Issuu on Google+

Az emberi tudat kivirágzása

ECKHART TOLLE

ÚJ FÖLD Ráébredni életed céljára

Budapest, 2006 (Fordította: Dr. Domján László)

……………………… -1-


Az emberi tudat kivirágzása

Tartalomjegyzék ELSŐ FEJEZET ......................................................................................................................... 2 Az emberi tudat kivirágzása ....................................................................................................... 6 FELIDÉZÉS ............................................................................................................................... 6 E KÖNYV MEGÍRÁSÁNAK CÉLJA ............................................................................................... 8 AZ ÖRÖKÖLT DISZFUNKCIÓNK (MŰKÖDÉSZAVARUNK) .......................................................... 10 A MEGJELENŐBEN LÉVŐ ÚJ TUDATOSSÁG .............................................................................. 12 SPIRITUALITÁS (LELKISÉG) ÉS VALLÁS .................................................................................. 14 AZ ÁTALAKULÁS SÜRGŐSSÉGE .............................................................................................. 16 ÚJ ÉG ÉS ÚJ FÖLD ................................................................................................................... 17 MÁSODIK FEJEZET .............................................................................................................. 19 Az ego: az emberiség jelenlegi állapota ................................................................................... 19 AZ ILLUZÓRIKUS ÉN .............................................................................................................. 20 A HANG A FEJBEN .................................................................................................................. 22 AZ EGO TARTALMA ÉS SZERKEZETE ...................................................................................... 24 A DOLGOKKAL VALÓ AZONOSULÁS ....................................................................................... 24 AZ ELVESZETT GYŰRŰ ........................................................................................................... 26 A BIRTOKLÁS ILLÚZIÓJA ........................................................................................................ 28 AKARÁS: A TÖBBRE IRÁNYULÓ IGÉNY ................................................................................... 30 AZONOSULÁS A TESTTEL ....................................................................................................... 32 ÉREZNI A BELSŐ TESTET ........................................................................................................ 34 A LÉTFELEJTÉS ...................................................................................................................... 35 DESCARTES TÉVEDÉSÉTŐL SARTRE MEGLÁTÁSÁIG ............................................................... 35 A MINDEN ÉRTELMET MEGHALADÓ BÉKE .............................................................................. 36 HARMADIK FEJEZET ........................................................................................................... 38 Az ego „magva” ....................................................................................................................... 38 A PANASZKODÁS ÉS A MEGBÁNTÓDÁS .................................................................................. 39 REAKTIVITÁS ÉS SÉRELMEK .................................................................................................. 41 „NEKEM IGAZAM VAN, Ő TÉVED” .......................................................................................... 42 EGY ILLÚZIÓ VÉDELMÉBEN ................................................................................................... 42 IGAZSÁG: RELATÍV VAGY ABSZOLÚT? ................................................................................... 43 AZ EGO NEM SZEMÉLYES VALAMI ......................................................................................... 45

-2-


Az emberi tudat kivirágzása

A HÁBORÚ AZ EGYFAJTA GONDOLKODÁSMÓD....................................................................... 47 BÉKESSÉGET AKARSZ VAGY DRÁMÁT? .................................................................................. 48 AZ EGÓN TÚL: A TE VALÓDI IDENTITÁSOD ............................................................................. 48 MINDEN SZERKEZET LABILIS ................................................................................................. 49 AZ EGO IGÉNYE A FÖLÉNY ÉRZÉSÉRE .................................................................................... 50 AZ EGO ÉS A HÍRNÉV ............................................................................................................. 51 NEGYEDIK FEJEZET ............................................................................................................ 53 Szerepjátszás: az ego számos arca ........................................................................................... 53 GONOSZTEVŐ, ÁLDOZAT, SZERELMES ................................................................................... 54 AZ ÖNDEFINIÁLÁS SZÉLNEK ERESZTÉSE ................................................................................ 55 ELŐRE MEGSZABOTT SZEREPEK ............................................................................................. 56 IDŐLEGES SZEREPEK .............................................................................................................. 57 AZ IZZADT TENYERŰ SZERZETES ........................................................................................... 58 A BOLDOGSÁG MINT SZEREP KONTRA VALÓDI BOLDOGSÁG .................................................. 58 ANYASÁG ÉS APASÁG: SZEREP VAGY FUNKCIÓ? .................................................................... 59 TUDATOS SZENVEDÉS ............................................................................................................ 62 A TUDATOS SZÜLŐI VISELKEDÉS ........................................................................................... 63 GYERMEKED „FELISMERÉSE” ................................................................................................ 64 A SZEREPJÁTSZÁS FÖLADÁSA ................................................................................................ 65 A PATOLOGIKUS (KÓROS) EGO............................................................................................... 67 A „HÁTTÉR-BOLDOGTALANSÁG”........................................................................................... 68 A BOLDOGSÁG TITKA ............................................................................................................ 69 AZ EGO KÓROS FORMÁI ......................................................................................................... 71 MUNKA EGÓVAL, ILLETVE ANÉLKÜL ..................................................................................... 73 AZ EGO A BETEGSÉGBEN ....................................................................................................... 75 A KOLLEKTÍV EGO ................................................................................................................. 75 A HALHATATLANSÁG KÉTSÉGBEVONHATATLAN BIZONYÍTÉKA ............................................. 76 ÖTÖDIK FEJEZET.................................................................................................................. 78 A fájdalomtest ........................................................................................................................... 78 AZ ÉRZELEM SZÜLETÉSE ....................................................................................................... 79 AZ ÉRZELMEK ÉS AZ EGO....................................................................................................... 81 AZ EMBERI ELMÉJŰ KACSA .................................................................................................... 82 A MÚLT CIPELÉSE .................................................................................................................. 83 AZ EGYEDI ÉS A KÖZÖS .......................................................................................................... 84 -3-


Az emberi tudat kivirágzása

HOGYAN ÚJÍTJA MEG MAGÁT A FÁJDALOMTEST? .................................................................. 86 HOGYAN „TÁPLÁLKOZIK” FÁJDALOMTESTED A GONDOLATAIDBÓL? ..................................... 87 HOGYAN TÁPLÁLKOZIK A FÁJDALOMTEST A DRÁMÁBÓL? ..................................................... 88 A SŰRŰ FÁJDALOMTESTEK .................................................................................................... 90 A SZÓRAKOZÁS, A MÉDIA ÉS A FÁJDALOMTEST ..................................................................... 91 A KOLLEKTÍV NŐI FÁJDALOMTEST......................................................................................... 92 NEMZETEK ÉS EMBERCSOPORTOK FÁJDALOMTESTE .............................................................. 94 HATODIK FEJEZET ............................................................................................................... 96 Kitörni a szabadságra .............................................................................................................. 96 JELENLÉT .............................................................................................................................. 97 A FÁJDALOMTEST VISSZATÉRÉSE .......................................................................................... 99 FÁJDALOMTEST A GYEREKEKBEN ........................................................................................ 100 BOLDOGTALANSÁG ............................................................................................................. 102 MEGSZAKÍTANI A FÁJDALOMTESTTEL TÖRTÉNT AZONOSULÁST .......................................... 103 A „NYOMÓGOMBOK” ........................................................................................................... 105 A FÁJDALOMTEST MINT ÉBRESZTŐ ...................................................................................... 107 KITÖRNI A SZABADSÁGRA ................................................................................................... 108 HETEDIK FEJEZET.............................................................................................................. 110 Megtalálni azt, aki valójában vagy ........................................................................................ 110 AKINEK GONDOLOD MAGAD ................................................................................................ 110 BŐSÉG ................................................................................................................................. 112 ISMERNI MAGADAT, ILLETVE ISMERETET SZEREZNI MAGADRÓL .......................................... 113 KÁOSZ ÉS MAGASABB SZINTŰ REND .................................................................................... 114 JÓ ÉS ROSSZ ......................................................................................................................... 115 NEM TÖRŐDNI AZZAL, HOGY MI TÖRTÉNIK .......................................................................... 117 ÍGY LENNE? ......................................................................................................................... 117 AZ EGO ÉS A JELEN PILLANAT .............................................................................................. 118 AZ IDŐ PARADOXONJA ........................................................................................................ 120 AZ IDŐ KIIKTATÁSA ............................................................................................................. 121 AZ ÁLMODÓ ÉS AZ ÁLOM ..................................................................................................... 123 A KORLÁTOKON TÚLLÉPVE ................................................................................................. 124 A LÉT ÖRÖME ...................................................................................................................... 125 MEGENGEDNI AZ EGO MEGKEVESBEDÉSÉT .......................................................................... 126 AHOGY KINN, ÚGY BENN ..................................................................................................... 127 -4-


Az emberi tudat kivirágzása

NYOLCADIK FEJEZET ....................................................................................................... 131 A belső tér felfedezése ............................................................................................................ 131 TÁRGYTUDATOSSÁG ÉS TÉRTUDATOSSÁG ........................................................................... 133 A GONDOLAT ALÁ ZUHANNI, ILLETVE A FÖLÉ EMELKEDNI .................................................. 134 TELEVÍZIÓ ........................................................................................................................... 134 A BELSŐ TÉR FELISMERÉSE .................................................................................................. 136 HALLOD-E A HEGYI PATAKOT? ............................................................................................ 138 A MEGFELELŐ CSELEKDET................................................................................................... 139 AZ ELNEVEZÉS NÉLKÜLI ÉRZÉKELÉS ................................................................................... 139 KI A MEGTAPASZTALÓ? ....................................................................................................... 141 A LÉLEGZET ........................................................................................................................ 142 ADDIKCIÓK (SZENVEDÉLYBETEGSÉGEK) ............................................................................. 144 BELSŐTEST-TUDATOSSÁG ................................................................................................... 144 BELSŐ ÉS KÜLSŐ TÉR ........................................................................................................... 145 ÉSZREVENNI A RÉSEKET ...................................................................................................... 147 VESZÍTSD EL MAGAD, HOGY MEGTALÁLD MAGAD! ............................................................. 148 A CSEND .............................................................................................................................. 149 KILENCEDIK FEJEZET ....................................................................................................... 150 Belső célod ............................................................................................................................. 150 FÖLÉBREDÉS ....................................................................................................................... 150 PÁRBESZÉD A BELSŐ CÉLRÓL .............................................................................................. 152 TIZEDIK FEJEZET ............................................................................................................... 163 Új föld ..................................................................................................................................... 163 ÉLETED RÖVID TÖRTÉNETE.................................................................................................. 164 A FÖLÉBREDÉS ÉS A VISSZATÉRÉS MOZGÁSA ....................................................................... 165 A FÖLÉBREDÉS ÉS A KIÁRADÓ MOZGÁS ............................................................................... 167 A TUDAT.............................................................................................................................. 169 FÖLÉBREDT CSELEKVÉS ...................................................................................................... 170 A FÖLÉBREDT CSELEKVÉS HÁROM MÓDJA (MODALITÁSA)................................................... 171 ELFOGADÁS ......................................................................................................................... 171 ÉLVEZET.............................................................................................................................. 172 LELEKESEDÉS ...................................................................................................................... 174 A FREKVENCIATARTÓK ....................................................................................................... 177 AZ ÚJ FÖLD NEM UTÓPIA ..................................................................................................... 178 -5-


Az emberi tudat kivirágzása

……………………… ELSŐ FEJEZET

Az emberi tudat kivirágzása FELIDÉZÉS A Föld 114 millió évvel ezelőtti reggele, kevéssel napkelte után: a bolygón legelőször jelenik meg virág, s kinyílik, hogy befogadja a Nap sugarait. E jelentős, a növények életében evolúciós átalakulást jelző pillanatot megelőzően a bolygót már évmilliók óta borította növényi vegetáció. Az első virág valószínűleg nem élt hosszú ideig, s a virágok sokáig bizonyára ritka és elszigetelt jelenségek maradtak, mert a körülmények még nem kedveztek bolygószerte való megjelenésüknek. Ám a kritikus küszöb egyszer mégis csak elérkezett, s azon a napon az egész bolygón hirtelen szín- és illatrobbanás zajlott le. (Bár akkor nem volt még ott ezt érzékelő tudat.) Sokkal később ezek a finom és illatozó lények, amelyeket virágoknak nevezünk, egy másik faj tudatfejlődésében kaptak fontos szerepet. Az embereket rendkívüli mértékben vonzották és lenyűgözték a virágok. Az emberi lények tudatfejlődése során valószínűleg a virág volt az első olyan dolog, amit nem hasznossága miatt, más szóval nem az életben maradásukban betöltött szerepe miatt értékeltek. A virágok számtalan művészt, költőt és misztikust ihlettek meg. Jézus azt javasolja, hogy merengjünk el a virágok fölött, és tanuljunk tőlük élni. Buddháról azt mesélik, hogy egy alkalommal „szótlan szentbeszédet” tartott: kezébe vett egy virágot, majd merengve nézte. Némi idő után a jelenlevők egyike, Mahakasyapa szerzetes, elmosolyodott. Azt mondják, egyedül ő értette meg a prédikációt. A legenda szerint ezt a mosolyt (más szóval: felismerést) adta tovább az egymást követő huszonnyolc mester, és sokkal később ez vált a zen gyökerévé. A virág szépségének meglátása rá tudott ébreszteni embereket – még ha csak rövid időre is – arra a szépségre, ami legbensőbb lényük, valódi természetük esszenciális (lényegi) része. A szépség első fölismerése az emberi tudatfejlődés egyik legjelentősebb eseménye volt. Az öröm és a szeretet érzése esszenciájában kapcsolódik ehhez a felismeréshez. Anélkül, hogy annak teljesen tudatában lennénk, a forma szintjén a virágok annak a kifejeződései lettek számunkra, ami bennünk a legmagasabb rendű, legszentebb és végső soron formamentes. A virágok, amelyek tünékenyebbek, éteribbek és finomabbak, mint azok a növények, amelyekből előemelkedtek, egy másik birodalom hírnökeinek, a fizikai formák világa és a

-6-


Az emberi tudat kivirágzása

formamentes között húzódó hidaknak a szerepét kapták. Nemcsak az illatuk volt olyan, amit az emberek finomnak és kellemesnek tartottak, hanem emellett a lélek világából is „illatot” hoztak. Ha a „megvilágosodás” szót a hagyományosan elfogadottnál tágabb értelemben kezeljük, akkor tekinthetünk úgy a virágokra, mint a növények megvilágosodására. Bármely világ – ásványvilág, növényvilág, állatvilág vagy embervilág – bármely életformájáról azt mondhatjuk, hogy „megvilágosodáson” megy keresztül. Ez azonban rendkívül ritka jelenség, mert az már több mint evolúciós előrelépés: fejlődése folyamatosságának megszakadását, a Lét egy teljesen eltérő szintjére való ugrást, és legfőképp az anyagiság csökkenését jelenti. Mi lehet súlyosabb és áthatolhatatlanabb a kőnél, minden forma legsűrűbbjénél? Néhány kő molekuláris szerkezete mégis változáson megy keresztül, kristállyá alakul, s a fény számára így már átjárhatóvá válik. Egyes széndarabok, elképzelhetetlenül hatalmas hő és nyomás hatására gyémánttá válnak, illetve bizonyos nehéz ásványok egyéb drágakövekké. A legtöbb csúszómászó hüllő, minden teremtmény legföldhözragadottabbja, évmilliók óta változatlan maradt. Néhányuk azonban tollat és szárnyat növesztett, és madárrá vált, legyőzve így a gravitáció erejét, amely őket oly sokáig fogva tartotta. Nem a csúszó-mászó mozgásuk vagy a járásuk vált jobbá, hanem „transzcendáltak”: teljesen felülemelkedtek a csúszásmászáson és járáson. Az emberi lélek számára időtlen idők óta különösen jelentős szerepet játszottak a virágok, a kristályok, a drágakövek és a madarak. Persze, ők is – mint minden életforma – a mögöttes, egyetlen élet, egyetlen tudat pillanatnyi ideiglenes, múló megnyilvánulásai. Különleges jelentőségük és a tény, hogy az emberek csodálják őket és vonzódnak hozzájuk, éteri jellegüknek tulajdonítható. Ha az emberek érzékelésében van bizonyos fokú jelenlét – csöndes és éber figyelem –, akkor képesek érezni a minden teremtményben, minden életformában levő isteni életesszenciát, és felismerni, hogy az ugyanaz, mint saját esszenciájuk, s ezért úgy szeretik őket, mint önmagukat. Anélkül azonban a legtöbb ember csak a külső formát látja, s nincs tudatában a belső lényegnek, ahogy saját lényegének sem, és önmagának csupán testi és lélektani formájával azonosul. A virág, a kristály, a drágakő vagy a madár esetében azonban még a kevés vagy semennyi jelenléttel rendelkező ember is olykor megérzi, hogy több van bennük, mint az adott forma fizikai léte, jóllehet nem tudja, hogy emiatt vonzódik hozzájuk. Egyszerűen affinitást érez irántuk. Éteri természetük miatt formájuk kisebb mértékben homályosítja el a bennük lakozó lelket, mint az más életformák esetében történik. Kivételt ez alól az újszülött -7-


Az emberi tudat kivirágzása

életformák képeznek: csecsemők, kölyökkutyák, kismacskák, bárányok stb. Ők törékenyek, finomak, még nem ágyazódtak szilárdan az anyagiságba. Rajtuk keresztül átragyog a nem evilági ártatlanság, édesség és szépség. Ők a még viszonylag érzéketlen embereket is felvidítják. Ha éberen elmerengsz egy virág, kristály vagy madár láttán, anélkül, hogy azt gondolatban megneveznéd, számodra az a formamentesbe nyíló ablakká válik. Megnyílik egy belső „rés” – ha mégoly csöppnyi és tünékeny is –, amely a lélek világával teremt összeköttetést. Ezért játszott ősidők óta e három „megvilágosodott” életforma oly fontos szerepet az emberi tudat fejlődésében. Ezért lett például a lótuszvirág közepében ülő drágakő a buddhizmus központi jelképe, és ezért jelzi a fehér madár, a galamb, a kereszténységben a Szentlelket. Ők készítették elő a talajt a planetáris tudat még mélyebb megváltozásához, amire az emberi faj jelöltetett ki. Ez az a spirituális fölébredés, amelyet kezdünk megtapasztalni. E KÖNYV MEGÍRÁSÁNAK CÉLJA Készen áll-e az emberiség a tudat átalakulására, az olyan radikális és mély, belső „kivirágzásra”, hogy ahhoz viszonyítva a növények virágzása – bármily gyönyörű is az – annak csupán halovány visszfénye? Képesek-e az emberi lények elveszíteni kondicionált (beidegződött, beprogramozódott) elmestruktúráik „sűrűségét”, és úgymond olyanokká válni, mint a kristályok vagy a drágakövek: áttetszővé a tudat fénye számára? Le tudják-e győzni az anyagelvűség és az anyagiság lehúzó nehézségi erejét, és fölül tudnak-e emelkedni a formával való azonosuláson, ami az egót a helyén tartja, és arra kárhoztatja őket, hogy saját személyiségük rabságában sínylődjenek? Az ilyen átalakulás lehetősége képezte az emberiség hatalmas, bölcs tanításainak központi üzenetét. A hírnökök – Buddha, Jézus és mások, akik közül nem mindenki vált ismertté – voltak az emberiség korai „virágai”. Ők előfutárokként, ritka és értékes lényekként jártak itt. A széles körű „virágzás” az ő korukban még nem volt lehetséges, s üzenetüket nagymértékben félreértették, és gyakran durván eltorzították. Bizonyosan állítható, hogy – a kisebbséget leszámítva – tanításuk nem alakította át az emberi viselkedést. Vajon nagyobb mértékben áll-e készen az emberiség most, mint azon korai tanítók korában? Miért lenne így? Mit tehetsz – ha tehetsz bármit is –, hogy ezt a belső váltást létrehozd vagy felgyorsítsd? Mi jellemzi a régi, egós tudati állapotot, és milyen jelekből ismerhető fel az új tudatosság? Ezekről és más alapvető kérdésekről lesz szó ebben a könyvben. Ám ami ennél fontosabb: ez a könyv maga is olyan eszköz az átalakuláshoz, ami a felbukkanóban levő, új tudatosságból született. Az itt taglalt gondolatok és fogalmak ugyan

-8-


Az emberi tudat kivirágzása

fontosak lehetnek, jelentőségük mégis csupán másodlagos. Nem többek, mint a felébredéshez vezető útjelző táblák. Olvasás közben egyfajta váltás történik benned. E könyv megírásának nem az a célja, hogy elméd tartalmához új információt vagy hitet adjon, vagy hogy bármiről is megpróbáljon meggyőzni, hanem hogy tudatállapot-váltást idézzen elő, vagyis: fölébredést. Ebben az értelemben ez a könyv nem „érdekes”. Az érdekes azt jelenti, hogy távolságot tarthatsz az olvasottaktól, hogy elmédben eljátszhatsz az elvekkel és fogalmakkal, egyetértve vagy egyet nem értve velük. Ez a könyv rólad szól. Vagy megváltoztatja a tudati állapotodat, vagy semmitmondónak találod. Csak azokat képes fölébreszteni, akik készen állnak rá. Még nem mindenki áll készen, sokan azonban igen, és minden egyes fölébredő személlyel nő a lendület a kollektív tudattalanban, s ezért a változás már könnyebbé válik a többiek számára. Ha nem tudod, mit jelent a fölébredés, olvasd tovább e könyvet. Csak a fölébredés révén tudhatod meg e szó valódi jelentését. Egy futó bepillantás elegendő a fölébredés folyamatának beindításához, s az visszafordíthatatlan lesz. Egyesek számára ez a futó bepillantás e könyv olvasása közben következik be. Sok más emberben, akik talán észre sem vették, a folyamat már elkezdődött. E könyv segít nekik észrevenni azt. Egyeseknél átélt veszteség vagy szenvedés hatására vette kezdetét; másoknál azáltal, hogy spirituális tanítóval vagy tanítással kerültek kapcsolatba, elolvasták A most hatalma című könyvet, vagy elolvastak valami más, spirituálisan szintén eleven és ezért átalakító hatású könyvet; vagy az elmondottak bármely kombinációja kapcsán. Ha az ébredés folyamata elkezdődött benned, e könyv olvasása fel fogja azt gyorsítani és erősíteni. A felébredés nélkülözhetetlen része: felismerni a föl nem ébredt énedet, az egódat, amint az gondolkozik, beszél és cselekszik; valamint felismerni a kollektívan kondicionált elmefolyamatokat, amelyek a föl nem ébredt állapotot fenntartják. Ezért mutatja be e könyv az ego fontosabb aspektusait, s hogy azok miként működnek individuálisan és kollektívan, tehát az egyedben és a közösségben. E kérdés vizsgálata két ok miatt fontos. Az első: amíg nem ismered az ego működése mögött megbúvó alapmechanizmust, addig azt nem veszed észre, s emiatt az újra és újra rászed: eléri, hogy újra és újra azonosulj vele. Ez azt jelenti, hogy a téged álnokul megtévesztő „lény” átveszi fölötted az uralmat, s úgy tesz, mintha ő te lennél. A másik ok: maga a felismerés is a felébredés egy módja. Amikor felismered magadban a tudattalant, akkor ami lehetővé teszi a felismerést: az a megjelenő tudat, az a fölébredés. Nem harcolhatsz az egóval, és nem győzheted le, ahogy a sötétséggel sem harcolhatsz. Mindössze a tudat fényére van szükség. Te az a fény vagy.

-9-


Az emberi tudat kivirágzása

AZ ÖRÖKÖLT DISZFUNKCIÓNK (MŰKÖDÉSZAVARUNK) Ha alaposabban szemügyre vesszük az ősi vallásokat és spirituális tradíciókat, azt találjuk, hogy a számos felszíni különbözőség mögött létezik két olyan központi felismerés, amelyekben legtöbbjük egyetért. Az e felismerések leírására használt szavak ugyan eltérőek, mégis mindegyik ugyanarra a kettős, alapvető igazságra mutat rá. Ennek az igazságnak az első fele a felismerés, hogy a „normálisnak” vélt (vagyis szokványos) elmeállapot a legtöbb embernél olyan, aminek alapján működészavarról vagy akár őrültségről is beszélhetünk. Talán a hinduizmus egyes központi tanításai jutnak a legközelebb e működészavar mint kollektív elmebetegség meglátásához. Ők ezt mayának, a káprázat fátyolának nevezik. Ramana Maharshi, az egyik legnagyobb indiai bölcs, kereken kimondja: „Az elme maya.” A buddhizmus más szavakat használ. Buddha szerint szokványos állapotában az emberi elme dukkhát generál, amit szenvedésnek, elégtelenségnek vagy egyszerűen gyötrelemnek fordíthatunk. Ő ezt az emberi állapot jellemzőjének tartja. Bárhová is mész és bármit is teszel – mondja Buddha –, találkozol a dukkhával, s az minden helyzetben előbbutóbb megmutatkozik. A keresztény tanítások szerint az emberiség szokványos, „normális” állapota az „eredendő bűn”. A bűn olyan szó, amit nagyon félreértettek és durván félrefordítottak. Ha szó szerint fordítjuk ógörögből – amely nyelven az Újszövetség íródott –, vétkezni annyit tesz, mint elvéteni a célt, ahogy az íjász elvétheti, eltévesztheti a célpontot. Vétkezni tehát azt jelenti, hogy eltéveszteni az emberi lét lényegét. Azt jelenti: ügyetlenül, vakon élni, s emiatt szenvedni és szenvedést okozni. Ismét azt látjuk, hogy a kifejezés – ha megfosztjuk kulturális terhétől és a félreértelmezéstől – az emberi állapottal örökölt működészavarra mutat rá. Az

emberiség

teljesítménye

lenyűgöző

és

tagadhatatlan.

