Page 1

„Merry kalandjai magukkal ragadják az olvasót, és nem eresztik.” St. Louis Post-Dispatch „A szex, az erôszak és a mágia kiélezett ötvözete, ami egyszerre felkavaró és szórakoztató.” Library Journal „Hamilton köny­vei ero­ti­ku­sak és dé­mo­ni­an bor­zon­ga­tó­ak. Sze­xi, szó­ki­mon­dó és ma­ró­an iro­ni­kus stí­lu­sa ma­gá­val ra­gad­ja az ol­va­sót, és nem eresz­ti egye­di vi­lá­gá­ból. Hamil­ton tör­té­net­me­sé­lé­se egyet­len szó­val jel­le­mez­he­tô: hi­bát­lan.” Jayne Ann Krentz „Soha nem olvastam nála termékenyebb képzeletû szerzôt.” Diana Gabaldon „Sistereg… Emlékezetes karakterek és csípôs humor teszi élvezetes, sikamlós élménnyé.” Publishers Weekly „A fantasztikus irodalom legrészletesebben, legötletesebben és nagy szeretettel megformált faerie társadalma; a Meredith Gentry-sorozat különlegessé érlelôdött.” San Jose Mercury News „Hamilton könyvei kihagyhatatlanok.” The Denver Post


A szer­zô ed­dig meg­je­lent mûvei az Agave Könyvek gondozásában:

Merry Gentry-sorozat: Árnyak csókja Az alkony ölelése A holdfény csábítása Az éjfél simogatása Misztrál csókja Fagyos érintés Elnyel a sötétség Anita Blake-sorozat: Bûnös vágyak A nevetô holttest A kárhozottak cirkusza Telihold kávézó Véres csontok Gyilkos tánc Égô áldozatok Sápadt hold Obszidián pillangó Leláncolt nárcisszusz Égkék bûnök Lidérces álmok Haláltánc A harlekin Fekete vér Fogat fogért Végzetes flört Micah Ezüstgolyó


Laurell K. Hamilton: Divine Misdemeanors Copyright © Laurell K. Hamilton, 2009 Hungarian translation © Hodász Eszter, 2013 A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Laurell K. Hamilton: Divine Misdemeanors Ballantine Books, New York, 2009 Fordította: Hodász Eszter

ISBN: 978 61 5527 236 3 Agave Könyvek Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót tervezte: Demeter Zsuzsa A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba Szerkesztô: Rácz I. Péter Korrektor: Boncz Éva Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. 2013-ban – Felelôs vezetô: Pogány László igazgató Mûfaj: fantasy


Jonathonnak – téged nem tudtalak volna kitalálni, mert amíg nem találkoztunk, nem tudtam, mennyire szükségem van rád. Nincs vers, mi leírhatná a meglepetést és meghittséget, mikor átölellek.


Köszönetnyilvánítás

Ezt Carrie-nek kell megtennem, aki velem együtt élte át a könyvben az „oly sötét harmincat”, és másnap mégis bejött dolgozni. Meg kell még köszönnöm a sok bukkanót az úton, amelyek ezen könyvhöz vezettek, mert miként születhetett volna meg az a sok jó a rossz nélkül? De azért, fiúk, legközelebb nem lehetne kissé simább az utunk?


1. fejezet

Az eukaliptusz illata mindig Dél-Kaliforniára emlékeztet. Otthonomra, távol az otthonomtól, de mától lehet, örökre egybefonódik a vér szagával. Ott álltam, miközben a furcsán forró szél a magasban lebegô falevelek között zúgott. Lábamra csavarta nyári ruhámat, és vállamig érô fürtjeimet a fejem körül skarlátvörös hálóként lebegtette. Két marokra fogtam a hajamat, hogy megnézhessem, bár lehet, jobb lett volna, ha nem látok semmit. A gumikesztyû húzta a fürtjeimet. Nem a kényelemért, hanem azért kellett felvennem, hogy ne szennyezzem be a helyszínt. A magas, világos törzsû fák majdnem tökéletesen körbefogtak minket. A testek a természet alkotta kör közepén hevertek. Az eukaliptuszfák fûszeres illatának majdnem sikerült elnyomnia a vér bûzét. Ha a testek emberi felnôtt méretûek lettek volna, akkor az eukaliptusznak esélye sem lett volna, de nem embernagyságúak voltak. Az ô léptékükkel nézve picik, annyira apró, babanagyságúak; egyik holttest sem lehetett harminc centiméternél magasabb, és némelyikük még a tíz centimétert sem érte el. Ott feküdtek a földön, ragyogóan színes pillangó- és molylepkeszárnyuk, akárha szárnyalás közben megdermedve. Halott kezük fonnyadt virágokat szorongatott, mintha egy vidám játék fordult volna rémmesébe. Mint egy rakás törött Barbie baba, de azok soha nem tudnának ennyire életszerûen, tökéletes testtartásban feküdni. Kislány koromban bármennyire is igyekeztem ôket így beállítani, végtagjaik merevek, hajlíthatatlanok maradtak. A földön elterülô testeken már beállt a hullamerevség, de elôtte gondosan elrendezték ôket, így furcsán kecses, táncpózoknak ható testhelyzetekben merevedtek meg Lucy Tate nyomozó állt meg mellettem. Nadrágkosztümöt viselt, blézerrel és fehér, nyakig begombolt blúzzal, amely elöl kissé megfeszült, mert Lucy – akárcsak én – akkora mellel lett megáldva, amelyen egy végiggombolt ing soha nem áll jól. De én nem vagyok rendôrnyomozó, így nekem nem kell megpróbálnom beilleszkedni azzal, hogy férfinak tettetem magam. Egy magánnyomozó irodának dolgozom, amely felhasználja azt, hogy hercegnô vagyok, az egyetlen amerikai földön született fey királyi fenség. Grey Nyomozó Iroda: 11


Laurell K. Hamilton

Természetfölötti Problémák, Mágikus Megoldások. Az emberek imádnak azért fizetni, hogy láthassanak egy hercegnôt, aki meghallgatja a problémáikat. Kezdtem magamat lassan úgy érezni, akár egy cirkuszban; egészen máig. Nem bántam volna, ha ma az irodában lehetek, valami közönséges, földhözragadt történetet hallgatva, amely nem igényli az én speciális irányítottságú segítségemet, hanem csak egy, az idômet megfizetni tudó emberi lény hétköznapi ügye. Sokkal szívesebben tettem volna sok minden mást, hogy ne a tucatnyi halott feyt kelljen bámulnom. – Mit gondol? – kérdezte. Amire tényleg gondoltam, az volt, örülök, hogy a testek ennyire picik, így a fák illata elnyomja a szagukat, de ezzel egy gyengeséget vallottam volna be, amit azon ritka esetekben, amikor rendôrséggel dolgozol, soha nem tehetsz meg. Profinak kell lenned, és keménynek, különben nem vesznek komolyan, még a nyomozónôk sem, sôt ôk talán még kevésbé. – Úgy lettek elrendezve, mintha egy mesekönyv illusztrációja lennének, a tánclépésekkel, virággal a kezükben. – Nem mintha, hanem pontosan úgy – bólintott Lucy. – Valóban? – néztem rá. Sötétbarna haja az enyémnél rövidebb, széles pánttal leszorítva, hogy ne hulljon szemébe, miközben én még mindig azzal viaskodtam, hogy kisöpörjem az arcomból a fürtjeimet. Elegáns volt, professzionális. Gumikesztyûs kezében egy mûanyag irattartóba csúsztatott könyvlapot szorongatott. Felém nyújtotta, de tudtam, nem nyúlhatok hozzá, még kesztyûben sem. Civil vagyok, aminek nagyon is tudatában voltam, miközben a rendôrök között áthaladtam, hogy ideérjek a történések középpontjába. Mindegy, mit látsz a televízióban, a zsaruk soha nem rajongtak a magándetektívekért, és én még csak nem is ember vagyok. De az is igaz, ha ember lennék, akkor nem is hívtak volna ide a bûntény helyszínére. Azért vagyok itt, mert képzett magánnyomozó vagyok, ráadásnak tündérhercegnô. Az egyik a másik nélkül nem lett volna elég nyomós indok arra, hogy átléphessek a rendôrkordonon. A lapra meredtem. A szél megpróbálta kitépni a kezébôl, így Lucy két kézzel fogta, hogy láthassam. Egy gyerekkönyv-illusztráció volt. Táncoló tündérek, kezükben virágokkal. Még egy pillanatig néztem, majd lepillantottam a földön fekvô testekre. Kényszerítettem magamat, hogy alaposan megtekintsem ôket, majd újra a rajzra néztem. 12


