Issuu on Google+

Az Esszénus Béke Evangélium felfedezése

Az esszénusok és a Vatikán

A Szerző Előszava az 1975 évi kiadáshoz Mi az a csodálatos delej, amely oly sok ifjú szellemet vonz, akik belefásultak a hagyományos egyházak ortodox gyakorlatába? Mi teszi a Krisztustól elpártolókat az élő Esszénus Jézus követőivé? A válasz talán olyas valamiben keresendő, amelyet ezen a nyáron egyik hallgatóm mondott nekem British Columbiában lévő oktató központunkban, ahol nemrégiben fejeztem be az Esszénus Béke Evangélium második és harmadik kötetének fordítását.

Ragyogó szemekkel mondta: "Senki nem ismerhette keserves magányomat, amikor meg kellett válnom az Egyháztól. Logikus értelmem már nem volt képes tovább elfogadni az üres rituálékat és "tündérmeséket". Amikor elfordultam Krisztustól, magamévá tettem Nietzsche filozófiáját, és elvakult ateista lett belőlem. Ez azonban csak egy csalóka önámítás volt, mert szívem végtelenül vágyódott azután, hogy önmagamnál valami hatalmasabbhoz kötődjek, de a ráció egyedül képtelen volt kitölteni a lelkemben tátongó űrt, Isten helyét. Azután elolvastam Az Esszénus Béke Evangéliumot. Az igazság arany fénye sugárzott minden lapjáról. Tudtam, hogy ez az igazi Jézus, mert

1


amit Ő tanít, az táplálék a lelkemnek és a szellememnek egyaránt. A logika és a szeretet csodálatos módon egyesül benne és éreztem, hogy hazataláltam."

Arcát nézve, amelyről sugárzott a szeretet és a lelkesedés, önkéntelenül eszembe jutottak fiatalságom kedvenc költőjének, Adynak sorai: "...Szent az én testem,

Mert Örök Rend folyói mossák,

Csodálatos, csodálatosság!" Nem kisebb csodát várok ettől a könyvtől, minthogy az olvasó is beléphessen az Örök Folyamba és megkeresztelkedjék az esszénus kinyilatkozások ősi igazságában. San Diego, Kalifornia, 1975. E.B.Székely

Bevezetés Ebben a könyvben sokat foglalkozunk Szt. Ferenccel, és nem ok nélkül. Minden egyéb erénye mellett ő volt az esszénusi, ragyogóan tiszta szellem utolsó megtestesülése is. Miután Isten szelíd trubadúrja elhozta szeretetének, 2


tisztaságának, és egyszerűségének üzenetét, senki nem volt hozzá hasonlítható, aki annyira tökéletesen képviselte volna az esszénus szellemet, mint ő.

Az ipari korszak eljöttével a szellemi dolgoknak egyre csökkenő igazságát tételeztük fel életünkben, míg végül már majdnem teljesen elfelejtettük, hogy mi mindannyian a Föld Anya és a Mennyei Atya gyermekei vagyunk. A huszadik század emberének istene a technika - akinek hatalmas masinái teljes mértékben

a

korlátozott

energiaforrásoktól

függenek

-,

aki

egy

számítógépesített isten, általunk arra programozva, hogy anyagi dolgokat termeljen, amelyek többségére nincs is szükség és amelyek jelentős része még káros is.

Hogy a prioritások mennyire eltolódtak az elmúlt néhány száz év alatt, arra jó példa az, hogyan reagált a világ 1947-ben a Holttengeri Tekercsek felfedezésére. Az igaz, hogy nagy volt a szenzáció. De az ezzel kapcsolatos izgalom az elsősorban a nagy horderejű régészeti felfedezésnek szólt, és nem a szellemet, a spirituális újjászületést ünnepelte. A felfedezést követő könyvek és értekezések

tömege

majnem

kizárólag

száraz

technikai

részletekkel,

követhetetlen teológiai érvekkel foglalkozott, magyarázatok magyarázataival tűzdelve, amelyek mindegyike lábjegyzetre hivatkozott lábjegyzet után.

Mi történt velünk? A múltban volt olyan idő, amikor maga a levegő is csodákkal volt telve, amikor a madarak misztikus dalokat zengtek, és a poros úton találkozni lehetett mezítlábas szentekkel, akiknek szelleme az ismeretlen 3


szent birodalmak magasságaiban szárnyalt. Manapság az emelkedett állapothoz kábítószeren, és önpusztító technikákon keresztül lehet csak eljutni, s a vallás többnyire csak kötelesség és becsület kérdése a vasárnap délelőtti, vagy szombat reggeli programokban.

A lelkesedés és áhítat az élet csodáival szemben, - amely olyan fényesen lángolt az Esszénus Közösségben, és ami kialudt az utolsó nagy esszénus, Szt. Ferenc távozásával, - még egyszer az enyém lehetett, hogy lángra lobbantsam Az Esszénus Béke Evangélium Felfedezésével. Ez a könyv csodákkal van teli, nemcsak bölcsessége és iránymutatása folytán, hanem mert régi korok elveszett szelleme tündököl és ragyog a lapjain. Olyan koroké, amikor az ember és Isten között még nem volt akkora távolság, s amikor az egész gyönyörű természet az angyalok hangján énekelt.

Az Esszénus Béke Evangélium nem az egyetlen ilyen kézirat volt a Vatikán Titkos Archívumában. Voltak ott Evangéliumok, amelyeket Máténak, Barnabásnak, Jakabnak, Péternek és Tamásnak tulajdonítottak, és amelyeket a maniheusok együtt használtak a következőkkel: "A Szülészet Könyve", "A Genezis Esszénus Könyve", "Krisztus Éneke", az esszénus eretnekek által írott, de Szt. Ambrusnak tulajdonított könyv "A Fiziológus", Tertullian pamfletjei és Simon, a mágus kéziratai. Mindezek a kéziratok apokrifnek minősültek, és el lettek "kárhoztatva mindörökre" szerzőikkel és követőikkel együtt.

4


Volt idő, amikor ezen ismeretlen írások bármelyikének publikációja óriási izgalmakat váltott volna ki az igazság keresői körében, és dühöngő vitát a felszentelt teológusok között. Ma már semmin sem lepődünk meg. Hovatovább semmi nem döbbent meg bennünket. Az első nukleáris robbanás óta fel kellett ismernünk, odajutottunk, hogy fennáll az élet megsemmisülésének közvetlen veszélye, és ez visszavonhatatlanul megváltoztatta perspektívánkat az élet és a halál kérdésében. Miután a világ egyes részein hozzászoktattak bennünket a napi erőszakhoz és terrorizmushoz, valamely apokrif szöveg hitelessége fölötti vita jelentéktelennek és komolytalannak tűnhet.

De a fatalizmus, és felelőtlenség soha nem fogja megoldani azt a monumentális problémát: Hogyan kerülhető el a világkatasztrófa. Újra fel kell fedezzük az Élet csodáját. Felnyitottuk a nukleáris energia Pandora szelencéjét. Az igazság kulcsával ugyancsak kinyithatjuk az ősi bölcsesség rejtett kincsestárát, amely arra vár, hogy felfedezzük egy elfelejtett kéziratban, ősi tekercsben, vagy a bensőnkben lévő ismeretlen tudásban. Újra meg kell találni helyünket a világban, s eredeti szerepünket, mint a Teremtő társáét, segítvén Őt a vetésben és aratásban, és abban, hogy a Földön megint beköszönthessen a várva várt boldog Aranykor. Ezért önmagunkban is fel kell fedezzük az Esszénus Béke Evangéliumot.

"Hadd énekeljen Szt. Ferenc a szívünkben."

A FORRÁS 5


A sivatagban éltek, egy homoktenger szélén. Azért jöttek ebbe a forró pusztaságba, mert az kevésbé volt kegyetlen, mint az üldözés, amelyet embertársaiktól kellett elszenvedniük. És a kopár sivatagba olyan kertet varázsoltak, amely évszázadokon át virágzott. Egymás között őrizték a legősibb tudást, a szentség legnagyobb kincsét, amelyet a világ valaha ismert. Ők alkották az Esszénus Közösséget.

Még eredetük is bizonytalan, ősi kezdeteik emléke elveszett a távoli múltban. Az ókori Sumériában őseik a Fény Gyermekei voltak, valamint a gyógyítók és tanítók a Pleisztocén kataklizma előtti időkből, amelyet mi Özönvízként ismerünk. Mózes és a hajdani próféták is közülük jöhettek. A Közösség mindig velünk volt.

A sivatagban ültetett kertjeiket féltő és szerető gondoskodással locsolták. Hajnalban keltek, hogy egyesüljenek a Föld Anya angyalaival és elmélkedjenek az Ő förmélhetetlen ajándékain. Magasztalták a Nap Angyalát, mikor felkelt, és amikor lenyugodott. Összegyűjtötték a sivatagi növényekről a hajnali harmatot, hogy a Víz Angyalát elvezessék kertjeikbe, a Föld legszárazabb vidékén. Olvastak a Föld Anya könyvéből, és tudásukat arra használták, hogy elérjék a teljes harmóniát környezetükkel. Szürkületkor egyesültek a Mennyei Atya Angyalaival, és megtanulták a Törvényből, hogyan leheljék az egyetértés és a béke csókját mindazon nyugtalan, zaklatott testvéreik homlokára, akik gyógyulást és segítséget kerestek náluk. Tanították a Szent Törvényt. Újraírták azt végtelen türelemmel, egyik tekercset a másik után, hogy megörökítsék az utókor számára. Dicsőítő, boldog, és szomorú dalokat írtak. Osztoztak az 6


emberi örömben és gyászban, még ha fölé is tudtak emelkedni az emberi korlátoknak.

Gyógyítókat küldtek ki. Ezek egyike volt Jézus, az Esszénus. Ott sétált a betegek és bajbajutottak között és elhozta nekik azt a tudást, amivel meggyógyíthatták magukat. Néhányan, akik követték őt, leírták, ami elhangzott közötte és a szenvedők, a nehéz helyzetben levők között. A Közösség Öregjei költeményt csináltak szavaiból és feledhetetlenné tették az emberek Gyógyítója, a Jó Pásztor történetét. És végül, amikor eljött az idő, hogy a Testvérek elhagyják a sivatagot és egy másik helyre menjenek, a tekercsek ott maradtak, mint eltemetett őrszemek, mint az örökkévaló és élő igazság oltalmazói.

Sötét korszak kezdődött, a kegyetlenség és a barbarizmus, a könyvégetés, a babona és az üres bálványok imádásának ideje. A szelíd Jézus örökre elveszett a keresztre feszített Isten képében; az esszénus testvérek elrejtették tanításaikat azon kevesek elméjében, akik meg tudták őrizni azokat utódaik számára, és a Gyógyító Tekercsek elhagyottan hevernek a sivatag szeszélyes árnyainak rejtekén.