Fenséges

zenei,

képzőművészeti, irodalmi és építészeti műveket alkottunk. Az utóbbi években a tudomány és a technika az életmódunkat oly gyökeresen változtatta meg, s olyan dolgok megtételére és megteremtésére tett minket képessé, amik akár kétszáz esztendővel ezelőtt is csodának minősültek volna. Kétségtelen: az emberi elme rendkívül intelligens. Ám épp értelmét betegíti meg az őrültség. A tudomány és a technika fölnagyította azt a romboló hatást, amit az elme működészavara fejt ki a bolygóra, más életformákra és magukra az emberekre. Ez magyarázza, hogy miért a XX. század történelme mutatja meg legvilágosabban ezt a diszfunkciót, ezt a kollektív elmebajt. További tényező, hogy ez a működészavar történetesen fokozódik és erősödik. Az I. világháború 1914-ben tört ki. Az emberiség egész történelme során gyakoriak voltak a félelem, a kapzsiság és a hatalomvágy gerjesztette romboló és kegyetlen háborúk, - 10 -


Az emberi tudat kivirágzása

valamint a vallási és ideológiai okok miatti rabszolgaság, kínzás és megannyi kegyetlenkedés is. Az ember többet szenvedett embertársa kezétől, mint a természeti csapásoktól. 1914-re a rendkívül intelligens emberi elme azonban már nem csak a belső égésű motort találta fel, hanem a bombát, a géppuskát, a tengeralattjárót, a lángszórót és a mérgező harci gázt is. Az őrültség szolgálatába állított értelem! A Franciaország és Belgium területén zajló állóháborúban több millió férfi pusztult el néhány négyzetkilométernyi sár megszerzéséért. Amikor a háború 1918-ban véget ért, a túlélők rémülten és értetlenül szemlélték a hátrahagyott pusztítást. Tízmillió embert mészároltak le, és még annál is többen váltak nyomorékká és torzzá. Az emberi őrület korábban még sohasem produkált ekkora, ily jól látható pusztítást. S nem sejtették, hogy ez még csak a kezdet! Az évszázad végére az embertársuk okozta erőszakos halált haltak száma már meghaladta a százmilliót. Nem csupán nemzetek közt dúló háborúkban pusztultak el sokan, hanem olyan tömeges kivégzés és népirtás következtében is, mint amilyen például a húszmillió „osztályellenség, kém és áruló” legyilkolása volt a sztálini Szovjetunióban vagy a holokauszt leírhatatlan borzalma a náci Németországban. Továbbá rengetegen vesztették életüket számtalan kisebb, belső konfliktusban, mint például a spanyol polgárháborúban vagy a Khmer rezsim idején Kambodzsában, ahol az ország lakóinak egynegyedét lemészárolták. Csupán a híradót kell megnézni a televízióban, hogy megértsük, az őrület nem enyhült, hanem – immár a XXI. századba terjedően – folytatódik. Az emberi elme kollektív működészavarának egy másik oldala az a példátlan erőszak, ahogyan az emberek más életformákkal és magával a bolygóval bánnak: az oxigéntermelő erdők és egyéb növények, illetve állatok elpusztítása; az állatokkal szemben elkövetett kegyetlen bánásmód a húsgyárakban; valamint a folyók, az óceánok és a levegő megmérgezése. Kapzsiságtól hajtva, nem tudva az egésszel való összekapcsolódottságukról, az emberek továbbra is úgy viselkednek, hogy az – ha így marad – csak saját pusztulásukhoz vezethet. Az emberi történelem legnagyobb részét az emberi állapot gyökerénél található elmebaj kollektív megjelenési formái alkotják. Az emberi történelem javarészt az őrültség története. Ha az emberiség történelme egyetlen ember kórtörténete lenne, akkor a következő diagnózist kéne fölállítani róla: krónikus üldözéses téveszméktől szenved; kóros hajlam él benne gyilkolásra, szélsőségesen erőszakos és kegyetlen tettek elkövetelésére az általa „ellenségnek” tartottak ellen: valójában saját, kívülre vetített tudattalanja ellen. Riasztóan őrült ember, akinek csak ritkán akadnak – rövid ideig tartó – tiszta pillanatai. Lélektani ösztönző erőként félelem, kapzsiság és hatalomvágy húzódik meg nemcsak a nemzetek, törzsek, vallások és ideológiák, hanem a személyes kapcsolatokban - 11 -


Az emberi tudat kivirágzása

megfigyelhető, szüntelen konfliktusok hátterében is. Hatásukra érzékeled torzan a többi embert és magadat is. Hatásukra értelmezel félre minden helyzetet, aminek következtében aztán olyan tetteket cselekszel, amelyekkel valódi célod, hogy megszabadulj a félelemtől, és kielégítsd a többre irányuló vágyadat: megtöltsd ezt a valójában feneketlen tartályt. Fontos azonban megérteni, hogy a félelem, a kapzsiság és a hatalomvágy nem maga a működészavar, amiről beszélek, hanem ennek a diszfunkciónak – a minden emberi lény elméjében mélyen ülő, kollektív tévhitnek – csupán a terméke. Számos spirituális tanítás javasolja: eresszük szélnek félelmeinket és vágyainkat! Ám ezek a spirituális gyakorlatok általában sikertelenek. Ugyanis nem ásnak le a diszfunkció gyökeréig. A félelem, a kapzsiság és a hatalomvágy nem a végső okok. Megpróbálni jó vagy jobb embernek lenni dicséretes és emelkedett szellemű célnak hangzik, ám valójában olyan törekvés, amit addig nem tudsz sikerre vinni, amíg nem történik benned tudatváltás. Azért nem tudod sikerre vinni, mert igyekezete valójában továbbra is ugyanannak a működészavarnak a része, jóllehet az önmegerősítésnek, a több iránti vágynak és az önmagunk fogalmi identitása – az énkép – megerősítésének már ravaszabb és kifinomultabb formája. Nem attól válsz jobbá, ha megpróbálsz jó lenni, hanem ha megtalálod azt a jóságot, ami már eleve benned van, és hagyod azt előbukkanni. Ám az csak akkor bukkanhat elő, ha tudati állapotodban valami alapvető változás történik. Az eredetileg nemes eszmék ihlette kommunizmus története világosan megmutatja, hogy mi történik, ha az emberek megpróbálják megváltoztatni a külső valóságot – új világot teremtenek – anélkül, hogy előtte megváltoztatnák belső valóságukat, tudati állapotukat. Úgy szőnek terveket, hogy nem veszik számításba annak a diszfunkciónak a működési mechanizmusát, ami pedig minden emberben ott található, s a neve: ego. A MEGJELENŐBEN LÉVŐ ÚJ TUDATOSSÁG A legtöbb ősi vallás és spirituális tradíció egyaránt tartalmazza a felismerést, hogy a „normális” (szokványos) elmeállapotunkat valamilyen alapvető rendellenesség „szennyezi”. Ebből az emberi állapot természetével kapcsolatos meglátásból – amit nevezhetünk rossz hírnek – fölbukkan egy második meglátás: az emberi tudat gyökeres átalakulási lehetőségének a jó híre. A hindu tanokban (és néha a buddhizmusban is) ezt az átalakulást megvilágosodásnak nevezik. Jézus tanításában ez a megváltás, a buddhizmusban pedig a szenvedés vége. Ezen átalakulás leírására a megszabadulás és fölébredés szavak is használatosak.

- 12 -


Az emberi tudat kivirágzása

Az emberiség legnagyobb vívmánya nem a számos művészeti, tudományos és műszaki alkotás, hanem saját működészavarának, saját őrültségének felismerése. A régmúltban néhányan ezt a felismerést megkapták. Indiában a 2600 évvel ezelőtt élt férfi, Gautama Siddhartha volt talán az első, aki ezt tökéletesen világosan meglátta. Később akasztották rá a Buddha nevet. A Buddha szó jelentése: „a fölébredett”. Körülbelül ugyanebben az időben jelent meg Kínában az emberiség egy másik korán fölébredt tanítója: Lao-ce. Ő a valaha írt egyik legmélyebben szántó spirituális könyvben, a Tao Te Kingben hagyta ránk lejegyzett tanítását. Persze, saját őrültségünk felismerése már az épelméjűség megjelenése, a gyógyulás és a traszcendálás kezdete. A tudatosság új dimenziója kezdett megjelenni a Földön, megindult az első „puhatolódzó” virágzás. Ez a néhány ember szólt kortársaihoz. Beszéltek bűnről, szenvedésről, káprázatról. Azt mondták: „Nézzétek, hogy éltek! Vegyétek észre, mit műveltek, a szenvedést, amit teremtetek!” Ezt követően pedig rámutattak a „normális” emberi létezés kollektív rémálmából való felébredés lehetőségére. Megmutatták az utat. A világ még nem állt készen rájuk, az ember felébredésének ők mégis kulcsfontosságú és szükséges szereplői voltak. Kortársaik és a későbbi generációk is nagyrészt menthetetlenül félreértették őket. Tanításukat – noha az egyszerű és erőteljes volt – eltorzították és félreértelmezték, néha már amikor a tanítványaik azt lejegyezték. Aztán az évszázadok során sok olyan dolgot fűztek hozzá, aminek semmi köze sem volt az eredeti tanításhoz, hanem az alapvető félreértést tükrözték. A tanítók egy részét kinevették, ócsárolták vagy megölték; más részét istenként imádták. Az emberi elme működészavarán túlvivő hidat, a kollektív elmebajból kivezető utat megmutató tanításokat eltorzították, s azok maguk is az őrültség részévé váltak. Így aztán a vallások – többnyire – inkább megosztó, semmint egyesítő erővé váltak. Ahelyett, hogy a minden élet alapvető egységének felismerése révén véget vetettek volna az erőszaknak és a gyűlöletnek, még több erőszakot és gyűlöletet generáltak, még nagyobb feszültséget teremtettek az emberek és a különböző vallások között, sőt egy-egy valláson belül is. Ideológiákká váltak, olyan hitrendszerekké, amelyekkel az emberek azonosulhattak, s így arra használhatták őket, hogy hamis éntudatukat erősítsék. Ezek alapján önmagukat „jónak”, másokat „rossznak” tekinthették, és így identitásukat az ellenségeik – a „másmilyenek”, a „hitetlenek” vagy a „tévhitben élők” – révén határozták meg, s nemritkán feljogosítva érezték magukat a legyilkolásukra is. Az ember a saját képére teremtette meg „Istent”. Az örökké létezőt, a végtelent, a megnevezhetetlent mentális (gondolati) bálvánnyá redukálták, amiben hinned kellett és „istenemként” vagy „istenünkként” imádni. - 13 -


Az emberi tudat kivirágzása

És mégis… és mégis…, mindezen, a vallás nevében elkövetett őrült tett ellenére, az igazság, amelyre e vallások rámutatnak, mégis ott fénylik a belsejükben. Mégis fénylik, jóllehet halványan, a torzítás és a félreértelmezés számtalan rétegén keresztül. Ám valószínűtlen, hogy képes lennél észrevenni azt, ha csak nem láttad már ezt az igazságot – legalább pillanatokra – önmagadban. A történelem során mindig akadtak – bár ritkán – olyanok, akik tudatváltást éltek át, és emiatt önmagukban ismerték fel azt, aminek az irányába minden vallás mutat. E nem fogalmi jellegű igazság leírására ők aztán saját vallásuk fogalmi vázát használták. E férfiak és nők révén valamennyi nagyobb vallásban „iskolák”, illetve mozgalmak születtek, ami az eredeti tanítás fényének nem csupán újrafelfedezését, hanem olykor fölerősödését is eredményezte. Így jött létre a korai és a középkori kereszténységen belül a gnoszticizmus és a miszticizmus; az iszlám valláson belül a szufizmus; a zsidó valláson belül a haszidizmus és a kabbala; a hindu valláson belül az advaita vedenta; és a buddhizmuson belül a zen és a dzogchen. Ezen iskolák legtöbbje a hagyományokat alapjaiban forgatta fel. Félrelökték az élettelenítő fogalmizálás és a mentális hitrendszerekben gondolkodás egymásra rakódott rétegeit, ami miatt legtöbbjüket a kialakult vallási hierarchiák gyanakvással és gyakran ellenségesen szemlélték. A fő vonalat képviselő vallástól eltérően tanításuk a ráébredést és a belső átalakulást hangsúlyozta. Ezeknek az ezoterikus iskoláknak, illetve mozgalmaknak köszönhető, hogy a nagy vallások visszanyerték az eredeti tanítások átalakító erejét, bár a legtöbb esetben az emberek csupán apró kisebbsége férhetett azokhoz hozzá. Számuk sohasem volt elég nagy ahhoz, hogy a többség mély, kollektív tudattalanjára jelentős hatást fejthettek volna ki. Az idő múltával azonban ezeknek az iskoláknak némelyike is túl mereven formalizálttá vagy fogalmizálttá vált ahhoz, hogy továbbra is hatásos legyen. SPIRITUALITÁS (LELKISÉG) ÉS VALLÁS Mi a kialakult vallások szerepe az új tudatosság megjelenésében? Sokan már tisztában vannak a spiritualitás és a vallás közti különbséggel. Ők tudják, hogy egy hitrendszer – az abszolút igazságnak tekintett gondolatcsokor – még nem tesz minket spirituálissá, bármilyen legyen is azoknak a hiteknek a jellege. Sőt, történetesen minél nagyobb mértékben teszed gondolataidat (hiteidet) identitásod részévé, annál jobban elszakadsz a benned rejlő lelki dimenziótól. Sok „vallásos” ember ragad le ezen a szinten. Az igazságot egyenlőnek tekintik a gondolattal, és mivel teljes mértékben a gondolattal (elméjükkel) azonosulnak, identitásuk tudattalan védelmének megkísérlése érdekében azt állítják, hogy kizárólag ők birtokolják az igazságot. Nem veszik észre a gondolat korlátait. Amíg nem hiszed (gondolod) pontosan azt,

- 14 -


Az emberi tudat kivirágzása

amit ők, addig a szemükben te rossznak számítasz, és ennek alapján – nem is túl régen – még arra is feljogosítva érezték magukat, hogy ezért téged megöljenek. Egyesek még ma is így vannak ezzel. Az új lelkiség, a tudat átalakulása, nagyrészt a létező, intézményesített vallások keretein kívül jelentkezik. Még az elme uralta vallásokban is mindig akadtak a lelkiségnek szigetei, bár az intézményesített hierarchiák fenyegetve érezték magukat tőlük, és gyakran igyekeztek őket elnyomni. A vallási struktúrákon kívüli spiritualitás széles skálájú megjelenése teljesen új fejlemény. A múltban ez elképzelhetetlen lett volna, különösen nyugaton, minden kultúra legelmeuraltabbjában, ahol a keresztény egyháznak tulajdonképpen kizárólagos jogosítványa volt a lelkiségre. Nem állhattál egyszerűen fel és tarthattál spirituális jellegű beszédet, illetve nem publikálhattál spirituális jellegű könyvet, ha az egyház nem hagyta azt jóvá. S ha mégis megtetted, gyorsan elhallgattattak. Most azonban még néhány egyházon és valláson belül is változás jelei mutatkoznak. Ez szívmelengető, és az ember a nyitottság legkisebb jeléért is hálás, mint amilyen például II. János Pál pápa egy-egy mecsetbe és zsinagógába tett látogatása volt. Részben a kialakult vallásokon kívül megjelent spirituális tanítások hatására, de az ősi keleti bölcselet tanainak a beáramlása miatt is, a hagyományos vallást követők közül egyre többen képesek túllépni a formával, a dogmával és a merev hitrendszerekkel való azonosuláson. Felfedezik a saját spirituális tradíciójukban rejlő eredeti mélységet, ahogy felfedezik a mélységet önmagukban. Felismerik, hogy „spiritualitásod” mértéke független attól, hogy mit hiszel, ám maximálisan összefügg a tudati állapotoddal. Ez pedig meghatározza, hogy mit teszel a világban, és miként lépsz kapcsolatba más emberekkel. Akik képtelenek túllátni a formán, azok még mélyebbre ássák magukat hiteikbe, más szóval: elméjükbe. Manapság nem csupán a tudatosság példátlan beáramlásának, hanem az ego „elsáncolásának” és fölerősödésének is a tanúi vagyunk. Egyes vallási intézmények nyitottak lesznek az új tudatosságra; mások azonban meg fogják keményíteni doktrinális „hadállásaikat”, és részévé válnak mindazon további, ember alkotta struktúrának, amelyen keresztül a kollektív ego védi magát és „visszatámad”. Egyes egyházak, szekták, felekezetek és vallási mozgalmak alapvetően kollektív, egós entitások, amelyek ugyanolyan mereven azonosulnak mentális álláspontjukkal, mint bármely politikai ideológia követői, akik a valóság bármely alternatív értelmezése elől elzárkóznak. Az ego sorsa azonban az, hogy feloldódjon, és valamennyi megcsontosodott struktúrája – akár vallási, akár más intézménnyel (pl. vállalattal vagy kormánnyal) kapcsolatos – belülről fog szétesni, bármily erősen körülbástyázottnak is tűnjön. A - 15 -


Az emberi tudat kivirágzása

legmerevebb struktúrák, a változásnak leginkább ellenállók fognak először összeomlani. Ez már megtörtént a szovjet kommunizmussal kapcsolatban. Milyen erősen körülsáncoltnak, milyen szilárdnak és monolitikusnak tűnt, és mégis néhány év alatt belülről esett szét. Ezt senki sem látta előre. Mindenkit meglepett, ami történt. Számos hasonló meglepetés vár még ránk. AZ ÁTALAKULÁS SÜRGŐSSÉGE Ha mély válsággal kell szembenézni; ha a világban való létezés, a többi emberrel és a természettel való kapcsolat régi módja többé már nem működik; ha az életben maradást leküzdhetetlennek látszó problémák fenyegetik, akkor az egyedi életforma – vagy a faj – elpusztul, illetve kihal; vagy pedig egy evolúciós ugrással állapotának korlátai fölé emelkedik. Úgy tartják, hogy az életformák e bolygón először a tengerben fejlődtek ki. Amikor a szárazföldön még nem éltek állatok, a tenger már hemzsegett az élettől. Aztán elérkezett az idő, amikor az egyik tengeri élőlény kimerészkedett a partra. Először talán csak néhány centiméternyire csusszant a víz szélétől, majd a bolygó hatalmas gravitációs lehúzó erejétől kimerülve visszatért a vízbe, ahol szinte nem érződik a nehézségi erő, s ahol sokkal könnyebben megélt. Majd újra, újra és újra megpróbálta, és – hosszú idő múltán – alkalmazkodott a szárazföldön való élethez. Uszonyok helyett lábakat növesztett, s kopoltyú helyett tüdőt. Valószínűtlennek tűnik, hogy egy állatfaj ilyen idegen környezetbe merészkedjen ki, és evolúciós átalakuláson menjen keresztül, ha csak valamilyen krízishelyzet rá nem kényszeríti. Talán egy vízterület elszigetelődött az óceántól, s ott a tengervíz fokozatosan – évezredek alatt – visszahúzódott, rákényszerítve a halakat, hogy elhagyják élőhelyüket és fejlődjenek. Reagálni az életben maradásunkat fenyegető, mély válságra: ezzel a kihívással kell ma az emberiségnek szembenéznie. Az emberi elme – az ősi bölcseleti tanítók által már több mint 2500 éve fölismert – működészavara, amit immár fölnagyít a tudomány és a technika, első alkalommal fenyegeti a bolygó életben maradását. A legutóbbi időkig az emberi tudat átalakulása – amire az ősi tanítók szintén rámutattak – nem volt több, mint lehetőség, amit csak egy-két ember valósított meg, függetlenül az illető kulturális vagy vallási hátterétől. Az emberi tudat széles körű virágzására azonban nem került sor, mert az még nem volt parancsoló szükség. A föld lakóinak jelentős része hamarosan rájön, ha már rá nem jött, hogy az emberiség manapság kemény választás elé kerül: fejlődj vagy pusztulj! Az emberiség még mindig

- 16 -


Az emberi tudat kivirágzása

viszonylag kicsiny, de gyorsan növekvő hányada már tapasztalja magában a régi egós minták széttöredezését, és a tudat új dimenziójának a felbukkanását. Ami most megjelenőben van, az nem valami új hitrendszer, új vallás, spirituális ideológia vagy mitológia. Nemcsak a mitológiák, hanem az ideológiák és a hitrendszerek végórái felé is tartunk. A változás mélyebbre hatol, mint elméd tartalma, mélyebbre, mint a gondolataid. Az új tudatosság középpontjában történetesen a gondolat transzcendálása (átlépése) áll, az újonnan megtalált képesség a gondolat fölé való emelkedésre, egy olyan dimenzió felismerése önmagadban, ami végtelenszer hatalmasabb, mint a gondolat. Azt követően már nem eredezteted identitásodat – annak tudatát, hogy te ki vagy – a gondolkodás szüntelen áramából, amit a régi tudatosságban élve önmagadnak hittél. Micsoda felszabadulás, hogy a „hang a fejemben” nem én vagyok! De akkor ki vagyok? Az, aki azt hallja. A gondolkodást megelőző tudat vagyok; a tér vagyok, amelyben a gondolat – vagy érzés, vagy érzékszervi érzékelés – megjelenik, illetve megtörténik. Az ego nem több ennél: azonosulás a formával, ami főként gondolatformát jelent. Ha a gonosznak van egyáltalán bármilyen realitása (valóságtartalma) – és relatív s nem abszolút realitása van –, akkor ez is a definíciója: teljes azonosulás a formával. Fizikai formákkal, gondolatformákkal, érzelmi formákkal. E teljes azonosulás eredménye: sejtelmem sincs az egésszel való összekapcsolódottságomról, a minden „mással” és a Forrással való belső egységben levésemről. Ez a feledékenység az eredendő bűn, a szenvedés, a káprázat. Ha a totális elkülönültség e káprázata irányítja minden gondolatomat, szavamat és tettemet, akkor vajon milyen világot teremtek? Hogy választ kapj erre a kérdésre, figyeld meg az emberek közti kapcsolatokat, olvass el egy történelemkönyvet, vagy nézd meg este a tévéhíradót! Ha az emberi elme struktúrái változatlanok maradnak, akkor végül újra és újra alapvetően ugyanazt a világot, ugyanazokat a gonoszságokat, ugyanazt a működészavart teremtjük újra. ÚJ ÉG ÉS ÚJ FÖLD E könyv címét egy bibliai prófécia ihlette, amely aktuálisabbnak tűnik, mint az emberi történelemben eddig bármikor. Az Ó- és Újszövetségben is megjelenik, és a létező világrend összeomlásáról beszél, valamint az „új ég és új föld” megjelenéséről.1 Tudnunk kell, hogy az ég* nem valami hely, hanem a tudat belső birodalmára vonatkozik. Ez a szó ezoterikus jelentése, és Jézus tanításában is ezt jelenti. A föld a formában megjelenő külső *

Az angol nyelvű, eredeti könyvben a menny (heaven) szó szerepel, ahogy az angol nyelvű Bibliában is. (A fordító megjegyzése.)

- 17 -


Az emberi tudat kivirágzása

megnyilvánulás, ami mindig a belsőt tükrözi. A kollektív emberi tudat belülről szorosan összekapcsolódik az e bolygón zajló élettel. Az „új ég” az átalakult emberi tudatállapot megjelenése, az „új föld” pedig annak tükröződése a fizikai világban. Mivel az emberi élet és az emberi tudat belsőleg egy a bolygó életével, ezért szükségszerű, hogy a bolygó számos vidékén földrajzi és időjárási jellegű fölfordulás történjen, amely folyamat néhány megnyilvánulását már tapasztaljuk.