Isteni vétkek

– Azonosak – állapítottam meg. – Úgy hiszem én is – felelte –, bár még konzultálnom kell valamilyen virágspecialistával, hogy a virágok valóban ugyanolyanok-e, de ettôl eltekintve a gyilkos egy az egyben lemásolta a jelenetet. Újra megnéztem a testeket, majd a képet, azokat a nevetô, boldog arcokat a rajzon, és a teljesen mozdulatlan, nagyon is halott testeket a földön. A bôrük már kezdett elszínezôdni, felvéve a halál kékeslila árnyalatát. – Fel kellett öltöztetnie ôket – mutattam rá. – Rengeteg mesekönyv-illusztráción láthatóak ezek a buggyos ruhák és ágyékkötô izék, de a faerie-n kívül a legtöbb féltünde nem így öltözik. Láttam ôket már háromrészes öltönyben és hagyományos estélyiben is. – Biztos vagy abban, hogy nem viselhették ezeket a ruhákat? – kérdezte. – Ha nem tervezik meg elôre – ingattam a fejemet –, akkor nem így öltöznek fel. – Arra gondoltunk, talán úgy csalta ôket ide, hogy szerepet kínált nekik, mondjuk egy rövidfilmben. – Lehet – vontam meg a vállam –, de amúgy is idejöttek volna, a kör közepébe. – Miért? – A féltündék, különösen a kis szárnyasok, nagy rajongói a természetes módon kialakult köröknek. – Ezt, kérlek, magyarázd meg! – A mesék az embereket csak arra figyelmeztetik, hogy ne lépjenek gombák boszorkánykörébe vagy táncoló tündék körébe, de ez bármely természetes körre vonatkozik. Virágok, kövek, dombok vagy fák, mint itt. Jönnek a kör közepébe, hogy táncoljanak. – Szóval azért jöttek ide, hogy táncoljanak, és a tettes hozta a ruhákat? – meredt rám Lucy. – Úgy véled, az hihetôbb, hogy filmszerep ígértével csalta ôket ide? – kérdeztem. – Igen. – Lehetséges. Vagy figyelte ôket – gondolkodtam hangosan –, és innen tudta, hogy bizonyos éjszakákon itt táncolnak. – Ez azt is jelenti, hogy követte, megfigyelte ôket – jelentette ki. 13


Laurell K. Hamilton

– Úgy van. – Ha a filmes verziót nyomozom le, akkor megtalálhatom a jelmezkölcsönzôt és a rövidfilm színészeinek keresésére feladott hirdetést – mondta, ujjaival idézôjelbe téve a film szót. – Ha vadászott rájuk, és ô készítette a jelmezeket, akkor a pasas nem hagyott maga után ennyi nyomot. – Ne jelentsd ki, hogy az illetô hímnemû! Nem tudhatjuk, hogy férfi-e a gyilkos. – Igazad van, tévedhetek. Azt feltételezed, hogy az elkövetô nem emberi származású? – Így kellene tennünk? – kérdezte, és a hangja kifejezéstelenül csengett. – Nem tudom. De elképzelhetetlennek tartom, hogy egy ember annyira erôs vagy gyors legyen, hogy el tudjon kapni hat féltündét, és elvágja a torkukat anélkül, hogy a többiek ne menekülnének el vagy ne támadnának rá. – Olyan törékenyek, mint amilyennek tûnnek? – akarta tudni Lucy. Majdnem elmosolyodtam, majd elment tôle a kedvem. – Nem, nyomozó, egyáltalán nem. Sokkal erôsebbek, mint gondolná az ember, és hihetetlenül gyorsak. – Szóval ne embert keressünk? – Ezt nem mondtam. Csak azt, hogy fizikailag egy ember képtelen lenne erre, de létezik olyanfajta mágia, amely segítségére lehetett benne. – Milyen típusú mágia? – Hirtelen nem jut eszembe semmiféle bûbáj. Nem ember vagyok. Nincs szükségem bûbájra a feyek ellen, de hallottam olyan mágiákról, amelyek gyengévé tesznek, megfoghatóvá és sebezhetôvé. – Aha, nem ezek azok a tündék, akik állítólag halhatatlanok? A piciny, élettelen testekre meredtem. Egykor a válaszom egy egyszerû igen lett volna, de az Unseelie Udvartartás néhány alacsonyabb rendû fey tagjától hallottam társaikról, akik lépcsôrôl legurulva vagy még hétköznapibb dolgok folytán meghaltak. A halhatatlanságuk már nem az volt, mint régen, de ezt nem akartuk az emberek orrára kötni. Az egyik oka annak, hogy biztonságban vagyunk, az, hogy az emberek úgy hiszik, minket nem lehet egykönnyen megsebesíteni. Lehet, hogy valaki rájött az igazságra, és most kihasználja?

14


Isteni vétkek

Emelkedne a halandósági ráta az alacsonyabb rendû feyek sorai közt? Vagy halhatatlanok voltak, és mágia rabolta el tôlük? – Merry, itt vagy még? Bólintottam, és ránéztem, örülve, hogy van indokom felpillantani a halott testekrôl. – Sajnálom, egyszerûen nem szoktam hozzá, hogy ilyesmit lássak. – Ó, hozzá lehet szokni – felelte –, de remélem, nem lesz benne annyiszor részed, hogy ennyire eltompulj – sóhajtott, mint aki azt kívánja, bár ne lenne ennyire fásult a szörnyûségeket látva. – Azt kérdezted, a féltündék halhatatlanok-e, és a válaszom igen. Ennyit mondhattam csak, amíg ki nem derítem, kezd-e a fey halandósága terjedni. Eddig csupán néhány esetrôl tudok, azok is a faerie területén mentek végbe. – Akkor hogy tudta a gyilkos végrehajtani? Eddig egyetlen féltündével találkoztam, akit nem hideg vasból készített penge ölt meg. A tettes az Unseelie Udvartartás egyik nemese volt. A faerie egy nemese, egy rokonom. Megöltük a sidhét, a gyilkost, bár állította, hogy nem volt szándékában megölni a nôt. Csak a szívét akarta átdöfni, miként az ô szívét is tôr járta át, amikor elhagyták – költôi, és az a romantikus badarság, amit akkor hallasz, ha megszoktad, olyan lények vesznek körül, akiknek akár a fejét is levághatod, mégis tovább élnek. Ez az utolsó hosszú ideje már nem mûködik, még a sidhe sorai közt sem, de ezt az információt ugyancsak nem osztottuk meg az emberekkel. Senki nem szeret arról a tényrôl beszélni, hogy kezdi elveszíteni a mágiáját, és ezzel együtt a hatalmát. Sidhe lenne a gyilkos? Valamiért nem hittem. Arroganciából vagy felsôbbrendûségi érzésektôl vezérelve megölhetnek egy alacsonyabb rendû feyt, de ennek valahogy szövevényesebb íze volt – egy ok, amit csak maga a gyilkos ért. Okfejtésemet alaposan átgondoltam, nem akarom-e magamat lebeszélni egy lehetséges unseelie-béli tettesrôl, a Homályban Rejtôzô Sereglet tagjáról. Az udvartartásról, amely trónját ajánlotta nekem, és amit a szerelem miatt feladtam. A pletykalapok még mindig a tündérmesei befejezésrôl cikkeznek, de közben emberek halnak meg, néhányuk az én kezem által, és ahogy a legtöbb

15


Laurell K. Hamilton

tündérmese esetében, ez is inkább vérrôl és az önmagunkhoz való hûségrôl, mintsem szerelemrôl szólt. A szerelem csupán az az érzelem volt, ami végül elvezetett oda, mit is akarok valójában, igazából ki vagyok. Azt hiszem, vannak ennél rosszabb érzések is, amiket követhetnék. – Merry, mire gondolsz? – Azon tûnôdöm, milyen érzés vezérelte a gyilkost a tettében, mi késztette erre. – Hogy érted? – Rengeteg figyelmet fordított a részletekre, amit csak valamiféle szeretet vezérelhetett. A gyilkos a könyvet szerette, vagy talán az apró féltündéket? Gyerekkorában gyûlölte ezt a könyvet? A kulcs tán egy borzalmas trauma, amely ennyire eltorzította? – Merry, ne kezdj el profilt készíteni, erre megvannak a magunk specialistái. – Lucy, csak azt teszem, amire tanítottál. A gyilkosságot is tanulni kell; nem hullik az ölünkbe, tökéletesen. És ez itt tökéletes. – Merry, a gyilkos valószínûleg éveken keresztül fantáziált errôl a jelenetrôl. Azt akarta, arra volt szüksége, hogy hibátlan legyen. – De soha nem az. Ez az, amit a sorozatgyilkosok állítanak, ha a rendôrök kihallgatják ôket. Néhányuk újra és újra megpróbálja, hogy a valós gyilkosság megegyezzen a fantáziájukkal, de ez soha nem történik meg, és ezért ismétlik meg állandóan, hogy tökéletessé tegyék. – Tudod – mosolygott rám Lucy –, ez az egyik dolog, amit mindig kedveltem benned. – Mi? – akartam tudni. – Nem csak a mágiára hagyatkozol, tényleg megpróbálsz jó detektív lenni. – Nem ez lenne a dolgom? – lepôdtem meg. – Igen, de meglepôdnél, ha tudnád, mennyi varázsló és természetfeletti képességekkel rendelkezô ember remekel a mágiában, de a tényleges nyomozói munkában tré. – Nem lennék, de hadd emlékeztesselek, hogy pár hónappal ezelôttig nem sok mágiával rendelkeztem. – Ez igaz, késôn érô típus vagy – mosolyodott el megint. Valamikor furának tartottam, hogy a rendôrök képesek egy holttest mellett mosolyogni, de már megtanultam: vagy könnyedébben veszed a dolgokat, vagy 16


