Page 1

1. N, férfi és szex

H

a a szexről beszélünk, valójában több témát is érintünk egyszerre. Mivel a szexualitás többtényezős jelenség, szükség van pontosabb meghatározásra is, hogy mit is értünk éppen a kifejezés alatt. A hétköznapi beszédben ugyanis ezt a szót használjuk, amikor a szexuális érintkezésre utalunk (valaki szexszel, azaz szexuális tevékenységet folytat, pl. közösül), vagy azt mondjuk valakire/valamire, hogy szexi (azaz egy személyt/ruhát/helyszínt, stb. szexuálisan vonzónak találunk). A magyar szóhasználatban tehát úgy tűnik, hogy a „szex” kifejezés közvetlenül utal a szexuális aktivitásra, vagy azzal összefüggésben kerül elő a mindennapokban. A tudományos (biológiai) és a hivatalos szóhasználatban a „szex” szó szinonimái is elterjedtek: a „nem” és az „ivar”. „Nemibeteg-gondozóról” beszélünk a szexuális úton terjedő fertőzésekkel, vagy „nemi erőszak”-ról bizonyos szexuális tárgyú bűncselekményekkel összefüggésben. A tudományos szóhasználatban különböző tudományágak és irányzatok szinte embléma-szerűen, paradigmatikusan használják a különböző változatokat. „Nemi különbségek”-ről beszélnek például az evolúciós kutatók, amikor rávilágítanak a nemek közötti eltérések veleszületett tényezőire. „Nemi szerep”-béli (gender) kettősségről beszélnek a szociokulturális elméletekből kiinduló tudósok, amikor felhívják a figyelmet ugyanennek a jelenségnek a kulturális eltérésekben gyökerező hatásaira. „Szexuális zavar”-okról beszélnek a klinikusok, amikor a nemi működés valamilyen testi vagy lelki működési rendellenességét állapítják meg. A biológia tudományával összefüggő területeken pedig gyakran használják az „ivar” kifejezést a biológiai nem megjelölésére. Ebben a fejezetben áttekintjük a szexuális motivációkat és azokat a párkapcsolati rendszereket, amelyekben általánosan elfogadott a szexuális érintkezés nő és férfi között. Bár ezek a párosodási rendszerek az állatvilágban is ismertek.


14

1. Nő, férfi és szex

Miért szexelnek az emberek? A szexualitás (a nemi partner keresése, a vele való szexuális kapcsolat létesítése, vagy az öningerléssel kiváltott szexuális kielégülés) pszichológiai szempontból erős belső késztetéssel jár együtt, akárcsak a szülői viselkedés (Varga, 2013). Az ilyenfajta késztetés ugyanakkor bizonyos pszichológiai elméletek szerint sikeresen átszellemíthető (Freud, 1950), illetve kontrollálható (gondoljunk csak a mély vallásos meggyőződéssel élők szexualitás nélküli életvezetésének képességére). Ez a típusú szexuális önmegtartóztatás természetesen lehet egyéni elhivatottság átélése, amely valószínűleg nem befolyásolja közvetlenül az egyén túlélési képességeit, azonban a faj túlélése szempontjából fontos kérdés, hogy tagjai folytatnak-e szexuális tevékenységet. Hiszen a szaporodás egyik előfeltétele a szexuális érintkezés (leszámítva az orvosi szempontból indokolt mesterséges megtermékenyítést, mint a reprodukció alternatív módját). Ez azt jelentheti, az emberek azért szexelnek, hogy szaporodjanak, azaz a közösülés elsődleges célja a szaporodás lehetne. Több vizsgálatban is próbálkoztak a kutatók azzal, hogy feltárják a szexuális motivációkat, és megkérdezték a résztvevőktől, hogy miért szexelnek, de a gyermeknemzés szinte valamennyi esetben nem a fő okok között szerepelt, hanem csak valahol hátul kullogott. Cain és mtsai, (2003) 3262 nő bevonásával végeztek kutatást a témában. Eredményeik szerint a részvevő nők kb. 90%-ka első helyen (leggyakoribb okként) említette, hogy azért szexelt az elmúlt fél évben, mert ezzel szerette volna kimutatni partnere iránti szerelmét. Második leggyakoribb okként (87%-os gyakorisággal) az élvezetszerzést jelölték meg, harmadikként (75% körüli gyakorisággal) pedig azt mondták, hogy azért szexeltek, mert a partner akarta. Negyedikként (kb. 70%-os gyakorisággal) a feszültségtől való megszabadulást jelölték meg okként, és a nők csupán 2%-a számolt be arról, hogy az utódnemzés miatt szexelt a megkérdezett időszakban. Egy másik vizsgálatban, ahol a kutatók (Meston és Buss, 2007) szexuális motivációk feltárására vállalkoztak, arra kérték a résztvevőket, hogy soroljanak fel okokat, amelyek az elmúlt egy évben szexuális aktushoz vezették őket. Miután a kezdeti listát leszűkítették, 237 különböző okot találtak, amelyeket négy nagy kategóriába – és azon belül több kisebb alkategóriába – soroltak. A (1) fizikai okok közé olyan alkategóriák tartoznak, mint a stresszcsökkentés (pl. „unatkoztam”, v. „frusztrált voltam és megkönnyebbülést kerestem”), az élvezetszerzés, (pl. „csak gyönyört akartam”), fizikai megkívánás (pl. „az il-


Miért szexelnek az emberek?

15

letőnek kívánatos teste volt”, vagy „jó illata volt”) és az élménykeresés (pl. „tapasztalatot akartam szerezni”, vagy „kalandot kerestem”. A (2) cél elérése közé olyan alkategóriák tartoznak, mint az erőforrások (pl. „közelebb akartam érezni magam Istenhez”, vagy „meg akartam szerezni egy munkát”), a társadalmi státusz (pl. „népszerű akartam lenni”, vagy „imponálni akartam a barátaimnak”), a bosszú (pl. „féltékennyé akartam tenni valakit”, vagy „megcsalt a partnerem és ki akartam egyenlíteni a számlát”) és a haszonelvűség (pl. „ez segített, hogy könnyebben elaludjak”, vagy „szívességet akartam kérni valakitől”). Az (3) érzelmi okok közé olyan alkategóriák tartoznak, mint a szerelem és elköteleződés (pl. „a szexszel fokozni akartam az érzelmi elköteleződés szintjét”, vagy „érzelmi közelségre, intimitásra vágytam”) valamint a kifejezés (pl. „el akartam mondani neki, hogy mennyire hiányzott”, vagy „azt akartam mondani ezzel, hogy köszönöm”. Végül a (4) bizonytalanság legyőzése alá olyan alkategóriákat soroltak, mint az önértékelés emelése (pl. „vonzónak akartam érezni magam”, vagy „erősnek akartam érezni magam”), a kötelesség/nyomás (pl. „bűnösnek éreztem magam”, vagy „úgy éreztem, ez a kötelességem”) és a társőrzés (pl. „meg akartam előzni a szakítást”, vagy „azt gondoltam, ez segít megszerezni valakit”). Ugyanakkor az emberi viselkedést is elemző etológuskutatók szerint a szexnek három, egymástól nem teljesen függetleníthető funkciója van (Csányi, 1999). Az egyik tehát (1) az utódnemzés, amely a faj fennmaradásának elengedhetetlen feltétele: szaporodás nélkül nincs következő generáció. Egy másik (2) az örömszerzés, hiszen a szexuális kielégülés (orgazmus) olyan örömforrás, amely arra sarkallja az embereket, hogy újra és újra szexuális tevékenységekben vegyenek részt. A közösen megélt pozitív érzelmek növelhetik a párkapcsolaton belüli intimitást és erősíthetik a társas összetartozás érzését. Egy harmadik funkció pedig (3) a feszültségcsökkentés lehet, ami azt jelenti, hogy enyhébb mértékű stresszhelyzet képes növelni a szexuális aktivitást. A szexuális motivációk legújabb vizsgálatai szerint tehát nem feltétlenül a gyermekáldás miatt lépünk egymással nemi kapcsolatra, hanem egészen egyszerűen azért, mert jó érzés, illetve számos egyéb okot is fel tudunk sorolni a szaporodás mellett. Az utódok nemzése ezek szerint nem oka, hanem inkább következménye a szexuális együttlétnek. Főként, ha figyelembe veszszük, hogy a mára elterjedt hatékony fogamzásgátlási eljárások milyen rövid múltra tekintenek vissza. Ha azonban az élvezet szerzése az egyik legfőbb erő, amely a szexet működésben tartja, akkor részletesebben is beszélnünk kell róla.


16

1. Nő, férfi és szex

Szexuális izgalom A szexuális érintkezés önmagában is örömöt okozhat, de általában a kielégülés (orgazmus) jelenségével azonosítjuk az élvezeti funkciót. Mivel a szexuális aktivitás soktényezős jelenség, külön kell beszélnünk az izgalmi állapotról (arousalról), a viselkedés végrehajtásáról és magáról a kielégülésről (Varga, 2013). A szexuális működés élettani, kognitív, érzelmi és motivációs alapjai úgy függnek össze egymással, mint egy hálózat különböző pontjai. A sikeres szexuális aktivitáshoz ezek az elemek nem alá - fölé rendelődő viszonyban, hanem körkörös kapcsolatban állnak egymással (Nobre és Pinto-Gouveia, 2003). Ahhoz azonban, hogy a kölcsönösen kielégítő szexuális aktus sikeresen végbemenjen nem csupán az egyén fiziológiai/anatómiai és pszichológiai/hormonális működésének kell egymással összhangban lennie, hanem az illetőnek a másik egyén hasonló belső folyamataira is rá kell hangolódnia. Szexuális izgalom a szervezet élettani ráhangolódása a szexuális viselkedésre. Ennek hiányában az egyén nem mutatna fogékonyságot, válaszkészséget a szexuális ingerekre és az aktusra. A szexuális arousal emelkedésével viszont a szervezet felkészül a szexuális aktusra és erős késztetést él át a szexuális kapcsolat megteremtésére. Az izgalom hatására tipikusan reagál a szervezet. A nők esetében a mellek kissé megnagyobbodnak, a mellbimbó megmerevedik, a hüvely nedvesebbé válik, a hüvely falának vérbősége fokozódik, a csikló megduzzad, nagyobb lesz, és a méhszáj megemelkedik (Berman, Adhikari és Goldstein, 2000). A férfiak teste szexuális izgalomra úgy reagál, hogy a hímvessző megnövekedik és megmerevedik, a rajta lévő előbőr elvékonyodik, hátrahúzódik. A herezacskó összehúzódik, a herék megemelkednek és ejakulációt megelőző folyadék termelődik (Meisel és Sachs, 1994). A két nem szexuális működésében számos hasonlóság és eltérés található. Masters és Johnson (1966) klasszikus vizsgálata kimutatta, hogy alapvetően ugyanaz a négy szakasz jellemzi mindkét nem szexuális válaszát: az izgalmi fázist a plató fázis követi, majd az orgazmusban csúcsosodik a folyamat, végül a feloldódással ér véget a szexuális aktus. Ugyanakkor néhány ponton jellegzetes eltérést találhatunk a nemek között: a nők sokkal lassabban jutnak el az izgalmi fázisban a platóig majd az orgazmusig, mint a férfiak. A kutatók úgy találták, hogy a férfiak szexuális válaszköre (ahogy az izgalomtól a feloldódásig eljutnak) sokkal egységesebb, mint a nőké: akiknél nagyobb az egyének közötti változatosság és számos altípus különíthető el. Jellemző, hogy közösüléskor a férfiak sokkal inkább eljutnak az orgazmusig, míg a


Szexuális izgalom

17

nőknél ez nem általános. Ugyanakkor a nők egy aktus alatt többször is képesek lehetnek átélni az orgazmust. A nyugalmi fázis is nemenként különböző: a nők többsége szinte azonnal készen áll újabb ingerlésre és közösülésre, míg a legtöbb férfi rövid időre érzéketlen a szexuális ingerlésre (un. refrakter periódusban van) (Varga, 2013). Meston és Buss, (2008) szerint a bőr a nők legnagyobb szexuális szerve. Ez a kifejezés jól szemlélteti, hogy az idegrendszer a bőr fogékonyságán keresztül milyen érzékeny a külvilág olyan ingereire, mint a hőmérséklet változása, az érintés és a különböző textúrák. Azokat a bőrfelületeket, amelyek magas válaszkészséget mutatnak az ingerlésre, általában erogén zónának nevezzük, mert ezek érintésével kiváltható a szexuális izgalom, megfelelő ingerlésük pedig a szexuális gyönyör csúcspontja (az orgazmus) kialakulásában is kulcsszerepet játszik. A legáltalánosabban erogén zóna a nyak, a fül, a száj, az ajkak. Valamint a női mellbimbók, a genitáliák (nemi szervek), a belső comb, az ánusz (végbélnyílás), a térd belső hajlata, és a csukló. Némely nő esetében azonban virtuálisan a test bármely része lehet erogén zóna. A nők mellbimbója és a mellbimbó udvara, amely számos idegvégződést tartalmaz, különösen érzékeny az érintésre. A mellük érzékenysége alapján számottevő különbséget mérték a kutatók a két nem között (Levin és Meston, 2006). A résztvevő nők 82 százaléka arról számolt be, hogy a mellbimbó vagy az udvar stimulálása a szexuális izgalom megnövekedéséhez vezetett. Ezzel összehasonlítva a férfiaknak csak 50% számolt be a mellbimbó ingerlésével együtt járó szexuális izgalom emelkedéséről. A résztvevők mintegy 7%-ka azonban azt állította, hogy az ingerlés ellentétes hatással van a szexuális izgalomra. Néhány női arról számolt be, hogy a mellbimbója olyan érzékennyé vált a szexuális izgalom hatására, hogy kellemetlen és fájdalmas volt az érintése. A vizsgálatok egy másik iránya a szexuális izgalom nemek közötti hasonlóságának és különbözőségének feltárásában a pornográf tartalmú filmek által kiváltott pszichológiai/viselkedéses (kérdőívek, interjúk) és idegrendszeri/hormonális válaszokat elemeztek (Bereczkei, 2012). Ezeket összegezve a következőket mondhatjuk el. A nők a férfiakhoz hasonlóan szexuális izgalmat élnek át az ilyen tartalmú anyagok nézése közben, legalábbis, ami a testi válaszukat illeti. Ugyanis szubjektív beszámolóik szerint a nők azt állítják, hogy nem éltek át nemi vágyat (Rupp és Wallen, 2008). Vajon miért? Mivel a szexuális izgalom kialakulásában az idegrendszeri sajátosságok mellett, az érzelmi állapot, a korábbi szexuális (saját testtel kapcsolatos) tapasztalatok,


18

1. Nő, férfi és szex

a környezet társas normái is részt vesznek, a válasz megtalálásához valószínűleg figyelembe kell venni az egyéni tapasztalat különbségeit és a kultúra szexualitással kapcsolatos előíró-tiltó normáit. A szexuális izgalom kialakulásában nemenként eltérő pszichológiai mechanizmusok vesznek részt a pornográf anyagok nézegetése közben. A nők azonosulnak a filmen látott női szereplővel és partnerüket behelyettesítik a férfi szereplővel. Azt is mondhatnánk, hogy a megfigyelt szexuális szituációt saját kapcsolatukra szabják, személyessé teszik. A férfiak ellenben mintegy belevetítik magukat a pornográf film férfi főhősének helyzetébe. Az átélt izgalmat számukra nem partnerük behelyettesítése jelenti: ellenkezőleg, ők szeretnének annak a férfinek a helyzetébe lenni, aki egy másik nővel szexszel (Money és Erhardt, 1996). A férfiak számára tehát nem a szexuális helyzet adja az izgalmat, hanem a női szereplő, aki új ingerforrásként szolgál. Ez egybevág azokkal a korábbi eredményekkel, amelyek szerint a férfiak számára bizonyos szempontból fontosabb a szexuális változatosság, mint a nőknek. Egy vizsgálatban, ahol több alkalommal is lejátszották ugyanazt a pornográf filmet, azt tapasztalták, hogy az érdeklődés mindkét nemhez tartozó résztvevők körében csökkent. Ugyanakkor a nők arról számoltak be, hogy nem unták meg a filmet (ahogyan a férfiak), hanem közben a szereplőkön kívül a tárgyi környezetre is kiterjedt a figyelmük (amely jól mutatja, hogy a helyzet milyen hangsúlyos volt számukra). A filmnézés utáni személyes beszámolók tartalmával összhangban voltak a fiziológiai működés adatai is. A nőket egyszerűen nem csupán a szexuális aktus látványa (nemi szervek, élvezetet mutató női arc, stb.) képes izgalomba hozni, hanem maga a kontextus, a helyzet, amelyben mindez megtörténik (Lykins, Meana és Strauss, 2008).

Orgazmus Egy régi gondolat szerint a férfiak a gyönyörök érzése miatt szexelnek, a nők pedig a szerelem miatt. Ennek az elgondolásnak az igazságtartalma napjainkban erősen vitatható, az újabb kutatások ugyanis azt mutatják, hogy a nők szexuális viselkedésében a gyönyör, az élvezet keresése legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a férfiak szexualitás magatartásában. Az orgazmust leginkább úgy határozhatjuk meg, mint a nemi aktus csúcspontját (Masters és Johnson, 1966). Ezt az élményt általában a nemi szervek szexuális ingerlése váltja ki, amely együtt jár felfokozott pszichológi-


Orgazmus

19

ai és testi örömérzettel, kéjérzettel. Ezt a pszichológiai szempontból beteljesedés-szerű szexuális élvezetet önkéntelen testi változások kísérhetik: izomösszehúzódások, intenzív pulzusszám növekedés, megemelkedett vérnyomás és felgyorsult légzés (hiperventilláció). Sajátos idegrendszeri és hormonális változások is megfigyelhetők. Az orgazmus közben és/vagy után termelődő hormonok (oxitocin, prolaktin) hatására a szervezet kis időre kellemesen ellazult, nyugodt, állapotba kerül (Carmichael és mtsai, 1987). Férfiak és nők orgazmusának összehasonlításakor számos hasonlóságra és eltérésre bukkanhatunk. Az orgazmust általában a férfiaknál a pénisz, a nőknél a klitorisz közvetlen ingerlése (stimulálása) eredményezheti. Orgazmushoz vezethet egyrészt a partner nélküli, autoerotikus szexuális tevékenység, azaz önkielégítés (maszturbáció) is. A partnerrel közös szexuális tevékenység során is nagy szerepe lehet a nemi szervek kézzel, szájjal történő érintésének, ingerlésének. Másrészt, orgazmust válhat ki a behatolással járó szexuális együttlét, azaz közösülés (pl. pénisz-vagina úton), valamint az orális szexuális érintkezés. A közösen, egy időben együtt megélt orgazmus élménye tovább fokozhatja a pár intimitásának, összetartozásának érzését, ugyanakkor a nők és férfiak eltérő szexuális anatómiai/élettani adottságai miatt ezt gyakran nehéz elérni (Gruenwald, Lowenstein, Gartman és Vardi, 2007). A férfiak orgazmusának kiváltásához általában elegendő a pénisz mechanikus ingerlése, azonban vannak esetek, amikor csupán a szexuális izgalom is kiválthatja azt (Holstege, 2003). A férfiak orgazmusára jellemző, hogy a tetőponton magömlés (ejakuláció) következik be, melynek során a péniszből ondó lövell ki. A kilövellésben egy speciális izom (musculus cremaster) önkéntelen, erőteljes, ritmikus összehúzódásának van szerepe. Az ondó tartalmazza a prosztata és más mirigyek váladékát, amelyben elkeveredve találhatók a hímivarsejtek (spermiumok). A nők orgazmusa hasonló módon történik, mint a férfiaké. Fokozódó erősségű önkéntelen izom-összehúzódások figyelhetők meg a hüvely, a méh, a végbélnyílás, a medencefenék izomzatában, amelyet ellazulás követ. (A férfiaknál a húgycső, a végbélnyílás, a medencefenék izomzata lép működésbe.) Az orgazmus átlagosan 20-30 másodpercig tart, miközben az izomzat másodpercenként 6-15 alkalommal húzódik össze. Ebben természetesen igen nagy egyéni eltérést mértek a kutatók, de a nemek között nem találtak számottevő különbséget (Cohen, Rosen és Goldstein, 1976). A női orgazmus előidézésében a kutatók megkülönböztetnek hüvelyi (behatolással és a hüvely ingerlésével kiváltott), valamint klitorális (a csikló


20

1. Nő, férfi és szex

és a kisajkak ingerlésével kiváltott) orgazmust. Az újabb vizsgálatok feltárták, hogy a két kielégülési forma csak az ingerlés technikai/helyi kivitelezésében különbözik egymástól, az élmény szempontjából nem. A női orgazmussal együtt járó hüvelyi, alhasi izom-összehúzódások szerepet játszanak a könynyebb megtermékenyülésben. Ugyanis a közösülés során a női szervezetbe került hímivarsejteket ezek az izom-összehúzódások segítik eljutni a méhszáj felé, ahol találkozhatnak az érett petesejttel (Levin, 1992; Meston, Hull, Levin és Sipski, 2004). Az orgazmus képessége egészséges felnőtt ember szervezetében adott, de ritkán előfordulhat az orgazmus képességének zavara, az anorgazmia is (Everaerd és Dekker, 1982). Ritkábban férfiaknál, gyakrabban nőknél fordul elő, és nem azonos a frigiditással, mely a szexuális vágy teljes hiányát jelenti. Az anorgazmia nem jelenti, hogy az egyén képtelen a szexuális együttlét élvezetére, „csak” a szexuális kielégülésig nem tud eljutni, az euforikus csúcspont marad el. Ez persze azt is jelentheti, hogy az anorgazmiával küzdők csekélyebb szexuális késztetést élnek át, mert a szexuális együttlét orgazmus hiányában nem okoz számukra kiemelkedő élményt. Gyakran az anorgazmiát nem könnyű felismerni az egyén számára, mert ha az illető nem élt át korábban orgazmust, akkor nincs mihez viszonyítania a szexuális tevékenységgel járó izgalom, gyönyör, illetve kielégülés mértékét. Kaighobadi, Shackelford és Weekes-Shackelford (2012) arra voltak kíváncsiak, hogy a nők orgazmust színlelnek-e, hogy megtartsák partnerüket. Egy kevéssé közismert elméletből indultak ki. A spermiumvetélkedés teóriája (Shackelford és mtsai, 2002) szerint a belső megtermékenyítésű fajok hímjei nemcsak viselkedéses szinten vetélkednek a nőstények megtermékenyítésének lehetőségéért, hanem ivarsejtes szinten is. (Erre számtalan bizonyítékot találtak mind az állatvilágban, mind fajunk esetében.) Ebben a megközelítésben a női orgazmus kialakulásában nem csupán az érzelmi közelség, meghittség fokozása játszhatott döntő szerepet az evolúció során, hanem a jó genetikai minőségű partner örökítő-anyagának „megszerzése”, illetve „megtartása”. Ennek célja a saját gének „feljavítása” a partner átlag feletti minőségével, amely a következő generációban rátermettebb utódok létrehozását tette lehetővé. (Az orgazmus élettani hatásai miatt – pl. ritmikus hüvely összehúzódás esetén – ugyanis a spermiumok mélyebbre jutnak és nagyobb a megtermékenyülés valószínűsége.) (Baker és Bellis, 1993) Korábbi kutatásokban éppen ezt találták: a vonzóbb (pl. szimmetrikusabb) férfiak partnerei gyakrabban élnek át szeretkezés közben orgazmust, mint


Orgazmus

21

a kevésbé vonzó férfiak partnerei (Thornhill, Gangestad, és Comer, 1995). Ezzel együtt a kutatók már korábban felvetették, hogy a nők havi ciklusának váltakozása miatt orgazmusuknak is kettős funkciója van aszerint, hogy éppen az ovuláció (peteérés) időszakában vannak-e, vagy azon kívül. Amikor a megtermékenyítés valószínűsége magas, akkor ugyanis egyértelműen az előbbiekben tárgyalt genetikai nyereség lehetett az orgazmus funkciója. Az ovuláción kívüli időszakban átélt orgazmus nem genetikai jellegű haszna pedig a párkapcsolati elköteleződés emelkedése lehetett, a férfi kapcsolati ráfordításának növelése formájában. Fajunknál a nők állandó orgazmus készsége (amely tehát nem korlátozódott a peteérés havonkénti néhány napjára) elősegíthette a partnerek közötti folytonos érzelmi közelség és intimitás fenntartását, amely – más tényezőkkel együtt – szerepet játszhatott abban, hogy a férfiak kevésbé mutatnak hajlandóságot a dezertálásra, a partner elhagyására egy újabb szexuális kalandért, mint a legtöbb emlős faj hímjei (Lloyd, 2005). Mivel mindezek ellenére számos férfi és nő megcsalja, illetve elhagyja partnerét (gyakran egy másik, újabb partnerért) az emberek különböző un. partner-megtartási stratégiákat fejlesztettek ki, hogy megelőzzék, vagy legalábbis kontrollálják partnerük dezertálását. Kaighobadi és munkatársai (2012) szerint a nők által színlelt orgazmus is ilyen stratégia lehet. Vizsgálatukban 453 heteroszexuális nő vett részt, akik hosszú távú kapcsolatban éltek és egy kérdőívet töltöttek ki. Az eredmények a következők voltak. (1) Azok a nők, akik úgy észlelik, hogy partnerük hűtlenségének nagyobb a valószínűsége, inkább hajlamosak színlelni az orgazmust, mint azok a nők, akik kevésbé tartanak partnerük dezertálásától. (2) Azok a nők, akik a kérdőívben jelezték, hogy szokták színlelni az orgazmust, egyéb partner-megtartási praktikákat is nagyobb számban alkalmaznak. (3) A partner hűtlenségi kockázatának észlelése közvetít a színlelt orgazmus és más költséges partner-megtartási stratégia között (mint pl. „más férfival flörtölni partnerem jelenlétében”, vagy „ordítozni egy nővel, aki ránéz a partneremre”).

Költség és nyereség Bár a mindennapjainkat átható szexualitás abban a tényben gyökeredzik, hogy kétneműek vagyunk, nem minden faj szaporodik szexuális úton. Miért szükséges az ember esetében két résztvevő, két szülő is egy utód „előállításához”? Szexuális vagy ivaros szaporodásról akkor beszélhetünk, ha az utó-


22

1. Nő, férfi és szex

dok létrehozásában két szülőtől származó örökítő anyag (genetikai kód) vesz részt. A szülőktől kapott genom újrakombinálódik (rekombináció), azaz az egyedre jellemző tulajdonságokat kialakító örökítő tényezők újabb génkombinációt hoznak létre. A szex, azaz minden, ami azzal jár, hogy kétneműek vagyunk, tetemes energetikai és genetikai költséget is jelent (Mealy, 2000). A szexuális működéseket irányító hormonok, fizikai szervek és idegrendszeri központok kialakítása jelentős energetikai költséggel jár. A nemi érettség jelzése számos faj esetében olyan szervek (pl. díszes kültakaró) kifejlesztését is jelenti, amely nem csupán a nemi partnert vonzza, hanem a riválisokat is, akikkel meg kell küzdeni a párzásért, sőt a ragadozók figyelmét is felkelti. A lehetséges nemi partner érettségének és fogadókészségének jelzésére fogkény szervek kifejlesztése és működtetése szintén energetikai költségeket jelent, amelyet tetéz, ha több jelentkező közül kell válogatni. Az udvarlás szintén rengeteg energiát igényel, és ha megtaláltuk a megfelelő partnert, maga a párzás is igen sok energiát emészt fel, nem beszélve a szexuális úton terjedő betegségek miatti kockázatról. A partner megtartása, esetenként ellenőrzése, őrzése és a riválisok elhessegetése, mind-mind olyan költség-tételek, amelyek számba vétele segít elképzelni, hogy az egyed milyen hatalmas energetikai ráfordításokkal él, amikor szexuális úton szaporodik. Mindemellett genetikai költségekkel is számolnunk kell. Arról van szó, hogy szexuális szaporodás esetén az utód 50-50%-ban hordozza az anyai és apai géneket, tehát a szülőknek legalább 2 utódot kell létrehozniuk ahhoz, hogy mindkettőjük genetikai képviselete 100%-ban megjelenhessen a következő generációban (Smith és Maynard Smith, 1978). Ez pontosan kétszeres energetikai befektetést jelent az aszexuális szaporodáshoz képest, ahol egy egyed önmaga 100%-ban azonos klónját állítja elő. Mindezen hátrányok ellenére az élővilág legtöbb ismert faja (99.99%-ban) ivarosan szaporodik. Milyen előnyök képesek mégis ellensúlyozni a szexuális szaporodással járó temérdek költséget? A szexuális szaporodás egyrészt közvetlen előnyöket jelent, amelyek szinte azonnal megtérülnek, és beszélnünk kell bizonyos „elhúzódó” nyereségről is, amelynek pozitív hatása csak később valósul meg. Háromféle közvetlen nyereséget is jelent a szexuális szaporodás (Moller és Crawford, 2008). Először is, a jó genetikai minőségű (egészséges, termékeny) partner választásával együtt járhat a jobb minőségű utód „előállítása” (aki ellenállóbb a kórokozókkal szemben, eléri a szaporodás-képes életkort, stb.). Tehát a párválasztáson keresztül „beszerezhetők” a jó gének, amelyek segítenek, hogy a következő generációban mintegy „feljavítható” le-


Költség és nyereség

23

gyen a saját genetikai állomány: az utódok rátermettebbek lehetnek, amely növelheti a szaporodási sikert. Másodszor, a szexuális szaporodás miatt a gének (anyai és apai) kromoszómapárokban vannak, amely megnöveli a szaporodás közben keletkezett genetikai sérülések helyreállítását. Harmadszor, a kétszülős nevelésből adódóan az utódok több gondoskodásban részesülhetnek, amely növelheti túlélési esélyeiket (Krebs és Davis, 1993). A nyereség tehát a kétféle szülői génállomány cseréjéből és keveredéséből adódik, amely a gének rekombinációját eredményezi, és amely végső soron ahhoz vezet, hogy minden egyed a maga nemében egyszeri és megismételhetetlen „genetikai alkotás”. Ez azt is jelenti, hogy a különböző tulajdonságok és vonások egy újfajta kombinációban jelennek meg az új egyedben, amely megkönnyíti a változó természeti környezethez való alkalmazkodást. Az aszexuálisan szaporodó fajoknál a környezeti feltételek megváltozásához való alkalmazkodás egyik formája, a genetikai mutáció könnyen azzal a következménnyel járhat, hogy a drámai átalakulások miatt az új egyed már egy új fajhoz tartozik (Kondrashov, 1993). Genetikai szempontból azt mondhatjuk, hogy mivel egy adott génváltozat sikere nagyban függ az organizmus többi génjének sikerétől, azaz az egyed működésétől, a szexuálisan szaporodó fajoknál a különböző gének képesek „segíteni egymást”. Ezzel szemben az aszexuális úton szaporodó fajok esetében egy előnyösnek számító génváltozat csak az eredeti, őt körülvevő más génekkel együtt másolódik az utódok szervezetébe. Ha ökológiai szempontból nézzük a kérdést, akkor a rekombináció azért lehet előnyös az ivarosan szaporodó fajok esetében, mert a környezeti feltételek viszonylag gyors változása miatt kedvezőtlen feltételekkel is szembesülhetnek az élőlények, amelyekre a háttérben „elraktározott” génváltozat megoldást kínálhat. Bizonyos jellegek talán nem segítik az egyed túlélését adott időben, de megváltozott helyzetben kimondottan előnyösnek bizonyulhatnak, amelyet érdemes továbbadni a következő generációnak. A szexuális szaporodással járó másik előnyt gyakran szemléltetik a vörös királynő modellel (Ridly, 1993). Eszerint a gazdaszervezetek és az élősködő organizmusok kölcsönös, úgy- nevezett koevolúciós folyamatban alakultak ki, amelynek működését leginkább a macska-egér példája világítja meg. Az Aliz csodaországban című mese egyik része a Vörös Királynő birodalmában zajlik, ahol mindenkinek futnia kell, hogy képes legyen egy helyben maradni. Ez a kép ihlette meg Hamiltont (Hamilton és Zuk 1982; Zuk 1992) is elmélete megalkotásakor, aki szerint az élősködők (belső és külső paraziták) sajá-


24

1. Nő, férfi és szex

tos működése alakította ki a szexuális szaporodást a gazdaszervezetekben. A paraziták genetikai sikerességük érdekében ugyanis folyamatosan alkalmazkodnak a gazdaszervezetekhez, amelyeken élősködnek, hiszen ez biztosítja számukra a környezetet. A gazdaszervezetek ugyanakkor folyamatosan újabb (biokémiai szintű) védekezési formákat alkalmaznak a paraziták ellen, amelyekkel meg kell osztaniuk erőforrásaikat. Ez ahhoz vezet, hogy a paraziták is gyorsan változó környezetet jelentenek a gazdaszervezetek számára, amelyben a szexuális szaporodás által működtetett rekombináció jelenti a hatékony ellenszert. Amikor a paraziták a sikeresebb szaporodás érdekében átkapcsolnak egyik biokémiai folyamatról a másikra, a gazdaszervezetek – amelyekben egy génre nézve több allél is található a rekombináció miatt – egy újabb génváltozat működtetésével védekeznek. A vörös királynő modell szerint tehát a paraziták az állandó változásokkal (futás) teszik lehetővé a gazdaszervezetek számára a túlélést (helyben maradás). A szexuális szaporodással együtt járó számos hátrányt (amelyet a fejezet elején részleteztünk) tehát nagyban képes ellensúlyozni az a genetikai sokszínűség, amellyel a gazdaszervezetek a paraziták ellen védekeznek (Alcock, 1998). Eddig főként az egyedben zajló biokémiai folyamatok és pszichológiai jelenségek szintjén mutattuk be a szexualitás jelentőségét. A párkapcsolatok pszichológiájának megértéséhez ugyanakkor figyelembe kell vennünk a társas életnek az élőhelyek földrajzi eltéréséből eredő sokszínűségét, a nemi kétalakúságból adódó különbségeket (ivari dimorfizmus) és főemlős rokonainkkal számos hasonlóságot mutató reproduktív élettani sajátosságainkat. A ma élő vadászó-gyűjtögető életmódot folytató közösségek működését elemző etnográfiai adatok felhasználása azért fontos a párválasztási adaptációk megértéséhez, mert fajunk történetének 99%-ában ilyen csoportokban éltünk (Dixson, 1998). A következőkben a párkapcsolati rendszerekről lesz szó, hiszen a szaporodással járó szexuális viszonyok világszerte általában ilyen rendszerekben jönnek létre.

