Page 1

1


2


3


Adamik Zsolt

Ettanmese


Tördelés, fedélterv, illusztrációk

Salihu Dijan

Minden jog fenntartva! ISBN 994-120-488-122-7

Kiadja a Summer Tic Könyvkiadó

www.dijansali.hu Felelős kiadó

Salihu Dijan


Adamik Zsolt

Summer Tic


Az ettanok létezésének legfőbb bizonyítéka nem az, hogy „márpedig vannak”. A históriájuk sem azzal kezdődik, hogy „egyszer volt, hol nem volt”, pláne nem így: „élt valahol, nem is messze innen egy ettan”. Egyszóval ez a történet nem afféle borillatú mesebeszéd, amit nagybajuszú nagypapák dörmögnek el szeplősarcú unokáknak a körtefa alatt, nyáridőn, holmiféle felhőkkel a fejük fölött. Hanem a kulcscsomók, amik soha nincsenek meg. Az ám a mifene. Például élt valahol, nem is messze innen egy ettan (postacíme: „politúros fiókosszekrény, a spájz után rögtön balra”; borítékra megjegyzés: „Ajtót csukjad, kivisz a huzat, kisfiam!”), kinek egy valamilye volt a két hosszabb–rövidebb lábán, a kipkopp járásán, meg a seholsincs orrán kívül: étvágya. Nagy gusztusú ettan volt. Bendős ettan. Bélpoklos. Örökkön korgó hasú nyeldeklős, nyálcsorgatós. Gurmand. Egyszer elmajszolta a Napot – ezt selypegi legalábbis, ha dicsekvéskor rá kerül a sor.

5


Brúnóettan. Ez volt a neve. És még ezt is bekebelezi, ha hozzáfért volna valamiképp. – Szajj nekem, szajj. – nyögte dél körül, reggelente, és úgy általában naphosszat. – Szajj, de éhem van! Szajj, de éhem! Ide nekem valamit, de rögvest, kisfiam! Persze dehogy volt neki kisfia. Étvágya volt, mondom. Úgy forgott körbe a politúros szekrény középső fiókjában, mint egy bizalmát vesztett búgócsiga, tekintgetett balra, tekintgetett jobbra, erre pedig a porcicák kieresztették a karmukat, és nyávogva nyargaltak szanaszéjjel. Hát akkor már ez sincs. Akkor már pormacskát sem falhat ez az árva, világéhes ettan. Teremburáját, hokedlijét a világnak! Csak a sötétség feküdt hanyatt a fiók mélyében, a lim, a lom. A lukasztott villamosjegyek. (Eszik ilyet egy ettan? Ő nem és nem: egy ettanak is kell legyen némi tartása.) Kavicsok, göröngyök. (Eszik ilyet egy ettan? Néha, de már nem – csikor ám az íze!) A fénykép, amin Apu van, Anyu van, és a Velencei–tó. (Eszik ilyet egy ettan? Túl sárga, nem eszik.) Meg szöszök, kócok. Miegyéb. Ellenben bújt ott még valami: egy olyan izé. Egy hogyishívják, egy kutyafarka. Egy franc. Brúnóettan most vette csak észre, nem is értette hirtelenjében, hogy kerülhette el a figyelmét. Körbejárta. Hümmögött. – He, jó firma! – csipogta aztán, olyan bősz kobakvakarások között, hogy a feje belefüstölt – Hát hogy kerül ez ide. Miképp, kérdem én. És mikor? Sőt: minek ez? Való mire? (Eszik–e kérdést egy ettan? Enne, ha el tudná kapni.) Ott pihent a franc, de úgy, olyanformán, mint akit ottfelejtettek. Gyűrűt fűztek át a fején, a talpa recés volt, cipőt egyáltalában nem hordott. Lapogatásra hűvös, ezüstpuding–színű, mozdulatlan, s minde-

6


mellett hallatlan mód étvágygerjesztő – így nézett ki, ilyesformán. – Nofene. Eztet még nem ettem. – morfondírozott felette Brúnóettan. Méregette, valamint pislogott rá. Aztán megvonta a bice vállát, s amúgy közvetlenül, kiskocsmásan, cimborás mód megszólította: – Szervusz, kisfiam! Szép az időnk, nemde? Ellenben nem zavar, ha megkóstollak? A franc nem válaszolt. Nem is volt neki mivel: a szája helyére azt pingálták ugyanis, hogy „Elzett”. Hallgatás – belegyezés, gondolta Brúnóettan. És megette. Se szőr nem volt rajta, se bőr. De azért befalta. És olyan finomat azelőtt még soha! Finomságos, mi több: szaftos volt, sőt: bukéja volt neki. Zamata meg aromája meg miromája. Az íze nemhogy ottmaradt az ettan szájában, de vitte magával a kempingszéket, a bográcsot, a bugylibicskát, a kanálgépet, meg egy tüzelővel teli fűzfakaskát is, és sátrat vert, és nem tágított a nyelve hegyéről többet soha. Így szokott rá Brúnóettan a francra – és csak a kislány hívta fel a figyelmét végül arra, hogy „francot”, meg egyéb ilyesmit mondani csak akkor illendő, ha az ember közben tudja is, hogy mit jelent. Apu meg Anyu általában nem voltak otthon, s ha otthon voltak esetleg, a kislány, hiába pipiskedett, akkor is a térdkalácsukat látta csupán. Apu térdkalácsa furvást efféléket morgott: – A Búbánatát neki! Meg ilyesmit:

