Issuu on Google+

TÓTÁGAS – a Tóth Árpád Gimnázium diáklapja –

2013 /2014. 2. szám NOVEMBER - DECEMBER


Karrier

nap

Mint minden évben, idén is megrendezésre került iskolánkban a Karrier nap. Ebben az évben is sok elballagott TÁG-os diák tért vissza, hogy beszámoljanak tapasztalataikról a felvételi előtt álló alsóbb éveseknek. Sok előadó számára ez volt az első Karrier nap, amin részt vett, viszont akadtak olyanok is, akik már negyedjére látogattak vissza hozzánk. Ilyen volt például Nádró Bíborka és Víg Borbála, akik jelenleg a Debreceni Egyetem hallgatói. 2010-ben érettségiztek, biológia-kémia tagozatosok voltak. Tablójuk az A oldalon található. Vagy a B-n. Ők se tudták megmondani pontosan. Az érdeklődő diákokkal kapcsolatban az eddigi négy év során mindig pozitív tapasztalatokat szereztek. - Lelkesek, szimpatikusak, kedvesek, érdeklődőek és sokan vannak. Vannak, akik céltudatosan kérdeznek, előre végiggondolták, mely szakok iránt érdeklődnek, továbbá vannak olyanok is, akik még csak latolgatják lehetőségeiket. Megkérdeztük őket, milyen általános tanácsot tudnak adni a tovább tanulásra készülőknek. - Más, mint a gimnázium világa. Az egyetemen a tudásért tanulsz, nem a jegyért – mondták – továbbá megéri pályázni ösztöndíjakra. Aki külföldön képzeli el jövőjét, annak követendő példával szolgálhat Óvári Ádám, 2008-ban érettségizett tanuló, aki jelenleg az Edinburgh Napier University-n tanul. A következőt tanácsolta: - Ha valaki elhatározza, hogy külföldön kíván továbbtanulni, érdemes hamar megtennie a kezdő lépéseket. A nyelvtudás nyilvánvalóan nélkülözhetetlen, továbbá tanári referenciát kell beadnod egy motivációs levél kísérletében. Nem könnyű feladat bekerülni, viszont nem is lehetetlen és mindenképpen megéri. A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem képviselői a véletlen során kerültek az előadók közé. Épp a Karrier napon szerettek volna egy kisebb előadást tartani iskolánkban, mikor a vezetőség felhívta figyelmüket a Karrier napon való szereplés lehetőségére. - Egyetemünket a családias hangulat és sokszínűség jellemzi. Szakjaink alapvetően három kategóriába sorolhatóak: bölcsész, közgazdasági, művészeti; mindez egy megfizethető magánegyetem keretein beül. Megkérdeztünk néhány diákot, miként érdeklődtek az előadóktól. Akadtak, akik célirányosan kíváncsiskodtak, mások viszont csak felmérték a szakok kínálatát. Ilyen például Bernáth Anna, 11. IB osztályos tanuló, aki inkább külföldön képzeli el jövőjét a jobb lehetőségek miatt. - Még nem döntöttem, de mivel a nemzetközi érettségis osztály tanulója vagyok, szívesen választanék külföldi továbbtanulási lehetőséget. Ezzel ellentétben Kiss Milán 12. e osztályos tanuló inkább belföldön szeretne továbbtanulni, konkrét szakról érdeklődött. - Inkább Magyarországon képzelem el jövőmet, természetesen a pontszám is nagy szerepet tölt be a választásomban. Kovács Dóra 13. b számára nem fontos, hogy külföldi vagy belföldi felsőoktatási intézményben tanul tovább, szívesen élne egy ösztöndíj lehetőségével. A karrier nap sok diákot vonzott, számos tanulónak segített a jövő megtervezésének első lépéseiben. Turi Balázs, 11. b

2


"E r d e i

u t a k o n"

Fekete István irodalmi ▬ biológiai vetélkedő 2013. november 21-én, harnadik alkalommal is megrendezésre került az Erdei utakon biológiai és irodalmi vetélkedő Fekete István írásai alapján. A helyszín a már megszokott iskolai könyvtárunk volt. A versenyre 8-10. évfolyamos diákok jelentkezhettek, akik érdeklődnek a növény- és állatvilág, a természetvédelem valamint az irodalom iránt. A vetélkedő 2 fordulóból állt. A 3 fős csapatok először egy 10 kérdésből álló feladatsort kaptak, melyben Fekete István életéről és munkásságáról adtak tudást. A 2. fordulóra (döntő) a legjobb 9 csapat kapott meghívást, 7 középiskolából, 2 városból. A döntőben különböző kreatív feladatok (pl: madáretető készítés), növény-, madárhatározás és egyéb szórakoztató játékos feladatok vártak a diákokra, a kiadott olvasmányokhoz kapcsolódva. A feladok értékelése után a következő eredmény született: 1. helyezés: Bécsi Ádám, Pogácsás Péter, Rácz Norbert Szent József Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium 2. helyezés: Farkas Csenge, Ignáth Dorina, Hajdu Márta Svetits Katolikus Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Diákotthon 3. helyezés: Ambrus Anett, Gerdán Bianka, Radványi Dóra Debreceni Egyetem Kossuth Lajos Gyakorló Gimnáziuma További csapatok: Ady Endre Elméleti Líceum, Nagyvárad

Bajkó Edina, Zatykó Imola, Zeleznik Regina Kakócz Fruzsina, Kis Bernadett, Venczel Dóra Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziuma Nagy Csenge, Vitár Dominika, Forgács Zoltán Mihai Eminescu Főgimnázium, Nagyvárad Angyalosi Boglárka, Farkas Boglárka, Nagy Anett Szent József Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium Bodnár Attila, Szabó Tibor, Vinnai Tamás Tóth Árpád Gimnázium Bugjó Emília, Fecskó Fatime, Ványai Georgina

A helyezett csapatok könyvjutalmat kaptak illetve minden csapat egy-egy tölgyfa csemetét vihetett haza. A jutalmazás után pedig kötetlen beszélgetés volt. Ezen a délután számos iskola diákjai találkozhattak, akik mind-mind élvezettel olvasgatják nagyszerű írónk, Fekete István műveit. A különleges verseny lebonyolítója és szervezője iskolánk könyvtárosai: Gyermánné Huga Ibolya és Balláné Sárosi Ágnes, valamint iskolánk diákjai. Moldován Panna, 11.d

3


4


Zöld hírek A Szerkő Egyesület pályázati felhívási idézete Sok évszázados tölgyfák, ligetek, madárhangtól lármás lápok tűntek el, estek áldozatul a kapzsiságnak, pedig büszkeségeink lehetnének, mint az ősi magyarföld maradványai, mint a múzeumokban féltve őrzött és drágán szerzett törött cserepek. … az erdőket kiirtják, a mocsarakat lecsapolják, a folyókat gátak közé közé szorítják, ha lehetne, a völgyeket betömnék és a halmokat és a hegyeket lehordanák. Az anyagi jólét utáni hajszában nem ismernek múltat, nem ismernek poézist és nem törődnek a lélekkel, mely ezekben gyökerezik. Milleker Rezső 1925

