'szupertechnikai' vonalától a Magyar Krisztus jó értelemben –: elüt. Neked van miről írnod, és van tétje is!

Az utat meglelted, s ezen járnod kell immár, mert e könyv után lesznek igazán hűséges olvasóid. Korábbi könyveidet is szerettem, de most végérvényesen híveddé, olvasóddá szegődtem én is. Azt hiszem, valahol közös az ars poétikánk is…”; „én Benned eleitől fogva bíztam” vallomásáig.

110

.

Partium

Nagy Gáspár szinte költőien értékeli Sarusinak a Körmendiről szóló írásait: „… a Ti barátságotokat és drága barátunkat szívközelből megidézik.” Gáspár helytállása erkölcsi példát, biztatást jelentettek: „… ha ő kiállt, nyíltan, bátran, szemrebbenés nélkül, mi miért nem tesszük ugyanezt? (…) hazánkért, fajtánkért, szabadságunkért mégis kiállván.”

Milan Kundera kis és nagy halhatatlanságról beszél: a kis halhatatlanság megőrzi az eltávozottak személyes ismérveit, arcvonásait, kézmozdulatait, tekintetét, mindazt, aminek ismeretét, megőrzését a személyes kapcsolat, ismeretség, barátság lehetővé teszi. A kis emlékezet addig tart, amíg az ismerős, a jó barát él, utána megszűnik, ha csak le nem írják.A nagy halhatatlanság és emlékezet keveseket megillető égi ajándék: ezt a művek őrzik, időtartamuk attól függ, mennyire időállóak a művek.

Aleida és Jan Assmann nyomán megkülönböztetünk kommunikatív emlékezetet, amely a közösen átélt élményekhez kötődik, képes megőrizni, életre kelteni a valaha volt élményt.A közösségi emlékezet a közösség identitásának a letéteményese: történetekben, rítusokban, mítoszokban saját fennmaradásának alapértékeit, a megmaradás imperatívuszait őrzi és örökíti tovább. Tőlünk is függ, hogy Sarusi új könyvének fogadástörténetében a kommunikatív emlékezet kulturális emlékezetté váljon.

(Corvinka Könyvek, Békéscsaba, 2017.)

Filep Gergő felvétele

.

Partium

111

Antal A ila

Szavakból épített mindenség Ószabó István prózakötetéről A XVI. századi jeles prédikátor-író, Bornemisza Péter Ördögi kísértetek című írása volt az első olyan jelentős magyar nyelvű, szépirodalmi értékekkel is bíró alkotás, mely a lélek rejtett világát fürkészte, s ezzel fontos előkészítője, ösztönzője lett a magyar széppróza szubjektívebb, önvallomásszerű változatának. Az egyéni sorsra, a lélek rezdüléseire fókuszáló irodalmi művek többféle típusa jött létre a későbbi századokban: napló (diárium), emlékirat (memoár), vallomás (konfesszió), elmélkedés (meditáció). E rokon műfajok a XVII. és XVIII. században élték virágkorukat (jegyeik többnyire keveredtek az egyes művekben), s bár irodalmunk e vonulata később elvesztette uralkodó szerepét, jelentős maradt mind a mai napig. Ószabó István Istenem, Istenem, kél a nap! című kötete ebbe a vonulatba tartozik.

A könyvben rövid, egymástól megnövelt sorközzel elválasztott szövegeket talál az olvasó. Terjedelmük néhány sortól néhány oldalig terjed. Többségük emlékező-elmélkedő írás.

Egy részük ugyanakkor csak közvetetten kapcsolódik a szerzőhöz. Ószabó István gondolatai olykor átfedésbe kerülnek a másokéival, sőt a debreceni író, költő nem egyszer belehelyezkedik egy-egy rokonnak érzett szellemtárs alakjába-sorsába, s annak hangján szól. A könyv első harminc oldalán található bejegyzések például a székely unitárius pap és író, Balázs Ferenc fiktív vallomásai.

Balázs Ferenc (1901–1937) az 1920-as évek elejétől az újat akaró fiatal erdélyi írónemzedék szervezője, szószólója és ideológusa volt. Angliában és az Egyesült Államokban folytatott egyetemi tanulmányai után Japánon, Kínán, Koreán, Indián, Palesztinán és Egyiptomon át tért vissza Erdélybe, s a Torda melletti Mészkő nevű faluban vállalt unitárius lelkészi szolgálatot. Itt szövetkezetet szervezett, népművelői tevékenységet végzett, megírta, hogyan kristályosodtak ki társadalmi, politikai, erkölcsi és vallásos nézetei utazásai során (Bejárom a kerek világot, 1929), beszámolt a falu gazdasági és kulturális felemelkedéséért folytatott küzdelmeiről (A rög alatt, 1936). Beteg tüdeje vitte el fiatalon.

A fiktív önéletrajzi jegyzetek hűen idézik meg Balázs Ferenc életét (elsősorban annak mészkői időszakát), a székely lelkész értetlenséggel, betegséggel való viaskodását. Az emlékező részek nem véletlenül tartalmaznak mesei fordulatokat, elemeket. Egy korai kapcsolat, a Kuti Ilushoz fűződő szenvedélyes érzelem mesék írására ösztönözte annak idején az ifjú teológust. Az élethitet, reményt sugalló mesevilág („a háromból egynek mindig sikerül”) ugyanúgy ösztönzője volt Balázs Ferencnek, ahogy Ószabó Istvánnak is (amint az a későbbiekből kiderül). Némelyik vallomás szándékosan vegyíti a Balázs Ferenc-i és az Ószabó István-i életköröket. A Balázs Ferenc által megszólított nő több esetben is: Éva, akiről viszont kiderül máshol, hogy a szerző kedvese. Egyéb részletek is elbizonytalanítják az olvasót azzal kapcsolatban, ki is beszél tulajdonképpen. A szerző által megidézett elbeszélő, Balázs Ferenc arca mögül elő-előtűnik a megidéző, Ószabó István arca, ki talán fiatalsága előképeként szerepelteti kötetében a lobogó hitű magyar messiást.

A szövegek egy következő, hosszabb sorozatában a csillagos ég látványa kapcsán támadt gondolatok, élmények kapnak hangot: az ember kicsinységének érzete, „a semmi helyett miért a minden van” dilemmája, a hogyan viszonyuljon az ember a halálhoz (s e viszonyulásban milyen szerepe lehet a költészetnek) problematikája. A kozmikus képzetek, végső sorskérdések eszébe juttatják a szerzőnek fiatalkori mentora, Juhász Ferenc emberi-

112

.

Partium

költői küzdelmeit s a költő-barát, Ratkó József temetését. Ószabó István halállal, elmúlással való viaskodása nem jut nyugvópontra a kötetben, még ha tesz is erre kísérletet. (Pl.: „A halál a legmegdöbbentőbb esemény. Meg kell hát próbálnunk mindent megtenni, hogy életünk kivételes eseményeként élve meg, illő »pompával« és méltósággal fogadjuk. Meg kell próbálnunk emberfölötti módon elviselni.”) A könyv e csillagokon, életen-halálon elmélkedő egységei a leglíraibbak, többségük prózakölteménynek is nevezhető.

A következő textusokban vissza-visszatérnek a gyerekkori apa- és anya-emlékek, a Balmazújváros környéki tájak s a hozzájuk kapcsolt őstenger-képzetek, a szülőföld írójához, Veres Péterhez fűződő ambivalens érzések megvallásai, a testvérnek nevezett L. miniportréi s az általa cigarettakészítéshez használt biblialapok sejtelmes üzenetként is értelmezhető szövegei, ám a vallomásgyűjteményt a továbbiakban leginkább mégis két téma uralja. Az egyik: a betegséggel viaskodó JózsefAttila és Flóra kapcsolata.Amásik: Ószabó István küzdelme a költőként való létezésért.

József Attila tragédiájáról kétféle szövegtípus tudósít. Az egyikben maga a beteg költő szólal meg. Ószabó István – miként Balázs Ferencet – József Attilát is életre kelti. A fiktív levelek, vallomások borzongató hitelességgel jelenítik meg nagy költőnk szenvedését, vágyakozását a viszonzott szerelemre. Az idő határainak, korlátainak költői átlépéséről van itt szó az Istenem, Istenem, kél a nap! szerzője részéről. Így ír erről: „Ez idő szerint bennem él a mészkői pap, és a költő is bennem, aki az életet önként ezért a lelki hazáért dobta el: ezért az útért, mely így ismétlődhet meg az én és még annyiunk végeérhetetlen útjaként. Hogy nekem is lehetséges legyen most ez az út; ez az utazás. Így élhetem át, mint egy jelen idejű túlvilágon, az egyetlen időt, azt, ami nyelvünkben sincs és a mesékben sincs, a befejezett múltat, és ami nem tapasztalható meg: a csak mások halálában felismerhető halált.”

József Attila és kései szerelme történetéről aztán „kívülről” is szól a szerző, kommentálja, értékeli a történteket. Ezekben a reflexiókban Illyés Gyula szerepéről s az azt később tisztázni kívánó Flóra emlékiratáról meglehetősen kritikus hangon nyilatkozik, sőt Illyés költészetének értékei is megkérdőjeleződnek egy részletben, igaz, más szájából hangzik el a bírálat, nem a szerzőjéből. (Arecenzens itt kénytelen megjegyezni annyit, hogy a Flórával kapcsolatos passzus vitatható, az illyési költészetre tett megjegyzés pedig sok, az Illyés életművét ismerő olvasó számára kétségtelenül elfogadhatatlan.)

Jó pár emlékező szöveg szól a kötet második felében a szerző pályakezdéséről, küzdelméről szerkesztőkkel, kiadókkal, kritikusi vádakkal, leszólásokkal. Különösen tanulságos s az 1980-as évek kiadói gyakorlatára jellemző, amit Ószabó István az első verseskötetének megjelenése kapcsán elmond. Aki ideológiai szempontból gyanús volt, annak a számára egy kötet megjelentetése – ha egyáltalán szóba állt vele valamelyik kiadó – vesszőfutásszámba ment.

Költői pályáját nem tekinti át időrendben a szerző, inkább csak érzékelteti, hogy az a későbbiekben is tele volt megpróbáltatásokkal. Verseskötetei közül egyről emlékezik még meg, a 2015-ben napvilágot látott Megsiratott versekről. Meghaltak már azok, írja, akik miatt költő akart lenni, akiknek az elismerése büszkeséggel töltené el. Maradt a boldog világ reménye, mely Istenben vár rá. Maradt a kedves, Éva, akibe kapaszkodhat, s akihez sok vallomásos sorát intézi. S maradt még valami. Költőként Ószabó István nem jut el addig, ameddig Csokonai drámájának hőse, Tempefői („Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban!”), a költészettel kapcsolatban ő nem a hitét veszítette el, csak az illúzióit. A versbenlétezés szerelméről nem mondott le. Könyvének címe is erre utal. Ószabó István prózakötete megszenvedett, katartikus, szép munka. Ószabó István: Istenem, Istenem, kél a nap! (Napkút Kiadó, Budapest, 2016)

.

Partium

113

Oláh András

(T)esti séták Izgalmas sétára invitálnak Viola Szandra legújabb könyvének versei. Aligha akad olyan olvasó, aki ne csábulna el nyomban a testreszabott írások láttán. Nem mindennapi műről van szó – ez Kulcsár Edina előszavából is kiderül, aki kötetről szólva hangsúlyozza, hogy a nyilvánvaló szépségen túl „tetszik benne az újdonság ereje, (…) tetszik pimaszsága, líraisága, erotikája és olykor fájdalmas tanulságai is.”