A FOLYÓ A negyedik század közepén Stridonban, a mai Horvátország területén született (Stridon a hajdani Pannónia és Dalmácia határán volt, erre utal Szerb Antal: A Világirodalom Története c. monumentális könyve, miszerint: a régi hazai irodalomtörténészek Szt. Jeromost magyarnak tekintették, - ford.). Szülei 7


jómódú emberek voltak, akik tizenkét éves korában Rómába küldték tanulni. Latin irodalmat tanult, és szabad idejében a katakombákat kutatta, amelyek misztikus vonzerőt jelentettek számára. Mielőtt elhagyta Rómát, ugyanaz az Egyház keresztelte meg Jeromos névvel, amely egy napon Szentté is avatta.

Jeromos a következő húsz évet utazásokkal töltötte. Nyugtalan elméje választ keresett azon kérdésekre, amelyekre formális képzése nem tudott feleletet adni. Végül, - mint előtte az igazság oly sok keresője, - ő is elvonult a sivatagba. Évekig vándorolt a Chalcison keresztül, görög és arámi nyelvtudással gyarapítva latin tudását, imádkozott, és gyakran böjtölt. A héber nyelvet megtanulta a zsidó remetéktől és rabbiktól, akik a sivatagban szétszórt kis városokban illetve azok közelében éltek. Ezeknél talált néhány ősi kézirat töredéket, amit az akkori héber nyelvtudásával kezdett megfejteni. Amint egyre több és több töredékhez jutott, az elmúlt évszázadok nagy igazsága, egy csodálatos szellemi világnak képe kezdett kialakulni benne, egy olyan világé, amelynek gyökerei visszanyúltak egészen a történelem kezdetéig. Egy ősi sivatagi közösségről olvasott, akik a törvények Törvényével összhangban éltek a sivatagban, és akiknek élete tökéletes harmóniában volt a mennyekkel és a földdel. Egészségük tökéletes volt, és sokkal tovább éltek, mint a hétköznapi ember, és akik gyógyították a beteget, tanították a tudatlant, és áldást hoztak mindazokra, akik velük találkoztak.

Nem túl messze a gyönyörű datolyapálmákkal és bővizű forrással ékesített, eldugott völgytől, rátalált a remeték menedékhelyére, akik felől Jeromos biztos volt, hogy ők az elmúlt évszázadok rejtélyes közösségének leszármazottai. 8


Öntözött kertek övezte szerény kunyhókban éltek kis könyves ládákkal az ablakpárkányon. A datolyapálma gyümölcsét ették, és a kertjükből származó zöldségeket. A sivatagot átszelő útjaikon a csillagok segítségével tájékozódtak, könnyedén megfigyelve azokat a tiszta sivatagi légkör mellett. Hajnalban keltek, és szürkületkor pihentek le, és minden ilyen alkalommal egyesültek az Angyalokkal, és meditáltak a Mennyei Atyával. És nekik szintén voltak ősi, kézzel írott töredékeik, azon tanításokkal, amelyeken életük alapult. Jeromos azt írta egy barátjának, hogy ezek a remeték tudják az igazságot, és most már ő is megismerte.

Egy vallási vita következtében elhagyta a sivatagot. Antiochiába ment, és ott meglátogatta a beroeai nazarénusokat, hogy tanulmányozza egy eredetinek tartott héber evangélium náluk lévő másolatát. Neves héber nyelvtudós lett. Ebben az időszakban fordította latinra Jeremiás, és Ezékiel tizennégy szent beszédét, és kilencet Ézsaiás hatodik fejezetéből. Majd ismét szólította a sivatag, összecsomagolta könyvtárát és visszatért remetelakába, de már úgy, hogy többen is követték, Innocent, Heliodorus, és egy csoport fiatal. Innen hívták vissza Rómába.

Damasus pápa, akit később Szt. Damasusként kanonizáltak, költő és régész is volt, valamint a pápai könyvtár alapítója. A felvilágosultság szerelmese, kéziratait önmaga tervezte betűkkel írta. Azonban a legemlékezetesebb szolgálat, amelyet kultúránknak tett az volt, hogy magához rendelte Jeromost azzal, hogy hagyja ott hőn szeretett sivatagát, és legyen az ő személyes titkára. Amikor a pápa az első századi kéziratok alapján felismerte Jeromos alapos 9


tudását, nem csak pápai titkárrá tette meg őt, hanem azzal a további feladattal is megbízta, hogy fordítsa le az Új Szövetséget.

Damasus pápa szerint, a második századi latin fordítások az írástudók állandó másolása és újramásolása következtében teli vannak hibákkal és bizonytalan bekezdésekkel, olyannyira, hogy lassanként minden másolat egy új változatot képviselt. Ekkor az óriási munkában Jeromos szabadjára engedhette összes teremtő erejét. A pápa védnöksége alatt nemcsak az Evangéliumok revízióját, és annak tökéletessé tételét valósította meg, hanem latinra fordította a Zsoltárok könyvét, az Énekek Énekét, a Példabeszédek Könyvét, és a Prédikátorok Könyvét. Lefordította Judit Könyvét, Tóbiás Könyvét, továbbá számos "apokrif" dokumentumot is, és ezek között az ősi kéziratok arámi és héber töredékeit, amelyeket olyan sokáig és olyan fáradhatatlanul gyűjtött. Az utóbbiak voltak azok, amelyek a kritika és a rágalom egész viharát provokálták.

Jeromos maga írta Damasus pápának: "Meddig helyesbíthetem ennek a verziónak a nyelvét még, hogy visszajuttassam az első napok eredeti állapotába? Van-e ott egy keresztény, akár tanult, akár tanulatlan, aki ne vádolna engem, hogy az általam használt nyelv durva, és ne hívna engem csalónak és szentségtörőnek csak azért, mert van bátorságom bármit hozzáadnia a régi kéziratokhoz, vagy akármilyen változtatást és korrekciót alkalmazni azokon?" - prófétai szavak voltak ezek. Amíg Damasus pápa élt, addig Jeromos fordításainak igaz voltát nem kérdőjelezhették meg. De pártfogójának halálával, és a nagy ellenfele, Szt. Augusztin nyomására, az ellene szóló hangok szinte lázongássá erősödtek. Miután a görög gyülekezetek 10


megbélyegezték Jeromos fordításait, ez arra kényszerítette a püspököket, hogy a zsidó lakosok tanúskodását kérjék a fordítások hitelességével kapcsolatban. Többségük Jeromos mellé állt, de a körülötte kialakult állandó feszültség túl sok volt a békés természetű filozófusnak, és 385 augusztusában nehéz szívvel hagyta el "Babilont", és a Szentföld felé vette útvonalát. Tovább folytatta "az örök élet sivatagi útját", és kitartott a kéziratok töredékeinek kutatásában is, miközben az Esszénus Közösség egyre teljesebb történetét tudta összeállítani. Folytatta munkáját Betlehemben. Latinra fordította az Ó Szövetséget, a Krónikák Könyvét, Jób Könyvét, és többek közt kopt aszketikus munkákat is. Ő irányította egy kolostor létrehozását, ahol megpróbálta a gyakorlatba átültetni az esszénus módszerek némelyikét. Haláláig soha sem szűnt meg az igazságot kutatni, és a minden oldalú tudás iránti szomjúsága soha sem tudott kielégülni.

Szent Jeromos halála után kéziratai szétszóródtak, beleértve arámi és héber fordításait, de ezek közül sok eljutott a Vatikán Titkos Levéltárába, és a Monte Cassinoi Kolostorba is. A folyó beletorkollott a folyamba.

A FOLYAM Szt. Benedek, egész Európa védőszentje 480 körül született Nulsiában, a mostani Spoleto (Umbria) közelében. Vidéki, de művelt családja Rómába küldte tanulni, hogy ott kezdje pályafutását. A hanyatló birodalmi főváros romlottsága mélyen megrázta őt, és visszavonult Subiaco területére, mint remete. Később talált egy barlangot a sziklák között, a tó mellett, Néró palotája romjainak közelében, és ott élt egyedül három évig. A legenda szerint hollók táplálták, de valószínűbb, hogy a számos közeli kolostor egyikének szerzetese, Romanus gondoskodott róla. 11


Valamikor, az igazság keresés közben, a fiatal Benedek felfedezte a rejtélyes héber töredékek Szt. Jeromos féle fordítását, éppen úgy, amint Jeromos saját igazságának keresése közben bukkant rá az eredetire, sok évvel azelőtt. Az első századi Esszénusok élete bizonyára ragyogó látomásnak tűnt a fiatal remete számára, akit annyira kínzott korának fenyegető káosza. Az örök Életfának egy virágzó ága gyökeret eresztett, növekedett, és virágba borult elméjében. Az Esszénus Közösség olyan formát öltött, mint Benedek Szent Rendszabálya, a rend és egyszerűség mesterműve, amelyből az a szerzetesi rendszer kinőtt, amely a Sötét Korban a nyugati kultúrát megmentette a megsemmisüléstől. Egyedül a barlangjában hídnak érezte magát a két világ között: az ősi Testvérek napfényes sugárzása és rendje, akiknek élete a természet és a kozmosz harmóniáját követte, s a másik barbár, és gonosz időszak között, amely úgy terült el előtte, mint egy szakadék, ami azzal fenyegetett, hogy elnyeli és megfojtja mindazt a bölcsességet és szépséget, amit az ember addig teremtett.

Benedek eltökélte, hogy ez nem történhet meg, és megidézte a múltból az Esszénus Testvéreket, hogy segítsenek neki. Tanítványok kezdtek hozzá özönleni. Elhagyta barlangját, és tizenkét kolostort alapított, mindegyiket tizenkét szerzetessel. Hírneve növekedett, és azzal együtt nőttek azok az elkerülhetetlen törekvések is, amelyek tönkre akarták őt tenni. Amint elfordult Rómától, azzal egyidejűleg eltávolodott az intrikától is, és néhány tanítványával egy csodálatos hegycsúcsra emelte tekintetét, amely meredeken emelkedett Cassino fölé, félúton Róma és Nápoly között. Mont Cassinot arra szánták, hogy egy gyönyörű és szervezett erődje legyen a biztonságnak és a rendnek, az azt körülvevő dezorientáció, és zűrzavar káoszának közepette. 12


Belőle lett a nyugati civilizáció két mágneses pólusának egyike, míg a másik a Vatikán. Éppen úgy, ahogy az Esszénusok őrizték a Szent Törvényt az első század nyugtalan időszakában, ugyanúgy védték és másolták azt a benedekrendi szerzetesek a Scriptoriumban, a másolóhelyiségben, ami a középkori kiadók szerepét játszotta. Ciceró, Seneca, Tacitus, Szt. Jeromos és Szt. Augustin, az alexandriai Philo, Josephus Flavius, és sok más munkáit, akiknek írásai megsemmisülhettek volna azon harcosok lába alatt, akik hamarosan végigfosztogatták Európát.