Gondolatok a Szerkő Egyesület pályázati felhívására

I. hely Csontos Erzsébet, Fehérvári Enikő 9. a osztály Segítő tanár: dr. Budayné dr. Kálóczi Ildikó Megrendítő, hogy Milleker Rezső mondatai nem napjainkról szólnak, mert már 1925-ben lejegyezte az emberi hanyagság, kapzsiság veszélyeit, következményeit. Mi, fiatalok az emberek jelentős többségéhez tarozóan azt gondolnánk, hogy ez a probléma csak napjainkat érinti, pedig – akár hisszük, akár nem - már a 19. században is jelen voltak. Már akkor esőerdőket irtottak ki, mely pedig életfeltételünket, az oxigént biztosítaná számunkra. Lápokat csapoltak le, amelyek több száz növényés állatfajnak biztosítottak otthont. Mindezt semmibe véve maroknyi ember csak saját magát előtérbe helyezve a saját jólétét, anyagi helyzetét szem előtt tartva pusztítja környezetét. Pedig

már akkor is voltak „tisztánlátók”, s az emberiség nagy többsége sem akarta ezt. Az esőerdőkben élő törzsek ugyan vágták a fát, de tényleg szükségleteik, megélhetésük szerint. Együttéltek a természettel, tisztelték azt, s bocsánatot kértek, ha bántaniuk kellett. S ez csak rosszabb lett. A maiak egyre többen az anyagi jólét utáni hajszában nem tőrödnek a múlttal, pedig ezek a bizonyos növények élőhelyek értékesebbek, mint az ember által nagyra becsült kincsek, drágakövek. Az ember nem tanulva a hibáiból, ugyanúgy rombolják is a környezetünket, mint régebben, sőt még jobban. Hatalmas gyárakat üzemeltetünk, amelyek szennyezik még jobban a levegőt, a hulladék nem megfelelő tárolásával mérgezik a talajt. Saját kényelmüket előtérbe helyezve a közlekedési eszközöket Földet kímélő („lábbusz”, „kétkerekű tekerentyű”) nem veszik igénybe, a legrövidebb távhoz is személygépkocsit használnak. Pedig ideje lenne belátniuk, hogy nemcsak a Föld, hanem saját egészségük érdekében is a gyaloglás vagy a kerékpározás jobb megoldás lenne. Nagy problémát jelent világunkban az édesvízkészletünk rohamos csökkenése, olyannyira, hogy egyes politikusok a harmadik világháború kirobbanásának alapját ebben látják. Mi, Magyarországon nagyon jó helyzetben vagyunk a vizek tekintetében (ivóvíz, ásványvíz, gyógyvíz), de sokan felelőtlenül használják. Egy kis (vagy sok) figyelemmel és a pocsékolás elkerülésével jó pár évig óvhatnánk még. Az újrahasznosítással és a szelektív hulladékgyűjtéssel sokat tehetnénk Földünk egyészségének megtartásáért. Sajnos, amíg csak néhány ember csatlakozik ezekhez a mozgalmakhoz az ő kitartásuk, akaraterejük mellett nem érez mindenki egy kis felelősséget bolygónk iránt, addig nagyobb változás nem következhet be. A táj, a természet és az ahhoz kötődő érzések is értékek, melyek a durva beavatkozások következtében eltűnhetnek („Az anyagi jólét utáni hajszában nem ismernek múltat, nem ismernek poézist, és nem törődnek a lélekkel,

5


mely ezekben gyökerezik.” Milleker Rezső). Mi, mint a hírneves Hortobágyon élő, azt szerető, ismerő fiatalok szívünkön viseljük e vidék sorsát. Nemcsak a költőket ihlette meg a táj, mi is élvezzük a lelkünk szárnyalását, tüdőnk tágulását. E gyönyörű, egyedi tájon sétálva a sokszínű madárvilágban gyönyörködve eszünkbe jut sok gyerekkori csínyünk, emlékünk. Felszaladunk egy-egy halomra, onnan nézünk szerte-szét, élvezzük a gyengéd szellőt, a szabadságot, eszünkbe jutnak a betyárok, akik ezen a tájon „háborítatlanul” lovagoltak, mulattak (csárda a vármegyehatáron), esetleg a földalatti alagutakban vándoroltak (a föld nyelte el őket). Igaz, nem igaz, szinte mindegy is, hiszen a hagyományok is a tájhoz tartoznak, ide kötnek. Néhányan a vidék egységét, különlegességét szem elől tévesztve lerombolták a halmokat, sajnos azután is, hogy ex lege védettek lettek. Ez nagyon elszomorító, mert az öröm az, amelyet ez a táj nyújt számunkra, a családi ősi „fészek”, s eltűntét lehetetlenség pótolni bármi mással. A szikes réteken lépkedve ráeszmélünk, hogy a természet milyen mini - csodákat alkotott. Mindennapjainkból merített példa még a Tiszántúlon, Tyukod mellett található régi kedvenc kis „látványtavunk” története. A tó sok örömöt szerzett nekünk fiataloknak és az idősebbeknek is egyaránt. Gyakran összegyűltünk itt, leültünk a padokra, beszélgettünk vagy sétáltunk a tavon található „kis-szigeten”. Azonban ezt a szeretett tavacskát is megvásárolták. Teljes átalakításon esett át, az eddig csak látványként szolgáló tóból gazdaságilag hasznosabb horgásztavat létesítettek. A tó körül található parkot elpusztították, hogy szélesíteni tudják a tavat. Az újonnan betelepített halak háttérbe szorították/eltűntették a tóban található őshonos halfajokat. A kis szigetre minden évben (idén ötödjére) egy-egy fából faragott szobrot állítanak a horgászok tiszteletére, ami tetszetős ugyan, de mégis idegenné vált a kis tó a helyiek számára, elvesztette

intimitását, közösségszervező lényegét. Már nemcsak a mienk, bárki, aki fizet, jöhet. Mi már nem szívesen járunk ide, ami volt régen, egy „pillanat” alatt elszállt. Ebből is láthatjuk, hogy ha egy adott természeti „kincs”-et hiába nem pusztítunk el, de nagymértékben átalakítjuk, megváltoztatjuk jelentőségét. A régen több nemzedéket összefogó, összekovácsoló természeti csodákból könnyen olyan területeket varázsolhatunk, melynek szinte csak anyagi haszna van, és eszmei-erkölcsi értéke háttérbe szorul. Mire eddig jutottunk gondolatainkban, egyre inkább azt érezzük, hogy nekünk is tenni kell valamit. Azt gondoltuk, hogy korosztályunkhoz intézünk egy felhívást. Arra kérünk titeket, hogy mindenki óvja, védje saját környezetét, a körülötte lévő mikrovilágot, mert senki nem járna jól, ha ezt elveszítenénk és unokáinknak is jó lenne megmutatni. A lehetőség mindenki számára adott, s egészen kis figyelem is sokat számíthat: az ősz beköszöntével lehet, hogy nem fűteni kell, csak a nyári ruha helyett melegebb öltözékben kell a szobában járkálni, nem kellene egyszerre több információhordozót is üzemeltetni, megfontoltan vásároljunk, legyen előnyben a helyi termelő, s a tehetősek is mérlegelhetnének a szükséglet és a luxusigények kielégítése között.