Monogámia Monogámiáról akkor szoktunk beszélni, amikor két individuum a szaporodás érdekében egymással kizárólagosan összekapcsolódik. Az ellenkező nemű társak köteléke lehet állandó, amennyiben például az élethosszon keresztül


Monogámia

25

tart, és lehet soros, amennyiben a pár tagjai a kapcsolat időtartama alatt csak egymással folytatnak szexuális érintkezést, de a párkapcsolat nem tart élethosszig (Emlen és Oring, 1977). A madár fajok kb. 90%-a használja a monogám párválasztási stratégiát a szaporodáskor, azonban a modern genetikai vizsgálatok feltárták, hogy csak kb. 10%-uk rendelkezik valóban monogám génekkel (Orians, 1969). Az emlősök között a monogámi igen ritka, az összes fajt tekintve csupán kb. 3%-uknál található meg. Ez a meglehetősen alacsony szám az emlősök esetében az egyik nemet terhelő kötelezően magas szülői ráfordítással magyarázható. Az emlősöknek csak alig 10%-ka esetében látható valamiféle apai ráfordítás a reproduktív viselkedésben (Geary, 2005). A főemlősöknél is elég vegyes a kép a monogámia tekintetében. Néhány majom-szerű élőlénynél, mint pl. a lemurnál (Lemur catta) található monogámia, és néhány újvilági majomnál, mint pl. a tamarin majom (Saguinus oedipus), vagy a gibbon (Hylobates lar). Azonban az óvilági majmok esetében a monogámia igen ritka, esetleg egyáltalán nem található meg, mint pl. a pávián (Papio anubis), a makákó (Macaca) és a nagyobb testű majmok esetében sem, így a csimpánznál (Pan troglodytes) és a gorillánál (Gorilla gorilla) sem (Dixson, 1998). Az embereknél számos férfi és nő igyekszik intim, érzelmi közelséget jelentő kapcsolatot létrehozni, amelyben szexuális monogámiát valósít meg (Hazan és Zeifman, 1999). Etnográfiai adatokból azonban tudjuk, hogy a világon az iparosodás előtti kultúráknak csak mintegy 16%-ában található monogám házassági rendszer (Murdock, 1967). A kultúrák többségében, kb. 80%ában, a hivatalos vagy az előnyben részesített házasodási forma a poligínia. Ezekben az iparosodás előtti (preindusztriális) társadalmakban a legtöbb férfi és nő mégis monogám házasságokat létesített. Ami főként annak köszönhető, hogy viszonylag kevés olyan magas státuszú férfi volt, aki anyagilag megengedhette volna magának a több feleséggel (és a kapcsolatokból származó jóval több gyermekkel) járó költségeket. A férfiak számára azért is volt fontos, hogy magasabb társadalmi státuszba kerüljenek, mert így nagyobb eséllyel jutattak több feleséghez (Borgerhoff Mulder, 1988; Van den Berghe, 1979). A főemlősök fiziológiai sajátosságainak összehasonlításával foglalkozó tanulmányok részben az ember monogámiáját jelzik. Ezekben a vizsgálatokban azt találták, hogy az adott faj hímjeinek heremérete és a párválasztás mintázata között összefüggés van. Például a monogám párkapcsolatban élő fehérkezű gibbonnál (Hylobates lar) a felnőtt hímek átlagos testsúlya kb. ezerszerese a herék átlagos tömegének (Dixson, 1998). Az embernél a férfiak testének átlagos tömege kb. 1300-szorosa a herékének (Schultz, 1938).


26

1. Nő, férfi és szex

Ugyanakkor a főként rövid távú párkapcsolatokban élő csimpánzoknál (Pan troglodytes), ahol különösen nagy heréket találunk, a test és herék súlyának aránya mindössze 350-szeres (Dixson és Mundy, 1994). Végül a poligíniában élő háremtartó gorilla (Gorilla gorilla) esetében a herék kimondottan kicsik. Itt a test és herék tömegének aránya több mint 5000-szeres (Hall-Craggs, 1962). A fenti, a férfiak és a főemlősök hímjeinek reproduktív élettani öszszehasonlító elemzéséből nem feltétlenül következik az emberi faj monogám mivolta. Sokkal inkább megerősíti azt az elképzelést, miszerint hajlamunk van mind a monogámiára, mind a poligíniára. Ugyanakkor számos – más főemlősökkel összehasonlított – vonás tekintetében az ember monogámiára való hajlama markánsan szembetűnő. Ilyen például az emberi csecsemő nagyfokú éretlensége, amely jelentős mértékű szülői ráfordítást igényel, és később a relatíve hosszúra nyúló serdülőkor. Mivel a magatehetetlen, tetemes energiát és időt jelentő gondozásra szoruló csecsemő életben maradási esélyei drámaian csökkentek az evolúciós múltban az apa dezertálásával, így a monogámia úgy tűnik, valóban elengedhetetlen volt fajunk túléléséhez (Hill és Hurtado, 1996). Ennek az „örökség”-nek a lenyomata pedig most is felfedezhető az emberi szerkezetben, akár érzéseinket, vágyainkat, akár a párválasztási viselkedésünket, vagy éppen élettanianatómiai sajátosságainkat vesszük górcső alá. A monogámia vs. poligínia elméleti problémáját valószínűleg az ún. szeriális monogámia jelensége oldja fel (Fisher, 1992). A vadászó-gyűjtögető társadalmakban megfigyelt párkapcsolati minta az utódszületés utáni kb. 4 évig tartó monogám kapcsolati időszakból és azt követően újraházasodásból áll, amelyet újabb utódnemzés/szülés követ (Blurton Jones, 1986). A legtöbb válás a kapcsolat 4-6 éve között történik (Fisher, 1989, 1992), és azoknál a férfiaknál, akik szeriális monogámiában élnek, nagyobb szaporodási sikert (több utódot) mértek, mint azoknál, akik életük végéig egyetlen kapcsolatban éltek (Buckle, Gallup és Rodd 1996). A nők esetében azonban nem találtak eltérést az utódok számának tekintetében a szeriális monogámiát gyakorló nők és egyetlen kapcsolatban élő társaik között.

Többnejűség: a hárem őrzése Akkor beszélünk poligíniáról, amikor egy férfi több nővel is párkapcsolatban lehet, de a nők csak egy férfihez tartozhatnak. A poligínia küszöb-érték mo-


Többnejűség: a hárem őrzése

27

dell szerint, egy nő számára csak egy bizonyos pontig „éri meg” a poligín párkapcsolatban részt venni egy adott férfival. Ha a poligín párkapcsolatban élés költségeit (pl. az elérhető erőforrásokon való osztozkodás vagy versengés a többi feleséggel és gyerekeivel) ellensúlyozzák az együtt élés előnyei (amenynyiben például bőséges erőforrással és jó génekkel rendelkező férjre sikerül szert tenni). Ezt láthatjuk azokban a társadalmakban, ahol a nők inkább magas státuszú és bőséges erőforrásokkal rendelkező férfit választanak (még akkor is, ha annak már van felesége), szemben egy alacsonyabb státuszú férfival, aki nem lenne képes támogatni a családját (Borgerhoff Mulder, 1992). És ehhez hasonló preferenciát találhatunk azokban a magas patogén-telítettségű kultúrákban is, ahol a férfiak genetikai minősége különösen fontos szempont a párválasztásban (Andersson, 1994). A következőkben részletesen áttekintjük a poligínia különböző fajtáit, így szó lesz (1) a háremtartó poligíniáról, (2) az erőforrást védő és női választáson alapuló poligíniáról, valamint (3) a versengésen alapuló poligíniáról. A testméreten alapuló dimorfizmus (ellentétben a test díszítettségén alapulóval) általában összekapcsolódik a férfiak közötti nemen belüli versengéssel. A testméretben található nemi különbség arról árulkodik, hogy az evolúció során fajunk valamilyen mértékben poligín volt, ugyanis a „többnejűség” rendszere a férfiak fizikai versengésén és a háremtartáson (és a hárem őrzésén) alapszik. Ezt a feltételezést az a tény is igazolni látszik, hogy a Homo sapiens esetében kicsi a herék relatív mérete. Ennek az evolúciós állításnak az érvényességét igazolja, hogy világszerte a legtöbb gyilkosság elkövetője és áldozata egyaránt férfi (Daly és Wilson, 1988b), és szignifikáns többségük egy nő miatti veszekedéssel kezdődik. A legtöbb emberi társadalomban azonban ez a fizikai harc ritualizálódott (például olyan sportokban, mint a boksz vagy a futball), viszont akár a spontán, akár a ritualizált fizikai agressziót nézzük, mindkettő főként a férfiak viselkedésében található meg. Sőt az eddig vizsgálatok szerint az agresszív megnyilvánulások terén mérhető a legrobosztusabb, és legstabilabb különbség a két nem között (Mealy, 2000). Számos poligín társadalomban a 20. század második feléig az agresszió elfogadott volt, amennyiben a partner védelmében történt és más férfi ellen irányult. A legjobb példa talán a yanomamö indiánoknál látható (Peters, 1980). A törzsi keretek között élő yanomamö férfi alkalmanként betör egy másik faluba, megöl néhány férfit és nőt rabol. (Az ilyen gaztett általában kölcsönös megtorolások láncolatát jelenti.) A férfiak nyílt agressziójának, amely a falvak közti támadások mozgatója, egyszerre három szerepe is van:


28

1. Nő, férfi és szex

(a) asszonyrablás (háremtartó poligínia); (b) a férfi gazdagságának növelése (erőforrást védő poligínia); (c) a férfi saját közösségében szociális státuszának emelése (női esély poligínia). A yanomamöknél és más tradicionális kultúrákban ez a fajta intraszexuális (azaz nemen belüli, tehát jelen esetben a férfiak közötti) küzdelem eredményezi a férfiak különösen magas halálozási arányát (Divale, 1972; Keeley, 1996). Ennek a gondolatmenetnek a tükrében nem meglepő, hogy férfiak miért válnak később felnőtté, vagy érik el későbbi életkorban szexuális érettségüket, mint a nők. Ha a nemi érettség a sérülés, a halál kockázatát is jelenti a harcok miatt, akkor jobban megéri elhalasztani a felnőttséget, amíg a fizikai fejlődés eredményeként győztesen kerülhetnek majd ki a küzdelemből, vagy legalább elkerülhetik a sérüléseket (Dixson, 1997). Más fajokhoz hasonlóan, ahol a hímek csatározása halálos kimenetelű is lehet, nálunk is relatíve későre tolódott a férfiak nemi érése. A serdülő lányok nemi érése két évvel megelőzi a fiúkét, így rajtuk idősebb korban mutatkoznak csak meg a másodlagos nemi jellegek (Bogin, 1994). Egyes kutatások arról számolnak be, hogy az ember esetében (ahogy más emlős fajoknál is) a férfiak kevésbé érzékenyek a fájdalomra, mint a nők. A fiúk gyermekkorban és később is inkább hajlamosak verekedős játékokat játszani. A lányok és a nők általában visszafogottabban fejezik ki szándékukat, hogy részt vegyenek egy potenciálisan sérülésekkel járó tevékenységben. A férfiakban talán azért alakult ki kevesebb gátlás a sebesülés lehetőségét is magában hordozó tevékenységek iránt, mert ez alkalomadtán megfelelő eszköz lehetett a csoportban elfoglalt státusz emelésére a rátermettség, a merészség képességének reklámozásán keresztül. Az „enyhe poligínia” öröksége talán segít megvilágítani azt a mintázatot, amelyet fajunk nemi arányában láthatunk. A Trivers-Willard (1973) elmélet azt állítja, hogy a poligín fajoknál az anyák több fiú utódnak adnak életet megfelelő környezeti kondíciók esetén, azonban több lány születik, amenynyiben a kilátások szegényesek. Ezzel összefüggésben azt találták, hogy a gazdagabb országokban és magasabb társadalmi státuszban lévő anyák több fiút szülnek, mint a szegényebb nemzetekben, illetve alacsonyabb státuszú anyák esetén (Mackey, 1993). A vérfertőző kapcsolatok lehetőségét a legtöbb poligín faj a nemileg érett fiatalok, felnőttek migrációján, elvándorlásán keresztül minimalizálja, akik így egy új csoporthoz tartoznak. Ha férfi hagyja el a közösséget, amely nők (anyák, lányaik, testvéreik és utódaik) szövetségéből áll, úgy matrilineáris


Többnejűség: a hárem őrzése

29

csoportról beszélünk. Amennyiben a nő vándorol el a férfiak (apák, fiaik és testvéreik, leszármazottaik) által alkotott csoportból, úgy patrilineáris közösségről van szó. Az emberi populációk között mindkét forma megtalálható, de a tradicionális vadászó-gyűjtögető és földművelő társadalmakban elterjedtebb a patrilineáris rendszer. Ez a nők cseréjével jár, amely általában alku, adásvétel tárgya a klánok vagy a férfi szövetségek között (ritkábban pedig erőszakkal, nőrablással tesznek szert asszonyra). Az új feleség (akár önként, akár erővel kerül a csoporthoz), ilyenkor a férjhez és annak családjához tartozik, velük él (Seielstad, Minch, és Cavalli-Sforza, 1998; Lancaster, 1997).

Többnejűség: erőforrás és versengés Olykor igen nehéz különbséget tenni az előbbiekben ismertetett háremtartó poligínia valamint az erőforrás védő és női választáson alapuló poligínia között (Bretschneider, 1992). A helyzet egyik fele világos, hiszen a férfi, akinek több felesége, illetve ágyasa is van, általában nagy vagyont is birtokol. De esetenként úgy alakul, hogy ez a gazdag és hatalommal rendelkező férfi képes a nőknek tetsző és kölcsönös egyetértésen alapuló poligín kapcsolatot kialakítani ( Jankowiak és Allen, 1995). Más esetekben azonban a poligíniába kényszerítik a nőket (Betzig, 1986). Ez a kényszer nem minden esetben fizikai nyomás, hanem inkább pszichológiai vagy gazdasági jellegű. Ami nem világos, hogy poligíniának pontosan mely’ eseteiben beszélhetünk a nők számára kölcsönösen vonzó kapcsolatról. Mert az is elképzelhető, hogy egy nő, akinek a poligínia az egyetlen választható lehetősége, inkább csak megpróbál „jó képet vágni” a rosszhoz. Mint ahogy az is megtörténik, hogy egy nő a házasságot választja, de később csak azért marad, mert túl nagy árat kéne fizetnie, ha el szeretne válni (Mealy, 2000). A poligínia változatos formákban a legáltalánosabb párválasztási rendszer, amelyre számos példát láthatunk a történelem folyamán (Frayser, 1985). Azonban még a kifejezetten poligín társadalmakban is a legtöbb ember partner nélkül vagy monogám kapcsolatban él. Igazából csak néhány férfiről tudunk a történelemből, akiknek több száz vagy ezer felesége illetve ágyasa volt, de a legtöbb társadalomban, ahol a férj gazdaságilag is támogatja feleségét és közös háztartásban élő gyermekeiket, csak kevesen képesek olyan mértékű erőforrás felhalmozására, amely több feleség tartását fedezni: a legtöbb férfinek egy vagy két felesége van, de a kimondottan jómódúak-


30

1. Nő, férfi és szex

nak sem több mint fél tucat. Általában a nő vagy családja a házasságkötés előtt megbizonyosodik arról, hogy a leendő férj képes-e jövendőbelije és majdani gyermekeik támogatására. Számos kultúrában a vőlegény családja egyfajta nászajándékot („menyasszony-vételárat”) fizet a menyasszony családjának, amely lehet lábasjószág, textília, kézzel készült áru, étel, vagy pénz (Borgerhoff Mulder, 1988). A menyasszony vételár intézménye tipikusn volt a Római birodalomban, a Közel Keleten, és a középkori Európában. Sok monogám kultúrában is az volt a jellemző, hogy a nő addig nem élhetett együtt jövendőbeli vőlegényével, amíg az akkora vagyont össze nem tudott gyűjteni, amiből bebútorozta majdani lakásukat (Altman és Ginat, 1996). Ha a poligínia kapcsolatban van a férfi gazdasági/társadalmi státuszával és/vagy a nők választásával, akkor elvárható, hogy a szexuális szelekciós hatás az ivari kétalakúságon keresztül legalább annyira nyomott hagyott a pszichológiai képességekben, mint a fizikai megjelenésben. A versengésen alapuló poligínia, hasonlóan az erőforrást védő poligíniához inkább a viselkedésben tapasztalható ivari kétalakúsággal van összefüggésben, és nem a fizikai megjelenésben tapasztalható dimorfizmussal. A versengésen alapuló poligín fajok esetében mérték a nemek közötti legnagyobb különbséget a különböző téri tájékozódási, térészlelési feladatokban. Így elképzelhető, hogy a megismerésben és a viselkedésben mért nemi dimorfizmus összefüggésben van a versengésen alapuló poligíniával. Azoknál a fajoknál, ahol találkozhatunk versengésen alapuló poligíniával, a nőstény tart egy territóriumot és a hím vándorol egyiktől a másikig. A hagyományos emberi társadalmakban (főként a patrinieáris és patrilikoláis közösségeknél) a férfiak vándorlása sokkal gyakoribb, mint a nőké. A DNS minták elemzése azt mutatja, hogy a transzgenerációs mozgások sajátos mintázatot vesznek fel (Seielstad és mtsai, 1998). A nők férfiak miatti helyváltoztatása nagyobb arányú, mint fordítva, ugyanakkor a férfiak utaznak többet az új feleség felkutatása miatt, akivel aztán hazatérnek. A hagyományos és az ipari társadalmakban is a férfiak nagyobb arányban kerekednek fel, hogy új világokat fedezzenek fel, vagy idénymunkát találjanak, kereskedjenek, vagy éppen hittérítők legyenek. Ezek a vándorlások azonban nem mentesek a kockázattól (Trovato, 1992). A modern nyugati társadalmakban a bevándorló körében megemelkedett az öngyilkosságból, gyilkosságból és balesetekből származó halálesetek aránya. Tehát amikor versengésen alapuló pligíniáról beszélünk, akkor a „barangolás” és a „vándorlás” kicsit megszépítő kifejezés lehet ahhoz képest,


Többnejűség: erőforrás és versengés

31

hogy általában szegény, nincstelen emberek magas kockázatvállalással együtt járó stratégiájáról van szó, akik lehetőség szerint minél többet szeretnének nyerni és csak keveset veszíteni (Stephens, 1988).

Többférjűség A poliandria eléggé ritka párválasztási rendszer az állatvilágban, inkább csak néhány főemlősnél fordul elő. A klasszikus vagy soros poliandriában pl. a csikóhal (Hippocampus erectusa) nőstényei számos hímért állnak versengésben egymással, és ezután a kiválasztott, egyetlen partnerrel párzanak. Majd dezertálnak, teljesen egymásra hagyva utódjukat és annak apját. A kooperatív vagy egyidejű poliandriában a nőstény számos hímmel párzik és tartósan velük is marad, majd a szülők közösen nevelik fel az utódokat. Az emberi társadalmakban a poliandria, vagy többférjűség annyira ritka, hogy a vizsgált preindusztriális kultúráknak csak mintegy 1%-ában volt fellelhető. Általában a poliandria nem népszerű párválasztási rendszer (Trevithick, 1997). Inkább szükséges megoldás, egyfajta válasz a szegénységre és a szűkös környezeti erőforrásokra, jellegzetes öröklési szabályokra. Például a Himaláján élő közösségeknél található poliandria, ahol igen sanyarú az ökológiai adottság. Tibet néhány tartományában fiútestvérek öröklik a megművelhető földeket, amely csekély értéke miatt nem apózható fel jobban. Ebben az esetben a testvérek egyetlen nővel lépnek házasságra és a kapcsolatból született gyermekeket közösen támogatják, nevelik. Az emberi közösségekben ez a legelterjedtebb formája a többférjűségnek, és fraternális poliandriának is nevezik. Ebben a helyzetben gyakran előfordul, hogy amikor nagyobb jövedelemre sikerül szert tennie valamelyik fivérnek, akkor megnősül, és feleségét nem osztja meg a többiekkel (Beall és Goldstein, 1981; Smith, 1998). A rendelkezésre álló adatok alapján megállapíthatjuk, hogy a poliandria nem tartozik az ember fő párválasztási rendszerei közé, nem az evolúció terméke, inkább egyfajta rövid távú alkalmazkodás a szegényes ökológiai feltételekhez és kulturális (öröklési) szabályokhoz. Erre azért van lehetőség, mert a nők is birtokában vannak olyan adaptációknak, amelyek bizonyos körülmények között képessé teszik őket arra, hogy egynél több partnerrel is létesítsenek párkapcsolatot. Ez a rövid távú párkapcsolati stratégia (amelyről a párválasztási stratégiák című bekezdésben olvashatunk bővebben). *

*

*


32

1. Nő, férfi és szex

Ebben a fejezetben megismerhettük, hogy milyen tényezők játszhatnak szerepet az emberi szexualitás kialakulásában, működésében és a párkapcsolati rendszerek létrejöttében. Az emberek közötti vonzódás, vonzalom azonban, – amely egy partner kiválasztásában jelentős szerepet játszhat – továbbra is nyitott kérdést jelent. Miért vonzódunk egymáshoz? Mitől vonzóbb számunkra egyik embertársunk a másiknál? Milyen szerepe lehet a vonzerőnek a párkapcsolatok alakulásában? A következő fejezetben ezekről a kérdésekről lesz szó. További olvasmányok: Bereczkei, T. (2010). Evolúciós pszichológia. Budapest, Osiris Kiadó. Bereczkei, T. (2012). Rejtett indítékok a párkapcsolatokban. Vonzalom, párválasztás, szexualitás. Budapest, Kulcslyuk Kiadó. Varga, K. (2013) Elsődleges, nem homeosztatikus szükségletek: az ember szexualitása. In É. Bányai & K. Varga (eds.) Affektív pszichológia. Az emberi késztetések és érzelmek világa. (pp. 173-197.) Budapest, Medicina Kiadó. Csányi, V. (1999). Az emberi természet. Budapest, Vince Kiadó.


4. Htlenség és féltékenység

A

hűtlenség valószínűleg egyidős fajunk evolúciós történetével. Számos történelmi, irodalmi, antropológiai feljegyzés tanúsítja, hogy az emberek számára a szexuális csábítás és a házasságon kívüli szexuális kapcsolat lehetősége régóta világszerte ismert jelenség. A hűtlenség számos formát ölthet. Az egyéjszakás kapcsolatoktól a szenvedélyes szerelmi viszonyig, a harmadik személlyel való szexuális fantáziáktól a partnercseréig. Ide sorolhatjuk tehát a házastársi/élettársi kapcsolaton kívüli romantikus szerelmi viszonyt, az ártatlannak tűnő flörtöléstől egészen a prostituáltakkal való szexuális kapcsolatig (Buunk és Dijkstra, 2006). Az utóbbi évek szakirodalma megkülönbözteti a hűtlenség két fajtáját. Egyrészt beszélhetünk szexuális hűtlenségről, amely a párkapcsolaton kívüli érzelmi elköteleződés nélküli szexuális viszonyt jelöli. Másik fajtája az érzelmi hűtlenség, amely a párkapcsolaton kívüli romantikus szerelmi viszonyt jelöli szexuális érintkezéssel, vagy a nélkül (Buss, Larsen, Westen, és Semmelroth, 1992; Glass és Wright, 1992). Természetesen számos esetben a hűtlenség fent említett fajtája együtt történik meg. Az utóbbi években újabb módszertani szempontokat vettek figyelembe a kutatók a félrelépések dinamikájának feltárásakor. Így leírták például, hogy a házasságon kívüli kapcsolatok gyors és kompakt alakulásában miként játszik szerepet a mobiltelefon, amely segít titokban tartani a titkos kapcsolatot. Emellett természetesen vizsgálták az úgynevezett cyber kapcsolatokat is, amelyek egy virtuális térben, az interneten zajló kommunikáció segítségével formálódnak és alakulnak. Nem teljesen egyértelmű azonban, hogy mi számít hűtlenségnek. Ebben a kérdésben ugyanis mind az egyének között, mind a kapcsolatok viszonylatában igen eltérő normákkal találkozhatunk (Drigotas, Safstrom, és Gentilia, 1999). Például valaki érezheti úgy, hogy egy harmadik személlyel való flörtölés nem szükségszerűen mond ellent a normáknak, és viselkedése nem kell, hogy együtt járjon a kapcsolaton belüli féltékenység megnövekedésével. Egy elkötelezett párkapcsolaton kívüli szexuális viszony azonban általában egyértelmű jelzése a hűtlenségnek, amely együtt jár a felszarvazott fél intenzív


68

4. Hűtlenség és féltékenység

féltékenységével. A párkapcsolaton kívüli szexuális viszony végzetes következményei ellenére mindemellett az emberek tömegesen keresik az ilyen külső szexuális kapcsolatokat. Ebben a fejezetben áttekintést adunk a párkapcsolaton kívüli szexuális viszonyok társas kontextusáról, evolúciós okairól és a féltékenység pszichológiai mechanizmusának kutatásáról. Bemutatunk számos elméleti felvetést a hűtlenséggel kapcsolatban és azokat a tényezőket, amelyek befolyásolják a párkapcsolaton kívüli szexuális viszonyok alakulását.

Hűtlenség Ahhoz képest, hogy a párkapcsolaton kívüli szex mennyire általánosnak mondható napjaink nyugati társadalmaiban, viszonylag kevés megbízható kutatási adat áll rendelkezésre, amely pontosan bemutatná ennek a viselkedésnek a gyakoriságát. Thompson (1983) több kutatást áttekintve azt állítja, hogy különböző populációkban azoknak a száma, akik legalább egyszer félreléptek a házasságukban, 40 és 76% közé tehető. A vizsgálatok szerint a félrelépések okában markáns nemi eltérések mérhetők. Míg a férfiak 13 százaléka és a nők 21 százaléka állítja, hogy csupán érzelmi okok játszottak szerepet a hűtlenségében, addig a férfiak 31 százaléka és a nők 16 százaléka állítja, hogy csupán szexuális félrelépést követett el. Mind a férfiak, mind a nők 20 százaléka pedig arról számol be, hogy szexuális és érzelmi okok is szerepet játszottak abban, hogy megcsalták partnerüket. Ezekben az esetekben a félrelépés általában csak egyszer vagy kétszer történik meg az élethossz egy-egy adott szakaszában, és a legtöbb házasember valójában nem keveredik párkapcsolaton kívüli viszonyba. Egy 10 000 fős norvégiai kutatásban (Traeen és Stigum, 1998) például a válaszadók 16 százaléka számolt be arról, hogy egy vagy több párhuzamos szexuális kapcsolatban is részt vesz. A hűtlenség enyhébb formái azonban sokkal gyakoribbak. Hicks és Leitenberg (2001) vizsgálatában azt találták, hogy a válaszadók 87 százalékának (a férfiak 98, a nők 80 százalékának) az utóbbi két hónapban volt párkapcsolaton kívüli szexuális fantáziái. A kutatások szerint a félrelépés vagy szexuális hűtlenség gyakrabban történik meg olyan kapcsolatokban, amelyekre inkább az együttjárás vagy az együttélés jellemző, mint a házasságokban (pl. Buunk, 1980b; Treas és Giesen, 2000). A homoszexuális férfiak párkapcsolataiban a kapcsolaton kívüli szex vagy hűtlenség gyakrabban fordul elő, mint a heteroszexuális férfiak


Hűtlenség

69

kapcsolataiban (Blumstein és Schwartz, 1983). Ugyanakkor, a leszbikus nők között ritkább a félrelépés, mint a heteroszexuális nők tartós kapcsolataiban. A félrelépések gyakorisága a kutatások szerint magasabb arányban fordul elő afrikai etnikai csoporthoz tartozóknál, az újraházasodottaknál, az alacsonyabban iskolázottaknál, a városi környezetben élőknél és azoknál, akik kevésbé vallásosak (Christopher és Sprecher, 2000). Az is elmondható, hogy a férfiakra inkább jellemző a párkapcsolaton kívüli szexuális viszony létesítése, mint a nőkre, ugyanakkor ez a nemi különbség annál alacsonyabb minél fiatalabbakról van szó (Thompson, 1983). A félrelépésekben mutatott hasonló gyakoriság, amelyet újabban a nők és a férfiak körében mérnek, valószínűleg részben tulajdonítható a nők tömeges munkába állásának is, amely egyrészt anyagi függetlenséget biztosít, másrészt lehetőséget is teremt a hűtlenségre (Atkins és mtsai, 2001). Természetesen nemcsak a nyugati kultúrákban mérhető a párkapcsolaton kívüli szexuális viszonyok előfordulása, és igen nagy kulturális különbségek mérhetők ebben a tekintetben. Általában a félrelépés vagy megcsalás gyakoribb az afrikai országokban, mint az ázsiaiakban (Caraël, Cleland, Deheneffe, Ferry, és Ingham, 1995). Például Guineában a férfiak 38 és a nők 19%-ka számolt be félrelépésről az elmúlt évben, ugyanakkor Hongkongban a férfiak csupán 8 százaléka a nők pedig 1 százaléka állította ugyanezt saját magáról. Hollandiában pedig a megkérdezettek öt százaléka számolt be arról, hogy az elmúlt évben alkalmi házasságtörő szexuális kapcsolatba került (Van Zessen és Sandfort, 1991).

Normák és elfogadottság Még azok sem szükségszerűen elfogadott és morálisan követendő dologként vélekednek a házasságtörésről, akik részt vesznek ilyen szexuális viszonyban. Annak ellenére, hogy az 1970-es évek szexuális forradalma alatt néhány országban elfogadóbb attitűd alakult ki a házasságon kívüli kapcsolatokkal szemben, az utóbbi néhány évtizedben, a nyugati társadalmakban nagyobb ellenérzés fogalmazódott meg a félrelépésekkel kapcsolatban, különösen a férfiakban (Thornton és Young-DeMarco, 2001). Egy amerikai vizsgálat szerint a 90-es évek végére a megkérdezettek kb. 80-90%-ka mondta azt, hogy szerinte házasságon kívüli szex mindig vagy majdnem mindig rossz dolog, és ezt a férfiak és nők egyaránt állították (Christopher és Sprecher, 2000).