A testverselés fogalmát Viola Szandra honosította meg – meglehetős feltűnést keltve nemcsak irodalmi körökben. A performanszok világában is újszerű ötlet könyvformátumban való megjelenéséhez pedig egy egészen kiváló kivitelezőt talált Nánási Pál fotóművész személyében, aki Baku György színész-rendező és néhány festő- illetve táncművész közreműködésével igazán markánssá tette a kötetet.

Akönyv lapozása közben tágra nyíló pupillák számára a képiség, az érzékiség és a gondolatiság egyszerre jelenik meg, igazolva, hogy a látvány és a „mögöttiség” értelmezéséhez nem elég csak szemlélni az alkotást, valóságosan is látóvá kell lennünk, mert „üres fényben / vagyunk, világgal betakarva” (Szemek), és „eljött ideje / a láthatóvá tévő ködnek,” (Áprilisnak) Az útkeresés, a fényre, a világosságra vágyás visszatérő motívuma ezeknek a munkáknak. Az önmegvalósítás, a kiteljesedés, az álmok megvalósításának alapfeltétele, hogy világosan lássunk, s hogy elképzelésünk legyen. Ezt a látszólag közhelyesnek ható evidenciát fogalmazza meg igen plasztikusan a költő a Béralvó című versben: „Elmennék én béralvónak / mások helyett álmodónak /… /mennék bejárónőnek, takarítónőnek, / kivasalnám a szél által összegyűrt tengert, / eltakarítanám a porszemeket a sivatagból, / vagy lennék kezes szobanövény /… / lennék én bármi, akármi, / csak az nem, ami.” – írja.

Szerelem és érzékiség nélkül nincs teljes értékű élet. A szerelmi vágy, a buja testiség több alkotásból is visszaköszön.Avárakozóan széttárt lábak, a kacéran hívogató női öl éhsége akár örökös virrasztásra is késztethetné az olvasót, amikor az archaizáló címével is figyelmet kiváltó alkotást (Az metafizikus pajzán buzgóságra buzdítása az férjfiaknak), az olthatatlan vágyat (a kitárulkozást, a befogadni vágyás örömét) pregnánsan ábrázoló szöveget és képet értelmezik: „Vagy száz tál / csendéletet lehetne rakni / gyümölcsízű nőkből. / S a férfiak peckesen, / ághegyre tűzve üldögélnek, / mint rátarti tűlevelek, / mégsem mernek döfni, szúrni, / gyümölcsnedves húsba fúlni, / a sok lomb-csador mögött / váró lányördögöt.”

Ateljesség, a beteljesülés öröme szakad fel az Otthonnak című költeményben: „… végre kifoszthatlak ruháidból, gondolataidból, / nincstelenül teríthetlek az ágyra, / végre otthontalan leszel, kiszolgáltatott, hogy megszánjalak, / befogadjalak”. Hasonlóan fogalmaz egy másik láttató erejű szövegben, ahol már a szerelemnek az identitást felőrlő, elpusztító, megsemmisítő ereje is megjelenik: „Test testre hullik… // Kapaszkodnak egymásba a csókok //…// A vagina az anyaföld szája, / megnyílik, mint a sír, / temetetlen vetés tavasszal” (Háború).

Az idővel folytatott folytonos harc erősen leszűkíti a lehetőségeket („Összehúzom magamon az időt, amiben még jó volt. / Az időt a nagyi befőttekbe rakja…), s az időt csak a minden kísértést kizáró és sarokba szorító szeretet győzheti le: „Aki szeret, az igazság114

.

Partium

talan, / de aki igazságtalan, az nem szeret. / Én meg bármit. / Még nem szeretnélek is, csak hogy szerethesselek” (Példa időre).

A szerelem mellett az időben nem homályosuló emlékek jelentik a másik kapaszkodót. A felgyorsult ritmusú élet új frontokat nyit („ma hamarabb van a tegnapnál, / előbb érsz oda, minthogy elindulnál… // Anyám nem siet, / nem ér rá, mert veszekednie / kell apámmal.”), amelyek gyakran a falhoz préselnek, és komoly áldozatokkal járhatnak: „A gyerekeket nem szabad / szennyvízzel és háztartási hulladékkal együtt megsemmisíteni” (Hulladék).

De az élőknek nemcsak önmagukra kell figyelniük. A pusztulás, a megsemmisülés és a múlt béklyóinak lebontása egyaránt része az életnek. Ebből táplálkozó fájdalom és keserűség olvasható ki Viola Szandra alábbi soraiból: „Apránként hordtam ki magamból a szobát. / 15 évig. Folytonos búcsúzás. / A hűtőmágneseket kidobtam, / koszos cellux emlékeink lekapartam /… / Végre kiegészülsz velem, ha elmegyek innen” (El).

A leggyötrőbb gond a lét végességének tudata. Hétköznapi értelemben nézve legyen ez bármilyen nyomasztó, most új perspektívát mutat, és új értelmet nyer Viola Szandra sajátos fonákságú megközelítésében: „a halál sem lehet örök, / bármilyen hosszú is, / mert az örökkévalóságnál / pont egy élettel kevesebb” (Mondjuk hozzád).

Ettől persze az önpusztító – gyakran a világra is vak és a kapcsolatait is elhanyagoló – ember még nem biztos, hogy menthető. „Talán a kert pusztulása volna jó” – olvashatjuk a jelenvalót groteszk megközelítéssel ábrázoló Várva című versben. Nánási Pál párba állított fotóján pedig azt láthatjuk, hogy hiába a lányok érzéki érintése, hiába a suttogás, a csábítás: a megmenteni szándékolt a fiú (a semmi birtokosa) – mobillal a fülén – rá sem hederít környezetének csodáira.

Kétségkívül érdekes könyv Viola Szandra munkája, mely „olvasmány és fotóalbum egyszerre.” Nánási Pál remekmívű felvételei pedig nem csupán izgalmassá teszik a kötetet, hanem igazolják Kulcsár Edina előszóban megfogalmazott gondolatait a szépség fogalmáról: „a szépség önmagában nem elég. Az egyediség az, amitől valaki vagy valami ki tud ragyogni az átlagból.”

Viola Szandra: Testreszabás (Athenaeum Kiadó, Bp. – 2017)

Filep Gergő felvétele

.

Partium

115

Unitárius szemmel Felhős Szabolcs

Őszi hálaadás Már a kezdetek óta az emberiség megünnepli mezőgazdasági év fontos állomásait: a vetést, a sarjadást és különösen a termés beérését, a betakarítást, ahogy erről a néprajztudomány is beszámol.

Eredetileg a különböző kultúrák naptárainak egy vagy több újéve is, a főbb termények betakarítási idejéhez kötött, ez mára megszűnt a naptárreformok miatt. Ősi idők óta a betakarítási és szüreti ünnepek idején a közösségek hálát adnak a Szent Valóságnak, az ábrahámita vallások esetében Istennek, hogy bő terméssel ajándékozta meg őket. „Vígan énekelj az Úrnak, te egész föld!

Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel, menjetek eléje vigassággal…”

Az ószövetségi időkben a betakarítás ünnepe. Ez az ünnep két részünnepből állt: a lombsátrak ünnepéből, amikor hét napig lombokkal fedett sátorban laktak, majd a nyolcadik napon a záróünnep következett, mellyel véget ért a mezőgazdasági év, és az ószövetségi időkben az éves nagy ünnepek is szüneteltek tavaszig. /Második Törvénykönyv [5 Mózes] 16,13-15./ A kereszténységben később alakult ki újra a szüret (és nálunk általában ezzel egyszerre a gabona betakarításának) megünneplése hálaadó istentisztelet keretében.

A hazai katolikus hagyományban augusztus 28-án ünnepelték az új kenyér ünnepét, mely később átkerült Szent István napjára. Az evangélikusok ősszel, vidékenként eltérő időpontban tartanak aratási-hálaadási istentiszteletet. A reformátusok külön emlékeznek meg augusztus utolsó vasárnapján az új kenyérről és október utolsó vasárnapján az újborról.

A mi unitárius hagyományainkban az immáron egységes időpontra, szeptember utolsó vasárnapjára eső, közös néven őszi hálaadásként tartott ünnepünk (akárcsak az evangélikus aratási hálaadás) erősen kapcsolódik az ószövetségi őszi ünnepkörhöz. Egyházunk őszi hálaadása az ószövetségi lombsátrak ünnepe és a záróünnep idejére esik majdnem minden évben. Hálát adunk mindazokért a javakért, melyeket Isten túláradó kegyelme és a természet bőkezűsége adott nekünk. * Összeállította és szerkesztette Felhős Szabolcs 116

.

Partium

Őszi hálaadás alkalmával gondolom, hogy mindenkinek van személyesen is miért hálát adni. De a személyes hálaadáson túl, nézzük meg mi az a legfontosabb, amiért közösségileg is hálát kell adnunk. Örülhetünk a jól végzett munka gyümölcseinek. A föld gazdag és ízes termékeinek. Fontos a környezetünkért érzett felelősség (levegőszennyezés, környezetszennyezés). Tehát okosan hasznosítjuk a földünk (ISTEN) áldásait.

Megköszönjük az Evangéliumot, mert benne Isten ereje mutatkozik meg.

Hálát adunk azért is, hogy ott van az előttünk járók magasztos példája, ott jár előttünk a leghívebb BARÁT, akit azért adtál, hogy számunkra is út, igazság és élet legyen.

A hála és dicsőítés megőrzi az embert az aggodalmaskodástól, ha a jövőbe néz. „Aki hálaadással áldozik, az dicsőít engem, és aki ilyen úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását.”

(Zsoltárok könyve 50:23)

Filep Gergő felvétele

.

Partium

117

Támba Renátó

Vissza az evangélumi forráshoz!

Az unitárius vallás jelentősége számomra abban ragadható meg igazán, hogy visszatér Jézus tanításaihoz, az evangélium igéihez. Az ószövetség merev dogmatikájával szemben itt végre tetten érhető a lélek felszabadítására való törekvés, s a személyes hitélmény megteremtésének, az individuális hitszenvedély kibontakoztatásának a tendenciája. Már nem a merev társadalmi normák és erkölcsök dominálnak, noha ezután is meghatározó jelentőséggel bírnak. De az Evangéliumban már az elfogadás, a tolerancia, a megbocsátás, a jóindulat, a felebarátiság és az irgalmasság értékei kerülnek előtérbe.

Egy igazán szolidáris, demokratikus társadalomnak az építőköveit ezekre az alapkövekre lehet építeni.

Mindnyájan emberek vagyunk, mindnyájan vétkezünk, sőt, néha a legnagyobb vétségeket követjük el önmagunk és a társadalom ellen. Ilyenkor azonban mindig fellelhetők a mögöttes okok: mi késztette őt erre? – merülhet föl a kérdés, jogosan. Mindig feltételeznünk kell: ha valaki vétséget követett el, az bajba került. Tehát segítenünk kell neki.

Nem szabad ítélkeznünk – erre tanít minket az evangélium is. Jézus is megbocsátott a szajhának, és méltányosan bánt a vámszedővel is… Mi sem üthetjük orcán azokat, akik „letértek” az útról, vagyis deviálódtak. Vissza kell őket téríteni az útról, nagyfokú bizalommal, felebarátisággal és szeretettel.

A kereszténység a szeretet vallása, s ezt az unitárizmus tudatosítja igazán. Mi, unitáriusok nem próbáljuk meg bizonygatni az igazunkat dogmák seregével, ezért is lehetünk higgadtabbak, ezért is helyezzük mi előtérbe az emberség szempontjait, ezért fogadjuk el a legkülönbözőbb társadalmi csoportokat olyanoknak, amilyenek. Érzem és tudom, hogy a Szeretetben, vagyis Istenben vagyunk mindnyájan, s az Ő energiája áthat mindenkit, sőt, a Szeretet mintegy megbújik lényünkben, annak szerves részeként. A feladatunk nem más, mint tudatosítani, hogy mi mindnyájan Isten részei vagyunk, mert az ő energiája lüktet mindnyájunk lelkében. Célunk nem más, mint hogy ráhangolódjunk végre erre az egyetemes energiára, s ekkor végre megtalálhatnánk egymást. Néha egyegy csoportban, kisebb közösségben meg is valósul ehhez hasonló ráhangolódás, ám a cél ennél sokkal messzibb távlatokban helyezkedik el.