– Nem lesz ennek jó vége! Továbbá, hogy:

– Olyan mérges vagyok, majd szétcsattan a koponyám!

8


De soha nem csattant neki szét. Talán a bajsza miatt, talán az tartotta egyben a fejét, bár ezt a kislány nemigen tudhatta: az a szénfekete, mérges borznyi bajusz rendre valami pokróc méretű újság mögé volt bújtatva ugyanis. Anyu térdkalácsának hangja ezzel szemben sürgetőbb volt, sőt, savanyúnak tűnt, mint a kelletlen ölelés: – Miért nincs bevetve az ágyad? – így dorgálta a kislányt. Vagy ekképp: – Soha nem tanulsz tisztességet! –, de persze leggyakrabban azt emlegette föl, hogy – Bezzeg Az Én Időmben! És ilyenkor halk kopogás hallatszott, majd választ sem várva, krétaporos, szürke zakóban a szobába szökött a savóképű, hosszúlábú, karvalyorrú Búbánat, nagy sunyulva a sarokba ólálkodott, lócára ült, és a nyelvét öltögette a kislány felé. Épp egy ilyen délután történt, hogy odalett Anyu térdkalácsának a kulcsa. Hiába keresték. Feltúrtak mindent, de nyoma sem volt. Eltűnt, szőrén–szálán. Mintha a föld nyelte volna el. Csak úgy dörzsölte ám a hasát fenenagy jókedvében a vigyori Búbánat. – Na, szép! – perlekedett a házzal Anyu térdkalácsa. Fel s alá robogott, röpködtek a sebbek meg lobbok. – Na, szép! Ide tettem, nagyon jól emlékszem rá! Vagy oda, hát arra is emlékszem! És nincs meg! Sem az asztalon, sem a ládikában, sem a kereveten, sem a plédbe csavarodva, sem a váza mellett, sehol sincsen! Végignéztem az ablakpárkányt, vizslattam a muskátlik alatt! – A kádban sem volt – bólogatott a kislány, de úgy, hogy egészen belekergültek a copfjai. Loholt ő is mindenfelé: nyújtózkodott, fürkészett, a szőnyeg alá kandikált. – Nahát! Nahát akkor megyek! Kulcsvesztetten! – kiabált Anyu térdkalácsa, s duzzogni kezdett, s mielőtt bevágta volna az ajtót maga után, még így kiabált a háznak: – Skandalum! Meglásd, itt hagyunk,

9


elköltözünk, színünket se látod, ha ez még egyszer előfordul! (A ház meg erre összehúzta magát, egészen megtöpörödött szégyenében: két behemót ablaka, piroscserepes–fecskefészkes búbkalapja, csinos téglakéménye volt neki, meg lelke, meg most már szomorúsága is.) A kislány egyedül maradt. Huj, verte ám a taktust a Búbánat lólába, haj, de még fütyörészett is hozzá! – Dúdidúdidú, csuhajaj! – így danászott. Már–már duhajkodni meg mihálykodni kezdett, már–már táncra is perdült a nagyszoba közepén, már–már eljárta a csárdást. Csakhogy hoppá. Csakhogy kopp. Zenészek, hát megálljunk egy kicsinyt. A Búbánat ugyanis feneséges jószág: csak akkor vigad, ha keservet szagol. Lumpol, ha gyászt lát, ropja, ha keserűt érez – egyszóval kárörvendő, kutya fajta. Most azonban sehol semmi sirám. Könnycsepp se gördült. Sőt, még a kislány is eltűnt valamerre. Állt a szoba közepén a Búbánat, csak bambult, csak tátotta a száját, mint egy lovas szobor a hóesésben, mint akit elfelejtettek felavatni. Hínye, mi lesz most? Gyámoltalan téblábolás, az lesz. Meg sóhajtozás. Meg zsebre dugott kéz. Meg lamentálás, hogy de cudar ez a világ, de kibabrált velünk megint. Kámpicsorodott ám elfele a Búbánat! Lógatta a csőrét a fekete varnyúja! Ebbe a büdös szívfájdalomba illant bele nagy hirtelen a kislány hangja a spájz felől: – Hát te meg miben mesterkedsz? – mire egy cérna, ciripelős hang

