Page 1


GUY DE MAUPASSANT

VÍZEN

fordította

RÓNAY GYÖRGY  a versbetétet pedig KÁLNOKY LÁSZLÓ


Tavaly nyáron kis vidéki házat béreltem a Szajna mellett, több mérföldnyire Párizstól, és minden éjszaka ott aludtam. Néhány nap múltán megismerkedtem egyik szomszédommal. Harminc és negyven közt járt, s egyike volt a legérdekesebb alakoknak, akit valaha is láttam: öreg csónakos, megveszekedett evezős, mindig víz mellett, mindig vízen, mindig vízben. Tán csónakban született, s abban is fog meghalni, egy végső csónakázáson. Egy este, ahogy a Szajna partján sétáltunk, megkértem, meséljen el egyet-mást vízi életéből. Emberem tüstént fölhevült, átalakult, ékesszóló lett, már-már költő. Szívében egy nagy, emésztő, ellenállhatatlan szenvedély élt: a folyó. – Ó! – mondta – ha tudná, mennyi emlékem van erről a folyóról, mely itt folydogál mellettünk! Maguk, városlakók, nem tudják, mi a folyó. De figyelje meg, hogy ejti ki ezt a szót egy halász. Az ő számára a folyó maga a titokzatosság, a mélység, az ismeretlen, káprázatok és lidércek birodalma, ahol éjszaka olyan dolgokat látni, amelyek nincsenek, olyan zajokat hallani, aminőket sosem hall az ember, és magunk se tudjuk, miért, de reszketünk, mintha temetőn mennénk keresztül; és valóban temető ez, baljós temető, melyben nincsenek sírok. A földnek a halász számára határai vannak; a folyó viszont, sötétben, holdvilág nélkül: határtalan. Más érzés ez, mint amit a tengerész érez a tenger iránt. Igaz, a tenger sokszor zord és komisz, de kiabál, üvölt, van benne tisztesség; a folyó ellenben csöndes és álnok. Nem morajlik, mindig nesztelenül folyik tova, és számomra a tovasikló víznek ez az örök mozgása félelmetesebb, mint az óceán emeletes hullámai. Ábrándos lelkek szerint a tenger óriási, kékes tájakat rejt méhében, s akik a vízbe fúltak, ott görögnek hatalmas halak közt, különös erdőkben, kristálybarlangokban. A folyónak viszont csak fekete mélységei vannak, ahol iszapban rothadnak a hullák. Mégis milyen szép, amikor ragyog a kelő napban, és lágyan csobog zsongó nádasokkal szegett partjai közt! A költő így beszélt az óceánról: Ó, tenger, tára vagy a bús történeteknek! Mélyedtől retteg az anya, ki térden áll! Rémségekről regélsz, míg vized közelebb jő házainkhoz; azért olyan kétségbeejtő hangod estefelé, ha megjön a dagály! Nos, meggyőződésem, hogy azok a történetek, melyekről halk zizegéssel a vékony nádak susognak, sokkal sötétebbek, mint a gyászos drámák, melyekről a tenger üvöltő hullámai regélnek. 5