Horváth Anna, 9. d

6


KULTURÁLIS MOZAIK Irodalmi délután a TÁG-ban Áfra Jánossal 2013. december 16-án délután 14:30 órától került megrendezésre az Irodalmi Délután iskolánkban a Tóth Árpád Irodalmi Kör szervezésében. A meghívott vendég Áfra János Makói Medáliák Díjas és Móricz Zsigmond- ösztöndíjas költő, művészeti író volt, aki interaktív beszélgetés keretében diskurált a hallgatósággal a kortárs költészetről. A rendezvénynek a B1.02-es terem adott otthont. A délután kezdeteként Áfra János bemutatkozott a közönségnek, elmondta mikor kezdett el verseket írni, mi inspirálja, és, hogy hogyan indult el karrierje, mint költő. A művész úr bemutatta 2012-ben megjelent verseskötetét (Glaukóma), amelyből néhány verset fel is olvasott. A moderátor kérdései alapján bevezette a hallgatóságot a kortárs költészetbe, ennek megítélése kapcsán megjegyezte, szerinte nincs kellő hangsúly fektetve a mai magyar költészet szélesebb körben való elterjesztésére. „A magyartanároknak nehéz dolga van, mert a kerettanterv nehezíti az élmény alapú oktatást, pedig a lexikális tudás elsajátításától az irodalom megszerettetése,

az értelmezőkészség fejlesztése még fontosabb cél kellene, hogy legyen, ehhez pedig olyan kortárs olvasnivalók jönnének jól, amelyek a középiskolásokat saját problémáik megértéséhez vinnék közelebb.” Áfra János beszélt a terveiről is, miszerint dolgozik új kötetén, illetve, hogy az utóbbi időben belekóstolt a drámaírás világába is: a debreceni Színláz Társulatnak írt darabot A semmi nem késik címmel. Az előadás „középiskolás és egyetemista korú fiatalokról szól, akik az életükben megtapasztalt tragédiákra egy ezoterikus várnak megoldást, egy közösségtől zarándokúton azonban felszínre kerülnek a legrejtettebb titkaik, és visszafordíthatatlan változás következik be az életükben”, mondta, majd hozzátette, hogy nagyon élvezte a munkát, és reméli, nem ez volt az utolsó ilyen alkalom. Ezután a közönség is szabadon tehetett fel kérdéseket a művész úrnak. A délután zárásaként a Debreceni Egyetem Irodalmi Kör tagjai mutatkoztak be, és olvastak fel saját műveket. Olexa Péter, 9.ny/f

7


Tanáraink írták

Egy T betűről A diákok nagyon kíváncsi népek. Még ha palástolják is, amint alkalom adódik rá, lecsapnak az emberre a személyes kérdéseikkel.- Tanárnőnek mi az a T betű a nyakában? Merthogy ők ezen már mennyit gondolkodtak. Hiszen nem az én nevem kezdőbetűje, de akkor vajon kié?! Szerintem már mindenféle Rómeó és Júlia történetet kiagyaltak, pedig a helyzet egészen más. Az ominózus nyakbavaló valójában nem is T betű, hanem egy ferencesrendi kereszt, mely olajfából készült, a zsinórján három csomó is látható. Aki nem ismeri, valóban megtévesztő, mert ez a Tau, egy ősi szimbólum. Ferenc így írta alá a leveleit, és ezt vitte tovább a ferences rend Egyenesen Assisiben került hozzám ez az egyszerű nyakék. Ott a főutcácskán – mert tényleg olyan utcácska, még autókat sem engednek be -, minden szuvenírboltban lehet kapni. Ezt is meg egy csomó mindent, ami olajfából készül. Persze a kereszt a legjellegzetesebb, hiszen mégiscsak Assisi Szent Ferenc városában vagyunk, és hát legyünk őszinték, a város ma is ennek a szent életű embernek az emlékéből él. No, nekem eszem ágában sem volt keresztet venni – se magamra, se a nyakamba, így szemrebbenés nélkül mentem tovább az ilyen árukészletek mellett, pedig már másodjára hozott erre a jó sorsom. Ezúttal olajbogyószüretre érkeztem, és egy hetet töltöttem egy kis német csoporttal, mely igencsak vegyes összetételű volt: akadt köztünk lelkész, aztán két emberke, akiket a német caritas karolt fel valamely módon, mivel egy ideig hajléktalanok voltak, az egyikük azt hiszem, volt alkoholista, de sikerült kigyógyulnia, aztán voltam én az akkori barátommal, és egy közös német barátunkkal, és ott voltak az egyik nővér idős szülei is, no meg a család, akinél

dolgoztunk és a nővérek, akik a városban élnek. Jól teltek napjaink, vidám közös reggelivel, aztán a munka a birtokon, délután pihenés, kellemes séták, és ismét finom olaszos ételek egy nagy asztal körül, közös beszélgetésekkel. Egyik este még egy kis marionettbábus előadás is kikerekedett, mivel a már említett nővér apukája bábjátékos volt. Az előadás olyannyira zártkörű volt, hogy a San Damiano-ba mentünk és az ott élő olasz ferencesek voltak a közönség egyik fele, kis csapatunk a másik. Ide turisták sosem keverednek, mert bár a templom a kerengővel – itt szólalt meg a kereszt Ferencnek – igen sűrűn látogatott, de azért vannak elzártabb rendházrészei is. Nagyon meghitt este volt, sok humorral, nevetéssel. Ahogy telt a hét, egyre közelebb éreztem magamhoz ezeket a kedves embereket, a beszélgetések révén mind jobban megismertem őket. Az utolsó napon ez a bábozós sváb bácsi annyi zsinóron lógó keresztet vett, ahányan voltunk a csoportban, és mindenkit megajándékozott eggyel. A friss olívaolajon kívül ezt vittem haza emlékbe. Azóta is sokszor hordom, mert ha ránézek, eszembe jut ez a békében és földi boldogságban eltöltött egy hét. Másrészt az az érzés, hogy bárhol a világban találok kedves embereket, akikkel egy idegen helyen sem érezem magam elveszettnek vagy kívülállónak. Egyszer olvastam egy remek gondolatot, mely a szívemből szól: Amikor elutazunk, akkor látjuk csak meg, hogy milyen sokan akarnak a barátaink lenni. És ez tényleg így van. Az én T betűm is erről mesél.