Isteni vétkek

áthelyezteted magadat a gyilkosságiaktól, vagy – a legjobb esetben – kilépsz a rendôrségtôl. – Merry, már utánanéztem. Ilyen gyilkosság nincs több, még ehhez hasonló sem. Nincsenek csoportban megölt féltündék. Nincsenek jelmezek. Nem hagytak hátra meseillusztrációt. Ez egy egyedi eset. – Nem lehetetlen. De megtanítottad, hogy egy gyilkos sem kezd el ölni ennyire jól. Lehet, nagyon alaposan megtervezte, és szerencséje volt, hogy ilyen jól sikerült, vagy talán voltak más gyilkosságok is, amelyek nem voltak ennyire tökéletesek, átgondoltak, de ugyanígy megrendezettek, és ugyanez az érzés kapcsolódott hozzájuk. – Milyen érzés? – Filmre gondolt, és nemcsak azért, mert több nyom maradna utána, hanem mert ebben van valami drámai. A helyszín, az áldozatok kiválasztása, az elrendezés, a meseillusztráció; olyan hivalkodó. – Pontosan – bólintott. A szél a lila nyári ruhámmal játszadozott, hogy már két kézzel kellett lesimítanom, leszorítanom, nehogy fellibbenjen, és a mögöttünk álló rendôröknek mutogassam magam. – Merry, sajnálom, hogy pont szombaton kellett iderángatnom téged – mentegetôzött. – Próbáltam elérni Jeremyt. – Új barátnôje van, és emiatt állandóan kikapcsolja a telefonját – magyaráztam. Nem sajnáltam a fônökömtôl, mert évek óta ez volt az elsô félig-meddig komoly kapcsolata. Nem igazán. – Úgy tûnik, mintha piknikre készültél volna. – Igen, valami ilyesmire – feleltem. – De ez túlságosan a te szombatodnak sem használt. – Nem terveztem semmi különöset – mosolygott szomorkásan, majd hüvelykjével a rendôrök felé bökött. – A fiúid dühösek rám, mert a kérésemre várandósan kellett holttesteket megnézned. Két kezem magától simult a hasamra, ami még mindig nagyon lapos volt. Eddig semmit sem gömbölyödtem, de az orvosom figyelmeztetett, ikreknél akár egyetlen éjszaka folyamán nôhet a jóformán semmibôl egy hatalmas pocak. 17


Laurell K. Hamilton

Hátrapillantottam, hogy megnézzem Doyle-t és Fagyot, ahogy a rendôrökkel ácsorognak. A pasasaim nem voltak magasabbak a rendôrök legtöbbjénél – a száznyolcvan és még néhány centi nem szokatlan –, de a különbség minden másban szembetûnô volt. Doyle-t ezer éve hívják már a Királynô Sötét Szolgájának, és a neve illik rá, a fekete bôrétôl a hajáig, és a zárt napszemüveg mögött rejtôzô szeméig. Fekete fürtjei szoros copfba fonva verdesik a hátát. Csupán fülcimpájától füle kihegyesedô végéig belôtt ezüst fülbevalói törik meg farmerja, pólója és bôrkabátja abszolút feketeségét. Az utóbbi fegyverei elrejtésére szolgál. Ô a testôreim kapitánya és a még meg nem született gyermekeim egyik apja, az egyik legkedvesebb szeretôm. A másik mellette állt, akár egy halovány negatívja, bôre fehér, akár az enyém, de Fagy haja szabályosan ezüst, mint a karácsonyfák ezüstlaméja, és ragyog a napfényben. Fürtjeivel a szél játszadozott, csillámló hullámokba terítve szét, akár egy szélgép elôtt álló modellét, és bár a haja a bokájáig ér, és nem fogta össze, a szélben mégsem gubancolódott össze. Egyszer rákérdeztem. – A szél szereti a hajamat – felelte egyszerûen, amire nem tudtam, mit válaszolhatnék, így annyiban hagytam. Napszemüvege fegyverfémszürke, lencséje egy árnyalattal sötétebb, haloványszürke szemét rejti, lénye legjelentéktelenebb részét; de tényleg. A márkás öltönyöket kedveli, de most a néhány pár farmerének egyikét viselte, selyempólóval és zakóval – mind a szürke valamely árnyalatában –, amely fegyvereit takarja. Tulajdonképpen a tengerpartra akartunk kimenni, különben soha nem tudtam volna Fagyot rávenni, hogy ne nadrágban, hanem farmerben jöjjön. Kettejük közül az ô arca az inkább tradicionálisan jóképû, de nem sokkal. Ôk azok, akik évszázadok óta a világos és sötét – egymást kiegészítve. A rendôrök az egyenruháikban, zakóikban vagy lazább öltözékükben mintha csak árnyékai lettek volna az én két ragyogó, élettel teli szeretômnek, de lehet, hogy minden szerelmes így gondolkodik. Talán nem azért akad meg rajtuk a szemem, mert ôk a sidhe halhatatlan harcosai, hanem azért, mert szeretem ôket. A rendôrkordonon azért tudtam átjönni Lucyvel, mert már korábban is dolgoztam a rendôrségnek, és ráadásnak ebben az államban magánnyomozói engedéllyel rendelkezem. Doyle-nak és Fagynak nincs ilyen papírja, és még 18


Isteni vétkek

soha nem dolgoztak rendôrökkel, így a kordon mögött kellett maradniuk, a lehetô legtávolabb a lehetséges nyomoktól. – Ha találok valamit, amely talán összefüggésbe hozható ilyen típusú mágiával, tudatom veled – mondtam, és nem hazudtam, ezzel a megfogalmazással nem. A fey, de fôként a sidhe ismert arról, hogy soha nem hazudik, de félrevezetünk, akár egészen odáig, hogy elhiszed, a fû kék és az ég zöld. Nem fogjuk azt mondani, hogy a fû kék és az ég zöld, de ezt a benyomást fogjuk benned kelteni. – Úgy hiszed, már gyilkolt – jelentette ki Lucy. – Ha nem, akkor ennek a pasasnak vagy nônek hatalmas szerencséje volt. – Nem hiszem, hogy ezt szerencsésnek nevezném – intett Lucy a testek felé. – Olyan gyilkosság nem létezik, amely elsôre ennyire jó, vagy talán egy újfajta gyilkossal találkoztál, amíg a faerie területén tartózkodtam? – Nem. A legtöbb gyilkosság aránylag szabványos. Az erôszak foka és az áldozat változó, de körülbelül nyolcvan-kilencven százalékkal nagyobb az esélyed arra, hogy a hozzád legközelebb álló, legkedvesebb személy öljön meg, mint egy idegen, és a legtöbb gyilkosság lehangolóan hétköznapi. – Ez itt lehangoló, de egyáltalán nem hétköznapi – jegyeztem meg. – Nem, nem mindennapos. Remélem, hogy ez a tökéletes színrevitel egyszer s mindenkorra kielégítette a gyilkost. – És szerinted tényleg így lesz? – kérdeztem. – Nem – felelte –, nem hiszem. – Figyelmeztethetem az itt élô féltündéket, hogy legyenek óvatosak, vagy megpróbálod a sajtó elôl eltitkolni az áldozat profilját? – Figyelmeztesd ôket, mert ha nem tesszük meg, és még egyszer megtörténik, akkor rasszizmussal fognak vádolni – ingatta a fejét, és elindult a rendôrkordon felé. Követtem, örülve, hogy magam mögött hagyhatom a testeket. – Az emberek keveredhetnek a féltündékkel… – Képtelen lennék játék baba méretû lénnyel szaporodni. – Némelyiküknek két alakjuk van, az egyik kicsi, a másik majdnem akkora, mint én vagyok. – Másfél méter? Tényleg? Húsz centiméterrôl másfél méteres magasságig? – Így van. Ez egy meglehetôsen ritka képesség, de létezik, és az így született gyerekek is termékenyek, szóval nem hiszem, hogy merôben más faj lennének. 19


