Issuu on Google+

Megjelent a Sikoly 2009. évi 20-21. számában

Úton

„Mitetszik?” – a lány hangjában bizalmatlanság és megvetés csengett. Tekintete végigsiklott a vékony testen lógó, rikító színű ruhán, s megállt egy sötét zsírfolton. Láthatóan, tudta kifélével van dolga. Legszívesebben kifordult volna az üzletből, mégis azt mondta: „Egy pohár víz, az jó lenne.” „Azt a nyomókútnál is ihatott volna!” – a hang most ingerülté vált. Akkora lendülettel csapták le elé a poharat, hogy a víz nagyobbik fele kiloccsant. Nem nyúlt utána, a keze egyébként is reszketett, csak bámulta, míg erőt gyűjtött a kimeneküléshez. A legelső vonatra felszállt. A reszketése csak fokozatosan enyhült, nem merte elengedni a kapaszkodót, inkább lecsúszott a végibe. Mégis csak meg kellett volna innia azt a pohár vizet, szinte összeragadt a szája a szárazságtól. A kalauz már csak legyintett, mikor ismét meglátta, s átlépett rajta, mint egy rongycsomón. Ettől kissé megkönnyebbült, talán így visszajuthat a kórházba, bár majdnem mindegy volt, segíteni már úgysem tudtak rajta. A főorvos megengedte, hogy maradjon még egy darabig, nem tarthat már soká, aztán mégis kirakták, mert kellett az ágy valakinek. Pedig az volt élete legjobb ágya. Tiszta párna, vasalt lepedő. Egészen elfelejtette, hogy ilyen dolgok is léteznek a világban. Az övéből hiányoztak. Huzat volt a peronon, de nem volt ereje felállni, hogy becsukja az ablakot, majd a felszállók a következő állomáson. Ott sokan szálltak fel, kerülgették egy darabig, aztán szóltak a kalauznak. Az, a cipője orrával megemelte, s odébb gurította az élettelen kupacot.


uton