Monte Cassino legmagasabb pontjáról teljes hosszában látható az Íri folyó csodálatosan szép, zöld völgye. A kolostor maga egy erődből, egy pogány templomból, és egy szent ligetből állt. Monte Cassino, és a többi benedekrendi kolostor gazdaságilag önfenntartó, önálló elzárt város volt, amely képes ellenállni a világ zűrzavarának. Enklávéján belül az élet minden előfeltétele adott volt: Források, zöldségkertek, gyümölcsösök, gabonatermő földek, kemence (a szerzetesek maguk sütötték kenyerüket, és folyamatosan másolták könyveiket), agyagok a művészeknek, valamint nagy számú könyvvel és kézirattal rendelkező könyvtárak, amelyeket a Scriptoriumban tanulmányoztak és olvastak.

De

az

összes

Esszénus

ideák

közül,

amelyek

Benedek

világában

visszhangoztak, talán a legszebb és legidőálóbb volt a Regula Santa, a Szent Rendszabályzat. Ez a szabályzat a szerzetesek közösségi életére vonatkozó nagyon logikus, és praktikus etikai törvénykönyv volt, akik saját lelki épülésük és hasznosságuk érdekében tevékenykedtek. A Rendszabályzat gyakorlatilag 13


minden oldalúan a középkori időkre értelmezte és adaptálta az Esszénus Közösségben gyakorolt életmódot. Minden dolog közös tulajdonban volt. Az abbét a szerzetesek választották életfogytáig, aki felsőbb hatalommal rendelkezett, de kötelező volt az öregekkel konzultálnia bármely ügyben, amely közte, és az Isten között felmerült. Így képviselte ő mind az embert, mind a Teremtőt, partnerekként működve együtt a Teremtés soha véget nem érő feladatában. Ő nevezte ki saját hivatalos segítőit, - a priort, a noviciánus főnököt, a vendégek felelősét, és a többit. Habár működésének minden részlete pontosan le volt fektetve, a humanizmusnak, a testvéri szeretetnek olyan erős árama hatotta át a Rendszabályzatot, amely e tekintetben is különlegességként állt a középkor összes szerzetesi, és vallási rendszabályai között, így is bizonyítván az Esszénus hagyományokkal való kapcsolatát. Az ima, a munka, és a tanulás bölcs egyensúlya - ora et labora -, a testről való gondoskodás, azzal az idővel, amelyet bölcsen megosztottak a pihenés, a testmozgás, és a megfelelő

táplálkozás

között.

Nagy

fontosságot

tulajdonítottak

a

kertészkedésnek és a földek művelésének, a zene és a művészet szeretetének, és mindenek felett olyan tiszteletet tanúsítottak mindenki és mindegyik vendég iránt, mintha ő lett volna maga az Úr. Mindez sokkal közelebb állt az Esszénus Közösségek életmódjához, mint ahhoz, amely a középkori Európában általános volt. Benedek jelleme átragyog rendszabályának minden szaván: Szeretettől áthatott bölcsesség; együttérzéssel áthatott rend és tekintély.

A Regula Santa Rómába küldött példánya elveszett, de a Szent saját kezűleg készített másolata megmaradt Monte Cassinoban. A Lombard invázió idején a szerzetesek Rómába menekültek ezzel az eredeti példánnyal, fél kiló kenyérrel, és a kiporciózott gyümölccsel (a szerzetesek megengedett napi adagja fél kiló 14


kenyér, hat deci tej és kb.1 kg gyümölcs). Zahary pápa az ereklyéket visszajuttatta Monte Cassinoba a nyolcadik század közepén. A kilencedik században sok kéziratot elpusztítottak a fosztogató Szaracénok. Végül a napóleoni háborúk idején a Szt. Benedek által írott utolsó eredeti pergamen is elveszett. Mindazonáltal néhány fontos töredék fönnmaradt, bizonyítékát adván azoknak az eredeti esszénus hagyományoknak, amelyeket Szt. Jeromos oly sok első századi szöveg fáradhatatlan fordítója írt le.

Az eredeti Esszénus köszöntés: "Béke legyen veled" ekképpen változott: "Keresd a békét és arra törekedj." (Prológ).

Az Esszénus Evangélium legfőbb törvénye: "Szeresd felebarátod, mert Mennyei Atyád a szeretet, mert Föld Anyád a szeretet, mert az Embernek Fia a szeretet" - bencés csuhába öltöztetve: "Első helyen kell szeretni az Úr Istent, teljes szívünkkel, teljes lelkünkkel, teljes erőnkkel, majd felebarátainkat úgy, mint önmagunkat." (4. Fejezet).

A Mennyei Atyáról és Angyalairól szóló Esszénus tanítás, és dicséretük, valamint az iránymutatás, hogyan kell harmóniában élni velük: "És így fogják az Ő Angyalai tudni, hogy az Ő útjain jársz", - vedd ezt a figyelmeztetést: "Gondoljuk meg jól, hogyan kell viselkednünk az Isten és Angyalai szeme előtt, és úgy énekelni zsoltárokat, hogy elménk harmóniában legyen hangunkkal." (19. Fejezet).

15


A közösségi életet és az Esszénus Közösségekben végzett munkát oly gyönyörűen leírta Josephus, Philo, és Plinius, ahogyan az megtalálható Szt. Benedek Regula Santa-jának 48. Fejezetében is: "Azután vannak ők, az igazi szerzetesek, akik kezük munkájából élnek, amint atyáink, és az apostolok tették."

Az isteni szeretet volt az általános irányelv az Esszénus Közösség öregjei számára, és ugyanaz az isteni szeretet sugárzik Benedeknek, az abbénak adott tanácsaiból is, a 64. Fejezetben: "Nemesítsen meg minden dolgokat oly módon, hogy az erősnek legyen mire törekednie, de a gyengének semmi olyanra, amitől megrémülne."

Az Esszénus Evangélium alapvető tanítása: "És úgy szeresd igaz testvéreidet, amint Mennyei Atyád, és Föld Anyád szereti őket", lesz a Regula Santa 72. Fejezete: "Dédelgessétek szemérmesen a kölcsönös szeretetet, mint testvérek. Féljék Istent szeretettel. - Szeressék abbéjukat őszinte, és alázatos emberszeretettel. - Egyáltalán semmit ne helyezzenek Jézus elé, és Ő vezessen mindannyiunkat az Örök Életbe."

Szt. Benedek írta a Regula Santa-ban, hogy mindig lesznek vendégek a kolostorban, és törvénnyé tette az 53. Fejezetben: "Az összes látogató, aki megjelenik, úgy legyen üdvözölve, mintha maga Jézus volna." Az a több, mint 16


ezer év, amely azóta eltelt, hogy megteremtette kolostorát a Monte Cassinon, bebizonyította szavainak igazát. A látogatók mindig megtalálják a Hétszeres Béke légkörét, és felhívást az Angyalokkal való egyesülésre, egy élő Közösség állandó isteni jelenlétében, amely az Egyesülések napi körét ajánlja.

Csodálatos módon Szt. Benedek kolostorainak többsége viszonylag érintetlenül maradt meg, a békés falakon kívül zajló, sok-sok pusztító háború ellenére. Még 1943-ban is az történt: A német tisztek kötelességüknek érezték, hogy figyelmeztessék Monte Cassino Abbéját, miszerint néhány napon belül a kolostor egy döntő, heves, és félelmetes tüzérségi csatának középpontjába kerül. Az abbé vezetése alatt a szerzetesek százai faládákat tákoltak össze, és azokba csomagolták a páratlan kéziratok, tekercsek, és kódexek felmérhetetlen értékű darabjait, amelyek a görög és római klasszikusokat, a patrisztika, és skolasztika legfontosabb munkáit képviselik, valamint több, mint negyvenezer felbecsülhetetlen értékű pergament.

Mindezek biztonságot és védelmet találtak a Vatikán Titkos Levéltárában.

ÓCEÁN Szt. Ferenc az egyik legkülönlegesebb, és legkivételesebb szellem. Továbbá azon kevés katolikus szentek közé tartozik, akiket nem lehet besorolni egyetlen vallás vagy filozófia korlátai közé: Ő az egész világé.

17


Gautama Buddha herceghez hasonlóan - aki elhagyta apja királyságát, hogy az igazságot keresse az ősi India erdeiben -, Ferenc szintén korán megértette a kapzsiságon

és

önzésen

nyugvó,

anyagi

világ

hiábavalóságát

és

reménytelenségét. Mindketten felismerték, hogy az emberi szenvedés tengerében a legfontosabb dolog, ezt a szenvedést gyógyítani. Ebben a megközelítésben mind a kortalan bölcsesség, mind a modern hasznosság megtalálható. Ha ég a házad - mondta Buddha -, az első dolog, hogy menekülj onnan. Így tett a fiatal Ferenc is, amikor elhagyta a gazdag szülői házat, meztelenül és üres kézzel, hogy az egyszerűségnek, a szerénységnek, a szegények kincsének szentelje életét, és felejthetetlen szellemi lakomákban részesítse mindazokat, akik találkoznak vele, miközben Itália rögös útjait rótta.

Az ifjú Buddha, és az ifjú Ferenc egyaránt egy cikázó villám két pólusát képviselték az emberiség sötét égboltján, amelyet reménytelenül behálóz a tudatlanság, az erőszak, és az önpusztító élvezetek utáni vágyódás hínárja. Kimondhatatlan együttérzéssel tekintettek az emberek fiaira, akik tele voltak az anyag kielégíthetetlen sóvárgásaival, miközben elvesztik az egészséget, és a szellem békéjét, a birtoklás múlékony, csábító, de hamis ingoványában. És ahogy az ég ragyogó tisztasággal tárja elénk a földet, ugyanazt tette életük eredendő egyszerűsége és tisztasága, szöges ellentétben az őket körülvevő nyomorúsággal és tudatlansággal. Szívükben mindketten megépítették a szellem igazi birodalmát, és sikeresen egyesítették az élet összes erőit a halál erőivel szemben.

18


Nem meglepő, hogy napjaink fiatalsága felfedezte e két spirituális óriás szellemi rokonságát, akikben feltétel nélkül megbízhatnak. Úgy tekintenek a forradalmi szellemre, mint sajátjukéra, és kiábrándultsággal a rideg hatalmon, és az aranyborjú imádatán alapuló dagályos intézményrendszer terméktelen és sztereotipizált céltalanságára. Napjaink fiatalsága számára ők képviselik a reményt, és visszatérést a lélek örök spiritualitásához, a természet egyszerűségéhez, amelyek a menekülés utolsó lehetőségét nyújtják az emberiség önpusztító, önromboló és egyre szélesedő szakadékából.

