Mondo nagyon szerette a szigeteket. — Bizony, bizony, sok a sziget, tele vörös sziklával, homokos parttal, és még pálmafákat is látni rajtuk! — Az esős évszakban sok a vihar, és olyan erősen fúj a szél, hogy gyökerestül tépi ki a pálmákat, és leszakítja a házak tetejét. — Hajótörések is szoktak lenni? — Nem, ilyenkor mindenki otthon marad biztonságban, senki sem száll tengerre. — De nem tart ám sokáig. — Van egy kis sziget, ahol egy halász él, az egész családjával együtt. Pálmalevelekből készített házban laknak a tengerparton. A halász idősebbik fia már elég nagy, korodbeli lehet. Együtt száll vízre az apjával, ő dobja be a hálókat a tengerbe. Mire kiemeli őket, már tele vannak hallal. Nagyon szeret hajózni az apjával, erős, és már jól tudja, hogyan kell kezelnie a vitorlát, hogy belekapjon a szél. Mikor szép idő van, és nyugodt a tenger, a halász és egész családja útnak indul, hogy meglátogassák a szomszédos szigeteken élő rokonokat és barátokat, este pedig hazamennek. — A hajó magától siklik, zajtalanul, és a Vörös-tenger teljesen vörös, mert épp akkor nyugszik le a nap. Miközben beszélgettek, az Eritrea nevű teherhajó nagy kanyart írt le a tengeren. A révkalauz imbolyogva fordult vis�sza a hajósodor mentén, a teherhajó pedig rövid szirénaszóval köszönt el tőle. — És ön? Mikor megy oda? — kérdezte Mondo. — Afrikába, a Vörös-tengerre? — nevetett Giordan, a Horgász. — Nem tudok odamenni, itt kell maradnom a gátnál. — Miért? A horgász gondolkozott, mit feleljen. — Mert… mert bár tengerész vagyok, hajóm, az nincs. Aztán újra a horgászbotjára meredt. Mikor a nap már egészen közel járt a láthatárhoz, Giordan, a Horgász letette a horgászbotot a betonlapra, és elővett egy szendvicset a zsebéből. A felét odaadta Mondónak, és együtt ettek, miközben nézték, ahogy a napfény táncol a vízen. Mondo elindult, mielőtt még leszállt volna az éj, hogy alvóhelyet keressen magának. — Viszontlátásra! — mondta Mondo. — Viszlát! — mondta Giordan. Mikor Mondo már egy kissé messzebb járt, odakiáltotta még neki: — Látogass meg máskor is! Megtanítalak olvasni. Nem nehéz. Tovább horgászott, egészen addig, amíg teljesen be nem sötétedett, és a világítótorony el nem kezdett ütemesen, négy másodpercenként jelezni. Mindez jó is volt így, ahogy volt, csak figyelni kellett a Gyepmesterre. Minden reggel, napfelkeltekor a szürke, rácsos ablakú furgon a város utcáin körözött, lassan, zajtalanul, közvetlenül a járda mellett haladva. Álmos, ködös utcákon kanyargott, kóbor kutyák és gyerekek után kutatott. Mondo épp tengerparti búvóhelyéről jött, és egy parkon vágott keresztül, amikor meglátta. A furgon pár méterre állt tőle, neki csak épp annyi ideje maradt, hogy gyorsan bebújjon egy bokor mögé. Látta, ahogy nyílik a hátsó ajtó, és két, szürke melegítőt viselő alak lép ki rajta. Kötél és két nagy vászonzsák volt náluk. Elkezdték átkutatni a park sétányait, és Mondo hallotta, mit beszélnek, mikor elhaladtak a bokor mellett. — Errefelé ment. — Láttad? — Igen, nem lehet messze.
8