2 minute read
Az önkéntességgel szolgáló orvosigazgató
GACSÁLYI SÁRA AZ EGY.HU FŐSZERKESZTŐJE
Haititól a Kárpát-medencéig segít a rászorulókon önkéntes munkával Mikos Borbála. A Bethesda Gyermekkórház orvosigazgatójával az önkéntességgel járó feladatokról, a kihívásokról és az örömről, a háláról beszélgettünk.
„Nem érzem magam erősnek. Inkább szerencsés és hálás vagyok azért, hogy életutam során megtalálhattam az önkéntesség lehetőségét és örömét, hogy útközben nemcsak sok értékes embert, hanem magamat és a gyengeségeimet is megismerhettem – vallja Mikos Borbála, a Bethesda Gyermekkórház orvosigazgatója. – Olykor ez nagyon nehéz folyamat volt. Talán könnyebb úgy élni, hogy nem töprengünk sokat, nem éljük meg a szenvedést, nem szembesülünk a hibáinkkal. Szerintem mégis az az igazi ajándék, ha a gondokkal és önmagunkkal szembenézve felismerjük, hogy nem vagyunk mindenhatók, történnek velünk olyan dolgok, amelyek felett nincs hatalmunk. Az ad igazi szabadságot és felszabadulást, ha alázattal elfogadjuk a megváltoztathatatlant és embertársainkat.”
Borbála negyven éve praktizál, 2021-ben Dizseri Tamás szeretetszolgálati díjat kapott diakóniai szemléletű orvosi munkájáért. Hogy mit jelent ez? Neki azt, hogy „a lehető legjobb szakmai tudás mellett munkánkban jelen van az együttérzés, és szeretettel fordulunk a másikhoz”. Nehéz az arany középutat megtalálni, hiszen a fehér köpennyel felelősséget is ölt magára egy orvos, amikor súlyosan beteg gyermekeket bíznak rá. „Krízishelyzetben érzéseinket háttérbe szorítva küzdünk a gyermek életéért, minden tudásunkat latba vetve. Aztán eljön a lélek órája: az együttérzés, a megnyugtató simogatás, a biztató mosoly. Hiszen az ember nemcsak test, hanem lélek is, és ha a test beteg, a lélek is ápolásra szorul. Az odaforduló szeretet nélkülözhetetlen gyógyír a szenvedő beteg számára.”
Mikos Borbála nem csak a biztonságot nyújtó kórházi falak között szerzett tapasztalatokat. Önkéntes gyógyítóként megjárta Haitit a 2010-es földrengés után, és később is részt vett karitatív akciókban. Segítette a református drogrehabilitáció munkáját, a cigánymissziót, határon túli térségekben látogatott gyerekotthonokat. Borbálának nem könnyű az önkéntességről beszélni. Mint mondja, sokáig rosszul érezte magát, hogy „hősködik”. „Ezeken a helyeken
fantasztikus embereket ismerhettem meg, hálás lehetek nekik. Haitin nemegyszer találkoztam azzal, hogy mély válságba sodródott, nincstelen emberek állnak előttem, és köszönnek meg őszinte mosollyal egy C-vitamin-tablettát. Megtanították nekem, hogy az emberi nagyság nem a karrierben van, hanem abban, ahogy egy iszonyatos élethelyzetben helytáll valaki, ahogy a nélkülözést, a lemondást viseli. Nem szeretném őket hétköznapi vagy névtelen hősként említeni, az én életemben ők rendkívüli személyiségek, tanítómesterek voltak. Talán ezért is vált kényszerré bennem, hogy keressem az utat hozzájuk.”
A tanulási folyamatnak közel sincs vége. Látni, ahogy drogfüggők felállnak és újrakezdik az életüket, szembesülni azzal, hogyan küzd egy gyermek súlyos, néha gyógyíthatatlan betegséggel, mindig szívbe markoló tapasztalat. „Jellemző, hogy bár nem tudhatják, lesz-e holnap, teljesen megélik a napjaikat, minden apróságot értékelve, méltósággal viselik a sorsukat. Megszégyenülve éreztem magam előttük, hogy kis problémákkal milyen könnyen elveszítem az életörömöt. Ők naponta megmutatták, hogy nem szabad túlzott elvárásokhoz kötni a boldogságot: csak hálásnak kell lenni azért a jóért, amit kapunk.”
Az elmondottak klisének, üres szép szavaknak tűnhetnének, ha más mondaná őket. De amikor negyven, beteg gyerekek fájdalmával szegélyezett munkaév után kedves mosollyal, alázattal mesél erről valaki, az inkább rávilágít: az élet nagy dolgairól megfogalmazott szavak mögött mély, közös tapasztalat rejlik. Olyan tudás, amelynek megszerzését kényelmes elbliccelni, csak nem érdemes.