70

4. Hűtlenség és féltékenység

Az Egyesült Államokban – összehasonlítva az európai országokkal – egy visszafogottabb attitűd alakult ki. Egy vizsgálat szerint például a hollandoknak csak 78%-ka állította, hogy a házasságon kívüli szex rossz (Buunk és Dijkstra, 2006). Házasságon kívüli szexszel kapcsolatos vélemények etnikai csoportonként is eltérőek lehetnek. Egy vizsgálat szerint például az ázsiai amerikaiak 30%-ka tartja jogosnak az erőszakos büntetést abban az esetben, ha a feleség szexuálisan hűtlen (Yoshioka, DiNoia, és Ullah, 2001). Az arab amerikai emigránsok körében a nők 48, a férfiak 23%-ka tartja elfogadhatónak, hogy a férj megbüntesse szexuálisan hűtlen feleségét. A nők 18 százaléka még azt is elfogadja, hogy a férfi megölje a feleségét egy ilyen viszony miatt (Kulwicki és Miller, 1999). Általában a hűtlenséggel kapcsolatos attitűd jóval elfogadóbb a fiatalabbak, a magasabb iskolázottsággal rendelkezők, a felső-középosztályhoz tartozók, valamint a kevésbé vallásos személyek között, akik városban élnek és liberális politikai eszméket vallanak (Buunk és van Driel, 1989). A házasságon kívüli viszonyokkal szemben világszerte tapasztalható általános elutasítottság mellett ugyanakkor kettős mércével is találkozhatunk. Ez azt jelenti, hogy a félrelépő nőkkel szemben jóval erősebb hátrányos megkülönböztetés tapasztalható, mint a hűtlen férfiakkal szemben (McClosky és Brill, 1983). Ezt láthatjuk számos ősi mediterrán kultúrában, mint például az egyiptomi, szíriai, héber, római, spártai és a távol-keleti kultúrákban, de Japánban és Kínában is. Ezekben a kultúrákban csak a nők félrelépését határozzák meg jogi szempontból olyan házasságtörésként, amelyet a törvény büntet (Daly, Wilson és Weghorst, 1982). Számos régi kultúrában, de még napjainkban is él az a felfogás néhány helyen, hogy a feleség házasságtörése egyfajta provokáció, amely feljogosítja a felszarvazott férjet, hogy elégtételt vegyen, bosszút álljon a bűnösön. Például Észak-Amerikában, ahol hivatalosan egységes normákkal viszonyulnak a szexuális viselkedéshez, elfogadottá vált az a kettős mérce, amely szerint a női házasságtörés nagyobb bűn, mint a férfié (Mongeau, Hale és Alles, 1994). Úgy tartják továbbá, ha egy férfi lép félre a kapcsolatában, csak olyan valamit tesz, amit a legtöbb férfi is megtenne. Ha azonban egy nő követ el házasságtörést, azt ritka, nem tipikus viselkedésként értékelik és a különös, szokatlan dolgoknak kijáró negatív megkülönböztetéssel illetik (Van den Eijnden, Buunk és Bosveld, 2000). Számos elméleti megközelítés létezik, amely magyarázatot kínál a féltékenységre és lehetőséget ad a házasságon kívüli szexuális viszonyok elemzésére, értelmezésére. A következőkben néhány ilyen alapvető elmélete tekintünk át.


Szociális csereelmélet és hűtlenség

71

Szociális csereelmélet és hűtlenség A társas csereelmélet szélesebb értelemben egy olyan konceptuális modell, amely egyrészt az emberek közötti erőforrások cseréjét állítja a társas működés magyarázatának középpontjába. Másrészt a csere jelenségének elsődleges magyarázatán túl a költség-nyereség kalkulációt és a kölcsönösséget hangsúlyozza a társas kapcsolatok megértésében (Sprecher, 1998b). Általánosságban a szociális csereelmélet azt állítja, hogy az egyén a kölcsönösség alapján, a nyereségek és költségek cseréje mentén alakítja, formálja és folytatja kapcsolatait. Legalább három különböző fajta szociális csereelméleti modell létezik, amely megmagyarázhatja a házasságon kívüli kapcsolatokat és a féltékenységet: a (1) méltányosság elmélete, (2) az egymásrautaltság elmélete, végül (3) a befektetési modell. A méltányosság elmélete (equity theory) szerint az az egyén, aki észreveszi, hogy méltánytalan párkapcsolatban él, megpróbálja helyreállítani a félrebillent egyensúlyt. Igyekszik egyensúlyba hozni a mérleget, amelynek serpenyőiben a partner által a kapcsolatba fektetett és az abból kivett dolgok vannak. A méltányosság elmélete két különböző típusú méltánytalanság érzését írja le: az egyik a túlértékeltség érzése, a másik az alulértékeltség érzése. Mindkettő arra ösztönözhet, hogy megpróbáljuk helyreállítani a felborult kapcsolati egyensúlyt, a méltánytalanságot. A teória szerint a méltánytalanság érzése elsődleges szerepet játszhat a házasságon kívüli kapcsolatok kialakulásában, vagy fokozhatja azt (Walster, Walster, és Traupman, 1978). Eszerint a félrelépés tudattalanul egyfajta egyensúlyi helyzet keresése, vagy méltánytalanság-érzés helyreállítása is lehet. Amíg a méltányosság elmélete középpontjában az igazságosság elve áll, addig az egymásra utaltság elmélete (interdependence theory) a kapcsolatból származó nyereségekre és költségekre helyezi a hangsúlyt. Az egymásra utaltság elméletének egyik kulcsfogalma az összehasonlítási szint. Ez az egyén kapcsolattal szemben támasztott elvárásainak összességét jelenti, olyan nyereséget, amelyet szerinte megérdemel. A másik foglalom, az alternatív öszszehasonlítási szint, pedig a megvalósuló lehetőségek közül az egyén számára még elfogadható legalacsonyabb szintet jelöli. Thibout és Kelly (1959) szerint egy párkapcsolatban a partnerek elkezdenek függeni egymástól, ezért többek között olyan képességet fejlesztenek ki, amellyel hatást tudnak gyakorolni egymásra. Ennek következménye lehet, hogy a partnerek érzelmileg


72

4. Hűtlenség és féltékenység

összefonódnak és egyikük állapota hatással lehet a másikra. Egyikük pozitív tapasztalata pozitív élményként ragadhat a másikra is (pl. boldog vagyok, mert ő is boldog). Az egymásra utaltság elmélete szerint, ha valaki erősen függ érzelmileg egy kapcsolattól, annál inkább úgy észleli félrelépésének lehetőségét, mint amellyel sokat veszíthetne. Emiatt csökken az illető félrelépésének valószínűsége, ugyanakkor növekedhet a féltékenységének esélye. Ez különösen igaz azokra az egyénekre, akik a párkapcsolatban úgy érzik, ők jobban függenek partnerüktől, mint a másik tőlük (Buunk, 1991). A befektetési modell (investment model) szerint egy párkapcsolatban az elköteleződés az elsődleges erő (Rusbult, 1993). Az elköteleződés – ebben az értelemben – pszichológiai kötődés és motiváció, amely segít fenntartani a partnerrel való kapcsolatot. A magas párkapcsolati elégedettség, a párkapcsolati alternatívák szűkössége és a magas szintű befektetés kombinációja alapvető hatással van a kapcsolat alakulására. A befektetési modell szerint a házasságon kívüli szexuális viszony valószínűsége akkor növekszik, ha csökken az egymás iránti elköteleződés (Drigotas és Barta, 2001). Tehát, ha vonzó párkapcsolati alternatívák jelentkeznek, ha alacsony a párkapcsolati elégedettség és akkor, ha alacsony szintű a párkapcsolatba való befektetés. A befektetési modell segít megmagyarázni, hogy a fenti három tényező milyen szerepet játszik a félrelépések kialakulásában. Miként lehetséges, hogy egy elégedettnek tűnő személy mégis hűtlen lesz az alacsony befektetés és a vonzó alternatívák miatt, vagy miként maradhat hűséges egy elégedetlen partner a magas befektetés és a vonzó alternatívák hiánya miatt. Mivel az elkötelezettebb személyek, akik többet fektetnek egy kapcsolatba, többet is veszíthetnek, ha a partnerük félrelép (és emiatt a kapcsolatuk esetleg megszakad), ezért ők általában féltékenyebbek, amikor a partnerük hűtlenségével szembesülnek, mint kevésbé elkötelezett társaik.

Evolúciós nézőpont Ez a nézőpont nagyrészt az evolúciós biológia neodarwinista elméletén alapul, amely azt állítja, hogy napjainkban az emberek mentális képességének számos jellegzetessége a törzsfejlődés során alakult ki, mert hozzájárult a sikeres szaporodáshoz (erről részletesebben a Párválasztás és evolúció című fejezetben olvashatunk). A párkapcsolatok működésével kapcsolatban számos pszichológiai problémát azonosítottak a kutatók (pl. apaság bizonyos-


Evolúciós nézőpont

73

sága, partner megtartása, stb.), amelyet evolúciós kihívásokra adott adaptív válaszként írtak le. Ezért a párkapcsolaton kívüli szexuális viszony – a gének sikeres örökítése szempontjából – megfogalmazható lehetséges veszélyforrásként is. Fajunk szaporodásbiológiai szempontból számos párhuzamot mutat a belső megtermékenyítésű fajokkal, de különösen az emlősökkel, amelyeknél az egyik nem (nőstény) energetikai szinten sokkal többet fektet az utódok létrehozásában, mint a másik nem (hím). Ezért evolúciós nézőpontból a törzsfejlődés során a nők befektetése a hosszú távú kapcsolatban szükséges volt az utód túléléséhez (Buss, 1994; Symons, 1979). (A terhesség és szoptatás olyan energiaigényes folyamatok, amelyek komolyan megterhelik az anyai szervezetet és biológiai szintű elköteleződést jelentenek az utód létrehozásában.) Ezzel szemben a férfiak energetikai befektetése a megszületendő utódba minimális – még akkor is, ha más emlősök hímjeivel összehasonlítva a férfiak későbbi apai ráfordítása kimondottan magasnak mondható. (A kétszülős gondoskodásra szükség is volt az ősi körülmények között ahhoz, hogy az utód elérje a szaporodni képes életkort.) Ennek a szaporodásbiológiai, nemi különbségnek a következménye, hogy a férfiak (a nőkhöz képest) erősebb érdeklődést mutatnak az alkalmi szexuális viszonyok iránt, amely többé-kevésbé független az aktuális párkapcsolat minőségétől. A férfiak alkalmi kapcsolataik során kevésbé válogatósak a szóba jöhető partnerek tekintetében, mint a nők. Ezzel együtt, a nők általában sokkal motiváltabbak abban, hogy kialakítsanak és fenntartsanak egy hosszú távú, érzelmileg elkötelezett kapcsolatot, mint a férfiak. Az evolúciós pszichológusok ugyanakkor az utóbbi időben azt is leírják, hogy a nők számára milyen szaporodási előnyökkel járhatott a párkapcsolaton kívüli szexuális viszony a törzsfejlődés során. A nők számára a félrelépés például lehetőséget biztosított jó minőségű gének beszerzésére valamint bizonyos esetekben helyettesítette az elsődleges partnert (Buss, 2000). (Erről a következő, Szex és elköteleződés című fejezetben olvashatunk részletesebben.) Evolúciós nézőpontból az is feltételezhető, hogy a nemenként eltérő szaporodásbiológiai jellemzők miatti eltérés megmutatkozhat a féltékenység típusában is. Például nemi különbség várható abban, hogy a féltékenység és hűtlenség melyik fajtájára érzékenyebbek inkább a nők, és melyikre a férfiak. Továbbá nemenként eltérő érzékenységet mutathatnak az emberek abban, hogy a vetélytárs milyen jellegzetességei keltik fel inkább a féltékenységüket (Bjorklund és Shackelford, 1999; Buss és mtsai, 1992, 1999; Daly és mtsai,


74

4. Hűtlenség és féltékenység

1982). A férfiak azzal a problémával szembesültek az evolúció során, hogy amennyiben nem őrizték a feleségüket, annak súlyos következménye lehetett saját szaporodási sikerességükre nézve. A felszarvazott férfi ugyanis más férfi utódjába fektette szülői ráfordítását, így génjeit nem örökítette tovább a következő generációba. Mivel olyan utódokban energiát fektetni, akik nem hordozzák a génjeinket, meg nem térülő szaporodási költségeket jelent, ezért az evolúciós pszichológusok szerint a férfiak féltékenysége elsősorban partnerünk szexuális hűtlenségének jelzésével függ össze. A nők féltékenysége másra irányul, mert a nők biztosak lehetnek saját anyaságukban, hiszen az utód, akit megszülnek, mindenképpen hordozza a génjeiket. Ezért partnerük félrelépése nem saját genetikai képviseletükre, hanem a férfi által birtokolt (és egy újabb partnerre fordítható) erőforrások elvesztésére nézve jelent kockázatot. A férfiaknak az érzelmi kapcsolat erőssége és a párkapcsolatba való befektetés hajlandósága szorosan összefügg egymással. A férfi érzelmi hűtlenségének jelzése a nők számára ezért megbízhatóan jelezhette a partner kapcsolati befektetésének elvesztését, illetve annak valószínűségét (Okami és Shackelford, 2001; Symons, 1979). A nők emiatt arra szelektálódtak, hogy elsősorban partnerük érzelmi megbízhatóságának szignáljaira mutassanak fogékonyságot, illetve ennek elvesztése váltson ki belőlük féltékenységet. Az evolúciós elméletből az is következik, hogy a férfiak és nők eltérő tulajdonságokkal rendelkező riválisok esetén élik át a féltékenységet legintenzívebben. A következőkben erre részletesebben is kitérünk.

Személyiségjegyek és kapcsolati jellemzők Két különböző módszer is létezik, hogy választ kapjunk arra a kérdésre, mi motiválja az embereket arra, hogy házasságon kívüli szexuális kapcsolatokat alakítsanak ki. Az első módszer, hogy egyszerűen megkérdezzük őket, miért teszik ezt. Ennek a módszernek az a hátránya, hogy mivel egy társadalmilag elítélendő dologról van szó (a hűtlenségről), ezért az egyének megpróbálnak olyan válaszokat adni, amelyekről azt gondolják, hogy morálisan elfogadott, azaz egyszerűen nem lesznek őszinték. Tehát nem a félrelépésük valódi okairól fognak beszélni, hanem arról, mit gondolnak arról, hogy mit kéne válaszolniuk. Atwater (1979) például úgy véli, az önigazolás egy fajtája, amikor a hűtlenségünket úgy magyarázzuk, hogy beleszerettünk valakibe, mert ennek


Személyiségjegyek és kapcsolati jellemzők

75

a magyarázatnak az a célja, hogy megőrizzük a saját magunkról kialakított pozitív képet. Hiszen ekkor tudatában vagyunk annak, hogy a viselkedésünkért felelősek vagyunk, mégis felmentjük magunkat a felelősségre vonás alól, és úgy hivatkozunk az érzelmeinkre, mint amelyeket nem vagyunk képesek uralni. Ezzel ellentétes egy másik magyarázat, a kifogások keresése. Amikor azt mondjuk például, hogy csak úgy megtörtént velünk a szexuális félrelépés, akkor valójában elutasítjuk az énrészességet a viselkedésünkkel kapcsolatban, de elfogadjuk a cselekedet negatív értékét. A második módszer, amellyel tanulmányozhatjuk a félrelépések motivációit, hogy megkérdezzük az embereket a félrelépéssel kapcsolatos viselkedésük gyakoriságáról, és megvizsgáljuk a válaszadó egyéb (személyiség)jellemzőivel való összefüggéseket. Ennek a módszernek az egyik korlátja az, hogy az ok-okozati viszonyokat nem lehet pontosan feltárni. Az előbb említett példával élve: a házassági problémák és a megcsalás összefügghet ugyan egymással, azaz, a házassági probléma oka lehet a félrelépésnek, de a megcsalás is okozhat házassági problémákat. Néhány vizsgálat feltárta, hogy a párkapcsolaton kívüli szexuális viszony gyakran összefügg a jólét és a mentális egészség alacsonyabb szintjével is, és úgy tűnik, hogy ez különösen a nők motivációira igaz (Duckworth és Levitt, 1985; Sheppard, Nelson, és Andreoli-Mathie, 1995). Egy vizsgálatban, amelyben elsőéves házaspárok vettek részt, azt találták, hogy a feleségek személyiségvonásai megbízhatóbb előrejelzői voltak a nők félrelépésre való hajlandóságának, mint az, ahogyan a fiatalasszonyok önmagukat megítélték, vagy az, ahogyan a férjük őket értékelte. Különösen azokra a nőkre volt jellemző, akik alacsony pontszámokat értek el a lelkiismeretesség faktorban, de magas értékeket mutattak a nárcizmus és a pszichoticizmus faktorban (Buss és Schackelford, 1997). Emellett azok mutattak még erős hajlandóságot a hűtlenségre, akik hisztériás személyiségzavarban szenvedtek. Ez azért is lehet, mert a fenti személyiségjellemzők egy része összefüggésben van a bizonytalan kötődési stílussal (Buunk, 1997). (A kötődési stílusokról részletesebben a Kötődés és szerelem című fejezetben olvashatunk.) Ennek ellenére néhány kutatási eredmény szerint a hűtlenségi tendenciák összekapcsolódnak a szorongó-ambivalens kötődési stílussal is. Gangestad és Thornhill (1997) például azt találta, hogy a szorongó-ambivalens stílusú kötődés a nőknél pozitívan, míg az elkerülő stílusú kötődés negatívan kapcsolódik össze a félrelépések gyakoriságával. Egy másik kutatás (Bogaert és Sadava, 2002) szerint a szorongva kötődő nők több olyan párkapcsolatba keveredtek, ahol partnerünk, vagy saját maguk, vagy mindketten hűtlenek voltak. Ugyanakkor egy


76

4. Hűtlenség és féltékenység

vizsgálati eredmény szerint a bizonytalanul kötődő férfiaknak egy 30 éves periódus alatt több szexuális partnerük volt, mint a biztonságosan kötődő férfiaknak (Miller és Fishkin, 1997). Gyakoribb a párkapcsolaton kívüli szex azoknál, akiknek alapvetően pozitív viszonyuk van a szexualitáshoz. Például azok, akik korlátlan szocioszexuális orientációval rendelkeznek (a szocioszexuális orientációról részletesebben a Szex és elköteleződés című fejezetben olvashatunk), tehát nem szükséges számukra elkötelezett érzelmi viszony kialakítása a szexuális érintkezés előtt, még gyakrabban vesznek részt párkapcsolaton kívüli szexuális kapcsolatokban (Simpson és Gangestad, 1991; Wiederman és Hurd, 1999). Egy vizsgálatban arra kérték a résztvevőket, hogy képzeljenek el egy forgatókönyvet, ahogyan kapcsolatba léptek egy vonzó, ellenkező nemű emberrel. Azt találták, hogy a korlátlan szocioszexualitásúak hajlamosabbak voltak kapcsolat kialakítására az idegennel (Seal, Agostinelli és Hannet, 1994). Összességében, azok az emberek vesznek részt inkább párkapcsolaton kívüli szexuális viszonyokban, akik számára fontos a szexuális változatosság, mert ez növeli az önértékelésüket és összhangban van a saját magukról kialakított pozitív énképpel (Treas és Giesen, 2000). Néhány kutatásban azt találták, hogy különösen a férfiak között gyakori a házasságtörés akkor, ha szexuális megvonást, egyfajta hiányérzetet élnek át aktuális párkapcsolatukban. Ellentétben ezzel, a nők hűtlenségéről azt találták, hogy az inkább az aktuális kapcsolatban átélt érzelmi kielégületlenség érzésével jár együtt (Atkins és mtsai, 2001; Buunk, 1980a; Edwards és Booth, 1976; Spanier és Margolis, 1983). A korábban ismertetett méltányosság elmélettel összefüggésben azt látták, hogy akik valamilyen méltánytalanságot éltek át párkapcsolatukban (akár túl-, akár alulértékelték őket), azok hajlamosabbak voltak megcsalni partnerüket, mint azok, akik nem számoltak be ilyen fajta igazságtalanságról. Egy másik vizsgálatban azt találták, hogy a nők esetében a párkapcsolatban átélt kölcsönösség, egyenrangúság mértéke összefügg azzal, hogy egy nő milyen erősen vágyik külső szexuális viszonyra, és milyen gyakran lép félre (Prins, Buunk, és VanYperen, 1993). Ugyanakkor a férfiaknál ez másként alakul: náluk a félrelépésekre való hajlam viszonylag önálló motiváció, amely független az elsődleges kapcsolat állapotától. A befektetési modell szerint a párkapcsolattal való elégedetlenség – az alacsony elköteleződéshez hasonlóan – befolyásolja a hűtlenséget, illetve a külső szexuális kapcsolat iránti nyitottságot (Buunk és Bakker, 1997). Az egymásra utaltság elmélete szerint a megcsalás nagyobb valószínűséggel kö-


Személyiségjegyek és kapcsolati jellemzők

77

vetkezik be az alacsony függőséggel jellemezhető kapcsolatban. Egy vizsgálatban például azt találták, hogy akik félreléptek – vagy nyitottak voltak erre a jövőben – alacsonyabb érzelmi függőségről számoltak be (Buunk, 1980a). A fent bemutatott személyes és kapcsolati jellemzők csak prediszpozíciói az emberek hűtlenségének, de nem jelentenek eleve elrendeltséget. Tehát jól mutatják azon egyéni és kapcsolati tényezőket, amelyek szerepet játszhatnak abban, hogy valaki másoknál nyitottabb lehet a csábítás iránt, de nem szükségszerűen jut el a hűtlenséghez. A valóságban az ember számos tényező figyelembevételével alakítja ki a félrelépéssel kapcsolatos attitűdjét és viselkedését. Egy bonyolult költség-nyereség kalkulációt alkalmazva feltérképezi, hogy milyen lehetséges kockázatot hordoz a megcsalás az aktuális kapcsolatára nézve. Így számba veszik a bűntudat érzését, a szorongást, a nem kívánt terhességtől való félelmet, és a különböző szexuális úton terjedő betegségektől való fenyegetettséget, mielőtt párkapcsolaton kívüli viszonyba kezd. Egy vizsgálat szerint (Meyering és Epling-McWerther, 1986) ezekben a döntési folyamatokban a férfiakat inkább a várható nyereség motiválja, mint például a szexuális változatosság; míg a nőket inkább a költségek foglalkoztatják, mint például az erős bűntudat érzés és a félrelépésnek a házassága gyakorolt negatív hatása.

A félrelépés hatásai A legtöbb házasságon kívüli viszonyt folytató ember különleges helyzetben találja magát, amelyben különféle problémákkal szembesül. A legnagyobb belső konfliktust általában az idézi elő, hogy a külső partnerrel való kapcsolat rendkívül vonzónak, fontosnak, ellenállhatatlannak tűnik. A kutatások azt mutatják (Atwater, 1979), hogy az ilyen viszonyok különösen nagy lehetőséget hordoznak magukban, ami például a szexuális izgalmat, a személyes fejlődést, az én felfedezését, az önmegismerést és a kapcsolatban rejlő gyönyört illeti. Egy vizsgálat szerint a külső partnerrel való kommunikáció minősége pozitív visszacsatolásként működött (Buunk, 1980b). A résztvevők arról számoltak be, hogy ezen keresztül saját személyiségükről pozitívabb képet alkothattak, és a szexuális kapcsolat minősége is számos szempontból jobb volt, mint az állandó partnerrel. Az ilyen pozitív kicsengést gyakran elhomályosítja a külső kapcsolat negatív következménye (például az erős szorongás, vagy a bűntudat érzése) és számos praktikus probléma, amely szinte elenged-


78

4. Hűtlenség és féltékenység

hetetlen, ha valaki titkos kapcsolatot tart fenn. Mivel a félrelépések gyakran gumióvszer használata nélkül történnek, ezzel a házasságtörők kiteszik magukat a szexuális úton terjedő betegségeknek és annak, hogy megfertőzhetik állandó partnerüket is. A vizsgálatok azt mutatják (Pulerwitz, Izazola-Licea és Gortmaker, 2001), hogy a házasságon kívüli szex új veszélyt hordoz magában az AIDS megbetegedések szempontjából, amely hatással lehet a tartós kapcsolatokra. Buunk és Bakker (1997) azt találta, hogy akik kevésbé elkötelezettek tartós kapcsolatukban, alacsonyabb hajlandóságot mutatnak arra, hogy félrelépéskor védekezzenek a szexuálisan terjedő fertőzések ellen, mint azok, akik erősebb párkapcsolati elköteleződésről számolnak be. A házasságon kívüli kapcsolatok negatív következményei nemcsak az egyént sújthatják, hanem számos olyan következménnyel járhatnak, amely hatással lehet az állandó kapcsolat minőségére és stabilitására. A házasságtörő egyén pl. elkezdhet kötődni a külső kapcsolatában, és megtörténhet, hogy szakít állandó partnerével, felcserélve őt erre az új partnerre. Persze az egyén úgy is dönthet, hogy nem zárja le egyik kapcsolatát sem, hanem párhuzamosan fenntartja mindkettőt. Ebben az esetben fennáll a veszélye, hogy a régebbi kapcsolat minősége számos szempontból kopottnak tűnik, összehasonlítva a külső kapcsolat érzelmi és szexuális tapasztalataival. Egy érdekes vizsgálatban (Charny és Parnass, 1995) gyakorló pszichoterapeutákat kértek arra, hogy jellemezzenek mélységében egy tipikus házasságtörő kapcsolatot, amellyel gyakran találkoznak a munkájuk során. A terapeuták beszámolója szerint még az alkalmi félrelépések is komoly veszélyt jelentettek a tartós kapcsolatokra és az ilyen esetek több negatív hatással is voltak a házasságra, ami a válásokat és a megemelkedett kapcsolati stresszt jelenti. A legtöbb házasságon kívüli kapcsolatot titokban tartják a tartós partner előtt és a megcsalt fél gyakran még akkor is igyekszik nem tudomást venni az egészről, amikor a félrelépés jelei már gyakorlatilag teljesen nyilvánvalóak. Egy vizsgálat szerint (Charny és Parnass, 1995) a felszarvazott partnerek majdnem fele nem volt tudatában partnere házasságtörő viselkedésének, annak ellenére, hogy ennek jelzéseivel tisztában volt. A résztvevők kifejezetten magas aránya – 58%-a – kimondva vagy kimondatlanul kifejezte elfogadását partnere félrelépésével kapcsolatban, míg csupán 36 %-uk fogalmazott meg aktív és tudatos ellenállást megcsalatásával kapcsolatban. Másrészt, néhányan extrém féltékenyek és hiperérzékenyek partnerük hűtlenségének lehetőségével kapcsolatos bármilyen jelzésre. Shackelford és Buss (1997) a szexuális és érzelmi hűtlenség lehetséges jelzésének 14 különböző típusát azonosították.


A félrelépés hatásai

79

Ezek közé tartozik a harag, a partnerrel szembeni kritikai megjegyzések, a partnerrel szembeni hétköznapi rutin és szexuális viselkedés megváltozása, a partner szexuális érdeklődésének növekedése, a partnerhez való érzelmi kötődés jelzéseinek eltúlzása, a hűtlenség fizikai jelzésének feltárása, a szexuális érdeklődés csökkenése, a passzivitás, a partner közeledésének elutasítása. Amikor a házasságon kívüli kapcsolat kiderül, gyakran nagyon romboló hatással van a tartós kapcsolatra. Világszerte a válások elsődleges oka a házasságtörés (Betzig, 1989). Egy vizsgálatban azt találták, hogy az elvált emberek 31 százaléka azt állította, hogy a férjnek egy másik nővel való kapcsolata volt a válás elsődleges oka (Burns, 1984). Ugyanakkor szinte lehetetlen megmondani a módszertani problémák miatt, hogy hány házasságtörés vezet váláshoz, mint ahogy azt sem tudjuk pontosan, milyen arányban maradnak együtt a párok a házasságtörést követően. Általában úgy tűnik (Hunt, 1974), hogy a párkapcsolaton kívüli szexuális viszony akkor vezet váláshoz, ha elégedetlenséget okoz az elsődleges partnerrel kapcsolatban és emiatt inkább következménye, mintsem oka lehet a kapcsolati problémáknak. Egy kutatásban például azt találták (Buunk, 1987), hogy azok a házaspárok, akik elfogadják egymás külső kapcsolatait – mint egyfajta nyitott házasságot – az idő múlásával a házasságban átélt kapcsolati és szexuális elégedettség csökkenéséről számoltak be.

Féltékenység A párkapcsolatokban kialakuló féltékenység számos forrásból származhat. Féltékenyek lehetünk például partnerünk barátaira, munkahelyére, családjára és természetesen minden olyan helyzetre és tevékenységre, amelyben riválist látunk. Azonban a párkapcsolaton kívüli szex járhat együtt leginkább a féltékenységgel. Ez fordítva is működik: a féltékenység a legáltalánosabb és egyetemes válasz egy aktuális párkapcsolaton kívüli szexuális viszony, vagy annak gyanúja miatt (Buss, 2000). A féltékenység tehát akkor alakul ki, amikor a személy veszélyeztetve érzi magát, hogy egy számára fontos kapcsolatot elveszíthet egy vetélytárs miatt. Kialakulásában azonban szerepet játszhatnak olyan érzések is, mint a félelem, a gyanakvás a bizalmatlanság, a szorongás, a harag, a megcsalatottság, a visszautasítottság és magányosság (Parrott, 2001). A féltékenység azonban nemcsak a kapcsolati fenyegetettséggel vagy a megcsalatás miatti szenvedéssel függ össze, hanem az önértékeléssel is.


80

4. Hűtlenség és féltékenység

Önértékelésünket nagyban befolyásolja társaink reakciója: pozitív hatást vált ki belőlünk, ha elfogadottságot élünk át, és negatív élményként éljük meg a társ visszautasítását (Sharpsteen, 1995). Mivel a megcsalatás élménye a társas visszautasítás egyik fajtája, amely veszélyezteti önértékelésünket, olyan stratégiákat alkalmazunk, amelyek csökkentik az ezzel járó sérülést. Amenynyiben a féltékenység segít meghiúsítani a partner félrelépését, annyiban segíthet megőrizni az önértékelést a pozitív önkép fenntartásán keresztül. A féltékenységről számos elmélet látott napvilágot. A legismertebb talán Freud (1950) korai elmélete, amely különbséget tesz a klinikai értelemben vett normális (vagy racionális) féltékenység, és az abnormális (vagy patológiás) féltékenység között. Parrott (1991, 2001) is kétféle féltékenységet különböztet meg. Egyrészt a kapcsolatot érő lehetséges fenyegetést, amelyet féltékenységi gyanúnak nevez, valamint a partner már megtörtént félrelépésére adott választ. A féltékenység kutatásában újabban a partnerek közötti személyes kommunikációra helyezik a hangsúlyt, és különbséget tesznek féltékenységi tapasztalat és féltékenység kifejeződése között (Andersen, Eloy és Spitzberg, 1995). Ezek szerint a féltékenység tapasztalatának kognitív és érzelmi eszközei hatással vannak arra, hogy az emberek hogyan fejezik ki féltékenységüket. A féltékenység kifejezése pedig a féltékenységre adott viselkedéses és kommunikációs válaszokat jelenti. Még a legtöbb tipológia kettősséget említ, található néhány elmélet, amelyben a féltékenység három különböző fajtáját írják le. Pfeifer és Wong (1989) elmélete érdekes párhuzamot mutat az attitűd (McGuire, 1969) hármas felosztásával, és érzelmi, kognitív, valamint viselkedéses féltékenységről beszél. Az érzelmi féltékenység olyan érzelmeket tartalmaz, mint a félelem, a bizonytalanság és a szomorúság. A kognitív féltékenység paranoid gondolatokat és a partner viselkedése miatti aggodalmat jelent. A viselkedéses féltékenység pedig féltékeny cselekedetekre utal, mint például kémkedni a partner után, vagy pletykálni a partnerről a hozzátartozói előtt. Buunk (1997) különbséget tesz reaktív, szorongásos és a birtoklással összefüggő féltékenység között. A reaktív féltékenység az aktuális kapcsolati fenyegetettségre adott közvetlen választ jelenti. (Például, amikor valaki partnere hűtlenségi fenyegetésére adott válaszként flörtöl, vagy szexuális kapcsolatot kezdeményez egy harmadik személlyel.) A szorongásos féltékenység azt a kognitív folyamatot jelenti, amely képeket generál az egyénben partnere szexuális és érzelmi hűtlenségével kapcsolatban. Ez vezet a szorongás, a gyanú, az aggódás, a bizalmatlanság és szomorúság érzésének megtapasztalásához. Végül, a


Féltékenység

81

birtoklással összefüggő féltékenység azoknak a törekvéseknek az összessége, amelyeket az egyén azért tesz, hogy megelőzze partnere kapcsolatának kialakulását egy harmadik személlyel. Buunk (1991, 1997) felosztása tehát ellentétes az előző tipológiával: szerinte a féltékenység nem csupán válasz egy aktuális fenyegetettségre, a kapcsolat aktuális elégedettségére, hanem annak hiányában is létrejöhet. A reaktív féltékenység valóban közvetlen választ jelent az aktuális kapcsolati fenyegetettségre. Azonban mind a birtoklással, mind a szorongással összefüggő féltékenység kialakulhat lehetséges fenyegetésre adott válaszként, de annak teljes hiánya ellenére is.