Egy elképzelt világ leképeződése Hazafelé jöttem egy átlagos munkanap után. Leszálltam a villamosról, végigballagtam a szokott kis összekötő utcán, és szabálytisztelően megálltam a nagy kereszteződésnél, a piros lámpánál. Álldogáltam, a hosszú nap után némileg kiüresedett aggyal. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valahonnan klasszikus zene szól. Hirtelen

8


elkezdtem összpontosítani, hogy honnan is. Füleltem magam mögé, hogy esetleg az emeletes házból hallatszik, és valaki hangszeren gyakorol, vagy a szemközti házban hallgatnának zenét. Netán a mellettem álló fülhallgatójából szűrődne ki? És egyszer csak rájöttem, hogy egy a lámpánál álló, menő kocsiból szól a zene. Egy fiatal, egész rövidre nyírt hajú, napszemüveges férfi ült benne egyedül. Lehúzta az ablakokat és így hirtelen mi is részesei lettünk a személyes kis világának. Ezen teljesen megdöbbentem, mert a külseje alapján más zenét társítottam volna hozzá, valamit, amiben a dobgépet hallani a legjobban, amihez nem kell gondolkodni, csak fejjel ütni a tamtamot. És így hogy lehúzta az ablakokat, elhintette ezt a szép zenét minden arrajárónak. Majdnem elfelejtettem átmenni a zebrán, mikor a lámpa zöldre váltott. Csak álltam ott és néztem ezt a váratlan jelenséget. Hát ez volt számomra akkor a nap történése. Mondhatjuk, hogy lényegtelen, de én egészen belefeledkeztem a pillanatba. Mert olyan érdekes, mikor valaki nem úgy cselekszik, ahogy azt futólag elvárjuk kiindulva az eddigi tapasztalatokból -, hanem sokkal jobban, sokkal finomabban. És ez olyan reményt adó. Hirtelen bódulatomban elképzeltem, milyen lenne, ha minden kocsiból ilyen szép zene szólna és mindent elárasztana a muzsika. Egészen más légkört teremt egy kocsi kis légterében is, ezt már többször megtapasztaltam. Egy időben volt egy klasszikus zenei adóm is a tévében. Nagyon szerettem. Ha rossz kedvem volt, bekapcsoltam, mert már a látvány megnyugtatott: az elegánsan felöltözött emberek rendezett sorokban ültek egy díszes teremben, nyugodt sőt átszellemült arcvonásokkal, a zenészek fekete-fehérben, a hangszereken megcsillantak a terem fényei és gyönyörű muzsika áradt szét. És ez olyan jó érzéssel töltött el, amíg néztem, addig abba a hitbe tudtam magam ringatni, hogy a világban minden rendben van. Szencsák Erika

Úton Leszálltam a vonatról, s már az első pillanatban megcsapott a fülledt nyár szaga, amely a peronról emelkedett fel az alig fodrozó szellőben. Nem volt időm körülnézni, azonnal az információt kerestem. Bőröndjeimet magam után vonszolva futólépésben haladtam a különálló apró bódé felé, amelyen kopott fekete betűk ígérték a segítséget. - Legyen szíves megmondani, jó helyen járok-e! – hadartam akadozó nyelvvel, majd rémülten meredtem az unott fiatal nő arcába. - Igen? – vonta fel természetellenes, tussal kihúzott szemöldökét. - Szóval… - nyögtem, s zavaromban köhögni kezdtem. Elfelejtettem a helység nevét, ahová igyekeztem. – Erre felé van egy kisváros, valami „k” betűs… - Kérem, mit óhajt? – vékonyodott el sürgetően a nő hangja. Mögöttem egy teremtett lélek sem állt, mégis úgy éreztem, feltartom a sort. Némán meredtünk egymásra. Aztán meghallottam a kalauz sípját, és lélekszakadva futottam vissza a vonathoz. Egészen biztosan eszembe fog jutni, de most fel kell szállnom rá! Kalapáló szívvel roskadtam le a néptelen étkezőkocsi egyik kerek asztalkája mellé. Csomagjaim körülöttem hevertek, legszívesebben kihajítottam volna őket az ablakon. Csak akadályoztak a mozgásban. Bekérezkedtem egy fülkébe, hogy biztonságba helyezzem őket. A vonat egyre gyorsabban robogott, hegyek, erdők, tavak, vízmosások mellett suhantunk. A fejemben több száz városnév kavargott, de hiába, azt az egyet nem találtam sehol. Talán emlékezetem egyik portól lepett polcán hevert, egy régen forgatott könyv kifakult lapjai között, egy apró cetlire írva, amit emberkéz sem érintett az idők kezdete óta. Lassítottunk, felugrottam, a kijáratot kerestem. Az állomás nevét ismét elszalasztottam, a szűk folyosón lehajtott ülésekben botladoztam. Alig álltunk meg, leugrottam és rohantam az információ felé. A sínekről felszálló forróság fejbe kólintott. Izzó acél szaga keveredett a büféből kiáramló sült kolbászéval. Sokáig szaladtam, mire megpillantottam a kopott, vastag betűs kiírást. Épp, mint az imént. 9


- Elnézést kérek – kezdtem elfúló sóhajjal -, tudna nekem segíteni? - Hogyne, tessék! – mosolygott a fiatal nő, és a tekintetem megpihent tussal kihúzott valószínűtlenül vékony szemöldökén. Az nem lehet! Riadtan fordultam hátra, a vonat kíméletlenül fütyülve zúgott el mellettem. Rajta minden poggyászom. A nő türelmesen várt. Még mindig mosolygott. - Á, nem érdekes! – legyintettem, és elindultam kifelé. A kihalt állomásépület mellett földút vezetett, a másik oldalán végeláthatatlan mező. A szél melegen fújt, a nap sárga fénye tompán szűrődött át a finom fátyolfelhőkön. Nem tudom, mi vitt arra. Talán a minden mindegy nyugalma, a kimerültség, a nincstelenség biztos tudata. A táj fényessé és otthonossá vált. Térdig érő fűben gázoltam, mezei virágok színes foltjai között, fiatal vadalmafák zsenge árnyékában. Zümmögő hadak kísértek, majd hagytak magamra, a távolból madárcsicsergés hívogatott. Felhajtottam a szoknyámat, szökellni kezdtem, akár egy kislány. A mező közepén valami mozdult, egy férfi alakja rajzolódott ki. - Az öcsém! – ismertem fel boldogan, és közelebb futottam. Régen találkoztunk. Évek óta alig beszéltünk. Borzasztóan elfoglaltak lévén. Hát ő is itt van! Amikor már láttam az arcát, megtorpantam. Erős járomcsontja fénylett fakó bőrében, koromfekete haja, izzó szembogara, hosszú, szabályos fehér fogai villogtak a napsütésben. Földig érő fekete kabátot, lovaglócsizmát viselt. A kezében botot tartott, szélesen mosolyogva köszöntött. Nem viszonoztam. Soha nem láttam ezt a férfit. - Nem haragszom – szólt bársonyos hangon. – Tudom, hogy neked sem könnyű. De most megmérkőzhetünk. Nem válaszoltam. Fogalmam sem volt, mit akar.