10


így feleselt vissza: – Mi ez, kérem, vallatás? Hol a szurok, forgass bele, kisfiam! Lesett ám az ajtófélfa mögül a Búbánat, tán azt hiszitek, nem? A spájzajtó kulcsán ott lógott egy ettan. Mit lehet tenni. Hát éppen ott lopta a napot, aztán kész. Nem akart ő semmi rosszat, isten őrizz, álljon már meg a minden! Ő csak úgy csimpaszkodott. És akkor mi van. – Visszautasítom! – nyekegte, amikor a kislány, a szőke–copfos azt találta mondani, hogy – Talán magaddal akartad vinni? – Persze kisfiam, hát persze! Majd pont a ti spájzfrancotok kell nekem! – durrogott az ettan – Mert nincs a világon más kamrafranc! Meg világfinom órafelhúzófranc! Meg kofferzárófranc! Mert csakis a ti nyifityetekre van nekem éhem! A kislány elcsodálkozott. – Nyifity? – kérdezte –Mi az a nyifity? – Egy olyan franc. – mondta az ettan. – Olyat, hogy „franc”, mondani nem illik! – toppantott a kislány. Piros fodrosszoknyát viselt, meg egy kék pulóvert, amin sárga virágok mosolyogtak, s mikor a kislány körbe–körbeforgott, akkor a virágok is vele táncoltak ám. – Azt ott, amin te csüngesz, nem más, mint egy kulcs. Ha éppen tudni akarod. Az ettan összehúzta a szemét. Még fityiszt is mutat, ha a kapaszkodás akkor épp nem fontosabb picit. – Franc. – közölte végül. – Kulcs, ha mondom. – felelt a kislány. – Franc! – Te meg buta vagy! Címeres! – csattant fel a kislány.

12


Nem moccant egy kis ideig semmi – az ettan lógott, himbálózott a szélcsendben, a kislány pedig csak nézte, nézte, nem eresztette el. Egy öreg éji, otthonkás póknéni, aki a sarokban szövögetett épp az unokáknak sálat, meg is jegyezte magában: „Ej, ezek még megbabonázzák egymást! Láttam ám ilyet régen, valamikor ‘67–ben!” Mert hozzátartozik: a kislány nem szívlelte a gorombaságot, ha valaki a másikat káromolta, nem állhatta szó nélkül. Amikor pedig őrá haragudtak, másnak a hibájából, hát az volt a minden, a csúcsa a hegynek, az összes kolbásznak a csücske. Kicsit meg is haragudott. – Akkor most mi legyen? – szólalt meg – Az a kulcs a miénk, és szeretném, ha nem vinnéd magaddal. – Noná, hát majd noná! – gorombáskodott amaz a spájzajtó kulcsán, de még azok a fekete gombszemei is szikrát köpködtek – Hát haljon éhen a Brúnóettan? Száradjon el? Szerencsétlen jószág! Világéhes nyomorult! A kislány elgondolkodott, a copfját pödörte. Majd azt mondta: – Akkor verseny! Mint az oviban! Az ettan csak pislogott. – Meg lehet–e enni azt vers–lenyt? – kérdezte eltűnődve, majd észbe kapott, hát vers–leny! És gondolkodott kicsit, ravaszul sümmögött, és csak aztán tette ki az ukázt: – No jól van, no jól! Azé a franc, aki a szebb verset mondja el! És bele is kezdett, a nyikor hangján, taktusra lóbálva a csicseri lábát: Huj, haj, huj, haj Zaba, zaba, zaba Nyifity, mufurc, cérna Haha, hehe, haha

14


Liba, lótök, takaróm Bármár a sajt kerek Azzal jó a makarón Ezzel úgyis nyerek. Aztán csak lesett, büszkén, mint aki győzött, mint aki két lövésből lőtte le a hárompálcásat a vurstliban. Póknéni csak a fejét rázta. „Ej, micsoda kölök! – morfondírozott – Mint a Sanyika a harmadikról, annak se volt sütnivaló a fejében egy csepp se.” A kislány pislogott. – Ez nem is vers. – De az. – szögezte le az ettan, százas szöggel. – De nem. – ellenkezett a kislány. – Grufuty! – közölte amaz, ami ettanul körülbelül annyit tesz: kijelentem, hogy a kérdésben minden körülmények között igazam van, nem számít, mit gondolnak egyebek, sőt, ha valaki álláspontja az enyémtől eltér, azt egyék meg a trónagóc kisiskolások uzsira, költözzön a szomszédjába egy nagy családnyi szamártövises pragabács, a gatyájába gumi pedig többet sose nőjön. Mit lehetett mondani. Csend lett, de csak olyan mormolós. A kislány mormolt, az ő fejében zakatoltak a fogaskerekek. Aztán kisvártatva kihúzta magát, és szavalni kezdett, a muskátlik pedig kíváncsian befelé fordultak, és bátorításképp nekiálltak illatozni. Fönt, a csorba kémény mellett Kövér, kerek Hold alatt Hol sütire sose tellett Egy koromcica ott szaladt.