Egyéni eltérések a féltékenységben Az emberek önértékelésében mérhető egyéni különbség számos kutató szerint központi szerepet játszik a féltékenységben talált individuális eltérésekkel. Amíg számos tanulmány szerint az alacsonyabb önértékelésű emberek nemtől függetlenül általában féltékenyebbek is, addig néhány vizsgálati eredmény arra világít rá, hogy különösen a nők esetében függ össze a féltékenység az alacsonyabb önértékeléssel (McIntosh, 1989; Mullen, 1994; Nadler és Dotan, 1992). Ugyanakkor a kutatók találtak egy különösen meggyőző öszszefüggést a féltékenység és a neuroticizmus között. Eszerint a neurotikusabb egyének általában nagyobb mértékű féltékenységet élnek át, mint a kevésbé neurotikusak. Az eredmény azzal magyarázható, hogy az alacsony önértékelésű és neurotikus (túlzottan szorongó) emberek általában úgy érzik saját magukat, hogy partnerként nem elég jók (Melamed, 1991). Úgy érzik, nem képesek megfelelni partnerük elvárásainak és nem olyanok, mint amilyet a partner szeretne és megérdemelne. Emellett negatívan ítélik meg saját párkapcsolati értéküket: úgy érzik, hogy kevésbé értékesek (vonzóak, kedvesek, stb.), mint partnerük (Buss, 2000). Ennek következményeként könnyen észlelhetik kapcsolatukra fenyegetőnek a lehetséges riválisok feltűnését. A kötődéselmélet szerint azok, akik kötődési történetében több problémás pont is van, valószínűleg érzékenyebbek lesznek az elhagyatás jelzéseire felnőtt párkapcsolatukban, ezért különösen érintettek a féltékenység szempontjából (A kötődéselméletről a Kötődés és szerelem című fejezetben olvashatunk részletesebben.) Érdekes azonban, hogy azokban a vizsgálatokban, ahol a kötődési történetet tárták fel a kutatók (és regisztrálták a szeparációk számát, a gyermekkori veszteségeket, a szülői bántalmazás mértékét, a szülő-


82

4. Hűtlenség és féltékenység

gyerek kapcsolatot és a gyermekkori kortárs kapcsolatokat) nem találtak öszszefüggést a kötődés minősége és a féltékenység között (Clanton és Kosins, 1991). Ugyanakkor egy másik vizsgálati módszerrel, a kötődési stílusok meghatározásával, azt találták, hogy a bizonytalanul kötődő egyének inkább hajlamosak a féltékenységre, mint biztonságosan kötődő társaik Powers, 2000). Az eredmény pedig független volt olyan egyéni jellemzőktől, mint a korábbiakban tárgyalt önértékelés, neuroticizmus és a társas szorongás. Különösen a szorongó-ambivalens kötődési stílus (amelyet Bartholomew (1990) írt le) jelezte előre megbízhatóan a későbbi féltékenységet. Az elkerülő kötődési stílus esetében azonban ellentmondásos eredményeket kaptak a kutatók. Míg Buunk (1997) azt találta, hogy az ambivalens kötődésűek féltékenyebbek a biztonságosan kötődőknél, addig Guerrero (1998) szerint az elkerülő kötődést mutatók kevesebb félelemről számoltak be a kapcsolati fenyegetettség hatására, mint biztonságosan kötődő társaik. Buunk (1997) ugyanakkor azt találta, hogy a féltékenység mindhárom típusa intenzívebben jelenik meg a szorongó ambivalens kötődési stílusú egyéneknél, mint a biztonságosan kötődőknél. Mivel a szorongó ambivalens módon kötődő emberek mintegy csüngenek a kapcsolaton, és félnek a partner elvesztésétől, a kötődési stílus és a féltékenység közötti összefüggés magától értetődőnek tűnik. Lehetséges, hogy az elkerülő kötődési stílus féltékenységgel való összefüggése abból az ellentmondásból fakad, hogy az elkerülő egyén érzelmileg függ ugyan partnerétől, de közben azt érzi, hogy nem felel meg partnere szükségleteinek, ezért végső soron ő is a partner elvesztésétől szorong. A kötődési stílus hatással lehet a párkapcsolatban élők megcsalatással kapcsolatos viselkedésére és a hűtlenség gyanújára adott válaszokra is. Például, a biztonságosan kötődők hajlamosak arra, hogy problémaközpontú megoldásokat alkalmazzanak, míg a bizonytalanul kötődők inkább az érzelmi fókuszú megküzdési stratégiákat részesítik előnyben (Vocatura, 2000). Különösen akkor szembetűnő a kommunikációs különbség, ha elkerülő kötődési stílusúakat hasonlítunk össze más kötődési stílusúakkal. Az elkerülők ugyanis sokkal kevésbé alkalmaznak a kapcsolat fenntartására irányuló kommunikációt (mint például a probléma megbeszélése, vagy a kölcsönös megértés hangsúlyozása), ehelyett sokkal inkább a közvetlen haragot és leszólást alkalmazzák a riválissal szemben és nem keresik a társas támogatást. Másrészt a szorongó-ambivalens kötődésűek sokkal inkább hajlamosak egyfajta őrző viselkedésre, és kevésbé fejezik ki a haragjukat, félve a visszautasítástól. Ezzel


Egyéni eltérések a féltékenységben

83

ellentétes a biztonságosan kötődők válasza partnerük féltékenységére, akik inkább hajlamosak kifejezni mérgüket, haragjukat a partner felé és általában produktívabb megküzdési stratégiákat használnak a kapcsolat fenntartása érdekében (Leak, Gardner és Parsons, 1998; Sharpsteen és Kirkpatrick, 1997). A féltékenységet eltérő dolgok válthatják ki és ebben nagy egyéni és kulturális különbségeket találhatunk (Buunk és Hupka, 1987). Például néhány kultúrában a csók sokkal inkább kiváltja a féltékenységet, mint máshol. Más kultúrákban pedig a közösülés nélküli szexuális együttlét (petting) az, ami különösen okot ad féltékenységre. Azt mondhatjuk, hogy általában az emberek nem lesznek féltékenyek egy autóra, ha az elüti a kedvesüket, véget vetve ezzel a kapcsolatnak, de annál inkább féltékenyek lesznek, ha egy vonzó rivális miatt hagyja el őket partnerük. Ezért úgy tűnik, hogy a rivális szükséges és elégséges feltétele a féltékenységnek (Mathes és mtsai, 1985). Továbbá, ha ez a rivális birtokában van olyan jellemzőknek, amelyeket az ellenkező neműekben magasra értékelünk, akkor hajlamosabbak vagyunk inkább a féltékenységre, mint ha egy olyan riválisról van szó, aki nem birtokolja ezeket a népszerű tulajdonságokat. Hajlamosak vagyunk féltékenységet érezni, ha riválisunknak fontos tulajdonságai vannak, mint például intelligens, népszerű, jóalakú, vonzó, magas státuszú, stb. A féltékenységet valójában azok a tulajdonságok gerjesztik, amelyek fontosak a párválasztás szempontjából. Evolúciós pszichológiai nézőpontból tehát valószínű, hogy a nők (a férfiakhoz képest) hajlamosabbak a féltékenységre, ha riválisuk fizikailag vonzóbb, fiatalabb míg, a férfiak akkor hajlamosabbak a féltékenységre (a nőkhöz képest), ha a rivális domináns és státuszt, valamint erőforrásokat birtokol (Buss és mtsai, 1999; Dijkstra és Buunk, 1998, 2002; Yarab és Allgeier, 1999).

Szexuális és érzelmi hűtlenség Az evolúciós pszichológusok szerint a nemenként eltérő mintázatú féltékenység összefügg azzal, hogy a nők és férfiak különböző adaptív kihívásokkal szembesültek a törzsfejlődés során (Trivers, 1972). Mivel az embrió a női szervezetben fejlődik ki – ennél fogva az anyaság nyilvánvaló, az apaság pedig bizonytalan – a férfiak elsősorban partnerük szexuális hűtlenségének jelzésére váltak érzékennyé. Ennek hiányában azt kockáztatták volna az ősi férfiak, hogy szülői befektetésüket olyan utódokra fordítják, akik nem is hordozzák génjeiket.


84

4. Hűtlenség és féltékenység

Mivel a nők szaporodási sikerességét közvetlenül nem partnerük szexuális hűtlensége befolyásolja, (és az ősi nők is biztosak lehettek saját anyaságukban), a nők féltékenységének kialakulására nem elsősorban a férfi szexuális hűtlenségének jelzése volt hatással. Sokkal inkább annak veszélye, hogy nem sikerül monopolizálni a férfi erőforrásait. Ugyanis, ha a férfi erőforrásait egy rivális nővel osztotta meg, az a férfi házastársi/szülői ráfordításának elvesztését is jelenthette. Mivel a férfiak nagyobb valószínűséggel osztják meg erőforrásaikat olyan partnerekkel, akikhez érzelmileg is kötődnek, a nők féltékenysége elsősorban partnerük érzelmi hűtlenségének jeleire összpontosul (Buss és Haselton, 2005). Buss, Larsen, Westen és Semmelroth (1992) egy vizsgálatban nemi különbségeket mért a válaszadó nők szubjektíven átélt érzelmi stressz mértékében a megcsalás két különböző kontextusában. A nők érzékenyebbek partnerük elképzelt érzelmi hűtlenségére (83% választotta ezt), mint a férfi szexuális hűtlenségének gondolatára (17% választotta ezt). Bár a nők is érzékenyek partnerük szexuális hűtlenségére, sokkal inkább kiborulnak a férfi érzelmi hűtlenségétől, mert ez jelzi számukra, hogy elveszíthetik a férfi érzelmi elköteleződését és ráfordítását (Buunk, Angleitner, Oubaid, és Buss, 1996). A megbocsájtással összefüggésben is találtak nemi különbségeket. A nő, akiknek a férje félrelépett, általában hajlamosabb megbocsájtani a férfinek, mint a férj, akinek a felesége követett el házasságtörést (Lawson, 1988). Néhány vizsgálat szerint azok, akik elkötelezettebb kapcsolat tartanak fenn partnerükkel, hajlamosabbak a megbocsájtásra, mint azok, akik kevésbé kötődnek partnerükhöz (Finkel, Rusbult, Kumashiro, és Hannon, 2002). Fitness (2001) szerint akkor könnyebb megbocsájtani a partner hűtlenségét, ha a megcsalást úgy definiálják, hogy az szexuális alapon történt és nem járt együtt érzelmi bevonódással. Shackelford, Buss és Bennett (2002) eredményei szerint, az, hogy a megcsalást szakítás vagy megbocsájtás követi-e, nagyban függ a válaszadó nemétől és a hűtlenség természetétől. A férfiak (a nőkhöz képest) nehezebben bocsájtanak meg és hajlamosabbak a szakításra partnerük szexuális hűtlenségekor, mint akkor, ha partnerük érzelmi hűtlenséget követett el. Ezzel szemben a nők azt tartják nehezebben megbocsájthatónak és akkor hajlanak inkább szakításra, ha a férfi érzelmi hűtlenséget követett el, míg partnerük szexuális hűtlenségét könnyebben veszik. Mivel a hűtlenség magában hordozza az elhagyatás lehetőségét is, ezért az emberek arra szelektálódtak, hogy felmérjék, partnerük hűtlensége milyen veszélyt jelent a tartós kapcsolatra nézve (Buunk és Dijkstra, 2006). A nők


Szexuális és érzelmi hűtlenség

85

(a férfiakhoz képest) minden bizonnyal azért elnézőbbek partnerük szexuális hűtlenségével kapcsolatban, mert az érzelmi hűtlenség nagyobb valószínűséggel jár együtt az elhagyatás kockázatával. (Ez pedig az ősi körülmények között – a férfi erőforrásainak elvesztése miatt – jelentősen rontotta az utódok túlélési esélyét.) Cann és Baucom (2004) azt vizsgálta, hogy milyen hatással van a kapcsolatra a megcsalás, ha az egy korábbi szerelmi partnerrel történik és milyen, ha egy új riválissal. Az eredmények azt mutatják, hogy mind a férfiak, mind a nők nagyobb veszélynek ítélik az előző partnerrel való félrelépést, ha szexuális hűtlenségről van szó. Érzelmi hűtlenség esetén azonban csak a nők látják nagyobb veszélynek az előző partnerrel való kapcsolatot egy új személynél. A megítélt stressz mértéke és a megbocsátás valószínűsége is hasonló mintázatot mutat. Meskó és Láng (in press) egy online kérdőív segítségével azt vizsgálta, hogy a válaszadó nők (1562 fő) hogyan reagálnak partnerük elképzelt félrelépésének két helyzetére. A nők többsége (75%-ka) úgy ítélte meg, hogy akkor élne át negatívabb érzelmeket, ha partnere egy korábbi barátnőjével lépne félre, és csak 25%-uk gondolta inkább negatívnak, ha mindez egy prostituálttal történik. Továbbá, a nők többsége (84%-ka) ítélte veszélyesnek a kapcsolat szempontjából, ha partnere egy volt barátnőjével/feleségével csalná meg őt, míg a válaszadóknak csak 16%-ka értékelte veszélyeztetőnek azt, ha partnere prostituálttal szexelne. Végül, a nők többsége (78%-ka) hajlamosabb lenne akkor megbocsájtani partnere félrelépését, ha a férfi egy prostituálttal csalná meg őt, míg 22%-uk akkor lenne megbocsájtóbb, ha a férfi egy korábbi partnerével lépne félre. Az (érzelmi hűtlenség miatti) elhagyatástól való félelem mellett egy másik fontos szelekciós erő, a fertőzésektől való félelem is hatással volt a partner félrelépésének megítélésére a törzsfejlődés során. A szexuális úton terjedő betegségek (STD) mellett számos ekto- és endoparazita is átvihető a testi kontaktussal, amelyek gyakoribbak (voltak) az iparosodást megelőző, fejlett egészségüggyel nem rendelkező társadalmakban, mint a modernebbekben (Mackey és Immerman, 2000). A két eltérő típusú fenyegetettség ellentétes irányú szelekciós nyomást gyakorolt a női partnermegtartási stratégiákra. (1) Elkerülni az elhagyatást – megengedőbbnek lenni a partner szexuális (mint érzelmi) hűtlenségével kapcsolatban; (2) Elkerülni a fertőzéseket – megengedőbbnek lenni a partner érzelmi (mint szexuális) hűtlenségével kapcsolatban. Az elmélet szerint a mindenkori környezeti fenyegetettség figyelembe


86

4. Hűtlenség és féltékenység

vételével, a szempontok közötti folyamatos átkapcsolással (trade-off mechanizmussal) alakítjuk ki partnerünk hűtlenségének jelzésére adott válaszunkat (Gangestad és Simpson, 2000). Meskó, Láng és Bernáth (in press) vizsgálatukban azt térképezték fel, hogy miként befolyásolja az eltérő környezeti fenyegetettség, a hűtlenség kontextusa (magas fertőzési valószínűség vs. magas elhagyatási valószínűség) az érzelmi vs. szexuális hűtlenséggel kapcsolatos attitűdöket. Vajon egy fejlett egészségüggyel rendelkező kultúrában partnerünk prostituálttal való félrelépésének lehetőségét könnyebben el tudják-e fogadni a nők, vagy azt, ha a férfi volt szerelmével keveredik szexuális kapcsolatba, ami viszont az érzelmi elhagyatás lehetőségét hordozza magában? Eredményeik szerint a megkérdezett nők valószínűbbnek tartották, hogy érzelmi elköteleződés alakulhatna ki partnerükben a másik nő iránt, ha a férfi egy korábbi partnerével lépne félre, mintha egy korábban ismeretlen nővel szexelne. Ennél is kevésbé valószínűnek tartották érzelmi kötődés kialakulását, ha a férfi prostituálttal csalta volna meg őket. Ugyanakkor a prostituált szcenárióhoz társították leginkább annak lehetőségét, hogy a férfi fertőzést kaphatna a félrelépés során, és a megfertőződés kockázatát legalacsonyabbnak a korábbi barátnővel/feleséggel való félrelépésben látták. Amikor a vizsgálat további részében a kutatók megkérdezték a résztvevőket, hogy egy egészségügyi probléma esetén (amely miatt átmenetileg nem folytathatnának szexuális érintkezést) partnerük melyik fajta félrelépését tudnák könnyebben elfogadni, meglehetősen vegyes kép alakult ki. A válaszadók ugyanis leginkább partnerük prostituálttal való kapcsolatának lehetőségét utasították el (fertőzések elkerülése), legkevésbé pedig azt, ha partnerük alkalmi szexuális viszonyba keveredne (elhagyatás elkerülése). A vizsgálat szerint a nők figyelembe veszik a lehetséges környezeti veszélyeket, amikor kialakítják potenciális megcsalatásukkal kapcsolatos válaszukat, és nem szélsőségesen reagálnak, hanem egyfajta „kevert stratégiát” működtetnek, amellyel optimalizálni tudják lehetséges veszteségüket. *

*

*

Ebben a fejezetben a hűtlenség és megcsalás jelenségével kapcsolatos pszichológiai magyarázatokat és kutatásokat tekintettük át. Többször is olvashattunk arról, hogy milyen fontos a hűtlenség-hűség dimenziójában a partner iránti elköteleződés kérdése. Vajon milyen tényezők állhatnak a szexuális elköteleződés hátterében? Vannak, akik inkább hajlamosak elköteleződés nél-


Szexuális és érzelmi hűtlenség

87

küli, rövid távú szexuális kapcsolatokba bonyolódni, mint mások? A következő fejezetben erről, a társak iránti szexuális érdeklődésről (szocioszexuális orientációról) lesz szó. További olvasmányok: Bereczkei, T. (2010). Evolúciós pszichológia. Budapest, Osiris Kiadó. Buunk, A. P., Massar, K. & Dijkstra, P. (2008). A féltékenység evolúciós társas megismerési megközelítése. A párkapcsolati vetélytársak automatikus értékelése. In J. P. Forgas, M.G. Haselton & W von Hippel (szerk.) Az evolúciós és a társas megismerés. (pp. 253-270.) Budapest, Kairosz Kiadó. Buss, D.M. (2002). Veszélyes szenvedély. Szerelem, szex és féltékenység. Budapest, Vince Kiadó. Miller, R. S. (2012). Odafigyelni a csábításra. Az alternatívák szerepe a közeli kapcsolatokban. In J. P. Forgas (szerk.) A párkapcsolatok pszichológiája. (pp. 419-445.) Budapest, Kairosz Kiadó.


5. Szex és elkötelezdés

A

z evolúciós pszichológusok nem képviselnek egységes álláspontot abban a kérdésben, hogy mi tekinthető a humán párválasztási stratégiák alapjának (Schmitt, 2005). Egyes elképzelések szerint az ember alapvetően monogám természetű, amely számos élethosszig tartó párkapcsolatban nyomon követhető (Hazan és Zeifman, 1999). Mások azt állítják, hogy fajunkat inkább a több partnerrel való kapcsolatra tette alkalmassá az evolúció, amelyet jól illusztrál a poligínia (többnejűség) és a házasságtörés „intézménye” (Symons, 1979). Egy harmadik álláspont szerint pedig mind a férfiak, mind a nők fakultatív stratégiákat fejlesztettek ki, amelyek egyfajta kevert vagy plurális párválasztási repertoárt eredményeznek (Belsky, Steinberg és Draper, 1991). A párválasztási stratégiák elemzésével foglalkozó teóriák ugyanakkor megegyeznek abban, hogy megkülönböztetnek rövid távú- és hosszú távú párválasztási stratégiát (Simpson, Wilson és Winterheld, 2004). Evolúciós értelemben a párválasztási stratégia a környezethez való alkalmazkodás integrált eszköze (egymásra épülő adaptációk rendszere), amely bizonyos értelemben szervezi és vezeti az egyén szaporodással kapcsolatos törekvéseit. A párválasztási stratégiák követésével kapcsolatos viselkedés nem szükségszerűen szándékos, és nem minden esetben lépi át a tudatosodás küszöbét. Leginkább genetikai alapú programként határozhatjuk meg, amely alapvető döntési mechanizmusokban érhető tetten. A következőkben összefoglalunk három alapvető elméletet, amelyek segítenek megérteni, hogy eltérő környezeti feltételek mellett miként válhatott a rövid-távú illetve a hosszú-távú párkapcsolatra való törekvés adaptívvá.

Élettörténeti stratégiák és a szocializáció evolúciós modellje Az élettörténeti stratégiák elmélete szerint (Draper és Belsky, 1990; Belsky, Steinberg és Draper, 1991; Belsky, 1997) az emberelődök arra szelektálódtak,


90

5. Szex és elköteleződés

hogy olyan változatos viselkedési stratégiákat használjanak, amelyek hatékonyan segítették a túlélést, a szaporodást és a növekedést az evolúciós időkben. Az elmélet kiindulópontja, hogy az individuum mindig optimális megoldást igyekszik találni azokra a problémákra, amelyekkel környezetében találkozik. Eszerint a fejlődés korai fázisában alkalmazott megoldás (pl. a szülői gondoskodás minőségének függvényében növelni a saját túlélési esélyt), hatással lesz a fejlődés egy későbbi fázisában meghozott döntésekre is (pl. a szülői viselkedés mintául szolgálhat a későbbi párválasztásban, illetve a saját szülői viselkedésben is). Az élettörténeti stratégiák elmélete szerint az egyének kiértékelik környezeti kondícióikat és ezek függvényében adaptív döntéseket hoznak: az időt, energiát és erőforrást inkább testi fejlődésükre vagy inkább a szaporodással kapcsolatos erőfeszítésre fordítják. Belsky, Steinberg és Draper (1991) az élettörténeti stratégiák elméletére alapozva fejlesztette ki a szocializáció evolúciós modelljét. A teória egyfajta rugalmas döntéshozónak tekinti az individuumokat, akik életútjuk minden pontján döntéseket hoznak a rendelkezésükre álló erőforrások felhasználásának módjáról, amelyeket főként túlélésük és szaporodásuk maximalizálására fordítanak. A döntéseket a belső és külső környezet ökológiai szempontú összehangolása alapján hozzák az élőlények: olyan viselkedéseket alkalmaznak, amelyeket saját genetikai rátermettségük és társas/anyagi környezetük által meghatározott lehetőségeik szempontjából a legkedvezőbbnek tartanak. Az egyes szituációkat kiértékelve az alternatívák közül a legelőnyösebb adaptációkat alkalmazzák, amelyek között ún. viselkedéses átkapcsolási mechanizmusokat (trade off ) működtetnek (Borgerhoff Mulder, 2000). Ezen a mechanizmusokon keresztül állítja be az egyed reprodukciójának (pl. szexuális élet megkezdésének idejét, rövid vagy hosszú távú partnerkapcsolatok preferálást, stb.) és szülői ráfordításának (pl. utódszám, születések közötti intervallum, stb.) a számára optimális formáját és mértékét, hiszen az erőforrások limitáltak, a szaporodás pedig energia költségekkel jár. Belsky, Steinberg és Draper, (1991) tanulmányában öt szintet különít el, amelyben bemutatja a szocializáció evolúciós modelljét. (1) A gyermeket körülvevő családi környezetből származó érzelmi és fizikai stressz (pl. a szülők közötti kapcsolati harmónia és az általuk elérhető anyagi erőforrások). (2) A korai gyermekgondozásból származó tapasztalatok (pl. a gyermek szükségleteihez igazodó, érzékeny gondozás, felelősségteljes, érzelmileg támogató gondozói attitűd, stb.). (3) Ezek a tapasztalatok szolgálnak alapul az intim társas kapcsolatokat működtető pszichológiai mechanizmusok és viselkedé-


Élettörténeti stratégiák ...

91

ses megnyilvánulásaik kialakulásában (kötődési mintázatok, belső munkamodellek, stb.). (4) A pszichológiai változók hatással vannak az egyed szomatikus fejlődésével kapcsolatos döntéseiben (biológiai és szexuális érés gyorsítása vagy lassítása, stb.). (5) Ezek végső soron a felnőttkori reproduktív stratégiák kialakulásához vezetnek. A hipotézis szerint ahol a család rendelkezésére álló anyagi javak nem jelezhetők előre, szűkösek, és a gyerek-szülő között bizonytalan kötődés alakul ki, valamint megbízhatatlan és labilis interperszonális kapcsolatok uralkodnak (magas a stressz és elutasító érzelmi légkör), ott a felnövő gyerekek korai érési folyamatokkal reagálnak, kamasz és felnőtt korukban pedig megnövekedett szexuális aktivitást, és rövid-távú kapcsolatok iránti preferenciát mutatnak. Ahol viszont az anyagi források stabilak, a családtagok kapcsolatai kölcsönösen jutalmazóak, és biztonságos kötődés található a szülők és gyerekeik között, ott a szexuális érés későbbre tolódik, és a felnőttkort elérve inkább hosszú-távú párkapcsolatok jönnek létre, valamint magasabb szülői gondoskodás várható (Bereczkei és Csanaky, 1996; 2001). Belsky, Steinberg és Draper, (1991) elmélete magyarázatot nyújt arra a kérdésre, hogy (nemtől függetlenül) mi okozhatja az individuumok között varianciát az elköteleződés-mentes szexuális viselkedésben. Ugyanakkor a modell egyik hiányossága, hogy nem képes választ adni arra, hogy a férfiak (általában) miért részesítik előnyben a rövid távú kapcsolatokat a nőkhöz képest, akik viszont inkább a hosszú távú kapcsolatokat preferálják.

A szexuális stratégiák elmélete Számos fajnál az egyik nem szaporodási sikerességét közvetlenül és markánsan befolyásolja a számára elérhető lehetséges szexuális partnerek száma, míg ugyanez nem mondható el a másik nemről. Ez egyenesen következik a szülői ráfordítás modellből (Trivers, 1972). Az emlős hímeknek a nőstényekhez képest kisebb – sokszor lényegesen kisebb – a szülői ráfordításuk, azaz kevesebb időt és energiát fordítanak az utódokra. Ezért genetikai képviseletüket akkor növelhetik sikeresen a következő nemzedékben, ha minél több utódot próbálnak nemzeni és ennek érdekében minél több nősténnyel párzanak. Erre irányuló törekvésüknek a fogadókész nőstények száma szab határt. Ha megfordítjuk a helyzetet és a nőstény szemszögéből szemléljük a kérdést, akkor viszont a következőket mondhatjuk el. A legtöbb emlősnél a nőstények reproduktív sikerességét nem az növeli, ha minél több hímmel


92

5. Szex és elköteleződés

igyekeznek párzani. A nőstény ugyanis a megtermékenyülést követően energetikailag már „elköteleződött” az embrió(k) fejlődésében, és az újabb párzásoknak nem lenne jelentőségük az utódszám növelésében. A nőstények reproduktív sikerességének a hímek által birtokolt erőforrások (táplálék, territórium, stb.) minősége és mennyisége szab határt. Az utódgondozás folyamán ugyanis a megfelelő táplálék és környezetei feltételek azok a tényezők, amelyekre a nősténynek az utódok felneveléséhez szüksége van. A hímek pedig csak akkor tudják az erőforrásokat biztosítani a nőstény számra és megosztani az utódokkal, ha rendelkeznek azokkal. Ezért a hímek versengésben állnak egymással, hogy ezeket az erőforrásokat megszerezzék, megtartsák, és ezzel vonzóvá váljanak a nőstények számára (Buss és Schmitt, 1993). Ez a diszparitás azt jelenti, hogy a hímek olyan képességekre szelektálódtak, amely lehetővé teszi a számukra, hogy egyrészt sikeresen vetélkedjenek más hímekkel, másrészt, hogy fel tudják kelteni a nőstények érdeklődését. Ez jól nyomon követhető a legtöbb faj hímjének és nőstényének viselkedését és megjelenését összehasonlító kutatásokban (Trivers, 1972). Mivel fajunk nagy hasonlóságot mutat a többi emlős-faj reproduktív stratégiáival, ezért Symons (1979) feltételezte, hogy a párválasztási preferenciánkban található nemi különbségek összefüggésben vannak a szülői ráfordításban mérhető nemek közötti eltérésekkel. Eszerint a közös utód létrehozásához nélkülözhetetlen minimálisan szükséges szülői ráfordítás állhat annak hátterében, hogy a férfiak és nők szexuális viselkedése eltérő. Ezzel magyarázható például, hogy a nő érzelmi-motivációs bázisa mozgósításával a lehetséges partner szülői ráfordítási képességének és hajlandóságának felmérését részesíti előnyben. Ezzel szemben a férfi érzékszervi fogékonyságának érzelmi-motivációs alapja a minél több partner szexuális elérését irányítja (Buss és Schmitt, 1993).

