Egy zabolátlan, különös költő hagyatéka

GYŐRFFY ÁKOS

Húsz éve hunyt el Simon Balázs, a kortárs magyar költészet ködlovagjainak egyike. A ködlovag kifejezés talán nem a legpontosabb vele kapcsolatban, mégis volt valami a személyiségében és a műveiben, ami miatt eszünkbe juthat ez az inkább múlt század eleji, romantikusnak tűnő kép. Simon Balázs tragikusan korán félbeszakadt életművétől persze mi sem áll távolabb, mint a romantika. Harmincnégy évesen halt meg, élete teljében, gyógyíthatatlan agytumor vitte el. Általában nem „lényeges” kérdés, hogy mibe hal bele egy költő, Simon Balázs esetében mégis többen hangsúlyozták a személyiségjegyei és a halála közötti titokzatos összefüggést. Összegyűjtött verseinek nemrég megjelent kötetében is utal erre Jánossy Lajos, a remek utószó szerzője és az egykori barát. Simon Balázs ugyanis ezer fokon égő ember volt olyan szellemi adottságokkal, amelyek valódi csodagyerekké tették. Amikor a gyerekek többsége még javában bunkert épít vagy nyilat fabrikál, ő már például Hegelt olvasott eredetiben. A szó szoros értelmében falta a könyveket, ráadásul több nyelven, de ezzel együtt sem volt az a klasszikus könyvmolyalkat. Ha úgy adódott, verekedett, az utcai galerik világában is otthonosan mozgott. A Jánossy-féle utószót olvasva olyan ember arcképe rajzolódik ki, aki egyszerre volt lenyűgöző és félelmetes. Mintha mindent sűrűbben és intenzívebben élt volna meg, mint a többiek, mintha előre sejtette volna, hogy nem lesz elég ideje mindenre.

Költészete ennek megfelelően szintén olyan utakat járt be, amelyek markánsan különböztek a fősodortól. Versei tele vannak olyan utalásokkal, amelyeket az olvasók egy része csak nehezen tudott és tud követni. Szinte minden sorát a görög és a római mitológia alakjai szövik át, igaz, ez leginkább a korai köteteire volt jellemző. Később, a halála előtti években megjelent könyvei már valamelyest „fogyaszthatóbbak”, élettel telnek meg, drámai erejű energiával. Különös, sehová sem illeszthető alakja volt az 1990-es évek irodalmának, semmiféle skatulyába nem fért bele. Összegyűjtött verseinek majdnem hétszáz oldalas kötetét bárhol ütjük fel, máris magával ragad minket összetéveszthetetlen világának örvénye. Simon Balázsban volt valami a költőség eredeti természetéből. Zabolátlan, magányos és a szellem légritka rétegeiben otthonos lénye szinte nem e világi atmoszférát teremtett körülötte. Költészete a halál árnyékában vált egyre súlyosabbá és megrendítőbbé. Édesanyja elvesztéséről szóló versciklusa (Makdír) vagy a közeli, biztos halál tudatában született kései lírája (Halálgondola) a modern magyar költészet megkerülhetetlen művei. Simon Balázs költészetét kevesen ismerik, ami nyilván nem független verseinek összetettségétől és sűrű nyelvezetétől. Manapság egyáltalán nem „divatos” bonyolult és fajsúlyos irodalmat művelni, a könnyen fogyasztható irodalom korát éljük. Ebbe a képbe elég nehéz beilleszteni Simon Balázs verseit. Az idő nem neki dolgozik, mondhatnánk. De nem lenne igazunk, ha ezt mondanánk. A valódi költészet sosem az aktuális trendeket követte, az igazán bátor és öntörvényű életművek mindig ellenszélben – vagy éppen szélárnyékban – hajóztak. Simon Balázs lenyűgözően szerteágazó, az európai műveltséget magában hordozó művészete a mindenkori divatokon és elvárásokon felül áll. Őt olvasni igazi szellemi és lelki kaland, nem adja könnyen magát, de ha beleérzünk ebbe a költészetbe, számtalan kincsre bukkanhatunk. Nem állom meg, hogy idemásoljam az egyik kedvencemet a kötetből, az Ősz című versét, amely érzésem szerint a közelmúlt magyar költészetének egyik legszebb darabja: „Mikor ebben a fáradt / Csöndben nézhetem a / Fészer palatetejét és még a / Hullámbádogot, rajta a / Rozsdabarna levéltakarót, / És azt a lassú macskát, aki / Sétál benne, mintha királysága / Volna itt a ritka sárgával hintett / Rőt korona alatt, és távolabb a / Csupasz repkény pókháló, / Eszembe jut a láthatatlan csillagtérkép / Fenn az északi félgömbön valahol, / A Pegazus, a Hattyú és a Gyík, / Ahogy fölém hajolnak több száz éves / Fényükkel, mint az a sárgászöld faág, / Ami már nem vet árnyékot, és / Bármire, amit valaha mondtam, / Sápadt igenjük szitál.” (Simon Balázs: Összegyűjtött versek. Jelenkor Kiadó, 2021)