Laurell K. Hamilton

– Elnézést, nem akartalak megsérteni. – Nem tetted, csak elmagyaráztam. Már majdnem odaértünk a rendôrkordonhoz és az én szemmel láthatóan aggódó szeretôimhez. – Kellemes szombatot – mondta Lucy. – Én is ezt kívánnám, de tudom, hogy még órák hosszat itt kell lenned. – Igen. Azt hiszem, a te szombatod sokkal szórakoztatóbb lesz az enyémnél – pillantott Fagyra és Doyle-ra, akiket a rendôrök végre átengedtek. Napszemüvege mögül Lucy elismerô pillantást vetett rájuk. Nem hibáztattam. Lehúztam a gumikesztyût, bár semmit nem érintettem meg. Közvetlenül a kordon mellett lévô, a már levetett kesztyûk halmára hajítottam ôket. Lucy felemelte nekem a kordont, és még csak le sem kellett hajolnom. Néha jó alacsonynak lenni. – Ó, ellenôrizd a virágokat, virágüzleteket! – jutott eszembe. – Már rajta vagyunk – felelte. – Sajnálom, néha elragadtatom magam, miközben engeded, hogy segítsek. – Semmi baj, Merry, minden javaslatnak örülünk, de ezt úgyis tudod. Ezért is hívtalak ide – intett felém, majd visszaindult a gyilkosság helyszínére. Nem tudtunk kezet fogni, mert még mindig rajta volt a kesztyûje, és bizonyíték volt nála. Doyle és Fagy már majdnem odaértek hozzám, de egy ideig még mi sem jutunk le a tengerpartra. Figyelmeztetnem kell a helyi féltündéket, és ki kell találnom a módját, hogy megtudjam, a halandóság ôket is elérte-e, vagy van-e olyan mágia Los Angelesben, amely elveszi halhatatlanságukat. Léteznek dolgok, amelyek végül meg tudnak minket is ölni, de nem sok indokod lehet arra, hogy megöld egy szárnyas rokonodat. Ôk a faerie esszenciája, még inkább, mint a királyi udvartartások nemesei. Ha bármi konkrét dolgot megtudok, el fogom mondani Lucynek, de amíg olyasmi jut tudomásomra, amely hasznos, titkaimat megôrzöm. Csak részben vagyok emberi származású; leginkább tiszta vérû fey vagyok, és mi valóban tudunk titkot tartani. A trükk az, miként tudnánk pánik kitörése nélkül figyelmeztetni a helyi féltündéket. Hamar ráébredtem, hogy ez nem lehetséges. A fey ugyanolyan, mint az ember – megérti a félelmet. Egy kis mágia, egy majdnem halhatatlanság nem tesz félelemnélkülivé; csak a félelmeid listája lesz más. 20


2. fejezet

Fagy megpróbált átölelni, de kezemet hasára téve nem engedtem; túl alacsony vagyok ahhoz, hogy a mellkasát kényelmesen elérjem. – Megpróbál a rendôrök elôtt erôsnek mutatkozni – szólt rá Doyle. – Nem szabadott volna megengednünk, hogy jelen állapotodban idejöjj megnézni – jegyezte meg Fagy. – Jeremy is el tudta volna nekik mondani egy fey véleményét. – Jeremy a fônök, és megengedheti magának, hogy a telefonját szombaton kikapcsolja – emlékeztettem. – Akkor Jordan vagy Julian Kane. Ôk médiumok és praktizáló varázslók. – Fagy, ôk akkor is csak emberi lények. Lucy azt akarta, hogy egy fey lássa a bûntény helyszínét. – Az állapotodban nem kellett volna megnézned. – Nyomozó vagyok – hajoltam közel hozzá, halkan beszélve. – Ez a munkám, és ott fent a domboldalon a mi népünk halottai fekszenek. Lehet, hogy soha nem leszek királynô, de itt, Los Angelesben én vagyok a legközelebb ehhez a ranghoz. Hol máshol lehet egy uralkodó, ha alattvalóit veszély fenyegeti? Fagy akart volna még valami mást is mondani, de Doyle megérintette a karját. – Barátom, hagyd! Csak menjünk vissza az autókhoz, és tûnjünk innen. Doyle bôrkabátba bújtatott karjába karoltam – szerintem kissé meleg volt a bôrhöz. Fagy mögöttünk jött, és egy pillantás hátra bizonyossá tette, hogy teszi a dolgát, keresi a lehetséges veszélyforrásokat. Az emberi származású testôrökkel ellentétben Fagy az égboltot pásztázta, majd utána pillantott körbe a földön, mert ha ellenségeid a faerie-bôl jönnek, a veszély jóformán mindenhonnan fenyeget. Doyle is próbálta ugyanezt tenni, de figyelme egy részét lekötötte, hogy megpróbálja megakadályozni, ne törjem ki a bokámat a szandálomban, ami ugyan tökéletesen illett a ruhámhoz, de az egyenetlen talajon nem sokat 21


Laurell K. Hamilton

ért. A sarka nem volt túlságosan magas, de nagyon nyitott, és a lábamat nem igazán tartotta. Eltûnôdtem, elôrehaladott állapotban vajon mit fogok viselni? Az edzôcipôket leszámítva vannak praktikus cipôim? A legnagyobb veszély elmúlt, amikor megöltem a legfôbb riválisomat a trónért folytatott versengésben, majd nem fogadtam el a koronát. Minden tôlem telhetôt megtettem, egyrészt, hogy túl veszélyesnek tûnjek, hogy bárki is kísértésbe essék, másrészt ártalmatlannak a nemesekre és életstílusukra. Önkéntes számûzetésbe vonultam, és nagyon világossá tettem: elhatározásom végleges. Nem akarom a trónt, csak azt, hogy békében hagyjanak. De miután néhány nemes az utóbbi ezer évét azzal töltötte, hogy összeesküvések révén egyre közelebb kerüljön a trónhoz, a döntésemet nehezen hitték. Eddig senki nem próbált megölni, ahogy a hozzám közel állókat sem, de Doyle a Királynô Sötét Szolgája és Fagy a Gyilkos Fagy. Nevüket kiérdemelték, és most, hogy mindegyikünk szerelmes, és gyermekeikkel vagyok várandós, igazán sajnálatos lenne, ha valami rosszul sülne el. Ez volt a mi tündérmesénk vége, és talán nincs már több ellenségünk, de a régi, berögzült szokások nem is olyan rosszak. Velük biztonságban érzem magamat, attól eltekintve, hogy az életemnél is jobban szeretem ôket, és ha engem védve halnának meg, abból soha nem épülnék fel. Nagyon sokféleképpen meg lehet halni anélkül, hogy tényleg meghalnál. Amikor a rendôrök már nem hallhattak minket, elmondtam nekik a gyilkosságokkal kapcsolatos félelmeimet. – Hogyan derítjük ki, hogy az itteni alacsonyabb rendû feyeket könnyebb megölni? – akarta tudni Fagy. – Valamikor ezt nagyon egyszerûen lehetett volna ellenôrizni – szólalt meg Doyle. Megálltam, és ô is kénytelen volt megtorpanni. – Csak kiválasztottad volna néhányukat, és megpróbáltad volna a torkukat elvágni? – meredtem rá. – Ha a királynôm megkért volna rá, igen – felelte. Megpróbáltam elhúzódni mellôle, de megfogta a karomat. – Meredith, tudtad, ki vagyok, mielôtt az ágyadba fogadtál volna – emlékeztetett. – Egy picit elkéstél a döbbenettel és ártatlansággal.

22


Isteni vétkek

– A királynô így szólna: Hol a Sötétségem? Valaki hozza ide a Sötét Szolgámat. Te feltûnnél, vagy csak közelebb lépnél hozzá, majd valaki vérezni kezd vagy meghal – mondtam. – A fegyvere voltam, a tábornoka. Azt tettem, amit megparancsolt. Arcát fürkésztem, és tudtam, fogalmam sincs, mire gondolhat, de ennek nem a zárt napszemüveg az oka. Bármit el tud titkolni. Túl sok évet töltött egy ôrült királynô mellett, mikor egy pillantás a rossz másodpercben a kínzókamrába, a Halandóság Elôcsarnokába juttathatott. Ha halhatatlan vagy, a kínzás sokáig tarthat, fôként, ha gyorsan gyógyulsz. – Meredith, én valaha alacsonyabb rendû sidhe voltam – szólalt meg Fagy. Ô volt Hóbarát, de az emberek hiedelmei és a vágy, hogy megvédhesse a nôt, akit szeret, a szó szoros értelmében Gyilkos Faggyá változtatta. De egykor egyszerûen a kis Hóbarát volt, egy jelentéktelen lény a Tél kíséretében. Az asszony, aki miatt átváltozott, évszázadok óta a sírjában nyugszik, és most engem szeret; az egyetlen soha nem öregedô, nem halhatatlan királyi származású sidhét. Szegény Fagy – mintha nem tudna olyasvalakit szeretni, aki túlélheti ôt. – Tudtam, hogy nem voltál mindig sidhe. – De én emlékszem, amikor ô számomra a Sötétség volt, és éppúgy féltem tôle, mint bárki más. Most ô a legigazabb barátom, és a kapitányom, mert az a Doyle évszázadokkal a születésed elôtt létezett. Ránéztem, és még a napszemüveg takarásában is láttam a gyengédséget – egy kis lágyságot, amelyet csak az utóbbi néhány hétben enged, hogy észrevegyek. Ráébredtem, ugyanazt teszi, amit egy csatában tenne, Doyle hátát védi. Elterelte figyelmemet a dühömrôl, odaállt az útjába, mintha egy penge lennék, amit jobb elkerülni. Kezemet feléje nyújtottam, és megfogta. Már nem húztam magam felé Doyle karját, egyszerûen csak kapaszkodtam beléjük. – Igazad van. Mindkettôtöknek. Még mielôtt hozzám jött volna, ismertem Doyle történetét. Hadd próbáljam meg újra! – kértem, és Doyle-ra néztem, még mindig Fagy kezét is szorítva. – Ugye nem az a javaslatod, hogy az elméletedet egy véletlenszerûen kiválasztott feyen teszteljük? – Nem, de az igazat megvallva, nincs más ötletem, miként tudhatnánk meg. Egy ideig gondolkodtam, majd megráztam a fejemet.