Bízzunk tehát Istenben, bízzunk Jézusban, aki utat mutat nekünk. Megmutatta számunkra a legfőbb együttélési irányelveket, melyeket jó keresztényként, humanista unitáriusként mindannyian követünk. Segítsünk egymásnak, amikor észrevesszük, hogy a másik lelkét nagy teher nyomja, s ne hagyjuk, hogy nevét, testét bárki bemocskolja. Ha mégis megtörténik, a mi feladatunk egymást kihúzni a mocsárból. Ha valaki mocsárba került, önmagától nehezen fog kimászni abból.

Ahhoz, hogy ezt a tényt felismerjük és elfogadjuk, sokat kell olvasnunk az Evangéliumokat. Mert csak ennek forrásai eszméltetnek rá minket arra, hogy az embernek mindig társai segítségére van szüksége a változáshoz.Az ember önmagában nem is önmaga, hiszen az individualizás közösségi kontextusban értelmezhető. Ha magunkra hagynak minket, mint individuum nem fejlődünk tovább, ehelyett inkább megfogyatkozunk, s lelkünk elsorvad. Ne hagyjuk, hogy ez megtörténjen!

118

.

Partium

Felhős Szabolcs

Őszintén a cigánymisszióról A beregi unitárius szórványban tevékenykedők (diakónusi munkások, misszionárius, szórványlelkész) 25 év alatt tisztán megtapasztalhatták, hogy a cigányság másképp éli meg hitét, más a mentalitása, mint a többségi magyarságnak.

A cigányok nem a lelkészt küldő Istenre figyelnek, hanem a szolgálatot végző személyre: tisztelik, egyúttal elvárásaik vannak vele szemben. Ez a tisztelet addig tart, amíg szokásrendszerüket és érdekeiket (vagy vágyaikat) kiszolgálja. Az a fontos, hogy a lelkész csak a transzcendens erőket közvetítse a számukra. Ha a lelkész nem hajlandó ezt elfogadni konfrontálódnak, és reakciójuk, haragjuk mérhetetlenül vehemens. Általános tapasztalat, hogy zömében mindig oda húznak, olyan vallásúak, ahol érdekeiket jobban kiszolgálja az adott gyülekezet. A más mentalitás a szertartásokon is kirívó: pl. a temetésen a hangsúly a fájdalmon van, illetve a halott szellemétől való félelem is befolyásolja gyászuk megnyilvánulását. Ezt a díszes koporsó, erős zeneszó, hatalmas koszorúk fejezik ki.

A lelkésznek, a diakónusnak és a misszionáriusnak éreztetniük kell a cigány hívekkel, hogy az igazi hit az Istenbe vetett hit tartalmától és követésétől függ. Minél inkább él bennünk a szeretet, annál inkább valósítunk meg keresztényi értékeket.

Bizonyára lesznek kétkedők: miért ezzel a témával foglalkozunk, hisz vannak égetőbb problémák is. Indokaink: 25 év missziós munkája és tapasztalata.

Ez „az alkalmas idő” (Zsidó levél 4,16), amikor az évszázadokon át görgetett, megoldatlan problémákat hatékonyan elkezdhetjük megoldani európai szinten.

Milyen tényezők sarkallnak bennünket? Első a hit parancsa: az örömhír közlése. „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet.” (Mt. 28,19) Az evangélium továbbadása. Második helyen áll a nemzeti érdek hangsúlyozása: a cigányság lélekszáma hamarosan megközelíti az 1 milliót. Többségük gyermek és fiatal, elöregedő nemzetünkben a legnépesebb és legelesettebb kisebbség (a beregi térségben eléri a 20%os arányt). Harmadik szempont: együtt szándékozunk felemelni az európai illetékesekkel, megsegíteni a legnagyobb szegénységet alkotó európai cigányságot (az EU programban is ez szerepel) a magunk helyén, az unitárius egyház kebelében. Ökumenikus összefogás szükséges, a missziót együtt kell végeznünk a többi felekezettel. Csak ez az összkeresztény munka vezethet eredményre.

Az igazi eredményhez a hit merészsége szükséges, ez adja meg ezt a missziós elszántságot, csak az ilyen vakmerő hit képes odafordulni a legmegvetettebb, a legkitaszítottabb kisebbség, a cigányság felé. Így győzhetjük le a félelmet, irtózatot, előítéleteket.

Tisztán kell látnunk, hogy Isten az egyházra bízta, hogy folyamatosan felmutassa a hívek számára és az egész emberiségnek Jézus emberszolgálatát. Ennek nemcsak a prédikációkban, hanem az ifjúsági foglalkozásokon, bibliaórákon, hittanórákon és a pasztorációban egyaránt meg kell valósulnia. Mindez a maga teljességében a diakóniai szolgálatban bontakozhat ki.

.

Partium

119

Végeredményben az egyház valódi feladata az egész emberről való gondoskodást jelenti. Lényegében a karitász munka is egy igehirdetés. Ebben teljesedik ki a szó, a tettel együtt (a ruhaosztás, szeretetvendégség, mindenféle segítség a szegényeken szintén felér egy igehirdetéssel). A karitász, a jótékonykodás enyhíti azt a nyomort, amiben az elesettek élnek.

A kiút keresése csakis a fiatalsággal való lelki és szellemi foglalkozás végzésével, a szeretet-szolgálattal lehetséges. Olyan ifjúsági csoportot kell működtetni, ahol a keresztény értékrend a találkozási pont, hiteles közéleti szerepvállalást tud biztosítani, hagyományápolást folytat, a közjót szolgálja, a társadalmi igazságosság és szolidaritás érdekében tevékenykedik. (Részt vesznek önkormányzati gyűléseken, rendezvényeken, ahol szavalnak, énekelnek, táncolnak és koszorúznak.)

Ezekben az ifjúsági csoportokban az egymás elfogadásán buzgólkodnak, hogy mindig a szeretet győzedelmeskedjen.

Amikor közösen együtt vagyunk, az Isten akaratának teljesítésekor megnyilvánuló kölcsönös szeretet lelkében, erőt nyerünk minden külső és belső ellenséggel szemben.

Egyúttal egy igazi és gyümölcsöző közösséget hozunk létre, mely megvalósítja az első keresztény közösségek elképzelését.

Jézus mondotta: arról tudják majd rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt. Ez adja az egység erejét, mely abból áll, hogy képesek megosztani egymás örömét és bánatát.

Nagyon fontos, hogy a hívő cigány fiatal megtapasztalja Isten szerető gondoskodását és vezetését, amikor bízik benne és követi őt.Afiataloknak választania kell a növekedés és a visszafejlődés között. Konfirmálása révén a nagy gyülekezet önálló tagja lesz, de rajta áll, hogy a jézusi utat választjae. A Biblia a növekedés egyik legfontosabb eszköze, ha komolyan vesszük Isten útmutatását. Fontos a Biblia használata és szelleme.

Az evangélium eszköz arra, hogy megtisztítsa és megváltoztassa viselkedésünket és cselekedeteinket, s megvilágítsa előttünk életünk értelmét és célját.

Követendő példát adhat ezzel a jézusi szeretettel átitatott diakóniai szolgálat. Éberen figyeli, hol és miben szorulnak a családok segítségre, hol lenne szükség szemléletváltozásra, hitből vállalják a szeretetszolgálatot, és bekapcsolódnak az istentiszteleti szolgálatba is (közös ima, éneklés, evangélium olvasása) ám ugyanezt megteszik a rászorulókkal is (együtt imádkoznak, énekelnek, olvasnak). Mindenki kezében legyen Biblia!

Az eredményes munkához elengedhetetlen az egyházunk megújulása. Ennek tükrében mitől újulhat meg az egyház? A megújulás nem mások hibáztatásával, hanem őszinte önvizsgálattal, bűnbánattal és önmagunk megváltoztatásával kezdődik. A második feltétel a hit. Nem a teológia, a tanítások és gyakorlatok összességének értelmébe vetett hit, hanem a hit, mint Istenbe vetett bizalom, vágyakozás a tiszta hitre.

Fontos, hogy az egyházi vezetők mindig alázatosak és szolgálatkészek legyenek, sohasem önteltek. Az egyháznak misszió munkát kellene beindítania a fiatalok körében (missziói egyházközségeket építhetnek ki). A teológiában pedig be kell indítani a pasztorál képzést. Nekünk viszont modelleket kell adnunk, hogy amit itt, a cigánymisszióban küszködéssel elérünk, minta lehessen az egyházunknak.

120

.

Partium

Népfőiskola Strázli Viktória

Egy más világ: az Aabernaa-i dán népfőiskola Az iskola 1992. november 30-án nyitotta meg kapuit, Johannes Jensen és Aage Damsgaard vezetésével. Az alapítók nagy érdeklődéssel követték a népfőiskolák folyamatosan bővülő csoportját, mivel mind a kettőjüknek szoros múltja volt egy-egy népfőiskolával. Johannes Jensen egy népfőiskolai kurzus ideje alatt ismerte meg feleségét, mígAage élete során végig azt mondta, hogy a népfőiskolai kurzus volt élete legjobb időszaka. Ketten együtt már az 1980-as években rájöttek, hogy a legjobb üzlet, ha Németország felé nyitnak és exportálnak, ez a piac pedig a berlini fal ledőlése után 16 millió emberrel bővülve, pedig még nagyobb hasznot jelentett.Azonban hamar rájöttek, hogyha üzletet akarnak kötni a németek, akkor a dolgozóknak tudniuk kell németül beszélni. Így jött az ötlet, hogy hozzanak létre egy népfőiskolát, amelynek célja, hogy megtanítsa a fiatalokat németül beszélni, és ezt mind élvezettel. Az alapítás óta ez a program többször változott, bővült. Először a dánoknak hoztak létre egy új programot, melyben nem csak a német nyelvvel, hanem a kultúrával, és az országgal is megismerkedhettek. Majd később a német felé is nyitottak, és létrehoztak egy kurzust, amely dán nyelvoktatást tartalmazott. A fő program később annyiban változott a dánok számára, hogy a nyelvi órák mellett, egy síoktatói kurzus keretében a négy hónap után Ausztriába mehetnek dolgozni további négy hónapra, mint síoktatók. Aztán 2012-ben létrehozták a Demokrácia kurzust már nemzetközi diákoknak is. 2014-ben egy újabb kurzust indítottak, amely Grundtvig filozófiájával foglalkozik.1 A négy hónap, amit Dániában töltöttem, életem legjobb időszaka volt, és mindig is úgy fogok rá gondolni, mint a legnagyobb kaland az életemben.

2012. szeptember 1-jén megérkeztünk Dániába, ebbe kicsi kis városba, ahol az iskola a tengerparton van, és szinte minden szórakozási lehetőség 10-15 perc sétára van az iskolától. Már az első estén összehívtak minket, hogy játékok segítségével oldódjunk fel egy kicsit, és ismerjük meg egymást. Majd hétfőn reggel 8:00-kor elkezdődött a kurzus. Ettől a naptól kezdve minden hétköznap reggel 8-tól 8:30-ig, egy közös előadáson vettünk részt, amit mindig más tartott. Ez volt a legnagyobb feladat, amit teljesítenünk kellett.