………………………

- 18 -


Az ego: az emberiség jelenlegi állapota

MÁSODIK FEJEZET

Az ego: az emberiség jelenlegi állapota A szavak – függetlenül attól, hogy hanggá formálva hallod őket, vagy gondolatokként kimondatlanok maradnak – szinte hipnotikusan megigézhetnek. Könnyen elveszíted magadat bennük, hipnotikus állapotba kerülsz tőlük, kimondatlanul azt gondolva, hogy ha valamihez egy szót kapcsoltál, akkor már tudod is, hogy az micsoda. A tény: nem tudod, hogy az micsoda. Csupán címkével fedted el magad elől a misztériumot. Minden – egy madár, egy fa, még egy szimpla kő is, az emberi lényről nem is beszélve – végső soron megismerhetetlen. Azért, mert mérhetetlen a mélysége. Mindaz, amit azzal kapcsolatban észlelhetünk, megtapasztalhatunk, gondolhatunk, csupán a valóság felszíni rétege, kevesebb, mint a jéghegy csúcsa. Felszíni megjelenése mögött minden nemcsak minden egyébbel, de még azzal a Forrással is összekapcsolódik, amelyből született. Akár egy kő, és még könnyebben egy virágszál vagy egy madár is megmutathatja neked az Istenhez, a Forráshoz, az önmagadhoz visszavezető utat. Ha úgy nézel rá, vagy úgy tartod kezedben, hogy hagyod azt lenni, anélkül, hogy rá szót vagy mentális címkét aggatnál, egyfajta áhítatérzés és csodálat jelenik meg benned. Hangtalanul közli veled lényegét, és visszatükrözi saját esszenciádat is. Ez az, amit a nagy művészek érzékelnek, és művészetükben közvetíteni képesek. Van Gogh nem mondta, hogy „ez csak egy régi szék”. Nézte, nézte és nézte. Érzékelte a szék „Létségét”. Majd a vászon elé ült, és kezébe vette az ecsetet. Magát a széket néhány dollárért lehetett volna eladni. Az ugyanerről a székről készült festmény ma 25 millió dollárt ér. Ha nem takarod le a világot szavakkal és címkékkel, akkor visszatér életedbe a csodálatos érzékelése, ami réges-rég elveszett, amikor az emberiség, ahelyett, hogy használta volna a gondolatot, annak megszállottjává vált. Egyfajta mélység tér vissza az életedbe. A dolgok visszanyerik újdonságukat, frissességüket. És a legnagyobb csoda, hogy saját lényegi énedet bármely szót, gondolatot, mentális címkét vagy képet megelőző valamiként tapasztalod meg. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, meg kell szabadítanod éntudatodat – „Létséged” érzékelését – mindattól, amivel az összekeveredett, más szóval: amivel az azonosult. Erről a megszabadításról, erről a kibogozásról szól ez a könyv. Minél gyorsabban ragasztasz verbális (szóban megfogalmazott) vagy mentális (gondolati) címkéket dolgokra, emberekre vagy helyzetekre, valóságod annál sekélyesebbé és

- 19 -


Az ego: az emberiség jelenlegi állapota

élettelenebbé válik, és annál halottabb leszel a valóság, a benned és a körötted folyamatosan kibontakozó élet számára. Ily módon eszességre ugyan szert tehetsz, ám a bölcsesség odavész, ahogy az öröm, a szeretet, a kreativitás és az elevenség is. Ezek ugyanis az érzékelés és az értelmezés közti csöndes résben rejlenek. Természetesen használnunk kell szavakat és gondolatokat. Azoknak megvan a maguk szépsége. De muszáj-e a rabságukban élnünk? A szavak valami olyanná redukálják a valóságot, amit az emberi elme már képes megragadni, s az nem túl sok. A nyelv öt, a hangszalagok által produkált alaphangból áll. Ezek a magánhangzók: a, e, i, o, u. A többi hang a levegő préselése okozta mássalhangzók csokra: s, f, g stb. Elhiszed-e, hogy a hangok bármely kombinációja valaha is elmagyarázhatja, hogy te ki vagy, hogy mi a világmindenség végső célja, vagy akár csak azt, hogy valódi mélységében mi egy fa vagy egy kő? AZ ILLUZÓRIKUS ÉN Az „én” szó a legnagyobb tévedést és a legmélyebb igazságot testesíti meg, attól függően, hogy hogyan használják. A hagyományos szóhasználatban az „én” nem csupán a leggyakrabban használt szó (a hozzá kapcsolódó „engem”, „az én…”, „enyém”, „önmagam” szavakkal együtt számolva), hanem az egyik legfélrevezetőbb is. A szokványos, hétköznapi használatban az „én” az alapvető tévedést testesíti meg, lényed téves érzékelését, az identitás illuzórikus tudatát. Ez az ego. Az én ezen illuzórikus érzékelését nevezte Albert Einstein – aki nem csupán a tér és idő valóságába látott sokszor mélyen bele, hanem az emberi természetbe is – „a tudat optikai csalódásának”. Ez az illuzórikus én válik aztán a valóság minden további értelmezése (vagy inkább félreértelmezése), minden gondolati folyamat, interakció és kapcsolat számára alappá. Valóságod az eredeti illúzió visszatükröződése lesz. A jó hír: ha fel tudod ismerni egy illúzióról, hogy illúzió, akkor szertefoszlik. Az illúzió felismerése annak végét is jelenti. Életben maradása attól függ, hogy összetéveszted-e a valósággal. Amint meglátod, hogy ki nem vagy, magától megjelenik annak valósága, aki vagy. Ez történik, ahogy lassan és gondosan olvasod ezt és a következő fejezetet, amelyek az egónak nevezett hamis én működési mechanizmusáról szólnak. Milyen is tehát ezen illuzórikus én természete? Akire általában utalsz, amikor azt mondod, hogy „én”, az nem az, aki valójában vagy. Egy

borzasztó

leegyszerűsítés

következtében

valódi

lényed

végtelen

mélysége

összetévesztetik két hanggal, amit az „én” szó kimondásakor hangképző szerveid produkálnak; vagy az „én” elmédben levő gondolatával; és mindennel, amivel csak az „én” azonosult. Mire utal hát a szokásos „én”, és az azzal kapcsolatos „az én…” vagy „enyém”?

- 20 -


Az ego: az emberiség jelenlegi állapota

Amikor a kisgyerek megtanulja, hogy a szülei hangszalagjai közül elősorjázó bizonyos hangsor az ő neve, akkor azt a szót – ami az elméjében gondolattá válik – azonosnak kezdi vélni önmagával. Ebben a stádiumban sok gyerek egyes szám harmadik személyben utal önmagára: „Peti éhes.” Hamarosan megtanulja a mágikus „én” szót, és azt azonosnak tekinti a nevével, amit korábban már azonosnak fogadott el azzal, aki ő. Ezt követően újabb gondolatok érkeznek, és összeolvadnak az eredeti éngondolattal. A következő lépés a velem és az enyémmel kapcsolatos gondolatok azon dolgok megjelölésére, amelyek valahogy részei az „énnek”. Ez a tárgyakkal való azonosulás, ami azt jelenti, hogy dolgokat – végső soron valójában azokat a dolgokat reprezentáló gondolatokat – ruházok fel éntudattal, s ezáltal identitást eredeztetek belőlük. Amikor az „én játékom” összetörik, vagy azt elveszik tőlem, intenzív szenvedés jelentkezik. Nem a játék bármilyen belső értéke miatt – hiszen a gyerek azt a játékot hamarosan úgyis megunná, és más játékokkal, más tárgyakkal helyettesítené –, hanem az „enyém” gondolata miatt. A játék a gyerek fejlődő éntudatának, „én”-érzékelésének a részévé vált. Ahogy aztán a gyerek növekszik, az eredeti éngondolat más gondolatokat vonz magához. Az éngondolat azonosul a nemmel, a tulajdonnal, az érzékszervek érzékelte testtel, a nemzetiséggel, az adott emberfajtával, a vallással, a szakmával. További dolgok, amikkel az „én” azonosul: szerepek – anya, apa, férj, feleség stb. –; fölhalmozódott tudás és vélemények; kedvelt és nem kedvelt dolgok; továbbá a múltban „velem” megtörtént események, amelyek emléke olyan gondolatcsokor, ami az éntudatomat még inkább úgy definiálja, mint: „én és az én történetem”. A felsoroltakkal csupán néhány olyan dolgot neveztem meg, amikből emberek az azonosságtudatukat eredeztetik. Végső soron ezek csupán gondolatok, amelyeket ingatag módon tart össze a tény, hogy valamennyi éntudattal ruháztatott fel. Ez a gondolati építmény az, amire szokványosan utalsz, amikor azt mondod, hogy „én”. Még pontosabban: legtöbbször nem te beszélsz, amikor azt mondod vagy gondolod, hogy „én”, hanem a gondolati építménynek, az egós énnek valamelyik aspektusa (oldala). Ha már fölébredtél, akkor továbbra is fogod használni az „én” szót, de az már sokkal mélyebb részedből fog jönni. A

legtöbb

ember

még

mindig

teljesen

azonosul

az

elme

szakadatlan

gondolatáramával, a kényszeres gondolkozással, ami javarészt ismétlődő jellegű és céltalan. Náluk nem létezik a gondolatfolyamon és a gondolatot kísérő érzelmeken kívüli „én”. Ezt jelenti spirituálisan tudattalannak lenni. Ha azt mondják nekik, hogy a fejükben hang szól, amelyik megállás nélkül beszél, azt kérdik: „Miféle hang?”; vagy mérgesen tagadják, ami

- 21 -


Az ego: az emberiség jelenlegi állapota

persze maga a hang, a gondolkodó, a megfigyeletlen elme. Szinte azt mondhatjuk: őket egy lény szállta meg. Sok ember sohasem felejti el az első alkalmat, amikor nem azonosult a gondolataival, és így rövid időre identitásváltást tapasztalt meg. Átélte, milyen élmény, amikor az elméje tartalma helyett ő a háttérben meghúzódó tudatosság. Mások esetében ez finoman, szinte észrevétlenül történik meg, vagy csupán öröm- és békességérzet beáramlását veszik észre anélkül, hogy tudnák annak okát. A HANG A FEJBEN A tudatosságba történő első bepillantást akkor éltem át, amikor elsőéves egyetemi hallgatóként tanultam a University of London tanintézményben. Hetente kétszer a londoni metróra szálltam, hogy az egyetemi könyvtárba menjek, általában reggel 9 óra körül, a reggeli csúcs vége felé. Egyik alkalommal egy harmincegynéhány éves hölgy ült velem szemben. Néhányszor már láttam őt a metrón. Nem lehetett nem észrevenni. Bár a szerelvény tele volt, a mellette lévő két ülésre mégse ült senki, ugyanis a hölgy meglehetősen őrültnek tűnt. Rendkívül feszültnek látszott, és egyfolytában hangosan és mérgesen beszélt magához. Oly mértékben elmerült a gondolataiban, hogy láthatóan egyáltalán nem volt a körötte levő emberek tudatában. Lefelé és kissé balra nézett, mintha valaki olyanhoz beszélne, aki a mellette lévő üres ülőhelyen ülne. Bár nem emlékszem pontosan monológja tartalmára, az valahogy így hangzott: „És akkor ő azt mondta nekem… ezért azt mondtam neki, te hazudsz! Hogyan merészelsz engem ilyennel vádolni…, amikor te vagy az, aki mindig kihasználtál engem! Bíztam benned, de te eljátszottad a bizalmamat…” Hanglejtése haragot tükrözött. Annak az embernek a haragját, akit megbántottak, akinek meg kell védenie az álláspontját, mert különben megsemmisül. Ahogy a szerelvény befutott a Tottenham Court Road állomásra, fölállt, és az ajtó felé vonult, ám egy pillanatra sem maradt csendben, a szavak továbbra is egyre csak peregtek a szájából. Nekem is itt kellett leszállnom, a hölgy mögött ezért én is kiléptem a szerelvény ajtaján. Az utcaszinten elindult a Bedford tér felé, továbbra is teljesen elmerülve az elképzelt párbeszédbe, még mindig haragosan vádolva és saját álláspontját védve. Kíváncsi lettem, ezért úgy döntöttem, hogy amíg nagyjából egy irányba megyünk, addig követem. Bár belemerült a képzeletbeli párbeszédébe, a jelek szerint tudta, hová tart. Hamarosan feltűnt a Senate House impozáns, az 1930-as években épült sokemeletes tömbje, ahol az egyetem központi adminisztrációs részlege és könyvtára működik. Megdöbbentem. „Elképzelhető, hogy ugyanoda megyünk?” Igen, ő is oda tartott. „Ez a nő vajon tanár, diák, irodai dolgozó

- 22 -


Az ego: az emberiség jelenlegi állapota

vagy könyvtáros? Lehet, hogy valamilyen pszichológiai kutatás alanya?” Sohasem tudtam meg. Ugyanis mire beléptem a kapun, húsz lépéssel mögötte haladva, az épület egyik liftje már elnyelte a hölgyet. (Milyen vicces, hogy ez az épület George Orwell regényének, az 1984-nek a filmváltozatában az „Elmerendőrség” főhadiszállásaként szerepelt.) Kissé mellbe vágott a dolog. Érett, 25 éves, elsőéves egyetemi hallgatóként önmagamat formálódó értelmiséginek tekintettem, és meg voltam róla győződve, hogy az emberi létezés dilemmáira valamennyi válasz megtalálható az intellektus, vagyis a gondolkodás révén. Akkor még nem jöttem rá, hogy az emberi létezés fő dilemmája épp maga a tudatosság nélküli gondolkodás. A professzorokra a valamennyi válasz birtokában levő bölcsekként tekintettem, az egyetemre pedig a tudás templomaként. „Hogyan lehetséges, hogy ennek része egy ilyen, őrült hölgy?” Még akkor is róla gondolkoztam, amikor a könyvtárba menet betértem a férfi WC-be. Kézmosás közben az járt a fejemben: „remélem, nem végzem majd úgy, mint ő”. A mellettem álló férfi egy pillanatra rám nézett. Hirtelen ráeszméltem, hogy ezeket a szavakat nemcsak gondoltam, hanem halkan, motyogva, ki is mondtam. „Te jó ég! Már most olyan vagyok, mint ő!” – gondoltam. Nem volt-e az én elmém is ugyanolyan szüntelenül aktív, mint az övé? Csak apró különbségek voltak köztünk. Az ő gondolatai mögött érzékelhetően dominálóan a harag húzódott meg; az én esetemben a szorongás. Ő hangosan gondolkozott; én – javarészt – a fejemben. Ha ő őrült volt, akkor mindenki őrült, magamat is beleértve! Csupán a mértékben különbözünk! Egy pillanatra képes lettem kilépni az elmémből, és mintegy tágabb perspektívában, a maga valóságában látni mindezt. Néhány pillanatra a gondolkodásból a tudatosságba csusszantam át. Még mindig a férfimosdóban álltam, de már egyedül, és az arcomat néztem a tükörben. Az elmémtől történt leválás eme pillanatában hangosan fölnevettem. Elmebaj jelének tűnhetett, holott az valójában éppenséggel az épelméjűség nevetése volt, a nagy hasú Buddha hahotája. „Az élet nem olyan komoly, mint amilyenné az elmém teszi” – úgy tűnt, ezt mondja a nevetésem. Ám ez csak egy bepillantás volt, ami aztán nagyon gyorsan feledésbe merült. A következő három évet szorongásban és depresszióban töltöttem, teljesen azonosulva az elmémmel. Közel kellett kerülnöm az öngyilkosság gondolatához, mielőtt a tudatosság visszatérhetett, és akkor az már sokkal több volt, mint futó bepillantás. Megszabadultam a kényszeres gondolkozástól és a hamis, elme alkotta éntől. Az elmesélt incidens nem csupán az első bepillantást adta meg a tudatosságba, hanem az első kétséget is elültette bennem az emberi intellektus abszolút érvényességét illetően. Néhány hónappal később valami tragikus dolog történt, amitől a kétségeim tovább - 23 -


Az ego: az emberiség jelenlegi állapota

növekedtek. Hétfő reggel bementünk egyik professzorunk előadására, akinek az elméjét végtelenül csodáltam. Közölték velünk, hogy a professzor úr a héten öngyilkos lett, főbe lőtte magát. Ledöbbentem. Nagyra becsült tanárunkról úgy tűnt, hogy birtokában van minden válasz. Mindennek ellenére akkor még nem láttam más lehetőséget, mint a gondolkodást művelni. Akkor még nem ébredtem rá, hogy a gondolkodás csupán csöppnyi aspektusa annak a tudatnak, akik valójában vagyunk, ahogy még az egóról sem tudtam semmit, arról nem is beszélve, hogy azt esetleg észlelni tudtam volna magamban. AZ EGO TARTALMA ÉS SZERKEZETE Az egós elmét teljesen kondicionálja a múlt. Kondicionáltsága kettős: tartalmi és szerkezeti. A gyerek esetében, aki mély szenvedésében sír, mert elvették a játékát, a játék képviseli a tartalmat. Az bármilyen más tartalommal, bármilyen más játékkal vagy tárggyal fölcserélhető. A tartalmat – amivel azonosulsz – a környezeted, a neveltetésed és a téged körülvevő kultúra kondicionálja. Hogy a gyerek gazdag vagy szegény, hogy a játék egy állatformájú fadarab vagy valamilyen szuper, elektronikus ketyere, az a veszteség szempontjából közömbös. Az ok, ami miatt ilyen heveny szenvedés jelentkezik, az „enyém” szóban rejlik, és ez már szerkezeti ügy. A tudattalan kényszer, hogy az identitásunkat egy tárggyal történő összekapcsolódás révén erősítsük meg, magába az egós elme struktúrájába épült be. Az egyik legalapvetőbb elmestruktúra, amely révén az ego létrejön, az azonosulás (identifikáció). Az „identifikáció” két latin szóból ered: idem és facere. Az idem jelentése: „ugyanaz”; a facere jelentése: „csinálni”. Amikor tehát azonosulok (identifikálódom) valamivel, akkor „ugyanazzá teszem”. Ugyanazzá, mint micsoda? Ugyanazzá, mint az énem. Felruházom éntudattal, és így az az „identitásom” részévé válik. Az identifikálódás egyik legalapvetőbb szintje a dolgokkal való azonosulás. A játékom ugyanis később a kocsim, a házam, a ruhám stb. lesz. Dolgokban próbálom megtalálni magamat, de az valahogy sohasem sikerül, és végül elveszek bennük. Ez az ego sorsa. A DOLGOKKAL VALÓ AZONOSULÁS A hirdetésiparban dolgozók pontosan tudják, hogy ha valami olyant akarnak eladni, amire az embereknek nincs igazán szükségük, akkor arról kell őket meggyőzni, hogy a szóban forgó portéka olyan pluszt nyújt nekik, amitől többnek látják magukat, illetve mások többnek

- 24 -


Az ego: az emberiség jelenlegi állapota

látják őket. Más szóval: valamit hozzáad az éntudatukhoz. A reklámszakemberek ezt például úgy érik el, hogy azt mondják: ezzel a termékkel ki fogsz tűnni a tömegből. Más szóval: teljesebb mértékben leszel önmagad. Vagy asszociációt (társítást) teremtetnek elmédben a termék és egy híresség vagy a termék és a fiatalság, vagy a termék és egy boldog külsejű ember között. Idős vagy már elhunyt híresség – fénykorában feltüntetve – is megfelel a célnak. A kimondatlan feltevés ez esetben az, hogy ha megveszed a terméket, akkor – valamilyen mágikus átruházás révén – te is olyanná válsz, mint amilyenek ők, illetve az imázsod (képed) olyan lesz, mint amilyen az ő imázsuk. Valójában sokszor tehát nem terméket vásárolsz, hanem „identitásnövelőt”. A híres tervezőt feltüntető címkék alapvetően olyan kollektív identitások, amelyek megvásárlásával befizeted az odatartozás „tagdíját”. Az ezekkel ellátott termékek drágák, és ezért „exkluzívak”. Ha bárki megvehetné őket, akkor elveszítenék lélektani értéküket, és ott maradnál a csupán anyagi értékükkel, ami az általad kifizetett összegnek mindössze töredéke. Hogy milyen dolgokkal azonosul valaki, az emberenként változó, függ az illető életkorától, nemétől, jövedelmétől, társadalmi helyzetétől, a divattól, a kulturális környezettől stb. Hogy mivel azonosulsz, az teljesen tartalmi kérdés; az azonosulás iránti kényszeres vágy már szerkezeti. Az egós elme működésének ez az egyik legalapvetőbb módja. A „fogyasztói társadalmat” paradox módon épp az a tény tartja működésben, hogy dolgok révén nem találhatod meg magadat. Az ego elégedettsége rövid ideig tart, ezért állandóan további dolgokat keresel, tehát folytatod a vásárlást, tovább fogyasztasz. Persze, ebben a fizikai dimenzióban, ahol a felszíni lényünk lakozik, a dolgok életünk szükséges és kikerülhetetlen részei. Szükségünk van lakhelyre, ruházatra, bútorra, eszközökre, közlekedésre. Olyan dolgok is lehetnek az életünkben, amelyeket szépségükért vagy a bennük rejlő minőség miatt értékelünk. Becsülnünk s nem megvetnünk kell a dolgok világát. Minden dolognak van Létsége, mindegyikük egy időleges forma, aminek az eredete a formamentes, az egyetlen élet, a minden dolog, minden test, minden forma forrása. A legtöbb ősi kultúrában az emberek hitték, hogy mindennek – még az úgynevezett élettelen tárgyaknak is – lelke van. Ebben a vonatkozásban közelebb jártak az igazsághoz, mint manapság mi. Ha egy gondolati elvonatkoztatás révén halottá tett világban élsz, akkor többé már nem érzékeled a világmindenség elevenségét. A legtöbb ember nem eleven, hanem fogalmivá tett valóságban tölti a napjait. Ám nem tudjuk igazán becsülni a dolgokat, ha azokat önmagunk növelésének eszközeiként használjuk, vagyis ha rajtuk keresztül próbáljuk önmagunkat megtalálni. Pedig az ego pontosan ezt teszi. A dolgokkal történő énazonosulás teremti meg a dolgokhoz - 25 -


Az ego: az emberiség jelenlegi állapota

kötődést, a dolgokkal kapcsolatos rögeszmés megszállottságot, ami aztán létrehozza fogyasztói társadalmunkat és azokat a gazdasági struktúrákat, ahol a fejlődés egyetlen mércéje a mindig többet. A kontrollálatlan sóvárgás a többre, a vég nélküli növekedésre nem más, mint működészavar és betegség. Ugyanaz a diszfunkció, mint amit a rákos sejt mutat, amelynek az egyetlen célja önmaga megsokszorozása, nem tudva arról, hogy ez saját halálát okozza, mert elpusztítja azt a szervezetet, amelynek ő is része. Egyes közgazdászok oly mértékben rabjai a növekedés gondolatának, hogy még a szótól sem tudnak szabadulni, és a recessziót (gazdasági hanyatlást) a „negatív növekedés” időszakának nevezik. Sok ember életének nagy részét a dolgokkal kapcsolatos, rögeszmés jellegű, folytonos foglalkozás emészti föl. Ez magyarázza, hogy korunk egyik betegsége a „tárgyelburjánzás”. Amikor már képtelen vagy érezni azt az életet, aki vagy, hajlamossá válsz arra, hogy dolgokkal próbáld meg feltölteni az életedet. Spirituális gyakorlatként javaslom, hogy figyeld meg a dolgok világához fűző kapcsolatodat, különösen „az én…” szavakkal megjelölt dolgok esetében! Ébernek és őszintének kell lenned, hogy például megtudd: kötődik-e éntudatod az általad birtokolt javakhoz? Keltenek-e benned bizonyos dolgok kisfokú fontosság- vagy felsőbbrendűség-érzést? Hiányuk esetén érzel-e kisebbrendűségi érzést azokkal szemben, akiknek azokból többjük van, mint neked? Megemlítesz-e, mintegy mellékesen, olyan dolgokat, amiket birtokolsz – vagy dicsekszel-e velük –, hogy ezáltal értékesebbnek tűnj mások szemében és ennek révén a saját szemedben is? Érzel-e neheztelést vagy haragot, illetve éntudatgyengülést, ha valakinek nálad többje van, vagy amikor elveszíted valamilyen nagyra becsült tulajdonodat? AZ ELVESZETT GYŰRŰ Amikor tanácsadóként és spirituális tanítóként embereket fogadtam, hetente kétszer meglátogattam egy asszonyt, akinek a teste telis-tele volt rákos daganatokkal. Negyvenes évei közepén járó iskolai tanárról beszélek, akinek az orvosok a legjobb esetben is már csak néhány hónapot jósoltak. E látogatások során olykor váltottunk egymással néhány szót, de többnyire csak csöndben ültünk, amelynek során átélte első bepillantásait abba a benne rejlő, nyugodt csöndbe, aminek létezéséről zaklatott tanárélete idején mit sem tudott. Egy alkalommal feldúlt állapotban találtam: dühöngött és teljesen kiborult. „Mi történt?” – kérdeztem. Kiderült, hogy eltűnt a – számára nagy anyagi és érzelmi értéket képviselő – gyémántgyűrűje. Meg volt róla győződve, hogy az a hölgy lopta el, aki naponta néhány órát töltött nála, hogy gondját viselje. „Nem értem – mondta –, hogy lehet valaki ilyen kegyetlen és szívtelen, hogy ezt tegye velem?!” Megkérdezte, hogy szerintem felelősségre

- 26 -


Az ego: az emberiség jelenlegi állapota

vonja-e a hölgyet, vagy inkább most rögtön értesítse a rendőrséget. Azt feleltem, nem tudok tanácsot adni, hogy mit tegyen, s inkább arra kértem, derítse ki, hogy életének jelenlegi pontján mennyire fontos számára egy gyűrű vagy bármi egyéb. „Nem érted! – mondta. – Ez a gyűrű a nagymamámé volt! Mindennap fölhúztam, amíg a kezem túlságosan föl nem dagadt. Több ez nekem, mint holmi gyűrű! Hát hogy ne borulnék ki?!” Reakciójának hevessége s a hangjában hallgató harag és védekezés azt jelezte, hogy még nem vált eléggé jelenlevővé ahhoz, hogy magába tekintsen, és – reakcióját az eseményből kiemelve – mindkettőt szemügyre vegye. Haragja és védekezése egyaránt arra utalt, hogy az ego még mindig beszél belőle. Azt mondtam: „Fölteszek néhány kérdést, de ahelyett, hogy rögtön válaszolnál rájuk, figyeld meg, vajon meg tudod-e találni a válaszokat magadban! Minden kérdés után majd rövid szünetet tartok. Amikor válasz érkezik, az nem feltétlenül szavak formájában jön.” Azt felelte, hajlandó figyelni rám. Megkérdeztem: „Fölfogod-e, hogy egyszer el kell engedned ezt a gyűrűt, és talán nagyon hamar? Mennyi idő kell még, hogy készen állj elengedni azt? Kevesebb leszel-e, amikor elengeded? Kevesebb lett-e akkor a veszteségtől az, aki vagy?” Az utolsó kérdés után néhány percig csöndben maradtunk. Amikor újra megszólalt, mosolygott, és békésnek látszott. „Az utolsó kérdés segített, hogy rájöjjek valami fontosra. Először az elmémhez fordultam válaszért, és az elmém azt felelte: ’Igen, persze, hogy kevesebb lettél! Megrövidítettek!’ Ezt követően újra megkérdeztem magamtól: ’Az, aki én vagyok, megrövidíttetett-e?’ Ekkor már inkább érezni próbáltam a választ, mintsem gondolni. És hirtelen képes voltam érezni a ’vagyokságomat’. Korábban ezt még sohasem éreztem! Ha képes vagyok ilyen erősen érezni a vagyokot, akkor az, aki vagyok, egyáltalán nem lett kevesebb! Most is érzem ezt, valami békéset, de nagyon élőt!” „Ez a Lét öröme – feleltem. – Csak akkor tudod érezni, amikor kilépsz a fejedből. A Létet érezni kell. Azt nem lehet gondolni. Az ego azt nem ismeri, mert az ego gondolatból áll. A gyűrű valójában gondolatként élt a fejedben, amit összekevertél a ’vagyok’ tudatával. Azt gondoltad, hogy a ’vagyok’ vagy annak egy része a gyűrűben van. Bármit is talál az ego, amihez hozzákötődhet, az csupán helyettesítője annak a Létnek, amit az ego nem képes érezni. Értékelhetsz dolgokat, és azok fontosak lehetnek a számodra, de valahányszor kötődsz hozzájuk, tudni fogod, hogy az az ego. És valójában sohasem a dologhoz, hanem egy gondolathoz kötődsz, amiben ’én’ vagy ’enyém’ van. Valahányszor teljesen elfogadsz egy veszteséget, túllépsz az egón, s akkor előemelkedik az, aki vagy, a ’vagyok’, ami maga a tudat.” - 27 -


Az ego: az emberiség jelenlegi állapota

Így felelt: „Most megértettem Jézus egy mondását, ami korábban értelmetlennek tűnt számomra: ’Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is’.” „Így igaz – mondtam. – Ez nem jelenti azt, hogy sohase zárd be az ajtódat. Mindössze azt jelenti, hogy néha a dolgok elengedése sokkal nagyobb erejű tett, mint a védekezés vagy a rácsimpaszkodás.” Élete utolsó heteiben, ahogy a teste gyengült, egyre ragyogóbbá vált, mintha fény sugározna át rajta. Számos tulajdonát elajándékozta, néhányat annak a hölgynek, akiről feltételezte, hogy ellopta a gyűrűjét, és minden egyes elajándékozott tárggyal mélyebbé vált az öröme. Amikor a mamája fölhívott, hogy értesítsen lánya haláláról, megemlítette, hogy a gyűrűt később megtalálták a fürdőszobai gyógyszeres szekrénykében. Visszahozta volna a hölgy a gyűrűt, vagy az mindig is ott lapult? Sohasem fogjuk megtudni. Egyet tudhatunk: az élet megadja neked azt a tapasztalást, ami a legtöbbet segít majd tudatod fejlődésében, bármi legyen is az. Miből tudhatod, hogy erre a tapasztalásra van szükséged? Abból, hogy ebben a pillanatban ezt tapasztalod. Ezek szerint tehát rossz dolog lenne büszkeséget érezni valamilyen tulajdonoddal kapcsolatban vagy neheztelést olyanokkal szemben, akiknek többje van, mint neked? Egyáltalán nem. A büszkeségérzet, a kitűnni akarás, az én látszólagos erősödése a „több, mint…”, illetve gyengülés a „kevesebb, mint…” révén se nem jó, se nem rossz – az az ego. Az ego nem rossz. Csupán tudattalan. Ha megfigyeled magadban az egót, kezdesz túljutni rajta. Ne vedd az egót túl komolyan! Amikor egós viselkedést észlelsz magadban, mosolyogj! Olykor akár nevethetsz is. Hogyan tudott az emberiség ennek ilyen sokáig bedőlni?! Legfőképp pedig tudd, hogy az ego nem személyes valami. Az nem az, aki te vagy. Ha az egót személyes problémádnak tekinted, az pusztán az egódat erősíti. A BIRTOKLÁS ILLÚZIÓJA „Birtokolni” valamit – mit jelent ez valójában? Mit jelent valamit az „enyémmé” tenni? Ha New York egyik utcáján állva rámutatsz egy hatalmas felhőkarcolóra, és azt mondod: „Ez az épület az enyém”, akkor vagy nagyon gazdag vagy, vagy téveszme áldozata, vagy hazudós. Mindhárom esetben olyan történetet mesélsz, amelyben az „én” gondolatforma és az „épület” gondolatforma egybeolvad. Így működik a tulajdonlás mentális fogalma. Ha mindenki egyetért a történeteddel, akkor lesznek aláírt okmányok, amelyek az ő egyetértésüket igazolják. Gazdag vagy. Ha senki sem ért egyet a történeteddel, akkor pszichiáterhez küldenek. Téveszmétől szenvedsz, vagy kényszeres hazudozó vagy.