23


Laurell K. Hamilton

– Nekem sem. – Akkor mit tegyünk? – érdeklôdött Fagy. – Figyelmeztetjük a féltündéket, majd lemegyünk a strandra. – Azt hittem, ez véget vetett a mai kirándulásunknak – szólalt meg Doyle. – Ha nem tudsz mást tenni, akkor folytatod, amit aznapra terveztél. Mellesleg a többiek várnak ránk a tengerparton. Errôl a dologról ugyanúgy beszélgethetünk ott, mint otthon. Miért ne élvezhetné néhányunk a vizet és a napfényt, amíg a többiek gyilkosságról és halhatatlanságról tanácskoznak? – Felettébb gyakorlatias – jegyezte meg Doyle. Bólintottam. – Útközben még megállunk a Fael Teaháznál. – A Fael nem esik útba – emlékeztetett Doyle. – Igaz, de ha ott elmondjuk a féltündékkel történteket, a hír hamar el fog terjedni. – Beszélhetnénk Gildával, a tündérkeresztanyával – vélte Fagy. – Nem, lehet, hogy ô nem adná tovább, és így késôbb azt mondhatja, nem figyelmeztettem a féltündéket, mert nem tartom ôket erre érdemesnek. – Tényleg úgy gondolod, hogy jobban gyûlöl téged, mint amennyire a népét szereti? – hökkent meg Fagy. – Ô volt a Los Angelesben élô fey számûzöttek uralkodó hatalma. Az alacsonyabb rendû fey hozzá fordult, hogy vitáikat elrendezze. Most hozzám jönnek. – Nem mind – szólalt meg Fagy. – Nem, de ahhoz elég sokan, hogy úgy vélje, átcsábítom magamhoz a kuncsaftjait. – Mi nem akarjuk az ô üzletét, legyen az legális vagy illegális – jelentette ki Doyle. – Doyle, ô egykor emberi lény volt. Ez bizonytalanná teszi. – A hatalma nem emberi eredetû – borzongott meg Fagy. – Nem kedveled – tanulmányoztam az arcát. – Te igen? – Nem – ráztam meg a fejemet. – Valami nagyon nem stimmel azoknak az embereknek a testében és lelkében, akik hozzáférnek a faerie vad mágiájához – emlékeztetett Doyle.

24


Isteni vétkek

– Teljesülhetett egy kívánsága – mondtam –, és ô azt szerette volna, hogy tündérkeresztanya legyen, mert nem értette meg, nálunk ilyen személy nem létezik. – Egy olyan hatalommal ruháztatta fel magát, amellyel ebben a városban számolni kell – folytatta Doyle. – Utánanéztél, ugye? – lepôdtem meg. – Úgyszólván megfenyegetett, hogy ne próbáld továbbra is ellopni az embereit. Egy potenciális ellenség erôsségeit kerestem. – És? – érdeklôdtem. – Jobban teszi, ha fél tôlünk – felelte olyan hangon, ami inkább volt fegyver, semmint valaki beszéde. – Megállunk a Fael Teaháznál, majd utána beszélünk arról, mit tegyünk a keresztanyával. Ha elmondjuk neki, de ô senkinek nem adja tovább, akkor majd mi állíthatjuk, hogy féltékenysége nagyobb a népe iránt érzett szereteténél. – Okos – mondta Doyle. – Könyörtelen – egészítette ki Fagy. – Csak akkor lenne könyörtelen, ha nem próbálnánk figyelmeztetni a féltündéket más módon is. Nem fogom senki életét kockára tenni valami ostoba hatalom-fitogtatás miatt. – Meredith, ez számára nem ostobaság – vetette közbe Doyle. – Ez az a hatalom, amely neki megadatott, és ennél több soha nem is lesz. Az emberek nagyon ocsmány dolgokat is hajlandóak megtenni, hogy vélt hatalmukat megôrizzék. – Veszélyes lehet ránk nézve? – Ha egyenesen támad ránk, akkor nem, de ha csalással és ámítással teszi, akkor talál olyan feyeket, akik hozzá hûségesek, és gyûlölik a sidhét. – Akkor szemmel kell ôket tartanunk. – Azt tesszük. – Megfigyeltetsz embereket anélkül, hogy én tudnék róla? – vontam kérdôre. – Természetesen. – Ilyesmirôl elôször nem velem kellene beszélned? – Miért? Fagyra pillantottam. – El tudnád magyarázni neki, hogy ezekrôl miért kellene tudnom?

25


Laurell K. Hamilton

– Azt hiszem, csak úgy kezel, ahogy a legtöbb királyi származék akarná – magyarázta. – Ez meg mit jelent? – kérdeztem. – Az uralkodók körében meglehetôsen népszerû a hihetô tagadhatóság. – Gildát egy uralkodónak tartod? – lepôdtem meg. – Ô magát így látja – felelte Doyle. – Jobb meghagyni a jelentéktelen uralkodóknak a koronájukat, amíg mi nem akarjuk magunknak a koronát, és a fejet, amelyen ül. – Doyle, ez a huszadik század – mondtam. – Nem irányíthatod az életünket úgy, mintha még mindig a tizedik században élnénk. – Meredith, nézem a tévében a híreket, olvastam könyveket a mai kormányokról. A dolgok nem változtak meg oly nagymértékben. Csak jobban titokban vannak tartva. Meg akartam kérdezni, honnan tudja. Meg akartam kérdezni, van-e tudomása olyan kormánytitkokról, amelyek a bizalmamat megingatnák a kormányomban, az országomban. De végül nem tettem meg. Egyrészt nem voltam biztos, elmondaná-e az igazat, ha úgy gondolja, hogy felizgatna. Másrészt elég egy napra egy tömeggyilkosság. Megkértem Fagyot, telefonáljon haza, és figyelmeztesse a nálunk élô féltündéket, ne hagyják el házat, és óvakodjanak az idegenektôl, mert abban az egyben biztos voltam, a gyilkos nem közülünk való. Ezen túl semmit nem tudtam. Majd valamikor máskor fogok a kémek és a kormányok miatt aggódni, amikor már nem látom a szárnyas halottakat a szemem mögött táncolni.

26


3. fejezet

Átvezettem a Fael Teaházhoz, és Doyle-nak igaza volt, a strand, ahol mindenki ránk vár, nincs közel. Jó pár háztömbnyire volt a víztôl, a város egy régebben rossz hírû felében, egy „újjászületett” negyedben, amely régebben a yuppie-k beköltözését jelentette, de mostanában inkább azt, hogy a faerie képviselôi találnak maguknak lakhelyet, a környéket mágikusabbá varázsolva. Majd jönnek a turisták, és ez az a hely, ahol a tinédzserek és egyetemisták lógnak. A fiatalokat mindig is vonzotta a faerie. Ezért akasztasz évszázadok óta a nyakukba amuletteket, hogy ne vigyük el a legjobbakat, legokosabbakat és leginkább kreatívakat. Szeretjük a mûvészeket. Doyle halálos szorítással markolta a mûszerfalat és az ajtót. Az anyósülésen mindig így utazik. Fagy ennyire nem fél a gépkocsiktól és Los Angeles közlekedésétôl, de Doyle, miután ô a testôreim kapitánya, ragaszkodik ahhoz, hogy az autóban mellettem üljön. Kifejezetten aranyossá teszi, hogy részérôl ehhez ekkora bátorság kell, bár az aranyos kifejezést inkább megtartom magamnak. Nem tudom, mit szólna hozzá, ha aranyosnak nevezném. – Ezt az autót jobban szeretem, mint a másikat – szólalt meg. – Jóval magasabban van a földtôl. – Ez egy városi terepjáró – magyaráztam –, inkább terepjáró, mint személyautó. Parkolóhelyet kerestem, de nem túl sok sikerrel. Ez a város egy olyan része, ahová egy kellemes szombaton szívesen jönnek az emberek sétálni, szóval sokan voltak, ami természetesen rengeteg autót is jelent. Ez Los Angeles. Csak autóval közlekedsz. A terepjáró tulajdonképpen Maeve Reedé, mint ahogy övé sok minden más, amit használunk. A sofôrje felajánlotta, hogy elhoz minket, de mihelyt megjelentek a rendôrök, a limuzin kikerült a képbôl. Épp elég gondom van azzal, hogy a rendôrök nem vesznek komolyan, nem kell hozzá még az is, hogy limuzinban érkezzek egy gyilkosság helyszínére. Ezt a csorbát soha nem tudnám kiköszörülni, ahogy – és ami a fontosabb – Lucy sem. Ez neki a hi27