15-20 perces előadást kellett tartanunk az egész iskola előtt, egy olyan témában, amit mi választottunk, ez lehetett a hobbink bemutatása, egy érdekes cikk bemutatása, vagy akár egy egyszemélyes színpadi játék is. A legkülönfélébb előadásokat láttam, és kellemesen csalódtam, amikor az előadásom közben rájöttem, hogy egyáltalán nem okoz gondot 20 percig angolul beszélni közel 80 diák előtt. Természetesen Grundtvig révén a vallásnak még mindig fontos szerepe van a népfőiskolában, ezért minden előadás előtt és után, közösen elénekeltünk egy dalt, amit az éppen előadó tanuló választott. Bár sokszor éreztük azt, hogy inkább aludnánk, mégis a legtöbb alkalommal mindenki ott ült, és hallgattuk egymást. Az előadás után pedig kezdődtek az órák. Itt fontos megemlítenem, 1

http://www.hojoster.com/usorteret/hojskolen-ostersoen Megtekintés: 2014.03.14.

.

Partium

121

hogy első nap el kellett döntenünk, melyik kurzuson szeretnénk részt venni, és ez alapján osztottak minket csoportokra.

Három kurzus közül választhattunk, a dánok részére a síoktatás volt megadva, rengeteg német nyelvórával; a nemzetközi diákok részére pedig két kurzus jött létre, az egyik a nyelvi kurzus, melyben az angol és dán nyelvek közül lehetett választani, és a demokrácia kurzus, amit én is választottam. A kurzus alapján állították össze az órarendet, és így voltak kötelező óráink heti nyolc órában, és természetesen szabadon választható órák is további négy órában. Kötelező volt azonban legalább 12 órán részt venni, így mindenki négy szabadon választható tantárgyat kapott. Ezen tantárgyak olyan sokszínűek voltak, hogy kihívás volt csak négyet választani. Voltak nyelvi órák (orosz, dán, német, angol, francia), sport órák, művészeti tárgyak (rajz, dráma), főző óra, projekt munkák, előadói technikák, és minden héten szerdán egész napos workshopon vettünk részt. Ennek lényege az volt, hogy a délelőtt folyamán meghallgattunk egy előadást, és a délután folyamán különböző feladatokat kellett megoldanunk ezzel kapcsolatban, természetesen kisebb csapatokra osztva.

Ez a nemzetközi diákok számára elég furcsa volt az első hetekben, de a dánok számára teljesen természetes, hogy minden nagyobb feladatot csapatban oldottunk meg, nem pedig önállóan. Ezeket mindig nagyon élveztük, mert a dánoknak volt egy teljesen más hozzáállása e feladatokhoz, és én személy szerint nagyon élveztem, ahogy az ő pörgésük engem is magával ragad. A négy hónap elteltével, már igazán rutinos voltam a csapatmunkában, és egyre jobban élveztem. Érdekes volt látni, hogy nálunk mennyire alap az, hogy együtt dolgoznak a diákok, és nem úgy, mint nálunk, otthon házi feladatként föladva.

Ahogy beszélgettem a dánokkal, náluk nem a házi feladat a lényeg. Persze ez nem azt jelenti, hogy náluk nincs is, csak annyit jelent, hogy ők inkább a gyakorlatra és csoportmunkára építenek, nem az otthoni egyedüli munkára. És az is nagyon érdekes volt, hogy ezeken a workshopokon is lehetőséget adtak arra, hogy mi hozzunk létre valamit. Nagyon tetszett, amikor csoportonként kellett egy-egy napot megszerveznünk előadásokkal, feladatokkal, és mindehhez nem kevés anyagi támogatást kaptunk, mivel vendégeket is hívhattunk. A lényeg annyi volt, hogy mindent nekünk kellett intézni. Így alakultak ki olyan napok, amikor a sztereotípiákról tartott előadást az egyik csoport, majd együtt kellett megvitatnunk, hogy a jelenlévő országokról milyen sztereotípiákat ismerünk. És néha igazán megdöbbentő eredmények születtek, például amikor a dánok elmesélték, hogy a magyarokról az a kép él a dánokban, hogy lovon közlekedünk még mindig, és hogy póni lovakon jöttünk be a Kárpát-medencébe. Ez a nap pontosan arra volt jó, hogy e sztereotípiákat tisztázzuk, és segítsünk egymásnak megérteni, hogy igazából milyen is a másik országa.

Soha nem gondoltam volna, de a dánok többször megkérdezték a szlovák diákoktól, hogy náluk van-e rendes vízrendszer kiépítve, vagy éppen áramszolgáltatás, mert ők Európa azon részét egy fekete foltnak képzelik el, és nem nagyon hallanak semmit azon országokról, amik Magyarországtól lejjebb vannak, vagy éppen keletebbre. Érdekes volt tapasztalni, hogy Magyarországról elég sokat tudnak a dánok, de Szlovákiáról már semmit. Ami azonban egy kicsit elszomorított minket az nem más, mint az a tudat, hogy a dánok sokáig azt hitték, hogy minden magyar állampolgár roma származású, mert náluk ez is egy tévhit, hogy Magyarországon csak romák élnek, így el kellett magyaráznunk nekik, hogy a roma és a magyar nem ugyanaz. Ettől függetlenül érdekes volt hallani, amit más országok tudnak rólunk, vagy éppen nem tudnak.

A kurzus felénél pedig elérkezett az az utazás, amit mindenki várt. A dánok Ausztriába mentek 10 napra, hogy letegyék a síoktatói vizsgát, és találkozzanak majdani főnökeik122

.

Partium

kel, míg a többi diák Belgiumba utazott egy hétre, hogy a demokrácia lapjait is lássuk. Érdekes volt, hogy két hónap után már nehéz volt elköszönni egymástól, pedig akkor még csak egy hétről volt szó. A dánok minden nap a sípályán voltak, majd esténként beültek az iskolapadba, hogy elsajátítsanak mindent, amire szükségük volt a későbbiekben.Ahét végén pedig három vizsgát tettek, nyelvi vizsgát németből, oktatói vizsgát, és vizsgázniuk kellett síelésből is. Ha nem sikerült a vizsgájuk, akkor a kurzus végén mielőtt munkába álltak, újra megpróbálhatták. Amíg a dánok tanultak, és síeltek, addig a nemzetközi diákok Leuven-ben élvezték a belga vendégszeretetet, és csokoládékat. A hét folyamán Brüsszel főbb épületeit látogattuk meg (az európai parlamentet, és az európai bizottság épületét, valamint a Parlamentáriumot, amely múzeumként üzemel). A kötelező programokon kívül nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy önállóan is felfedezzük a várost, és igazi turisták legyünk.Ami azonban már igazán plusz volt, hogy mindezt anyagilag is támogatták, és minden diák kapott egy összeget, amit arra költött, amire akarta, bár az étkezést nekünk kellett állni, így legtöbbször ettünk belőle, de így is maradt, hogy turistáskodjunk. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor ráébredtünk, hogy mekkora különbség van a két ország felfogása és anyagi helyzete között. Bármilyen programot kitaláltunk az iskola épületén belül, csak a tanárokkal kellett beszélnünk, és kaptunk egy bizonyos összeget, amiből gazdálkodhattunk. Így rendeztünk magyar napot, amikor magyarra oktattuk őket, magyar pulikutyát készítettünk velük, főztünk nekik és borkóstolót tartottunk. Soha nem felejtem el, amikor a dánok a „Tavaszi szél, vizet áraszt” című dalt énekelték, és nem is rosszul. Ezek az élmények tették felejthetetlenné az ott töltött négy hónapot.

Természetesen nem csak azért mentünk oda, hogy szórakozzunk, de tény, hogy rengeteg lehetőség adódott, amit máshol még nem tapasztaltam. Azonban a legnagyobb élmény mégis az volt, ahogy az órák zajlottak, ahogyan a tanárok kezeltek minket. Ezekért az élményekért népszerűek a népfőiskolák a mai napig. Annak köszönhetően, hogy bentlakásos iskolák sok lehetőség adódik, amit normál iskolai környezetben nem tapasztalunk meg. Egy népfőiskolán rájövünk, hogy a sikeres együttműködés alapja az, ha egyenrangúként kezelnek minket a tanárok, ennek köszönhetően minden döntésben részt vehettünk, és elvárták, hogy az ötleteinkkel segítsünk. Minden kedden reggel egy-egy csoportba osztva, két tanár segítségével kidolgoztuk, hogy milyen programok lesznek a következő héten, és minden részletet átbeszéltünk ezzel kapcsolatban, majd a következő alkalommal megtudtuk, hogy erre mennyi támogatást kapunk, és melyik napon hozhatjuk létre.

Ezek az alkalmak arra is adtak lehetőséget, hogy elmondjuk egy-egy problémánkat, amire megpróbáltak megoldást találni.

Ilyenek voltak általában a higiéniával kapcsolatos észrevételeink. Ez azért volt különös fontos, mert az iskola épületén belül, mindent nekünk kellett takarítani, az osztálytermektől kezdve a folyosóig. Ezt is magunk között osztottuk fel, és ha valaki nem vett részt benne az számíthatott egy kisebb büntetésre. Ezt úgy kell elképzelni, hogy következő alkalommal neki kellett egyedül takarítania, és nem párban, ahogy általában szoktuk. Ilyen eset nem sokszor fordult elő, mert a lényeg az volt, hogy segítsünk egymásnak, ezáltal magunknak tegyük szebbé az iskolát. Ezeknek köszönhetően a tanárok és a diákok között egy olyan kapcsolat jött létre, amely kölcsönös tiszteleten alapult, de egyenrangúként kezeltük egymást.Ami a legszembetűnőbb volt, hogy az osztálytermekben nem egymás mögött voltak a padok elhelyezve, hanem „U” alakban, így a tanárok mindenkit láttak, és sokkal személyesebb lett az óra hangulata. Véleményem szerint ez egy nagyon fontos, és célravezető megoldás, hiszen felnőttek voltunk, és jogunk volt minden döntésbe beleszólni, és így esélyünk volt arra, hogy valami újat hozzunk létre. Ez egy olyan lékkört alakított ki,

.

Partium

123

amit egy normál iskolában soha nem éreztem. Tudtuk, hogy fontos, amit mondunk, és hogy igazán érdekli a tanárokat, amit nem sok iskola éreztet a diákjaival. És az idő múlásával egyre jobban éreztük, hogy itt nincsenek stresszes napok, nincsenek görcsös órák, és nem félünk egy asztalnál enni a tanárokkal.

A legtöbb programban ők is részt vettek, és nagyon élvezték őket, és az, hogy minden nap együtt ebédeltünk, és vacsoráztunk, az sokat segített személyesen is megismerkedni velük, és olyan témákról beszélni, amik esetleg nem merültek fel az órákon. Ha már megemlítettem az órákat, akkor gyorsan le is írnám, hogy milyen különböző órákon vettünk részt. Beszéltem már a szabadon választható órákról, de a kötelező óráinkról még nem.

Ezen órák eltérőek voltak a három különböző kurzus alapján. Egyértelmű, hogy akik a nyelvi kurzust választották, azoknak csak angol, vagy dán nyelvi óráik voltak, a szabadon választhatók mellett. A dánoknak rengeteg német órájuk volt, hogy olyan szintre fejlődjenek, ami kell ahhoz, hogy jó síoktatók legyenek. Ezen kívül különböző technikákat tanultak meg, hogyan jelentkezzenek egy állásra, hogyan állítsák össze az önéletrajzukat.