- 28 -


Az ego: az emberiség jelenlegi állapota

Fontos ebben felismerni, hogy a történetnek és a történetet alkotó gondolatformáknak – akár egyetértenek azzal az emberek, akár nem – az égvilágon semmi köze ahhoz, aki te vagy. Még ha egyetértenek is veled a többiek, végső soron az akkor is csak fikció (kitaláció). A halálos ágyukig, és amíg a köröttük levő valamennyi külső dolog hirtelen véget nem ér, sokan nem fogják fel, hogy valójában egyetlen dolognak sem volt soha semmi köze ahhoz, akik ők valójában. A halál közelében a birtoklás egész fogalma végső soron jelentés nélküli valamivé lepleződik le. Életük utolsó pillanataiban ezt követően azt is megértik, hogy amíg egész életükben a teljesebb éntudatot keresték, amit valójában megtalálni áhítottak – Létüket –, az történetesen mindig is ott volt, ám csaknem teljesen elhomályosította előlük a dolgokkal való azonosulásuk, ami végső soron az elméjükkel való azonosulást jelenti. „Boldogok a lélekben szegények – mondta Jézus –, mert övék a mennyek országa.”1 Mit jelent a „lélekben szegények” kifejezés? Azt, hogy nincs belső teher, nincsenek azonosulások. Sem dolgokkal, sem olyan mentális fogalmakkal, amelyekben éntudat lenne. És mi a „mennyek országa”? A Lét egyszerű, ám mély öröme, ami akkor található meg, ha elengeded az azonosulásokat, és „lélekben szegénnyé” válsz. Ezért lett a minden tulajdonról való lemondás – Keleten és Nyugaton is – ősi spirituális gyakorlat. A tulajdonról történő lemondás azonban nem szabadít meg automatikusan az egótól! Ez esetben ugyanis az ego úgy próbálja meg bebiztosítani az életben maradását, hogy valami mást talál, amivel azonosulhat. Például az önmagadról alkotott azon ember énképét, aki már túllépett minden anyagi tulajdon iránti érdeklődésen, és ezért magasabb rendű, spirituálisabb, mint a többiek. Akadnak olyan emberek, akik minden vagyonukról lemondtak, mégis nagyobb egóval rendelkeznek, mint néhány multimilliomos. Ha elvonsz egyfajta azonosulást, az ego majd gyorsan talál egy másikat. Amíg identitással rendelkezik, az egót végső soron nem érdekli, hogy mivel azonosul. A fogyasztásellenesség vagy a magántulajdon-ellenesség csak újabb gondolatforma lenne, egy másik mentális álláspont, ami helyettesítheti a tulajdonnal való azonosulást. Lehetővé tenné számodra, hogy magadat jónak lásd, másokat pedig rossznak. Amint azt később megvizsgáljuk, az önmagadat jóvá, másokat rosszá kikiáltás az egyik legfontosabb egós elmeműködési minta, a tudattalanság egyik fő formája. Más szóval: az ego tartalma változhat; az elmestruktúra, amely az életben tartja, nem. Az egyik tudattalan feltevés az, hogy ha a birtoklás fikciója révén azonosulsz egy tárggyal, akkor annak a materiális tárgynak a látható szilárdsága és állandósága nagyobb szilárdsággal és állandósággal ruházza fel az éntudatodat. Ez különösen igaz épületekre, de még inkább a földre, mert az az egyetlen olyan birtokolható dolog, amiről azt gondolják, hogy - 29 -


Az ego: az emberiség jelenlegi állapota

nem lehet elpusztítani. A birtoklás abszurditása még nyilvánvalóbb a földterület esetében. A fehérbőrűek letelepedése idején az észak-amerikai bennszülöttek a földtulajdont érthetetlen fogalomnak tartották. Így aztán elvesztették azt, amikor az európaiak rávették őket, hogy olyan papírlapokat írjanak alá, amik számukra ugyanilyen érthetetlenek voltak. Az indiánok úgy érezték, hogy ők a földhöz tartoznak, de a föld nem tartozik hozzájuk. Az ego hajlamos egyenlőségjelet tenni a birtoklás és a Lét közé: birtokolok, tehát vagyok. És minél többem van, annál nagyobb mértékben vagyok. Az ego az összehasonlítások révén él. Amilyennek mások látnak téged, az a kép válik az énképeddé, a szerint látod önmagadat. Ha mindenki palotában lakna, vagy mindenki gazdag lenne, akkor a te palotád vagy a te gazdagságod többé már nem szolgálná éntudatod megerősítését. Ez esetben átköltözhetnél egy kicsiny házikóba, lemondanál a vagyonodról, és olyan módon szereznéd vissza az identitásodat, hogy magadat a többieknél spirituálisabb embernek látnád és mutatnád. Ahogy mások látnak, az válik számodra tükörré, ami megmutatja neked, hogy milyen és ki vagy. Az ego önértékelése a legtöbb esetben ahhoz az értékhez kötődik, amilyen értékűnek mások látnak téged. Szükséged van másokra, hogy tőlük éntudatot kapj. És ha olyan kultúrában élsz, amelyik az önértékelést alapvetően azzal méri, hogy mennyid és mid van, akkor, ha nem látsz át e kollektív téveszmén, arra leszel kárhoztatva, hogy életed hátralevő részében dolgokat kergess abban a hiú reményben, hogy azokban találod meg önmagad értékét és éntudatod beteljesedését. Hogyan mondhatsz le a dolgokhoz való ragaszkodásodról? Meg se próbáld! Ugyanis lehetetlen. A dolgokhoz való ragaszkodásod viszont magától eltűnik, ha önmagadat már nem bennük igyekszel megtalálni. Addig pedig csupán légy a dolgokhoz való kötődésed tudatában! Olykor esetleg nem is tudod, hogy kötődsz valamihez – ami azt jelenti: azonosulsz azzal –, amíg el nem veszíted azt, illetve, amíg annak elvesztése nem fenyeget. Ha ekkor aztán zaklatottságot, szorongást vagy hasonlót érzel, az azt jelzi, hogy kötődsz a szóban forgó dologhoz. Ha viszont tudod, hogy azonosultál valamivel, akkor az azonosulásod már nem teljes. „Én az a tudatosság vagyok, amelyik tud arról, hogy kötődés történt.” Ez a tudat átalakulásának a kezdete. AKARÁS: A TÖBBRE IRÁNYULÓ IGÉNY Az ego azonosul a birtoklással, ám elégedettsége viszonylag felszínes és rövid életű. Ott marad benne egy mélyen fészkelő elégedetlenségérzet, a teljesség hiányának, a „nem elégnek” az érzése. A „még nincs elegem”, amin az ego valójában azt érti: „még nem vagyok elegendő”.

- 30 -


Az ego: az emberiség jelenlegi állapota

Amint azt már láttuk, a birtoklás – a tulajdonlás fogalma – csupán kitaláció, amit az ego azért teremt, hogy önmagának szilárdságot és állandóságot adjon, s hogy önmagát kiemelkedővé és különlegessé tegye. Mivel azonban birtoklás révén nem találhatod meg önmagadat, ezért mögötte egy másik, még erőteljesebb hajtóerő húzódik meg, ami hozzátartozik az ego szerkezetéhez: a többre irányuló igény, amit „akarásnak” is nevezhetünk. Egyetlen ego sem létezhet sokáig a több iránti igény nélkül. Ezért az akarás sokkal nagyobb mértékben élteti az egót, mint a birtoklás. Az ego nagyobb mértékben akar többet, mint amennyire birtokolni vágyik. Emiatt a birtoklás langyos elégedettségét mindig további akarás váltja föl. Ez a többre irányuló lélektani igény. Más szóval: igény több olyan dologra, amivel azonosulni lehet. Ez addiktív (szenvedélybetegség jellegű) igény, s nem valós szükséglet. Egyes esetekben a többre irányuló lélektani igény, a „nem elég” érzése – ami oly jellemző az egóra – áttevődik a fizikai szintre, és kielégíthetetlen éhséggé válik. A bulimia (farkaséhség) áldozatai gyakran meghányatják magukat, csakhogy folytathassák az evést. Valójában az elméjük éhes, nem a testük. Ez az evészavar meggyógyulna, ha a tőle szenvedők – ahelyett, hogy azonosulnának az elméjükkel –, kapcsolatba tudnának lépni a testükkel, és így a test valódi szükségletét éreznék, s nem az egós elme álszükségletét. Egyes egók tudják, hogy mit akarnak, és céljukat ádáz és könyörtelen elszántsággal hajszolják: Dzsingisz kán, Sztálin, Hitler, hogy csupán néhány kiemelkedő példát említsek. Az akarásuk mögötti energia azonban azonos intenzitású ellenerőt is ébreszt, ami végül bukásukhoz vezet. Eközben boldogtalanná válnak, sok más embert is boldogtalanná tesznek, és – az említett példák esetében – földi poklot teremtenek. A legtöbb egónak egymásnak ellentmondó igényei vannak. Különböző pillanatokban különböző dolgokat akarnak; vagy tán nem is tudják, mit akarnak, csak azt nem akarják, ami van: a jelen pillanatot. A kényelmetlen érzés, a nyugtalanság, az unalom, a szorongás, az elégedetlenség: mind a kielégületlen akarás eredménye. Az akarás szerkezeti jellegű ügy, ezért amíg ez a mentális struktúra a helyén marad, addig nincs az a mennyiségű tartalom, ami tartós elégedettséget biztosítana. A konkrét tárgy nélküli intenzív akarás gyakran föllelhető a tizenévesek még fejlődőben levő egójában, akik közül néhányan az állandó negativitás és elégedetlenség állapotában élnek. Könnyen ki lehetne elégíteni a bolygón élő valamennyi ember étel, víz, lakóhely, ruházat és alapvető kényelem iránti fizikai igényét, ha az ego kapzsisága, őrült és telhetetlen igénye miatt nem teremtődött volna egyensúlytalanság az erőforrásokban. Ez kollektív módon a világ olyan gazdasági struktúráiban jelenik meg, mint amilyenek a hatalmas óriáscégek, amelyek valójában a „többért” egymással versengő, egós entitások. Elvakultan csak a profitot hajszolják. Ezt a céljukat, a hasznot, teljes könyörtelenséggel űzik. A természet, az állatok, az - 31 -


Az ego: az emberiség jelenlegi állapota

emberek, sőt még a saját alkalmazottaik is számukra csupán a cégmérlegekben szereplő számok, felhasználandó és használat után eldobandó, élettelen tárgyak. Az „én”, „enyém”, „több mint”, „akarom”, „szükségem van”, „nekem kell” és „nem elég” olyan gondolatformák, amelyek az egónak nem a tartalmához, hanem a szerkezetéhez tartoznak. A tartalom felcserélhető. Amíg nem ismered fel magadban ezeket a gondolatformákat, amíg azok tudattalanok maradnak, addig hinni fogsz a szavuknak; arra leszel kárhoztatva, hogy keress, de ne találj, mert amikor azok a gondolatformák működtetnek, nincs az a vagyon, hely, személy vagy állapot, ami valaha is kielégítene. Semmilyen tartalom sem elégít ki, amíg az egós struktúra a helyén marad. Bármit is birtokolhatsz vagy kaphatsz, nem leszel boldog. Folyton valami mást fogsz keresni, ami nagyobb elégedettséget ígér, ami azzal kecsegtet, hogy a nem teljes éntudatodat teljessé teszi, és kitölti azt a hiányt, amit belül érzel. AZONOSULÁS A TESTTEL A tárgyak mellett az azonosulás egy másik alapvető formája a „testemmel” való azonosulás. A test ugyebár férfi- vagy női test, ezért minden ember éntudatának jelentős részét az teszi ki, hogy ő férfi vagy nő. A nem identitássá válik. A nemeddel való azonosulásra már kora gyermekkorodtól biztatást kapsz, ami szerepbe kényszerít, olyan kondicionált viselkedési mintába, amelyik nemcsak a szexualitásodra hat ki, hanem életed valamennyi területére. Ez olyan szerep, amelynek sokan teljesen a foglyaivá válnak, s a hagyományosabb társadalmakban még inkább, mint a nyugati kultúrában, mely utóbbiban a nemmel való azonosulás kezd valamelyest gyengülni. Egyes tradicionális kultúrákban a legborzasztóbb sors a nő számára az, ha nem megy férjhez, vagy ha meddőnek bizonyul; a férfi számára pedig, ha nem rendelkezik nemi potenciával, és nem képes gyermeket nemzeni. A beteljesített élet a szemükben a beteljesített nemi identitás. Nyugaton a test fizikai megjelenése, a test másokéhoz viszonyított ereje vagy gyengesége, szépsége vagy csúnyasága játszik jelentős szerepet abban, hogy kinek tartod magadat. Sok ember önértékelése szorosan kötődik testi erejéhez, jóképűségéhez, fittségéhez és külső megjelenéséhez. Mások önértékelése alacsony szintű, mert a testüket csúnyának vagy tökéletlennek látják. Egyes esetekben az „én testem” mentális képe vagy fogalma a valóság teljes eltorzítása. A fiatal nő kövérnek gondolhatja magát, és ezért koplal, holott valójában sovány. Képtelen már reálisan látni a testét. Mindössze teste mentális koncepcióját „látja”, ami azt mondja: „kövér vagyok” vagy „kövér leszek”. Ennek az állapotnak a gyökerénél az elmével

- 32 -


Az ego: az emberiség jelenlegi állapota

való azonosulás húzódik meg. Ahogy az emberek egyre nagyobb mértékben azonosulnak az elméjükkel – ami az egós működészavar fölerősödése –, az utóbbi évtizedekben az anorexia előfordulási gyakorisága is nőtt. Ha az anorexiás beteg képes lenne elméje értékítélete nélkül tekinteni a testére, vagy akár arra ráébredni, hogy mi ez az értékítélet, ahelyett, hogy hinne benne – még jobb lenne, ha a testét belülről tudná érezni –, az elindítaná a gyógyulását. Azok, akik azonosultak megnyerő külsejükkel, testi erejükkel vagy ilyen-olyan képességükkel, szenvedést élnek át, amikor ezek a vonásaik idővel elhalványulnak, majd eltűnnek, ami természetesen elkerülhetetlenül megtörténik. Magát az ezekre a vonásokra épülő identitásukat fenyegeti ekkor az összeomlás. Akár csúnyák, akár szépek, az emberek mindkét esetben identitásuk jelentős részét – legyen az negatív vagy pozitív – a testükből eredeztetik.

Pontosabban

megfogalmazva:

identitásukat

abból

az

éngondolatból

származtatják, amit hibásan testük mentális képéhez vagy fogalmához kapcsolnak, holott a test végül is csupán fizikai forma, amelynek a sorsa – minden egyéb formához hasonlóan – az elsorvadás és az elmúlás. Egyenlőségjelet tenni a megöregedésre, elhervadásra és halálra ítéltetett, fizikailag érzékelt test és az „én” közé: minden esetben – előbb vagy utóbb – szenvedéshez vezet. Ha nem azonosulsz a testeddel, az persze nem jelenti, hogy elhanyagolnád és megvetnéd, vagy hogy többé már nem viselnéd gondját! Ha tested izmos, szép vagy életerős, élvezheted és értékelheted ezeket a jellemzőit – amíg tartanak. Megfelelő táplálkozással és edzéssel javíthatod is tested állapotát. Ha testedet nem tekinted egyenlőnek azzal, aki valójában vagy, akkor, ha tested állapota elhalványul, energiaszinted hanyatlik vagy mozgáskorlátozottá válsz, az egyáltalán nem érinti önértékelésedet vagy identitástudatodat. Történetesen a test gyengülésével a formamentes dimenzió – a tudat – fénye könnyebben tud átragyogni a halványuló formán. Nem csupán a hibátlan vagy csaknem tökéletes testű emberek hajlamosak egyenlőségjelet tenni testük és valódi énjük közé. Ugyanilyen könnyen azonosulhatsz egy „problémás” testtel is, és teheted identitásoddá annak tökéletlenségét, betegségét vagy mozgáskorlátozottságát. Ekkor az ilyen-olyan krónikus betegség vagy korlátozottság „szenvedőjeként” gondolhatsz magadra, és ekként beszélhetsz magadról. Jelentős mennyiségű figyelmet kapsz orvosoktól és másoktól, akik megerősítik számodra szenvedő- vagy betegidentitásodat. Ekkor tudattalanul rácsimpaszkodsz a betegségre, mert az lett énképed legfontosabb része. Az olyan újabb gondolatformává vált, amellyel az ego azonosulhat. Amint az ego valamilyen identitást talál, nem akarja azt elereszteni. Bármilyen megdöbbentő is,

- 33 -


Az ego: az emberiség jelenlegi állapota

bizony nemritkán előfordul, hogy erősebb identitást keresve az ego képes még meg is teremteni egy betegséget, csakhogy annak révén önmagát erősebbé tegye. ÉREZNI A BELSŐ TESTET Bár a testtel való azonosulás az ego egyik legalapvetőbb formája, a jó hír, hogy ezen a legkönnyebb felülemelkedni. De nem azzal, hogy megpróbálod meggyőzni magadat, hogy te nem a tested vagy, hanem hogy a figyelmedet a tested külső formájáról és az azzal kapcsolatos gondolataidról – szép, csúnya, erős, gyenge, túl kövér, túl sovány – átviszed tested belső életteliségének érzékelésére. Bármilyen is tested megjelenése, a külső forma alatt intenzíven eleven energiamező húzódik. Ha még nem ismerős számodra a „belsőtest-tudatosság”, akkor egy pillanatra hunyd be a szemedet, és figyeld meg, van-e élet a kezeidben! Ne az elmédet kérdezd! Az azt felelné: „Semmit sem érzek.” Valószínűleg azt is mondja: „Valami érdekesebb gondolkoznivalót adj!” Tehát ahelyett, hogy az elmédet kérdeznéd, fordulj közvetlenül a kezeidhez! Ezen azt értem: ébredj a bennük lévő elevenség halovány érzésének tudatára! Az az életteliség ott van. Csupán oda kell irányítanod a figyelmedet, hogy észrevedd. Első alkalommal talán kis bizsergést érzel, később energiát vagy elevenséget. Ha figyelmedet egy ideig a kezednél tartod, az életteliség-érzés fölerősödik. Egyeseknek be sem kell ehhez csukni a szemüket. Ők képesek érezni „belső kezüket”, miközben tovább olvassák e szavakat. Ezt követően irányítsd figyelmedet a lábfejedre, tartsd ott kb. egy percig, és érezd egyszerre a kezedet és a lábfejedet! Ezután vond be a többi testrészedet is – lábadat, karodat, hasadat, mellkasodat stb. – ebbe az érzékelésbe, amíg az elevenség globális érzéseként az egész tested tudatába nem kerülsz! Amit „belső testnek” nevezek, az már nem a test, hanem életenergia, a forma és a formamentesség között húzódó híd. Tedd szokásoddá, hogy minél gyakrabban érezd a belső testedet! Idővel már be se kell csuknod a szemedet ahhoz, hogy ezt érezd. Figyeld meg például, vajon képes vagy-e érezni a belső testet, miközben hallgatsz valakit! Ez szinte paradoxonnak, önmagának látszólag ellentmondó dolognak tűnik, ám amikor kapcsolatban vagy a belső testtel, akkor már nem azonosulsz a testeddel, sem az elméddel. Más szóval: már nem azonosulsz a formával; a formával való azonosulás felől a formamentes irányába mozdulsz el, mely utóbbit Létnek is nevezzük. Ez a te lényegi (esszenciális) identitásod. A testtudatosság nemcsak a jelen pillanatban horgonyoz le, hanem az egyúttal az ego börtönéből kivezető kijárat is. Továbbá: erősíti az immunrendszert, növeli a test öngyógyító képességét.