Laurell K. Hamilton

vatása. A rendôröknek bizonyos tekintetben igazuk van, én tulajdonképpen csak nézelôdöm. Tudom, Doyle problémájának egy része az autó, a technológia és a fém. Kivéve, hogy ismerek néhány alacsonyabb rendû feyt, akinek van kocsija, és vezeti is. A legtöbb sidhének semmi baja, ha egy felhôkarcolóban kell tartózkodnia, és ott aztán van modern technológia és rengeteg fém. Doyle a repülôgépektôl is fél. Egyike a kevés gyenge pontjainak. – Parkolóhely – kiáltott fel Fagy. Mutatta, és én a hatalmas terepjáróval arra manôvereztem. Gyorsítanom kellett, és majdnem összeütköztem egy kisebb autóval, amely megpróbált kiszorítani. Doyle nagyon nyelt, majd hosszan felsóhajtott. Meg akartam kérdezni, a limuzin hátsó ülésén utazva miért nem fél ennyire, de inkább letettem róla. Attól tartottam, ha felhívom a figyelmét arra, csak az anyósülésen retteg, akkor a limuzinban is elkezd majd félni. Erre pedig igazán nincs szükségünk. Megkaparintottam a parkolóhelyet. Most jön a párhuzamos parkolás, ami az Escalade esetében nem a kedvenc foglalatosságom. Leparkolni ezt a monstrumot soha nem egyszerû. Mintha sikeresen diplomáznék. Parkolásból. A kis­teherautó a doktorit jelentené? Nem tartozik a kívánságaim közé, hogy egy terepjárónál nagyobb dolgot vezessek, így valószínûleg soha nem fogom megtudni. Észrevettem pár bolttal lejjebb a Fael utcafrontját. Egyszer sem kellett megkerülnünk a háztömböt. Tökéletes. Vártam, hogy Doyle enyhén remegve kikászálódjon az autóból, Fagy kikösse magát, és odajöjjön hozzám. Jobban ismerem ôket annál, hogy megpróbáljak úgy kiszállni, egyikük sincs mellettem. Nagyon határozottan tudomásomra hozták, hogy megértsem, egy testôr részben azért jó, mert megtanítja ügyfelének, miként kell ôt ôrizni. Ha kint vagyunk az utcán, testükkel jóformán egyfolytában takarásban tartanak. Ha tudják, valós veszélynek vagyok kitéve, akkor még több testôr vigyáz rám. Kettô a minimum, az elôvigyázatosság. Szeretem az elôvigyázatosságot – azt jelenti, senki nem akar megölni. Az, hogy ez újdonság, vagyis senki nem próbál az életemre törni, sokat elmond arról, mennyire mozgalmas volt az utóbbi pár évem. Talán most sem az a „boldogan éltek, míg meg nem haltak”, amit a pletykalapok szeretnek hangoztatni, de mindenképpen egy boldogabb állapot. 28


Isteni vétkek

Fagy segített kiszállni a terepjáróból, ami nem volt rossz. Ha az Escalade-bôl ki- vagy beszállok, egy pillanatra mindig gyereknek érzem magam. Mintha egy olyan széken ülnél, amirôl nem ér le a lábad. Mintha megint hatéves lennék, de Fagy keze a karomon, magassága, magabiztossága emlékeztetett, nem vagyok gyermek, és pár évtizede már hatéves sem. – Fear Dearg *, mit csinálsz itt? – hallottam meg Doyle hangját. Fagy mozdulat közben megállt, és lecövekelt elém, a lehetô legjobban eltakarva, mert a Fear Dearg nem egy név. A Fear Deargok nagyon idôsek, még a faerie királyság idejébôl maradtak vissza, jóval a Seelie és Unseelie Udvartartások létrejötte elôttrôl. Ami azt jelenti, legalább háromezer évesek, ha nem több. Miután nincsenek utódaik, mert asszonyaik sincsenek, mind ilyen öregek. Ôk a brownie, hobgoblin ** és rémálmok különös keveréke – rémálmoké, amelyek elhitetik egy férfival, hogy egy darab kô a felesége vagy egy tengerparti szirt egy biztonságos ösvény. És néhányuk élvezi azt a fajta kínzást, amely a nagynénémnek kedvére volna. Egyszer tanúja voltam, ahogy Andais egy sidhe nemes bôrét a felismerhetetlenségig lenyúzta, majd nyakörvet tett rá, és arra kényszerítette, mindenhová kutyaként kövesse. A Fear Dearg magasabb lehet egy átlagos embernél, vagy nálam is egy méterrel alacsonyabb, és bármely köztes méretet felvehetnek. Egyedül abban hasonlítanak egymásra, hogy emberi szemmel nézve nem jóképûek, és vörös ruhát viselnek. A Doyle-nak választ adó hang magas volt, de egyértelmûen férfié, siránkozó, amely emberek esetében magas kort jelent. Feytôl ilyen tónusú beszédet még soha nem hallottam. – Miért? Csak fenntartottam neked, kuzinom, egy parkolóhelyet. – Nem vagyunk rokonok, és honnan tudtad, hogy parkolni akarunk? – akarta tudni Doyle, és mély hangjában nyoma sem volt az autóban átélt félelemnek. * Fear Dearg: Az ír mitológia egy tündéje. Vörös köpenyt és sapkát visel, fô foglalatossága mindenféle tréfák kieszelése, fôleg a gonosz tréfáké. ** Hobgoblin: Népmesékben a Seelie Udvartartás egy barátságos, de fárasztó lénye. A brownie közeli rokona, apró szôrös emberkék, akik kisebb munkákat végezhetnek az embereknél, esetleg élelemért cserébe. A békésebb brownie-kkal ellentétben szeretik a tréfákat, alakot is válthatnak, de ha felbosszantják ôket, veszélyessé válnak. 29


Laurell K. Hamilton

– Ugyan már – felelte, a kérdést figyelmen kívül hagyva. – Én egy alakváltó, illúzióhasználó goblin vagyok, ahogy az apád is az volt. A phouka * nem áll túl messze a Fear Deargtól. – Én a Királynô Sötét Szolgája vagyok, nem valami névtelen Fear Dearg. – Ó, és ez itt a bökkenô – folytatta vékonyka hangon. – A név az, amit aka­rok. – Fear Dearg, ezt magyarázd meg! – követelte Doyle. – Azt jelenti, vóna egy elmondandó történetem, amit leginkább a Faelben tennék meg, ahol a vendéglátótok, a fônököm vár reátok. Vagy visszautasítanátok intézményünk vendégszeretetét? – A Faelben dolgozol? – csodálkozott Doyle. – Igen. – Mi ott a feladatod? – Én vagyok a biztonsági személyzet. – Nem tudtam, hogy a Faelnek kell az extra ôrizet. – A fônököm úgy érzi, szükséges. Most még egyszer kérdem: visszautasítjátok a vendégszeretetünket? És, kuzinom, a válaszod alaposan gondold meg, mert a fajtámra még a régi törvények érvényesek. Nincs más választásom. A kérdésben biztosan valami trükk rejlett, mert a Faer Deargok egy része ismert volt arról, hogy feltûntek egy sötét, nedves éjszakán, és kérték, hadd melegedjenek a tûznél. Vagy egy viharos éjszakán a Fear Dearg volt az egyetlen menedék, és egy ember betévedhetett hozzá, odavonzva a tûz által. Ha egy Fear Deargot visszautasítanak, vagy tiszteletlenül bánnak vele, mágiáját rontásnak használhatja. Ha jól bánnak vele, akkor nem bántanak, köszönetképpen még kisebb munkákat is elvégezhetnek a ház körül, vagy megajándékozzák az embert egy ideig kitartó szerencsével, de a legjobb, amiben reménykedhetsz, hogy békében hagynak. Nem rejtôzhettem örökké Fagy széles háta mögé, és lassan kezdtem magamat hülyén érezni. Tisztában vagyok a Fear Dearg hírnevével, és tudtam, * Phouka: Kelta legendák szerint egy alakváltó, aki egy sor félelmetes vagy kellemes alakot tud felvenni, ló, nyúl, kecske, goblin vagy kutya formáját. Akármely formát ölt, bundája mindig sötét. Leggyakrabban egy fekete, karcsú lóét, hullámzó sörénnyel, foszforeszkáló, aranyszínû szemmel. 30


Isteni vétkek

a többi fey, különösen az idôsebbek, tulajdonképpen keresztülnéznek rajtuk. Megérintettem Fagy mellkasát, de ô meg sem moccant, addig nem, amíg Doyle nem utasítja, vagy jelenetet nem rendezek miatta. Idegenek elôtt nem igazán akartam hûhót csapni. Még mindig dolgozunk rajta, hogy a testôreim jobban hallgassanak rám, mint egymásra. – Doyle, tökéletesen udvarias velünk szemben – szólaltam meg. – Láttam már, hogy fajtája mit képes tenni az emberekkel – felelte. – Rosszabb, mint amit láttam, hogy a mieink tesznek egymással? Ekkor Fagy lenézett rám, közben figyelve, hogy érkezik-e valahonnan fenyegetés. Még a szemüvegén keresztül is olvastam pillantásában, hogy sikerült túl sok információt megosztanom egy idegennel. – Meredith királynô, hallottuk, hogy az aranyló király mit tett veled. Mély levegôt vettem, majd lassan kiengedtem. Az aranyló király a nagybátyám, Taranis, anyám részérôl, jobban mondva inkább nagy-nagybácsi, és a Seelie Udvartartás, az aranyló sereglet királya. Mágiáját használta emlékezetkiesést okozó szerként, erôszaktétel céljából, és valahol egy bûnügyi raktár mélyén ott van a tárgyi bizonyítéka annak, hogy meg is tette. Azt próbáljuk elérni, hogy ez a nemi erôszak az emberek bírósága elé kerüljön. Ez egyike a legnegatívabb hírveréseknek, amely a Seelie Udvartartást érinti. Megpróbáltam Fagy teste mellett kinézni, hogy kivel társalgok, de most már Doyle is eltakart, így az üres levegônek beszéltem. – Nem vagyok királynô. – Nem vagy az Unseelie Udvartartás királynôje, de a sluagh királynôje igen, és ha bármely udvartartáshoz tartozhatok a mágikus mennyek országán kívül, akkor az Sholto király sluagh népe. A faerie vagy az Istennô, vagy talán mindkettô a tegnapi éjen két alkalommal koronázott meg. Az elsô koronát Sholto társaként kaptam, az ô tündérdombjai alatt. Együtt koronáztak meg mint a sluagh – a sötét sereg – királyát és királynôjét, a faerie rémálmait, melyek oly sötétek, hogy még az Unseelie sem engedi, hogy a tündérdombjai körül kószáljanak, de csata esetén mindig ôk az elsôk, akiket hívnak. Ez a korona eltûnt, amikor a második korona tûnt fel a fejemen, amely által az összes Unseelie vidékek királynôje lettem volna. Ott Doyle lett volna a király mellettem, és egykoron a szokás az volt, hogy Írország minden királya ugyanazt a nôt vette el, az Istennôt, aki valamikor igazi 31