Azonban a legérdekesebb és ötletesebb óra mégis az volt, amikor a német és dán diákok együtt dolgoztak. Ennek az órának az volt a lényege, hogy a dánok olyanokkal beszélhetnek németül, akiknek ez az anyanyelve, míg a németek dán anyanyelvűekkel beszélhettek dánul. Nem volt igazán megadott feladatuk, csak dánul és németül kellett felváltva beszélniük arról, amiről akartak. Több diák mesélte, hogy nekik ez az óra adta a legtöbb tudást, hiszen kötetlenül tanulhattak, és nem voltak szabályok. Talán ezek a gyakorlati órák hiányoznak a legjobban, hiszen ezekből lehet a legtöbbet tanulni, és úgy érzem, hogy Magyarországon nincsen gyökere és alapja ezeknek a módszereknek, pedig sokak életét könnyítené meg egy-egy ilyen óra. A demokrácia kurzus részeként pedig olyan órákon vettünk részt, ahol általában arról beszélgettünk, hogyan is kell elképzelni a demokráciát, honnan indult, milyen lépések kísérték. Több ország politikai programját vizsgáltuk meg, de legnagyobb részt a dán demokrácia került előtérbe, hiszen erről első kézből tudtak információkat átadni. Megismertük a dán adózási rendszert, hogyan viszonyulnak a külföldiekhez, milyen támogatásokban részesülnek a dánok. Ezek az órák nem arról szóltak, hogy ültünk és jegyzeteltünk, hanem a tanár leült velünk szembe és várta, hogy mi tegyük fel a kérdéseinket, aminek köszönhetően sokkal életszerűbb lett az óra, és azt vettük észre, hogy egyre többet kérdezünk. A kedvenc órám mégis „Út Európába” nevet viselte. Ezen az órán az európai országok különböző érdekességeiről tanultunk, különböző teszteket töltöttünk ki, amik olyan kérdéseket tartalmaztak, mint például: Hol épült az első metró? Ezek voltak azok az órák, amikor játékosan és nagyon jó hangulatban tanultunk.

Ezek azonban mind nem jöhettek volna létre, ha nincs a bentlakás, hiszen ez annyira otthonossá varázsolta az egész épületet, hogy volt, hogy pizsamában mentünk az első órára, mert a hétfő reggelek néha nehezen indultak. De ezeknek köszönhetően vált egy családdá a közösség. Ami a legjobban hiányzik, hogy csak ki kellett nyitnom a szobám ajtaját, ha valakivel találkozni szerettem volna, mert mindig volt valaki a folyóson, vagy egy pár szobával arrébb. De ha úgy éreztem, hogy magányra van szükségem, csak becsuktam az ajtót és máris egyedül voltam. De akármilyen hosszú is négy hónap, soha nem éreztem azt, hogy egyedül akarok lenni. Minden percet kiakartam használni, mert tudtam, hogy soha nem fogok még egyszer azokkal az emberekkel együtt élni, ahogy a népfőiskolán tettük. A négy hónap alatt olyan barátokat szereztem, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot attól függetlenül, hogy éppen Dániában, Szlovákiában, vagy Magyarországon vannak. És ezek azok a pillanatok és élmények, amiket egy általános iskola, vagy gimnázium 124

.

Partium

nem tud megadni. Hogy miért? Mert az a tudta, hogy a népfőiskolán nincs számonkérés, hogy a tanárok egyenlőként kezelik a diákokat, hogy négy hónapig a világot kizárva élvezhettük az életet, nincs meg egy normál iskolában. Ott mindennaposak a dolgozatok, feleltetések, és ez nem baj, de azzal, hogy részt vehettem egy népfőiskolai programon, ráébresztett arra, hogy az iskolai programokat is lehetne másképp kezelni. És nem biztos, hogy az a legjobb megoldás, ha a diákok csak ülnek a padokban és gyakorlati oktatás nélkül próbálják magukba szívni a tananyagot.

Itt szeretnék kitérni arra, hogy milyen nemzetiségek is voltak jelen, és milyen arányban (lásd 7. számú melléklet) ebben a négy hónapban, hiszen erről még nem esett szó, és úgy gondolom, hogy elengedhetetlen, ha látni szeretnénk azt, hogy egy dán népfőiskola milyen „tömegeket” tud megmozgatni. Ennek az iskolának nincsen akkora reklámja és hírneve, mint egy olyan népfőiskolának, ami esetleg a fővárosban vagy nagyobb városokban van. Pontosan ezért volt érdekes, hogy mennyire különböző nemzetek jöttek el.Az természetes volt, hogy a dánok számára ez az iskola ismerős volt, hiszen ők azért választották, hogy síoktatók legyenek, így érthető, hogy az ő számuk a 45-öt is elérte, míg a résztvevők száma 81 volt. Ez alapján elmondható, hogy a résztvevők 55%-a volt dán, ami véleményem szerint nagyon érdekes, hiszen egy dán kisvárosban elhelyezkedő iskolában azt várná az ember, hogy legalább 70%-os legyen a hazai részvétel.

Ami azonban még jobban meglepett, hogy a második legnagyobb számú nemzet a magyarok voltak, 10 fővel, ami 12%-ot jelent, mind a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről.

Akövetkező nemzet a szlovének voltak 8 fővel (9,75%), míg őket a németek és csehek követték 5-5 fővel (6-6%). Ez azért érdekes adat, hiszen a németek sokkal jobban értesülhettek a népfőiskoláról, hiszen a német határtól 30 percre van. Az iskola pedig a németeknek külön programot hozott létre, ami a dán nyelv intenzív oktatását képezi.Akövetkező nemzet a szlovák volt 4 fővel, míg két lett lány is érkezett. Továbbá egy fiú Svájból, és egy lány Lengyelországból. Ebből is látszik, hogy egy ilyen kis iskola is, milyen messzire juthat. És, hogy milyen arányban oszlottak el a nemek, azt a 8. számú mellékletben grafikon segítségével állítottam össze. De, hogy pontosan mit is mondanak nekünk ezek a számok?

Talán nem meglepő, hogy mint síoktatók a dánoknál több a fiú, bár nem sokkal, hiszen 25 fiú és 20 lány vett részt. És éppen ezért érthető, hogy a nemzetközi diákoknál sokkal több a lány, szám szerint 29 lány, és csak 7 fiú vett részt. Tehát összesítve el lehet mondani, hogy a lányok körében népszerűbb volt a népfőiskola, bár ez csak egy népfőiskola és a többiről pontos információink nincsenek. De mindenképen érdekes, hogy egy olyan iskolában, ahol a sport fontos szerepet tölt be, mégis több lány jelentkezett.

Ezen eredmények alapján kíváncsi lettem, hogy egy ösztöndíj keretében mennyi diáknak is volt lehetősége részt venni egy más országban szervezett programban. Sikerült találnom egy grafikont, amely 1998-tól mutatja azon diákok számát, akik Magyarországról utaztak, és azoknak is, akik ide érkeztek, egészen 2010-ig (9. számú melléklet). Talán nem is meglepő, hogy az évek során mindig nőtt a diákok száma, akik kiutaztak, és szerencsére a beutazók száma is nőtt. Míg 1998-ban csak 800 magyar diák utazott másik országba, addig ez a szám 2010-re elérte a 4100-at is. Az is jól látszik, hogy az első két évben nem volt beutazó diák, míg ez a szám 2010-re 2800 lett. Ezek alapján el lehet mondani, hogy az Erasmus révén egyre több diák vesz részt külföldi programokban, ami véleményem szerint a legjobb módja a tanulásnak, hiszen nem csak nyelvet lehet így tanulni, hanem kapcsolatokat lehet kialakítani, amik nélkül ma már nem lehet boldogulni. És, hogy a programban mennyire népszerű azt a résztvevők száma is bizonyítja, például a 2011/2012-es évben több mint 250 000 tanuló vett részt rajta.2 Ez is bizonyítja,

.

Partium

125

hogy a diákoknak igényük van arra, hogy más országban tanuljanak, és magamról tudom a legjobban, hogy ezek azok a lehetőségek, amit mindenkinek meg kell ragadni, ha van rá lehetőség. Így remélem, hogy ezek a programok egyre népszerűbbek lesznek, és talán nálunk is lesz egy olyan kiépített rendszer, melynek segítségével egyre több külföldi diákot tudunk majd fogadni. De valahogy úgy érzem, hogy bár az elmúlt időkben rengeteg diák és felnőtt ember távozik külföldre sajnos nem azért, mert egy fél évet kinn töltenének, hanem mert kinn keresik azt az életet, amit itthon nem tudnak megélni. És ez nagy különbség, mert nem tanulás céljából mennek el, hogy visszatérjenek, hanem nincs szándékukban visszatérni. Őszinte véleményem az, hogy megértem őket, hiszen én is elköltöztem, de sajnos egyre biztosabb vagyok benne, hogy ha vissza is jövök, az csak rövidebb idő lesz. Úgy éreztem, hogy ezek az adatok és élmények után az lenne a legjobb megoldás, ha nem csak saját tapasztalatot írnék le, hanem más oldalról is megvizsgálnám a népfőiskolákat, így interjút készítettem egy dán diákkal, akivel 2012-ben az iskolában ismerkedtem meg. És úgy gondoltam mivel két diák szemszögéből már megvizsgáltam az iskolát, így a legjobb megoldás, ha egy tanár segítségét is kérem, így egy interjú keretében az egyik kinn tanító tanárral beszélgettem a népfőiskoláról, diákokról, és a tanári életről egy népfőiskolán.

A népfőiskola egy diák szemével A beszélgetés alanyaként mindenképpen egy dán diákot szerettem volna megkérni, mert ők teljesen más közegben nőttek fel, mint mi, és teljesen más a felfogásuk egyes dolgokban, ezért érdekelt, hogy ők hogyan látják a saját jövőjüket. Sokáig nem tudtam, hogy ki lenne a legmegfelelőbb, aztán egyik este leültem beszélgetni egy dán fiúval, és rájöttem, hogy ő a tökéletes alany, mert jól ki tudja fejezni magát, mindenről van véleménye, és érdekes dolgokat mesélt.

A választottam 21 éves, és egy kis városból jött, Silkeborgból. Ez a város nem messze vanAarhustól, az egyik legnagyobb egyetemvárostól.Aváros, ahol született és él, egy körülbelül 1000 lakosból álló település, így sok lehetősége nem volt az iskolaválasztás terén, de így is megtalálta azt, ami érdekelte, és ezáltal közelebb került ahhoz, amivel foglalkozni szeretne majd a jövőben.

Először az iskolájáról beszélgettünk, hiszen most fejezte be a gimnáziumot. A főterület a gimnáziumban a matematika, angol, történelem, és a dán volt, de természetesen voltak olyan órái, mint a biológia, sport. Az ott eltöltött évek alatt rájött, hogy az egyetemen mindenféleképpen reáltantárgyakkal szeretne foglalkozni, ilyen például a matematika, fizika.

Mivel nem tudta pontosan, hogy hova szeretne jelentkezni egyetemre, ezért más lehetőséget keresett, és így találta meg a népfőiskolát. Mivel tudom, hogy a dánoknak sokkal többet kell fizetniük azért, hogy itt lehessenek, rátértünk az anyagi dolgokra. Elmondása szerint Dániában szokás, hogy amikor egy gyerek megszületik, a szülei, nyitnak neki egy számlát, és amíg be nem tölti a 18. évét, addig minden évben vagy bizonyos időközönként pénzt raknak rá neki. Így tudott most eljönni, és ebből fog április után utazgatni egy kicsit, mivel az egyetem csak szeptemberben kezdődik majd. Amikor megkérdeztem, hogy miért pont egy népfőiskolát választott, elmesélte, hogy fiatalabbként részt vett kétszer is egy hasonló jellegű kurzuson, mint ez, és nagyon élvezte, ezért szerette volna kipróbálni, 2

http://europapont.blog.hu/2012/02/18/erasmus25 Megtekintés: 2014.04.09.

126

.