16


Nem volt ő éppen jellemes, Sütit, mondom, nem kapott Pocakja mégis terjedelmes, és sose kívánt „szép napot” Mufurc volt, és sose zenélt a többi cicával párost Anyukám mondta, hogy herélt volt ez a Pofazacskós János. És gúnyolt ő aztán mindenkit! Még ha nem is volt rá oka Piszkálni neki volt mindegy, kit: „Bolhás, girhes, s te ott, te toka! „Nem ének ez, csak vircsaft! Csúnya karomkarc a táblán! Hát nincs, aki ezt betilcsa? Azt mondom: pfúj!” De lám–lám: míg danászott ott a többi macsek a tetőn a városnak s a Holdnak, János csak durcált, mint egy vöcsök: „Ó, te boldogság, nyaú, hát hol vagy?” „Csillagok, hát nem nevettek? Tej, Te mért vagy oly savó? Rám átkot vaj’ mért vetettek? Kedvem ó, te nyelt karó bajmócsingom okozója Átkok, gúnyok humusza Mancsom jobb a magányt rója Császtok cicók, na pusza!”

18


És Pofazacskós János Így maradt hát egyedül Csúnyákat mondani biza’ káros! A szívre bogáncs települ Így a csorba kémény mellett, égigérő fák alatt, hol sütire sose tellett Egy koromcica: Elszaladt. Mindenki odáig volt, meg vissza is. A póknéni nyolc karral tapsolt a sarokban, és amikor senki nem figyelt (nem figyelte egyébként se senki), egyenként törölte meg mind a nyolc szemét az otthonkája sarkával. A muskátlik ibolya, tulipán, és százszorszép illatot dongtak örömükben. A ház a piros cserepeivel dobogott–dübögött, a porcicák pedig kórust nyávogtak egy népszerű muzsika dallamára. Csak az ettannak nem volt ínyére az egész dínomdánom. – Ez, kérem, összeesküvés! Ez nem is vers, ez még nem is az igazi volt, csak a próba, ez nem igazság! - kajabálta, és rúgkapált, és rázta magát, és még ki is köpött. Nem tudnánk megmondani, miféle zajt csendít egy kiköpés. Talán olyasfélét, hogy prutty? Esetleg zriccsen egy nagyot, s luccsan, ha földet ér? Rejtély! Itt mindenesetre semmi efféle nem esett: csupán egy furcsa koppanás, valami fémes zörgés hallatszódott a padlóról. – Nicsak – csodálkozott a kislány, és egy ezüstén csillogó alkalmasságot vett fel a parkettáról. – Az Anyukám kulcsa! Hát ezt is te faltad be? – Ööö – tódította az ettan, és gyorsan a szája elé kapta az egyik mancsát –, nem? – Dehogynem! – vágta rá a kislány, és tulipiros arccal, mit sem törődve a megszeppent Brúnóettannal a másik szobába indult, ám az ajtóból azért visszafordult még, és nagyhevesen odatette a végső

19


pöckölést arra a seholsincs orrára: - És meg ne halljam még egyszer azt a csúnya szót, kisfiam! Anya később, de nem is olyan sokára, mikor egy nagy zacskóval a kezében hazaérkezett, annyira megörült a kulcsnak, hogy a kislány nem csak két vigyori zöldalmát, hanem egészen pontosan három csattanós puszit is kapott. A kislány ekkor fedezte fel, hogy az anyukájának mézeskalács és eper illata van. Azt azonban, mivel eszébe sem volt az ablak felé fordulni, már nem vette észre, ahogy a Búbánat az erdő felé futó, kitaposott kisúton, lehorgasztott fejjel baktat: a vállán egy meglehetősen mérgesnek tűnő ettan perlekedett, és mutogatott, és osztotta ki a világot épp.


Két szürkezekés galamb ellenben, akik odatelepedtek a piros cserepek mellé zörgős zacskóból napraforgót szemelni, nagyon is jól látta, ahogy elfelé kullognak: – Apa, ezek meg kik? – Nemtom, apukám, nemtom. Valami két szerencsétlen mameluk lehet. – Ó – válaszolt amaz, majd tűnődés helyett, egy mesteri kiköpéssel leszotyizta a Búbánat zakóját.


Kiadja a Summer Tic Könyvkiadó

www.dijansali.hu Felelős kiadó

Salihu Dijan


24


25


26

Ettanmese  
Ettanmese  
Advertisement