- 34 -


Az ego: az emberiség jelenlegi állapota

A LÉTFELEJTÉS Az ego: a formával való azonosulás, az önmagadnak a valamilyen formában történő keresése és ezért elvesztése. A formák azonban nem csupán materiális tárgyak és fizikai testek. A külső formáknál – dolgoknál és testeknél – alapvetőbbek a gondolatformák, amelyek a tudatmezőben folyamatosan keletkeznek. A gondolatformák energiaképződmények, amelyek ugyan finomabbak és kevésbé sűrűk, mint a fizikai anyag, de attól még ugyanúgy formák. Amit a fejedben hallható, folyamatosan karattyoló hangként megfigyelhetsz, az a szüntelen és kényszeres gondolkozás áramlása. Amikor minden gondolat teljesen leköti a figyelmedet, amikor oly mértékben azonosulsz a fejedben szóló hanggal és az azt kísérő érzelmekkel, hogy minden gondolatban és érzelemben elveszel, akkor teljesen azonosultál a formával, s ezért az ego a markában tart. Az ego visszatérő gondolatformák és kondicionált mentás-emocionális (gondolati-érzelmi) minták halmaza, amely énérzettel, éntudattal ruháztatott fel. Az ego akkor keletkezik, amikor Létséged, a „vagyok” – ami formamentes tudat – összekeveredik a formával. Ezt jelenti az azonosulás. Ez a Létfelejtés az elsődleges hiba, a teljes elkülönültség illúziója, ami a valóságot rémálommá változtatja. DESCARTES TÉVEDÉSÉTŐL SARTRE MEGLÁTÁSÁIG A XVII. századi filozófus, Descartes, akit a modern filozófia megteremtőjének tekintenek, híres mondatával – amit alapvető igazságnak vélt – fogalmazta meg az említett, alapvető tévedést: „Gondolkodom, tehát vagyok.” Ő ezt a választ találta arra a kérdésre: „Van-e bármi is, amit tökéletes biztonsággal tudhatok?” Rájött arra, hogy a tény, miszerint ő folyton gondolkodott, kétségtelen, s ezért egyenlőségjelet tett a gondolkodás és a Lét, vagyis a gondolkodás és az identitás – a vagyok – közé. A végső igazság helyett az ego gyökerét találta meg, ám ezt nem tudta. Csaknem háromszáz év telt el, amíg egy másik híres filozófus észrevett valamit ebben az állításban, ami mellett Descartes – ahogy mindenki más is – elsétált. Ő Jean-Paul Sartre. Nagyon mélyen tekintett bele Descartes „gondolkodom, tehát vagyok” állításába, és hirtelen rájött, hogy – saját szavaival megfogalmazva –: „A tudat, amely azt mondja ’vagyok’, nem ugyanaz a tudat, amelyik gondolkozik.” Mit értett ezen? Amikor tudatában vagy annak, hogy gondolkozol, az a tudatosság nem része a gondolkodásnak. Az a tudat egy másik dimenziója. És ez az a tudat, amelyik azt mondja: „vagyok”. Ha benned kizárólag gondolat lenne, akkor nem is tudnál arról, hogy gondolkozol. Olyan lennél, mint az álmodó, aki nem tudja, hogy álmodik. Olyannyira azonosulnál minden gondolattal, mint az álmodó az álomban fölbukkanó valamennyi képpel. Sok ember még midig így él, mint az alvajáró, régi, rosszul funkcionáló - 35 -


Az ego: az emberiség jelenlegi állapota

gondolkodásmóddal, amelyik folyamatosan újrateremti ugyanazt a rémálomszerű valóságot. Amikor tudod, hogy most álmodsz, akkor ébren vagy az álomban. A tudat másik dimenziója lépett be ekkor a képbe. Sartre meglátásának a következményei mélyre hatóak, ám ő maga is még mindig túlzottan azonosult a gondolkodással ahhoz, hogy fölismerje felfedezésének teljes jelentőségét: a tudat új dimenziójának feltűnését. A MINDEN ÉRTELMET MEGHALADÓ BÉKE Számos ember számolt be arról, hogy élete egy pontján bekövetkezett tragikus veszteség kapcsán megtapasztalta a tudat eme új dimenziójának felbukkanását. Néhányan minden tulajdonukat elvesztették, mások a gyermekeiket vagy a házastársukat, társadalmi rangjukat, jó hírüket vagy valamilyen testi képességüket. Olykor – természeti katasztrófa vagy háború következtében – az illetők a felsoroltak mindegyékét egyszerre veszítették el, és szembetalálták magukat a „semmivel”. Nevezhetjük ezt határhelyzetnek. Minden, amivel azonosultak, minden, ami számukra az éntudatukat adta, elvétetett tőlük. És aztán – hirtelen és megmagyarázhatatlanul – a kezdetben érzett kín vagy intenzív félelem a jelenlét szent érzésének adta át a helyét; váratlanul mély lelki békét és nyugalmat éreztek, s a félelem nyomtalanul eltűnt. Ez a jelenség ismerős lehetett Szent Pálnak is, aki így fogalmazott: Isten békéje, amely minden értelmet meghalad.”2 Ez valóban olyan békeérzés, ami érthetetlennek tűnik, és akik megtapasztalták, azt kérdezték maguktól: Ebben a helyzetben hogyan lehetséges, hogy ilyen békességet érzek? A válasz egyszerű, amint fölismered, hogy mi az ego, és hogyan működik. Ha a formák – amikkel azonosultál, amik számodra az éntudatodat adták – összeomlanak vagy elvétetnek tőled, akkor az az ego összeomlásához is vezethet, mivel az ego: azonosulás a formával. Ha többé már nincs semmi, amivel azonosulhatnál, akkor te ki vagy? Amikor a körötted lévő formák elpusztulnak, vagy amikor a halál közelít, Létséged, a „vagyok” tudata kiszabadul a formával történt összegabalyodottságából: lélek szabadul ki az anyagba zártságából. Fölismered lényegi identitásodat, mint formamentest, mint mindent átható jelenlétet, mint minden forma és azonosulás előtti Létet. Rájössz, hogy maga a tudat vagy, és nem az, amivel a tudat azonosult. Ez Isten békéje. A végső igazsága annak, aki vagy, mert az nem az „én… vagyok”, hanem a „vagyok”. Nem minden nagy veszteséget átélő ember tapasztalja meg ezt a felébredést, a formával történt azonosultságról való leválást. Egyesek ugyanis azonnal erős mentális képet vagy gondolatot teremtenek, amelyben magukat áldozatnak – a körülmények, más emberek,

- 36 -


Az ego: az emberiség jelenlegi állapota

az igazságtalan sors vagy Isten áldozatának – látják. Ez a gondolatforma és az általa teremtett érzelmek – pl. harag, sértettség, önsajnálat –, amikkel erősen azonosulnak, azonnal átveszik a veszteség következtében összeomlott valamennyi egyéb azonosulás helyét. Más szóval: az ego gyorsan új formát talál. Az ego nem sokat törődik a ténnyel, hogy ez az új forma történetesen rendkívül boldogtalan. A lényeg, hogy identitása legyen, akár jó, akár rossz. Ez az új ego történetesen még görcsösebb, még merevebb és még áthatolhatatlanabb lesz, mint a régi. Valahányszor tragikus veszteség ér: vagy ellenállsz, vagy engedsz. Egyesek ilyenkor keserűek és mélyen megbántottak; míg mások együttérzőek, bölcsek és szeretetteljesek lesznek. Az engedés a belső elfogadását jelenti annak, ami van. Nyitott vagy az életre. Az ellenállás belső összehúzódás, az ego kagylóhéjának a megkeményítése. Becsukódsz. Bármit is teszel a belső ellenállás állapotában (amit negativitásnak is nevezhetünk), az több külső ellenállást teremt, és az univerzum nem áll az oldaladra, az élet nem támogat. Ha az ablakredőny zárva, a napfény nem tud beáramolni. Ha azonban belül engedsz, ha megadod magadat, akkor a tudat új dimenziója nyílik meg. Ha ilyenkor lehetséges vagy szükséges cselekedni, a tetted összhangban lesz az egésszel, és tettedet támogatja a kreatív intelligencia, az a kondicionálatlan tudat, amellyel a belső nyitottság állapotában eggyé válsz. Ekkor a körülmények és az emberek is segítenek, együttműködnek veled. Szerencsés „véletlenek” történnek. Ha pedig ilyenkor nem lehetséges cselekedni, akkor megpihensz abban a békességben és belső nyugalomban, ami a megadással jár. Megpihensz Istenben.

………………………

- 37 -


Az ego „magva”

HARMADIK FEJEZET

Az ego „magva” A legtöbben teljesen azonosulnak a fejükben hallható hanggal – az önkéntelen és kényszeres gondolatfolyammal, illetve a gondolatokat kísérő érzelmekkel –, így azt mondhatjuk róluk: az elméjük megszállta őket. Amíg erről mit sem tudsz, azt hiszed, hogy te a gondolkodó vagy. Ez az egós elme. Egósnak nevezzük, mert ez esetben önmagad, éned (egód) tudata van minden gondolatodban, minden emlékedben, minden értelmezésedben, véleményedben, nézőpontodban, reakciódban és érzelmedben. Ez – spirituális értelemben – tudattalanság. A gondolkodásodat, elméd tartalmát persze kondicionálja a múlt: a nevelésed, a kultúrád, a családi háttered stb. Valamennyi elmetevékenységed központi magvát néhány olyan ismétlődő és szívós gondolat, érzelem és reaktív minta alkotja, amivel te a legnagyobb mértékben azonosulsz. Ez az entitás maga az ego. Legtöbbször, amikor azt mondod: „én”, valójában az ego beszél s nem te, ahogy azt már megtárgyaltuk. Az ego összetevői: gondolat és érzelem; emlékek, amelyekkel „én és a történetem”-ként azonosultál; rögzült szerepek, amelyeket úgy játszol el, hogy nem is tudsz róla; és olyan kollektív azonosulások, mint nemzetiség, vallás, emberfajta, társadalmi osztály vagy politikai hovatartozás. Az ego személyes azonosulásokat is tartalmaz, és nem csupán ilyen-olyan tulajdonnal kapcsolatban, hanem véleményekkel, külső megjelenéssel, régóta benned élő sérelmekkel, illetve – sikerként vagy kudarcként elkönyvelt – „jobb, mint…” és „nem olyan jó, mint…” jellegű, magaddal kapcsolatos fogalmakkal való azonosulásokat is. Az ego tartalma emberenként változó, ám minden egóban ugyanaz a szerkezet működik. Másként megfogalmazva: az egók csupán a felszínen különböznek egymástól. A mélyükben mind egyformák. Milyen vonatkozásban egyformák? Éltetőjük: az azonosulás és az elkülönülés. Ha az elme által gondolatból és érzelemből alkotott énen – vagyis az egón – keresztül élsz, akkor identitásod alapja ingatag, hiszen a gondolat és az érzelem is eleve elröppenő, múlékony valami. Ezért minden ego – önmagát védeni és nagyobbá tenni próbálva – folyamatosan küzd az életben maradásáért. Az éngondolat fenntartásához szüksége van „a másik” ellentétes gondolatára. A fogalmi jellegű „én” nem maradhat életben a fogalmi jellegű „másik” nélkül. A másik ember akkor a „legmásikabb”, ha ellenségemnek látom őt. E tudattalan egós minta skálájának egyik végén a mindenkiben hibát keresés és a másokra történő panaszkodás egós jellegű, kényszeres szokása áll. Jézus erre utalt, amikor azt mondta:

- 38 -


Az ego „magva”

„Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre?”1 A skála másik végén a személyek közti testi erőszak és az országok közti háborúskodás áll. A Bibliában Jézus kérdése megválaszolatlanul marad, de a válasz természetesen ez: mert amikor kritizálok vagy elmarasztalok egy másik embert, attól nagyobbnak, többnek érzem magam. A PANASZKODÁS ÉS A MEGBÁNTÓDÁS Önmagam megerősítéséhez az ego egyik kedvenc stratégiája a panaszkodás. Minden panasz egy-egy olyan, elme kitalálta, apró történet, amit maradéktalanul elhiszel. Hogy aztán hangosan panaszkodsz-e vagy csupán gondolatban, az már mindegy. Egyes egók, amelyeknek talán nem sok egyéb dologgal való azonosulásra nyílik lehetőségük, könnyen elélnek pusztán panaszkodáson. Ha ilyen ego tart a markában, akkor a panaszkodás – különösen másokkal kapcsolatban – a szokásoddá válik, s ez persze tudattalan jelenség, ami azt jelenti: nem tudod, mit teszel. Ha negatív gondolati címkéket aggatsz másokra, amikor velük társalogsz, vagy akár csak rájuk gondolsz, az gyakran e minta része. Az ilyen címkézésnek és az ego azon vágyának, hogy neki legyen igaza, és mások fölé kerekedjen, a legdurvább formája a sértegetés: „barom, rohadék, kurva”. Csupa olyan végleges állítás, amivel nem tudsz érvekkel vitába szállni. A tudattalanság skáláján lefelé haladva a következő szinten kiabálást és üvöltözést találsz, és nem sokkal lejjebb már testi erőszakot. A megbántottság a panaszkodást és az emberek címkézését kísérő olyan érzelem, ami még több energiát ad az egónak. A megbántottság azt jelenti, hogy keserűséget, felháborodást, bosszúságot vagy sértettséget érzel. Bánt az emberek kapzsisága, becstelensége, jellemtelensége, amit tesznek, amit a múltban tettek, amit mondtak, amit nem tettek meg, amit meg kellett volna tenniük, vagy amit nem kellett volna megtenniük. Az ego imádja ezt! Ahelyett, hogy szemet hunynál a másokban lévő tudattalanság fölött, azt identitásukká teszed. Ki teszi ezt? A benned lévő tudattalanság, az ego. Az általad a másikban észlelt „hiba” néha nem is létezik. Az totális félreértelmezés, kivetítés azon elme részéről, amelyik ellenséglátásra kondicionálódott s arra, hogy biztosítsa saját igazát és fölényét. Más alkalmakkor ugyan valóban létezik a hiba, de azáltal, hogy arra fókuszálsz – figyelmed köréből néha minden mást kirekesztve –, fölnagyítod azt. És amire a másik emberben reagálsz, azt magadban fölerősíted. Nem reagálni a másokban lévő egóra nem csupán a saját egódon való felülemelkedésnek, hanem a kollektív emberi ego felszámolásának is az egyik leghatékonyabb módja. Ám kizárólag a nem reagálás állapotában vagy képes felismerni, hogy valakinek a viselkedése az egójából származik, hogy az a kollektív emberi működészavar

- 39 -


Az ego „magva”

egyik megnyilvánulása. Amikor megérted, hogy ez nem személyes jellegű ügy, akkor többé már nem érzel kényszert a reagálásra. Azzal, hogy nem reagálsz az egóra, gyakran képes leszel előhozni másokból az épelméjűséget, ami a kondicionálatlan tudat, szemben a kondicionálttal. Olykor esetleg gyakorlati lépések megtételére is szükséged lehet, hogy megvédd magadat a rendkívüli mértékben tudattalan emberektől. Ezt a nélkül is megteheted, hogy belőlük ellenséget kreálnál. A legerősebb védelmed mindazonáltal az, ha tudatos vagy. Akkor válik valaki számodra ellenséggé, ha tudattalanságát – ami az ego – személyes ügynek tekinted. A nem reagálás nem a gyengeség, hanem az erő jele. A nem reagálásra egy másik szó: a megbocsátás. Megbocsátani annyi, mint szemet hunyni; vagy még inkább keresztülnézni. Keresztülnézel az egón, hogy lásd a minden emberben – az ő esszenciájaként – ott lévő épelméjűséget. Az ego nem csak más emberekkel, hanem helyzetekkel kapcsolatban is imád panaszkodni és megbántódni. Amit egy emberrel, azt egy helyzettel kapcsolatban is meg tudod tenni: ellenségeddé változtatod. A kimondatlan következtetés minden esetben ilyesmi: „ennek nem lenne szabad megtörténnie”; „nem akarok itt lenni”; „nem akarom ezt tenni”; „tisztességtelenül bánnak velem”. Az ego legeslegnagyobb ellensége pedig természetesen a jelen pillanat, ami maga az élet. A panaszkodás nem keverendő össze a jogos szóvá tevéssel, amikor valakit informálsz egy hibáról vagy hiányosságról, hogy azt korrigálni lehessen. A panaszkodástól való tartózkodás azt sem jelenti, hogy eltűrnéd a rossz minőséget vagy a helytelen viselkedést. Nem az ego megnyilvánulása, ha közlöd a pincérrel, hogy langyos a levesed, és azt meg kéne melegíteni – feltéve, hogy csak tényközlésre szorítkozol, ami mindig is semleges dolog. Ha azonban azt mondod: „Hogy merészel nekem hideg levest fölszolgálni?!” – az már panaszkodás. Abban már olyan „én” van, aki imádja, ha a hideg leves kapcsán személyes megtámadtatást érezhet, s abból a maximumot igyekszik kihozni; olyan „én”, aki élvezi, ha valakit rossz fényben tüntethet fel. A panaszkodás ez esetben az egót szolgálja, nem a változtatást. Olykor igen nyilvánvaló, hogy az ego nem igazán akar változást, hogy tovább folytathassa a panaszkodást. Figyeld meg, el tudod-e kapni – tehát észre tudod-e venni – a fejedben szóló hangot esetleg már abban a pillanatban, ahogy valamivel kapcsolatban panaszkodni kezd; és ismerd föl való voltában: az ego hangja, nem több, mint egy kondicionált elmeminta, egy gondolat. Valahányszor észreveszed a hangot, azt is fölismered majd, hogy te nem a hang vagy, hanem az, aki annak tudatában van. Valójában te az a tudatosság vagy, aki tudatában van a hangnak. A háttérben ott a tudatosság. Az előtérben ott a hang, a gondolkodó. Ily módon elkezdesz - 40 -


Az ego „magva”

megszabadulni az egótól, a megfigyeletlen elmétől. Amint tudatára ébredsz a benned lévő egónak, az tulajdonképpen már nem az ego, hanem csupán egy régi, kondicionált elmeminta. Az ego feltételezi a tudatosság hiányát. Tudatosság és ego nem létezhet egyidejűleg. A régi elmeminta vagy mentális szokás egy ideig még életben maradhat, és újra fel-felbukkanhat, mert a kollektív emberi tudattalanság több ezer éves lendítőereje hajtja; ám valahányszor fölismerik, gyengül. REAKTIVITÁS ÉS SÉRELMEK Habár a panaszkodást gyakran a megbántottság érzése kíséri, ahhoz erősebb emóció is társulhat, mint például a harag vagy a felzaklatottság egyéb formája. Ily módon az még nagyobb energiájú töltésre tesz szert. A panaszkodás ez esetben reaktivitásba – reagálásra való hajlamba – fordul át, ami az ego önmegerősítésének egy másik módja. Sok az olyan ember, aki folyton várja a következő dolgot, amire ugorhat, várja, hogy mérges lehessen, hogy azt érezhesse, hogy bosszantják – és sohasem kell túl sokat várnia, hogy ezt megtalálja. „Felháborító!” – mondják az ilyenek. „Hogyan merészeli?!” „Kikérem magamnak!” Hasonló függőségi viszonyban élnek a felzaklatottsággal és a haraggal, mint mások a kábítószerrel. Az ilyen-olyan dologra történő „ugrásukkal” bizonygatják és erősítik énjük érzését. A hosszan tartó megbántódást sértettségnek nevezik. Sérelmet hordozni azt jelenti: tartósan valami „ellen” lenni. Ezért alkotja sok ember egójának jelentős részét a sérelem. Egy nemzet vagy törzs pszichéjében a kollektív sérelmek évszázadokig életben maradhatnak, és az erőszak soha véget nem érő körfolyamatát táplálhatják. A sérelem erősen negatív érzelem, ami olyan, viszonylag távoli múltban történt eseménnyel kapcsolatos, amit életben tart a kényszeres gondolkozás, a történet újra és újra elmondása a fejedben vagy hangosan; „mit tett velem!” vagy „mit tett velünk!” A sérelem életed más területeit is megfertőzi. Amíg például a sérelmeden gondolkozol, és azt átérzed, a negatív érzelmi energia hatására eltorzítva érzékelheted a jelenben zajló eseményt; illetve az befolyásolhatja, ahogy valakivel a jelenben beszélsz vagy viselkedsz. Egyetlen erős sérelem elegendő ahhoz, hogy életed hatalmas területeit megfertőzze, és az ego a marka szorításában tartson. Őszinteség kell, hogy tudd, táplálsz-e magadban még mindig sérelmeket; hogy akad-e olyan személy az életedben, akinek még nem teljesen bocsátottál meg, egy „ellenség”. Ha akad ilyen, gondolati és érzelmi szinten is tudatosítsd magadban a sérelmet! Tehát légy tudatában a sérelmet életben tartó gondolatoknak, ám érezd is az érzelmet, vagyis a test azon gondolatokra adott reakcióját! Ne próbáld elengedni a sérelmedet! Az elengedés – a

- 41 -


Az ego „magva”

megbocsátás – megpróbálása nem válik be. A megbocsátás azonban természetes módon következik be, amint megérted, hogy a sérelemnek nincs egyéb célja, mint megerősíteni az én hamis tudatát, fenntartani az egót. Ez a megértés felszabadító hatású. Jézus tanítása – „bocsáss meg ellenségeidnek” – alapvetően az emberi elmében működő egyik legfontosabb egós szerkezet lebontására vonatkozik. A múltnak nincs hatalma megakadályozni téged abban, hogy most jelen légy. Csak a múlttal kapcsolatos sérelmed tudja azt megtenni. És mi a sérelem? Régi gondolatok és érzelmek málhája. „NEKEM IGAZAM VAN, Ő TÉVED” A panaszkodás, ahogy a hibatalálás és a reaktivitás is, az ego elhatároltság- és elkülönültség-tudatát erősíti, amelytől életben maradása függ. Ám ezek az egót oly módon is erősítik, hogy megadják neki azt a felsőbbségérzést, amelyen virul. Talán nem nyilvánvaló azonnal, hogy miként adhat felsőbbségérzést mondjuk a forgalmi dugóval, a politikusokkal, a „kapzsi gazdagokkal”, a „lusta munkanélküliekkel”, a munkatársaiddal, az exházastársaddal, a férfiakkal vagy nőkkel kapcsolatos panaszkodásod. Íme a magyarázat. Amikor panaszkodsz, abban kimondatlanul az is benne van, hogy neked igazad van, viszont az illető, akiről panaszkodsz, akire reagálsz, ő téved; hogy te jó vagy, ám a helyzet, amiről panaszkodsz, amire reagálsz, az rossz. Semmi sem erősíti oly mértékben az egót, mint amikor „igazam van”. Az „igazam van”: azonosulás egy gondolati állásponttal, nézőponttal, véleménnyel, értékítélettel, történettel. Persze ahhoz, hogy neked legyen igazad, szükséged van valakire, akinek nincs, aki téved, ezért az ego imádja bebizonyítani, hogy a másik téved, mert akkor neki igaza van. Más szóval: másokat a tévedés pozíciójába kell hoznod ahhoz, hogy erősebben érezhesd, ki vagy te. Nem csupán személyt, helyzetet is lehet panaszkodás és reaktivitás révén a „téves”, a „rossz” pozíciójába helyezni, amiben burkoltan az is mindig benne van, hogy „ennek most nem kéne történnie”. Ha igazad van, akkor az általad megítélt és vétkesnek talált személyhez vagy helyzethez viszonyítva képzelt erkölcsi fölénybe kerülsz. Ez a fölénytudat az, ami után az ego sóvárog, s amelyen keresztül önmagát megerősíti. EGY ILLÚZIÓ VÉDELMÉBEN Tények kétségbevonhatatlanul léteznek. Ha azt mondod: „A fény gyorsabban terjed, mint a hang”, és valaki ennek az ellenkezőjét állítja, akkor nyilvánvaló, hogy neked igazad van, ő pedig téved. Az egyszerű megfigyelés, hogy a villámlás megelőzi a mennydörgést,

- 42 -


Az ego „magva”

igazolhatja ezt. Így nem csak igazad van, hanem tudod, hogy igazad van. Van ebben bármennyi ego is? Talán van, talán nincs. Ha egyszerűen közlöd azt, amiről tudod, hogy igaz, akkor abban egyáltalán nem szerepel az ego, mert nincs azonosulás. Azonosulás mivel? Az elmével és a mentális állásponttal. Ilyen azonosulás azonban könnyen bekúszhat. Ha például azon kapod magad, hogy úgy mondod: „Hidd el nekem, tudom!”, vagy „Miért nem hiszen nekem soha?!”, akkor az ego már bekúszott. Ott lapul a „nekem” szóban. Az egyszerű állítás: „a fény gyorsabban terjed, mint a hang”, noha igaz, ez esetben az illúziót, az egót szolgálja. Beszennyezte szavaidat az „én” hamis tudata; a dolog személyes üggyé vált, mentális „hadállás” lett belőle. Az „én” megkurtítottnak vagy megtámadottnak érzi magát, mert valaki nem hiszi el, amit „én” mondtam. Az ego mindent személyesre vesz. Érzelem keletkezik, védekezés, talán még agresszió is. Az igazságot véded? Nem, az igazságnak sosincs szüksége védelemre. A fény vagy a hang nem törődik azzal, hogy te vagy bárki más mit gondolsz, illetve gondol róla. Magadat véded, vagy inkább önmagad illúzióját, az elme teremtette énutánzatot. Még pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy az illúzió védi önmagát. Ha még a tények egyszerű és egyértelmű világa is alkalmas eszköz lehet az egós jellegű torzítás és az illúzió számára, akkor vajon mennyivel inkább az a vélemények, a nézőpontok és az értékítéletek kevésbé megfogható birodalma, hiszen ezek mind olyan gondolatformák, amelyeket könnyen itathat át éntudat. Minden ego összetéveszti a véleményeket és a nézőpontokat a tényekkel. Továbbá nem tud különbséget tenni egy esemény és az arra adott reakciója között. Minden ego a szelektív érzékelés és a torzító értelmezés mestere. Csak tudatosság – és nem gondolkodás – révén tudod megkülönböztetni a tényt a véleménytől. Csak tudatosság révén vagy képes látni: ott a szituáció, itt pedig a harag, amit azzal kapcsolatban érzek. Ezt követően pedig felismered, hogy más lehetőségek is kínálkoznak a helyzet megközelítéséhez, másképp is lehet azt látni és kezelni. Kizárólag tudatosság révén láthatod a szituációt vagy a személyt a maga teljességében, ahelyett, hogy egyetlen, korlátozott nézőpontot tennél magadévá. IGAZSÁG: RELATÍV VAGY ABSZOLÚT? Az egyszerű és igazolható tények birodalmán túl – személyes kapcsolatokban, valamint nemzetek, törzsek, vallások stb. közti interakciókban – már veszélyes a „nekem igazam van, neked nincs” bizonyossága. Ha azonban a „nekem igazam van, neked nincs” hiedelme az ego önmegerősítésének az egyik módja; ha az önmagadat a helyes, a másikat a téves pozíciójába helyezés olyan mentális diszfunkció, ami állandósítja az emberek közti távolságtartást és konfliktusokat;

- 43 -


Az ego „magva”

akkor vajon ez azt jelentené, hogy nem létezik olyan, mint jó és rossz viselkedés, jó és rossz cselekedet vagy igaz és téves hit? Vajon ez nem az az erkölcsi relativizmus, amit egyes mai keresztény tanok korunk hatalmas veszedelmének tartanak? A kereszténység történelme persze kitűnő példa arra, hogy ha azt hiszed, hogy az igazság kizárólagos birtokosa vagy – tehát neked van igazad –, akkor ez a hit egészen az őrültség szintjéig képes lerontani cselekedeteidet és viselkedésedet. Évszázadokon át helyesnek tartották az emberek megkínzását és elevenen történő elégetését, ha véleményük a legkisebb mértékben is eltért az egyházi tantételektől vagy az írások (az „igazság”) szűk értelmezésétől. Ha „tévedtek”. Ez járt, ha „tévedtek”, és bizony annyira „tévedtek”, hogy meg kellett őket ölni. Az igazságot fontosabbnak tekintették, mint ez emberi életet. Mi volt az igazság? Egy történet, amiben hinned kellett; más szóval: egy gondolathalmaz. Az egymillió ember közt, akiket az őrült diktátor, Pol Pot lemészároltatott, ott pusztult az összes szemüveget viselő kambodzsai. Miért? Mert számára a történelem marxista értelmezése jelentette az abszolút igazságot. Marx szavait ő úgy értelmezte, hogy a szemüvegesek a műveltek osztálya, a burzsoázia, a parasztok kizsákmányolói. El kell őket tüntetni, hogy tér nyíljon az új társadalmi rend előtt. Az ő igazsága is egy gondolathalmaz volt. A katolikus és más egyházak történetesen indokoltan nevezik a relativizmust – a hitet, miszerint az ember viselkedésének irányításához nem létezik abszolút igazság – korunk egyik veszedelmének. Ám nem fogod megtalálni az abszolút igazságot, ha ott keresed, ahol azt képtelenség megtalálni: tantételekben, ideológiákban, szabályzatokban vagy történetekben. Mi bennük a közös? Hogy valamennyi gondolatokból áll. A gondolat a legjobb esetben is csak rámutat az igazságra, de sohasem maga az igazság. Ezért mondják a buddhisták: „A Holdra mutató ujj nem a Hold.” Valamennyi vallás egyformán téves és egyformán igaz, attól függően, hogy miként használod. Állíthatod az ego szolgálatába, de az igazság szolgálatába is. Ha azt hiszed, hogy kizárólag a te vallásod az igazság, akkor azt az egód szolgálatába állítottad. Így használva a vallás ideológiává válik, és a felsőbbrendűség illuzórikus tudatát teremti meg, megosztja az embereket, és konfliktusokat szül köztük. Az igazság szolgálatába állítva a vallási tanítások olyan útjelző táblák vagy térképek, amiket fölébredt emberek hagytak neked hátra, hogy segítsenek lelkileg fölébredni, vagyis: kiszabadulni a formával való azonosulásból. Csupán egyetlen abszolút igazság létezik, és minden más igazság abból sugárzik ki. Ha megleled azt az igazságot, tetteid ahhoz igazodnak. Az emberi cselekvés tükrözheti az