Partium

hogy milyen egy népfőiskola. Arra voltam kíváncsi, hogy egy dán számára mit is jelent az, hogy népfőiskola. Sajnos Magyarországon az emberek nagy többsége nem tudja, hogy milyen intézményt takar ez a név, azonban ez másképp van a dánokkal. „Dániában senki sem tekint úgy a népfőiskolára, mint egy tanulási lehetőségre, inkább mint egy év kikapcsolódásra a gimnáziumi évek után. Ezen intézmények a tábortűzről, hippikről, és gitárról híresek, egy olyan közegben, ahol a résztvevő diákok között nagyon szoros barátság alakul ki. Ez egy olyan lehetőség a számunkra, ahol könyvek és esszék helyett, végre azon dolgozhatunk, hogy különböző kapcsolatokat építsünk, barátkozzunk, és ez által jobb emberré is váljunk egy kicsit. Amikor vacsora után egy család összeszedi a tányérokat, a népfőiskola miatt tesszük, mivel ezen iskolákban nekünk kell étkezés után mosogatni és minden koszos tányért, poharat összeszedni. A dán családok életében, pedig ez a szokás a népfőiskolát jelképezi. Nálunk a népfőiskola a mindennap része, nem igazán ismerek olyan dánt, aki nem ment népfőiskolára legalább egyszer.”

Persze rögtön jött a kérdés, hogy miért pont ezt a népfőiskolát választotta. „Két dolog miatt választottam ezt a népfőiskolát. Az egyik, mert egy unokatestvérem már volt itt, igaz még évekkel ezelőtt, de ő nagyon sokat mesélt erről a helyről, és szerettem volna megnézni. A másik pedig, mert nagyon szerettem volna megtanulni németül, és természetesen hatalmas lehetőség volt, hogy december végétől síoktatóként dolgozhattam Ausztriában április végéig. Igazából az utóbbi az, ami miatt idejöttem. A nyelvtanulás miatt.”

Ebből kifolyólag természetes, hogy a legtöbb tantárgya a német nyelvvel kapcsolatos.

De ettől függetlenül volt sport órája, zenéje, és egyéb kötelező órái, ami mindenkinek voltak.

Amikor arról kérdeztem, hogy a jövőben mivel szeretne foglalkozni, vagy mik az elképzelései, azt éreztem, hogy egy teljesen más ember ül előttem, és egy komoly, határozott embert láttam. Ráadásul a válasza is nagyon komoly, és határozott lett. „Hogy pontosan mivel szeretnék foglalkozni, azt még nem tudom, de tudom, hogy egyetemre akarok menni, és utána dolgozni akarok. Szerencsére Dániában megvannak a lehetőségeink, és tudunk választani. Például tudom, hogy olyan szakmában akarok elhelyezkedni, ami jól fizet, de azt is tudom, hogy itt mi számít jól fizető munkának, és így tudom, hogy mit kell elvégeznem ahhoz, hogy ilyen területen dolgozhassak. Ez elég biztonságérzetet ad az embernek ahhoz, hogy nyugodtan tudjon dönteni, és keresgélni. Tudom, hogy ez sok országban nincs így, de itt tényleg tudsz előretervezni, bármilyen félelem nélkül. Egyet azonban biztosan tudok, olyan szeretnék lenni, mint az édesapám, mert ő egy hatalmas számítógépes cégnél dolgozik, de olyan munkakörben, amit nem tudnak nélkülözni. Évekkel ezelőtt kapott egy állásajánlatot, de a cége annyira nem tudta elengedni, hogy új szerződést írattak vele, és az óta is ott dolgozik. Én is ilyen ember akarok lenni, akit nem tudnak nélkülözni. Ezért nem tudom, hogy hol akarok elhelyezkedni, csak azt, hogy ilyen ember akarok lenni.”

Ilyen választ nem igazán hallottam még 21 éves emberektől, de nagyon jó volt hallgatni, ahogy az édesapjáról beszél, és ahogy beleéli magát a mesélésbe. A munka megtalálása után utazgatni szeretne a barátaihoz, mert nagyon különböző helyeken élnek, és szeretné mindegyiket meglátogatni. Ahogy az iskoláról beszélgettünk, szóba került, hogy mennyire változott meg ezalatt a 4 hónap alatt. „Sokat változtam, de pontosan nem tudnám megfogalmazni, hogy miben, csak érzem, hogy változtam. A legjobb, ami történt változás terén, hogy nagyon jól megismertem magam, a határaimat, hogy mennyit bírok elviselni, és mennyit tudok kihozni magamból. Itt

.

Partium

127

gondolok arra, hogy 80 emberrel kell 4 hónapig együtt élni, a nap minden órájában, és ez elég fárasztó, és kiborító tud lenni. Ezen kívül rengeteg új dolgot kipróbáltam, amit otthon nem biztos, és egyáltalán nem érzem azt, hogy ez hiba lett volna. Itt valahogy minden átértékelődik benned, nem igazán tudod eldönteni, hogy amit itt teszel, azt otthon is megtetted volna, de szerintem ettől jó ez az egész. Egy teljesen másik oldalról ismerem meg magamat ezen a helyen, és tetszik a változás.”

Ebből egyértelműen következett, hogy szereti ezt a helyet, és természetesen igazam volt. „Nagyon szerettem ott lenni, mert rengeteg lehetőséget tárnak eléd, és eközben teljesen szabadnak érzed magad, minden kötöttség nélkül. Nem kell a vizsgákkal, a tanulással foglalkoznod. Persze kell tanulnunk, de nincsen számonkérés, nincsenek jegyek, nem kell izgulnod, csak élvezned kell az órákat, és próbálni minél többet tanulni. Szerintem ennél nagyobb lehetőség nem fog adódni. Főleg nekünk, síoktatóknak, hiszen mi majdnem 5 hónapig Ausztriában voltunk dolgozni, ahol nagyon jó kapcsolatokat lehet kiépíteni, és ki tudja, lehet, hogy még visszamegyek, és ott fogok élni. Bár ezt nem hiszem, de nem tudhatom. A nyelv gyakorlása céljából tökéletes volt ez az időszak, a többit meg majd meglátjuk.”

Ebből a beszélgetésből nagyon sok mindent megtudtam, amire nem is számítottam, hiszen minden különbség megmutatkozott, ami a dánokat elválasztja más országokból jövő diákoktól. A legszembetűnőbb, hogy a dánok minden nehézség nélkül, tökéletesen beszélnek angolul, németül, és természetesen dánul, míg mi magyarok az angollal is néha hadilábon állunk, amikor megkérdeztem, hogy milyen rendszer szerint tanulnak nyelveket az iskolában a következő választ kaptam. „A legfontosabb, hogy nálunk nincsenek szinkronos filmek, minden filmet angolul adnak le a tévében, és dán feliratot raknak hozzá. Ezen kívül nem a nyelvtan, és helyesírás a fontos az iskolákban, hanem a beszéd, így sokkal gyakorlatiasabb óráink vannak. A helyesírás nem fontos, csak az, hogy mennyire tudod kifejezni magad. Sokkal inkább gyakorlat központú az oktatás Dániában, mint máshol, és ennek megvan az eredménye. Nem kell gondolkodnunk, hogy is van ez a szó, mert ha nem jut eszünkbe, akkor is körbe tudjuk írni, és el tudjuk magyarázni másik 2 féleképpen, minden nehézség nélkül.”

Ezen kívül ott van nekik az a biztonság, ami nekünk magyaroknak nincsen. Rajtuk valahogy azt látja az ember, hogy nem aggódnak semmiért, nem kapkodnak, és valahogy mindent tökéletesen kiviteleznek. És ez a nyugodtság, ami körülveszi őket, valahogy rám is rám ragadt, és egyszerűen csak élvezni szeretném az életet, nem stresszelve semmin, csak élni, és azt tenni, ami jól esik. Nem egyszer rendeztünk valamilyen versenyt, amit mindig a dánok nyertek meg, bármilyen versenyről is legyen szó, valahogy nem tudtuk őket legyőzni. De lehet, hogy nem is kell felvenni velük a versenyt, mert rengeteg dolog van, amit mi tudunk jobban, és rengeteg olyan dolog van, amiről ők még csak nem is hallottak. A kedvenc esetem, amikor egy dán fiú megkérdezte tőlem, hogy miért írom előre a keresztnevemet, azt hitte, hogy ezzel szeretnék kitűnni a tömegből. Amikor elmagyaráztam neki, hogy Magyarországon így írják, nem tudta elképzelni, hogy ez hogy működik.

Néha azt érzem, hogy egy teljesen más világba csöppentem, és éppen ezért éreztem azt, hogy valamilyen úton még vissza szeretnék jönni ide, tanulni, vagy dolgozni, vagy csak utazgatni, de vissza akartam jönni. És ma itt élek, ami életem egyik legjobb döntése volt.

Ez az interjú kíváncsivá tett, hogyha egy diák ennyire másképp látja a népfőiskolát, mint egy normál iskolát, akkor vajon egy tanár, hogy láthatja ezt. Innen jött az ötlet, hogy a kinnt tanító tanárok közül, eggyel készítek interjút, hasonló kérdésekkel.

128

.

Partium

A népfőiskola egy tanár szemével A beszélgetés alanyaként egy olyan tanárt választottam, aki általában minden külön foglalkozáson részt vett, különböző feladatokat talált ki nekünk, és általában ő volt az, akihez odamentünk, ha valami problémánk volt. Mondhatni, hogy az egyik legnépszerűbb tanár volt. Így nem is volt kérdés, hogy őt választom. Nem nagy meglepetés, hogy első kérdésem arra írányult, hogy milyen dolgozni egy népfőiskolán, inkább munka vagy inkább életstílus, és miért. „Népfőiskolai tanárnak lenni sokkal inkább életstílus, mint munka. Az az energia, amint a programokba, és a diákokba belefektetsz sokkal nagyobb nálad, így egy népfőiskolai tanártól sokkal többet is várnak el, mint egy normál dolgozótól. És nemcsak tanárként, hanem emberként is ugyanazt az energia szintet kell beleölnöd egy-egy kurzusba, hiszen itt együtt élünk a nap 24 órájában, és fontos, hogy a diákok bízzanak benned, mert itt, távol a családtól, és barátoktól, kell nekik valaki, akivel beszélhetnek, ha gondjuk támad. És ha te nem adsz bele 100%-ot, akkor ők sem fognak, és akkor nincs is értelme az egész kurzusnak.” Úgy gondolod, hogy ezt azok a tanárok is így érzik, akik normál iskolában tanítanak? „Van egy pár ismerősöm, akik tanárok, és ők is megpróbálják ugyanazt az energiát befektetni, de ők is pontosan tudják, hogy ez egy teljesen más kapcsolatot eredményez, mint egy népfőiskolán. Tudod, ez sokban függ a diákoktól is. Mért megyünk gimnáziumba, azért, hogy tanuljunk, de miért akarunk népfőiskolára járni, azért, hogy végre lazíthassunk, és, hogy legyen egy évünk, amikor nem kell tanulnunk, csak a barátokkal lenni. Ez egy olyan hangulatot hoz itt létre, amit egy normál iskolában soha nem tapasztalunk meg.

Nálunk a diákok nem görcsösen kelnek fel, hanem mosolyogva, mert egy új nap kezdődik, amikor újabb kalandok és feladatok várnak rájuk, a barátaikkal együtt, és nem számon kérve azt. Ez az igazi különbség.”

Ebből következett, hogy a diák-tanár kapcsolat miben különbözik egy népfőiskolán, egy normál iskolától. „Ahogy az előbbi is említettem, nagy különbség, hogy mi nem kérünk számon órai anyagot, így nincs igazi stressz helyzet. És mivel mi együtt élünk sokkal személyesebb kapcsolat alakul ki a diák-tanár között, így érthető, hogy nálunk a diák egyenrangú a tanárral.

Nálunk is megvan a tisztelet, de nem kell magázni minket, hanem feszengés nélkül elbeszélgethetünk, akár ebéd közben is. Azzal, hogy egyenrangúként kezeljük a diákokat, egy olyan lehetőséget adunk saját magunknak is, melynek segítségével akár új tanárokat is találhatunk. Nem egyszer fordul elő, hogy az előző évi kurzus egy diákját visszahívjuk a következő évben, hogy egy tantárgyat tanítson, és ezáltal segítsen is a diákoknak felszabadulni.”