- Csak három kérdést teszek fel. Ha tudod a választ, örökre megszabadulsz. Nem értettem a szavait, a testem felelt helyettem. Felemelkedtem, egy spirális örvény közepén forogtam levegő után kapkodva. A tér aranyszínű kévék milliárdjaira esett szét, amelyek sebesen keringtek körülöttem. Lehunytam a szemem, és éreztem, hogy erős vagyok és tiszta. Minden sejtemet eltöltötte ez a felismerés. A spirál kilökött magából, szabadon lebegtem a fényes égen, alattam a fekete kabátos férfi meggörnyedt a fájdalomtól. Csodálkozva néztem, hogyan próbál rettenetes kínlódásában mégis fölegyenesedni. Amikor találkozott a tekintetünk, tudtam, hogy feltette a második kérdést. A tüdőmbe hűvös levegő áramlott, átvilágított a fény, amelynek sugarában fürödtem. Csend vett körül. Egyre feljebb és feljebb emelkedtem, a tágas ég felé. A férfi térdre rogyott. Az ostor, amelyet ujjai eddig görcsösen szorítottak, kihullott rángatózó kezéből. Nem volt ereje rám tekinteni, a távolság közöttünk egyre nőtt. Apró ponttá vált a spirál legaljában. Felhördült, ajkain habozva buggyantak ki utolsó szavai. Diadalom biztos tudatában felnevettem. Ám ebben a pillanatban bokám köré fonódott az ostor, és húzott le a spirál örvénylő testébe. Nem voltam többé a magam ura, mozdulataim darabossá törtek, akár a fagyott rózsaszirmok márványpadlóra hullva. Sokáig zuhantam, amíg szörcsögő, fojtogató alagútba kerültem. Úgy vergődtem, a föld zsíros testét ízlelve, akár az élve eltemetett áldozat. Remegő testem áttetsző burokként vett körül, s fölötte magasodott, vonaglott egy árny, tagjait zengő kacagás rázta. Ostorával mellém cserdített, fekete loboncát megrázva üvöltötte: - Hát mégis legyőztelek! Talán elájultam. Arra ébredtem, hogy fekszem a harmatos fűben, és didergek. A sötétség puha takaróként borult fölém, tücsökzene szólt. Az égen billiárd csillag hunyorgott, a hold sarlója egy fölém hajló ágba kapaszkodott. Apró, kemény húsú, fanyar vadalmák ringtak mellette. Feltápászkodtam, a hajamban motozó bogarakat hallgattam. Elgémberedett ujjaimmal sután fésültem ki őket. Felálltam, mert az ég fekete

10


testébe szürkés barna örvényt kavart a szél. Akkor azt hittem. Egy szempillantás múlva hatalmas acélhajón eszméltem. Zajtalanul, időtlenül suhant a térben. Minden szöglete csillogott a tisztaságtól. Fehér lepedő alatt feküdtem, gondos kezek párnát is tettek a fejem alá. Kockás, puha plédet borítottak rám. Közeledő léptek zaját hallottam. Kisurrantam a takaró alól, és egy hatalmas faláda mögé rejtőztem. - Eltűnt! – suttogta egy női hang izgatottan. - Az nem lehet! – válaszolt egy másik. – Az imént még itt volt! Tudtam, hogy rám találnak, ha maradok. Eszembe jutott, hogy a ládában biztonságban lehetnék. Ott nem mernek keresni. Már benne is voltam. Teljesen üres. Pont olyan illatú, amilyen a nagyapám műhelyében várakozó százéves szekrények. Csak sokkal keményebbnek tűnt. Az apácák riadtan forgatták fehér-fekete főkötős fejüket. Sustorogtak, Isten haragját emlegették. - Nem fog a szeme elé kerülni. Ennyit még ennek a tudatlan lénynek is éreznie kell. Egyetlen pillantása elpusztítaná. A többiek hevesen bólogattak. De azért keresni kezdtek. A ládának a közelébe se mertek jönni. Egy hosszú hasadékon át figyeltem őket. Amikor átmentek végre egy másik helyiségbe, kimásztam. Ovális faasztal terpeszkedett a terem közepén, körülötte egyforma székek, ovális támlával s ülőkével. Szürke, fehér, ezüst, fekete. Minden. Akkor éreztem meg a közeledését. Szél járt előtte, olyan erőtér vette körül, hogy messziről sugárzott a lénye. Az élettelen porszemeket fénnyel töltötte meg. Tudtam, hogy ismét el kell rejtőznöm. Láttam, ahogy az apácákkal beszél. Kétszeresen föléjük magasodott, karcsú volt és hatalmas. A fején szögletes süveg, amelyről hosszú, fehér fátyol lógott le. Az arcát csak sejteni lehetett. Elfogott a félelem. Tudtam, hogy lát engem. Pontosan érzékel, most is figyel. Nem volt értelme elrejtőznöm. A lábam földbe gyökerezett a bizonyosságtól.

Egyedül maradtunk. Ő az ajtóban állt, én a láda mögött reszkettem. Szavak nélkül beszélt hozzám. Utasított, hogy adjam fel magam. Váratlanul kinyílt az ajtó. A beforduló huzat fellebbentette a süveg előtt libegő tejfehér fátylat. Senki nem látta rajtam kívül. Ha a poklok minden fájdalmát, kietlen, puszta szenvedését, gonoszságát és haragját egyetlen tekintetbe gyúrnák, az lenne ilyen sötét. Halálosan rettegtem. Órákon, talán napokon át menekültem. De csak idő kérdése volt, hogy rám találjon. Ember még úgy nem bűnhődött, ahogyan én fogok, vacogtam, hiszen láttam az arcát. Hideg zugokban, csövekben, padok alatt, asztallábnál aludtam. Aztán újra csak menekültem. Ő pedig szemmel tartott. Várta, mikor adom végre fel. Az apácák szorgalmasan kerestek. De őket könnyebb volt megtéveszteni. Aztán elé álltam. Becsukta maga mögött az ajtót, egyedül voltunk. Nem kellettek szavak. Felkészültem, hogy visszaadom a lelkem. Hogy örökre végem lesz. Fölém tornyosult, akár egy hegy. Rá se mertem nézni, de behunyt szemmel is láttam. Fehér lepelbe burkolva állt ott. A fátyla áttetszővé vált, lebegett a feltámadó szélben. A szívem vad rémületben vergődött. A vágóhídra cipelt állat rettenete fojtogatott. - Nézz rám! – zendült a hangja a lelkemben. Telten, bársonyosan, nyugodtan. Béke áradt belőle, a jóság ereje. Mintha madárka lettem volna puha ujjai börtönében, szelíd simogatással űzte el félelmemet. Felemelkedő fátyla mögött kék tekintete fénylett, akár a nyári hajnal. Úgy fürödtem szeretete árjában, mint a gyermek anyja ölelésében. Simon Erika