Szt. Ferenc az óceán Szt. Benedek folyama, Szt. Jeromos folyója, valamint az Esszénus Közösség rejtett forrása számára. Nem azért fontos ő ebben a történetben, amit felfedezett, hanem azért, ami ő maga volt. Ferencnek nem kellett keresni az ősi szent tekercseket; Isten Szava Szívébe vésve. Ő volt a szellemi reinkarnációja azoknak, akik a tekercseket írták, ő az összes valaha élt esszénus testvér tizenkettedik századi keveréke egy személyben. A Nap, a víz, az öröm, és a béke Angyaláról énekelt kedves madarainak. Soha nem viselt cipőt, hogy talpával mindig érezze a Föld Anyát. A szabad ég alatt aludt, ott, ahol éppen ráesteledett, hogy Mennyei Atyánk drága csillagai ragyogjanak feje fölött, függetlenül attól, hogy hol hajtotta álomra a fejét. Életelve nagyon egyszerű volt: "Jézus nyomdokain járni, az Ő tanításait követvén." És nem volt senki a történelemben, aki ilyen örömteli módon tette volna ezt. Vándorolt Olaszország falvain és városain keresztül, amint esszénus testvérek tették ezer évvel korábban Galileában, gyógyítván a betegeket, tanítván a tudatlant, és megosztván a szeretet és együttérzés által hozott üzenetét mindazokkal, akik meghallgatták.

19


Gyakran időzött Monte Casinoban a bencés szerzetesekkel. Az ottani tisztaság és egyszerűség, a szegénységben, szüzességben és engedelmességben töltött élet inspirálta őt, amikor megfogalmazta követői számára a Regulát. Amikor ő és remete társai hajnalban fölébredtek, és felemelték karjaikat a Nap, az eső, vagy a szél felé, ugyanazzal az áhítattal tették, ahogy az esszénus testvéreik a Holt Tenger mellett sok-sok évszázaddal azelőtt. A Naphoz szóló Himnusz és az Esszénus Evangélium lényegében ugyanaz; az életnek a tisztelete, amely az esszénus szellem szerves része, és amely sértetlenül ívelte át az évszázadokat.

Nem járt iskolába, tudását nem az iskolában, és nem a könyvekből szerezte. A Bölcsesség és Szeretet Végtelen Óceánjából merítette azt az óriási spirituális erőt, amely megújította a stagnáló Egyházat. Nála volt a kulcs, hogy ajtót nyisson az örökkévalósághoz.

És kinyitotta azt, széttárt karokkal ölelvén magához minden testvérét és nővérét, és Isten minden teremtményét. Számára az egész természet Isten ragyogó tükre volt, ahol az ember a legáldottabb mindenek között, a Föld Anya csodálatos erejével végtagjaiban, és a Mennyei Atya fényével homlokán. Szt. Ferenc végtelen hittel, és örömteli határozottsággal teremtette meg a Fény Oázisát a középkor Holt Tengerének pusztaságában. Isten szelíd trubadúrja nemcsak egy újjászületett esszénus, - ő maga volt az Esszénus Béke Evangélium beteljesülése.

20


LATIN

ÉS

GÖRÖG

TANULMÁNYAIM

A

PIARISTÁKÁL Cognoscere st cognoscere causas. Tudni annyi, mint a forrást ismerni - mondta Lukrécius, a római filozófus. Tehát én is a legelején kezdem.

Valami féle "Potsdami szerződéssel" indult édesapám, az unitárius székely, és édesanyám, a katolikus francia között. A kívülálló csak tisztelheti annak a szerető köteléknek az erejét, amely összetartotta őket, habár vallásos hitük fényévekre volt egymástól. Édesapám egyik őse társalapítója volt Erdélyben az Unitárius egyháznak, mint Francis David (Dávid Ferenc) közeli barátja. Ő írta, Az Isten Egysége c. nagyszerű, forradalmi könyvet, míg Közép-Európában apám egyik felmenője volt szerzője az első Egyetemes Történelem c. műnek. Mindketten ugyanazt a nyomdagépet használták, amit Németországból hoztak magukkal, úgy, hogy az egyik nappal nyomtatott, a másik az éjjeli órákban. Ezzel szemben édesanyám egyik őse Franciaország Kardinálisa volt, s szerzője Az Egyház Isteni Hatalma c. terjedelmes középkori műnek. Édesapám az unitárius alapelveket követte, miszerint soha ne fogadjunk el semmit, ami ellentmond a józanésznek, és, hogy a gyülekezet minden tagja szabadon formálhatja az Istenről, az életről és az Univerzumról alkotott elképzeléseit. Édesanyám őszintén hitt az Atya, a Fiú, és a Szentlélek Szentháromságának misztériumában.

Ez volt az eltérő szülői ideológiákkal átszőtt adódó családi háttér, amikor iskoláztatásom kérdésében kellett döntést hozni. A következő megállapodásra 21


jutottak a megegyezésre törekvés szellemében: Először is a katolikus Piaristák kolostorában kellett tanulnom, amely a klasszika-filológia témaköreire specializálódott, különös hangsúllyal a görög, a latin, és az egyházi irodalomra. Majd a Piaristáknál szerzett érettségi után a Párizsi Egyetemre kell mennem, hogy iskolai tanulmányaimat a Sorbonne-on szerzett filozófiai doktorátussal fejezzem be. Mindezek után rajtam fog múlni, hogy milyen hivatást, és milyen vallást választok

magamnak.

Így azután

a Piaristáknál kezdtem a

tanulmányaimat. Először nagyon nehéz volt hozzászoknom a piarista élet szigorához és spártai egyszerűségéhez, a gazdag és kényelmes otthonunk luxusa után (édesapámnak tekintélyes birtokai voltak mind Erdélyben, mind Franciaországban). Hajnalban keltünk és mentünk a misére, fűtetlen szobában, hideg vízben mosakodtunk, eleget tevén a nap minden órájában a Piarista Rend híres jelmondatának: Ora et labora, imádkozzál és dolgozzál. Ha egy darab kenyérre, vagy akár egy pohár vízre volt szükségünk, tökéletes latinsággal kellett azt kérni. Mindazonáltal visszatekintve, végtelenül hálás vagyok szigorú neveltetésemért, aminek önfegyelmemet és akaraterőmet, valamint az ebből adódó

görög-latin

filológiában

és

irodalomban

szerzett

tudásomat

köszönhetem.

18 éves koromban folyékonyan beszéltem a klasszikus görögöt és latint. Magna cum laude eredménnyel érettségiztem, és az osztály eminense lettem, aki a búcsúbeszédet is elmondhatta. Akkor készítettem a kötelező érettségi dolgozatot, "Hadd énekeljen Szt. Ferenc a szívedben" címmel. Igazán kedves feladat volt a számomra, és könnyedén írtam, nem is gondolván az eseményeknek azon láncolatára, amelyet majd életemben elindít. Közvetlenül az érettségi vizsgám után irodájába hivatott osztályfőnökünk, Magister Mondik, 22


a kolostor Priorja. Mikor beléptem, felpillantott dolgozatomból, amit éppen átolvasott, és rámmosolygott.

"Édes fiam, úgy látom" - mondta -, "készen vagy már arra, hogy kirepülj a hatalmas és kemény életbe. Nemsokára meg fogja mutatni neked a Sátán az élvezetekkel és luxussal teli élet minden csábítását. Ennek tudatában úgy döntöttem, hogy az érdekedben legyőzöm a Sátánt, és inkább spirituális élmények irányába vezetlek. Itt van számodra az ajánlólevelem, amit régi iskolatársamnak, a Vatikáni Levéltárak Prefektusának írtam. Ennek a levélnek a birtokában az Archívum ajtajai megnyílnak számodra, és így mindent megtalálhatsz a neked oly annyira kedves Szt. Ferencről, amint ezen kívánságodnak hangot is adtál dolgozatodban." - Látván arcomon az örömteli lelkesedés jeleit, felemelte kezét, és komolyabbra fordítván a szót, mondta: "Azonban, fiam, ezért a privilégiumért nagy árat kell fizetned. A Vatikán Prefektusának irányítása alatt folytatandó tanulmányaid során alá kell vetned magad a Ferencesek szegénységi, szüzességi, és engedelmességi esküjének, s a szerint is kell élned. A lehető legszerényebben kell öltözködnöd, valamint csak fekete kenyeret, sajtot, gyümölcsöt, és zöldséget ehetsz. És semmi több. Ismerem családodat és tudom, hogy igen nagy vagyonnal rendelkeznek, de ez alatt az idő alatt egyetlen fillért sem fogadhatsz el szüleidtől." - Felém nyújtott egy borítékot. - Itt találsz majd egy nagyon szerény összeget olasz lírában, ami megfelel a legszegényebb, képzetlen, olasz munkás havi bérének. És neked úgy kell élned, mint azoknak. - Másrészről a spirituális ínyencségeknek egy hatalmas terített asztalát élvezheted majd, miközben Magiszter Mercati barátom szárnyai alatt folytatod tanulmányaidat. És a rendelkezésedre állnak a Vatikán Archívumának és Levéltárának több ezer évre visszanyúló, 23


kimeríthetetlen kincsei. - Hát akkor, fiam, hajlandó vagy vállalni ezt a nagy áldozatot?

Annyira váratlanul ért az egész, hogy szólni sem tudtam. Megilletődve ennek az óriási lehetőségnek a reményétől nem tudtam szavakat találni, hogy kellőképpen kifejezzem hálámat. Szerencsére a mi kedves osztályfőnökünk ugyanolyan érzékeny, és megértő volt, mint amennyire bölcs és művelt. Mosolygott és bólintott, mintha tudta volna, mi minden kavarog a fejemben, majd átadta a borítékot és az ajánlólevelet, hozzáfűzve: "A Szt. Ferencről készített dolgozatodat én fogom külön elküldeni barátomnak. Nagyon ígéretes írás, és biztos vagyok abban, hogy ő is élvezni fogja. - Isten áldjon, fiam."

Miután megáldott, már csak arra emlékszem, amint a kolostor udvarán ballagok szédelegve, csak arra összpontosítva, hogy milyen értékes levél van a kezemben.

(Mielőtt folytatnám, szeretnék idézni egy részletet a Szt. Ferencről írott dolgozatomból, amely megnyitotta piarista osztályfőnököm szívét, és a Vatikáni Archívumok ajtajait is. Kérem, bocsássák meg a szöveg spirituális túlfűtöttségét, de vegyék figyelembe, hogy csak 18 éves voltam.)