- 44 -


Az ego „magva”

igazságot, vagy tükrözhet illúziót. Szavakba lehet-e önteni az igazságot? Igen, de a szóhalmaz nem maga az igazság. Azok a szavak csak rámutatnak arra. Az igazság elválaszthatatlan attól, aki vagy. Igen, te vagy az igazság. Ha máshol keresed, minden esetben csalódni fogsz. Maga a Lét, aki vagy, az az igazság. Jézus megpróbálta ezt megértetni, amikor így fogalmazott: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.”2 Ezek a Jézus által kiejtett szavak alkotják az igazságra mutató egyik legerőteljesebb és legközvetlenebb útjelzőt, ha jól értik őket. Ha azonban félreértelmezik, akkor hatalmas akadállyá válnak. Jézus a legmélyebb vagyokról, a minden férfi és nő – valójában minden létforma – esszenciális identitásáról beszél. Arról az életről, aki vagy. Néhány keresztény misztikus ezt nevezi a bennünk élő Krisztusnak; a buddhisták Buddha-természetnek mondják; a hinduk számára ez az Atman, a bennünk élő Isten. Amikor kapcsolatban állsz ezzel a benned lévő dimenzióval – és a kapcsolatban állás a természetes állapotod, nem pedig valami csodálatos teljesítmény –, akkor minden tetted és kapcsolatod azt a minden élettel való egységedet fogja visszatükrözni, amit mélyen belül érzel. Ez a szeretet. Törvények, parancsolatok, szabályok és előírások azoknak kellenek, aki el vannak vágva attól, akik ők: a bennük lévő igazságtól. Azok a törvények, parancsolatok, szabályok és előírások megakadályozzák az ego legdurvább kicsapongásait, ám sokszor még ezt sem érik el. „Szeress, és tégy, amit akarsz!” – mondta Szent Ágoston. E mondatnál – szavakkal – nem lehet sokkal közelebb jutni az igazsághoz. AZ EGO NEM SZEMÉLYES VALAMI Kollektív szinten a „nekünk igazunk van, nekik nincs” gondolkodásmód a világnak különösen azon a részein „betonozódott” be, ahol két nemzet, emberfajta, törzs, vallás vagy ideológia között feszül régóta szélsőséges, helyi konfliktus. Mindkét egymással szemben álló fél azonosult a saját nézőpontjával, a saját „történetével”, más szóval: gondolatokkal. Mindketten egyformán képtelenek belátni, hogy másfajta nézőpont, másik történet is létezhet és érvényes lehet. Y. Halevi izraeli író beszél az „eltérő álláspont befogadásáról”3, ám a világ sok részén az emberek még nem képesek vagy nem hajlandóak ezt megtenni. Mindkét fél azt hiszi, hogy ők birtokolják az igazságot. Mindketten áldozatnak tekintik magukat, a másikat pedig „gonosznak”. És mivel „az ellenség” címszó alá sorolva fogalmi jellegűvé tették és dehumanizálták (elembertelenítették), ezért már képesek meg is ölni őket – még a gyerekeket is –, ellenük mindenféle erőszakot alkalmazni anélkül, hogy éreznék az ő ember voltukat és szenvedésüket. Az elkövetés és a megtorlás, az akció és a reakció őrült spiráljának csapdájába estek.

- 45 -


Az ego „magva”

Ilyen helyzetben nyilvánvalóvá válik, hogy a kollektív emberi ego még őrültebb, mint az „én”, a személyes ego, bár működési elve ugyanaz. Az emberellenes erőszakos cselekmények messze legnagyobb részét nem a bűnözők vagy a zavart elméjűek követik el, hanem normális, tiszteletre méltó polgárok, a kollektív ego szolgálatában. Elmehetünk egészen odáig, hogy kijelenthetjük: ezen a bolygón a „normális” egyenlő az őrülttel. Mi húzódik meg ennek az elmebajnak a gyökerénél? A gondolattal és az érzelemmel való teljes azonosulás, vagyis az ego. A kapzsiság, az önzőség, a kizsákmányolás, a kegyetlenség és az erőszak még mindig rendkívül elterjedt ezen a bolygón. Ha nem ismered fel, hogy azok csupán a mélyebben meghúzódó működészavarnak, illetve elmebajnak az egyedi és kollektív megnyilvánulásai, akkor abba a hibába esel, hogy személyes ügynek tekinted őket. Fogalmi identitást alkotsz az adott emberrel vagy embercsoporttal kapcsolatban, és azt mondod: „Ő ilyen:…, Ők ilyenek:…” Amikor a másokban észlelt egót összetéveszted az ő valódi identitásukkal, akkor ez az elméd műve, s elméd ezt a tévedést arra használja fel, hogy önmagát erősebbé tegye az „igazam van, és ezért én fölöttük állok” gondolattal, valamint az észlelt ellenségre reakcióként adott rosszallással, felháborodással és gyakran haraggal. Az ego számára mindez rendkívül kielégítő. Ez pedig erősíti az elkülönültség tudatát, a szeparálódást közted és a másik ember között, akinek „mássága” oly mértékben nagyítódott fel, hogy már képtelen vagy érezni közös emberségeteket; a minden emberi lénnyel közös, egyetlen életben való gyökereződéseteket; közös isteniségeteket. Azok a másokban meglévő, konkrét egós minták, amikre a legintenzívebben reagálsz, s amiket tévesen az identitásuknak hiszel, általában ugyanazok a minták, amelyek benned is megvannak, ám azokat nem tudod – vagy nem vagy hajlandó – magadban észrevenni. Ebben az értelemben sokat tanulhatsz az ellenségeidtől. Mi az bennük, amit a legbosszantóbbnak, a legzavaróbbnak találsz? Az önzőségüket? A kapzsiságukat? A hatalomvágyukat és az irányítani akarásukat? Az őszintétlenségüket, a tisztességtelenségüket, az erőszakosságra való hajlamukat vagy valami mást? Bármi legyen is az, ami a másik emberben bosszant, és amire az ő esetében intenzíven reagálsz; az benned is megvan. Ám az nem több, mint az ego egy formája, és ekként teljesen személytelen. Semmi köze ennek ahhoz, aki ő; ahogy a te esetedben sincs semmi köze ahhoz, aki te vagy. Az adott tulajdonság vagy késztetés felfedezése önmagadban csak akkor lehet ijesztő az éntudatod számára, ha azt összetéveszted valódi éneddel.

- 46 -


Az ego „magva”

A HÁBORÚ AZ EGYFAJTA GONDOLKODÁSMÓD Bizonyos esetekben ugyan szükség lehet arra, hogy magadat megvédd, vagy valakit megvédj, nehogy egy másik ember kárt tegyen bennetek, ám őrizkedj attól, hogy küldetéseddé tedd „a gonosz kiirtását”, mert akkor valószínűleg ép azzá válsz, ami ellen harcolsz! Ha harcolsz a tudattalansággal, az téged is a tudattalanságba fog lehúzni. A tudattalanságot – a zavart működésű, egós viselkedést – sohasem lehet annak megtámadásával legyőzni. Még ha le is győzöd ellenfeledet, a tudattalanság egyszerűen beléd költözik, vagy az ellenfél – új jelmezben – ismét felbukkan. Bármi ellen is harcolsz, az erősebbé válik; és aminek ellenállsz, az fennmarad. Manapság gyakran hallod a kifejezést: „a … elleni harc”. Valahányszor ezt hallom, tudom, hogy az ügy eleve kudarcra ítéltetett. Harc a kábítószerek ellen, harc a bűnözés ellen, harc a terrorizmus ellen, harc a rák ellen, harc a szegénység ellen stb. Például a bűnözés és a kábítószerek elleni harc ellenére az utóbbi 25 évben drámai módon megnőtt a bűnesetek és a kábítószerrel kapcsolatos törvénysértések száma. A bebörtönzöttek száma az Egyesült Államokban 1980-ban még kevéssel 300 000 alatt volt, 2004-ben már – döbbenetes adat – 2,3 millió.4 A betegségekkel szemben vívott harc adta kezünkbe többek közt az antibiotikumokat. Azok eleinte látványosan sikeresnek is bizonyultak, és úgy tűnt, hogy segítségükkel meg tudjuk nyerni a fertőző betegségekkel szembeni küzdelmet. Ma már azonban számos szakértő vallja, hogy az antibiotikumok széles körű és válogatás nélküli használata időzített bombát teremtett, és az antibiotikumoknak ellenálló baktériumtörzsek – az úgynevezett szuperbacik – hatására azok a betegségek minden valószínűség szerint újra felütik majd a fejüket, s talán járványos méretben. Az Amerikai Orvosi Egyesület folyóirata (JAMA) szerint a szívbetegséget és a rákot követően az Egyesült Államokban az orvosi kezelés képezi a harmadik leggyakoribb halálokot. A homeopátia és a kínai orvoslás két példa a lehetséges alternatív megközelítésre, amelyek nem ellenségként kezelik a betegséget, és ezért nem teremtenek újabb kórokat. A háború az egyfajta gondolkodásmód, és minden cselekedet, ami ilyen gondolkodásmód terméke, vagy megerősíti az ellenséget, az észlelt „gonoszt”, vagy, ha a háborút megnyeri, újabb ellenséget teremt, új gonoszt, ami ugyanolyan rossz, mint az előző volt, de gyakran még annál is rosszabb. Tudati állapotod és külső valóságod egymással szoros kölcsönhatásban működik. Amikor olyan gondolkodásmód tart a markában, mint a „háború”, akkor látásod rendkívül szelektívvé és torzzá válik. Más szóval: csak azt látod meg, amit látni akarsz, majd azt félreértelmezed. Elképzelheted, milyen cselekvés lesz az eredménye az ilyen téveszmés rendszernek. Vagy annak elképzelése helyett: nézd meg a ma esti tévéhíradót! - 47 -


Az ego „magva”

Ismerd fel, hogy mi az ego: kollektív működészavar, az emberi elme őrültsége. Ha már a maga valójában ismered azt, akkor többé nem véled tévesen valaki identitásának. Ha már való voltában látod az egót, sokkal könnyebbé válik nem reagálni rá. Többé már nem veszed személyes ügynek. Nincs panaszkodás, hibáztatás, vádaskodás vagy a másik ember „téves”, „rossz” pozícióba helyezése. Senki sem rossz. Az csupán a benne lévő ego. Együttérzés ébred benned, amint fölismered, hogy mindnyájan az elme ugyanazon betegségétől szenvednek, egyesek hevenyebben, mint a többiek. Többé már nem táplálod azt a drámát, ami minden egós kapcsolat része. Mi a „tápláléka”? A reaktivitás, tehát a reagálásra való hajlam. Az ego ugyanis azon virul. BÉKESSÉGET AKARSZ VAGY DRÁMÁT? Békességet akarsz. Nem létezik olyan ember, aki ne békességet akarna. Van azonban benned valami más is, ami drámát, ami konfliktust akar. Ebben a pillanatban talán nem érzed. Várnod kell egy helyzetre, vagy akár egy gondolatra, ami reakciót vált ki belőled: valaki ezzel-azzal megvádol; nem méltányol; betolakodik a területedre; megkérdőjelezi módszered helyességét, ahogy valamit teszel; pénzzel kapcsolatos vita támad… Érzed-e a hatalmas erőhullámot, ami átvonul rajtad; a félelmet, amit talán a harag és az ellenségesség álarca burkol be? Hallod-e, hogy a hangod keménnyé vagy élessé, esetleg hangosabbá és néhány oktávval mélyebbé válik? Észre tudod-e venni elméd száguldását, aminek célja, hogy megvédje álláspontját, igazoljon, támadjon, hibáztasson? Más szóval: fel tudsz-e ébredni a tudattalanság e pillanatában? Képes vagy-e érezni, hogy van benned valami, ami háborúban áll; valami, ami azt érzi, hogy a létét fenyegetik, s ő bármi áron életben akar maradni; aminek drámára van szüksége ahhoz, hogy ily módon megerősítse ama „színházi produkcióban” játszott győzedelmes szereplői identitását? Képes vagy-e érezni, hogy van benned valami, aminek fontosabb, hogy igaza legyen, mint hogy békesség legyen? AZ EGÓN TÚL: A TE VALÓDI IDENTITÁSOD Amikor az ego háborúzik, tudd, hogy csupán egy illúzió harcol az életben maradásáért. Az az illúzió azt gondolja, hogy ő te vagy. Első alkalommal nem könnyű figyelő jelenlétként ott lenni, különösen, amikor az ego túlélési üzemmódban működik, vagy amikor bekapcsolódott valamilyen múltbeli érzelmi minta. Ám ha egyszer megérezted a dolog ízét, jelenléted ereje növekedni fog, és kisiklasz az ego szorító markából. És ily módon egy olyan erő jelenik meg az életedben, ami sokkal hatalmasabb az egónál, sokkal hatalmasabb az elménél. Az egótól való megszabaduláshoz mindössze annyi kell, hogy az ego tudatában légy,

- 48 -


Az ego „magva”

mivel a tudatosság és az ego nem fér össze. A tudatosság az az erő, ami a jelen pillanatba van bezárva. Ezért nevezhetjük azt jelenlétnek is. Az emberi létezés végső célja – tehát a te célod is –, hogy ezt az erőt ebbe a világba hozza. És ugyanez a magyarázat arra is, hogy miért nem lehet az egótól való megszabadulást valami jövőbeli időpontban elérendő céllá tenni. Kizárólag a jelenlét képes megszabadítani téged az egótól, és kizárólag most lehetsz jelen, nem tegnap és nem holnap. Csak a jelenlét képes lebontani benned a múltat, és tudja így átalakítani a tudati állapotodat. Mi a spirituális föleszmélés? A hit, hogy te lélek vagy? Nem, az gondolat. Az igazsághoz kicsit közelebb áll ugyan, mint az a gondolat, amelyik azt hiszi, hogy te az vagy, akit a születési anyakönyved jelez, de még mindig csupán gondolat. A spirituális föleszmélés: tisztán látni, hogy amit érzékelek, megtapasztalok, gondolok vagy érzek, az végső soron nem az, aki vagyok; hogy nem találhatom meg magamat a folyamatosan elenyésző dolgokban. Valószínűleg Buddha volt az első emberi lény, aki ezt tisztán meglátta, és így az anata (éntelenség) vált tanítása egyik központi elemévé. S amikor Jézus azt mondta, hogy „Tagadd meg önmagad!”, akkor ezen azt értette: negáld – tagadd meg, utasítsd el – (és ezáltal bontsd le) az én illúzióját. Ha én valóban az „én” – ego – lennék, akkor abszurd lenne azt „megtagadni”. Ami hátramarad, az a tudat fénye, amelyben érzékelések, megtapasztalások, gondolatok és érzések jönnek és mennek. Ez a Lét, ez a mélyebb, valódi én. Ha ekként ismerem magamat, bármi történik is az életemben, annak többé már nincs abszolút jelentősége, csupán relatív fontossága van. Tisztelem azt, de az elveszti abszolút komolyságát, elveszti súlyosságát. Az egyetlen dolog, ami végső soron számít: tudom-e mindig érzékelni az életem hátterében lévő, esszenciális Létségemet, a vagyokot? Pontosabban fogalmazva: tudom-e érzékelni ebben a pillanatban azt a vagyokot, aki vagyok? Tudom-e esszenciális identitásomat tudatként érzékelni? Vagy elvesztem önmagamat abban, ami történik, elvesztem önmagamat az elmében, a világban? MINDEN SZERKEZET LABILIS Bármilyen formát is vegyen fel, az ego tudattalan hajtóereje: meg akarja erősíteni annak az imázsát, akiről azt gondolom, hogy az én vagyok. A fantomént, ami akkor jött létre, amikor a gondolat – a hatalmas áldás és ugyanakkor hatalmas átok is – elkezdte átvenni az irányítást, és elhomályosította a Léttel, a Forrással, az Istennel való összekapcsolódottság egyszerű, ám mély örömét. Bármilyen viselkedést is produkál az ego, a rejtett ösztönző erő mindig ugyanaz: igény arra, hogy kitűnjön, hogy különleges legyen, hogy ő irányítson; igény

- 49 -


Az ego „magva”

a hatalomra, a figyelemre, a többre. És persze igény az elkülönülésre, vagyis igény a szembehelyezkedésre, az ellenségekre. Az ego mindig akar valamit a másik embertől vagy a helyzettől. Mindig létezik hátsó szándék, mindig létezik a „még nem elég”, az elégtelenség és hiány érzése, amit be kell tölteni. Az ego arra használja az embereket és a helyzeteket, hogy megkapja azt, amit akar, és még ha sikerrel jár is, tartósan akkor sem elégedett soha. Célját sokszor nem éri el, és legtöbbször az „amit akarok” és az „ami van” közti távolság a zaklatottság és kínlódás állandó forrásává válik. A híres és ma már klasszikus popzenei szám az (I Can’t Get No) Satisfaction (Képtelen vagyok elégedetté válni) az ego dala. A mögöttes érzelem, ami az ego minden tevékenységét irányítja: a félelem. A „senkinek levéstől” való félelem, a nem létezéstől, a haláltól való félelem. Az ego minden tevékenysége végső soron arra irányul, hogy megszüntesse ezt a félelmet, ám maximum annyit képes tenni, hogy azt ideiglenesen elfedi egy bensőséges kapcsolattal, valamilyen új tulajdon megszerzésével, vagy ilyen-olyan nyereséggel. Illúzió azonban sohasem fog téged kielégíteni. Csak annak az igazsága tesz szabaddá, aki vagy, ha azt felismered. Miért a félelem a mögöttes érzelem? Mert az ego a formával való azonosulásból származik, és mélyen belül tudja, hogy egyetlen forma sem állandó, tudja, hogy azok mind mulandóak. Az ego körül ezért állandóan ott lebeg a bizonytalanságérzés, még akkor is, ha a felszínen magabiztosnak tűnik. Egyik barátommal a kaliforniai Malibu közelében egy gyönyörű természetvédelmi területen sétáltunk. Ráakadtunk egy évtizedekkel ezelőtt leégett vidéki kúria romjaira. A birtokra érve – amit benőttek a fák és a különféle, káprázatosan szép növények – a gyalogút mentén felállított figyelmeztető táblát találtunk, amit a természetvédelmi park illetékesei helyeztek el. A következő állt rajta: „VIGYÁZAT! VESZÉLY! EGYETLEN STABIL!”

SZERKEZET SEM

Így szóltam a barátomhoz: „Ez egy igazán mélyen szántó szutra (szent szöveg)!”

Áhítattal néztük. Amint fölismered és elfogadod, hogy egyetlen szerkezet (forma) sem stabil, még a látszólag szilárd, anyagi forma sem, békesség ébred benned. Azért, mert a valamennyi forma mulandóságának fölismerése ráébreszt a benned rejlő formamentes dimenzió létére, amely már halálon túli. Jézus ezt nevezte „örök életnek”. AZ EGO IGÉNYE A FÖLÉNY ÉRZÉSÉRE Az egónak számos finom és könnyen észrevétlenül maradó formája létezik, amit megfigyelhetsz másokban és – ami még fontosabb – magadban. Emlékezz: amint a benned

- 50 -


Az ego „magva”

lévő egónak a tudatára ébredsz, te már az egón túli tudatosság vagy, a mélyebb „én”. A hamis fölismerése már a valódi előemelkedése. Például: éppen el akarod mondani valakinek a hírt, hogy mi történt: „Képzeld! Még nem hallottad? Elmondom!” Ha elég éber, ha elég jelenlevő vagy, észlelni tudod magadban a hír közlése előtti futólagos elégedettségérzést, még akkor is, ha rossz hírről van szó. Ez annak a ténynek a következménye, hogy rövid ideig – az ego szemszögéből nézve – fölénybe kerültél a másikkal szemben. Abban a pillanatban ugyanis még többet tudsz, mint a beszélgetőpartnered. Az érzett elégedettséged az egóé, és abból származik, hogy egód éntudata erősebb, mint a másik személyé. Még akkor is, ha az illető az államelnök vagy a pápa, abban a pillanatban fölényben érzed magadat, mert többet tudsz nála. Sokan részben ezért megrögzött pletykások. Továbbá: a pletyka gyakran tartalmaz másokra vonatkozó, rosszmájú kritikát és véleményt, ami szintén erősíti az egót az abban kimondatlanul megbúvó, ám csak képzelt erkölcsi fölény révén, ami ott található, valahányszor negatív véleményt mondasz egy másik emberről. Ha valakinek többje van, ha valaki többet tud vagy többre képes, mint én, az ego fenyegetettséget érez, mert a „kevesebb” érzete csökkenti az elképzelt, a másik emberhez viszonyított éntudatát. Ezért ekkor azzal próbálja meg önmagát helyreállítani, hogy valamilyen módon kisebbíti, kritizálja vagy elbagatellizálja a másik személy tulajdonának, tudatának vagy képességének az értékét. Vagy az ego stratégiát vált, és ahelyett, hogy versengene a másik emberrel, úgy erősíti magát, hogy társul az illetőhöz, ha az mások szemében fontos személy. AZ EGO ÉS A HÍRNÉV A „névemlítés” közismert jelensége – amikor csak úgy mellékesen megjegyzed, hogy ismered X. Y.-t – része az ego stratégiájának, amelynek célja, hogy önmagának a „fontos” személlyel való társítása révén kiemelkedő identitást szerezzen mások szemében, és ezáltal a saját szemében is. Az e világban híressé válás átka, hogy valódi énedet teljesen elhomályosítja egy kollektív mentális kép. A legtöbb ember, akivel találkozol, a saját identitását – önmaga mentális képét – óhajtja erősíteni azzal, hogy asszociálódik veled. Az ilyen emberek esetleg nem is tudják, hogy valójában egyáltalán nem érdeklődnek irántad, csak annyiban, amennyiben megerősíted az ő – végső soron fiktív – éntudatukat. Azt hiszik, hogy rajtad keresztül ők többek lehetnek. Magukat szeretnék te általad teljessé tenni; pontosabban annak a mentális képnek a révén, amit rólad mint híres személyről, egy irreálisan túlbecsült, kollektív, fogalmi identitásról hordoznak.

- 51 -


Az ego „magva”

A

hírnév

abszurd

túlértékelése

világunk

egós

őrületének

csupán

egyik

megnyilvánulása. Egyes híres emberek ugyanebbe a hibába esnek, és azonosulnak azzal a kollektív fikcióval, képpel, amit az emberek és a média belőlük kreált, és kezdik magukat a hétköznapi halandókhoz képest ténylegesen felsőbbrendűnek látni. Ennek eredményeképp egyre jobban elidegenednek önmaguktól és másoktól, egyre boldogtalanabbak lesznek, és egyre dependensebbé (függővé) válnak saját, folytatódó népszerűségükkel kapcsolatban. Kizárólag olyan emberekkel körülvéve, akik az ő felfuvalkodott énképüket táplálják, képtelenné válnak igazi kapcsolatokra. Albert Einstein, akit szinte emberfölötti lényként csodáltak, és akinek az volt a sorsa, hogy a bolygó leghíresebb embereinek egyike legyen, sohasem azonosult azzal a képpel, amit róla a kollektív elme alkotott. Szerény maradt. Egótlan. Történetesen még a következőt is mondta: „Groteszk ellentmondás feszül aközött, amit az emberek az én eredményeimnek és képességeimnek tartanak, illetve aközött, aki valójában vagyok, és amit valóban tudok.”5 Ezért nehéz a híres ember számára igazi kapcsolatban lenni másokkal. Az igazi kapcsolat ugyanis olyan, amelyet nem ural az ego a maga imázsformálásával és önkeresésével. Az igazi kapcsolatban nincs semmiféle akarás, csak a másik személy felé áramló, nyílt, élénk figyelem. Ez az éber figyelem a jelenlét. Ez a hiteles kapcsolat előfeltétele. Az ego vagy akar valamit az illetőtől; vagy ha úgy véli, hogy semmit sem kaphat a másiktól, akkor a totális közömbösség állapotába merül: nem törődik veled. Ezért az egós kapcsolatok három meghatározó állapota: az akarás, a meghiúsult akarás (harag, sértettség, hibáztatás, panaszkodás) és a közömbösség.