11


Így

írunk mi Funeral Song

Céltalanul bolyongok a városban, pedig már rég besötétedett. Fogalmam sincs merre tartok, oda pedig nem sietek. Az igazat megvallva, azt sem tudom, miért indultam útnak. Vagyis, de. Hogy is volt? Ha a szüleim veszekedése nem lenne elég a nyakamba, még a beütéses öcsém szűnni nem akaró idegesítését is el kell viselnem. Komolyan mondom, ennél vérlázítóbb dolog nincsen. Legszívesebben a hajamat tépném miatta, de félő, hogy kopaszon kell hogy meghaljak. Ennyit erről. Így az elején le szeretném tisztázni, hogy az idegbetegség ellen a legjobb megoldás a zene. (A kockázatokról és mellékhatásokról...) Persze itt nem a nyáltól tocsogó dallamokra gondolok, mert én sem vagyok egy szakítás miatt eret vágó lány. Hanem azokra az igenis élvezhető lélekmozzanatokra, amit a köznép "rock"nak nevezett el. Én csak a érzelmek zenéjének nevezem, de ez már mellékes. Mert könyörgöm, a régi nem feltétlen rossz! Csak a mostani korosztályom nagy részének nincs ízlése. - I died in my dreams. What's that supposed to mean? - Halkan ugyan éneklem a szöveget, de a nyalóka nagyban megakadályoz. Kidobni meg sajnálom, mert málna ízű és azt imádom. Nemrég esett az eső. Ezt sikerül leszűrnöm abból, hogy cipőm teljesen átázott és a nemrég ragyogó hó helyén valami... valami latyak maradt. Az autók (is) teszik, meg az, hogy errefelé pocsék az időjárás. Néha elgondolkodtató, mennyire egyezik a hangulatommal. Persze, én nem vagyok sem emós, sem másmilyen önpusztító dologban jártas ember. (Nem mintha megvetném őket. Mind ugyanúgy lettünk és ugyanoda tartunk. De az életfilozofálásom együk csak félre.) Bárcsak le tudnék ülni valahova... Sajnos a gatyámnak nem tenne jót. - Köpd ki. - Ez felszólító mondat lenne, mégis olyan nyugodtan mondja, mintha

kijelentőnek szánná. Mindig ilyen kimértséggel beszél és egy idő után módfelett bántja az ember fülét. Hát még amikor szarkasztikus... Olyankor rossz hallgatni. Az igazat megvallva fogalmam sincs mit keres itt, ebben a pillanatban. Bár ezt ő is kérdezhetné, de nem teszi. Gondolom, mert magas ívben tesz rá, mit miért csinálok. - Nem fogom. - Ő nekem ne parancsolgasson! Meg senki más sem, de jelenleg Ő van itt a közelemben. - Akarsz valamit? - Nagyon, nagyon csúnyán nézek rá, de nem képes felszívódni! Miért engem utálnak az égiek? Tudtommal nem tettem semmi rosszat, csak egy nagy tál szerencsétlenség vagyok, de az nem bűn! Azt hiszem... - Ha akarnék, már mondtam volna. - Teljesen jogos, de engem akkor is irritál a jelenléte. Nincs szükségem rá, se anyámra, se senki másra. Tökéletesen elboldogulok egyedül! Csak a zeném kell nekem. - Mit hallgatsz? Halál kifejezéstelen képpel meredek rá, hogy ez most komoly, vagy tényleg ennyire szőke? (Nem mellesleg pedig fekete haja van, és gííz, valami gyomorforgatóan nyálas kék szeme.) Felmutatom a telefonom képernyőjét, amin aprócska, de szembetűnően undorító khaki szín hirdeti az előadót, ez esetben a "The Rasmus"- t. Tisztában vagyok vele, hogy ő előnyben részesíti az elektronikus "rock"- ot, de elhatározom magamban, hogy egyáltalán nem izgat a zene iránti rajongásom irányába alkotott véleménye. Ez pillanatok leforgása alatt kiderül, amikor meghallom tőle azt a gúnyos hümmögést, én pedig, ugyan sok önuralmamba kerül, de nem püfölöm babakajává. Gyengébbek kedvéért pürévé. Úgy hagyom ott, a szemerkélni esőben, hogy szemem sem rebben. Pedig akkor kezdődött minden... Zákány Nikolett 9. ny/f

12


Könyvajánlások Popcorn John Dr. Balázs József Endre új kötete Öregdiákunk, Balázs J. Endre újabb kötetével bővült könyvtárunk könyvállománya! "Popcorn John nem más, mint kukorica Jancsi köbunokája. Története legalább annyira mesés és valós, mint amilyen a közel kétszáz évvel korábban életre keltett elődjéé volt. Popcorn John is a nép gyermeke. Igaz, a nép az eltelt idő alatt kicsit megváltozott, de megváltoztak az embereket körüllengő mesés elemek és alakok is. A csodás események helyszínei és szereplői a ma élő generációk számára ugyan nem ismeretlenek, ám ebben a történetben mégis tartogatnak meglepetést." a szerző Balázs J. Endre szerző és Dr. Kovács Lajos társszerző munkájából készült zenés irodalmi műsort mutatnak be. Közreműködők: Benedek Barbi, Kemény Réka, Simonné Alföldi Anikó, Hevessyné Husi Angéla, Máriássi István, Papp Attila, Sándorné Nagy Zsuzsa, Dr. Kovács Lajos.

Jenny Downhan Amíg élek Ez a történet egy tizenhat éves lányról szól, aki rákos és abbahagyja a kezelést és kihasználja a hátralévő idejét. Mindez az ő szemszögéből, a szülei elváltak, az apja megszállottja a betegségének, az anyját pedig nem érdekli és van egy öccse is ki valahogy nem érzékeli a körülötte zajló eseményeket. Listát készít, tíz dologgal, amiket meg akar tenni mielőtt, meghal. Például törvényt szeg ni vagy hogy egy egész nap igent mondani mindenre .Ellent mond a szenvedéseknek és mindent bepótol, amiket egy egészséges ember évek alatt tenne meg. Élni akar. Szerintem ebben a történetben valahogyan definiálhatjuk, hogy

egyszer mindennek vége, nekünk is. Hiszen minden pillanattal közelebb vagyunk a halálhoz, de ennek a regénynek nem ez az üzenete, hanem, hogy élvezzük, ami hátra van (persze határokon belül) és örvendjünk a mának.