De mert egynémely emlékemre kíváncsi, elmesélek magának egy különös kalandot, mely mintegy tíz évvel ezelőtt történt itt velem. Akkor is Lafon anyó házában laktam, akárcsak ma; egyik legjobb barátom, Louis Bernet két mérfölddel lejjebb, C… faluban ütött tanyát; ő azóta hátat fordított a csónakos életnek, hanyag kényelmének éppúgy, mint fényűzésének, és belépett az államtanácsba. Minden áldott nap együtt vacsoráztunk, hol nála, hol nálam. Egy este, ahogy hazafelé tartottam egyedül s elég fáradtan, nagy nehezen vonszolva testes hajómat, egy tizenkét láb hosszú sportvitorlást – éjszaka mindig azzal jártam –, megálltam néhány pillanatra a nádas végében, mintegy kétszáz méternyire a vasúti hídtól, hogy egy kicsit kifújjam magamat. Nagyszerű idő volt: sütött a hold, csillogott a folyó, meg se moccant az enyhe levegő. Csábított ez a nyugalom; jó lenne elszívni itt egy pipát – gondoltam. A gondolatot tett követte; fogtam a horgonyt, és a vízbe vetettem. A csónak, ahogy visszasodorta az ár, egészen kihúzta a láncot, aztán megállt; én meg a végébe telepedtem, a birkabőr gubámra, s elhelyezkedtem, amilyen kényelmesen csak bírtam. Semmit, de semmit sem lehetett hallani; legföljebb mintha valami kis csobbanást vettem volna ki olykor, a parthoz ütődő víz neszét, és nyurga nád csoportok rémlettek föl, meglepő formákat öltve: időnként mintha izegtek mozogtak volna. A folyó tökéletesen nyugodt volt, engem azonban szorongó érzéssel töltött el ez a rendkívüli csönd körülöttem. A mocsarak éjszakai énekesei mind hallgattak, nem szóltak se a varangyok, se a békák. Akkor jobb felől, szemközt velem, váratlanul brekegés reccsent. Megremegtem: a béka elhallgatott; nem hallottam többé semmit, s elhatároztam, megkönnyebbülésül dohányzom egy kicsit. De hiába álltam nagy pipás hírében, már a második szívásra megémelyedtem, és abbahagytam. Erre dúdolni kezdtem, de hangom szinte kínosan hatott rám; lehevertem hát a csónakban, és bámultam az eget. Egy ideig békén feküdtem, ám a csónak enyhe himbálózása csakhamar aggasztani kezdett. Mintha hatalmasakat farolna, hol az egyik partszegélyt súrolva, hol a másikat; majd meg olybá tűnt, mintha valaki, vagy valamilyen ismeretlen erő szép lassan a víz mélye fele húzna, s utána megemelné, aztán visszaejtené. Úgy hánykolódtam, mint egy vihar kellős közepén; zajokat hallottam magam körül; fölszökkentem: a víz csillogott, és mindenütt nyugalom honolt. Láttam, hogy egy kicsit megrendült az idegzetem; elhatároztam, hogy odébbállok. Meghúztam a láncot; a csónak megmozdult, de aztán valami ellenállást éreztem; jobban nekifeszültem, de a horgony nem engedett: beleakadt valamibe a fenékén, és nem bírtam felhúzni; megint húzkodni kezdtem, de hiába. Erre megfordítottam az evezőkkel a hajót, vízfolyással szembe, hogy a horgony helyzete is megváltozzék. Hasztalanul: egyre ugyanúgy kapaszkodott. Elfogott a düh, vadul rángattam a láncot. Meg se moccant. Csüggedten leültem, és töprengeni kezdtem, mitévő legyek. Arra gondolnom sem lehetett, hogy eltöröm a láncot, vagy hogy leszedem a csónakról: vastag volt, karomnál is vastagabb fadarabbal erősítve a hajó orrához; de mert az idő változatlanul szép maradt, számíthattam rá, hogy előbbutóbb utamba vetődik egy halász, és az majd segít rajtam. Balesetem visszaadta nyugalmamat; leültem, és végre végig bírtam szívni a 6


pipámat. Volt egy üveg rumom ittam két-három kis pohárkával, és már nevettem a helyzetemen. Meleg volt, végtére minden különösebb baj nélkül szabad ég alatt tölthettem az éjszakát… Egyszer csak nekikoccant valami a hajó bordázatának. Fölugrottam, tetőtől talpig elöntött a hideg verejték. Nyilván valami elsodort fadarabot vert neki a csónaknak az ár, csakhogy ez épp elég volt ahhoz, hogy újra úrrá legyen rajtam valami furcsa, kapkodó idegesség. Megragadtam a láncot, szinte belemeredtem a reménytelen erőlködésbe. A horgony nem engedett. Kimerülten ültem vissza. Közben a folyót lassacskán sűrű, fehér köd lepte el; egészen alant kúszott, a víz színén, úgyhogy ha fölálltam, már se a folyót nem láttam, se a lábamat, se a hajót; egyebet se láttam, mint a nádak hegyét és távolabb a holdvilágban fakón elnyúló síkságot, a jegenyeligetek ég felé nyúló nagy, fekete foltjaival. Mintha derékig betemettek volna valami különlegesen fehér gyapjúrétegbe; s agyamban elképesztő képzetek rajzottak. Például az, hogy be akarnak mászni a csónakomba, melynek vonalait már ki se bírtam venni; meg hogy a folyó, az átláthatatlan köd leple alatt, tele van furcsa lényekkel, melyek mind ott nyüzsögnek körülöttem. Szörnyű szorongás fogott el, halántékomra nyomás nehezedett, szívem a torkomban dobogott; fejemet vesztve már-már arra gondoltam, hogy úszva próbálok menekülni; aztán nyomban elfogott ettől a gondolattól a didergő iszonyat. Láttam magam, amint elveszetten ide-oda vergődöm a sűrű ködben, hínárokba bonyolódom, nádakba ütközöm, csapkodok köztük, hörgök a félelemtől, se a partot nem látom, se a csónakhoz nem találok vissza, és mintha lábamnál fogva a fekete víz mélyére húznának. Valóban, legalább ötszáz métert kellett volna fölfelé, ár ellen úsznom, míg olyan szabad helyet találok, ahol nincs hínár, nincs nádas, és megvethetem a lábamat; tehát kilencven százaléknyi valószínűsége volt, hogy a ködben evétem az irányt, és akármilyen jó úszó is vagyok, a folyóba fulladok... Megpróbáltam észre téríteni magamat. Megvolt bennem a szilárd akarat, hogy ne féljek; csakhogy az akaraton kívül volt bennem más is, és ez a másvalami félt. „De ugyan mitől kellene félnem?” – kérdeztem magamtól; bátor énem kigúnyolta gyáva énemet; és soha olyan határozottan nem éreztem, mint azon az éjszakán, hogy két lény tusakszik bennünk: az egyik akar, a másik nem akar, és hol az egyik győz, hol a másik. Ez a buta és megmagyarázhatatlan riadalom nőttön-nőtt, és végül rettegéssel’ hatalmasodott. Megmeredtem moccanástalanul, tág szemmel, fülemet hegyezve, és vártam. Mit? Magam sem tudtam; de valami borzalmasat. Azt hiszem, ha egy halnak eszébe jut, hogy gyakori halszokás szerint fölvesse magát a vízből, azon nyomban eszméletlenül hanyatt vágódom. Ám végül is, minden erőmet összeszedve, sikerült egy kicsit helyre billenteni tébolygó eszemet. Újra elővettem rumos üvegemet, és nagyokat kortyoltam belőle. Akkor aztán eszembe ötlött valami: elkezdtem teli torokból kiabálni, sorjában a négy égtáj felé fordulva. Mikor végleg berekedtem, abbahagytam, és füleltem. Messze, nagyon messze egy kutya ugatott. Megint ittam egyet, aztán teljes hosszamban végignyúltam a csónak fenekén. Talán egy, talán két óráig feküdtem így, álmatlanul, nyitott szemmel, lidércek közt. Nem mertem, pedig rettenetesen 7