HADD ÉNEKELJEN SZENT FERENC A SZÍVEDBEN 24


SZENT FERENC Látjuk Szent Ferenc arcát és mosolyát, mint első szerelmünk, vagy az elveszett Paradicsom rövid felvillanását. Ez a hálás és alázatos mosoly a rejtélye az emberi történelem egyik legerősebb, legkülönösebb, és legeredetibb alakjának. Az ő szemei! Ott csillogott az a tűz, amely éjjel-nappal bennünk égett. Úgy szerette a természetet, mint ahogy a szülő szereti gyermekeit, mindegyik egy különleges és dédelgetett lény. Amikor az ersőben sétált, nem az egész erdőt nézte, hanem mindegyik fát külön-külön, látni akart minden fát egyedül, mint egy különleges, majdnem szent dolgot, az Isten gyermekét, és következésképpen, mint fivérünket, vagy nővérünket. Költő volt és egész élete egy csodálatos költemény. Az, hogy a Napot és a Holdat, a vizet és a tüzet testvérének tekintette, gyönyörűen fejezi ki a "Himnusz a Naphoz" c. írásában. Mindig énekelt, amint vándorolt a mezőn, kitárván egy igazi költő minden szenvedélyét az ég felé. Ez a himnusz, telve az ifjúság derűjével, és a gyermekkor emlékeivel, úgy szövi át egész életét, mint egy refrén. HIMNUSZ A NAPHOZ Dicsőség Tenéked, óh Uram,

A Te összes teremtményeidért,

Különösen áldott testvérünkért, a Napért,

25


Aki a nappalokat adja nékünk, s

Aki ránk szórja tiszta fényedet,

Páratlan ő és vakító fényben pompázó:

Mi Téged látunk őbenne, óh Uram. Dicsőség Tenéked, óh Uram,

Szeretett nővérünkért, a tündöklő Holdért,

És a sziporkázó csillagokért;

Mert Néked köszönhetik tisztaságukat,

Ékes szépségüket és ragyogásukat

26


Odafönt a tündöklő egekben. Dicsőség Tenéked, óh Uram,

Szeretett testvérünkért, a lágy szellőért,

A friss levegőért, a változékony felhőkért,

A tiszta égboltért, és a szeszélyes időjárásért;

Mert általuk Te adod az életet,

És az élet minden formáját

Összes áldott teremtményednek. Dicsőség Tenéked, óh Uram,

Szeretett testvérünkért a tűzért,

27


Mert általa Te gyújtasz fényt

Nékünk a sötétségben;

Gyönyörű ő, és ragyogó,

Vakmerő, és lángoló. Dicsőség Tenéked, óh Uram,

Szeretett nővérünkért a friss vízért,

Aki oly annyira jótékony számunkra;

Nélkülözhetetlen és tiszta. Dicsőség Tenéked, óh Uram,

28


Drága jó Anyánkért a Földért,

Aki fönntart és táplál bennünket;

Bőkezűen ajándékozván számtalan gyümölcsét,

Sokszínű gyönyörű virágát,

És a szerény füveket.

A TESTVÉREK Egyik nap föntről néztem a tavat. Fejjel lefelé pillantottam meg városunkat benne. Azt hisszük, hogy biztonságosabbá, és időállóbbá tesszük a várost súlyos alapokra építve, őrtornyokkal, és a mindenre rálátó magas citadellával. De amikor valaki ezt fordítva pillantja meg, ugyanez az erő és hatalom lesz a legsebezhetőbb! Úgy tűnik, az egész világ egy hajszál vékony, Isten kezében lévő szálon függ. És ekkor hirtelen mindent az örök veszély új fényében láttam, az isteni kegyelemtől való legteljesebb függőségben. És szívem legmélyéből mondtam őszinte köszönetet a Mindenható Istennek, azért, hogy a világ nem töredezett és szóródott szét hulló csillagokká.

29


Minél kevesebbet gondol az ember saját magára, annál többet gondolhat jó szerencséjére és az Isten összes ajándékára. Mert lehetetlen, hogy az ember rászolgáljon egy naplemente, vagy a csillagok gyönyörű látványára. Végtelenül hálásnak kell lennünk a Teremtőnek mind azért a tömérdek csodálatos ajándékért, amit Tőle kaptunk életünk minden egyes napján. Amióta csak megszülettünk, - amikor az első ajándékot, az Élet csodálatos ajándékát kaptuk, - szünet nélkül áradnak felénk Istentől az ajándékok: A csillagos égbolt, a hegyek felhőkbe vesző csúcsaikkal, az erdők, tele Isten teremtményeivel, a tenger hatalmas erejével, a zene, a könyvek, az utazás, a barátság, és a szerelem. Annyira eláraszt az Ő nagylelkűsége, hogy megpróbálok annyit visszafizetni, amennyi csak tőlem telik. Oly mértékben vagyok adósa Teremtőmnek, hogy valójában sosem leszek képes visszafizetni akárcsak egy töredékét is annak, amivel Ő megajándékozott. Habár Ő soha nem kéri azt, hogy visszafizessek bármit; és éppen ez az, amiért igyekszem valami keveset mindennap visszafizetni. De nem vagyok önző, mert tudom, hogy minél többet igyekszem visszafizetni, annál többet ad majd nekem. Szeretném megmutatni Neki, hogy mennyire hálás vagyok az Ő minden csodálatos ajándékáért, éppen azért, hogy mind többet, és többet kapjak Tőle. Amikor úgy látjuk, hogy az egész világ az Isten kegyelmének egy hajszálán függ, akkor látjuk az igazságot. Attól a pillanattól kezdve minden gondolatunk, és minden érzésünk tiszta, boldog köszönetté változik az Isten végtelen szeretetéért. Amikor ráébredünk, hogy soha nem leszünk képesek visszafizetni határtalan adósságunkat, akkor boldogan

szánjuk magunkat olyan

életre,

amelynek minden

napján

megpróbálunk törleszteni, az öröm és hálaadás extázisában. Ez az, amiért mi, akik rongyosok, nincstelenek, és hajléktalanok vagyunk, mégis olyan énekeket dalolunk, amelyek a csillagokból is jöhettek volna! Míg a csillagok fényesen haladnak fölöttünk, irigykedve néznek le ránk, Isten gyermekeire!

30


FELEJTHETETLEN

ELSŐ

NAPOM

AZ

ÖRÖK

VÁROSBAN Vegyes érzelmeim voltak, amikor elhagytam azt a spirituális szigetet, ahol életem elmúlt nyolc évét töltöttem és ráléptem a külső világ ismeretlen útjainak egyikére. Szüleim teljes szívükből támogatták terveimet. - "Csodálatos kaland lesz" - mondta büszkén unitárius édesapám, miközben szemei fényesen csillogtak. - "Nagy szellemi zarándoklat" - mondta katolikus édesanyám, szerető büszkeséggel hangjában.

Édesapám tanácsára először Párizsba és Lipcsébe mentem, hogy felkeressem azokat a speciális könyvesboltokat, amelyeket figyelmembe ajánlott, hogy megszerezhessem a legjobb arámi és héber szótárakat. Azt mondta nekem, "Nem aggódom görög és latin nyelvtudásod miatt, de az arámi és a héber nyelv tudása nélkül el fogsz veszni, édes fiam."

Körülbelül tíz nappal később egy olasz vonaton találtam magam, egyszerű öltözékben, a szótárak a kézi útipoggyászom egyikében, az ajánlólevél, és a boríték azzal az igen csekély olasz pénzzel a zsebemben. Kinéztem a vonat ablakán és gyönyörködtem a változatos olasz tájban. Parasztok dolgoztak a földeken, az asszonyok mostak a patakban, és a játszadozó gyerekek távolról is vidáman integettek felénk. Szombati nap volt és lármás fiatalemberek egy csoportja szállt fel a mi kocsinkba, hogy futballmeccsre menjenek a közeli 31


városba. Idősebb férfiak, és nők utaztak gyerekeikhez, és egész családok mentek rokonaikat meglátogatni. Túlfűtött itáliai hangulat töltötte meg kocsinkat, és bőven volt lehetőségem a hosszú út során, hogy gyakoroljam kezdetleges olasz tudásomat.

Végül estére megérkeztünk "A Városba". Első benyomásaim nem voltak túlságosan kedvezőek. A vasúti pályaudvar tömve tolakodó, hangoskodó emberekkel, és tele gomolygó mozdonyfüsttel, amihez még az olcsó bor, és zsíros ételek nehéz szaga társult. Mindez együtt nagymértékben lelohasztotta "A Szent Város" iránt táplált lelkesedésemet. Némi keresgélés után végre találtam egy fiákert, egy álmos kocsissal, és egy siralmas kinézetű lóval. Próbáltam megmagyarázni neki meglehetősen gyér olasz szókincsem birtokában, hogy diák vagyok, és olcsó szállásra lenne szükségem. "Szóval egy diák" - mondta ásítozva, mintha ez mindent megmagyarázott volna, majd indulásra nógatta még nálánál is álmosabb lovát. Meglehetősen hosszúnak tűnt a kocsiút, szokatlan kinézetű, szűk utcákon keresztül, amelyek tele voltak házaik előtt üldögélő emberekkel, álldogáló csoportokkal, lézengőkkel, akik az utcán bámészkodtak a járókelők után. Végül megérkeztünk egy kétszintes, kisebb házhoz, melynek bejárata egy kis, sötét előtérbe vezetett, ahol egy bortól, és bagótól bűzlő öregember fogadott. Fél lírát nyomtam a kocsis kezébe, amit az gyakorlott mozdulattal dugott zsebre, miközben azt morogta "Diákok!" - amint elhajtott. Így aztán ott maradtam a két poggyásszal, egyik tele szótárakkal, a másik pedig mandulával. - "Gyere, te diák" - motyogta az öregember, majd elvezetett egy olyan helyiségbe, amely bizonyára a legrosszabb volt a házban. "Egy líra" - mondta, és tartotta markát. "Ha tovább maradsz, öt líra egy hétre. - Buona notte!" - és elcsoszogott. 32


A szobában nem volt világítás, de az utcáról a legközelebbi lámpaoszlop halvány fénye mellett megtaláltam az öreg ágyat szalmazsákkal, egy régi széket és asztalt elég bizonytalan lábakkal. Miután nem sikerült szobám ajtaját bezárni, abbahagytam a kulccsal való erőlködést, poggyászaimat az ágy alá dugtam, levetk��ztem, és megfogadtam, hogy minden kellemetlenséget kiverek a fejemből, és végre egy jót fogok aludni. Amint éppen elszenderültem volna, többtucatnyi moszkitó félelmetes, zümmögő hangját kezdtem hallani, és hamarosan meg is támadták védtelen arcomat és karjaimat. Megpróbáltam elzavarni őket, de szörnyülködve kellett rádöbbennem, hogy nem azok jelentették egyetlen társaságomat: nagy svábbogarak sétálgattak fel s alá a testemen, mintha övék lett volna az ágy, ami valószínűleg igaz is volt. A szobámban tapasztalható fullasztó hőség dacára egyetlen megoldást csak az jelentett, hogy újra felöltöztem, és úgy feküdtem az ágyra, hogy közben arcomat betakartam egy zsebkendővel. Azonban az éjszakai alváshoz még mindig nem juthattam el. Éppen amikor már úgy gondoltam, hogy sikeresen elhárítottam a szúnyogok és svábbogarak támadását, szörnyű zaj rázott fel a nappali felől. Különösen féktelen mulatozás vette kezdetét, egy mély basszus hangon éneklő férfivel, aki valamilyen opera áriákat adott elő, amihez az összes többi is csatlakozott, pohárkoccanásokkal, hangos nevetésekkel, kiabálásokkal, stb. Amíg ott feküdtem, tehetetlenül a rettenetes zajban és hőségben, legnagyobb szomorúságomra rádöbbentem, hogy vasárnap éjszaka van, és a mulatozás valószínűleg még órákig el fog tartani. Úgy is történt. Valahányszor elcsöndesedett a basszus hang, vidám kiáltások hangzottak: - "Tovább, Giorgio, tovább!" - és sajnos Giorgio folytatta, fülsiketítő hangerővel igyekezvén pótolni azt, ami zenei tehetségéből hiányzott. A hamis éneklés folytatódott, ugyanúgy,

33


ahogy a "bravó!" - és a "tovább Giorgio!" is. Míg végül a mulatozók a kora reggeli napsütésben hazamentek, és alhattam egy-két órát.