Ezek után mi a különbség diák-diák kapcsolat között a népfőiskolán, és egy normál iskolában? „Én úgy gondolom, hogy egy népfőiskolán a diákok egymás igazi énjét ismerik, hiszen minden nap együtt élnek. Itt nem lehet nagyon színészkedni, és elrejteni a személyiségedet, mert négy hónap hosszú idő, és mindenkinek van egy-egy rosszabb napja. Gondolom ez veled is így volt. De pont ezért ezek a barátságok sokkal tartósabbak, és sokkal mélyebbek, mert mindent megtudunk egymásról, és akár országok választanak is el, ha keveset is beszéltek, az a kevés sokkal mélyebb beszélgetés, mint amit egy gimnáziumban találsz. Ezt azért tudom így kijelenteni, mert az évek során rengeteg barátságot láttam, rengeteg szerelmet, és nem félek azt mondani, hogy e barátságok nagy része a ami napig tart.

De talán erről te jobban tudsz mesélni.”

.

Partium

129

Igazad van, ezt magamon is tapasztalom, hogy bár nem láttam azokat, akikkel együtt voltam a népfőiskolán, hiszen országok választanak el, mégis, amikor írunk egymásnak, sokkal felszabadultabbak vagyunk, és bármiről tudunk beszélni, hiszen a négy hónap alatt, mondhatni, hogy mindent megtudtunk arról, akivel igazán sok időt töltöttünk. Az utolsó kérdésem arra irányul, hogy milyen felkészülést igényel egy-egy kurzus, mielőtt elkezdődne, és amikor véget ér? „Ami igazán fontos előtte, hogy eldönts, mit is akarsz továbbadni, mennyit akarsz belefektetni egy-egy órába, hogyan akarod véghezvinni az órákat, de ez mind a diákok szemével. Mi a fontos nekik? A legjobbat kell kihoznod belőlük, és pont ezért nincsen igazi terv egy népfőiskolán, vagy különböző résztervek. A lényeg az, hogy különböző emberek különböző élményeket visznek magukkal, amikor lehagyják az iskolát. És ez a szépsége ennek. Senki sem tudja, hogy melyek lesznek ezek az élmények, hogy miként végződik egyegy kurzus. Ezért úgy kell egy népfőiskolán élned, hogy ez az egyetlen alkalom, hogy ezt megteheted. A lényeg itt, hogy legyén kreatív, és ne azon gondolkozz, hogy mi lenne a jó megoldás, csak próbálj úgy élni, hogy a végén azt mondhasd, nem bántam meg. Ha ez sikerül, akkor az egész kurzus sikeres volt.”

Ahogy ezt hallgattam, rájöttem, hogy ezek a szavak teljes mértékben igazak.Arra gondoltam közben, hogy amikor én voltam az iskolában, mindent megtettem azért, hogy a lehető legtöbb emberrel barátkozzam, hogy minden programban benne legyek, hogy ne hagyjak ki semmit, hiszen ez volt az egyetlen esélyem, hogy ilyen körülmények között, azokkal az emberekkel lehessek, de voltak azonban olyanok, akik inkább egy szobában töltötték a négy hónapot, filmet nézve, és semmilyen programon nem vettek részt. Őszintén nem értettem ezeket az embereket, hiszen egy életre szóló élményt csak úgy kidobtak az ablakon azzal, hogy a szobában ültek.

Ennek az interjúnak köszönhetően döbbentem rá arra, hogy nem csak diákként gondoljuk azt, hogy ez életünk nagy élménye, és lehetősége. A tanárok is hasonló érzelmekkel kezdik és zárják a különböző turnusokat. És ezért örülök annak, hogy a felnőttképzéssel fogok foglalkozni, hiszen talán így lesz lehetőségem egy népfőiskolán is dolgozni, ha nem is tanítani, de a programok szervezésben. És a személyes tapasztalat alapján azt lehet mondani, hogy képes lennék egy olyan program sorozatot összeállítani, amit a diákok és tanárok is élveznének. Összegzés „Jobb polgárt, jobb hazafit s jobb embert nevelni, ez a népfőiskola célja.”3 Szakdolgozatom témájával azt szerettem volna megmutatni, hogy egy iskola, ami más szabályok alapján működik, mint a többi, milyen lehetőségeket teremthet, és hogyan változtathatja meg emberek életét, ahogy az idézet is mutatja. Egy iskola, ami nem azért jött létre, hogy számon kérjen, hogy a diákok csak felületes kapcsolatot alakítsanak ki a tanárokkal, és egymással. Egy iskola, ami azért jött létre, hogy életre tanítson olyan módszerekkel, melyek stressz mentesek, melyek egyenlővé emelik a diákot a tanárral.

Az, hogy személyesen részt vehettem egy ilyen képzésen, gyökereiben változtatta meg az életemet, és a gondolkodásmódomat. Az iskola befejezése után már pontosan tud3

Móricz Zsigmond a népfőiskolai mozgalomról http://www.nepfoiskola.hu/mntlap/index.html Megtekintés dátuma: 2014. 03.29.

130

.

Partium

tam, hogy Dániába szeretnék költözni, és nem csak azért, mert megismerkedtem valakivel, hanem, mert láttam a különbséget Magyarország és Dánia között. Nem csak oktatási szempontból, hanem életstílus és felfogás szempontjából is. Ezek olyan különbségek, amik azt határozzák meg, hogyan éljük az életünket. Kitértem dolgozatomban a törvénytervezetre, melyet a Magyar Népfőiskolai Társaság állított össze. Az, hogy Magyarországon, bár rengeteg olyan népfőiskolai program, amik igazi lehetőségeket biztosítanak, mégsem hallunk róluk. Úgy tűnik a számomra, hogy az ország vezetői nem akarnak olyan módszerekre figyelni, melyek igazán fontosak és egy kis támogatással, országos szinten ismertté válhatnának, ami akár egy olyan lehetőséget is rejtene magában, mint például a dánoknál. A népfőiskoláknak köszönhetően rengeteg felnőtt látogatja az országot, hogy fél évre ott tanuljon, melynek eredményeként talán le is telepednek az országban. De mindenképpen nyelvet tanulnak, és annak köszönhetően munkát vállalnak, ami újabb távlatokat nyit meg. Egy népfőiskola olyan nyelvtudást adhat, melynek segítségével mindenki olyan szintre kerülhet, melyet bármelyik külföldi országban tud majd kamatoztatni.

Egész életemben úgy gondoltam, hogy a politika szerves része az életünknek, de ha nem muszáj, akkor nem próbáltam belefolyni, mert úgy éreztem, hogy nem az én dolgom.

De őszintén szólva az utóbbi időben sajnos már úgy éreztem, hogy nekem is tennem kell valamit. Ezért döntöttem úgy, hogy kiköltözöm. Életem legnehezebb döntése volt, mert bár akkor még nem éreztem, de most már tudom, hogy soha nem fogom otthonnak érezni Dániát, mégis maradni fogok, mert itthon nem teremtik meg azokat a feltételeket az embereknek, amik egy olyan életet biztosítanának, ahol nem azon kell aggódni, hogy miből élünk a következő hónapban, vagy héten. Ezzel nem azt mondom, hogy kinn minden tökéletes, de ha az embernek van munkája, akkor az élete egyszerűen megy, nem okoz gondot, hogy nyaralni menjen egy másik országba, és van egy létbiztonság. Nem könnyű másik országban élni, ahol másik nyelvet kell beszélnem, a családom, és az itteni barátaim nélkül. És ezért van bennem egy csalódottság, hogy itthon nem akarnak olyan körülményeket teremti nekünk, amik megfelelőek lennének, nem fontos, hogy a fiatalok itthon maradjanak. És ezért gondolom, hogy olyan intézményekkel, mint egy népfőiskola, rengeteg lehetőséget lehetne biztosítani a fiataloknak. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy a népfőiskolák mindenre megoldást jelenthetnek, de ahogy láttuk a börtön és cigány népfőiskoláknál, emberek életét változtathatják meg, és segíthetnek az újrakezdésben. Remélem, hogy egy napon majd itt is úgy gondolják, hogy az olyan intézmények, melyek élethosszig tanítanak minket az életre, azok érdemesek lesznek majd támogatásra, és megfelelő hírnevet is kapnak, melynek segítségével talán még külföldről is érkezhetnek diákok. Én életem legnagyobb élményét köszönhetem a népfőiskolának, és csak remélni tudom, hogy egyszer nálunk is kialakulhat egy olyan rendszer, mint például a dánoknál, akiknek a mindennapjaik része egy-egy népfőiskola, és annak programja.

.

Partium

131

Kopogtató B os Árpád Szilveszter

Tea a Bahnhofon Olykor mintha villám vágna aortámba, olyat lüktet, ahogy a még színtelen gyümölcstea aromája átdiffundál a filteren.

Csészefülre csapódó pára. A légút szaunája ólomsúlyúvá áztatja a szagszerveket.

Afféle tüdőgőzfürdő. Gőzösnek szalutálna kint egy kalauz, ám a szakszervezet ma sztrájkol. Naphosszat – informál a rádió.

Hiába, én a realitással rivalizálva közeledő vonatkürtöt hallok. Lám, a ráció milyen könnyen el lett silabizálva.

Máris a fülkében ülünk. Teljes a komfort, száguld a mozdony, mintha egy szelencében dőzsölő dzsinn szórná körénk a kámfort.

Most Bécsben, most Párizsban, most Velencében.

Van, hogy repülünk is. Te vagy a pilóta, míg én kitalálom a terminálod.

Nem nehéz, hisz pulzusomat régóta pulzusoddal determinálod.

Később képzelt Kopi Luwak-t kortyolunk, csak úgy pongyolán, vagy csordogálunk lefelé egy gondolati gondolán.

Aztán kifakul a csatorna. Szerte foszló vízió.

S bár révedezne tovább az összes porcikám, mégis visszaébredek ez íztelen, forró víz ivó létbe. Lassacskán az izzó porcelán fölolvasztja ujjbegyeim. Ó, a vasút folyton más, változó viák, viszont Pest konstans végállomás.

Tudd, a peronok szélcsendjében áldomás egy-egy ilyen illanó látomás.

De ha lombokat lobogtat a tomboló szélvihar, sem reszketek, mert sosem tompuló

132

.

Partium

emléked puha dunna. Jámborul, mint hólepel a földekre, rám borul.

S ha már az eget a füstfellegek ellepték, nem bújnak el hasamból a lenkék lepkék.

Hiszik, hogy a homály után újra kisüt mosolyod napsugárútja.

A klíma príma. Tán már a Nyárra eszmélek, itt és most és Veled. Talán csak túl sok herbálos teát ittam. Vannak kérdések, mondtad, még emlékszem, melyekre a felelet, úgymond, nonverbális, tehát nincs mit várni, hogy hangozzon.

A választ rögtön a pupilla adja.

S most íriszedre fölnézni habozom, mert ahogy már pusztán illatod is vonz e pillanatba', úgy belém is döfhetsz. Mint a vadrózsák.

Ezért ez a vívódó ábrázat.

Mondd, most, hogy kezemet fogod, az valóság, Anna, vagy ez is csak káprázat?

A1 Lebegek.

Lábam még lelóg a krematóriumba, De sorsom már a főnök* monopóliuma.

Lehelet Vagyok, füstszagú pára.

Egyszer beleömlök a Dunába.

Megfagyok Hósipkáknak. Mint körbevágott skalpok, Csillogok majd, én, az Alpok. És: megvagyok Mondom majd, mikor már nem vagyok.

* Ennek két értelme van, És úgy igazán egy se.