A plurális stratégia modell A plurális stratégia modell (Gangestad és Simpson, 2000) egy olyan „kevert” elmélet, amelynek újdonsága, hogy egyesíti magában a szexuális szelekció jó-gén és jó-társ modelljét, amellyel a párválasztási stratégiák nemen belüli és nemek közötti változatosságának kérdésére igyekszik választ adni. Ahogy Gangestad és Simpson (1990) már korábban is kifejtette a szexuális viselkedés evolúciójáról alkotott elméletében, a nők arra szelektálódtak,


A plurális stratégia modell

93

hogy a férfiak párkapcsolati értékét két alapvető szempont alapján mérjék fel. Az egyik szempont, hogy a potenciális partner milyen valószínűséggel képes és hajlandó időt, energiát, anyagi jellegű szülői ráfordítást invesztálni a felnövekvő közös utódokba (azaz jó társ-e). A másik aspektus, hogy a potenciális partner hordoz-e a túlélés és a majdani szaporodás szempontjából jó géneket (pl. az egészséget, betegségekkel szembeni ellenállóképességet sugárzó fenotípus, a fizikailag vonzó, szimmetrikus arc és test), amelyek „megszerzése” fontos lehet a nő számára, mert ezzel mintegy javíthatja saját génjeit a következő generációban. Az individuumok többsége számára kifejezetten nehéz feladat lehetett megtalálni, megszerezni és megtartani azt a partnert, aki mindkét szempontból előnyösnek tűnt (kiváló genetikai állománnyal rendelkezik és magas apai ráfordításra is képes és hajlandó). Az ilyen – mindkét szempontból kedvező tulajdonságú – partner iránt nagy volt a kereslet a párválasztás piacán, ezért folyamatosan fennállt a lehetősége, hogy egy másik, vonzó rivális elcsábítja. A plurális stratégia modell szerint ezért a nők valószínűleg folyamatosan „átkapcsoltak” (trade-off ) egyik szempontról a másikra és vissza, amikor a párválasztásnál döntést kellett hozniuk a potenciális partnerrel kapcsolatban. Az, hogy milyen vonásokat látunk szívesen partnerünkben, általában attól is függ, hogy mi magunk milyen tulajdonságokkal rendelkezünk, és ezek a tulajdonságok mennyire tesznek bennünket népszerűvé a „párválasztás piacán”. Tehát az, hogy mit tudok kínálni, nagyban befolyásolja azt, hogy mit kereshetek. Ezért a stratégiák közötti átkapcsolás annak függvénye is, hogy az adott individuum, mint nő, milyen tulajdonságokkal rendelkezik (egészségi állapot, fizikai vonzerő, stb.), illetve, hogy milyen környezeti erőforrások érhetők el (szélsőséges környezeti feltételek szegényes erőforrásokkal vagy kiszámítható környezet bőséges erőforrásokkal, stb.). A modell szerint a jó genetikai minőségű férfi (akinek vonzó külső megjelenése például az átlagosnál szimmetrikusabb fizikai jegyeiben látható) anélkül is képes volt reprodukálódni az evolúciós múltban, hogy számottevő időt, energiát és erőforrást fektetett volna a partner elérésébe, szemben azzal a férfival, aki nem rendelkezett ilyen előnyös tulajdonságokkal. Tehát a magas rátermettség és életképesség jegyeit mutató férfiak sikeresebbek voltak a rövid-távú párkapcsolati stratégia megvalósításában, amely a kutatók szerint (Trivers, 1972; Buss és Schmitt, 1993) a férfiak „alapvető” párválasztási stratégiája. A kevésbé rátermett férfi pedig, aki nem rendelkezett olyan génekkel, amelyek az utódok átlagon felüli túlélési és szaporodási esélyét növelhetik, magas kapcsolati be-


94

5. Szex és elköteleződés

fektetéssel igyekezett ellensúlyozni genetikai hátrányát. Időt, energiát szentelt a partnerre és a közös utódok felnevelésére (esetleg elfogadta a partner korábbi kapcsolatból származó utódát is), és kizárólagos szexuális és érzelmi elköteleződéséről biztosította partnerét. Ezek a férfiak tehát inkább hosszú távú párkapcsolati stratégiát követtek. A plurális stratégia elmélete szerint a rövid-távú vs. hosszú-távú párválasztási stratégia közti választásban nagy szerepe van a környezeti hatásoknak is. Az ősi környezetben, ahol a kétszülős gyermekgondozás kritikus tényező lehetett a gyermek túlélése szempontjából, a férfiak jó szülői minősége sokkal fontosabb, és a nők által magasabbra értékelt jelzés lehetett, mint a mai jóléti társadalmakban. Tehát elképzelhető, hogy a férfiak hosszú távú párkapcsolati elköteleződése értékesebb, keresettebb tulajdonság volt a nők számára, mint manapság. Ugyanakkor az evolúciós környezetben, amely leginkább a mai törzsi társadalmak életfeltételeihez lehet hasonló, a fertőzések kockázata és valószínűsége jóval magasabb volt az iparosodást követő kultúrákhoz képest. Ezért a jó egészségi állapot jelzése, a patogénekkel szembeni ellenállóképesség olyan fitnesz indikátor lehetett, amely nagyobb jelentőséggel bírhatott, mint a modern társadalmakban. Ez azt jelenti, hogy a relatíve kiszámítható, bőséges erőforrásokkal ellátott, szervezett egészségüggyel rendelkező környezetben eltérő párválasztási stratégiák és preferenciák lehettek adaptívak, mint abban, amely az erőforrásokban szegényesebb és magasabb az infekciók gyakorisága is. Amennyiben a nők újra és újra ki voltak téve az evolúció során mindkét fajta környezetnek (stabil vs. bizonytalan), valószínűleg egy adaptív pszichológiai mechanizmus, az átkapcsolás (trade-off ) segítségével voltak képesek dönteni abban, hogy a partner kapcsolatba való befektetési képessége vagy átlagon felüli genetikai minősége járul hozzá inkább az utód túléléséhez (Gangestad és Simpson, 2000).

A szocioszexualitás fogalma és mérése A Kinsey-jelentések hoztak először tudományos igényű eredményeket arról, hogy a promiszkuitás gyakorisága magasabb a szexuális viselkedésreprertoárban, mint azt korábban feltétezték (Kinsey, Pomeroy és Martin, 1948; Kinsey, Pomeroy és munkatársai 1953). Kinsey használta először a szocioszexualitás kifejezést, amellyel a rövid távú, elköteleződés nélküli szexuális kapcsolatokban való részvételi hajlandóság egyének közötti el-


A szocioszexualitás fogalma és mérése

95

térését szerette volna jelölni. A pszichológia ugyan érdeklődéssel fordult a szocioszexualitás teóriája felé, de több évtized is eltelt, mire Simpson és Gangestad (1991) elkészített egy rövid, önkitöltős kérdőívet (Sociosexual Orientation Inventory - SOI), amellyel lehetővé vált a szocioszexuális orientáció mérése. Ezzel az eszközzel egyetlen dimenzió mentén, egy globális szocioszexualitás formájában lehetett mérni a promiszkuitásra való nyitottságot. A szerzőpáros több cikkén keresztül bemutatta az alkalmi szexuális kapcsolatok iránti nyitottságban mérhető egyéni eltéréseket (Gangestad és Simpson, 1990; Simpson és Gangestad, 1991; 1992). Az eredeti kérdőív hét itemből állt, amelyből kettő a válaszadó korábbi szexuális viselkedésére vonatkozott, további kettő a jövőben várható viselkedésére, az utolsó három pedig a válaszadó érzelmi elköteleződés nélküli szexszel kapcsolatos általános attitűdjéről adott képet. Eredményeik azt mutatták, hogy a férfiak általában magasabb pontszámot szereztek a SO skálán, mint a nők. Mindkét nem esetében azt találták, hogy vannak olyanok, akik inkább hajlandók részt venni érzelmi elköteleződés nélküli szexuális kapcsolatokban, ezeket korlátlan szocioszexualitásúnak neveztek, szemben a másik csoporttal, akiket korlátozott szocioszexualitással jellemeztek. A relatíve magas SO pontszám jelzi a válaszadó rövid távú kapcsolatok iránti nyitottságának mértékét (ami rövid idő alatt számos partnerrel folytatott rövid szexuális viszonyt jelent), míg az alacsony SO pontszám a hosszú távú párkapcsolatok preferenciáját mutatja (időben hosszabb és kizárólagos szexuális kapcsolat relatíve kevés szexuális partnerrel). Gangestad és Simpson (2000) későbbi magyarázata szerint a SO pontszámok egy alternatív párválasztási taktika alkalmazását jelentik a kondicionális párválasztási stratégiákon belül. A stratégia és a taktika kifejezéseket különböző jelenség leírására használjuk. A párválasztási taktikát általában kondicionális stratégiának nevezzük, amennyiben ez az egyednek különböző viselkedéses megnyilvánulások közötti választását jelenti, és nem az egyedek közötti genetikai különbözőségből ered. A kondicionális stratégiák a kompetitív képességek közötti különbségekből adódnak. Így a magasabb versengési potenciállal bíró individuumok különleges párválasztási taktikák segítségével képesek növelni rátermettségüket, míg az alacsonyabb kompetíciós adottságúak úgy maximalizálják fitneszüket, hogy alternatív párválasztási taktikákat használnak, amelyekkel például képesek elkerülni a hímek közötti közvetlen versengést. A fenotípusos minőséggel összefüggő alternatív párválasztási stratégiákat státusz-függő stratégiáknak nevezzük (Gross, 1996).


96

5. Szex és elköteleződés

Mások rámutattak azonban arra, hogy a rövid- és hosszú-távú párválasztási taktika nemenként eltérő formában valósulhat meg (Archer és Mehdikhani, 2000). A női párválasztási taktika sokkal összetettebb, és a rövid távú vs. hosszú távú preferenciák megkülönböztetése nem elég árnyalt (Bleske és Buss 2000). A férfiak egyrészt sokkal inkább hajlanak rá, hogy elfogadják egy ellenkező nemű idegen szexuális ajánlatát, mint a nők (Clark és Hatfield, 1989). Míg azonban a férfi számára fiziológiai korlátokba ütközik rövid idő alatt több partner szexuális vágyainak kielégítése, addig a nő számára ez nem jár együtt hasonló élettani korlátozással. Ezért a magasabb SO érték nem szükségszerűen van kapcsolatban a nők párkapcsolati minőségével.

Szocioszexualitás és egyéni különbségek Személyiségvonások és szocioszexualitás. A kutatók összefüggést találtak a szocioszexualitás és a Big Five személyiségteszt bizonyos összetevői között (Simpson, Wilson, Winterheld, 2004). Egy vizsgálatban például (Gangestad, Simpson, 1990) a korlátlan szocioszexualitás (magas SOI pontszámok) és két személyiség dimenzió, az extroverzió (társaságkedvelés, önmonitorozás) valamint az impulzivitás (gátlástalanság, alacsony önkontroll és az ártalomkerülés hiánya) között találtak pozitív korrelációt. A korlátlan szocioszexualítású személyek extrovertáltabbak, agresszívebbek, gátlástalanabbak és inkább jellemző rájuk a kontrollvesztés, szemben korlátozott szocioszexualitást mutató társaikkal, akik viszont magasabb értékeket érnek el a társas közelség és jólét skálákon. Wright (1999) vizsgálata szerint a nők esetében a magasabb extroverzió és az alacsonyabb szeretetreméltóság előrejelzi a korlátlan szocioszexualitást. A nőknél a rövid távú kapcsolatok iránti preferencia együtt jár a nagyobb mértékű harag/ellenségeskedés érzetével, a magasabb impulzivitással, a fokozott izgalomkereséssel és a kevésbé mérlegelő, megfontoló hozzáállással. Eszerint a korlátlan szocioszexualitású nők érzelmileg labilisabbak, nyitottabbak a kalandokra és élvezetekre, mint alacsony SOI-val jellemezhető társaik. Ugyanakkor a korlátozott szocioszexualitású nők kevésbé nyitottak az új eszmék és értékek iránt, hajlamosabbak a depresszióra, öntudatosabbak és szolgálatkészebbek. Eszerint a korlátozott szocioszexualitással jellemezhető nők inkább preferálják a konvenciókon, normákon alapuló viselkedést és kevésbé toleránsak az alapvető szabályok megsértésével kapcsolatban.


A szocioszexualitás és egyéni különbségek

97

Szocioszexualitás és kötődés. A kötődési mintázat felfogható a negatív érzelmek szabályozására vonatkozó adaptív stratégiaként is, amely főként a fizikai és érzelmi stresszel teli környezetben látható (Simpson és Rholes, 1994). Ugyanazt a három kötődési mintázatot találták a kutatók a gyermek-gondozó között, valamint a felnőttkori szerelmi kapcsolatok résztvevői között. A biztonságosan kötődő személy számára nem okoz problémát a kötődési személytől (pl. szerelmi partnertől) való érzelmi függés, akiben meg is bízik, és akihez könnyűszerrel fordul érzelmi támogatásért, megnyugtatásért, ha szüksége van rá. Az elkerülő kötődési mintázatot mutató szorong attól, hogy kötődési személye elutasítja őt (szorongó-elkerülő kötődés), vagy leértékeli az érzelmi közelség fontosságát és az intim kapcsolatokat (elutasítóelkerülő kötődés). Következésképp az elkerülő kötődésű egyén távol tartja magát hosszú távú partnerétől fizikai, érzelmi és pszichológiai értelemben is, különösen akkor, amikor stresszt él át. A szorongva kötődő személy folyamatosan aggódik amiatt, hogy partnere visszautasítja őt. Ennek eredményeként szinte tapad partnerére, birtokolni szeretné őt és extra módon figyeli a partner minden olyan jelzését, amely arról árulkodhat, hogy az illető esetleg el akarja hagyni őt. Brennan és Shaver (1995) ebből kiindulva próbálta feltérképezni a szocioszexualitás és a kötődés közötti kapcsolatot. Véleményük szerint egy párkapcsolatban az érzelmi függőség és az intimitás tartós kerülése hajlamossá tesz a rövid távú kapcsolatokban való részvételre. Vizsgálatukban a korlátlan szocioszexualitású személyekre különösen jellemző volt az elkerülő kötődési mintázat. Jellemzően nagyobb ambivalenciával viszonyultak partnerükhöz (pl. hiányzott az egyértelmű, konfliktustól mentes alapérzés), nagyobb frusztrációt éltek meg partnerükkel kapcsolatban (pl. haragudtak partnerükre, mert az alulbecsülte vagy nem szerette őket), és erősebb igényt mutattak az önmagukba vetett hit fenntartására (pl. nem kértek segítséget, támogatást partnerüktől). A korlátlan szocioszexualitású személyek alacsonyabbra értékelték a kötődési biztonság, a közelség-keresés és a bizalom/megbízhatóság skáláin mind a partnerüket, mind egyéb társas kapcsolataikat. Ezzel összhangban Simon (1997) azt találta, hogy a biztonságos kötődés összekapcsolódik az alkalmi szexuális kapcsolatok iránti negatív attitűddel (pl. a korlátlan szocioszexuális orientációval), míg az elkerülő kötődési mintázatot mutatók pozitív beállítódásról számoltak be az alkalmi szexszel kapcsolatban. A szocioszexuális viselkedés és a kötődés között azonban nem találtak korrelációt a kutatók ebben a vizsgálatban. Stephan és Bachman


98

5. Szex és elköteleződés

(1999) szerelem-mintázatokat vizsgált és azt találta, hogy az egyének különböző kategóriákba sorolhatók, amelynek kapcsolata lehet a kötődéssel. „Tapadós”-nak nevezték a szorongó-elkerülő kötődést mutatókat, „ideges”nek az elutasító-elkerülő kötődésűeket, „ingatag”-nak pedig azokat, akik kényelmetlenül érezték magukat a függetlenség és a partner közelségének a hatására is. Szocioszexualitás, férfiasság/nőiesség és nemi szerepek. A pszichoszexualitással foglalkozó munkák egy harmadik csoportja feltárta a szocioszexualitás és a nőiesség/férfiasság valamint a nemi szerepek közötti kapcsolatot (Simpson, Wilson és Winterheld, 2004). Mikach és Bailey (1999) azt feltételezte, hogy a korlátlan szocioszexualitású nők férfiasabbak a korlátozottakhoz képest, amelyet azzal magyarázott, hogy a méhen belüli fejlődés alatti megnövekedett androgén hormonra ezeknek a nőknek az agya maszkulinabb irányba fejlődhetett. Feltevésüket heteroszexuális női mintán ellenőrizték, amely csoport fele relatíve sok szexuális partnerről számolt be (25-200), a másik fele pedig ehhez képest kevesebbről (10 vagy kevesebb). A több partnerről számot adó nők egyrészt nagyobb érdeklődést mutattak az alkalmi szexuális kapcsolatok iránt, másrészt magasabb pontszámot adtak mindhárom maszkulinitást mérő skálán: gyerekkori emlékeikben több férfias elem volt, felnőttként férfiasabbnak tartották magukat, és fizikai megjelenésük és viselkedésük alapján férfiasabbnak is ítélték meg őket. A két csoport közötti szignifikáns különbség ellenére a SOI pontszámok átlagértéke nem különbözött egymástól. Ennek a kutatási gondolatmenetnek a kiegészítéseként Walker, Tokar és Fisher (2000) eltérő maszkulinitás-faktorokat vetett össze a szocioszexuális orientációs kérőív pontszámaival (SOI), amikor egyetemista férfiakat vizsgált. A korlátlan szocioszexualitású férfiak kevésbé voltak elfogadók a liberális nemi szerepekkel kapcsolatban, mint korlátozott szocioszexualitású társaik. Ez megegyezik azzal a (nyugati társadalmakban a férfiasságról alkotott általános) elképzeléssel, amely szerint az érzelemmentes szexualitás elsősorban a férfi előjoga, és amelyben a nemi szerepek egyenlőtlenségével kapcsolatos hagyományoknak is nagy szerepe van. Egy másik tanulmányban Cunningham és Russel (2004) pozitív kapcsolatot talált a SOI pontszámok és a Bem-féle nemi szerep kérdőív (Bem Sexual Role Inventory, BSRI) (Bem, 1974) által mért nemi szerepelvárások mértéke között: a korlátlan szocioszexualitású nők és férfiak is magasabb maszkulinitás értékeket mutattak. A korlátlanabb szocioszexulitással jellemezhető egyének a potenciális hosszú távú partner elköteleződését és statuszát kevésbé tartották fontosnak, mint az illető fizikai


A szocioszexualitás és egyéni különbségek

99

vonzerejét, szemben a korlátozottabb szocioszexualitású társaikkal. Annak, hogy mit tartanak fontosnak egy lehetséges partnerben (vonzerő vs. elköteleződés/státusz), megbízhatóbb prediktora volt a (BSRI által mért) társadalmi nemi szereppel való azonosság mértéke, mint a szocioszexualitás. A szocioszexualitás és a szexuális orientáció kapcsolatosát vizsgálva Bailey, Gaulin és munkatársai (1994) azt találta, hogy a leszbikus és a heteroszexuális nők nem különböznek egymástól SOI pontszámuk tekintetében. Ugyanakkor a homoszexuális férfiak magasabb SOI átlagpontszámokat értek el, mint heteroszexuális társaik. Amikor a SOI viselkedéses és attitűd komponenseit vizsgálták, kiderült, hogy a homoszexuális férfiak a korlátlan szocioszexuális viselkedés terén magasabb pontszámokat szereztek, mint a heteroszexuálisak. A nők esetében nem találtak ilyen eltérést leszbikus és heteroszexuális nők viselkedése között.

A globális szocioszexuális orientáció Penke és Asendorpf (2008) felvetette, hogy a korábban globálisnak vélt szocioszexuális orientácó alapvetően három komponensből áll: a szocioszexuális viselkedésből, a szocioszexuális attitűdből és a szocioszexuális vágyból. A szocioszexuális orientáció fogalma az evolúciós elméletalkotók számára azért volt fontos, mert az elköteleződés nélküli szexuális kapcsolatok iránti nyitottság egyéni eltérései egyrészt a (jól mérhető) viselkedésben is tetten érhetők: vannak, akik inkább folytatnak érzelemmentes szexuális viszonyokat, míg másokra ez egyáltalán nem vagy csak kevéssé jellemző. Mivel bizonyos körülmények között a korlátlan szocioszexuális viselkedés magasabb utódszámot eredményez, ezért a természetes szelekció kedvezett ennek a viselkedésnek az elterjedéséért az evolúciós múltban, amikor a közösülések száma és a születendő utódok mennyisége között egyértelmű összefüggés volt. A rövidtávú kapcsolatok iránti fogékonyság tehát felfogható egyfajta evolúciós adaptációként is, amely az egyedfejlődési pályának egy sajátos, a reprodukcióval összefüggő nem tudatos döntéseken alapuló, a környezet eltartó képességéhez alkalmazkodó stratégiaként működik. Az élettörténetét tekintve a szocioszexuális viselkedés arról is informál, hogy az egyén az általa birtokolt erőforrást (idő, energia, pénz) inkább rövidtávú, érzelemmentes kapcsolatokban vagy hosszútávú, érzelmi elköteleződésen alapuló viszonyban hasznosította inkább. Az élettörténeti stratégiák elméletének biológiai modelljei


100

5. Szex és elköteleződés

már feltártak hasonló összefüggéseket (Roff, 1992). Az élet bármely pontján vizsgált szocioszexuális viselkedés tehát összefügg a párválasztás területén szerzett egyéni tapasztalatokkal és jelezheti az illető jövőbeli viselkedési tendenciáit is (Penke és Asendorpf, 2008). A szocioszexuális attitűd az elköteleződés-mentes szexualitással kapcsolatos egyfajta értékelő beállítódás (Penke és Asendorpf, 2008). Természetesen az attitűdökben tapasztalható egyéni eltérésre számos kulturális sajátosság is hatással lehet. A nemiség megjelenésével összefüggő kulturális értékek (például az erkölcs, a morál), a szexualitással kapcsolatos hagyományok (például a vallási előírások) és az intézményesült szokások (például a házassági rendszerek) mind szerepet játszanak az adott népesség szocioszexualitásának alakulásában (Low, 2007). Ezek a hatások ugyanakkor nem elszigetelve jelennek meg egy populációban: az egyes társadalmi csoportok, rétegek szocioszexualitása kölcsönös befolyással van másokra. Például, a nők korlátlan szocioszexuális viselkedésének elnyomására irányuló társadalmi elvárás nagyobb valószínűséggel vezet a nők egymást is korlátozó magatartásához (Baumeister és Twenge 2002). A szocioszexuális vágy az általános szexuális vágyhoz hasonló motivációs állapot, amely a nemi érdeklődés fokozódásával, bizonyos szexuális fantáziákkal és az arousal emelkedésével jár együtt (Penke és Asendorpf, 2008; Simpson és Gangestad, 1991; Simpson, Wilson és Winterheld, 2004). Ellentétben azonban az általános szexuális vággyal, a korlátlan szocioszexuális vágy főként a külső megjelenéssel összefüggő (fizikai) vonzerőből fakad, a tárgya pedig a lehetséges szexuális partner, aki nem azonos az érzelmileg elkötelezett, tartós partnerrel. Ezért a szocioszexuális vágy mérésével alapvető különbség tehető a hosszú és rövid távú párválasztási taktikák alkalmazásának motivációs bázisa között. Meskó, Láng, Kocsor és Rózsa (2012) elkészítette a SOI-R magyar adaptációját. A kutatók a nők (n=832) és férfiak (n=513) csoportja mellett homoszexuális férfiakkal (n=127) is felvették a kérdőívet. Azt találták, hogy a kérdőív az eredetivel megegyező pszichometriai mutatókkal rendelkezik, és megbízható eszköz a későbbi vizsgálatok számára. Eredményeik megegyeztek a korábbi nemzetközi vizsgálatokban tapasztaltakkal. Eszerint a férfiak korlátlanabb szocioszexualitásról számolnak be, mint a nők. Ugyanakkor mindkét nemen belül mérhető eltérés a szocioszexualitás mértékében: a legmagasabb szocioszexualitású férfiak és nők is szignifikánsan különböznek a nemi csoportjukban legalacsonyabb szocioszexuális orientációról beszámoló


A globális szocioszexuális orientáció

101

társaiktól. A homoszexuális férfiak korlátlanabb szocioszexualitásról nyilatkoztak, mint a férfiak áltagos csoportja és a nők. Az életkor előrehaladtával csökken a szocioszexuális vágy a nőknél és a férfiaknál, de nem csökken a homoszexuális férfiaknál. A szocioszexuális attitűd viszont nem csökken a nőknél és a férfiaknál az életkorral. Az eredmények jól magyarázhatók a korábbiakban ismertetett evolúciós elméletek alapján. *

*

*

Ebben a fejezetben a szocioszexuális orientáció szerteágazó elméleti hátterét, azokat ez evolúciós okokat ismerhettük meg, amelyek a rövid- és hosszútávú párkapcsolati preferencia hátterében állhatnak. Olvashattunk a szexuális elköteleződés méréséről és arról, hogy miként függ össze ez a társak iránti szexuális nyitottság különböző személyiségtényezőkkel és kötődési mintázatokkal. Ugyanakkor a lehetséges partner iránti érzelmi és szexuális nyitottság olyan érzelmeken is múlik, mint a szerelem. De mi a szerelem? Mérhető dolog egyáltalán, vagy megfoghatatlan minőség, ami inkább művészetek ábrázolására érdemes? A következő fejezetben erről lesz szó. További olvasmányok: Bereczkei, T. (2010). Evolúciós pszichológia, Budapest, Osiris Kiadó Meskó, N. (2012). A szépség eredete. Szexuális vonzerő és párválasztás, Pécs, Pro Pannonia Kiadó Simpson, J. A. & LaPaglia, J. (2008). Az emberi párválasztás stratégiai pluralizmusának evolúciós magyarázata. A párválasztási preferenciák változásai a peteérési ciklus alatt. In J. P. Forgas, M.G. Haselton & W. von Hippel (szerk.) Az evolúciós és a társas megismerés. (pp. 195-216.) Budapest, Kairosz Kiadó.


7. Szerelem és evolúció

E

gészen a közelmúltig számos társadalomtudós azt a nézetet vallotta, hogy a szerelem a nyugati kultúra terméke, méghozzá az utóbbi évszázadokban jelent meg a romantika korában ( Jankowiak, 1995.) A romantikus szerelemet pedig sokáig a kulturális kifinomultság jelének tekintették: olyan bonyolult érzelemként határozták meg, amelyet csak a művelt, kifinomult, képzett és felvilágosodott egyének élhetnek át. A kutatók azonban egyre több etnográfiai beszámolóval találkoztak, amelyek egymástól távoli kultúrákban is leírják a szenvedélyes szerelem jelenségét (Buss, 1989; Jankowiak, 1995 Jankowiak és Fischer, 1992). Az egybehangzó kutatási tapasztalatok támogatják azt az elképzelést, hogy a szerelem egyetemes emberi élmény lehet (Buss, 1988a, 2006; Diamond, 2003, 2004, Frank, 1988). Például Jankowiak és Fischer (1992) kutatásában (amelyben számos korábbi vizsgálat eredményeit vetették egybe) azt találták, hogy az elemzett 166 kultúrából 148-ben ismerik a szenvedélyes szerelmet. Úgy tűnik tehát, hogy a szerelem érzése fajunk egyik igen jellemző tulajdonsága. Valószínűleg általános képességünk van a szerelem átélésére, azonban az, hogy miként vagyunk képesek megélni ezt az érzelmet, igen eltérő lehet egyénenként. Ezek az egyéni különbségek egyrészt a biológiailag adott nemre jellemzőek, másrészt természetesen befolyásolják az egyén pszichéjének, énjének sajátosságai, harmadrészt pedig a szerelem tárgyának jellemzői is hatással vannak az adott érzelemre. Ebben a fejezetben bemutatjuk azokat az evolúciós magyarázatokat, amelyek különböző megközelítést alkalmazva elemzik a szerelem adaptív jelentőségét.

A szerelem adaptív funkciói Az evolúciós pszichológusok összegyűjtöttek számtalan lehetséges adaptív funkciót, amelyek működésében szerepet játszhat a szerelem. Egy fontos funkció például a barátságosság és a szülői befektetés jelzése, amely anyagi erőforrások ajándékozásában jelenhet meg a szerelmesek között (Buss,


118

7. Szerelem és evolúció

1988a, 2006). Egy másik elképzelés szerint a szerelem az elköteleződés eszköze (Frank, 1988). Eszerint ez a szubjektív érzés motiválja az embereket arra, hogy képesek legyenek egy adott partnerre összpontosítani és ne keressenek folyamatosan újabb kapcsolatokat. Ennek segítségével tartható fenn hosszabb ideig is a szociális monogámia. A szociális monogámia – nő és férfi elkötelezett hosszú távú kapcsolata – azért lehetett adaptív, mert az utódok szokatlanul hosszú érési időszakot igényelnek, amelyet nagyban megkönynyített a kétszülős gondozás (Buss, 2006; Hurtado és Hill, 1992). Az egyik legfontosabb elképzelés az, hogy a szerelem „költséges jelzés”-ként működik. A szerelmes ember ugyanis hajlamos tetemes mennyiségű időt, anyagi jellegű erőforrást és energiát fordítani szerelemesére, amelyet más riválisok nem képesek megtenni. Az ilyen költséges jelzés sajátossága, hogy nem lehet hamisítani, mint, ahogy a szerelemet sem lehet tettetni. Ezen funkciója miatt Zahavi (1975) „őszinte jelzés”-nek is nevezi az ilyen szignálokat. (A Zahavi-féle hátrányelvről a Párválasztás és evolúció című fejezetben olvashatunk részletesebben.) Az elmúlt évtizedben Frank szerelem-elköteleződés elméletét számos vizsgálati eredmény is igazolta (Gonzaga, Keltner, Londahl és Smith, 2001) Az egyik kutatásban például arra kérték a vizsgálati személyeket, hogy gondoljanak egy szerelemi partnerükkel átélt élményükre, amelyet követően sokkal jobban képesek voltak elnyomni magukban egy ellenkező nemű vonzó személlyel kapcsolatos gondolataikat (Gonzaga, Haselton, Smurda, Davies és Poore, 2008). Egy másik, hasonló eljárásban pedig azt tapasztalták, hogy a vizsgálati személyek az instrukció hatására még észrevenni is kevésbé voltak hajlamosak egy vonzó személyt, mint azok, akiket nem kértek meg rá, hogy gondoljanak szerelmükre (Maner, Rouby és Gonzaga, 2008). A Frank-féle szerelmi elköteleződés elméletet és a biológiailag adott nemi különbségek megközelítését kombinálta Galperin és Haselton (2010), amikor azt feltételezték, hogy a szerelemben is mérhető egyfajta nemi különbség. A kutatók három evolúciós elméletből indultak ki. Egyrészt, bár a nők és a férfiak is fontosnak tartják partnerük elköteleződését, a férfiak mégis hajlamosabbak félrelépni (Buss és Schmitt, 1993), így a nők általában szkeptikusak a férfiak elköteleződésével kapcsolatban (Haselton és Buss, 2000). Másodszor, a nők az utódok létrehozásába sokkal többet fektetnek energetikailag, mint a férfiak (pl. terhesség, szoptatás, Trivers, 1972), ami azt is jelenti, hogy nagyobb veszteség éri őket, ha az utód mégsem marad életben, tehát többet kockáztatnak a szexuális viszonnyal, mint a férfiak. Harmadszor,


A szerelem adaptív funkciói

119

a nők a törzsfejlődés során (ahogy a mai vadászó-gyűjtögető társadalmakban is) gyakran függtek attól, hogy partnerük védelemmel, táplálékkal részt vett-e az utódok gondozásában (Hurtado és Hill, 1992; Marlowe, 2001). Ezek az adaptív erők legalább két irányból hatottak a nők és férfiak működésére. A nőkre háruló (férfiakhoz képest) magasabb szaporodási költség különösen nagy evolúciós nyomást jelentett a férfiak elköteleződésének minél sikeresebben felmérésével kapcsolatban (Pillsworth és Haselton, 2006). Ezzel párhuzamosan a férfiakat arra ösztönözte ez a nyomás, hogy minél sikeresebben megtévesszék a nőket saját elköteleződésük valódiságával kapcsolatban, miközben a nőket arra sarkallta, hogy különösen erős negatív reakciót mutassanak az ilyen csalásokra (Haselton, Buss, Oubaid és Angleitner, 2005.) Ezért egy párkapcsolat kezdeti periódusában, az udvarlás szakaszában, általában nagyobb teher hárul a férfiakra (mint a nőkre), hogy megmutassák elkötelezettségüket, amelynek egy lehetséges megnyilvánulása a szerelem.

Dinamikus evolúciós nézőpont Ha a szerelmet dinamikus evolúciós perspektívából szemléljük, többféle alapfeltevésből kell kiindulnunk. Az első szerint a szerelem veleszületett döntési algoritmuson alapul. Ez a megközelítés ötvözi a modern kognitív tudomány és az evolúciós pszichológia álláspontját (Kenrick, 2001; Tooby és Cosmides, 1992). Eszerint az emberi elme veleszületett érzékenységéből adódik, hogy milyen dolgokkal kapcsolatban mutatunk érdeklődést, miként értelmezzük az eseményeket, mit hívunk elő az emlékezetünkből és hogyan hozunk döntéseket. Ennek a fajta előhangolásnak általában véve az a funkciója, hogy minél hatékonyabbá tegye a szaporodást. Mivel a szoros társas kapcsolatok kulcsfontosságú szerepet játszottak őseink túlélésében és szaporodásában, így az azon típusú (párkapcsolati) döntések, amelyek serkentették a szaporodást eredményező kötelékek kialakulását, különösen adaptívak voltak a törzsfejlődés során. A második ilyen alapfeltevés szerint a szerelmi késztetések nemenként eltérőek. Abból az egyszerű tényből kiindulva, hogy az emlősöknél – így az ember esetében is – a nőstény minimális szaporodásra fordított erőfeszítése lényegesen magasabb a hím ráfordításánál, a párkapcsolatok érzelmi és viselkedéses bázisa eltérő lesz, ha nőket és férfiakat hasonlítunk össze (Geary, 1998; Trivers, 1972). Ugyanakkor érdekes, hogy a szerelem jelenségét leíró


120

7. Szerelem és evolúció

kutatások szerint a nők és a férfiak egészen hasonló élményről számolna be a szerelem átélése kapcsán. Ám az általános evolúciós alapelvekből kiindulva a nők és férfiak eltérő okból kötnek egymással ilyen intenzív társas kapcsolatot, amely aztán nemenként eltérő következménnyel is jár rájuk nézve. Egy harmadik típusú alapfeltevés szerint az emberi elme modulokból épül fel, amely a társas lét különböző területein hozott döntéseink alapján működik. A különféle problémák megoldására különféle erős kötődésű kapcsolatok szolgálhatnak. „Szerelmi partnert találni” és „megtartani a szerelmi partnert” – ez két különböző problémát jelent, amelyek megoldására különböző döntési algoritmusokat használunk. Ezért a szerelem/szeretet különféle fajtái, változatai – amelyek a felszínen hasonlónak tűnhetnek – eltérő módon szolgálhatják a társas kapcsolatokat, mert eltérő problémák megoldására jöttek létre. Egy negyedik fajta alapfeltevés szerint a szerelmet körülvevő kulturális normák meghatározzák az egyén társas kapcsolatait. A különböző kultúrákban eltérő módon fejezik ki a fontos társas kapcsolatokat. Van ahol a hivatalosan elfogadott párkapcsolat inkább poligínia-jellegű (egy férfinak több felesége is van), és van olyan is, ahol a többférjűség terjedt el (Crook és Crook, 1988). (Ezekről a párkapcsolati rendszerekről bővebben a Nő, férfi és szex című fejezetben olvashatunk részletesen.) A párkapcsolatok terén található ilyen jellegű kulturális különbségek azonban nem önkényesek. A párválasztással összefüggő egyéni döntések hátterében olyan adaptív mechanizmusok állnak, amelyek hatékony megoldást nyújtottak őseinknek, akik a túlélés és szaporodás problémáival szembesültek. Ebből a nézőpontból az elme inkább hasonlít egy színes könyvre, mintsem egy üres lapra, amelyben a színek választása rugalmasan történik, de a minta adott, és elég határozottan előrajzolták (Kenrick, Becker, Butner, Li és Maner, 2003).

