Új akadémiai doktorok megyénkben
329
érdemes volt szívósan kutatni, tanulmányokat írni, konferenciákat szervezni, iskolát alapítani egy eleinte mellôzött tudományterületen. – Jelen voltam a doktori értekezés akadémiai nyilvános vitáján és két dolog lepett meg: a rendkívül nagy érdeklôdés, például Glatz Ferenc akkori akadémiai elnök bekapcsolódása a vitába, továbbá az egyik opponens megfogalmazása: „... amit a jelölt a magyar földrajztudománynak, mint tudományos teljesítményt adott, az mindenekelôtt a hazai történeti földrajz megteremtését jelenti.” Nem mindennapi elismerés... – Ezt én is így gondolom, azt hiszem, életem egyik legszebb napja volt. Bebizonyosodott, hogy nem volt hiábavaló az a sok-sok évi munka, amit e témakör kimunkálására fordítottam. Azonban mindezt nem csupán a saját érdememnek tartom. Olyan kiváló tudós munkatársakra leltem Boros László, Dobány Zoltán, Göôz Lajos, Hanusz Árpád, Kókai Sándor, Kormány Gyula és mások személyében, akik segítették, ösztönözték ezt a munkát. Az életem értelmét, célját adta meg a földrajztanár-képzés, tehát fôiskolai mindennapi munkám, és ami kiegészítôje, szerves része, a tudományos tevékenység, amelynek beteljesedése volt az akadémiai doktori minôsítés. – Az ünnepi szép gondolatok után térjünk vissza egy kicsit a kezdetekre, amikor az kezdte foglalkoztatni, miként lehetne feltárni régiónk, megyénk és a kapcsolódó területek gazdasági elmaradottságának (periféria-helyzetének) történelmi gyökereit, több évszázados elôzményeit. Mire jutott e területen a történeti földrajz eszközeivel? – Nem mai keletû dologról van szó, környékünk már évszázadokkal ezelôtt is hátrányos helyzetû volt. Ez a természeti adottságokkal és társadalmi-gazdasági tényezôkkel egyaránt magyarázható. A természeti adottságok révén a Felsô-Tiszavidéken például az ártéri gazdálkodás során hagyományosan az alacsony eltartó képességû gazdasági ágazat – halászat, pákászat és ehhez hasonló – alakult ki. A Nyírségben a legalacsonyabb termôképességû homokterületek a jellemzôk. Négyötszörös különbségek is elôfordultak a jobb adottságú földek javára. A 16–17, században például a kultúrtáj gazdagodása mellett igen jelentôs volt egyes területeken (így a Nyírség nyugati felében) a mûvelt földek pusztulása, és a természeti környezet károsodása. A török hódoltsági övezetben és az érintkezô területeken a népesség nélkül maradt falvak és kultúrtájak megsemmisültek. Késôbb a mértéktelen erdôírtások okoztak szinte jóvátehetetlen károkat, máskor az ármentesítéseket követô kultúrtáj-terjeszkedés történt a természeti adottságok figyelmen kívül hagyásával, így a gazdálkodás ezért nem érhette el a kellô hatékonyságot. Mindezek ellenére ma is vannak lehetôségek, ám az optimális gazdálkodás érdekében olyan szerkezetváltásra lenne szükség, amely a táj kínálta lehetôségeket ésszerûen és nem erôszakosan hasznosítja. Hasonlóképpen vehetnénk sorra a közlekedés, a kereskedelem, az ipar és más ágazatok jellemzôit – de ez már tanulmány méretû elemzés lenne. – Beszéljünk akkor a tanárképzésrôl. Mindenekelôtt: milyen elôzmények után foglalta el katedráját a Nyíregyházi Pedagógiai Fôiskolán? – Szikszón születtem, gyermekkoromat Miskolcon töltöttem. Polgári majd kereskedelmi iskolában tanultam, az érettségit követôen az egri Tanárképzô Fôiskola földrajz–történelem szakát végeztem el, késôbb Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanultam geográfiát. Általános iskolai tanárként kezdtem, majd középiskolában tanítottam. 1963-ban pályáztam meg a szegedi Tanárképzô Fôiskola adjunktusi állását, ahonnan 1968-ban – nem sokkal azt követôen, hogy a Miskolc iparföldrajzáról írott egyetemi doktori disszertációmat megvédtem – professzorom,