- 52 -








Szerepjátszás: az ego számos arca

NEGYEDIK FEJEZET

Szerepjátszás: az ego számos arca Az olyan ego, amelyik akar valamit a másiktól, és ugyan melyik nem akar, általában eljátszik valamilyen szerepet, hogy a „szükséglete” kielégüljön, akár anyagi nyereségről; akár a hatalom, a fölény vagy a különlegesség érzéséről; akár valamifajta – testi vagy lelki vonatkozású – örömérzésről van szó. Az emberek általában egyáltalán nincsenek az alakított szerepük tudatában. Ők maguk azok a szerepek. Némelyik szerep alig észrevehető; némelyik ordítóan nyilvánvaló – kivéve annak, aki azt éppen alakítja. Néhány szerepnek egyszerűen csak annyi a funkciója, hogy figyelmet szerezzen. Az ego ugyanis mások figyelmén virul. (A figyelem végül is a pszichés energia egy formája.) Az ego nem tudja, hogy minden energia forrása benned van, ezért azt kívül keresi. Az ego nem a formamentes figyelmet, a jelenlétet keresi, hanem a valamilyen formában megnyilvánuló figyelmet, mint amilyen például az elismerés, a dicséret, a csodálat; vagy csak annyit, hogy valahogy észrevegyék, hogy létezését tudomásul vegyék. A szégyenlős ember – aki fél mások figyelmétől – sem mentes az egótól, csupán ambivalens, „kettős” egóval rendelkezik, amelyik egyszerre áhítja és féli a többiek figyelmét. Attól fél, hogy a figyelem majd kritika vagy rosszallás formáját ölti, más szóval attól, hogy a figyelem nem növeli, hanem csökkenti az éntudatát. Emiatt a szégyenlős ember nagyobb mértékben fél a figyelemtől, mint amennyire áhítja azt. A szégyenlősség gyakran társul egy alapvetően negatív énfogalommal, a nem megfelelőség hitével. Önmagunk fogalmi látása – ennek vagy annak látom magamat –, akár pozitív (én vagyok a legnagyszerűbb), akár negatív (mit sem érek): az ego. Minden pozitív énfogalom mögött ott lapul a „nem vagyok elé jó”-tól való félelem. Minden negatív énfogalom mögött ott lapul az „én legyek a legnagyszerűbb” vagy „jobb legyek, mint a többiek” iránti vágy. A magabiztos ego meglévő fölényérzése és a további fölény iránti igénye mögött ott lapul a kisebbrendűségtől való, tudattalan félelem. Fordítva: a szégyenlős, inadekvát (magát nem megfelelőnek tartó) egóban, amelyik kisebbrendűséget érez, erős, rejtett vágy lapul a felsőbbrendűség érzése iránt. Sokan a kisebbrendűségi és a felsőbbrendűségi érzések között hullámoznak, attól függően, hogy éppen milyen helyzetben vannak, illetve kivel kerülnek kapcsolatba. Mindössze a következőt kell tudnod és magadban megfigyelned: valahányszor többnek vagy kevesebbnek érzed magadat bárkinél is, az a benned lévő ego.

- 53 -


Szerepjátszás: az ego számos arca

GONOSZTEVŐ, ÁLDOZAT, SZERELMES Egyes egók, ha nem tudnak dicsérethez és csodálathoz jutni, akkor a figyelem más formáival is beérik, és olyan szerepeket játszanak, ami azokat váltja ki. Ha nem tudnak pozitív figyelmet szerezni, akkor helyette esetleg negatív figyelmet keresnek, például negatív reakciót provokálva ki valaki másból. Néhány gyerek pontosan ezt teszi. Rosszalkodnak, hogy figyeljenek rájuk. A negatív szerepek játszása különösen hangsúlyossá válik, valahányszor az egót felnagyítja egy aktív fájdalomtest, tehát egy olyan, a múltból származó érzelmi fájdalom, amelyik még több fájdalom átélésével óhajtja megújítani önmagát. Egyes egók bűntényeket követnek el, csakhogy hírnévre tegyenek szert. Ők a hírhedtség és az emberek rosszallása révén akarnak figyelemhez jutni. A jelek szerint azt mondják: „Kérlek, mondjátok, hogy létezem, hogy nem vagyok jelentéktelen!” Az ego ezen patologikus (kóros) formái a szokványos egók csupán extrémebb verzióit képezik. Igen gyakori szerep az áldozaté. A figyelemforma, amit ő keres, az a mások együttérzése vagy sajnálata, illetve hogy a többieket érdekeljék az „én problémáim”, érdeklődjenek „én és a történetem” iránt. Az „önmagamat áldozatnak látni” elem számos egós mintában föllelhető, például a panaszkodásban, a sértettségben vagy a bántalmazottságban. Persze, ha már azonosultam az olyan történettel, amelyben magamra az áldozat szerepét osztottam, azt nem akarom föladni, és ezért – amint azt minden terapeuta jól tudja – ez ego nem óhajtja, hogy a „problémái” véget érjenek, mert azok részei az ő identitásának. Ha pedig senki sem figyel a szomorú történetemre, akkor azt a fejemben ismételgetem újra és újra. Önsajnálatot érzek, és identitásom azé az emberé, akivel az élet, más emberek, a sors vagy Isten igazságtalanul bánik. Ez definíciót (meghatározást) ad az énképemhez, valakivé tesz, márpedig az ego számára kizárólag ez számít. A szerepjáték meglehetősen gyakori jelenség a „romantikus kapcsolat” első időszakában. Célja: vonzani és megtartani azt, akire az ego olyan lényként tekint, aki majd „boldoggá tesz; aki azt érezteti velem, hogy különleges vagyok; aki minden igényemet kielégíti”. „Azt alakítom, akinek te akarsz; te pedig azt alakítod, akinek én akarlak”: ez a kimondatlan és tudattalan megállapodás. A szerepjátszás azonban fárasztó munka, ezért ezeket a szerepeket nem lehet a végtelenségig játszani, különösen ha összeköltöztök. Amikor e szerepek lehullanak, mit látsz? A legtöbb esetben sajnos annak a lénynek még nem a valódi esszenciáját, hanem azt, ami az ő igazi lényegét elfedi: a szerepeitől megfosztott, durva egót a maga fájdalomtestével, továbbá a meghiúsult akarásával, ami most haragba fordul át, ami legnagyobb valószínűséggel épp a házastárs, illetve a partner ellen irányul, amiért ő nem tudta eltüntetni azt a mögöttes félelmet és hiányérzetet, ami az egós éntudat lényegi eleme. - 54 -


Szerepjátszás: az ego számos arca

Amit általában „szerelembe esésnek” neveznek, az a legtöbb esetben az egós akarás és követelés fölerősödése. Függőség alakul ki benned a másik személlyel kapcsolatban, pontosabban az illetőről általad alkotott képpel kapcsolatban. Ennek semmi köze a valódi szeretethez,

amiben

nyomokban

sincs

akarás.

A

hagyományos

szerelemfogalom

vonatkozásában a spanyol nyelv a legőszintébb: te quiero azt jelenti, hogy „akarlak”, és azt is, hogy „szeretlek”. A szeretlekre használt másik kifejezést – te amo –, ami nem hordozza ezt a kettősséget, ritkán használják, talán mert az igazi szeretet is épp oly ritka. AZ ÖNDEFINIÁLÁS SZÉLNEK ERESZTÉSE Ahogy a törzsi kultúrák az ősi civilizációkká fejlődtek, bizonyos funkciók kezdtek kiosztódni az emberek közt: uralkodó, pap vagy papnő, harcos, gazda, kereskedő, kézműves, munkás stb. Osztályrendszer fejlődött ki. A funkciód, amibe a legtöbb esetben beleszülettél, meghatározta, hogy ki vagy a többiek szemében, ahogy azt is, hogy ki vagy a saját szemedben. A funkciód szereppé vált, ám azt nem szerepnek tekintették: te az lettél, illetve annak gondoltad magad. Csak olyan ritka lények, mint Buddha vagy Jézus látták meg a kaszt vagy társadalmi osztály alapvető jelentéktelenségét; ismerték fel, hogy az valójában formával való azonosulás, s hogy a kondicionálttal és az időlegessel való ilyen azonosulás elhomályosítja a minden egyes emberi lényben ott ragyogó kondicionálatlan és örökkévaló fényét. Mai világunkban a társadalmi struktúrák már kevésbé merevek és kevésbé egyértelműen definiáltak, mint a régebbi korokban voltak. Jóllehet a legtöbb embert természetesen még mindig kondicionálja a környezete, rájuk már nem osztanak automatikusan valamilyen funkciót és azzal egy identitást. A mai világban történetesen egyre több ember érez zavart, mert nem tudja, hogy igazából hova is tartozik, mi a célja, sőt még azt se, hogy ő kicsoda. Általában gratulálok, amikor valaki azt mondja nekem: „Már azt se tudom, ki vagyok.” Megrökönyödve kérdezik: „Azt akarod ezzel mondani, hogy jó dolog zavarban lenni?” Erre azt javaslom: „Vizsgáld meg! Mit jelent összezavartnak lenni? A ’nem tudom’ nem zavartság. A zavartság az, hogy: ’Nem tudom, de tudnom kéne’ vagy ’Nem tudom, de tudnom kell’. Lehetséges-e, hogy szélnek ereszd azt a hiedelmedet, miszerint tudnod kéne vagy tudni akarod, hogy ki vagy? Másként megfogalmazva: fel tudsz-e hagyni azzal, hogy fogalmi definícióktól várd el, hogy azok éntudatot adjanak neked? Fel tudsz-e hagyni azzal, hogy gondolattól várd el, hogy az éntudatot adjon neked? Amikor szélnek ereszted a hiedelmet, miszerint tudnod kéne, illetve tudni akarod, hogy ki vagy, akkor mi történik a

- 55 -


Szerepjátszás: az ego számos arca

zavartsággal? Hirtelen eltűnik. Amikor teljesen elfogadod, hogy nem tudod, akkor történetesen a lelki béke és a világosság olyan állapotába lépsz be, ami közelebb visz ahhoz, aki valójában vagy, mint amilyen közel gondolat valaha is vihetne. Önmagadat gondolattal definiálni: önmagad korlátozása.” ELŐRE MEGSZABOTT SZEREPEK A különböző emberek természetesen különböző funkciókat látnak el ebben a világban. Ez nem is lehet másként. Ami az értelmi vagy fizikai képességeket – tudást, ügyességet, készségeket és energiaszintet – illeti, az emberi lények nagyon különbözőek. Ami igazán számít, az nem az, hogy milyen funkciót töltesz be ebben a világban, hanem hogy azonosulsze a funkcióddal oly mértékben, hogy az már átveszi fölötted az uralmat, és olyan szereppé válik, amit eljátszol. Amikor szerepeket játszol, tudattalan vagy. Amikor észre tudod venni, hogy szerepet játszol, ez a felismerés teret hoz létre közted és a szerep között. Ez a szereptől való

megszabadulás

kezdete.

Amikor

teljesen

azonosulsz

egy

szereppel,

akkor

összetévesztesz egy viselkedési mintát azzal, aki vagy, és önmagadat nagyon komolyan veszed. Továbbá automatikusan szerepeket osztasz ki másokra, olyan szerepeket, amelyek illeszkednek a tiédhez. Amikor például olyan orvoshoz fordulsz, aki teljesen azonosult a szerepével, akkor az ő számára te nem emberi lény, hanem páciens vagy egy kóreset vagy. Bár a társadalmi struktúrák a mai világban már kevésbé merevek, mint az ősi kultúrákban voltak, még mindig sok előre megszabott funkció vagy szerep létezik, amelyekkel az emberek készségesen azonosulnak, és amelyek így az ego részévé válnak. Az emberi interakciók ettől hiteltelenek, embertelenek és elidegenítők lesznek. Azok az előre megszabott szerepek ugyan nyújthatnak számodra némileg vigasztaló identitástudatot, ám végül elveszel bennük. A hierarchikus szervezetekben – például a katonaságnál, egyháznál, kormányhivatalnál vagy nagyvállalatnál – betölthető funkciókat hajlamosak az emberek szerepidentitássá változtatni. Lehetetlen számodra hites emberei kapcsolat, ha elveszel a szerepedben. Egyes előre megszabott szerepeket szociális archetípusoknak* is nevezhetünk. Hogy csak néhányat említsek: a középosztálybeli háziasszony és családanya (bár ez ma már nem olyan gyakori, mint amilyen régebben volt); a kemény, macsó férfi; a csábító, a „végzet asszonya”; a „nonkonformista” (a fennálló rendhez nem alkalmazkodó) művész; a „kultúra embere” (Európában meglehetősen gyakori szerep), aki úgy csillogtatja irodalmi, *

Archetípus: valaminek az ősformája, eredeti ősi alakja; őskép, szimbólum. (Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára, Akadémiai Kiadó, 1983.)

- 56 -


Szerepjátszás: az ego számos arca

szépművészeti és zenei ismereteit, mint más a drága ruháját vagy az autóját. És aztán ott az egyetemes felnőttszerep. Amikor ezt a szerepet alakítod, nagyon komolyan veszed magadat és az életet. A spontaneitás, a vidámság és az öröm nem része e szerepnek. A hippimozgalom, ami az 1960-as években az Egyesült Államok nyugati partján indult, majd elterjedt az egész nyugati világban, abból született, hogy sok fiatal elutasította a társadalmi archetípusokat, szerepeket és előre megszabott viselkedésmintákat, valamint az egóra épülő társadalmi és gazdasági struktúrákat. Nem voltak hajlandóak eljátszani azokat a szerepeket, amiket a szüleik és a társadalom rájuk akart osztani. Befolyásolhatta ezt az a tény, hogy mindez egybeesett a vietnami háború borzalmaival, amelyben több mint 57 ezer fiatal amerikai és 3 millió vietnami vesztette életét, és amin keresztül mindenki számára megmutatkozott a rendszer és a mögötte álló gondolkodásmód őrültsége. Az 1950-es években – gondolkodásában és viselkedésében – a legtöbb amerikai rendkívül konformista volt, ám az 1960-as években már milliók léptek ki a kollektív fogalmi identitással való azonosulásból, mert annak őrült volta oly szembetűnően látszott. A hippimozgalom az emberiség addig merev, egós pszichéjének föllazulását jelentette. Maga a mozgalom elfajult és véget ért, ám „hasadékot” hagyott hátra, és nem csupán azok számára, akik részt vettek benne. Ez tette lehetővé, hogy az ősi keleti bölcselet és spiritualitás nyugatra áramoljon, és kulcsszerepet kapjon a globális tudat fölébredésében. IDŐLEGES SZEREPEK Ha már eléggé fölébredt és tudatos vagy ahhoz, hogy meg tudd figyelni, miként beszélsz másokkal, akkor finom változásokat vehetsz észre a beszédmódodban, a hozzáállásodban és a viselkedésedben, attól függően, hogy éppen kivel léptél interakcióba. Eleinte ezt könnyebb másokban megfigyelni; ám aztán magadon is észreveheted. Talán kissé másként beszélsz a cég elnökével, mint a portással. Talán kissé másként beszélsz egy gyerekkel, mint egy felnőttel. Miért? Mert szerepeket játszol. Nem vagy önmagad sem az elnök, sem a portás, sem a gyerek esetében. Amikor betérsz az üzletbe vásárolni, amikor bemész az étterembe, a bankba, a postahivatalba, megfigyelheted, hogy előre megszabott társadalmi szerepekbe csusszansz. Vásárlóvá válsz, s a szerint beszélsz és cselekszel. Az eladó – aki szintén szerepet játszik – vásárlóként bánik veled. Megannyi kondicionált viselkedésminta lép érvénybe két ember között, amelyek meghatározzák a lezajló interakció minőségét. Nem emberi lények, hanem fogalmi jellegű, mentális imázsok beszélnek egymással. Minél nagyobb mértékben azonosulnak az emberek az éppen játszott szerepükkel, kapcsolataik annál kevésbé lesznek valódiak.

- 57 -


Szerepjátszás: az ego számos arca

Nemcsak arról hordozol magadban mentális képet, hogy ki a másik ember, hanem arról is, hogy te ki vagy, különösen azon ember viszonylatában, akivel épp beszélsz. Valójában egyáltalán nem te lépsz vele kapcsolatba, hanem csupán az, akinek magadat gondolod; és nem vele, hanem azzal, akinek őt gondolod. (Nála ugyanez történik, csak fordítva.) Tehát a fogalmi kép, amit elméd rólad alkotott, kapcsolatba lép elméd másik teremtményével, ami a másik emberről alkotott fogalmi kép. A másik ember elméje valószínűleg ugyanezt teszi. Két személy közti valamennyi egós interakció tehát valójában négy olyan, fogalmi jellegű, elme teremtette kép interakciója, amelyek végső soron kitalációk. Ezek után nem meglepő, hogy kapcsolatok terén oly sok a konfliktus. Nincs igazi kapcsolat. AZ IZZADT TENYERŰ SZERZETES Kasan, a zen tanító és szerzetes épp egy híres nemesember temetési szertartását készült megtartani. Ahogy ott állt és várt a tartomány kormányzójának és más uraknak és úrhölgyeknek az érkezésére, azt vette észre, hogy nyirkosak a tenyerei. Másnap összehívta tanítványait, és közölte: még nem áll készen arra, hogy igazi tanító legyen. Bevallotta, hogy még nem tud minden emberrel azonos módon viselkedni, függetlenül attól, hogy az illető koldus-e vagy király; hogy sajnos még képtelen keresztülnézni a társadalmi szerepeken és fogalmi jellegű identitásokon, és a létezés azonosságát minden emberben meglátni. Ezt követően távozott, és egy másik mester tanítványává szegődött. Nyolc év múlva visszatért korábbi tanítványaihoz, immár megvilágosodottan. A BOLDOGSÁG MINT SZEREP KONTRA VALÓDI BOLDOGSÁG „Hogy vagy?” „Remekül! Jobban már nem is lehetnék!” Igaz vagy nem? Sok esetben a boldogság csak szerep, amit az emberek eljátszanak, és a mosoly díszlete mögött hatalmas mennyiségű fájdalom lapul. A boldogtalanságot gyakran eltakarja a mosolygó külső és a csillogó, fehér fogsor; az emberek sokszor letagadják – néha még maguk előtt is –, hogy valójában sok bennük a boldogtalanság, s ezért oly gyakori a depresszió, a letörés és a túlreagálás. A „remekül vagyok” olyan szerep, amit az ego Amerikában gyakrabban alakít, mint számos más országban, ahol nyomorultul lenni és annak látszani szinte a „szabvány”, és ezért társadalmilag meglehetősen elfogadott. Valószínűleg túlzás, de nekem azt mondták, hogy egy bizonyos skandináv ország fővárosában az ittas viselkedésért járó letartóztatást kockáztatod, ha az utcán ismeretlenekre rámosolyogsz.

- 58 -


Szerepjátszás: az ego számos arca

Ha boldogtalanság van benned, akkor először is be kell ismerned, hogy az ott van. De ne mondd, hogy „boldogtalan vagyok”! A boldogtalanságnak semmi köze ahhoz, aki vagy. Mondd azt: „Boldogtalanság van bennem.” Majd kutakodj! A dolognak köze lehet a helyzethez, amiben épp leledzel. A helyzet megváltoztatásához esetleg cselekedned kell, vagy ki kell lépned a szituációból. Ha pedig történetesen semmit sem tehetsz, akkor nézz szembe azzal, ami van, és mondd: „Nos, ebben a pillanatban ez van. Választhatok: vagy elfogadom, vagy nyomorultul érzem magam.” A boldogtalanság elsődleges oka sohasem a helyzet, hanem az arról alkotott gondolatod. Légy tudatában gondolataidnak! Válaszd el őket a szituációtól, ami mindig semleges, ami mindig úgy van, ahogy van. Ott a helyzet, illetve a tény; itt pedig a vele kapcsolatos gondolatom. Ahelyett, hogy történeteket kreálnál, maradj a tényeknél! Például a „tönkrementem”: történet. Ez korlátoz, és megakadályozza, hogy hatékony lépéseket tegyél. A „fél dollár maradt a bankszámlámon”: tény. A tényekkel történő szembenézés mindig erőt adó. Légy tudatában, hogy javarészt a gondolataid teremtik meg az érzéseidet! Lásd meg a gondolkodásod és az érzelmeid közti kapcsolatot! Ahelyett, hogy a gondolataid és az érzelmeid lennél, légy a mögöttük meghúzódó tudatosság! Ne keresd a boldogságot! Ha keresed, nem találod meg, mert a keresés a boldogság ellentéte. A boldogság mindig elérhetetlen, ám a boldogtalanságtól meg tudsz szabadulni, most rögtön, ha szembenézel azzal, ami van, ahelyett, hogy azzal kapcsolatos történeteket kreálnál. A boldogtalanság elfedi a természetes jóllétedet és lelki békédet, a valódi boldogság forrását. ANYASÁG ÉS APASÁG: SZEREP VAGY FUNKCIÓ? Sok felnőtt játszik szerepet, amikor kisgyerekhez beszél. Bolondos szavakat és hangokat használnak. Ily módon lenézően beszélnek a gyerekkel. Nem kezelik őt egyenlő félként. A tény, hogy átmenetileg többet tudsz és nagyobb vagy, mint a gyerek, még nem jelenti azt, hogy ne lennétek egyenrangúak. A felnőttek többsége élete egy pontján szülő lesz, ami az egyik legegyetemesebb szerep. A létfontosságú kérdés: képes vagy-e jól betölteni a szülői funkciót anélkül, hogy azonosulnál a funkcióval; vagyis anélkül, hogy az a szerepeddé válna? A szülői feladatkör része, hogy gondoskodj a gyerek szükségleteiről; hogy megakadályozd veszélybe kerülését; s hogy néha megmondd a gyereknek, mit tegyen, illetve mit ne. Ha azonban a szülői szerep identitássá válik, ha az éntudatodat teljes mértékben vagy nagyrészt abból eredezteted, akkor ez a funkció túlhangsúlyozott és eltúlzott lesz, s átveszi fölötted az irányítást. A gyerek szükségleteinek kielégítése túlzóvá válik, és kényeztetésbe csap át; a veszélytől való megvédés túloltalmazás lesz, és akadályozza őt abban a feladatában,

- 59 -


Szerepjátszás: az ego számos arca

hogy felfedezze maga számára a világot, és mindenfélét kipróbáljon. A mit tegyen, illetve a mit ne tegyen közlése pedig irányítgatássá és basáskodássá válik. Ráadásul a szerepet alakító identitás még akkor is fennmarad, amikor a hozzá tartozó funkciót szükségessé tevő igények már rég megszűntek. Az ilyen szülők nem tudják „letenni” az anyaságukat vagy apaságukat, holott a gyerekük már rég felnőtt. Nem tudják elengedni az igényt, hogy a gyereküknek szüksége legyen rájuk. Jóllehet a felnőtt gyermek már negyvenéves, az ilyen szülők nem tudnak megszabadulni a gondolattól, miszerint „én tudom, hogy mi a legjobb neked”. Tehát a szülői szerepet kényszeresen továbbjátsszák, s így aztán nincs kettejük közt valódi kapcsolat. Az ilyen szülők a szülői szerepükkel definiálják önmagukat, és tudattalanul attól félnek, hogy elveszítik identitásukat, ha felhagynak az anyasággal vagy apasággal. Ha a felnőtt gyermekük irányítása, ha tetteinek befolyásolása iránti vágyuk meghiúsul – ahogy az általában történik –, akkor elkezdik a gyereküket kritizálni; vagy nemtetszésüknek adnak hangot; vagy igyekeznek a gyerekükben bűntudatot ébreszteni. Mindez tudattalan próbálkozás arra, hogy megőrizzék szerepüket, megőrizzék identitásukat. A felszínen úgy tűnik, mintha a gyerekükért aggódnának, és ők maguk ezt el is hiszik, valójában azonban csak a saját szerepidentitásuk érdekli őket. Minden egós motiváció az én erősítése és önérdek, néha ügyesen álcázva, olykor még azon személy elől is, akikben az ego működik. A szülői szereppel azonosuló anya vagy apa azt is megkísérelheti, hogy a gyermekei révén váljon teljesebbé. Ez esetben az ego mások manipulálására irányuló igénye – melynek célja: állandó hiányérzetének megszüntetése – a gyerekekre irányul. Ha a szülő a gyermekei kényszeres manipulálása mögött meghúzódó, nagyrészt tudattalan feltételezéseket és ösztönző erőket tudatossá és hallhatóvá tenné, akkor valószínűleg a következő mondatok valamelyikét – vagy mindegyikét – hallaná: „Csak azt akarom, hogy elérd azt, amit én sohasem értem el. Azt akarom, hogy a világ szemében valakivé válj, és rajtad keresztül én is valaki lehessek. Ne okozz nekem csalódást! Annyi mindent feláldoztam érted! A veled kapcsolatos rosszallásomnak az a célja, hogy olyan erős bűntudatot ébresszek benned, és annyira kellemetlenül érezd magad, hogy aztán végül alávesd magadat az akaratomnak. Nyilvánvaló, hogy én tudom, mi a legjobb a számodra! Szeretlek és továbbra is szeretni foglak, feltéve, hogy azt teszed, amiről tudom, hogy az számodra a megfelelő.” Ha az ilyen tudattalan motivációkat tudatossá teszed, rögtön látod, mennyire abszurdak. A mögöttük megbúvó ego láthatóvá válik, ahogy annak diszfunkciója is. Néhány szülő, akivel beszélgettem, hirtelen észbe kapott: „Te jó ég! Ezt tettem volna?!” Amint megérted, hogy mit művelsz, illetve mit műveltél, annak a hiábavalóságát is fölismered, és a - 60 -