Mikor felkeltem, arra a kétségtelen megállapításra jutottam, hogy minél előbb találok valahol egy csöndes szobát, annál jobb lesz nekem. Udvariasan visszaadtam az ágyat a svábbogaraknak, és valami víz után néztem, de a repedt mosdótálban egyetlen csepp víz sem volt. Ezek után felkaptam poggyászaimat, és bementem a nappaliba, ami nem volt sokkal szívderítőbb világosban sem. Azonban ott volt egy vonzó fiatal alkalmazott, aki készséggel válaszolt kérdéseimre, s amikor azt kérdeztem tőle, megmondaná-e, hogy hol találhatnék egy csöndes kiadó szobát, átvitt a nappali másik oldalán lévő asztalhoz, ahol két férfi sakkozott, és akiknek játékát jó féltucatnyi szurkoló figyelte nagy izgalommal. A fiatalember odasúgta, hogy várnom kell, amíg befejezik a játszmát, mert a két sakkozó egy nagyon csöndes panzióban lakik, és talán segíthetnek, hogy én is oda kerüljek. Később az is kiderült, hogy a sakkozók egyike a vasútnál, a másik pedig egy bankban dolgozott, és ők voltak a környék sakkmesterei, s így egymás elleni játszmáik mindig esemény számba mentek. Szótlanul figyeltem játékukat, de nem tudtam leplezni hozzáértésemet, mert arckifejezésem elárulta, hogy követem a lépéseket. Nemsokára tudomásukra jutott jelenlétem, és még egy mosollyal is nyugtázták a felfedezést. Gyanították, hogy én is sakkozom, méghozzá meglehetősen jól, pusztán önkéntelen arckifejezéseiből. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az egyikük egyre kényelmetlenebbül érzi magát, mert védelmi állása kezdett összeomlani. Végül engedélyt kért, hogy kimehessen a mosdóba, és intett nekem, hogy amíg visszatér, vegyem át a helyét. Boldogan belementem, de bizonyára szorulása volt, mert legalább fél órába telt, amíg visszajött. Ez alatt én próbáltam 34


megmenteni pozícióját a már elkerülhetetlennek látszó vereségtől. Ha semmilyen előnyre nem is tudtam szert tenni, végül mégis sikerült több lépés után egy döntetlent elérni, mikorra barátunk visszatért. "Bravo, bravissimo!" kiáltott fel boldogan, amikor felfedezte, hogy megúszta a vereséget, és meghívott, hogy csatlakozzam hozzájuk ebédre, és azután egy Róma és Milánó közötti

óriási

futballmérkőzésre.

Amikor

gyenge

olasz

tudásommal

megmagyaráztam nekik, hogy szegény diák vagyok, aki szerény, olcsó, és csöndes szállást keres, egyszerre kiáltottak fel: "La Signora!" - Izgatottan, egymás szavába vágva, hadarva beszéltek, míg végül megértettem, hogy örülnének, ha velük mennék abba a panzióba, ahol ők is laknak, de csak a futballmeccs után. Meg sem hallották, hogy az utóbbi programot nem szándékozom elfogadni. Így ebéd után ott találtam magam egy zötyögő fiákeren a két sakkjátékos társaságában, útban a futballmeccsre, ahova hosszú utazás után végül megérkeztünk. Nem nagyon akartam poggyászaimat otthagyni, de biztosítottak róla, hogy a fiákeres egyik rokonuk, és nagyon becsületes ember, aki meg fogja várni a mérkőzés végét, és elszállít bennünket a Signorához.

Így telt első napom Rómában, amit jórészt egy futballmérkőzésen töltöttem, még mindig távol az annyira áhított csöndes szobától. Azonban izgalmas volt a mérkőzés, és az idő gyorsan telt. Végül megint a lassan cammogó fiákeren ültünk, és a mérkőzés eseményeiről beszélgettünk. Minél közelebb kerültünk az "ígéret földjéhez" - egy tiszta, csöndes szobához -, feszültségem annál inkább enyhült.!

35


Végül befordultunk egy csöndes mellékutcába, egy barátságos kis ház elé. Azonnal a sokat emlegetett Signorához vittek, aki meglehetősen termetes hölgy volt, magabiztos, határozott fellépéssel, és barátságos tekintettel. Első kérdésemre, hogy ilyen messze van a Vatikán, válaszával megnyugtatott: Gyalogosan egy óra alatt odaérhetek. Ezt el is tudtam volna fogadni, amikor egy váratlan akadály merült fel. Úgy tűnt, hogy újdonsült barátaim meleg ajánlása ellenére, - akik mostanra már teljes mértékig védőszárnyaik alá vettek, - a Signorának nincsen üres szobája! A panzióban lévő egyetlen szabad szoba is le volt foglalva azzal, hogy két nap múlva gazdája lesz. A sakkozók és a Signora kitartóan, gesztikulálva vitatkoztak, míg végül valamilyen patthelyzet alakult ki. A Signora ugyanis beleegyezett, hogy kiadja nekem a folyosó végén lévő egyetlen üres szobát, de csak két napra. Én ennek is nagyon örültem, és elfogadtam az ajánlatot, mert akkorra már nagyon fáradt voltam, és vágytam egy jó alvásra.

Számos kerülő után végre eljutottam az ígéret földjére, és egy órán belül kényelmes ágyban aludtam, egy egyszerű, de tiszta, csöndes kis szobában.

A SOKKAL DERŰSEBB MÁSODIK ÉS HARMADIK NAP RÓMÁBAN Mikor másnap reggel felkeltem, a két sakkozó barátom, és gyakorlatilag a ház összes lakója min elment már dolgozni. Csak a termetes Signorát találtam ott, amint egy fehér abrosszal terített asztal mellett ült, és reggelijét fogyasztotta. A mögötte lévő falon az általa gyászolt férjének óriási portréja uralta a helyiséget, 36


mint a polgári elegancia egyik példája. A néhai férjnek vasalt inggallérja volt, és tiszta haja, amit gondos szimmetriával középen elválasztottak, ragyogott a pomádétól, és erős szemöldöke szépen gondozott, formás bajuszával versengett. A hajdani férj domináló jelenlétét azonban behatárolta a portrét körbefogó aranyozott keret; nyilvánvaló volt, hogy ma már a Signora az egyedüli hatalom a házban.

Felajánlotta, hogy csatlakozzam hozzá, és én elfogadtam. Elmondta, hogy a két sakkjátékos már sok éve lakik a panzióban, és, hogy igen melegen ajánlottak engem, gondolván, hogy ő lesz az, aki kevés pénzért is megoldhatja egy szegény diák szállás problémáit. Majd miután ismét megmagyarázta, hogy jelenlegi szobám már ki van adva, azt mondta, hogy csak egyetlen megoldást tud elképzelni a számomra, és az a padlásszoba. Meglepett arckifejezésem bizonyára azt mutatta, hogy azt gondolom, tréfál velem. Ezért felkelt az asztaltól és intett, hogy kövessem. Elvezetett egy szűk lépcsőhöz, ahonnan fel lehetett menni a padlásszobába. Kiderült, hogy ez a helyiség egy nagy, tágas szoba volt, csodálatos kilátással a városra. Megmutatta a szoba egyik végén található kis kamrát, ami tele volt régi kacatokkal, amelyek - amint mondta nagyapjáé voltak, és ezért is olyan értékesek a számára. Azt mondta, hogy egy éjjeli őr lakott itt előttem, de néhány napja megnősült és elköltözött, - ha hajlandó vagyok ott aludni, akkor ő hajlandó lesz ezt nekem ingyen is kiadni. Feltűnt, hogy vannak deszkadarabok a szobában, és megkérdeztem, hogy nekem adná-e azokat egy maroknyi szöggel, és kölcsönözne-e egy kalapácsot, aminek segítségével kijavíthatnám a tetőt, mert inkább itt aludnék, mint abban a piszkos kamrában. Boldogan beleegyezett, és két napon belül már elfogadható tető volt a fejem fölött. Volt egy öreg ágyam, és egy nagy faláda, 37


ami egyrészt asztalként, másrészt könyvespolcként is szolgált, meg még egy kisebb láda, ha le akarok ülni. Sakkozó barátaim is felmásztak a padlásra, hogy megvizsgálják

rögtönzött

elhelyezésemet,

és

mindketten

elismeréssel

nyilatkoztak asztalos munkámról, megjegyezvén, hogy a Signora jó üzletet csinált, miután az éjjeliőrnek öt lírát kellett hetente fizetnie. Biztosítottam őket, hogy nagyon hálás vagyok, amiért idekerülhettem, valamint a Signorának is, hogy odaadta nekem ezt a szobát. Végül meginvitáltak, hogy sakkozzam velük minden vasárnap, majd elmentek. Kis idő múlva visszatértek egy üres húszliteres kannával, hogy abban hozhatok, és tarthatok vizet, majd diadalmasan közölték, - a Signora beleegyezett, hogy én is használhassam a lenti vécét. Ezek a kedves figyelmességek nagyon jól estek. És mindez csak a kezdete volt egy nagyon erős, és tartós barátságnak, ami egész ott tartózkodásom során tartott. Soha nem fogom elfelejteni a kedves, barátságos arcokat, és a rituális sakkjátszmákat.

A második nap délutánján elkalandoztam a környéken, hogy felfedezzem a városrészt. Kis panziómhoz szűk, macskaköves utcák vezettek két oldalán szerény házakkal, amelyekben egyszerű, de barátságos emberek éltek. Számos kisebb üzletet találtam, amelyek olyan egyszerű dolgokat árultak, mint a lámpákba való petróleum, cukor, liszt, zsír, olaj, gabonafélék (mindez nyitott hordókban), néhány gyümölcs, zöldség, és mindenféle cukorka, feltűnő helyen elhelyezve, ami körül ácsingózó gyerekek nyüzsögtek fáradhatatlanul. Elégedett voltam, s végtelenül hálás Istennek, hogy nem kellett éheznem, majd a harmadik napon magamhoz vettem ajánló levelemet, és elindultam a Vatikánba.

38


Bele telt egy kis időbe, míg tájékozódni tudtam a kis utcák labirintusában, de néhány napon belül már könnyen megtaláltam az utat, és soha többé nem tévedtem el. A szűk utcák, és a kis boltok, a kedves, mosolygó emberek mindig üdvözöltek, amint naponta elgyalogoltam a Vatikánhoz. A boldog gyermekek színes cukorkáikkal még fél évszázaddal később, ma is eszembe jutnak, ami része volt az első napok körképnek, amikor lakója lettem ennek a tipikus olasz negyednek, amely egy kedves kis város volt az örök városon belül.