A szerelmi ösztön A szerelmi kapcsolatok kialakulásában mindig szerepet játszanak az erőteljes érzelmek, és néhány kutató szerint többnyire ezek a nem-tudatos folyamatok állnak a szerelmi döntések hátterében (Kenrick, 2006). Ezért a szerelem hasonlít ahhoz a döntéshez, amely megérzésen, intuíción alapul. Ilyen az emberi ösztön is. Persze a társadalomtudósok gyanúsan fogadják „az ösztön mint tudományos bizonyíték” koncepcióját, a pszichológusok pedig különösen kritikusan ezzel kapcsolatban (Krueger és Funder, 2004). Ugyanakkor az


A szerelmi ösztön

121

a tény, hogy a szerelem jelensége szinte valamennyi emberi kultúrára jellemző, arra utal, hogy mégis valamilyen veleszületett mechanizmusról lehet szó. Miért nevezhetjük tehát mégis ösztönösnek a szerelemet? Ahhoz, hogy a kérdésre válaszolni tudjunk, röviden tekintsük át az ösztön jelentésének változását! Az ösztön fogalmának változása ugyanis a szerelem más-más jelentését vonja maga után. James (1890) korai definíciója szerint az ösztön egy veleszületett képesség, amellyel anélkül teszünk valamit, hogy átgondolnánk tettünk következményét, és amelynek végrehajtásához nem szükséges korábbi tanulás. Ennek a felfogásnak a tipikus példája a tüsszentés, amely részben egy érzékszervi ingerlésre (az orr-nyálkahártya ingerlése) adott automatikusan kioldódó reflexes válasz. A magyarázat komoly hiányossága azonban, hogy William James nem terjesztette ki ösztönelméletét a komplexebb kognitív és társas jelenségek magyarázatára. Egy későbbi elképzelés szerint (McDougall, 1908) az ösztön sokkal inkább hasonló az érzelem modern fogalmához, amely egy veleszületett vagy öröklött pszichofiziológiai diszpozíció. Ez pedig alapvetően befolyásolja tulajdonosának észlelését, figyelmét, az észlelt tárgyak kategóriákba sorolását, valamint azt, hogy az illető milyen érzelmeket él át. Eszerint az ösztönök a következő erőteljes érzelmekkel állnak kapcsolatban: félelem, undor, meglepettség, harag, megalázottság, büszkeség, empátia (szülői ösztönök). A fenti érzelmek mellett McDougall megemlít még két (elkülöníthető érzelmekkel nem rendelkező) szociális motívumot is: a szaporodási- és a nyájösztönt. Az ösztönről azonban sosem feltételezték, hogy merev és/vagy érzéketlen lenne a környezet hatásaira. Sőt, maga James (1890) is úgy vélte, hogy az ösztön nem vak és változatlan. Sokkal inkább azt feltételezte, hogy az emlékezettel rendelkező élőlények esetében az ismétlődő ösztönös cselekedet éppen a „vak ösztön” elképzelésnek mond ellent. Azzal érvelt, hogy egy olyan veleszületett alapú rendszer, amely nem képes reagálni a környezeti ingerekre, és nem a környezet működése alapján állítja be az alapértékeit, nem működhet hatékonyan. A XX. századi társadalomtudósok zöme azonban félreértette (és félremagyarázta) az ösztönkoncepció lényeget, amikor úgy interpretálták, hogy az ösztön merev és összeférhetetlen a tanulással. Ugyanis azzal, hogy eltorzított értelemben használták az ösztön fogalmát, aláásták az emberi és állati (ösztönös) viselkedés kutatásával foglalkozók tudományos hitelességét (Alcock, 2001). Az ösztönös viselkedési programok általában inkább komplex viselkedési szekvenciák formájában azonosíthatók, amelyek az életút előrehaladtával


122

7. Szerelem és evolúció

bontakoznak ki, mintsem egyszerű, egylépéses inger – érzelmi válasz kapcsolatként. Például Lehrman (1965) lejegyezte a kacagó gerle (Streptopelia risoria) udvarlásának állomásait. Az udvarlás első fázisában az egyik inger kioldja az állat hormonális és viselkedéses válaszát, amelyet követően az élettani változásoknak köszönhetően később az állat különböző ingerekre különböző módon fog reagálni. Morris (1958) hasonló lépésenként alakuló viselkedést figyelt meg egy kisméretű hal, a tüskés pikó (Pygosteus pungitius) esetében is. Az ösztönös viselkedés lépésről-lépésre kibontakozó, többszintű kalibrációjával kapcsolatban a leglátványosabb példa minden bizonnyal az ember udvarlási rituáléja (Kenrick és Trost, 1987). Számos modern evolúciós pszichológus osztja James (1890) megállapítását azzal kapcsolatban, hogy az elme egymástól viszonylag független modulokból épül fel. Ezt a korai feltételezést később számos kutatási eredmény igazolta. Például az élelem helye és a dallamtanulás eltérő emlékezeti rendszert használ a madaraknál, az ember esetében pedig különböző speciális tanulási mechanizmusok irányítják bizonyos toxikus ételek elkerülését és a félelmi reakciókat, mint egy társas helyzetben a csalók felismerését és elkerülését (Kenrick, 2006). McDougall ösztönkoncepciójának alapjai szintén fellelhetők az érzelmek és motivációk modern evolúciós elméletében, amely szerint célorientált rendszerekről van szó, amelyek adaptív válaszokat adtak azokra a visszatérő problémákra, amelyekkel fajunk rendszeresen találkozott az evolúciós során. Ugyanakkor a modern pszichológia hosszú utat járt be James és McDougall óta, hogy jobban megértse a veleszületett viselkedési mechanizmusok működését. Az egyik ilyen fontos kérdés, hogy milyen típusú humán evolúciós problémák vezethettek a különböző modulok kialakulásához. A következőkben a szerelemmel összefüggő lehetséges problémákat vesszük számba.

Kihívások és modulok Az evolúciós modell szerint a mai ember viselkedése egyfajta megoldásként, válaszként is felfogható azokra az adaptív problémákra, amelyekkel őseink szembesültek a törzsfejlődés során. A szerelem is egy ilyen lehetséges adaptív válasznak tekinthető a társas élet evolúciós kihívásaira (Kenrick, Maner és Li, 2005). Az egyik ilyen probléma a valakihez való tartozás kérdése. Őseink viszonylag kis létszámú csoportokban, törzsi keretek között éltek, ahol nagymértékű


Kihívások és modulok

123

egymásrautaltság volt jellemző a csoporttagok között. A szaporodáshoz és a túléléshez nélkülözhetetlen volt a csoporttagokkal való együttműködés, a baráti kapcsolatok kialakítása (Sedikides és Skowronski, 1997). Egy másik probléma a státusz kérdése. Mivel az emberek mindenütt tudni akarják, hogy a csoportban társaikhoz képest hol helyezkednek el, a közösségeken belül dominancia szerinti rangsorrendbe rendeződnek (Goldberg, 1981). A magasabb státusz mindkét nem esetében közvetlenül növeli az erőforrásokhoz való hozzáférést. A férfiaknál azért alakult ki a státusz megszerzésének biológiai képességét jelző számos kulcs (pl. domináns fizikai megjelenés), mert a nők ezek segítségével képesek azonosítani és eldönteni, hogy melyik férfit válasszák partnerül (Li, Bailey, Kenrick és Linsenmeier, 2002). Egy következő probléma az önvédelem, hiszen őseink gyakran szembesültek más csoportok tagjainak fenyegetésével, illetve saját csoportjukon belül is kíméletlen versengésnek voltak kitéve az erőforrásokért, pozícióért, szexuális partnerért (Baer és McEachron, 1982; Daly és Wilson, 1988a). Ezért különösen adaptív lehetett bármiféle képesség vagy hajlam, amely segített felismerni és azonosítani a támadással és fenyegetéssel valahogy összekapcsolódó külső megjelenést, szándékot. Másfajta adaptív probléma volt a partnerkeresés. A természetes szelekcióról mindenkinek a környezethez való hatékony alkalmazkodás és a túlélés öröklődő képessége jut az eszébe, ugyanakkor a természetes kiválasztódás központi kérdése a szaporodás. Nem lehetnénk itt ugyanis, ha őseink csupán hosszú és boldog életet éltek volna, és nem kezelték volna hatékony módon a reprodukció problémáját. Mivel azonban a nők és a férfiak eltérő típusú erőforrásokkal tudtak hozzájárulni az utód létrehozásához, a két nem vélhetően eltérő szempontokat vett figyelembe, amikor kiválasztotta a megfelelő partnert (Buss és Schmitt, 1993). Ez a ma élő emberekre is igaz. A következő ebből fakadó probléma a partner megtartása. A legtöbb emlős fajánál az udvarlás jelenti az összes párválasztási aktivitást, amelynek lényege, hogy a hímek megpróbálják felhívni magukra a nőstények figyelmét, igyekeznek tetszeni, és a nőstények ennek alapján válogatnak, választanak. Az emberi csecsemő azonban megszületésekor önállótlan és alapvető erőforrásokra van szüksége a túléléshez. Ezért a modern emberek azoknak az ősi pároknak a leszármazottai, akiknél a férfiak képesek és hajlandóak voltak együttműködni a nőkkel (Geary, 1998). Ugyanakkor számos kulturális változata van annak, hogy a párkapcsolat milyen formában, és hány résztvevővel zajlik az adott közösségben, amelyet a társadalmi normák írnak elő.


124

7. Szerelem és evolúció

Végül egy következő probléma a szülői gondoskodás kérdése. Mivel a párkapcsolatok ultimatív célja a szaporodás és a szülői gondoskodás, a szülők és a gyermekek hajlamosak arra, hogy szoros érzelmi köteléket alakítsanak ki egymással, mert ez segítette hatékonyan az utódok túlélését az evolúciós múltban. Mivel egy adott probléma megoldását szolgáló modul (terület) gyakran összeférhetetlen egy másik probléma megoldásával, az ősi ember feltételezhetően célvezérelt modulcsoportokat fejlesztett ki, amelyek hatékonyan voltak képesek különböző problémák párhuzamos kezelésére is. Ha a modulok terület-általánosan működnének, akkor azt tennénk, amiért jutalom jár, de a társas kapcsolatok ennél bonyolultabban működnek, hiszen egy-egy viselkedésnek eltérő előjele lehet a különböző társas helyzetekben. Például egy baráttal felezni az éttermi számlát természetes lehet, de ugyanezt javasolni egy hölgynek, az első randik egyikén, csalódottságot válthat ki. Valamennyi társas célunk megvalósítását irányító mentális rendszerünk hátterében egy-egy evolúciós alapú döntésmechanizmus állhat. Így őseink teljes genetikai rátermettségük növelése érdekében számos fontos döntést hoztak, amelyek nyomai mai viselkedésünkben is fellelhetők. Jó példa erre, hogy az erőforrások megosztásának hajlandósága erősebb a rokonok (saját utód) felé, mint a nem-rokon ismerősök (más gyereke) felé. Mivel az utód 50-50%-ban hordozza a szülők génjeit, az ilyen – rokonnak adott – támogatás éppen ezért megtérül. Számos vizsgálati eredmény erősíti meg, hogy az emberi döntéshozásra – más fajok döntéshozó mechanizmusaihoz hasonlóan – milyen erőteljesen hat a rokonfelismerés (Alcock, 2001; Laham, Gonsalkorale és Von Hippel, 2005). Az emberi gondolkodást modulok működéseként felfogó elmélet szerint a döntési szabályok változó mértékben képesek előrevetíteni az adott cselekedet kimenetelét. Ezek inkább az egyéni változók és a környezeti hatások közötti kölcsönhatások előrejelzését jelentik. Például, mivel az utód gondozása a nők számára igen sok energetikai költséggel jár együtt (terhesség, szoptatás, cipelés, ápolás, stb.), ezért az ősi nők számára sokkal fontosabb volt a potenciális partner jó apai minőségének tesztelése az udvarlási folyamaton keresztül, mint az ősi férfiak számára, amikor partnert választottak. Ezt az elképzelést számos vizsgálati eredmény is megerősíti (Buss és Schmitt, 1993; Clark és Hatfield, 1989; Kenrick és Luce, 2000). Eddig tehát azt ismerhettük meg, hogy a szerelemmel kapcsolatos tudattalan döntések milyen evolúciós logikával és milyen mechanizmusokon


Kihívások és modulok

125

keresztül működhetnek. A fejezet következő részében egy másik típusú evolúciós megközelítést mutatunk be.

Szexuális vágy, szerelem, kötődés Az evolúciós pszichológusok egy másik csoportja a szerelmet/szeretetet olyan érzelmi befektetésként határozza meg, amely reproduktív nyereséggel vagy rátermettség növekedéssel jár együtt (Buss, 1988; Fisher, 1992; Lampert, 1997). A családi kapcsolatokban például a szeretet közvetíti a közelséget és az érzelmek jelenlétét, amely megbízhatóan alakítja ki a gyerekekben az adaptív kötődési mintázatot (Bowlby, 1969, Hazan és Shaver, 1987). A szerelem/szeretet képessége teszi hajlamossá a szülőket arra, hogy egészséges módon kötődjenek újszülött utódjukhoz, és képesek legyenek megszerezni és megosztani a szükséges erőforrásokat, társas támogatást (Hrdy, 1999). A szerelem az, amely képes figyelmünket egyetlen partnerre szegezni, rávesz bennünket a flörtölésre, az udvarlásra és tulajdonképpen a házasságra is (Eibl-Eibesfeldt, 1989; Moore, 1995). Végül, a szerelem az, amely összegződik a fizikai intimitásban, szexuális együttlétben, amely a szaporodáshoz vezet. Röviden: a szerelem – evolúciós nézőpontból – a szaporodás nagyobb valószínűségével jár együtt. Ezt az elképzelést igazolják azok a vizsgálatok, amelyek bemutatják, hogy az érzelmi ráfordítás nem csupán a pszichológiai válaszokban mutatható ki, hanem biológiai szinten is. A szerelemmel/szeretettel összefüggő számos alapérzelem határozottan mérhető a humán fiziológiai és neuro-anatómiai vizsgálatokban (Buck, 2002; Diamond, 2004). Fisher (2002; 2004) szerint három különböző biológiai rendszer is kialakult az emberben, amelyek működése összefügg a szerelemmel. Mindhárom rendszer rendelkezik saját agyi körökkel, hormonokkal és neuro-transzmitterekkel. Fisher (2004; 2006) azt feltételezi, hogy a szerelem egyik aspektusát, a nemi vágyat, a tesztoszteron működése irányítja, és arra ösztökéli az egyént, hogy szexuális partnert keressen. A szerelem másik aspektusa a vonzalom (vagy romantikus érzelmek) a dopamin és a szerotonin működésével függ össze, és arra motiválja az egyént, hogy szerelemes legyen egy számára fontos személybe. A szerelem mint kötődés pedig az oxitocin működésével hozható összefüggésbe, amely a partner iránti érzelmi elköteleződésben játszik szerepet. Mivel ennek hatása kb. négy évig tart, ezért fontos feladata van a kétszülős nevelés


126

7. Szerelem és evolúció

fenntartásában addig, amíg az utód életképes korba jut. (Az emberi ősök feltételezett szaporodási ciklusát a jelenlegi vadászó-gyűjtögető népek tanulmányozása alapján írták le a kutatók (Kelly, 1995). Eszerint négy-ötévente szülnek a nők újabb utódokat, gyakran nem az előző gyermekük apjától. Ez az idegrendszeri-hormonális háttér biztosítja annak lehetőségét, hogy az egyén képes legyen beleszeretni egy újabb személybe és egy következő szaporodási ciklust kezdjen. Bár a környezeti hatások szerepét hangsúlyozó szocio-kulturális nézőpontú kutatások nyilvánvalóan kritikusak a szerelem élményének vizsgálatával kapcsolatban (Medora, Larson és Hortacsu, 2002), a szerelem-érzés kultúrákat összehasonlító vizsgálatai megerősítik az evolúciós nézőpontot a szerelem egyetemességéről (Hatfield és Rapson, 2002; Jankowiak és Fisher, 1998). Úgy tűnik, az emberi természet alapvetően úgy alakult ki, hogy képes legyen a szerelem átélésére. Annak ellenére, hogy a szerelem minden bizonnyal az emberi természet lényeges része, mégis jelentős egyéni eltérések léteznek abban, hogy valaki milyen formában éli át a szerelem érzését (Dion és Dion, 1988). A szerelem-érzés átélésében mutatkozó egyéni eltérésekre leginkább a személyiség, a kultúra és a biológiai nem gyakorol hatást. Vajon azok, akik hasonló személyiségvonásokkal rendelkeznek, hasonló módon élik meg a szerelemet is? Bizonyos kultúrából származó vagy etnikai csoporthoz tartozó emberek másként élik át a szerelemet, mint akik máshová tartoznak? Végül, az egyik nem hajlamosabb a szerelem átélésére, mint a másik? A következőkben ezekről a kérdésekről lesz szó.

Személyiség és szerelem A párkapcsolatokban megjelenő számos érzelem, köztük a szerelem is, erősen kötődik az ember személyiségének alapvető vonásaihoz (Asendorpf, 1998). Az alapvető személyiségjellemzők széleskörű megértését szolgáló ötfaktoros vonásmodell, a Big Five alkalmazásával például feltárható, hogy a szerelem, mint érzelmi befektetés, hogyan függ össze a szerelem tapasztalata mögött meghúzódó genetikai, neurológiai és élettani tényezőkkel (Costa és McCrae, 2002). A vizsgálatok szerint az öt dimenzió közül kettő van kapcsolatban az átélt szerelemmel: az extraverzió és a szeretetreméltóság (Caralis és Haslam, 2004; Heaven, Da Silva, Carey és Holen, 2004).


Személyiség és szerelem

127

Egy vizsgálatban Schmitt és Buss (2000) azt találták, hogy az angol nyelvben számos szerelemmel összefüggő melléknév-sorozat van, amelyet általános szerelem dimenzióként azonosítottak a kutatók, és az érzelmi befektetés jelenségével magyaráztak. Az érzelmi befektetés verbális megnyilvánulásai a szerelem Sternberg (1988) által leírt aspektusainak (szenvedély, közelség, elköteleződés) szóbeli megfelelői. Ezek a melléknevek mások és önmagunk értékelésére is alkalmasak: szerelmes, kedves, ölelnivaló, szenvedélyes, stb. A kutatók amerikai egyetemisták több vizsgálati csoportjában is azt találták, hogy az érzelmi befektetés szignifikánsan összefügg az extraverzióval és a szeretetreméltósággal, és ebben nem volt különbség a nemek között. Az érzelmi befektetés skála azonban a Big Five személyiségteszt más dimenzióival nem mutatott összefüggést. Ezek az eredmények támogatják azt az elképzelést, amely szerint a szerelem érzése összefügg az agy dopamin- és szerotonin köreivel (Fisher, 2004), és talán örökletes alapot nyújt ezeknek a rendszereknek a működéséhez (Cherkas, Oelsner, Mak, Valdes és Spector, 2004). Azonban a szerelem néhány altípusa bizonyos esetekben eltérő módon függ össze az extraverzióval és a szeretetreméltósággal (Wan, Luk és Lai, 2000). Egy vizsgálatban (Fehr és Broughton, 2001) például azt találták, hogy a szenvedélyes szerelem közelebb áll a dominanciához vagy az extraverzióhoz, míg a baráti szeretet/szerelem közelebb áll a szeretetreméltósághoz és a törődéshez. Összességében elmondható, hogy a szerelmi kapcsolatba történő érzelmi befektetésre való hajlandóságban mérhető egyéni különbségek az extraverzió és a szeretetreméltóság függvényében változnak.

Kultúra és szerelem Amellett, hogy az eltérő személyiségprofilu emberek más-más módon élik át a szerelmet, a különböző kultúrákhoz tartozó emberek is hajlamosak eltérő tapasztalatokat felhalmozni a szerelemről (Dion és Dion, 1996; Inman és Sandhu, 2002; Wan és mtsai, 2000). Azok a szabályok és engedélyek, amelyek előírják, hogy mikor, ki-kivel, és hogyan eshet szerelembe, igen látványos példái annak, hogy milyen erőteljes hatást gyakorol a kultúra (Hatfield és Rapson, 1996; Neto és mtsai, 2000). A kultúra mérsékelheti, hogy miként éljük át a szerelmet, hogy mit gondolunk, miközben szerelemesek vagyunk, és hogy melyik viselkedés a legmegfelelőbb, vagy legkellemesebb a szerelmi


128

7. Szerelem és evolúció

életünkhöz (Landis és O’Shea, 2000). A szerelem bizonyos mértékig szociálisan konstruált tapasztalat és árulkodik arról a történelmi korról és földrajzi helyről is, amelyben megtörténik. Az Egyesült Államokban például, ahol számos kultúra él együtt, megfigyelhető, hogy az etnikai csoportok között eltérő a szerelem átélésével kapcsolatos tapasztalat (Schmitt, 2006). A kínai amerikaiak hajlamosak sokkal intenzívebben átélni a szenvedélyes szerelmet, mint az európai amerikaiak, míg a Csendes-óceáni szigetvilágból származók erősebb barátság-jellegű szerelmet élnek át, mint az európai amerikaiak (Doherty, Hatfield, Thompson és Choo, 1994). A szenvedélyes szerelem nagyságában mért eltérés nagyobb a kínai és az európai amerikaiak között (Gao, 2001). Amikor nem egy nemzeten belül élő etnikai csoportokat, hanem nemzeteket hasonlítottak össze, a következőket találták (Spreacher és mtsai, 1994). A kutatásban részt vevő emberek közül az oroszok közül állították a legtöbben (67%), hogy a vizsgálat időpontjában éppen szerelmesek, és a legkevesebben (52%) a japánok mondták magukat szerelmesnek. Az amerikaiak valahol középen helyezkedtek el (58%). Amikor egy másik vizsgálatban a jelenséget egy másfajta módszerrel vizsgálták és azt kérdezték, hogy „összeházasodnál-e valakivel szerelem nélkül?”, akkor a legtöbben Pakisztánból (50%) és Indiából (49%) válaszoltak igennel, a legkevesebben (2%) Japánból, valamint az Egyesült Államokból (4%). (Levine, Sato és Hashimoto, 1995). Ezeknek a kultúra-függő eredményeknek egy részét magyarázhatjuk a kollektivista-individualista kultúrák sajátosságaival is (Hofstede, 2001), de van olyan eredmény, ami nem érthető meg ebből a nézőpontból. Ugyanakkor az evolúciós perspektíva az érzelmi befektetés koncepciójával plauzibilis magyarázatot kínál mind a szerelem érzésének kulturálisan egyetemes élményére, mind a kulturális eltérő sajátosságokra is (de Munck, 1998; Jankowiak és Fischer, 1992). Belsky és mtsai, (1991) nagyhatású evolúciós elmélete szerint a korai szocializáció a gyerekekben aktiválja a két fejlődési útvonal egyikét. A magas környezeti stressznek kitett kultúrákban a gyerekek (akiket következetlen szülői bánásmód, bántalmazó környezet, elégtelen gazdasági környezet vesz körül) általában úgy nőnek fel, hogy alacsonyabb érzelmi befektetéssel találkoznak. Az érzelmi ráfordításnak ez az alacsony mértéke egybevághat a bizonytalan kötődés egyik formájával, amely serdülőkorban felgyorsult testi és szexuális éréssel jár együtt, és felnőtt korban rövid távú párkapcsolati stratégiát, valamint több utódot is jelenthet (Chisholm, 1996; Kirkpatrick, 1998). Azok a gyerekek, akik olyan kultúrából származnak, ahol alacsonyabb


Kultúra és szerelem

129

környezeti stresszt élnek át, mert szervezett egészségügy, iskoláztatás, bőséges erőforrások veszik őket körül, alapvetően magasabb érzelmi befektetéssel (több szeretettel/szerelemmel) találkozhatnak (Gangestad és Simpson, 2000). Ez a több szeretet az érzelmi alapja a biztonságos szülő - utód kötődésnek, amely a felnőttkorban elnyújtott érési folyamatokat jelent, alacsonyabb termékenységet és hosszú távú monogám párkapcsolatokat. Ebben az esetben tehát az érzelmi befektetés, a szerelem a szaporodás olyan működését biztosítja, amely képes figyelembe venni a lokális ökológiai tényezőket is. (Erről a kérdésről részletesebben a Kötődés és szerelem című fejezetben olvashatunk.)

Nemi különbségek a szerelemben Néhány vizsgálat szerint a biológiai nem hatással van arra, hogy az emberek miként élik át a szerelmet (Fehr és Broughton, 2001; Hendrick és mtsai, 1984; Spreacher és Toro-Morn, 2002). Például a nők nagyobb valószínűséggel élnek át szerelemet és vonzódnak egy férfihoz, ha az illető domináns, míg a férfiak akkor hajlamosabbak szerelmet érezni és vonzódni egy nőhöz, ha az fizikailag vonzó, csinos (Fletcher és mtsai, 2004). A nők hajlanak arra, hogy a szerelmet az érzelmi elköteleződés és a biztonság fogalmaival azonosítsák, míg a férfiak inkább a szexuális elköteleződés és a közösüléssel kapcsolatos kielégülés fogalmát használják a szerelem meghatározásaként (Buss, 2000). A nők hajlamosabbak rá (mint a férfiak), hogy több – a szerelem érzésével kapcsolatos – „tünetet” éljenek át, mint például a szédülés, a gerinctáji bizsergés, vagy az eufória. A férfiak ugyanakkor arról számoltak be a vizsgálatokban, hogy gyorsabban esnek szerelembe, mint a nők (Brantley, Knox és Zusman, 2002). Végül, a nők általában szeretnének megbizonyosodni a partner elköteleződéséről és szerelméről, mielőtt belemennek a szexuális kapcsolatba, míg a férfiak általában készen állnak a szexre egy számukra teljesen idegen, de vonzó személlyel (Sipmson és Gangestad, 1991). A szerelemmel összefüggő melléknevek elemzésekor – amelyről az előző szakaszban már volt szó – azt találták a kutatók (Schmitt és Buss, 2000), hogy a nőkre „az érzelmi befektetés” magasabb foka jellemző, mint a férfiakra. Ez összefügghet azzal, hogy az említett vizsgálat szerint a nők a szerelemnek inkább az érzelem-telített tartalmát tartják fontosnak, és az érzelmi befektetést mérő skálán inkább úgy jellemezték magukat, mint


130

7. Szerelem és evolúció

„romantikus” és „megértő”. Azok között azonban, akik inkább a szexualitás iránti igényüket hangsúlyozták ezen a skálán, és például „kéjvágyóként”, és „perverzként” jellemezték magukat, sokkal több férfi volt, mint nő. Egy másik amerikai vizsgálatban (Hendrick és Hendrick, 1986) a nők magasabbra értékelték magukat a szerelemmel összefüggő skálákon (mint a férfiak), amely az érzelmi közelségen és intimitáson alapulhat. A nők többsége (64%) azt állította magáról, hogy „éppen most szerelmes vagy”, míg a férfiaknak csak 46%-ka mondta magáról ugyanezt. Amikor egy kultúrákat összehasonlító vizsgálatban Spreacher és mtsai, (1994) ugyanezt az állítást használták, akkor azt találták, hogy az orosz nők (a férfiakhoz képest) 22 százalékponttal többen jelezték, hogy szerelmesek az adott időben. Az amerikaiaknál a nők 10%-kal többen állították, hogy szerelemesek, mint a férfiak. A japánoknál pedig a nők 21%-kal többen vallották szerelmesnek magukat, mint a férfiak. Vajon miért mérhető egy ilyen alapvető nemi különbség a szerelemmel kapcsolatban, vagy legalább is a szerelem mint érzelmi befektetés terén? A szülői ráfordítás modellje (Trivers, 1972) szerint a szülői befektetés – az idő és energia, amelyet az individuum utódjainak nevelésére és gondozására fordít – a különböző fajoknál változó mértékű lehet a hím és a nőstény viszonylatában. Néhány faj esetében a hím hajlamos magasabb szülői ráfordításra, mint a nőstény, például a mormon tücsöknél (Anabrus simplex). Más fajoknál azonban a nőstény mutat magasabb szülői ráfordítást (a hímhez képest) és ez általában igaz az emlősökre (Clutton-Brock, 1991). Trivers szerint a szülői ráfordítás terheiben tapasztalható szisztematikus nemi különbség a szexuális szelekció eredménye, így valószínűleg kapcsolatban van a szerelemmel is. Az adott fajon belül az egyik nem, amelyik több energiát fektet az utódokba, hajlamosabb inkább hosszú távú és szerelem-központú párkapcsolati stratégiát folytatni, míg a kevesebbet invesztáló nem inkább arra hajlamos, hogy rövid távú és szex-központú stratégiát folytasson (Andersson, 1994). A szexuális szelekció működésének köszönhető az is, hogy a több szülői ráfordítást mutató nem (a nőstények) kisebb méretű, kevésbé agreszszív és kockázatvállaló, korábban érik, később hal meg, és általában sokkal válogatósabb, amikor szexuális partnert választ, mint az utódokba kevesebbet invesztáló nem (a hímek) (Alexander és Noonan, 1979). Az ember esetében természetesen számos férfi mutat jelentős szülői ráfordítást közvetlen erőforrások felajánlásával és státuszának, társadalmi presztízsének közvetett hatásán keresztül is (Hazan és Diamond, 2000). Mindezek


Nemi különbségek a szerelemben

131

ellenére azt láthatjuk, ha végigtekintünk az emberi kultúrákon, hogy a férfiak szülői ráfordítása még így is jóval kevesebb, mint a nők aktív erőfeszítései (Low, 1989). Az utód létrehozásához szükséges minimálisan elégséges ráfordítás ugyanis jóval nagyobb a nő esetében, mint a férfinál. A nők számára a belső megtermékenyítés, a terhesség és a szoptatás olyan fajta energetikai elköteleződést jelent az utóddal kapcsolatban, amely nem kikerülhető vagy átvállalható. A férfi biológiai elköteleződése az utód előállításába azonban minimális – mindössze egyetlen spermium. Trivers (1972) modellje szerint tehát az ember szülői ráfordításában mérhető nemi aszimmetria az oka annak, hogy a kevesebbet invesztáló nem (a férfiak) alacsonyabb szerelmet, vagy érzelmi befektetést hajlamos mutatni a lehetséges partner és az utódok iránt, mint a másik nem (a nők). Másrészt viszont a társas szerkezet elmélete (Eagly és Wood, 1999) szerint a nők és férfiak nem eltérő párválasztási pszichológiai sajátosságokkal fejlődtek az evolúciós során. A kutatók szerint inkább arról van szó, hogy a nők és a férfiak eltérő fizikai képességekkel rendelkeznek. Például a nők gyermekgondozási képességekkel, mint a szoptatás, a férfiak pedig a vadászathoz szükséges képességekkel, mint a nagyobb fizikai erő. Ezek az eltérő képességek pedig eltérő társas szerepek kialakulását eredményezték, és ez közvetlenül hatással volt a nők és férfiak eltérő pszichológiai működésének kialakulására a párválasztás és a szerelem terén. Ebből a nézőpontból szemlélve, ha a nők és férfiak elfogadják a hasonló társadalmi szerepeket (pl. azokban a kultúrákban, ahol a nemi egyenjogúság uralkodik), akkor az érzelmi befektetésben tekintetében sem különböznek a nemek egymástól. A szülői ráfordítás elmélete és a társas szerkezet elmélete eltérő módon magyarázzák tehát a szerelemben és az érzelmi befektetésben mérhető nemi eltérések okát. A tisztánlátás érdekében még valószínűleg több széleskörű, több kultúrát felölelő vizsgálatra lesz szükség. *

*

*

Ebben a fejezetben azokat az evolúciós tényezőket tekintettük át, amelyek szerepet játszhattak a szerelem kialakulásában. Így szó volt azokról a döntési mechanizmusokról, amelyek a társas kapcsolatokban hatékonyan járultak hozzá a költség-nyereség kalkulációhoz és modulok módjára működnek bennünk. Aztán a szerelemben mérhető nemi különbségeket és az ezzel együtt járó érzelmi befektetést a szexuális stratégiák elméletével hoztuk kap-


132

7. Szerelem és evolúció

csolatba. Azonban beszélnünk kell egy meghatározó pszichológiai elméletről is, amely a szerelmet mint kötődési kapcsolatot mutatja be. A következő fejezetben erről lesz szó. További olvasmányok: Agnew, C. R., Arriaga, X. B. & Wilson, J. E. (2012). Elkötelezve, de mi iránt? In J. P. Forgas (szerk.) A párkapcsolatok pszichológiája. (pp. 207-234.) Budapest, Kairosz Kiadó. Fisher, H. (2009). Te vagy az én párom. Budapest, Nyitott Könyvműhely Kiadó. Fisher, H. (2010). Miért szeretünk? A szerelem természete. Budapest, Nyitott Könyvműhely Kiadó.