szerettem volna fölkelni; percről percre halogattam a dolgot. „Gyerünk! Talpra!” – és moccanni se volt bátorságom. De végül mégis fölemelkedtem, elmondhatatlan óvatossággal. mintha életem függne rajta, hogy még csak parányi kis neszt se üssek; kinéztem a csónak pereme fölött. Az elképzelhető legcsodálatosabb és legmeglepőbb látvány kápráztatott el. Tündérországba illő varázslat, egyike azoknak a látomásoknak, melyekről a messzi tájakról megtérő utazók mesélnek, anélkül, hogy egyetlen szavamnak is hitelt adnánk. A köd, mely két órával azelőtt még a folyó fölött lebegett, lassan visszahúzódott, és megült a partokon. A víztükröt szabadon hagyta, a két parton viszont megszakítatlan, hat-hét méter magas dombvonulatot alkotott; s ez a dombsor a havasok fölséges ragyogásával csillogott a holdvilágban. Ilyesformán egyebet sem lehetett látni, mint két fehér hegység közt a folyó tűzlemezét; fönt, a fejem fölött pedig szelesen, kereken ragyogott a tejeskék égen a telihold. A víziállatok mind fölébredtek; a békák dühödten brekegtek; közben meg – hol jobbról, hol balról – percenként hallani lehetett azt a kurta, egyhangú és szomorú hangot, melyet rezes torkukból a varangyok, küldenek a csillagok felé. S akármilyen furcsa is; már nem féltem; olyan rendkívüli táj közepébe kerültem, hogy már a legmeghökkentőbb furcsaságon sem csodálkoztam volna. Meddig tartott, nem tudom, mert végül is elszunnyadtam. Mikor ismét kinyitottam a szememet hold már lement, az eget felhők fedték. A víz gyászosan csobogott, fújt a szél, hideg volt és mély sötétség. Kiittam a maradék rumot, aztán dideregve hallgattam a nád zizegését és a folyó baljós mormolását. Próbáltam látni valamit, de nemcsak a csónakot nem bírtam kivenni, de még a tulajdon kezemet sem, hiába emeltem a szememhez. Hanem aztán lassacskán mégis oszlani kezdett a sűrű feketeség: hirtelen úgy éreztem, valami árnyék siklik el a közelemben; kiáltottam, s egy hang válaszolt: egy halász. Odahívtam; hozzám evezett és én elmondtam neki a balesetemet. Erre szorosan mellém farolt, és mindketten nekifeszültünk a láncnak. A horgony nem moccant. Megvirradt: komor, szürke, hideg, csős nap; bajt, szomorúságot szoktak hozni az ilyen napok. Megpillantottam egy bárkát, azt is odahívtuk. A ki benne ült, szintén mellénk rugaszkodott, s akkor aztán a horgony lassan-lassan mégis engedett. Emelkedett, de nehezen, nagyon nehezen, jókora súllyal terhelten. Aztán végre előtűnt valami fekete tömeg. Behúztuk a csónakomba. Egy öregasszony holtteste volt, nagydarab kővel a nyakában.

8


tervezte MOLNÁR REBEKA


Guy de Maupassant - On the river  

A little booklet for Guy de Maupassant's novel On the river.

Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you