META
JEGYZET
Aranyeksztázis a mólón SZOMBATHY PÁL
FOTÓ: MTI / EPA POOL / LAURENCE GRIFFITH
Az első barátságos „Forza Italia!” a szlovén–magyar határon hangzik el, a Pince melletti Mol benzinkútnál. Az olasz válogatott azúrkék meze van rajtam, ennek jár a biztatás. Vasárnap délután kettőkor indulunk a Velencei-tó partjáról, Gárdonyból a kisfiammal, hogy az olasz–angol döntőt Itáliában nézzük meg. Mondhatni, hagyomány ez már nálunk, hiszen három éve a francia–horvát vébéfinálét (4-2 a franciáknak, most hol vannak szegények mint ismételt fő esélyesek: már régen otthon!) az Isztrián néztük végig András barátomék falujában, Poreč (olaszul Parenzo) mellett. Akkor sakktáblás horvát mezben vonultunk a helyi kocsmába, vereség lett a vége, kalkulálhatóan, de Poreč egész éjjel ünnepelte a hősöket. Egy ideje Triesztet második otthonnak szánom, az esti terv szerint András a fociőrült ikrekkel átjön Poreč melletti házukból, mi egyenesen Triesztbe tartunk, s együtt nézzük a belvárosban a finálét. Hiába állok meg négyszer is a Fiat Freemonttal, négy és fél óra alatt Muggiában vagyunk, ebben a festői halászfaluban a trieszti öböl Szlovénia felőli sarkában. A főtéren hatalmas a készültség, kint a tévék, a zöld-fehér-piros trikolór, az éttermek asztalai foglaltak, Andriska fiammal megvacsorázunk, aztán a magyar szurkolói csapat egyesül, és bevonulunk Friuli-Venezia Giulia tartomány székhelyére, hogy a tengerre néző, hatalmas főtéren, a városi jelkép alabárdok alatt, a Piazza Unità d’Italián lévő óriási kivetítő előtt szurkoljunk. A tömeg hatalmas, de ezt a gigantikus méretű teret (mint a velencei Szent Márk) nem tölti be, ellenben a környező utcákba és terekre zsúfolásig beszorulnak a drukkerek, minden hely foglalt, a hangulat leírhatatlan. Szűkebb belvárosi részt választunk, a zaj visszaverődik a falakról, kivetítők és tévék mindenhol, hömpölyög, iszik, ül és áll a tömeg (hol van itt már a covid rettegett távolságtartása!), a húszas éveikben járó fiatalok vannak elsöprő többségben. A kezekben poharak és zászlók. Felhangzik a Fratelli d’Italia, az olasz himnusz, mindenki állva énekel, www.mandiner.hu | 2021. 07. 22–28.
s hiába vagyok AS Roma-szurkoló, el kell ismerni, az olasz válogatottból a juvés Giorgio Chiellini, az elnyűhetetlen védő kántálja a legnagyobb átéléssel. Azért szurkolok az olaszoknak a mieink mellett, mert sztárok nélküli társaság, árad belőlük az egymás iránti szeretet, a mentális erő, a győzni vágyás, a tiszta lelkesedés. Amilyen balfék tudott néha lenni klubedzőként a Samp-legenda Roberto Mancini, annyira megtalálta szövetségi kapitányként az apa és a vezér szerepét. Évek óta építi ezt a gárdát, győzelmi szériája lenyűgöző, mégis sokan legyintettek: majd igazán kemény ellenfelek ellen kiderülnek a csapat gyengéi. Holott az olaszok jóval nehezebb ágról küzdötték magukat a döntőig, mint az oda besétáló, ma este a Wembley-ben házigazda angolok. Drámai éjszaka, hullámzó esélyek, vibráló izgalmak. Magyarként szinte Lengyelországban érzem magam: többen odalépnek, ölelgetnek, hogy nekik szurkolunk, imádják Budapestet, città bellissima, felismerik a nyelvet. A pincérnő hordja a gyerekeknek az ingyen szendvicseket, mindenki fél a végétől, vajon meglesz-e, mindenkit nyugtatok: vinceremo, győzni fogunk. Aztán Donnarumma – az Eb-történet első kapusa, aki a torna legjobbja lett – megfog szinte mindent, Southgate hideg lábú cseréi a büntetőkre kudarcot vallanak, robban a tér, robban a város, repülnek a székek, tombol a tömeg. Olaszország Eb-győztes, a legnagyobb szív és az okos futball diadala, jöhet az ünneplés: ruhástul ugranak a srácok a tengerbe a Molo Audacéről, féktelen a boldogság, de nem agresszív az öröm. Így mulat és így szurkol egy ősi futballnemzet, amelynél a játék közügy. És olyan jó közöttük úgy elvegyülni, hogy a te piros-fehér-zölded sem kívülálló ezen az Eb-n, hanem tisztességes szereplő. Trieszt úszik a boldogságban és az Adriában. 53