Kalandom 1923. júniusában kezdődött. Két évvel később 1925. őszén ott álltam évfolyamtársaim előtt a Párizsi Egyetemen, és felolvastam tanulmányomat. Ugyanis az volt a hagyomány a Sorbonne-on, hogy minden hallgatónak évente össze kell állítani egy előadást és felolvasni azt évfolyama előtt. Előadásom témája a Vatikán Archívumaiban folytatott tanulmányaim rendkívüli története volt, amelyet élénk érdeklődéssel fogadtak mind az évfolyamtársaim, mind a tanáraim. Habár ez a kézirat már régen elveszett, a történelem kitörölhetetlenül megmaradt emlékezetemben, amit szeretnék most megosztani kedves olvasóimmal.

A VATIKÁN TITKOS LEVÉLTÁRA Jól emlékszem, amikor első alkalommal követtem az Osservatore Romano épülete mellett elhaladó és a Belvederéhez, a Vatikáni Könyvtár melletti Titkos Levéltárakhoz vezető, kanyargós utat.

39


Azután hogy először léptem be a levéltár labirintusaiba, tökéletesen elfeledtem a kint rekedt városi élet nyüzsgő forgatagát, mert igazából ez önmagában is egy külön világ volt. Nagyon fiatalnak és elveszettnek éreztem magam, amint a végtelen folyosókat szemléltem, a boltíveket, és rejtélyes ajtókat, amelyek mindegyike további végtelen folyosókba nyílott. És a magas polcokon, mindenhol, ahová már nem is volt rálátásom, az ősi tekercsek, kéziratok, kódexek, és szétvágott papírok számtalan kötege hevert.

Hihetetlen módon, valahogy rátaláltam Monsignor Angelo Mercati, a Levéltárak Prefektusának külső irodájára, aki otthoni osztályfőnököm Magister Mondik gyerekkori barátja volt. Ő volt az, akinek a nálam lévő ajánlólevelet címezték, és úgy tartottam azt, mint egy talizmánt, amikor elhaladtam egy másik félelmetes kinézetű svájci testőr mellett, aki mozdulatlanul, teljes pompájában állt az ajtónál. Ajánlólevelem bizonyára kielégítette az őrséget, mert megengedték, hogy tovább menjek (Soha nem mulasztották el, hogy az engedélyemet ellenőrizzék, mielőtt a Levéltárakba levezető lépcsőkre léphettem, még azután sem, amikor már jól ismertek.). A külső irodában a titkár nagyon kedvesen, és előzékenyen bánt velem, de világosan a tudtomra hozta, hogy éppen most senki sem zavarhatja meg Magister Mercatit, de ha otthagynám az ajánló levelemet nála, akkor ő, alkalmas időben továbbítja a Prefektushoz, és én holnap ugyanebben az időben visszatérhetek. Ez valójában nagyon nagy csapást jelentett számomra, - nagyobbat, mint afeletti csalódásom, hogy nem találkozhattam Magister Mercatival, - éppen azért, mert haboztam, hogy értékes levelemtől megváljak. De végül úgy döntöttem, hogy hű maradok engedelmességi fogadalmamhoz, és átadtam a levelet a titkárnak, majd távoztam. Megdöbbentő kontrasztot fedeztem fel a nyüzsgő, és zajos városban 40


ahhoz a magasztos békéhez viszonyítva, amelyet azok között az ősi falak között érzek.

Nem emlékszem hogyan telt el annak a napnak a hátralévő része. Csak annyit tudok felidézni, nagy önfegyelemre volt szükségem ahhoz, hogy aggodalmamat legyőzzem. - Talán még a végén tanulónak sem fogadnak be? - Hibát követtem volna el, valamilyen számomra érthetetlen okból? Ezek az aggályaim csak akkor szüntek meg, amikor újra visszatértem a Vatikán Város fenséges békéjébe. Ez alkalommal a legnagyobb könnyedséggel találtam meg az utat Magister Mercati irodájához, és ekkor már beléphettem egy belső szobába is. Egy meleg, barátságos, a földtől a mennyezetig könyvespolcokkal borított munkaszobában találtam magam, hatalmas, régi asztallal, ami mögött olyan valaki ült, aki a legfelejthetetlenebb személy volt egész életemben.

Ő volt a híres Magister Angelo Mercati, a Vatikáni Levéltárak Prefektusa több, mint egy tucat filozófiai, és teológiai tárgyú könyv szerzője, elismert szaktekintély, a patrisztikus, és skolasztikus irodalom elismert tudósa, ugyanúgy, mint az első, és második századi egyházi történelem körébe tartozó témáknak. Sokoldalú érdeklődését néhány munkájának címe is jelzi: Péter, a bűnös; A pápák személyi könyvtárai; Ókori művészet; Monte Cassino; Michelangelo; Kopernikusz; stb. Azt már később kellett felfedeznem, hogy milyen hihetetlen, majdnem, hogy emberfeletti memóriával rendelkezett, mert képes volt észben tartani a levéltárak mintegy 40 kilométeres polcsorának egész sorát.

41


Mindenesetre abban a pillanatban, mindaz, amit láttam, és felfogtam, az csak szemeinek szeretetteljes átható melegsége volt, egy olyan ember tekintete, melyben a végtelen jóság keveredett a rejtett bölcsességgel. Mindez oly mértékben hatott rám, hogy szólni sem tudtam, amikor intett, hogy foglaljak helyet. - "Olvastam dolgozatodat, fiam" - mondta. - "Megmondanád nekem, hogy miért vagy itt, és mit keresel?"

Elmondtam neki, amilyen egyszerűen csak tudtam, hogy mennyire szeretem, és tisztelem Szent Ferencet, és, hogy tudni szeretnék mindent, amit ő tudott, és felfedezni ezen legeredetibb, és legkülönösebb gondolkodó tudásának forrását. Röviden kitártam neki szívemet olyan mértékig, amennyire azt még soha mással nem tettem meg.

Jó ideig csak hallgatott. Végül csöndesen azt mondta, - "Szt. Ferenc az Óceán, s meg kell találnod éppen úgy, ahogyan ő a Folyamot, amely azt táplálja. Majd keresned kell a Folyót. És azután, amikor már lábaid biztosan járnak az úton, keresni fogod a Forrást is."

Meg akartam kérdezni tőle szavainak jelentését, de tekintete megállított. "Fiam, menjél Isten áldásával," - mormolta, - ami áldást, és elbocsátást is jelentett egy időben.

42


Miután tanuló lehettem a Levéltárban, a levéltárak világa az én világommá is vált. Még a Signora padlás szobájához vezető hosszú úton is azokat a végtelen csarnokokat és folyosókat láttam lelki szemeimmel, amelyeknek ilyen feliratai voltak: Archivum Arcis, Miscelanea, Instrumenta, Miscelanea Fondi és az index szoba, ahol a tanulók keservesen küszködtek, hogy megértsék annak a több, mint 600 kézírásos indexnek a tartalmát, amelyek szánalmasan hiányosak voltak.

De a kiszolgálók, és a Levéltári személyzet tagjai kedvesek, és segítőkészek voltak, és általános iránymutatást adtak a tanulóknak, főként az Index szobában. A többi már csak a tanulókon állt, hogy megvalósítsák egyéni kutatási céljaikat.

Hasonlóképpen éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki a végtelen tenger partján álldogál, miközben megpróbál néhány kavicsot összeszedni. Először is nem tudtam, hogy kutatásaimat hol kezdjem, mert míg a Vatikáni Könyvtár főként egyes könyvek óriási gyűjteménye, addig a Vatikán Titkos Levéltárai a több, mint 40 kilométer hosszú polcsorokon tekercsek, pergamenek, kéziratok és kódexek sokaságát tárolják.

A Titkos Levéltárak kincseinek többsége még ma is terra incognita, feltáratlan terület. Egy poros helyiség egyik sarkában több, mint tízezer köteg feldolgozatlan dokumentumot találtam!

43


Tanuló társaim a világ majd minden országából jöttek, és velük osztoztunk a baráti szeretet, az odaadás, és elszántság atmoszférájában. Néhányan hozzám hasonló tanulók voltak, mások pedig külföldi papok, vagy hivatalos személyek ismeretlen küldetéssel. De délidőben mindannyian együtt fogyasztottuk el az ebédet barátságos, kellemes légkörben az udvar teraszán, amelyet fák, gyönyörű növények, és illatozó narancsvirágok százai szegélyeztek. És amíg megosztottuk egymással a szerény sajt, a kenyér, és a gyümölcs porciónkat, beszélgettünk

izgalmas

spirituális

tapasztalatainkról,

amelyekre

saját

mikrokozmoszunk vizsgálata során tettünk szert.

Egy időre belemerültem a latin, és görög nyelvű iratokba ezen nyelvek tudásának segítségével, hogy kiássak mindent, amit csak Szent Ferencről tudni lehet. A késő délelőtti órákban mindig nagy izgalom volt a hallgatók között, amikor Magister Mercati rendszeres körútját tette az olvasóteremben, miközben figyelmesen válaszolt minden hozzá intézett kérdésre. Bizonyos ideje figyelni kezdte erőfeszítéseimet, és emlékeztetett arra, amit első találkozásunkkor mondott. Mellém rendelt egy francia szerzetest, aki tökéletesen bírta az arámi és héber nyelvet, és akivel rövid idő alatt nagyon jó barátok lettünk.

Munkámban előbbre jutottam. Kutatásom kezdett formát ölteni, és spirituális szellemi vezetőm titokzatos szavainak fokozatosan megvilágosodott a jelentése. Ebben az időben fedeztem fel egy nagy ajtót, ami állandóan zárva volt, annak az alagsori folyosónak a végéhez közel, amely Magister Mercati irodájától indult, s amihez csak a Prefektusnak volt kulcsa. Azután tovább ismerkedve a 44


labirintussal, leereszkedtem egy rejtélyes csigalépcsőn, amely a Titkos Levéltárak olyan részéhez vezetett, ahol szintén a legértékesebb, és legősibb dokumentumokat tárolták. Ugyanebben az időben kezdtem kutatásaimat a Különfélék tizenöt óriási katakombájában. Hirtelen megértettem, hogy jó úton járok, és már azt is tudtam, mi legyen a következő lépés.

Amikor felkerestem Magister Mercatit, hogy engedélyét kérjem a Monte Cassinoi

Benedekrendi

Kolostor

Levéltárába

teendő

látogatásomhoz,

egyértelműen derűs mosollyal vette fel asztaláról az Abbénak címzett levelet, amelyet egy nappal korábban már megírt. Élvezte csodálkozásomat és döbbenetemet. - "Isten áldjon, fiam. - Úgy hiszem, már megtaláltad a Folyamot."