Laurell K. Hamilton

királynô volt, és akit minden király legalább egy éjszakára „feleségül vett”. A monogámia terén nem mindig követtük a hagyományos emberi szokásokat. Sholto az egyik apja a gyermekeknek, kikkel viselôs vagyok. Ekként jogilag még mindig a királynôje vagyok. Sholto szerencsére semmit nem akart rám erôltetni ebben az elmúlt hónapban, mióta itthon vagyok. Azt hiszem, megértette, próbálom megtalálni önmagamat ebben az önkéntes, valószínûleg tartósnak bizonyuló számûzetésben. – Azt hittem, a Fear Dearg egy udvartartásnak sem az elkötelezettje – mondtam, mert semmi más nem jutott az eszembe. – Az utolsó háborúban néhányan közülünk a sluagh oldalán harcoltak. Lehetôvé tette számunkra, hogy kínt és halált osszunk anélkül, hogy ti, jóravaló népek – mondta, és tett arról, ez utóbbi kifejezés keserûséget, lenézést tükrözzön – levadásztatok és elítéltetek volna minket azért, amik természetünknél fogva vagyunk. Egyik udvartartás sidhéjének sem megengedett, hogy segítségért forduljon a Fear Dearghoz. Így van, rokon? – Fear Dearg, nem ismerem el, hogy rokonságban lennénk – felelte Doyle –, de Meredithnek igaza van. Tisztelettel fordultál hozzánk. Én sem tehetek másként. Érdekes, hogy Doyle nem használta a „hercegnô” megszólítást, pedig ezt minden alacsonyabb rendû fey jelenlétében megteszi, de a királynô titulust sem mondta ki, ami azt jelentette, fontosnak tartja, hogy a Fear Dearg elismert királynônek, és ez tényleg érdekes volt. – Jól van – jelentette ki a Fear Dearg. – Akkor odaengedlek titeket Dobbinhoz, jobban mondva Roberthez, ahogy most nevezi magát. Ekkora gazdagság, hogy kétszer is adhatsz magadnak nevet. Micsoda pazarlás, amikor mások névtelenek, és erre áhítoznak. – Fear Dearg, a történetedet meg fogjuk hallgatni, de elôször beszélnünk kell az összes féltündével, aki a Fael Teaházban tartózkodhat. – Miért? – érdeklôdött, miközben túl sok kíváncsiságot sûrített ebbe az egyetlen szóba. Eszembe jutott, hogy van olyan Fear Dearg, aki mesét követel a vendéglátójától, és ha azt nem találja elég jónak, akkor a szerencsétlent megkínozza, és meg is öli, de ha a történet a kedvére való, akkor megáldja. Miért érdeklôdik egy több ezer éves lény mindenféle történetek iránt, és mi ez a rögeszme a nevekkel kapcsolatban? 32


Isteni vétkek

– Fear Dearg, ehhez neked semmi közöd – jelentette ki Doyle. – Doyle, nem érdekes. Úgyis hamarosan mindenki megtudja. – Nem, Meredith, nem itt, a nyílt utcán – mondta, és hangjában volt valami, amire felfigyeltem. De Fagy keze, ahogy megszorította karomat, hogy rápillantottam, ébresztett rá arra, egy Fear Dearg képes megölni egy féltündét. Lehet, hogy ô a gyilkosunk, mert a Fear Dearg jórészt a mi törvényeinken kívül létezik, és mert arról beszél, hogy a sluagh királysághoz tartozik. Lehet, hogy a tömeggyilkosunk a szeretôim mellett ácsorog? Nem túl kényelmes ez így? Egy pillanatig felébredt bennem a remény, de gyorsan ki is oltottam. Volt már dolgom gyilkosságokkal, és soha nem ilyen egyszerûek. A gyilkosok nem fognak veled összefutni az utcán, közvetlenül azután, hogy elhagytad a tett helyszínét. De tök király lenne, ha csak most az egyszer igaz lenne. Ráébredtem, Doyle valószínûleg abban a pillanatban, amikor megláttuk, rájött, a Fear Dearg lehet a gyilkosunk; ezért ez az extra óvatosság. Hirtelen lassúnak éreztem magamat, nem leszek képes a munkámat elvégezni. Állítólag detektív vagyok, és Lucy azért vont be a nyomozásba, mert a faerie a szakterületem. Jó kis szakember vagyok.

33


4. fejezet

Ez a Fear Dearg valamivel alacsonyabb volt, mint én, épp elérte a százötven centiméteres magasságot. Valamikor biztosan ez volt az emberek átlagmagassága. Arca ráncos, ôszes borostája szerteszéjjel állt, akár egy torzonborz pofaszakáll. Orra vékony, hosszú és hegyes. Szeme az arcához képest túl nagy, ferde, mintha ázsiai származású lenne. Színe fekete, írisze talán nincs is, de rájöttem, hogy akárcsak Doyle esetében, az írisze éppoly fekete, mint a pupillája, így nehezen lehet a kettôt egymástól megkülönböztetni. Elôrement a járdán, mellettünk boldog párok kéz a kézben, családjaikkal, mosolyogva, nevetve. A gyerekek nyíltan bámulták a Fear Deargot. A felnôttek rá csak gyors, lopott pillantásokat vetettek, ôk minket néztek meg maguknak alaposabban. Rájöttem, hogy a valós énünket mutatjuk. Nem gondoltam arra, hogy bûbájomat használva embernek nézzünk ki, vagy legalább kevésbé feltûnôek legyünk. Elôvigyázatlanságom minden képzeletet felülmúlt. A szülôk picit késve kapcsoltak, majd elmosolyodtak, és megpróbáltak velünk szemkontaktusba lépni. Ha engedem, akkor valószínûleg beszélgetnének is, de a dolgunk sürgôs volt, muszáj a féltündéket figyelmeztetnünk. Máskor megpróbálok barátságos lenni, de nem ma. A bûbáj az a képesség, amellyel a másik agyát képes vagy úgy irányítani, hogy az elbájolt ne a valót lássa, hanem azt, amit te láttatni szeretnél vele. Néhány hónappal ezelôtt még ez volt a legerôsebb mágiám. Még mindig ezt a mágiámat használom a legmagabiztosabban, és most is könnyedén kúszott szét a bôrömön. – Megbámulnak – mondtam halkan Fagynak és Doyle-nak –, és a sajtó még nincs itt, hogy háborogjon. – El tudok rejtôzni. – Nem, ilyen fényviszonyok között nem – emlékeztettem. Doyle-nak van ez a hátborzongató képessége, hogy úgy el tud tûnni, akár egy filmbéli nindzsa. Tudom, hogy ô a Sötétség, és a sötétséget soha nem látod, amíg el nem ér, de nem voltam tisztában azzal, hogy ezt nem csak évszázadok gyakorlásának 34