.

Partium

133

Két lakásomban Két családom van, És úgy igazán egy se.

Itt itthon vagyok, ott otthon, És úgy igazán sehol se.

Két szülőm is van.

Mama! Te magadtól eldobtál, Papa most azt tervezi, adoptál. És bár énrám, idegenre, Se kedve nincs, se ideje, Úgy döntött, hogy átmegy GYES-re.

Ha majd elhamvadtam, szórjatok az áegyesre!

Mert ez köt össze benneteket, Némi víz, pár hegyoldal és egy osztrák autópálya, Melyben majd fiatok is benne lehet, Mint lehelet, füstszagú pára, Mint a krematóriumba lelógó lába. És ha akkor is bírom még a lantot, Éneklek tovább Anyaföldet és Vaterlandot.

Senki Úr Mikor hagytam, hogy a gondolkodásból kiragadva Magával sodorjon az áradat, Nem erre számítottam, Nem ezt vártam, Nem napfényben tündöklő tornyokat, Nem derűs játékvárakat.

Most mégis ott álltam én, A tudós, a költő, A filozófus, És még megannyi, mind, Der gesamte Mensch, ein ganzes Kind, Ki már minden vélt és valós kínt megszenvedett.

S köröttem móka, kacagás, vidámság Kápráztatta a lelkemet.

134

.

Partium

Ó, mi csúszda, mászóka, libikóka, Hinta-palinta, játékszer, Mind egy-egy lehetőség, egy út, Melyeken nem jártam még elégszer.

De jaj, a nagy pompa közepén Szívemet marón kaparta egy gondolat: Mi lesz, míg felülök valahova, Miről maradok le azalatt!?

Felkacagtam e gondolatra, Mert bugyuta volt, buta, buta. Egy gondolat.

Rikkantottam inkább, hagytam, sodorjon az áradat.

Végül felültem egy körhintára, A fülem mögött süvített a szél.

Life is a playground – kiáltotta senki – Just play!

Önvallomás Születtem Magyarországon, Miskolcon, 1997-ben. Itt jártam általános iskolába, az Avastetői Pattantyúsba, angol kéttannyelvű osztályba. Aztán gimnáziumba is, a Földesbe, egészen 10. osztályos koromig, összesen négy évet, mert hatosztályos matematika tagozaton tanultam. Miután külföldre költöztünk a családdal, kénytelen voltam elbúcsúzni a Földestől, de magántanulóként továbbra is az iskola diákja maradtam, és az érettségit is letettem. Németországban fél évig egy külföldieknek szánt osztályba jártam egy Mittelschule Haar nevű szakközépbe, ahol főleg németet tanultunk, majd átiratkoztam a Gymnasium Grafingba, ahol németül is leérettségiztem.

Jelenleg franciául tanulok autodidakta módon, és Franciaországban gyakoroltam a nyelvet. 2017 őszén kezdem el az egyetemet Münchenben, valószínűleg matematika szakon. Emellett verseket és prózát is írok, ha van hozzá ihletem.

Mindig sokat olvastam, de főleg szórakoztató irodalmat vagy iskolai kötelezőket. A szépirodalom iránt két éve kezdtem el komolyabban érdeklődni, mikor a magyar érettségimre készültem. Leginkább a huszadik század első évtizedeiben aktív írók és költők munkáit élvezem, de nem nagyon van olyan éra, ahonnan nincs kedvenc szerzőm.

Különösen érdekelnek az irodalom határterületeinek kortárs ágazatai, így a slam poetry vagy a rap is.

Szabadidőmben szívesen foglalkozom más művészetekkel, nyelvekkel, matematikával, informatikával és csillagászattal, valamint hobbijaim közé sorolom még a sakkot és az amerikai futballt.

Botos Árpád Szilveszter

.

Partium

135

Hírek XXVIII. Kölcsey-megemlékezés Immár huszonnyolcadik alkalommal szerveztek megemlékezést a Kölcsey Ferenc szülőfalujában, amelyre nemcsak a Kárpát-medencéből, de még Kanadából is érkezett vendég.Az esemény főszervezője Muzsnay Árpád, az EMKE főtanácsosa volt.

Az ünneplők meghallgathatták Pakulár István lelkipásztor, Gheorghe Marian polgármester, Pataki Csaba (elnök, Szatmár Megyei Tanács) és Seszták Oszkár (elnök, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat) köszöntő szavait. Köszöntőt mondott továbbá Szenthe Anna, a Kanadai Magyar Kulturális Tanács elnöke. Kölcsey Ferencet idézte és méltatta: Nagy Zsuka költő (Nyíregyháza), Tar Károly (a Román-, Magyar- és Svéd Írószövetség tagja) és Kondor Katalin (a Magyar Rádió volt elnöke).

Az ünnepség nemzeti imánk eléneklésével és koszorúzással ért véget. ***

136

.

Partium

APartium Tokajban A Partium folyóirat bemutatkozó estjére került sor Tokajban, a városi könyvtárban. Az esemény érdekessége, hogy itt alakult meg annak idején a folyóiratot 26 évvel ezelőtt útjára indító – Ratkó József által létrehozott – Partium Irodalmi Társaság.

A rendezvényen a folyóiratot a kiadó (Felhős Szabolcs) és a lap néhány szerzője (Diószegi Szabó Pál, Kürti László, Sarusi Mihály és Técsi Zoltán) képviselte.

*** A45. Tokaji Írótábor Arany János munkásságára és az elmúlt 200 év magyar irodalmának közvetítésében bekövetkezett változásokra és kihívásokra fókuszált az idén 4 naposra bővült 45. Tokaji Írótábor.

Arany János mindmáig az egyik legnagyobb és legmeghatározóbb alakja az irodalomnak, a modern magyar líra megteremtője, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkáraként pedig két tudományos folyóirat alapítója és főszerkesztője volt.Aplenáris üléseken egyebek mellett Bengi László, Erős Kinga, Mezey Katalin, Nyilasy Balázs, Vasy Géza, Jánosi Zoltán és Zsille Gábor mutatták be és értékelték a jeles költő örökségét.

Emellett fontos szerep jutott a szekcióüléseken a rádió, a televízió, a mozgókép és a színház valamint a digitális irodalmi lehetőségek (internetes folyóiratok) bemutatásának is.

Sor került továbbá kiállításmegnyitásra, emléktábla-avatásra, és versszínházi estékre, zenei koncertekre, családi- és gyermekprogramokra is.

A tábor zárónapját pedig Fekete György, az MMAelnöke tisztelte meg jelenlétével. Ekkor került sor az írótábor díjának átadására, amit Nagy Zsuka, nyíregyházi költő kapott, valamint a szokásos „hordó-díjak” átadására.

A díjazott Nagy Zsuka és Papp-Für János, az írótábor titkára

.

Partium

137

Mátészalkai „fényes napok” A mátészalkaiak méltán büszkék arra, hogy 1888-ban (Párizs után két évvel) Magyarországon elsőként ezen a szatmári településen jelent meg először az elektromos közvilágítás. Erre emlékezve rendezik meg a városban minden évben a „Fényes napokat”. A három napos rendezvény központi eleme a „mécsestartó fiú” életre keltése és az ezt követő fáklyás felvonulás.Arendezvényhez számtalan kulturális, művészeti és sportprogram is társul.

*** Áder János köztársasági elnök a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést adományozta Dupka György író, költőnek, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet ügyvezető igazgatójának, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége elnökének, az Együtt című folyóirat kiadója és lapigazgatójának, a Szolyvai Emlékparkbizottság titkárának a kárpátaljai magyarság kultúrájának és művelődéstörténetének megismertetését szolgáló sokrétű tevékenysége, valamint a történelmi emlékhelyek létrehozása érdekében végzett munkája elismeréseként. *** A19. unitárius találkozó Szejkefürdőn A Szejkefürdőn megrendezett 19. unitárius találkozón az UART is képviseltette magát Felhős Szabolcs vezetésével. A rendezvényen alkalmat teremtettek a Partium folyóirat népszerűsítésre is, a régi és új lapszámokból kiállítást. *** 138

.

Partium

Atiszabökényi római katolikus egyházközség a tragikus események 300. évfordulója alkalmából emléktáblát avatott az 1717. évi utolsó nagy „tatárjárás” során Tiszabökényből (132 fő), Tiszafarkasfalváról (2 fő), Tiszapéterfalváról (177 fő), Tivadarból (25 fő) és Forgolányból (60 fő) elhurcolt, illetve rabságban elpusztult 150 keresztény lakos emlékére.Avató beszédet dr. Dupka György történész tartott. *** Irodalomstratégiák Erdélyben és a Kárpát-medencében címmel zajlott le az Erdélyi Magyar Írók Ligájának XVI. írótábora a Kovászna megyei Árkoson. *** Megjelent Támba Renátó: Gyermekkor a vásznakon című könyve 2017 nyarán megjelent szerzőnk, Támba Renátó Gyermekkor a vásznakon c. kötete, mely nem más, mint disszertációjának átdolgozott változata. A mű írója doktori értekezését 2016-ban védte meg a Debreceni Egyetemen, gyermekkor-történeti ikonográfia tudományterületen. Jelen munkája az alföldi iskola festőinek gyermekábrázolásait járja körbe a gyermekszemlélet történeti kutatásának tükrében.

Vitéz Ferenc főiskolai docens (Debreceni Református Hittudományi Egyetem, Kommunikáció- és Médiatudományi tanszék) lektori véleménye szerint a „szerző olyan kutatási témát választott, amely a szélesebb értelemben vett interdiszciplináris kultúratudományok területén belül is hiánypótló jelentőségű. Képleírásai egyszerre szakszerűek és átéltek, tárgyiasak és asszociatívak, valamint referencia-gazdagok, irodalmi és művészettörténeti szempontból egyaránt.” Dr. Fenyő Imre egyetemi adjunktus (Debreceni Egyetem, Pedagógia Tanszék) pedig a következőképp vélekedik az írásműről: „Támba Renátó írása rávilágít arra, hogy a képekről kiolvasható legjellemzőbb narratívák szerint a gyermek többnyire függelékként jelenik meg. Egyaránt lehet a gyámolító anya függeléke, a családi gazdaság folytonosságát szavatoló munkaerő, a paraszti életideált megtestesítő személy, a termékenység potenciális hordozója, esetleg a megújulás szimbóluma. E mű tekintélyes képanyag elemzésére vállalkozik, s fontos neveléstudományi eredményekre jut a kutatásmetodológia és az eredmények tekintetében egyaránt.”

Jelen számunk Tanulmányok c. rovatában közöljük a szerző művének rövid összefoglalóját, melyből képet kaphatunk a kutatás témájáról, céljairól, módszeréről és főbb eredményeiről.

Támba Renátó: Gyermekkor a vásznakon.

A dualizmuskori gyermekszemlélet az alföldi iskola festészetében.

Budapest, Storming Brain (AdLibrum Kft. – 2017.) ***

.

Partium

139

Berekfürdői írótábor A Körmendi Lajos által megálmodott berekfürdői írótábor immár 19. alkalommal adott otthont a meghívott íróknak, költőknek, irodalomtörténészeknek.

A táborlakók néhány – a nagyközönség számára is nyitott – programot is szerveztek.

Volt felolvasóest, a főszerkesztők (Jánosi Zoltán és Oláh András) bemutatták a Magyar Napló és a Partium folyóiratot, továbbá két internetes portál szerkesztői (Vass Nóra – Spanyolnátha, Farkas Wellmann Éva – Bárka Online) vázolták fel a modern technika nyújtotta lehetőségeket. Az érdeklődők megtekinthették Cosmin Florentin Pop kárpátmedencei egyházi viseleteket bemutató kiállítását is.

Vári Fábián László és Kocsis Csaba emlékezése Körmendi Lajos sírjánál.

140

.

Partium