Több hetet töltöttem Nyugat-Európa legrégibb kolostorában, amely hosszú története során sok mindent elszenvedett a szaracének fosztogatásától kezdve, a tűzvésztől a földrengésig, (és húsz évvel később útjába került még a német hadsereg tüzérségének is). És a pusztítást minden esetben dicsőséges újjászületés követte, ami után még edzettebb, és szebb lett, mint korábban. Úgy éreztem, Benedek félelmetes nagyságrendű feladatot állított szerzetesei elé, hogy összegyűjtsenek, lemásoljanak minden csodálatos irodalmi, művészeti, és zenei művet, amelyet az ember valaha alkotott, azért, hogy majd, amikor a sötét kornak vége lesz, újra megtalálhassa útját és eredetét.

45


Nem ez volt az egyetlen, amit megéreztem, és megtanultam Monte Cassinoban. Amikor láttam a szerzeteseket sétálni a ligetben, dolgozni a kertben, - amint kenyerüket, és gyümölcsüket fogyasztották együtt a közös étkezéseknél, meditálni szűkös celláikban, valamint reggel, és este együtt énekelni Isten dicsőségéről, menthetetlenül eszembe jutott Josephus Flavius gyönyörű leírása a Holt Tenger melletti Esszénus Közösség életéről. És a Monte Cassinoi Levéltárban megismerkedtem azzal a szelíd Szt. Benedekkel, aki azt az ősi álmot megvalósította, amely a nyugati világ egyik bástyájává lett.

Visszatértem Magister Mercatihoz. Csöndesen nézett rám átható tekintetével. "Megtaláltad a Folyót is, fiam?" - "még nem, atyám" - válaszoltam, "de meg fogom találni."

Most egy másféle kutató tekintettel vizsgált, majd lassan bólintott, és hosszú szünet után azt mondta, - "igen, úgy lesz." És átadott nekem egy kulcsot, amiről megtudtam, hogy annak a bizonyos titkos helyiségnek a kulcsa, a folyosó végén.

"Ezt kizárólag az én kezembe juttasd vissza" - mondta. - "Sok szerencsét, fiam!"

Úgy léptem be a titkos helyiségbe, mint ahogy a hajdani beavatott léphetett be a Nagy Piramis szent kamrájába, és ezúttal egyedül mentem, arámi nyelven tudó 46


vezetőm nélkül. Úgy ástam keresztül magam a poros kéziratokon, mintha egy térkép mutatná nekem az utat, s nem tartott sokáig, míg valóban megtaláltam azt, amit kerestem.

Néhány nappal később visszaadtam a kulcsot Magister Mercatinak, és engedélyét kértem, hogy visszatérhessek Monte Cassinoba. Arcomba nézett, és mosolygott. "Örülök, hogy megtaláltad a Folyót, fiam" - mondta. "Remélem, hogy most már megtalálod a Forrást is." És megint átadott nekem egy levelet, amelynek dátuma szintén egy nappal korábbi volt, azt kérvén az Abbétól, hogy engedje meg nekem a nagy vitrinek használatát is a Scriptoriumban.

Úgy vetettem magam a Monte Cassinoi Levéltárba, mint az a hal, amit visszadobtak a vízbe. Szent Benedek Folyama vitt engem Szent Jeromos Folyójához, - amit a zárva tartott katakomba értékes gyűjteményében fedeztem fel -, és arra ösztökélt, hogy mélyedjek el Josephus, Philo és Plinius eredeti, csonkítatlan kiadásaiban, sok más latin klasszikus mellett. Újra átnéztem Szent Jeromos

gyönyörű

kéziratait.

Általában

régen

elveszettnek

hitték

a

felbecsülhetetlen értékű írások nagy részét, amelyeket én csak olvastam, és olvastam. Megtudtam, hogy munkáinak további példányai is léteznek, más benedekrendi kolostorokban, olyanokban, mint a San Salvatore, amelynek könyvtárában megmaradt egy gyönyörű példány évszázadokig, míg a kolostor pusztulásakor Firenzében, a Biblioteca Laurenzianába került, ahol Amiatino Evangélium címszó alatt található.

47


Szent Jeromos eredeti kéziratai, amelyekről úgy hitték, hogy már az ötödik században elvesztek, szerencsére túlélték az évszázadokat a Monte Cassinoi Benedekrendi Kolostorban, és a Vatikán Titkos Levéltárában. Ezen kéziratok között volt az Esszénus Béke Evangélium teljes szövege.

Megtaláltam a Forrást: az Esszénus Evangélium héber töredékeit, és arámi nyelven íródott példányát, amelyet éppen most olvastam Magister Mercati elzárt helyiségének polcairól. Ismertem már annak a belső fénynek az eredetét, amely ebből a szeretett lényből sugárzott, és a tudatosságnak egy felvillanásában megértettem hallgatásának heroikus nagyságát. - "És most nekem is hallgatnom kell?" - vetődött fel bennem a nagy kérdés.

Visszatértem a Vatikánba, és azonnal Magister Mercati hivatalába mentem, abba a könyvekkel zsúfolt munkaszobába, amit meg kellett ismerjek, hogy így megszeressem. Amikor felnézett, valami szokatlan kifejezést fedeztem fel arcán: Az ismerős, bölcs, együtt érző tekintete keveredett a sajnálkozás olyan lefordíthatatlan jelével, amelyet talán még soha nem osztott meg senki mással.

"Megtaláltad a Forrást" - mondta csöndesen. - "Ezt honnan tudja?" - kérdeztem. - "Onnan, fiam," - mondta egy hunyorítással, - "hogy az arcodra van írva."

És újra átfutott arcán az a rejtélyes, különös kifejezés, amelyen tükröződött a kor minden bölcsessége és együttérzése, szelíd humorral keveredve, miközben 48


felbecsülhetetlen értékű titkot osztott meg velem. Hirtelen könnybe lábadt a szemem.

"Mit kell tennem, atyám?" - kérdeztem. - Nem kellett magyaráznom, hogy mire gondolok.

"Hadd énekeljen Szent Ferenc a szívedben" - suttogta. Lassan odamentem, letérdeltem és megcsókoltam a kezét. Csak egetlen szót mondott, a legrövidebb, egy betűből álló szót a latinban: "I", "Menj." - És én eljöttem. És soha többé nem láttam őt.

EPILÓGUS Jó fél évszázad elteltével egyes emlékek elhomályosulnak, és elvesztik jelentőségüket, míg olyan, akkor jelentéktelennek tűnő epizódok az idő távlatából fontosabb értelmet nyernek. Végül is, nem a nagy felfedezés, vagy a drámai kaland az, ami eszembe jut, amikor Magister Mercatira emlékezem, hanem a spirituális szépség fényes pillanatai, és lelkének makulátlan tisztasága, amelynek élő példája az alábbi két kis epizód is.

Egyik délután, nem sokkal azután, hogy a Vatikánban megkezdtem tanulmányaimat, elmentem hivatalába, hogy megkérdezzek valamit. Miután kopogtam, és nem kaptam választ, kinyitottam a nyikorgó ajtót. Ott ült 49


asztalánál, mély meditációban - kezeit imára kulcsolva. Az ólomüveg ablakon keresztül a sugárzó naplemente fényei ragyogták be fejét. Megálltam, éppen akkor, amikor titkára karon ragadott.

"Kérem, ne zavarja most őt" - mondta. "Galilei, és Giordano Bruno lelkéért imádkozik."

Megdöbbentettek a szavai és csöndesen visszavonultam, hogy megemésszem azok értelmét. Habár fiatal voltam, tudtam, hogy milyen kevés az olyan egyházi ember, aki előbbre valónak tekinti az igazságot, mint esküjét, ami egyházához köti.

A másik epizód az, amit sosem felejtek el. Szeptember végén történt. Ott voltam padlásszobámban, azon a faládán üldögélve, ami asztalként is szolgált, és éppen hozzáláttam a vacsorámhoz, ami egy szelet fekete, falusi kenyérből és egy picike kecskesajtból állt, amit a közeli kis boltban vásároltam. És volt még két gyönyörű, féltve őrzött őszibarackom, amit a Signorától kaptam.

Hozzászoktam már a lentől jövő mindenféle zajhoz, de ezúttal a hangzavar olyan lázas méreteket öltött, ezért felkeltem a faládáról, hogy megtudjam az okát. Egyszer csak megpillantottam Magister Mercati magas, karcsú alakját, amint kibontakozik a feljárat homályából. Alig tudtam hinni szemeimnek, de valóban ő volt, a Vatikán Levéltárának világhírű Prefektusa mászott fel 50


padlásszobámba, nyomában a ház lakóinak nagy része, kivétel nélkül mind nagy izgalomban. Fogalmam sem volt mit motyogtam, amikor beinvitáltam, talán, hogy foglaljon helyet az én öreg ládámon, de arra emlékszem, hogy felajánlottam neki mindkét őszibarackot. Természetesen a Signora egy percen belül megjelent egy egész tál gyönyörű őszibarackkal, felajánlván azt, ahogyan ő nevezte, az "Egyház Hercegének". Közben elküldte fiát egy székért. De a mester a legtermészetesebb módon ráült a faládára, és szelíden így szólt a Signorához: - "Nem, barátom, én nem vagyok herceg, csak egy egyszerű könyvtáros, és ne zavartassa magát azzal, hogy széket hozasson nekem. Csak azért jöttem, hogy meglátogassam tanítványomat." - És ők hihetetlen érzékenységgel megértették a diszkrét célzást, s habozva ugyan, de visszavonultak az alsó szintre.

"Gyönyörű kilátásod van itt" - mosolygott, amint körülnézett improvizált szállásomon. - "De néhány héten belül az északi szelek el fogják fújni palotádat, és te megfagysz." Amint elfogyasztotta az egyik őszibarackot, elővett egy borítékot a zsebéből, majd így folytatta: - "Magister Mondik, az én kedves barátom ezt a szerény ajándékot küldi neked." - Miután kinyitottam a borítékot, 100 lírát találtam benne. - És folytatta, - "azt hiszem, még szükséged van neked az én szerény segítségemre is." És egy újabb 100 lírást tartott a kezében. - "Most már annyira rendbe hozhatod szállásodat, hogy ellenálljon a téli időjárásnak."

Arckifejezésem bizonyára tükrözte érzéseimet, mert szelíden a vállamra tette a kezét és azt mondta, - "Ne aggódj, fiam, te azért még meg fogod tartani a 51


szegénységi fogadalmadat. Csak egy kicsit jobban fogsz táplálkozni, és az északi szél nem viszi majd el a tetőt a fejed fölül."

Nem is tudtam, hogyan köszönjem, de amikor belekezdtem, megállított egy áldással, és kezének jámbor gesztusát tekintetének vidám hunyorítása kísérte. Azután távozott, olyan gyorsan és halkan, ahogyan érkezett. A ház visszavonult lakói az ablakból leselkedtek utána egészen addig, míg a saroknál eltűnt szemük elől.

52


Esszénus Béke Evangélium felfedezése - Edmund Bordeaux Székely