Isteni vétkek

köszönheti. Bele tudja magát csavarni az árnyakba, akár egy kabátba, és eltûnik. De minket elrejteni nem tud, és többre van szüksége a ragyogó napsütésnél, amibe beletemetkezhetne. Elképzeltem, hogy a hajam egyszerûen vörös, emberi vörösesbarna, nem a természetes gránátkô-csillogású fürtök. Bôrömet a hajszínemhez igazítva halványítottam, nem megtartva a saját, majdnem gyöngyházfényû fehérségét. Ahogy mentünk, bûbájomat kiterjesztettem, hogy átkússzon Fagy bôrére is. Az övé ugyanolyan holdfényfehér, mint az enyém, így könnyebb az enyémmel egyszerre megváltoztatni. Haját egyre sötétítettem, mélyebb szürke lett, amíg el nem érte a fekete színt, ôsz fürtökkel tarkítva. Tökéletesen illett a fehér bôréhez, hogy úgy lássák, mintha a gót stílusirányzathoz tartozna. Ruhája ehhez épp nem volt megfelelô, de valami miatt ezeket a színeket tudom számára a legkönnyebben létrehozni. Hajának bármely színt választhattam volna, ha lett volna elég idônk, de egyre többen figyeltek fel ránk, és erre ma nagyon nem volt szükségem. Ha túl sok ember „lát” minket annak, akik vagyunk, a bûbáj a tudásuk súlya alatt összetörhet. Szóval ezt gyorsan kellett intézni, átváltozni, miközben megyünk, és csak egy gondolat a minket felismerô emberek felé, hogy ha vissza is fordulnak, higgyék azt, hogy tévedtek. A trükk ebben az, hogy a hajat és a bôrt fokozatosan, lassan kell megváltoztatni, és rávenni az embereket, ne vegyék észre, mit teszel, egyszóval kétféle bûbáj egyben. Az elsô szimplán a kinézetünk változásának illúziója, a második egy Obi-Wan-másodperc, amikor az emberek egyszerûen nem látják meg, amit hisznek, hogy látnak. Doyle kinézetét valami miatt mindig nehezebb megváltoztatnom. Nem tudom, miért, de ônála picit jobban kell koncentrálnom, hogy bôre fekete színe sötét, melegbarnává váljon, és éjfekete haja kivilágosodjon, bôrszínéhez passzoljon. A legjobb, amit tehettem ilyen gyorsan, az volt, hogy enyhén indiánnak, amerikai ôslakosnak tûnjön. Fülének elegáns ívét a fülbevalókkal meghagytam, bár így, hogy bôrszíne emberi volt, fülének csúcsos vége faerieimitátornak… nem is, sidheimitátornak mutatta. Mind azt hiszik, hogy – akár egy képregényben – a sidhének csúcsos a füle, pedig valójában Doyle-nál ez azt jelenti, hogy nem tiszta vérû sidhe, hanem részben alacsonyabb rendû fey is. Szinte soha nem takarja el a fülét, dacból, hogy bökje az udvartartás sidhéinek szemét. 35


Laurell K. Hamilton

Meglehetôsen sokat tompítottam a kinézetünkön, de még így is feltûnôek voltunk, a férfiak még mindig egzotikusak, de a teljes átváltoztatáshoz meg kellett volna állnunk, hogy jobban koncentrálhassak. A Fear Dearg szintén rendelkezik elég bûbájjal, hogy külsejét teljes mértékben megváltoztassa, ha úgy óhajtja. Ôt egyszerûen nem érdekelte, hogy megbámulják. De ugyanakkor nem történhetett meg vele, hogy egy telefonhívás után a sajtó úgy rászálljon, mint ránk, aminek következtében további testôröket kellett odarendelnünk, hogy egyáltalán az autónkig eljussunk. Mióta visszajöttünk Los Angelesbe, ez már kétszer megtörtént. Erre még egyszer nem vágytam. – Soha nem találkoztam még olyan sidhével, aki a bûbáját ennyire jól tudta volna használni – lassított a Fear Dearg. – Ez hatalmas elismerés a részedrôl – mondtam. – Néped ismert arról, milyen kitûnôen alkalmazza a bûbájt. – Az alacsonyabb rendû fey mind jobb a bûbájban, mint a hatalmasabb népek. – Láttam már, hogy a sidhe a szemetet ételnek tünteti fel, és megetette az emberekkel – jegyeztem meg. – És a Fear Deargnak csak egy levélre van szüksége, hogy pénzt csináljon – szólalt meg Doyle –, egy kekszre, hogy torta váljon belôle, egy rönkre, hogy egy erszény aranya legyen. Szükségetek van egy tárgyra, amihez a bûbájt kötni tudjátok. – Nekem is – szóltam közbe, majd elgondolkodtam. – És annak a sidhének is, akit láttam, hogy képes erre. – Ó, de a sidhe egykor kastélyokat volt képes elôteremteni a levegôbôl, és olyan étket puszta légbôl, amely bárki halandót kísértésbe hozott – emlékezett vissza a Fear Dearg. – Én nem láttam… – kezdtem, majd inkább befogtam a számat, mert a sidhe nem szereti hangosan kimondani, hogy a mágiája kezd halványodni. Faragatlanságnak számít, és ha meghallja a Levegô és Sötétség Királynôje, akkor, ha szerencsés vagy, csak megüt, de ha nem, akkor véred ontja, mert arra emlékeztetted, a királysága halványodni kezd. A Fear Dearg szökkent egyet, és Fagynak kicsit hátrább kellett lépnie mellettem, nehogy rálépjen a kisebb termetû feyre. Doyle rámorgott, egy mély, morajló basszus hangot hallatva, amely illett ahhoz a hatalmas, fekete kutyá36


Isteni vétkek

hoz, amellyé átváltozni tud. Fagy elôrelépett, hogy a Fear Deargnak is lépnie kellett, különben rátaposott volna. – A sidhe mindig jelentéktelen volt – szólalt meg, mint akit a kis közjáték egyáltalán nem zavar –, de királynôm, nem azt mondtad, hogy soha nem láttál sidhét ilyen bûbájjal? Nem a te életed alatt, mi? Elértünk a Fael Teaházhoz, bejárata elôttünk magasodott. Az ajtó csupa üveg és fa volt, nagyon különleges és régimódi, mintha az üzlet évtizedekkel öregebb lenne valódi koránál. – Beszélnem kell valamelyik féltündével – mondtam. – A gyilkosságokról, he? – kérdezte. Egy szívdobbanásnyi idôre mindannyian ledermedtünk, majd hirtelen az embereim mögött találtam magamat, és csak a vörös köpönyegének a szélét láttam. – Ohó! – kuncogta el magát a Fear Dearg. – Azt hiszitek, hogy én vagyok az. Azt hiszitek, én vágtam el a nyakukat. – Most már igen – mondta Doyle. A Fear Dearg elnevette magát, és ez volt az a kacagás, amit ha sötétben hallasz meg, rettegni kezdesz. Ez az a nevetés, amely élvezi a fájdalmat. – Beszélhettek a féltündével, aki idemenekült, hogy elmesélje a történetét. Mindenféle részletet elmondott. Hisztérikus. Összevissza beszélt halottakról, akiken olyan ruha volt, mint egy mesekönyvben, még a kezükben is virágot tartva – rázkódott meg undorodva. – Minden sidhe tudja, hogy egy virágtündér nem szakítana le egy virágot sem, megölve azt. Ôk gondozzák ôket. Erre nem gondoltam. Teljes mértékben igaza volt. Ez egy ember hibája, mint ahogy az illusztráció is. Néhány tündér képes arra, hogy életben tartson egy letépett virágot, de ez nem egy túl gyakori adomány. A legtöbb féltünde nem is szereti a virágcsokrokat. Halálszaguk van. Bárkik is a gyilkosok, biztosan emberi lények. El kell mondanom Lucynek. De hirtelen valami más is az eszembe jutott. Megpróbáltam elfurakodni Doyle mellett, ami olyan volt, mintha egy kisebb hegyet akartam volna arrébb tolni; próbálkozhatsz, de nem sok eredménnyel. – Látta a féltünde a gyilkosságokat? – kérdeztem a háta mögül. – Nem – felelte, és amit láttam a ráncos arcból, azon tisztán ki tudtam venni a bánatot –, a domboldalon növô virágokhoz tartott, amik az övéi, és a rendôrség már ott volt. 37


Laurell K. Hamilton

– Ennek ellenére beszélnünk kell vele – erôsködtem. Az arctöredék, amit Doyle és Fagy teste között láthattam, bólintott. – Hátul van Dobbinnal. – Mióta van itt? – Kérdezd meg tôle. Azt mondtad, egy féltündével akarsz beszélni, nem kifejezetten vele. Királynôm, miért akartál egyikükkel beszélni? – Figyelmeztetni akartam ôket, hogy veszélyben lehetnek. Megfordult, úgy, hogy a testôreim által hagyott nyílásban fél szeme rám kandikált. A fekete szem a sarkaknál felfelé kunkorodott, és rájöttem, mosolyog. – Eddig a sidhét kurvára nem érdekelte, hány virágtündér tûnik el Los Angelesben. Egy évben tucatnyi halványodik el, hal meg a túl sok fém és technológia miatt, de egyik faerie sem hajlandó ôket visszaengedni, még azért sem, hogy az életük megmeneküljön – háborgott, és a végére az arcáról eltûnt a vigyor. Igyekeztem, hogy arcomon ne lássa a meglepetésemet. Ha igaz, amit mondott, én errôl eddig semmit nem tudtam. – Engem igen, különben nem lennék itt. – Remélem, hogy érdekel – bólintott komoran –, Meredith, Essus lánya, nagyon remélem. Fagy megfordult, így Doyle-ra maradt, hogy szemmel tartsa a Fear Deargot. Fagy mögénk nézett, és észrevettem, hogy egy kisebb sor gyûlt mögöttünk össze. – Szabad? – kérdezte egy férfi. – Bocsánat – feleltem mosolyogva. – Egy régi, jó barátunkkal találkoztunk. Mielôtt észbe kaphatott volna, ô is elmosolyodott, és már kevésbé irritált hangon folytatta. – Nos, nem találkoznának inkább bent? – Persze, természetesen – mondtam. Doyle kinyitotta az ajtót, elôreengedte a Fear Deargot, és már bent is voltunk.

38

Laurell K. Hamilton: Isteni vétkek részlet  
Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you