Závada Péter Ahol megszakad „… nyári űr ma díszdoboznyi bonbon rumos, diós, kering a sok planéta hegyekben áll a tejnugát a Holdo zsebembe szárad édes olvadéka …” (részlet/Nugát c. vers) A szerzőt ismerhetitek az AKPH (Akkezdet phiai) nevű rap és slap poetry banda tagjaként. Ráadásul a költő már 2009 óta publikál verseket. Ez volt az első verseskötete. Rengeteg fajta hangulatú vers található benne, főként szerelmes versek melyben csalódás és öröm ugyanúgy jelen van. De még reklámszöveg is megmutatkozik hiszen Závada egykor reklámszövegíróként munkálkodott. Azért is tetszik, mert Budapest sokféle táját bejárunk a művek olvasása alatt. Íra szerelmi fájdalomról és a családi történelemmel való viaskodásról egyaránt. A fiatalság zabolátlan nyelvén szól az olvasóhoz. Ajánlom főként azoknak, akik szeretik a kortárs verseket és akik szeretik a szabad rímeket. Konyári Beatrix, 9.ny/f

Katie Alender Bad girls don’t die (A rossz lányok nem halnak meg) A Bad girls don’t die Katie Alender könyvtrilógiájának első, Magyarországon megjelent kötete. A történet főszereplője Alexis, aki nem nevezhető éppen átlagos lánynak. Rózsaszín hajával, különc viselkedésével és nagy szájával minden szempontból kilóg a gimis fiatalok közösségéből. Nem rajong a tanulásért, annál inkább szenvedélye a fotózás.

13


Eleinte minden rendben megy, Alexis még kishúgával Kasey-vel is megtalálja a közös hangot. Viszont amikor egy régi házba költöznek a dolgok megváltoznak. Kasey furcsán kezd viselkedni és megszállottjává válik egy antik babának, kék szeme zöld lesz és gyakoribbak nála az emlékezet kiesések, haragja pedig egyre fokozódik. Megmagyarázhatatlan dolgok sora követi egymást, tárgyak tűnnek el és jelennek meg újra. Valaki másnak is kell lennie a házban. Valami gonosznak. Az egyetlen, aki véget vethet ennek a rémálomnak az Alexis. Sötétség, misztikum, borzongás, nagyon régi históriák, családi titkok, szerelem, barátság mindent megtalálhatunk ebben a könyvben. Nekem ez az egyik kedvenc olvasmányom, azok közül, amiket mostanában olvastam. A történet nagyban tartózkodik a közönséges fordulatoktól, de mégis jól követhető. Izgalmas és egy kicsit félelmetes,de csak éppen annyira,hogy este is kézbe vehesd és belépj a nagy fehér ház kapuján. Nahaji Réka, 9.ny/c

Christopher Paolini Eragon Az egyik kedvencem, az Örökség-ciklus első része, az Eragon. Az író, Christopher Paolini, iskolai tanulmányait elvégezve, 15 évesen kezdett bele az eredetileg trilógia, majd később tetralógia kidolgozásához. Eragon egy tizenhat éves, carvahalli parasztfiú, aki egy nap vadászat közben egy különös kövecskére bukkan. Az elszigeteltségben felnőtt fiú hamarosan rájött: nem kőre, hanem sárkánytojásra bukkant, ami a legendás Sárkánylovasok közé emelik őt. A Sárkánylovasok a múltban őrködtek az emberek és minden más népek fölött. Sárkányokkal kötötték össze életüket, nem öregedtek és hatalmas varázserő birtokában voltak. A rend és béke korszaka jött el hála

nekik, amíg egy sárkánylovas, Galbatorix el nem árulta őket és ki nem irtotta őket. Száz évvel később, a Sárkánylovasok nem többek, mint puszta emlékek a tündékkel, törpékkel és más lényekkel egyetemben. Csakhogy az áruló Lovas, Galbatorix még mindig él: és az új Sárkánylovasra, Eragonra fáj foga. Ármánykodásának hála a fiú nagybátyja és gyámja életét veszti. A fiú bosszúvágytól fűtve, oldalán fiatal sárkányával, Saphirával indul el a Birodalom belsejébe, nagybátyja gyilkosainak nyomait követve. Szőllősi László, 11.g

George R.R. Martin Trónok harca Ezt a könyvet nem olyan régen fejeztem be, de már aznap elkezdtem olvasni a folytatását. A szakértők szerint ez egy fantasy regény, de szerintem sokkal inkább egy történelmi mű egy képzelt világban, fantasy elemekkel megspékelve. Azok is örömüket lelik a könyv olvasásában, akik nem kifejezetten a fantasztikus regények rajongói, de kedvelik a cselszövést, a háborúkat és a több cselekményszálon futó eseményeket. Van benne szerelem, barátság, ellenségeskedés és viszály. Minden szereplőnek megvan a saját kis története és nézőpontja. Egy-egy fejezet egyegy személy eseményét a saját szemszögéből írja le. A fejezetcímek is egy szereplőnek a neve tehát ebből nem derül ki semmi a fejezet végkimeneteléről. Ha valaki a könyvek olvasása közben nagyon megszeret szereplőket, akkor e könyv olvasása közben NE TEGYE!!! Martin hidegvérrel kiírja a könyvből a főszereplőket ezzel új alakokat emelve a középpontba. Nem azt írja le, amit az olvasó olvasni akar és elvár, hanem ami neki tetszik és ebben szerintem tökéletesen igaza, van. Nem találhatók a könyvben sematikus mozdulatok vagy a tömegregényekben fellelhető cselekményszál. Ez a könyv maga az egyéniség és a letehetetlen könyvek tipikus példája. Maga a könyv egy egyszű borítóval ellátott, egyáltalán nem hatásvadáyz kötet. Mivel egy könyvet természetesen nem azért olvasunk, mert

14


vékony vagy tele van illusztrációkkal így ez a könyv nem ezért lesz a kedvencünk. Durván 900 oldal, vékony lapokon apró betűkkel. Ezek a betűk azonban egy olyan történetet tárnak elénk, amely olvasók milliót tartja lázban. A könyv egy hét részes sorozat első tagja, amely bevezeti a Martin által elképzelt világ helyzetét és felépítését.

Leiner Laura Bábel Nyáron olvasott rengeteg könyvem közül az egyik kedvencem. Velünk egy korosztályú középiskolás fiatalok, bandába verődve elindulnak a nyár egyik legklasszabbnak, ígérkező zenei fesztiváljára, a Bábel Festre. A fesztiválok leginkább kulturális programokról, dumaszínházi poénkodásokról, koncertekről és eszeveszett ugrálásokról szólnak a színpadok előtt. Bulizásokból, őrültségekből és vicces jelenetekből ebben a könyvben sem szűkölködhetünk. Az átlagostól eltérően, azonban amit főhőseink elterveznek abból szinte semmi úgy sikerül, ahogy ők akarják. Kalandjaikat és történetüket egy Red Hot Cili Peppers rajongó, bohém csajszi blogbejegyzésein keresztül követhetjük nyomon. A facebook és a twitter szinte percenként megjelenik a könyvben. Leiner Laura könyveiben mindig megnyilvánul valami közügy érdekében és ezt a jó szokását a Bábel c. művében se szakította meg. A központba állított egy arab srácot, aki a kidolgozott izmairól és a csajok iránti rajongásáról híres. Legjobb barát, intelligens és javíthatatlanul önimádó. Az írónő ezzel lép fel a rasszizmus ellen. Az egész könyvnek a szerelem a mozgatórugója, de egyáltalán nem mondható szerelmes regénynek. Összefoglalva egy nagyon jó mű, ami a mai fiatalok életét írja le. Laura szokásához híven egy egyszerű, de nagyszerű borítót választott könyvéhez, ami annak ellenére, hogy vastag, könnyen olvasható, köszönhetően a jó szerkesztettségnek.