11. Házasság

N

ehéz a házasságról általánosságban gondolkodni és általános megállapításokat tenni, hiszen történelmi koronként, földrajzi régiónként, vallásonként eltérő jelentőséget tulajdonítottak neki. A házassággal kapcsolatos elvárások, szabályozás és normák tehát kultúránként igen szerteágazók lehetnek, azonban az antropológusok szerint van néhány olyan alapelv, amely a legtöbb kultúrában érvényes a házasságokra (Symmons, 1979). Az első nehézséget maga a házasság definiálása okozza, illetve az, hogy a számos meghatározás közül melyiket tartsuk érvényesnek, irányadónak. Alapvetően a házasság törvényes szerződés a házastársak között, amely rögzíti a jogaikat és kötelezettségeiket egymással kapcsolatban, gyermekeik viszonylatában és rokonságukkal szemben (Haviland, Prins, McBride és Walrath, 2011). A házasság világszerte általában egy nő és egy férfi között kötődik, ugyanakkor számos elrendezésben valósulhat meg a házasságkötés (a többnejű, illetve többférjű házassági rendszerekről részletesen olvashatunk a Nő, férfi és szex című első fejezetben). A házasságban élők által alkotott házastársi-szülői egységből adódik, hogy kinek vannak jogai és kötelezettségei a gyerekekkel kapcsolatban, és az is, hogy miként történik a házaspár erőforrásainak/vagyonának elosztása a tagok között. A szexuális érintkezésre épülő párválasztással (vagy ahogyan az állatvilágban nevezik: párzással) ellentétben a házasság kulturális intézmény, amelyet gazdasági, társadalmi, törvényi és ideológiai erők szabályoznak. Bár a család fogalma is eltérő jelentésű a különböző emberek számára, antropológiai értelemben azt mondhatjuk, hogy két vagy több ember csoportjáról van szó, akiket vérségi kötelék, a házasságkötés vagy az örökbefogadás köt egybe. Adott kultúrától függően a családnak számos formája ismert. Állhat egyetlen szülőből és annak egy vagy több gyermekéből, házaspárból, vagy többnejű/többférjű házastársakból és azok gyermekeiből, egészen a többgenerációs szülőket és gyermekeiket magában foglaló nagycsaládig. Egy bizonyos társadalomban elterjedt családforma nagyban függ az adott társadalmi berendezkedéstől, gazdasági körülményektől és történelmi kortól is.


182

11. Házasság

Míg a család egyfajta „virtuális” fogalom, azaz inkább pszichológiai értelemben létezik (amelyhez érzelmek, emlékek kötődnek), addig a háztartás sokkal „kézzel foghatóbb”, praktikusabb megnevezése ennek a társas létformának. A háztartás egy praktikus feladatok ellátására létrejött lakossági egység. A háztartásokban gazdasági termelés jelentkezik, jelentős fogyasztás mérhető, vagyontárgyak öröklődnek, gyermekeket nevelnek, és tagjai számára védelmet biztosít. Az emberi társadalmakban a háztartás jelenti a hétköznapokban a családot, vagy legalábbis a családi működés fizikai és jól mérhető, materiális részét ez képezi. Bizonyos társadalmakban az emberek számára a háztartás, amelyben élnek, sokkal jelentősebb, mint a család maga (Haviland, Prins, McBride és Walrath, 2011).

Házasság: a szexuális viszonyok ellenőrzött formája Hatékony fogamzásgátlási módszerek hiányában az ellenkező nemű, nemileg érett emberek közötti rendszeres szexuális érintkezés előbb-utóbb a nő terhességéhez vezet. A szexuális kapcsolatokból született gyerekekről való gondoskodás kérdése számos társadalmi felelősségvállalással kapcsolatos problémát vet fel (pl. ki az apa személye, kinek milyen mértékben kell hozzájárulni a gyermeknevelés terheihez, stb.). A szexuális partnerért folyó versengésben pedig, ha azt a közösség nem szabályozza kellően, olyan konfliktus alakulhat ki, amely erőszakhoz, súlyos sérülésekhez, esetleg halához vezethet. Így nem meglepő, ha a legtöbb kultúrában szabályozzák az ilyen viszonyokat. Azok a szabályok, amelyek előírják, hogy mikor, hogyan és kik léphetnek egymással szexuális kapcsolatba, kultúránként igen eltérőek lehetnek. Például néhány kultúrában a terhesség alatti közösülés szigorúan tilos, tabu, míg más társadalmakban pozitívan tekintenek rá, amely a magzat növekedését jó irányba befolyásolja (Nagrath & Singh, 2012). Továbbá, az azonos neműek közötti szexuális érintkezést, vagy viszonyt bizonyos kultúrákban élesen elítélik, míg máshol közömbösek a homoszexualitással kapcsolatban, és még külön kifejezést sem használnak rá, hogy megkülönböztessék más szexuális tevékenységektől. Sőt, néhány kultúrában az azonos neműek közötti szexuális érintkezés nem csupán elfogadott, hanem előírásszerű bizonyos körülmények között. Ez a helyzet például az Új Guinea-i pápua társadalomban, ahol például a törzsi beavatási szertartás része a férfiak közötti szexuális érint-


Házasság: a szexuális viszonyok ellenőrzött formája

183

kezés, amely szükséges valamennyi fiú számára, hogy felnőtt férfivá váljon (Kirkpatrick, 2000). Annak ellenére, hogy a világ számos részén tartós homoszexualitás-ellenes beállítódással találkozhatunk, ez a szexuális orientáció mégis létezik, és a heteroszexuális viszonyok mellett részben ez is jellemzi fajunkat. Vitathatatlanul hatással van az ilyen személyek érzelmi-kapcsolati fejlődésére, társas identitására és távolról sem mondható szokatlannak, idegennek. A homoszexualitás különböző kapcsolati kontextusban is előfordulhat: az élethosszig tartó, elkötelezett kapcsolatoktól kezdve az alkalmi szexuális érintkezésig, a teljesen nyitott párkapcsolatoktól kezdve a kizárólagos, vagy éppen titkos viszonyokig. Mindezzel együtt az utóbbi évtizedekben, a nyugati világban rengeteget változott a homoszexualitás megítélése (pl. számos országban hivatalossá tették az azonos neműek házasságát), és 2009-től Indiában sem kezelik bűncselekményként ezt a szexuális orientációt. A legtöbb európai országban és Észak-Amerikában hagyományosan a szexualitást csak a házasságon belül tartották elképzelhetőnek, azon kívül viszont tabunak számított (Eibl-Eibesfeldt, 1989). Ez a felfogás az egyén számára azt írja elő, hogy házasodjon meg (alapítson családot), és ebben a törvényes párkapcsolatban kizárólagos jogot szerezhet a másik személy szexuális elérésére. Ezekben a társadalmakban egyrészt helytelenítették és tiltották a házasság előtti nemi életet, másrészt bűncselekménynek tekintették a házasságtörést. A szigorú zsidó-keresztény jog például a Leviták könyvében (20:10) hivatkozik arra, hogy a házasságtörés büntetése a halál: „Ha valaki más ember feleségével paráználkodik, mivelhogy az ő felebarátjának feleségével paráználkodik: halállal lakoljon a parázna férfi és a parázna nő.” Évszázadokkal később (a XVII-XVIII. században) a keresztény kolóniák Amerikában (pl. New England) már „csak” úgy ítélték meg a nők által elkövetett házasságtörést, mint súlyos bűncselekményt. A büntetés ugyan nem halálra kövezés volt, de a közösség megvetése, és a kiközösítés mellett akár börtönbüntetéssel is járhatott (Edwards & Booth, 1976). Hasonló korlátozások érvényesek a nőkre a mai hagyományos muszlim társadalmakban is Észak-Afrikában és Nyugat-Ázsiában, ahol az Iszlám törvényein alapuló normák korlátozzák a társas érintkezést, viselkedést (Caraël és mtsai, 1995). Eszerint a nőket halálra ítélhetik, ha bűnösnek találják a házasságtörés vádjában, és a nők elleni ilyen legális agresszió nem is ritka ebben a világban. A szexuális viselkedés szigorú korlátozásának ugyanakkor vannak pozitív hatásai is a közösség életében. Például a szexuális úton terjedő globális betegségek, járványok (pl. AIDS) drámaian kisebb mértékben okoztak káro-


184

11. Házasság

kat az Észak-Afrikai muszlim közösségekben, mint a térség nem muszlim vallású csoportjaiban, amelyekben a fertőzés majdnem tizenhétszer magasabb volt a felnőttek körében. A statisztikai mutatók látványosan illusztrálják a kulturális vagy vallási tiltások hatását. Algériában, Marokkóban és Tuniszban a fertőzés aránya 0.1 százalék, szemben Dél-Afrikával (18.8), Botswanával (24.1), és Szvázifölddel (33.8), ahol a legmagasabb (Gray, 2004). A szexuálisan terjedő betegségek tehát nem csupán egészségügyi problémaként jelennek meg ezekben a közösségekben, hanem egyfajta kulturális kihívást is jelentenek. Miként lehet kialakítani egy újfajta lakossági veszélytudatot (a fertőzésekkel kapcsolatban), és a szexuális örömről alkotott gondolkodást úgy átalakítani, hogy az ne kapcsolódjon össze a kollektív jólét kockázatával. Számos kultúrában a házasság központi jelentőségű és csaknem a legfontosabb társadalmi intézmény. Az emberek rengeteg időt és energiát töltenek azzal, hogy fenntartsák ezt az intézményt (Dzibel’, 2007). Számos módon teszik ezt. Például a házasságkötés ritualizált szertartásának hangsúlyozásával, az esküvő évfordulójának ünneplésével, vagy éppen a válás megnehezítésével. Néhány társadalomban azonban a házasság viszonylag csekély jelentőségű intézmény, amely nem központi kérdése a családi életnek és a társadalomnak. A skandináv országokban (pl. Norvégiában, Izlandon, Svédországban és Dániában) a házasság elvesztette hagyományos jelentőségét, amely részben az ott zajló politikai-gazdasági átalakulásokkal párhuzamosan a kiegyensúlyozottabb nemi kapcsolatok irányába mutat.

Házasság és szexuális kapcsolat ősi formái Nem csupán egyes fejlett, vagyonos európai társadalmakban tapasztalható, hogy a házasság nem a legfontosabb eleme a családi életnek. Ahhoz, hogy megértsük ezeknek a gyökeresen más alapokra épülő, eltérő szexuális szabályozással rendelkező kultúráknak a nemiséggel kapcsolatos normáit, gondolatban el kell szakadnunk az általunk ismert és erkölcsösnek, követendőnek tartott szabályoktól. Teljesebb képet kaphatunk az emberelődök házassággal kapcsolatos szokásairól a ma élő vadászó-gyűjtögető társadalmak megismerésével, hiszen őseink minden bizonnyal hasonló törzsi keretek között éltek az elmúlt 1.8 millió évben (leszámítva az utóbbi kb. 10.000 évet, amikor a földművelő-állattartó kultúrák elterjedtek). A következőkben röviden áttekintjük a Kerelán élő (Dél-Nyugat India) nayar népcsoport családi rendsze-


Házasság és szexuális kapcsolat ősi formái

185

rét. A nayar emberek matrilineáris (anyai leszármázási jogú) közösségekben élnek (1968-ban kb. 2.9 millió főt számláltak). A vérrokonok élnek egymással egy nagy háztartásban, amelyet a legidősebb férfi vezet (Gough, 1959; Billig, 1992). A modern skandináv országokhoz és a Trobriand-szigeteken élő népcsoportokhoz hasonlóan, a nayar emberek kultúrája is meglehetősen megengedő szexuális szabályozással rendelkezik (Gough, 1959; Goodenough, 1970). Bár a XX. század végére számos házassági gyakorlat megváltozott, egy klasszikus antropológiai tanulmány (Gough, 1959) három hagyományos tranzakciót ír le a nayarok házasodásával és szexualitásával kapcsolatban. Az első, a lányok nemi érésének megkezdése (az első menstruáció, a menarché) előtt történik, amikor egy ünnepség keretében csatlakoznak „rituális férjükhöz” egy átmeneti időszakra. Ez a kapcsolat valójában nem szükségszerűen szexuális jellegű, és csak néhány napig tart, majd megszakad. Ez az átmeneti rituális kapcsolat alapozza meg, hogy a lány később felnőttként készen álljon az anyaságra és megfelelő legyen a későbbi szexuális tevékenységre. A második tranzakció akkor kap helyet a leány életében, amikor a fiatal nayar nő folyamatos szexuális viszonyt tart fenn egy olyan férfivel, akit családja elfogad. Ez valójában egy formalizált kapcsolat, amely megkívánja, hogy a férfi évi három alkalommal ajándékot adjon a lánynak, amíg a kapcsolat be nem fejeződik. Viszonzásul a férfi együtt hálhat a fiatal nővel. A szexuális elérhetőség ellenére a „látogató férj” nem köteles gazdaságilag támogatni szexuális partnerét, és a nő otthona (ahol a találkozások történnek) sem tekinthető közösnek. Valójában a fiatal nők ebben az időszakban több férfivel is tartanak fenn hasonló szexuális kapcsolatot. Tekintet nélkül a férfiak számára, akikkel a nő ilyenkor viszonyt folytat, ezt a második tranzakciót nevezhetjük a nayar kultúrában házasságnak, amely során világos szabályok vonatkoznak arra, hogy kinek vannak szexuális jogai kivel szemben és mivel rettentik el a férfiakat az egymással való vetélkedés miatti konfliktusoktól. Ha a nayar nő teherbe esik, az egyik férfi, akivel ezt megelőzően szexuális kapcsolata volt (aki lehet, hogy a gyerekek biológiai apja, de lehet, hogy nem), formálisan elismeri az apaságot. Ez a harmadik tranzakció – amelyet az az ajándék szignál, amit a férfi ad a nőnek és a szülésznőnek – megalapozza a gyerekszülés jogát. A nyugati világban ez egyenértékű a gyermekszületés hivatalos regisztrálásával, amely egyértelmű alapja az anyaságnak, illetve az apaságnak. Azonban, ha egy férfi egyszer formálisan elismeri az apaságot (az ajándékozással), és továbbra is folyamatosan érdeklődik a gyermek iránt, ez


186

11. Házasság

még nem jelenti azt, hogy további kötelezettségei lennének a gyerek nevelésével kapcsolatban. A gyermek gondozása, támogatása és nevelése az anya és fivéreinek felelőssége, akik a nővel és annak utódaival élnek együtt. Más kultúráktól eltérően, a hagyományos nayar családot csak az anya, gyermekei és vérrokonai alkotják, azaz a nő biológiai rokonai. Ebbe nem tartozik bele egyetlen „férj” sem, illetve senki, aki házassággal kerül egy családba, azaz választott rokon. Más szavakkal, a nővérek élnek együtt gyerekeikkel, és bátyjaikkal, anyjukkal és annak bátyjaival. A nayaroknál az egy háztartásban élők (tehát biológiai rokonok) között tilos a szexuális érintkezés, az egyén csak más háztartásban élőkkel létesíthet szexuális viszonyt. Ezzel elérkeztünk egy következő fontos fogalom tisztázásához, a vérfertőzési, azaz inceszt tabuhoz.

A vérfertőzési tabu A házassághoz hasonlóan, az inceszt tabu (tehát a közeli génrokonokkal való szexuális érintkezés tilalma) szintén megtalálható valamilyen formában a legtöbb ismert emberi kultúrában (Leavitt, 1990). A „közeli”-nek nevezett kultúránként eltérő lehet, és időben is változhat, hogy mi számít vérfertőző kapcsolatnak és mi nem. A legtöbb kultúra megegyezik az inceszt tabu meghatározása terén, azaz a szülők és gyerekeik, valamint a testvérek közötti szexuális érintkezésre vonatkozó tilalomban. (Néhány kultúrában a tiltás kiterjed más közeli rokonokra is, például az unokatestvérek közötti kapcsolatra vagy a házasság útján a családba került rokonokra is.) Az antropológusok már régóta igyekeznek magyarázatot találni az inceszt tabu egyetemes létezésére és kultúrközi különbözőségére. A legegyszerűbb megközelítés szerint, amely az „emberi természet” elképzelésén alapul, fajunk egyszerűen „ösztönösen” irtózik a vérfertőzéstől (Whelehan, 1985). Valóban, számos vizsgálatban azt találták, hogy az együtt felnövekvő egyének kevesebb szexuális érdeklődést mutatnak egymás, mint mások iránt. Az a megközelítés, amely szerint a „bizalmaskodás tiszteletlenséget szül”, egyszerűen helyettesíti az eredményt az okkal, nem ad logikus magyarázatot a jelenségre. Az inceszt tabu ellenben biztosítja, hogy a szülők és a gyerekek, akik állandóan szoros kontaktusban vannak egymással, mégse tekintsék a másikat szexuális tárgynak. Mindemellett, ha létezik a vérfertőzéstől való ösztönös irtózás, akkor miként lehetséges, hogy időnként találkozunk incesztuózus bűncselekményekkel? (Az USÁ-ban 10-14% a becsült aránya a tizennyolc év alattiak sé-


A vérfertőzési tabu

187

relmére elkövetett vérfertőző kapcsolati visszaéléseknek (Whelehan, 1985).) Továbbá, a vérfertőzési késztetések ösztönös elnyomásának elmélete nem képes megmagyarázni, hogy akkor miként volt lehetséges az intézményesült inceszt néhány történelmi kultúrában az uralkodói házakban. Peruban az ősi inka birodalomban, a királyi családban – akik Inti napisten leszármazottainak tartották magukat – szabály volt a (fél)testvérek közötti házasság. Az egy apától (de különböző anyáktól) származó testvérek házassága minden bizonnyal azért volt fontos, mert mindketten ugyanahhoz a politikai dinasztiához tartoztak, és a friggyel megerősíthették isteni származásukat és jogukat az uralkodásra. Hasonló gyakorlat vált ismertté az ősi egyiptomi fáraói családban is, ahol vérfertőző házasságok az isteni eredetűnek tulajdonított politikai hatalom konzerválására szolgáltak (Bixler, 1982). A genetikával foglalkozó korai tanulmányok szerint az inceszt tabu segítségével megelőzhető volt a beltenyészet ártalmas hatása. Már régóta ismeretes, hogy az állatok tenyésztésével tulajdonképpen képesek a tenyésztők bizonyos kívánt (előnyösnek tartott) tulajdonságok megnövelésére, illetve a nem kívánt (hátrányos) tulajdonságok csökkentésére azon keresztül, hogy egymással genetikai rokon állatokat párosítanak (beltenyészet). A természetes populációkban az egyedek preferenciája általában a sajátjuktól eltérő genetikai állományú partnerekre irányul, mert az utódok ennek folytán változatos genetikai állománnyal rendelkeznek majd, amely hatékonyabb alkalmazkodást tesz lehetővé a változó környezetben (Aberle és mtsai, 1963). A genetikai sokszínűség hiányában a változó környezethez való alkalmazkodás, túlélés és szaporodás lehetősége beszűkül. A beltenyészet vagy a vérfertőzés biológiai elkerülés elmélete szerint egy több színtéren zajló kihívásról van szó. Például néhány 2000 éves feljegyzésből, amelyek a Római Birodalom időszakából és Egyiptomból származnak, kiderült, hogy a testvérek közötti házasság nem volt szokatlan, az állattenyésztéssel foglalkozó falvakban, ugyanakkor nincs bizonyíték arra, hogy ez a kulturális gyakorlat bármilyen biológiai következményekkel járt volna (Leavitt, 1990). Néhány antropológus egyetért abban, hogy az inceszt tabu létezésének kulturális jelentősége van, mert megőrzi a család integritását és stabilitását, amely segít fenntartani a társadalmi rendszert. Azzal érvelnek, hogy amenynyiben a szexuális kapcsolat nem csupán férj és feleség között megengedett, akkor vetélkedés alakul ki a szexuális partnerért, amely rombolja a család harmonikus működését, és végső soron a társadalmi rend alapjainak megrendülésével jár (Thornhill, 1993).


188

11. Házasság

Az inceszt tabu szerepét, fontosságát és működését valószínűleg akkor érthetjük meg leginkább, ha a társas kapcsolatok szerkezetére gyakorolt hatását vizsgáljuk meg (Weiner, 1978). A közeli rokonok közötti szexuális kapcsolat tiltása valójában az endogámia (csoporton belüli házasság) elleni kulturális szabály, amely nem engedi a csoport tagjai közötti – pl. unokatestvérek közötti – házasodást. Ha a csoport egyben az individuum családját is jelenti, és a társadalom általánosságban tiltja (vagy legalábbis helyteleníti) az endogámiát, akkor ezzel elősegítik az exogámiát, azaz, egy másik (külső) csoportból származó egyénnel kötött házasságot. Abban a társadalomban, amelyben az egyik szinten exigámiát gyakorolhatnak, más szinten működhet endogámia is. Például a Trobriand szigeteken az egyén a saját (származási) csoportján kívülről választ magának férjet vagy feleséget (exogámia), ugyanakkor gyakori, hogy amíg a falun belül található megfelelő szexuális partner, addig az endogámiát gyakorolják (Leach, 1951). Kultúránként igen változó, hogy melyik rokonsági fok tekinthető exogámnak, azaz külső csoporthoz tartozónak, tehát választhatónak. Például azokban a régiókban, ahol a római katolikus egyház hosszú ideig meghatározó intézmény volt, az első unokatestvérek közötti házasság tiltották. Az Egyesült Államokban 32 államban és több európai államban is törvények tiltják az ilyen rokoni viszonyban lévők házasságát, és az emberek általában az gondolják, hogy ennek genetikai gyökerei vannak. Ugyanakkor számos országban világszerte az első unokatestvért kedvező, előnyben részesítendő párként tartják számon (Ottenheimer, 1996). Sőt Grossman (2002) szerint az első unokatestvérek kapcsolatából született gyerekek nincsenek kitéve nagyobb mértékű genetikai betegségek kockázatának, mint az úgy nevezett „normál” párok utódjai (Paul és Spencer, 2008). A kép azért nem teljesen világos, mert az első fokú unokatestvérek közötti rokonsági együttható (0.125) bizonyos vizsgálatok szerint még mindig eléggé nagy kockázatot hordoz, és nagyobb arányban születnek ilyen kapcsolatokból súlyosan beteg gyerekek a normál populációhoz képest (Durham, 1991). A korai antropológusok szerint őseink valószínűleg felfedezték azokat a csoportok közti házasságokkal járó előnyöket, amelyek a személyes barátságokon és csoport szintű szövetségeken keresztül kialakultak. Lévi-Strauss (1969) még egyenes azt gondolta, hogy az exogámia a csoportok közötti politikai szövetségek fenntartására volt fontos, amely kölcsönös védelmet biztosított, és olyan szükséges erőforrások is elérhetővé váltak általa, amelyet egyébként nélkülözni kellett bizonyos csoportoknak. Mindemellett a távoli


A vérfertőzési tabu

189

csoportok tagjai közötti házasságok csökkenthették az erőszakos konfliktusok kialakulásának esélyét is. A házasságot nagyban befolyásolja, hogy az adott kultúrában milyen párosodási rendszer a mérvadó. Monogám (egy nő-egy férfi) házasságról, esetleg többnejűségről, vagy többférjűségről van-e szó. (Ezekről részletesen olvashatunk a Nő, férfi és szex című első fejezetben.)

A házasság evolúciós pszichológiája Míg az antropológusok a házasság lényegének meghatározása miatt különböző definíciókat alkottak, addig az evolúciós pszichológusok viszonylagos egyetértésben azt állítják, hogy a házasság tulajdonképpen egy ki nem mondott szaporodással kapcsolatos szerződést jelent a két fél között (Buller, 2005). Az evolúciós pszichológusok (Daly és Wilson, 1983) egyik alapvető felvetése szerint a házasság bizonyos értelemben kölcsönös elköteleződés feleség és férj között, amely magában foglalja a másik szexuális elérésének jogát (ez gyakran, de nem mindig kizárólagosságot is jelent). Ezért az várható, hogy az ilyen kapcsolat kitart a terhesség, szoptatás és a gyereknevelés időszakában is. Bizonyos értelemben a házasság törvényesíti a gyerekvállaló pár társadalmi státuszát, továbbá azt állítják, hogy ez a kulturális aktus különbözteti meg az emberi házasságokat a többi emlősnél látható tipikus szexuális szövetségektől. Ezt az érdekes koncepciót később számos vizsgálati eredmény is igazolta. Néhány társadalomban azt találták, hogy a közösség addig nem ismeri el a megkötött házasságot, vagy addig nem házasként kezeli a párt, amíg gyerekük nem születik (pl. az Andamán szigeten, vagy Kelet-Nigériában a tiv népcsoportban) (Symons, 1985). Fisher (1992) pedig egy 45 társadalmat felölelő mintán, több millió résztvevő adatait elemezte 1950 és 1989 között. Arra jutott, hogy a gyermektelen házaspárok 50%-kal nagyobb eséllyel váltak el, mint azok, akik egy gyereket neveltek, és kétszer nagyobb volt a válás valószínűsége a két gyereket nevelő házaspárokhoz képest. A három vagy annál több gyereket nevelő párokhoz képest pedig négyszer nagyobb eséllyel váltak el a gyermektelenek. Hasonló eredményről számolt be Betzig (1989), aki világszerte 160 társadalmat tanulmányozott, és azt találta, hogy a válások második leggyakoribb oka a terméketlenség. Ha a házasság valóban a gyerekvállalásról szóló implicit szerződését jelenti, akkor érthető, hogy miért


190

11. Házasság

növeli a kapcsolat felbomlásának valószínűségét a szaporodás sikertelensége. A házasságok felbomlásának leggyakoribb oka világszerte a megcsalás, ami szintén kapcsolatban lehet ennek a szerződésnek a megszegésével. Hiszen a házasságon kívüli szex valójában a reprodukcióhoz vezető aktivitás kihelyezése a kapcsolatból, amely megnöveli mind a házasságon kívüli utód születésének-, mind a házastárs elhagyásának esélyét (Daly és Wilson, 1983). Ugyanakkor a házasságnak ez a fajta evolúciós pszichológiai megközelítése számos kérdést is felvet (Buller, 2005). Ha a házasságot a szaporodásról szóló implicit szerződésként fogjuk fel, meg kell határozni, hogy melyek azok az alapvetően biológiai elemek, amelyekkel ezt a kulturális jelenséget leírjuk. Ha leszámítjuk azokat a kultúrákat, ahol nem tartják érvényesnek a házasságot, amíg gyerek nem születik, akkor milyen státuszban vannak azok a párok, akiknek nem születik gyerekük, pedig jogilag és rituálisan házasságot kötöttek? Vagy mi a helyzet azokkal a párokkal, akik házasságkötésükkor még nem gondoltak gyerekvállalásra, de később meggondolták magukat? Akkor az evolúciós pszichológia szerint egészen (annak ellenére, hogy jogilag házasok) addig nem számít házasságnak a kapcsoltuk, amíg el nem határozzák, hogy szaporodni fognak? Másrészt, mi a helyzet azokkal a párokkal, akik röpke szexuális kapcsolatba kerülnek egymással, és nem is terveznek hosszú távra, együttlétük mégis szaporodáshoz vezet? A szaporodás ténye önmagában házassá teszi az ilyen egyéneket? A házasság implicit szaporodási szerződés koncepciója szerint a szaporodás önmagában nem teszi házaspárrá a partnereket, még akkor sem, ha a reprodukció tudatos döntés volt a kapcsolatban. A házasság ebben az értelemben sokkal inkább egy szaporodással kapcsolatos szövetséget jelent. Egy szövetség alapvető eleme pedig az, hogy a felek elköteleződnek egymás iránt. Wilson és Daly (1993) kölcsönös elköteleződésnek nevezi ezt: elköteleződés a kapcsolat folytatására, a szexuális hűségre, az utódok felnövéséhez szükséges ráfordításra, amely összességében azt eredményezi, hogy a közösség is párként tekint az ilyen szálakkal egymáshoz kötődő egyénekre. Az ilyen elkötelezett kapcsolatokat pedig azért tekinthetjük szaporodással kapcsolatos szövetségeknek, mert az elköteleződés elsődleges célja a reprodukció. Bár a két ember között megkötött házasság személyes döntéseken alapul, a házasság implicit szaporodási szerződés koncepciója mégsem azt állítja, hogy az egyén célja a házassággal a szaporodás (egyéni, pszichológiai szint). Sokkal inkább azt, hogy a házasság feladata a szaporodás (funkcionális, evolúciós szint). Eszerint a házasság azért alakult ki, mert a házaspárok szaporo-


A házasság evolúciós pszichológiája

191

dási sikeressége nagyobb volt, mint azoké a pároké, akik nem éltek egymással házasságban. Tehát ez nem azt jelenti, hogy az összes házas emberben pszichológiai szinten megfogalmazódott a szaporodás célja, vagy azt, hogy a házassággal kapcsolatos törvények mind a szaporodás kinyilatkoztatására jöttek volna létre. Ez csupán azt jelenti, hogy a közösség számára jól felismerhető szexuális és kétszülős szövetségek azért válhattak kulturálisan széles körben elterjedtté, egyetemessé, mert hozzájárultak a reproduktív sikerességhez. Hogyan mehetett mindez végbe? A házasság evolúciójának hagyományos magyarázata abból a tényből indul ki, hogy az emberi újszülött (más főemlős fajokhoz képest is) különösen erősen függ a szülői/gondozói ráfordítástól, és ez a függés hosszú évekig tart (Gould, 1978). Ez azt jelenti, hogy az utód a szülők intenzív gondoskodása és erőforrásai híján képtelen a túlélésre. A legintenzívebb szülői gondoskodás korai időszakát követően pedig a szülői ráfordítás a különböző társas ismeretek átadását is jelenti (például, hogyan sajátítson el komplex ismereteket az élelem megszerzéséről, miként illeszkedjen be sikeresen társai közé, hogyan vetélkedjen velük az erőforrások és partnerek megszerzéséért, és miként tartsa meg azokat, stb.) (Bereczkei, 2010). Mivel a viszonylag nagyméretű emberi agy arra adaptálódott, hogy információkat tároljon a tárgyi és társas környezetről, a hosszúra nyúlt fejlődés alatt (amely a serdülőkör végéig számos információ felhalmozását jelenti), a szülői instrukciók kulcsfontosságúak az alapjártasságok elsajátításában. A hagyományos evolúciós magyarázat szerint tehát azok, akik kétszülős gondoskodásban részesültek, az átlagosnál nagyobb arányban éltek túl és szaporodtak, mint azok, akik (pl. az apa dezertálása következtében) csak anyai gondoskodást kaptak. A szaporodással kapcsolatos nemenként eltérő stratégiák az ember esetében is meglehetősen különböznek a nők és a férfiak között (részletesen a Párválasztás és evolúció című fejezetben olvashatunk erről). Ez azt jelenti, hogy míg a nők energetikai szempontból sokkal inkább elköteleződnek egy utód „létrehozásában”, mint a férfiak (pl. a kilenc hónapig tartó terhesség, szoptatás időszaka), addig a férfiak számára az utód „előállításába” fektetett energia ennek csupán töredéke. Ezért felmerül a kérdés, hogy milyen evolúciós előnye származhatott a férjnek a házasságból. Az ősi nő szempontja érhető, hiszen ezzel a szövetséggel segítséget kaphatott a gyermekgondozásban elköteleződött partnerétől, házastársától. A kétszülős gondoskodás például a születések közötti időtartam csökkentésén keresztül is képes volt az utódszám növelésére. Milyen „haszna” lehetett mindebből a férjnek? Miért