Szabó Dóra, 11. a

Schmitz László, 10.g 15


Világjáró Korzika-Toszkána felfedezése az őszi szünetben

Az őszi szünetben az iskola tanári kara és néhány diákja Korzikára és Toszkánába utazott. A busz délután indult, és csak másnap öt-hat óra körül érkezett meg Ajaccióba, vagyis az oda- és a visszaút is nagyon kimerítő volt. Ajaccio Korzika fővárosa, és leginkább arról nevezetes, hogy itt született Napóleon. A következő napokban tehát elmentünk a nagy hadvezér szülőházába, és megnéztünk egy Napóleon-emlékművet is. Miután ezeket és Ajaccio kevés, de nagyon szép templomát is megtekintettük, Les Chalanches vörösgránit sziklaképződményeihez kirándultunk. A hatalmas sziklák valóban gyönyörűek voltak, és a gyalogtúra testmozgásnak sem volt utolsó. A kirándulás talán legkülönlegesebb élménye volt az út Bonifacióba, Korzika legdélibb településére. Innen hajóval mentünk tovább a város közelében lévő apró szigetekhez; maga a hajókázás is rendkívüli volt (bár nekem nagyon felkavarodott tőle a gyomrom), de a kis szigetek homokos tengerpartja és kristálytiszta vize valóban képeslapra illő látványt nyújtott.

16


A bonifaciói hajókirándulás

Első állomásunk Toszkánában a Cinque Terre Nemzeti Park volt. Itt hosszú gyalogtúrát tettünk, és gyönyörködtünk a magas hegyek közé elrejtőzött apró, pasztellszínű házakkal teli toszkán falvakban. A naplementét a sziklás tengerparton néztük meg. Ha az iménti látványt képeslapra illőnek neveztem, akkor ez olyan volt, mintha egy B - kategóriás romantikus film zárójelenete lett volna. Amíg nem látja a saját szemével, az ember hajlamos azt hinni, hogy az ilyen tájak csak naiv festők ecsetjéből születhetnek meg. A carrarai márványbánya és az olívaolaj-sajtolás ez utóbbiaknál jóval prózaibb, de nem kevésbé kellemes élményt nyújtott. A márványbánya legnagyobb érdekessége az én számomra az volt, hogy ott helyben, Carrarában hatvan-hetven euróért már lehet venni egy egész tonna, kifejezetten szép, világos színű márványt. Csak sajnos ezt el kell szállítani a kiszemelt helyre: amely feladat alapvetően sokkal többe kerül, mint maga a nyersanyag. Siena, Pisa és Lucca városait jártuk végig a következő napok folyamán. Mindhárom város gyönyörű, és mindegyik a maga módján. Közülük engem Pisa nyűgözött le a legjobban, és ott is a katedrális. Igaz, hogy fizetni kell a belépésért, viszont megéri, mert a katedrális összetett felépítése, belső tereinek gazdag díszítettsége ámulásra késztet bárkit, aki látja. A kirándulás utolsó napját Firenzében töltöttük. A város nagyon-nagyon zsúfolt volt – hétvégén jártunk ott, és ezért az európai és japán turisták mellett még az olasz kirándulók is elárasztották Firenzét. Ennek ellenére nagyon sok szépet láttunk, például a dómot és a Santa Croce templomot. Az Uffizi képtárba a tömeg miatt nem jutottunk be, de ezért kárpótolt minket a gyönyörű panoráma a Pitti palotából és az érdekes porcelán- és ezüstkiállítás. Úgy hiszem tehát, hogy a kirándulás mindenki számára felejthetetlen élményt nyújtott, aki csak részt vett rajta. Saáry Lilla, 11.c

17


Kikรถtล‘ Bastiรกban

18


Barangolás a Börzsönyben A természetjárók kedvenc évszaka kétségtelenül az ősz, mert nem csak a táj nyűgözi le a túrázókat, hanem a „szunnyadásra” készülő természet is. Nem lehet szavakba önteni a lábunk előtt heverő avar sokszínűségét, a madarak éneklését, és a levegőt betelítő makk illatát. Ezeket át kell élni. Az ODK Börzsönybe utazó tagjai ismét átélték ezt az érzést. Kovács Ákos és Bodó Tamás tanár uraknak lehet hálás a hét fős „delegáció”, akik ismét egy csodás helyre jutottak el, és ez nem következhetett volna be az ő fáradhatlanságuk és eltökéltségük nélkül. Október 18-án, péntek délután kocsival keltünk útra a kisinóci túristaházig. Az út a Börzsönyig autópálya nélkül biztos beletelt volna egy fél napba, de autópályán ez nem tartott tovább három óránál, így már fél hétkor megérkeztünk és nyolckor már a vacsorát is elfogyasztottuk. Szombaton reggeli után egyből nekivetettük magunkat az útnak. Kocsival kimentünk Nógrádig, majd kezdetét vette a Kéktúra következő része. Az aznapi cél 22 km megtétele volt, Nógrádtól egészen Kisinócig, a szállásunkig. Út közben megmásztuk a Csóványost, és eljutottunk a Nagy-Hideg hegy csúcsára is. Az utolsó kilométereket tettük meg a legnehezebben, de erőt adott a tudat, hogy Kisinócon gulyásleves és palacsinta fogad a szálláson. Másnap egy valamivel rövidebb, kb. 18 kilométeres túra volt tervbe véve, aminek végcélja Nagymaros volt. A kirándulást a Kisinóc melletti faluból, Kóspallagról kezdtük. A legmagasabb pontot vasárnap a Julianus-kilátó jelentette, ahol gyönyörű kilátás nyílt a Dunakanyarra. Nagymarosra leereszkedvén megittunk még egy kávét, aztán azonnal kocsiba „pattantunk”, mert másnap mindenkinek iskola és munka volt. Körülbelül este hétre értünk haza Debrecenbe. Kimerülten, de új élményekkel és fényképekkel gazdagabban. A Duna a Julianus-kilátóból

A visegrádi vár Nagymarosról, a Duna partjáról

19


A debreceni Tóth Árpád Gimnázium diáklapja Felelős szerkesztő: Fenyősné Kircsi Amália, megbízott igazgató Szerkesztő: Gyermánné Huga Ibolya Diákszerkesztők: Budaházy Kinga és Zákány Nikolett, 9. ny/f. A fotókat készítették: Kozma Benedek, 9. g és Krivi Ákos, 9. e Lapzárta: 2014. január 10.

20


Tótágas 2013-14/2.