192

11. Házasság

választhatták az ősi férfiak tömegesen az egy partner melletti hosszú távú elköteleződést ahelyett, hogy inkább minimális elköteleződéssel és szülői ráfordítással minél több nőt próbáljanak meg elcsábítani és teherbe ejteni? Az egyik hagyományos evolúciós pszichológiai válasz minden bizonnyal az, hogy az apai (kétszülős) gondoskodás növelte az utódok túlélési valószínűségét, az apák által elhagyott gyerekekéhez képest. Tehát a férfiak az apai ráfordításon keresztül növelték teljes genetikai rátermettségüket a következő generációban. A másik tradicionális válasz megértéséhez fel kell idéznünk (például a Hűtlenség és féltékenység című fejezetben), hogy az evolúciós döntések egy fitnesz költség-nyereség kalkuláció figyelembe vételével alakulnak, és ez alól a szülői ráfordítás sem kivétel. A szülői ráfordítás valójában igen energiaigényes tevékenység, hiszen többek között élelem-megosztást, védelemnyújtást is jelent, és jelentős időt von el a további párzások realizálásától (udvarlás, vetélkedés, tetszés, stb.). Evolúciós értelemben az ősi férfi nézőpontjából szemlélve a dolgot, adaptív döntést kellett hozni, hogy az időt és energiát egy utód gondozására és védelmére fordítsa-e ahelyett, hogy egy másik utódot hozzon létre. Ez a ráfordítás viszont csak akkor térült meg, ha a férfi a saját gyerekét nevelte, hiszen ennek hiányában elveszíthette genetikai képviseletét a következő generációban. A házassággal együtt járó párkapcsolati elköteleződés adaptív választ jelenthetett az apaság (paternitás) problémájára. Ennek segítségével a férfiak maximalizálni tudták saját apaságuk valószínűségét, hiszen a házas életformával járó együttéléssel hatékonyan ellenőrizhették a nők szexuális elérésének kizárólagosságát. Hawkes, Rogers és Charnov (1995) azonban azt találta, hogy valószínűleg mindkét érvelés téves lehet. A kutatók néhány (játékelméleten alapuló) modell segítségével levezették, hogy milyen szaporodási sikerrel járhat, ha egy férfi az erőforrásait az utódai gondozására fordítja szülői gondoskodás formájában, és milyen, ha annyi nővel alakít ki szexuális kapcsolatot, amenynyivel csak tud. Valamennyi modell azt mutatta, hogy a férfi szülői ráfordítással elért szaporodási nyeresége csak töredéke a párzás maximalizálásával elért szaporodási nyereségnek. A legérdekesebb eredményt azonban akkor kapták, amikor egy olyan populációt modelleztek, ahol a férfiak elkötelezett párkapcsolatban élnek, és a férfiak apasági valószínűsége viszonylag magas (ami jelentős apai ráfordítással jár együtt). Ugyanis ebbe a populációba olyan „csaló” férfit helyeztek, aki nem mutat szülői ráfordítást, hanem minden erejével férjes asszonyok elcsábításán munkálkodik, és egyetlen utódjának a sorsa sem érdekli. Ehelyett az apai ráfordítást az utódok a felszarvazott fér-


A házasság evolúciós pszichológiája

193

jektől kapják meg. A kutatók azt vizsgálták, hogy vajon „megéri-e” ebben a közegben a promiszkuus stratégia alkalmazása. Mivel a csalók szaporodási nyeresége messze meghaladta a hűséges férjek szaporodási nyereségét, a csalók elszaporodtak a populációban. Egyre többen váltottak ilyen stratégiára. A megváltozott helyzet kikényszerítette, hogy a férjek több időt szánjanak feleségük őrzésére, hogy megelőzzék a felszarvazással járó fitnesz-veszteséget. Ez azonban azzal járt együtt, hogy kevesebb lett az apai szülői ráfordítás és csökkent a populációban a gondoskodó apai viselkedéssel elérhető szaporodási sikeresség. Egyszerűen nem érte meg ezt a stratégiát követni, és egyre több lett a csaló, promiszkuus stratégiát követő férfi, ami a szülői gondoskodás általános csökkenését eredményezte. Hawkes és kollégái (1995) szerint tehát még egy olyan populációban is kevéssé fokozható a férfiak szaporodási sikeressége az apai ráfordítás növelésével, ahol az apaság kérdése biztos. Azaz, evolúciós történelmünk során a férfinak valószínűleg nem származott genetikai nyeresége a házasságból, illetve a gyerekek neveléséből. Ha a kutatónőnek és munkatársainak igaza van, akkor vajon milyen evolúciós okok állhatnak a házasság kialakulásának hátterében? Miért „érte meg” a férfinak támogatni a házasság intézményét? Két evolúciós pszichológus, Smuts és Gubernick (1992) szerint a férfi szülői gondoskodását a szexuális szelekció alakította ki, mégpedig úgy, hogy a nő előnyben részesítette a párválasztás során azt a férfit, akik képes volt és akart támogatást nyújtani a gyermekgondozásban. Tehát a nő azért választotta a gondoskodó férfit, mert ennek segítségével növelhette utódai túlélési és szaporodási esélyeit. De a férfi miért vált gondoskodóvá? Mert a gondoskodás ellenében a férfinak folyamatos lehetősége nyílt a szexuális érintkezésre, amely egyben kedvezett az utódokkal kapcsolatos apasági valószínűség növelésének is. Tehát ezen elmélet szerint a férfi hosszú távú szülői elköteleződése nem azért alakult ki, mert a gondoskodás által megnőtt az utód túlélési valószínűsége, amely közvetlenül emelte a férfi teljes rátermettségét. Sokkal inkább a nőtől (az utódgondozásért cserébe) megszerzett magasabb paternitási bizonyosság miatt érte meg a férfinak az utódokba fektetni. Röviden: a férfiak szülői elköteleződése és a gondoskodás képessége nem csupán a szülői törekvéseinek egy fajtája, hanem a párzási törekvések részeként fejlődött ki. Ezért Smuts és Gubernick (1992) szerint a házasság evolúciója jól magyarázható a párzási törekvések elméletével. A kutatók úgy képzelik el ezeknek az evolúciós erőknek a munkálkodását az ősi férfiban és nőben, mintha valamilyen alku köttetett volna közöttük. Eszerint a fitnesz


194

11. Házasság

nyereség tulajdonképpen egyfajta mellékterméke a férfi szülői gondoskodás evolúciójának, de nem a végső (ultimatív) oka. Tehát ez a megközelítés kissé más színben tünteti fel a házasság evolúciós eredetét, mint a többi, tradicionális evolúciós pszichológiai magyarázat. Hagyományosan úgy tartják (Buss, 2000), hogy a nők veleszületett preferenciával rendelkeznek az erőforrásokkal rendelkező férfi iránt, aki képes megszerezni, felhalmozni és megosztani ezeket a forrásokat (az ún. domináns, vagy magas státuszú férfiak). Ugyanakkor Smuts és Gubernick (1992) azt állítja, hogy a nők hosszú távú párválasztáskor azokra a jelzésekre érzékenyek inkább, amelyek előre vetítik, hogy a férfi képes sok időt a gyerekkel és a családdal tölteni, nem pedig az otthontól távol, az erőforrások megszerzésével foglalkozik, hogy a nap végén fáradtan térjen haza. Ezért a házasság evolúciójáról alkotott elméletük nagyon közel áll a párválasztási preferenciák elméletéhez (Buss és Schmitt, 1993). A házasság evolúciós értelméről szóló elméletek valószínűleg közelebb visznek az olyan házasságok kialakulásának megértéséhez, amelyek (kölcsönös) párválasztáson alapulnak. Azonban az emberi történelem során számos olyan kultúrával találkozhattunk (és találkozhatunk ma is), ahol a házasság nem az egyén választásán alapult, hanem a szülők döntése határozza meg. Ezekről az elrendezett házasságokról szól a fejezet további része.

Elrendezett házasság: a szülői választás modellje Fajunk esetében a sikeres szaporodás a párkapcsolatra (párzásra) kész partner kiválasztásától is függ. A partnerek nem csak a génjükkel, hanem jelentős anyagi (pl. pénz, élelmiszer), és nem anyagi (pl. támogatással és védelemmel a harcokban és vitákban, pszichológiai támogatással) is hozzájárulnak a túléléshez és a szaporodáshoz szükséges források megszerzéséhez. Mivel a párválasztással kapcsolatos döntések komoly következményekkel járnak, a szülők rendszerint megpróbálják irányítani gyermekeik párkapcsolati elhatározásait. Ez a szülői szándék különösen az iparosodás előtti kultúrákban sikeres. Egy vizsgálat szerint (Apostolou, 2007b), amelyben 190, napjainkban működő vadászó-gyűjtögető társadalmat vetettek egybe, kiderült, hogy többségükben a párkapcsolatok elsődleges módja az elrendezett házasság, és csak néhány olyan kultúra volt, ahol a házasságot szabad párválasztás és udvarlás előzte meg. Számos jelenlegi mezőgazdaságra és pásztorkodásra


Elrendezett házasság: a szülői választás modellje

195

épülő társadalomban találtak hasonló mintázatot, amelyekben az elrendezett házasság volt a tipikus (Apostolou, 2010b). Mivel a modern iparosodás előtti társadalmak ebben a kérdésben hasonlítanak az ősi kultúrákra Lee és Devore (1968) úgy érvelt, hogy a szülői választás is fontos szexuális szelekciós erő lehetett az ember evolúciós történelme során (Apostolou, 2007b, 2010b). Ez az érvelés, bár elfogadható, csak elméleti következtetésen alapul és nincsen bizonyíték rá. Az ősi múltból származó írásos feljegyzések híján a kutatók csak a jelenlegi vadászó-gyűjtögető társadalmak vizsgálatával próbálhatják ellenőrizni ezt az elméleti felvetést. Ez azonban mégsem ugyanaz, mintha az őskori kultúrák életkörülményeinek vizsgálata alapján vonnának le következtetéseket, így csak közvetett bizonyítékként értelmezhető. A szülők és utódaik genetikailag nem azonosak, így a párválasztás tekintetében nem azonosak az érdekeik, sőt, bizonyos helyzetekben ellenérdekeltség is kialakulhat közöttük (Apostolou, 2008; Trivers, 1974.) Például a szülők és gyerekeik közötti kapcsolati hányados 0,5, de a nagyszülők és unkáik között már csak 0,25. Ez azt jelenti, hogy az egyén génkészletének 50%-ka átadódik az utódba (a másik 50% a partnertől származik), viszont a partner családtagjainak génjei csak 25%-ban közösek az utódéval. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy az emberek érzékenyebbek a potenciális partner genetikai minőségének jelzésére a párválasztáskor, mint annak rokonságáéra (Buunk Park és Dubbs, 2008; Perilloux, Fleischman és Buss, 2011). A párválasztással kapcsolatos szülő-utód közötti konfliktus lényege, hogy a szülő attól tarthat, gyereke olyan partnert választ, aki nem segít neki abban, hogy a szülő genetikai képviseletét maximalizálja. Ezért a törzsfejlődés során evolúciós nyomás nehezedett arra, hogy a szülők ellenőrzésük alatt tartsák utódaik szaporodással kapcsolatos párválasztási döntéseit. Viszonylag hosszú ideig kell a szülőknek az utóddal törődni, amíg az eléri a túléléshez szükséges önállóságot és a szaporodáshoz szükséges életkort, és az a tény, hogy a szülő fizikailag általában erősebb gyerekénél, lehetővé teszi, hogy a szülők kontrollálják gyerekük párkapcsolati választásait (Apostolou, 2007b). Mivel (az emlős stratégia értelmében) a nők energetikailag többet fektetnek az utód létrehozásába, mint a férfiak, ezért ökológiai szempontból a nőket olyan evolúciós erőforrásként is felfogatjuk, amelyhez a férfiak szeretnének hozzáférni (Trivers, 1974). A szülők pedig azon keresztül, hogy kontrollálják gyerekeik párkapcsolatait (szexualitását), ezt az erőforrást is ellenőrzésük alatt próbálják tartani. A serdülőkorú lányok szülői felügye-


196

11. Házasság

letének enyhítése olyan súlyos következményekkel is járhatott, mint a nem kívánt utód születése (Perilloux, Fleischman és Buss, 2008). Ennek megfelelően a lányok szülői felügyeletére minden tradicionális kultúrában nagyobb hangsúly esik, mint a fiakéra, amelyet megkönnyít az a tény is, hogy a lányok általában fizikailag gyengébbek, mint a fiúk. A szülői választásban is mérhető egyfajta nemi különbség: az apák hajlamosabbak gyerekük párválasztásának kontrollálására, mint az anyák. Ebben valószínűleg szerepet játszik a férfiak nagyobb fizikai ereje, a politika intézménye és a fegyverhasználat, amely a hagyományos kultúrákban mind-mind eszközként szolgál, hogy a férfiak befolyásolhassák gyermekük párválasztását. Sokkal inkább, mint a nők. A párválasztás feletti szülői ellenőrzés azonban nem lehet teljes mértékű. A szülők nem képesek mindig sikeresen őrizni gyereküket, és kontrolljuk csökkenhet, ahogy öregszenek és elgyengülnek, illetve, amint a gyerek idősebb, fizikailag is erősebb és függetlenebb lesz. A Homo nemzetség még csak kb. kétmillió éve jelent meg, és őseink kb. 10.000 évvel ezelőttig kisméretű, nomád törzsekben, csoportokban éltek főként vadászó-gyűjtögető életmódban (Lee és Devore, 1968). Ezt követően egyfajta mezőgazdasági forradalom ment végbe, amely együtt járt a letelepedett életmód megjelenésével és elterjedésével, amely hatással volt az emberi populáció többségére. Ettől kezdve a megélhetés főként az állattenyésztéstől és a növénytermesztéstől függött, a falvak korlátozott lélekszámú településszerkezete mellett kialakult a több ezer, vagy több millió háztartásnak helyt adó város. Emellett olyan gazdasági változást hozó intézmények is kialakultak, mint az egyház és a pénz (Bellwood, 2004). Az ember viszonylag lassan szaporodott, az elmúlt 10.000 évben nagyjából 400 generáció született (Irons, 1998). Az állatok megfigyelésén alapuló vizsgálatok azt mutatják, hogy a 400 generáció több mint elegendő egy jelentős evolúciós változás kialakulásához. Például fogságban tartott ezüstrókáknál, amelyeket szelídségre neveltek, és 30 generáció óta emberközelben éltek, csóválták a farkukat, amit korábban nem tettek (Trut, 1999). A Galápagosz-pintyek csőrének mérete a szárazság miatt pedig már egy generáció után is képes volt megváltozni (Weiner, 1995). A környezeti tényezők változása tehát olyan evolúciós nyomásként is felfogható, amelynek hatására genetikai átalakulás is végbe mehet a szervezetekben (Fisher, 1958). Az említett mezőgazdasági forradalom valószínűleg ilyen drámai környezeti változást jelenthetett fajunk számára, amely újfajta szelekciós erőként hatott az élő szervezetekre. A megfelelő táplálékellátottság következtében megnőtt


Elrendezett házasság: a szülői választás modellje

197

a mutációk generációnkénti lehetősége, amely a népesség robbanásszerű növekedésével új génváltozatok elterjedésének lehetőségét hordozta magában. Elkezdődött egy viszonylag gyors evolúciós átalakulás (Hawks, Wang, Cochran, Harpending és Moyzis, 2007). Ezt a feltételezést számtalan kutatási eredmény támasztja alá, amely bemutatja, hogy az emberi evolúció felgyorsult a legutóbbi 10.000 évben, a földtörténeti holocén korban (Cochran és Harpending, 2009; Kelley és Swanson, 2008; Meisenberg, 2008; Neilsen, Hellmann , Hubisz, Bustamante és Clark, 2007). Az elmúlt 10.000 évben különösen fontos változások mentek végben az emberi viselkedésben, amelyek tanulmányozása közelebb vihet bennünket az emberi elme kialakulásának történetéhez, azaz működésének minél pontosabb feltérképezéséhez és megértéséhez.

Szülői választások a történelmi társadalmakban Ahhoz, hogy megértsük a szülői választás jelentőségét az utódok házastársának kiszemelésében, valószínűleg át kell tekintenünk azokat a hatásokat, amelyek az utóbbi évezredekben fajunk életmódjában bekövetkeztek. A szülői választás modellje szerint a vadászó-gyűjtögető életmód átalakulása a földművelés-pásztorkodásra mintegy magával hozta, hogy a szülőknek nagyobb mértékű ellenőrzésre nyílt lehetőségük gyermekük párválasztásával kapcsolatban. Ez főként azért alakulhatott így, mert a mezőgazdálkodással foglalkozó társadalmakban élők jelentősebb anyagi javakat tudtak felhalmozni (mint a vadászó-gyűjtögető kultúrákban), és a házasulandó fiatal engedetlenségével az így örökölhető vagyon sorsa is kockán forgott. Mivel az örökösödés alapvető fontosságú volt ezekben az agrártársadalmakban, az örökösödési jog manipulálásának hatékony módja lehetett a párválasztás, azaz a házasságok irányítása (Apostolou, 2011a). Természetesen a szülők saját vagyonuknál többet is kockáztattak azzal, ha gyermekük engedetlen volt. Például elképzelhető, hogy egy vonzó, magas párértékkel rendelkező lány (aki rendelkezett az egészségesség és termékenység fenotípusos kulcsaival) megszökött egy jóképű, de szegény férfival, ahelyett, hogy a szülők által elrendezett házasságot kötött volna egy nem annyira vonzó, de gazdag férfival (aki birtokolja az alapvető erőforrásokat, pénzt, állatot, földet, stb.). Ebben az esetben a szülők nem csupán a gazdag


198

11. Házasság

férj vagyonához való hozzáférést veszíthették volna el, hanem számolniuk kellett azzal is, hogy a jóképű, ugyanakkor szegény vejük esetleg éppen az ő vagyonukra vet szemet. Tehát az utódok párkapcsolati döntéseinek szülői kontrolljára erős szelekciós nyomás nehezedett ezekben a történelmi társadalmakban (Apostolou, 2010c). Sőt, az effajta szülői felügyelet elsősorban a lánygyermekekre irányult, akik – emlős szaporodási stratégiánk miatt – szűkös reproduktív erőforrásnak bizonyultak. Az apák nagyobb testi erejük miatt jobban érvényesíteni tudták a szülői kontrollt, mint az anyák, hiszen hagyományosan ők kezelték a fegyvereket is. A pásztorkodó-földművelő kultúrákban – összehasonlítva az ősi vadászó-gyűjtögető társadalmakkal – felértékelődött a férfiak jelentősége a nőkhöz képest. Emellett az agrártársadalmakban a lényegesen több, felhalmozható erőforrás olyan csoportok közötti konfliktusok forrásává vált, amelyben a cél a másik csoport erőforrásai feletti kontroll megszerzése. Ennek érdekében nagyobb hangsúly helyeződött a fegyverhasználatra és a háborúzásra (pl. Spártában), amely lehetővé tette, hogy a társadalmon belül a férfiak magasabb státuszt és hatalmat birtokoljanak, mint a nők. Mindez abba az irányba mutatott, hogy a családokban a döntéshozatal a férfiak kezében összpontosult. Amikor Apostolou (2010c) tizenhat történelmi társadalmat elemzett a szülői választás modelljének szempontjából, azt találta, hogy a szülők valóban erős befolyást gyakorolnak gyermekeik házassági döntéseire. Ez a kontroll kifejezettebb volt az apák esetében, mint az anyáknál, és erősebbnek bizonyult a lánygyermekeknél, mint a fiúknál. A szülői kontrollnak természetesen több formája is van. További vizsgálatokból az is kiderül, hogy a mai jóléti társadalmakban a szülők későbbi életkorban tartanák megfelelőnek gyermekük (különösen lányaik) házasságát és szexuális tapasztalatszerzését, mint azt gyermekük szeretné (Apostolou, 2010d). Egy újabb vizsgálatban tizenkét különféle szülői manipulatív taktikát is azonosítottak, amellyel a modern ipari társadalmakban élő szülők eredményesen befolyásolják gyermeküket és annak partnerét (Apostolou, 2013). Az egyik nyilvánvaló manipulációs taktika (amelyet „kivel kéne házasodnod”-nak neveztek el) alkalmazásánál a szülők értékelik gyermekük partnerét. Pozitív visszajelzést adnak róla, ha az illető megfelel elvárásaiknak (pl. „ha hozzámész ehhez a gazdag fiúhoz, mindened meglesz az életben, amit csak szeretnél”), és negatívat, ha az illető nem egyezik elképzeléseikkel (pl. „már vannak gyerekei az előző házasságából, és a fele fizetése arra fog menni”). Egy másik


A szülői választások a történelmi társadalmakban

199

manipulációs taktika az ún. „gardírozás”, amelynek a lényege, hogy a szülők megelőzzék gyermekük kapcsolatának elmélyülését egy esetleges nemkívánatos partnerrel. Ilyenkor a szülők rendszerint csatlakoznak gyermekükhöz különböző társas eseményeken, amelyek alkalmával megfigyelik gyermekük barátját vagy barátnőjét, sőt gyakran kémkednek az illető után, és telefonbeszélgetéseket hallgatnak le, vagy levelezéseket olvasnak el. Az sem ritka, hogy más családtagokat vagy barátokat kérnek ilyen „kémkedésre”, akik jelentenek nekik megfigyeléseikről. Ennél talán még erősebb taktika a „gátlástalanság”, amelynek elsődleges célja a nemkívánatos partner reputációjának aláásása. Ilyenkor a szülők nem riadnak vissza attól sem, hogy hazugságokkal próbálják negatív színben feltüntetni a partner viselkedését, jellemét (pl. „amikor nem voltál itthon, láttuk őt egy másik férfival”). A legközvetlenebb manipulációs taktika talán a „kényszerítés”, amelynek lényege, hogy a szülők gyakran megfenyegetik gyermeküket, ha az nem szakít az általa választott, de a szülők számára nem kívánatos partnerrel. Ilyenkor a szülők kilátásba helyezik gazdasági támogatásuk visszavonását, vagy érzelmileg zsarolják gyermeküket. A házasság evolúciós eredetének tehát számos magyarázatával találkozhatunk, amelyek talán segítenek megérteni, hogy milyen szerepet töltött be a párkapcsolatoknak e formája az emberré válás során, illetve az utóbbi néhány évezredben. Milyen pszichológiai kérdéseket vet fel a házasság intézménye a mai modern társadalmakban? Fontos-e a házasság egyáltalán a bejegyzett élettársi kapcsolatok korában? Erről szól a fejezet utolsó része.

A házasság problémái a modern társadalmakban Bár két ember intim kapcsolata első látásra valóban „magánügynek” tűnhet, azt, hogy miként vélekedünk erről, mit tartunk fontosnak a párkapcsolatban, nagyban befolyásolja a közösség normája, hiedelemvilága – egyszóval a kultúra, amelyben élünk. A modern liberális demokráciákban (amely főként Észak-Amerika, Ausztrália és Európa államaira jellemző) a házasság intézménye átalakulóban van a korábbi évszázadokhoz képest. Számos tényező hatására (pl. a XIX. és XX. század filozófiai irányzatai, társadalmigazdasági folyamatai) gyökeresen megváltozott az, amit korábban például a családról, a párkapcsolatról, vagy a nemi szerepekről gondoltak az emberek.


200

11. Házasság

Miközben a modern társadalmakban a párkapcsolatokra rendkívüli hangsúly helyeződik az egyén életében, sőt a vizsgálatok szerint a nyugati ember számára a boldogság egyik szinonimája a harmonikus párkapcsolat, paradox módon a házasságkötések száma ezekben az országokban évről-évre csökken. Vajon milyen pszichológiai feladatokat ad az egyén számára a házasság problematikája? Mivel a házasság nagyban hasonlít a Buss és Schmitt (1993) által felvetett párválasztási stratégiák elméletében leírt hosszú távú párkapcsolati kontextushoz, ennek alapján tekintjük át, hogy a házasság kérdése milyen pszichológia problémákat vet fel. Az első kérdéskör a megfelelő partner kiválasztásával foglalkozik. A hosszú távú elköteleződésre képes és hajlandó partner megtalálásával. Ez azt jelenti, hogy az egyénnek ki kell tudnia választani a lehetséges – és számára vonzó – partnerek közül azt (azokat), aki(k) megfelel(nek) a kritériumoknak. A párkapcsolati elköteleződés felmérése általában az adott kultúra által előírt módon, az udvarlási rituálé keretében történik. Ennek evolúciós funkciója pedig éppen a másik állhatatosságának, megbízhatóságának, szexuális hűségének, lojalitásának tesztelése (Penke, & Asendorpf, 2008). Természetesen ezek nem feltétlenül tudatosodnak a partnerekben, az udvarlás során (a randik alkalmával, az együtt járás, esetleg összeköltözéssel járó együttélés időszakában), hanem inkább érzések formájában köszönnek vissza. Ezek segítségével az egyén képet kaphat arról, hogy milyen mértékben illeszkednek egymáshoz partnerével, milyen az összhang közöttük, milyen a párkapcsolati szerepmegosztás (pl. rugalmasan vagy mereven kezelik a nemi szerepeket), amelyek előre vetíthetik a felek későbbi párkapcsolati karrierjét. A hosszú távú kapcsolat másik fontos kérdése – miután tudja az ember, melyik potenciális partnerrel kerülne szívesen közelebbi kapcsolatba – hogy vajon fel tudja-e kelteni az egyén az általa vágyott partner párkapcsolati érdeklődését, tetszését? Ez azt jelenti, hogy aki – amellett, hogy tudja, mit keres egy partnerben – még saját párkapcsolati értékével is tisztában van, az könnyebben tud érvényesülni a „párválasztás piacán”, mint a saját magát alul-, vagy túlértékelők (Buss, 1988b). Bár meg kell jegyezni, hogy a tradicionális nemi szerepeknek megfelelő beállítódású, de ellentétes önértékelési problémákkal rendelkezők gyakran találnak egymásra. A magában nagyon bizonytalan, saját sorsáért felelősséget nehezen vállaló, a szerepléstől viszszariadó (önmagát alulértékelő) nő és a gátlástalan, mindenről véleménynyel rendelkező és azt valamennyi helyzetben kinyilvánító, irányító típusú


A házasság problémái a modern társadalmakban

201

(önmagát túlértékelő) férfi kapcsolata egyfajta komplementer módon is működhet. Mindenesetre a házasság alapvető pszichológiai kérdése, hogy képes-e az ember megszerezni azt a partnert, akivel ilyen típusú kapcsolatot alakíthat ki. Mivel napjainkban a mi kultúránkban nem a szülők választanak gyerekeiknek házastársat (tehát nem is rajtuk múlik a házasság sikere), ezért viszonylag nagy felelősséget vállalnak azok, akik nyilvánosan megvallják egymás iránti elköteleződésük szándékát, és esküt tesznek. A házasság következő párkapcsolati problémája a partner megtartása (Campbell & Ellis, (2005). Tágabb értelemben itt arról van szó, hogy az idő múlásával miként lehet folyamatosan megújítani egy kapcsolatot úgy, hogy abban mindketten jól érezzék magukat. Számos nehézség adódhat a közös szokások kialakításából, a másik eltérő ritmusának tolerálásából és a felek eltérő ütemű pszichológiai fejlődéséből, amelyek mind próbára teszik a házastársak konfliktuskezelési képességét. A családi életciklus modell szerint a (házas)párok folyamatosan kríziseket élnek át, ahogy a gyerekeik felnövése során újabb és újabb családi életciklusba kerülnek, amelyben periódusonként más-más szabályrendszer szerint kell élniük (Lansing & Kish, 1957). Azok a házaspárok, akik nyitottabbak erre a folyamatos változásra és még örömöt is találnak az együttlétben, nagy valószínűséggel együtt maradnak, akik nem képesek alkalmazkodni a megváltozott helyzetekhez, szakítanak és elválnak. Szűkebb értelemben a partner megtartása olyan viselkedési stratégiákat jelent, amely alkalmazásával az egyén valóban el tudja érni, hogy partnere észrevegye gondoskodását, szeretetét, ráirányuló figyelmét. Természetesen ide tartozik a féltékenység is (amelyről a Hűtlenség és féltékenység című fejezetben olvashatunk). Mivel az elmúlt évszázadokban átalakult a házasság definíciója (kölcsönös, romantikus szerelmen alapuló választáson nyugszik), a házastársakkal kapcsolatos elvárások is merőben átalakultak. Manapság a partner több mint egy olyan mellénk beosztott, vagy választott (munka)társ, akivel közösen kell vinnünk a család, a háztartás és gyerekek dolgait, és ha a szüleink jól választottak nekünk, akkor talán kedvelhető ez a társ. Manapság elvárjuk az általunk választott partnertől, hogy legyen megértő, elfogadó velünk, támogasson bennünket, ha bajban vagyunk, legyen szórakoztató, akivel jó együtt kikapcsolódni, legyen szenvedélyes szexuális partner, akivel kielégítő nemi életet élhetünk. Továbbá, legyen jó szülőtárs, aki megbízható, és akivel szeretetteljes családi harmóniát teremthetünk a gyerekeink számára. Valamint legyenek hasonló céljai, vágyai, tervei, amelyek beleillenek a saját


202

11. Házasság

életutunkba. Olyan valaki legyen, akivel meg lehet jelenni mások előtt, akire mások is vágynának, de akire büszkék lehetünk, hogy a mi partnerünk, hiszen ettől még értékesebbnek érezhetjük magunkat. Olyan legyen, aki hűséges, de elég szabadságot, személyes fejlődési lehetőséget és emberi tartást ad nekünk. *

*

*

Ebben a fejezetben a házasság evolúciós gyökereiről olvashattunk. Áttekintettük, hogy ennek az alapvetően kulturális rítusokon megvalósuló társas szövetségnek milyen lehetséges adaptív magyarázatait írták le a kutatók. A témával foglalkozó szakemberek ugyanis azt feltételezik, hogy a törzsfejlődés során a párkapcsolati és szexuális elköteleződésnek ez a formája nagyban hozzájárult a szaporodási sikerességhez, illetve a túlélő utódok nagyobb számához. Így a történelem előtti időkben, amikor a népesség expanzióját nem korlátozta olyan mértékben a globális erőforrások hiánya, mint napjaink nyugati társadalmaiban, a házasság elterjedése valóban együtt járhatott fajunk túlélésével. Ez a fajta magyarázat pedig talán segít megérteni, hogy a jóléti társadalmakban miért egyre kevésbé fontos a házasság a fiatal generációk számára, és hogy ez milyen típusú kapcsolati problémákhoz vezet a hétköznapokban. További olvasmányok: Bereczkei, T. (2010). Evolúciós pszichológia. Budapest, Osiris Kiadó. Csányi, V. (1999). Az emberi természet. Budapest, Vince Kiadó. Csányi, V. (2006). Az emberi viselkedés. Budapest, Sanoma Kiadó. Passingham, R. E. (1988). Az emberré vált főemlős. Budapest, Gondolat Kiadó.

Szex es lelek  
Szex es lelek  
Advertisement