Szerepjátszás: az ego számos arca

tudattalan mintának magától vége szakad. A változás leghatékonyabb előmozdítója a tudatosság. Ha a szüleid ezt művelik veled, ne mondd nekik, hogy: „tudattalanok vagytok, és az ego markának a szorításában vergődtök”. Az valószínűleg csak még tudattalanabbá tenné őket, mert az egójuk azonnal védekező pozíciót venne föl. Elég számodra felismerni, hogy ez csupán a bennük munkálkodó ego, s nem az, akik ők valójában. Az egós minták, még a hosszú ideje fennállók is, néha szinte csodának tűnő módon szertefoszlanak, ha bensődben nem fordulsz ellenük. Az ellenszegülés csak újabb energialöketet adna nekik. De ha nem is történik változás, akkor is majd megértően tudod fogadni szüleid viselkedését, anélkül, hogy úgy éreznéd, arra neked reagálnod kell, vagyis anélkül, hogy azt személyes ügyként kezelnéd. A régi, szokásos reakcióid mögött meghúzódó, benned lévő tudattalan feltevéseidet és elvárásaidat is tudatosítsd! „A szüleimnek egyet kellene érteniük azzal, amit teszek! Meg kéne érteniük engem, és el kellene fogadniuk olyannak, amilyen vagyok!” Valóban? Miért kéne? A tény az, hogy nem fognak, ugyanis képtelenek rá. Fejlődő tudatuk még nem tette meg a tudatosság szintjére röpítő kvantumugrást. Még nem képesek a szerepükkel való azonosulásuk eloldására. „Meglehet, viszont én addig képtelen vagyok boldognak és nyugodtnak érezni magamat akként, aki valójában vagyok, amíg nem kapok tőlük beleegyezést és megértést!” Valóban? Aztán mit változtat az ő jóváhagyásuk vagy jóvá nem hagyásuk azon, aki te valójában vagy? Minden ilyen megvizsgálatlan feltevés hatalmas mennyiségű negatív érzelmet, sok fölösleges boldogtalanságot okoz. Légy éber! Keringenek-e olyan gondolatok az elmédben, amelyek valójában papád és mamád internalizált (bensőddé tett) szavai, amelyek valami ilyesmit mondanak: „Nem vagy elég jó! Sose viszed semmire!”, vagy valami más kritikát, mentális álláspontot fogalmaznak meg? Ha van benned tudatosság, akkor képes leszel annak tekinteni ezt a fejedben szóló hangot, ami: egy régi, a múlt által kondicionált gondolatnak. Ha van benned tudatosság, akkor többé már nem kell hinned minden gondolatodban, amit gondolsz. Azok nem többek, mint régi gondolatok. A tudatosság: jelenlét; és kizárólag a jelenlét képes feloldani a benned lévő tudattalan múltat. „Ha úgy véled, hogy annyira megvilágosodott vagy – mondja Ram Dass –, akkor menj, és tölts el egy hetet a szüleiddel!” Remek tanács. A szüleidhez fűződő viszonyod nem csupán az őskapcsolatod, ami megadja minden későbbi kapcsolatod „alaphangját”, hanem remek teszt is a jelenléted mértékének megítéléséhez. Minél több közös múlt van egy kapcsolatban, annál jelenlevőbbnek kell lenned, mert különben arra kényszerülsz, hogy újra és újra átéld a múltat. - 61 -


Szerepjátszás: az ego számos arca

TUDATOS SZENVEDÉS Ha kisgyerekeid vannak, adj nekik segítséget, útmutatást és védelmet a legjobb képességeid szerint, ám még fontosabb: adj nekik teret! Teret a létezéshez. Rajtad keresztül érkeznek e világba, de ők nem a „tieid”. A hit, miszerint „én tudom, mi a legjobb nekik”, igaz lehet, amíg a gyerekek nagyon fiatalok, de minél idősebbek, az állítás már annál kevésbé igaz. Minél több elvárás él benned azzal kapcsolatban, hogy a gyerekeid életének miként kéne alakulnia, annál nagyobb mértékben élsz az elmédben, ahelyett, hogy számukra jelen lennél. Igen, el fognak követni hibákat, és meg fogják tapasztalni a szenvedés valamilyen formáját, ahogy minden más ember is. Lehet azonban, hogy azok csak a te nézőpontodból látszanak hibáknak. Ami számodra hiba, az meglehet, pontosan az, amit a gyermekeidnek tenniük vagy megtapasztalniuk kellett. Annyi segítséget és útmutatást adj nekik, amennyit csak tudsz, de értsd meg, adódhatnak alkalmak, amikor hagynod kell őket hibákat elkövetni, különösen, amikor kezdik elérni a felnőttkort! Olykor szenvedni is hagynod kell őket. A szenvedés érkezhet teljesen váratlanul, de lehet az hibáik következménye is. „Hát nem lenne csodálatos, ha meg tudnám kímélni őket minden szenvedéstől?” Nem, nem lenne. Emberekként nem fejlődnének, és felszínes lények maradnának, akik a dolgok külső formájával azonosultak. A szenvedés elmélyíti az embert. A paradoxon: a szenvedést a formával való azonosulás okozza, ugyanakkor a szenvedés mállasztja szét a formával való azonosulást. A szenvedés nagy részét az ego okozza, jóllehet az végül elpusztítja az egót – feltéve, hogy tudatosan szenvedsz! Az emberiség arra rendeltetett, hogy túljusson a szenvedésen, ám nem úgy, ahogy azt az ego képzeli. Az ego számos hibás feltételezésének, számos téveszmés jellegű gondolatának egyike: „Nem kéne szenvednem!” A gondolat néha valaki hozzád közelállóra tevődik át: „A gyerekemnek nem kéne szenvednie!” Valójában épp ez a gondolat húzódik meg a szenvedés gyökerénél. A szenvedésnek nemes a célja: a tudat fejlődése és az ego fölperzselése. A keresztre feszített ember képe archetípusos kép. Ő minden férfi és minden nő. Amíg ellenállsz a szenvedésnek, addig az lassú folyamat, mert az ellenállás több fölégetendő egót produkál. Amikor azonban elfogadod a szenvedést, felgyorsul a folyamat, mert immár tudatosan szenvedsz. Elfogadhatod a szenvedést a magad számára, vagy elfogadhatod azt valaki más – például gyermeke, papád, mamád – számára is. A tudatos szenvedésben már ott a transzmutáció, az átváltozás. A szenvedés tüze a tudat fényévé válik. Az ego azt mondja: „Nem kéne szenvednem!”, és ennek a gondolatnak a hatására még többet szenvedsz. A „nem kéne szenvednem” az igazság eltorzítása, márpedig az igazság

- 62 -


Szerepjátszás: az ego számos arca

mindig paradox jellegű. Az igazság ugyanis az, hogy igent kell mondanod a szenvedésre, mielőtt transzcendálhatod – túllépheted – azt. A TUDATOS SZÜLŐI VISELKEDÉS Sok gyerek táplál haragot és neheztelést a szülei iránt, aminek az oka gyakran a kapcsolatuk hiteltelensége. A gyerek mélyen vágyik arra, hogy a szülő ott legyen számára, méghozzá emberi lényként, s nem holmi szerepként – függetlenül attól, hogy azt a szerepet a szülő mennyire lelkiismeretesen játssza. Lehet, hogy mindent tökéletesen teszel a gyerek érdekében, a tőled telhető maximumot nyújtod, de még a tőled telhető legjobb cselekvés sem elegendő. A cselekvés történetesen sohasem elég, ha mellőzöd a Létet. Az ego mit sem tud a Létről, azt hisz, végső soron a cselekvés az üdvözítő. Ha az ego tart a markában, akkor azt hiszed, hogy a tettek sokasága végül elegendő „cselekvést” produkál ahhoz, hogy a jövő egy pontján majd teljesnek érezhesd magad. Nem fogod. Csupán elveszel a cselekvésben, ami nem a Létben gyökerezik, és ezért hiábavaló. Hogyan hozhatod be egy elfoglalt család életébe, a gyermekeddel való kapcsolatodba a Létet? A kulcs: adj a gyermekednek figyelmet! Kétféle figyelem létezik. Az egyiket formaalapú figyelemnek nevezhetjük. A másik a formamentes figyelem. A formaalapú figyelem valamilyen módon mindig a cselekvéshez vagy az értékeléshez kötődik. „Elkészítetted a házi feladatodat? Edd meg a vacsorádat! Tedd rendbe a szobádat! Mossál fogat! Tedd ezt! Hagyd azt abba! Siess, készülj el!” „Mi a következő, amit tennünk kell?” Ez a kérdés meglehetőség pontosan tükrözi, hogy sok otthonban milyen családi élet zajlik. Formaalapú figyelemre persze szükség van, annak megvan a maga helye, ám ha a gyermekednek mindössze ezt nyújtod, akkor épp a legfontosabb dimenzió hiányzik, és a cselekvés – Jézus szavaival: „a világi gond” – teljesen elhomályosítja a Létet. A formamentes figyelem elválaszthatatlan a Lét dimenziójától. Hogy működik a formamentes figyelem? Ahogy a gyerekedre nézel és figyelsz, ahogy őt megérinted, vagy ilyen-olyan dolgában segíted, éber, nyugodt és csöndes vagy, nem akarsz semmi mást, mint ahogy az a pillanat éppen van. Ily módon teret adsz a Létnek. Abban a pillanatban, ha jelen vagy, nem a papa vagy a mama vagy. Te a figyelem, a csöndes nyugalom, a jelenlét vagy, amelyik figyel, néz, érint, akár beszél is. Te a cselekvés mögötti Lét vagy.

- 63 -


Szerepjátszás: az ego számos arca

GYERMEKED „FELISMERÉSE” Emberi lény vagy. Mit jelent ez? Az élet uralása nem irányítás kérdése, hanem az emberi és a Lét közti egyensúly megtalálásának a kérdése.* Mama, papa, férj, feleség, fiatal, idős; a szerepek, amiket játszol, a funkciók, amiket betöltesz, bármi, amit teszel: mindez az emberi dimenzióhoz tartozik. Valamennyinek megvan a maga helye, és azt tiszteletben is kell tartani, ám önmagukban azok nem elegendőek a kiteljesedett, valóban jelentőségteljes kapcsolathoz, illetve élethez. Önmagában az emberi sohasem elég, függetlenül attól, hogy mennyire keményen igyekszel, vagy mit érsz el. A másik rész: a Lét. A Lét magában a tudat rezdületlen, éber jelenlétében található meg: a tudatban, aki vagy. Az ember: forma. A Lét: formamentes. Az emberi és a Lét nem különálló dolgok. Egymásba szövődnek. Az emberi dimenzióban megkérdőjelezhetetlenül fölényben vagy a gyerekkel szemben. Nagyobb és erősebb vagy nála, többet tudsz, és több mindent tudsz megtenni, mint ő. Ha csupán ezt a dimenziót ismered, akkor fölényben fogod érezni magadat a gyerekkel szemben, minimum tudattalanul. A gyerekkel pedig éreztetni fogod az alárendeltségét, minimum tudattalanul. Nincs egyenlőség a gyermeked és közted, mert a kapcsolatotokban csak a forma létezik, és a formában természetesen valóban nem vagytok egyenlők. Szeretheted a gyermekedet, de a szereteted csupán emberi szeretet lesz, vagyis feltételes, birtokló és hullámzó. Csak a formán túl, a Létben vagytok egyenlők, és csak akkor lehet a kapcsolatotokban igazi szeretet, ha megtalálod magadban a formamentes dimenziót. A jelenlét, aki vagy, az időtlen vagyok, felismeri önmagát a másikban, és a másik (adott esetben a gyerek) szeretve – más szóval: „felismerve” – érzi magát. Szeretni azt jelenti: felismerni önmagadat a másikban. A másik „másságát” ekkor a tisztán emberi dimenzióra, a forma világára jellemző illúzióként látod már. A szeretet iránti vágyódás, ami minden gyerekben ott él, valójában a felismerés iránti vágy – ám nem a forma, hanem a Lét szintjén. Ha a szülők csak a gyerek emberi dimenzióját tisztelik, és figyelmen kívül hagyják a Létet, akkor a gyerek érezni fogja, hogy a kapcsolat nem teljes, hogy valami kulcsfontosságú dolog hiányzik, és fájdalom halmozódik fel benne, s néha még a szülő ellen irányuló, tudattalan neheztelés is. „Miért nem veszel észre?” A fájdalom vagy a neheztelés mintha ezt mondaná. Amikor egy másik ember felismer, akkor ez a felismerés – mindkettőtökön keresztül – teljesebben hozza a Lét dimenzióját e világba. Ez a szeretet az, ami megváltja a világot. Erről *

Az angol nyelvben a lét és a lény fogalmat azonos szó – being – jelöli, ezért az emberi lény kifejezés emberi létet is jelent. A könyvben gyakran használt Lét szó értelmezését Eckhart Tolle részletesen A most hatalma című könyvében adja meg. (A fordító megjegyzése.)

- 64 -


Szerepjátszás: az ego számos arca

most a gyermekeddel való kapcsolatod vonatkozásában beszéltem, de ez természetesen ugyanúgy áll minden egyéb kapcsolatra is. Szokták mondani, hogy „Isten: szeretet”, ám ez nem teljesen pontos megfogalmazás. Isten az élet számtalan formájában és az azokon túl létező

EGY ÉLET.

A szeretet dualitást

(kettősséget) feltételez: szerető és szeretett, alany és tárgy. A szeretet tehát az egység felismerése a kettősség világában. Ez Isten beleszületése a forma világába. A szeretet a világot kevésbé világivá, kevésbé sűrűvé, az eddiginél áttetszőbbé teszi az isteni dimenzió, maga a tudat fénye számára. A SZEREPJÁTSZÁS FÖLADÁSA Hogy bármely helyzetben úgy tudd megtenni a szükséges tettet, hogy az közben ne váljon számodra szereppé, amivel azonosulsz: ez az élet művészetének alapvető leckéje, amelyet mindnyájunknak meg kell tanulnunk. Bármit is teszel, tetted akkor lesz a leghatékonyabb, ha azt magáért a tettért teszed, s nem azért, hogy szerepidentitásodat megvédd, megerősítsd, illetve hogy tetteid ahhoz igazodjanak. Minden szerep egy-egy fiktív éntudat, és azon keresztül az elme teremtette „kis én”, illetve a szerep, amit ő éppen alakít, mindent személyessé, s így meghamisítottá és eltorzítottá is tesz. Az e világban hatalmi pozíciót betöltők – például a politikusok, televíziós személyiségek, vezető üzletemberek, vallási vezetők (néhány figyelemre méltó kivételtől eltekintve) – teljesen azonosultak a szerepükkel. Őket VIP*-eknek tekintik, holott valójában csupán tudattalan játékosok az egós játszmában, egy roppant fontosnak tűnő játékban, aminek végső soron nincs igazi célja. Shakespeare-rel szólva: „egy félkegyelmű meséje, zengő tombolás, de semmi értelme nincs”1. Meglepő módon Shakespeare a televízió segítsége nélkül jutott erre a következtetésre. Ha az egós drámának bármi célja is van, akkor az közvetett: egyre több szenvedést teremt a bolygón, és a szenvedés – bár az túlnyomórészt ego teremtette – végül szintén egoromboló hatású. A szenvedés a tűz, amelyben az ego elégeti önmagát. A szerepet játszó személyiségek e világában az a néhány ember, aki nem elme teremtette képet sugároz – és néhány ilyen azért akad a médiában és az üzleti világban –, hanem a Lét mélyebb „magvából” működik; azok, akik nem próbálnak többnek tűnni, mint amennyiek, és egyszerűen önmaguk, ők figyelemre méltóan emelkednek elő, és egyedül ők azok, akik e világban valóban számítanak. Ők hozzák el az új tudatot. Bármit is tesznek, az támogatást kap, mert összhangban áll az egész céljával. Hatásuk azonban messze túlterjed

*

VIP (very important person): nagyon fontos személy. (A fordító megjegyzése.)

- 65 -


Szerepjátszás: az ego számos arca

tettükön és funkciójukon. Már csupán a jelenlétük – ami egyszerű, természetes és szerény – átalakító erővel hat mindenkire, akivel csak kapcsolatba kerülnek. Ha nem játszol szerepet, az azt jelenti, hogy tettedben nincs én (ego). Nincs hátsó szándék: éned megvédése, illetve erősítése. Ennek eredményeként a tetteidnek sokkal nagyobb az ereje. Teljesen a helyzetre összpontosítasz: eggyé válsz vele. Nem akarsz ez vagy az lenni. Akkor vagy a legerőteljesebb és a leghatékonyabb, amikor teljesen önmagad vagy. De ne akarj önmagad lenni! Az ismét csak egy újabb szerep lenne. Ezt hívják „természetes, spontán énnek”. Amint ez vagy az próbálsz lenni, már szerepet játszol. A „Csak légy önmagad!” jó tanács, ám félrevezető is lehet. Az elme beindul, és azt mondja: „Lássuk csak! Hogyan lehetek önmagam?” S ezt követően az elme kifejleszt valamilyen stratégiát: „Hogyan legyek önmagam?” Újabb szerep. A „Hogyan lehetek önmagam?” történetesen rossz kérdés. Feltételezi, hogy tenned kell valamit ahhoz, hogy önmagad lehess. Holott a „hogyan” nem állja meg itt a helyét, mert te már most önmagad vagy. Csupán hagyj fel azzal, hogy fölösleges adalékot adsz ahhoz, aki már vagy! „Csakhogy nem tudom, ki vagyok. Nem tudom, mit jelent önmagamnak lenni.” Ha tökéletesen jól tudod érezni magadat úgy, hogy nem tudod, ki vagy, akkor az vagy, ami ekkor visszamarad: az emberi mögötti Lét, a színtiszta „lehetségesség” tere, s nem valami már meghatározott dolog. Mondj le arról, hogy definiáld önmagadat magad vagy mások számára! Nem fogsz belehalni. Életre kelsz. És ne foglalkozz azzal, hogy mások hogyan definiálnak téged! Amikor meghatároznak, önmagukat korlátozzák, az pedig az ő gondjuk. Valahányszor kapcsolatba lépsz emberekkel, elsődlegesen ne funkcióként vagy szerepként vegyél részt az interakcióban, hanem a tudatos jelenlét tereként! Miért játszik az ego szerepeket? Egyetlen ellenőrizetlen feltevés, egyetlen alapvető hiba, egyetlen tudattalan gondolat miatt. Ez a gondolat pedig a következő: nem vagyok elég. Ezt aztán további tudattalan gondolatok követik: szerepet kell játszanom, hogy megkapjam, ami ahhoz kell, hogy teljesen önmagam legyek; többet kell megszereznem, hogy több lehessek. Ám annál nem lehetsz több, mint aki vagy, mert fizikai és pszichológiai formád mögött te egy vagy magával az élettel, a Léttel. Formában egyeseknél több, másoknál kevesebb vagy és leszel is mindig. Lényegedet tekintve azonban senkinél se vagy se több, se kevesebb. A valódi önbecsülés és a valódi alázat ebből a felismerésből születik. Az ego szemében az önbecsülés és az alázat egymásnak ellentmondó dolgok. A kettő valójában egy és ugyanaz.

- 66 -


Szerepjátszás: az ego számos arca

A PATOLOGIKUS (KÓROS) EGO A szó tágabb értelmében véve maga az ego – függetlenül attól, hogy milyen formát ölt – patologikus. Ha megvizsgáljuk ennek a réges-régi görög jelzőnek, a patologikusnak az eredetét, kiderül, mennyire jogosan illethetjük vele az egót. Bár a szót szokványosan betegségállapotokra alkalmazzák, az a pathos szóból ered, ami szenvedést jelent. Pontosan ez az, amiről 2600 éve Buddha felismerte, hogy az emberi állapot jellemzője. Az ego markának szorításában élő ember azonban nem szenvedésnek véli a szenvedést, hanem a bármely helyzetben adható, egyedül megfelelő reakciónak. Vaksága miatt az ego képtelen meglátni azt a szenvedést, amit magára és másokra mér. A boldogtalanság valójában olyan, ego teremtette mentális-emocionális betegség, ami immár járványos méreteket öltött. Bolygónk környezetszennyezésének belső megfelelője. Olyan negatív állapotokról, mint amilyen például a harag, a szorongás, a gyűlölet, a neheztelés, az elégedetlenség, az irigység, a féltékenység, nem ismerik fel, hogy negatívak. Azokat teljesen indokolt jelenségeknek tekintik. Továbbá: nem veszik észre, hogy ezeket önmaguk teremtik meg, s tévesen valaki más, vagy ilyen-olyan külső tényező művének vélik. „Téged tartalak felelősnek a fájdalmamért.” Kimondatlanul ezt állítja az ego. Az ego nem tud különbséget tenni egy helyzet, annak értelmezése és a helyzetre adott reakciója közt. Azt mondod: „Milyen szörnyű nap!”, s nem veszed észre, hogy a hideg szél és az eső – vagy bármilyen állapot, amire reagálsz – nem szörnyű. Olyan, amilyen. Ami szörnyű, az a reakciód, az állapottal szemben fellépő belső ellenállásod, és az érzelem, amit ez az ellenállás megteremt. Shakespeare szavaival: „Nincs sem jó, sem rossz, csak a gondolkodás teszi azzá.”2 Ráadásul a szenvedést vagy negativitást az ego gyakran tévesen élvezetnek könyveli el, mert egy pontig annak révén erősítheti magát. Például a harag vagy a megbántottság óriási mértékben erősíti az egót azzal, hogy növeli az elkülönültségtudatot, hangsúlyozza a többiek másságát, és megteremti a „nekem van igazam” látszólag megtámadhatatlan, erődítményszerű, mentális „hadállását”. Ha látnád a testedben lezajló élettani változásokat, amelyek e negatív állapot valamelyikébe kerülve benned lezajlanak; ha tudnád, hogy azok miként befolyásolják a szíved, az emésztő- és az immunrendszered működését és számtalan egyéb testi funkciódat, akkor a napnál világosabb lenne számodra, hogy ezek az állapotok valójában kórosak: a szenvedésnek s nem az élvezetnek a formái. Valahányszor negatív állapotba kerülsz, van benned valami, ami akarja ezt a negativitást, ami azt élvezetesnek találja, vagy ami azt hiszi, hogy az megszerzi számodra azt, amire vágysz. Máskülönben ki akarna kitartani a negativitás mellett? Ki akarná magát és - 67 -


Szerepjátszás: az ego számos arca

másokat nyomorulttá tenni? Ki akarna betegséget teremteni a testébe? Ezért valahányszor, amikor negativitás jelenik meg benned, ha tudatára tudsz ébredni annak, hogy van benned valami, ami abban élvezetet talál, vagy azt hiszi, hogy az hasznos célt szolgál, akkor közvetlenül az ego tudatára ébredtél. Abban a pillanatban, hogy ez megtörténik, identitásod az egóról a tudatosságra váltott át. Ez azt jelenti, hogy zsugorodik benned az ego, s nő a tudatosság. Ha képes vagy a negativitás kellős közepén felismerni, hogy „ebben a pillanatban szenvedést teremtek magamnak”, akkor az elegendő lesz ahhoz, hogy a kondicionált egós állapotok és reakciók korlátai fölé emelkedj. Ha tudatosság jelenik meg benned, akkor annak hatására végtelen sok lehetőség nyílik meg előtted, hogy bármely helyzetet végtelenszer értelmesebb módon kezelj. Abban a pillanatban képes leszel elengedni boldogtalanságodat, amint fölismered annak értelmetlenségét. A negativitás nem intelligens dolog. Az mindig az ego. Az ego lehet eszes, ám intelligens nem. Az eszesség a maga kis céljait kergeti. Az intelligencia látja a nagyobb egészet, amelyben minden összekapcsolódik. Az eszességet az önérdek motiválja, s az rendkívül rövidlátó. A legtöbb politikus és üzletember eszes. Közülük nagyon kevés az intelligens. Amit az eszesség elér, az kivétel nélkül rövid életű, és végül minden esetben önrombolónak bizonyul. Az eszesség megoszt; az intelligencia befogad. A „HÁTTÉR-BOLDOGTALANSÁG” Az ego elkülönülést teremt, s az elkülönülés szenvedést. Az ego tehát egyértelműen kóros valami. A negativitás nyilvánvaló formái – harag, gyűlölet stb. – mellett léteznek finomabb formái is, amelyek oly gyakoriak, hogy általában nem is tekintik őket negativitásnak. Például a türelmetlenség, az ingerlékenység, az idegesség és a „torkig vagyok” érzés. Ők alkotják azt a „háttér-boldogtalanságot”, ami oly sok ember alapvető belső állapota. Rendkívül ébernek és tökéletesen jelenlevőnek kell lenned ahhoz, hogy a negativitásnak ezeket a formáit is észre tudd venni. Valahányszor megteszed, az a fölébredés, az elmével történő azonosulás megszűnésének egy-egy pillanata. Íme az egyik leggyakoribb negatív állapot, amit könnyen elnéznek, éppen a gyakorisága, a szokványossága miatt. Valószínűleg ismerősnek fogod találni. Gyakran érzel-e olyan elégedetlenséget, amit úgy lehetne jellemezni, mint egyfajta, a háttérben meghúzódó neheztelést? Ez lehet konkrét vagy általános. Sok ember tölti élete nagy részét ebben az állapotban. Ők olyan mértékben azonosultak vele, hogy képtelenek hátralépni, és meglátni azt. Ezen érzés mögött tudattalanul fenntartott hitek, más szóval gondolatok húzódnak meg. Ugyanúgy gondolod ezeket a gondolatokat, ahogy alvás közben álmodod az álmaidat. Más

- 68 -


Szerepjátszás: az ego számos arca

szóval: nem tudod, hogy gondolod ezeket a gondolatokat, ahogy az álmodó sem tudja, hogy álmodik. Felsorolok

néhány

igen

gyakori

tudattalan

gondolatot,

amelyek

az

elégedetlenségérzést vagy „háttérneheztelést” táplálják. Eltávolítottam a tartalmukat, hogy csak a csupasz szerkezetük maradjon meg. Így ugyanis világosabban láthatóak. Valahányszor életed hátterében (vagy akár előterében is) boldogtalanságot érzel, észreveheted, hogy a felsorolt gondolatok melyike jelenik meg benned, feltöltve – személyes helyzetedtől függő – konkrét tartalommal. „Valaminek történnie kell az életemben ahhoz, hogy aztán lelki békében (boldogan, elégedetten stb.) élhessek. Bosszant, hogy ez még nem történt meg. Lehet, hogy a bosszúságom miatt fog végül megtörténni.” „Valami történt régen, aminek nem kellett volna megtörténnie, és emiatt haragszom. Ha az nem történt volna, ma békességben élnék.” „Most olyan történik, aminek nem kéne történnie, és emiatt nem érezhetek most lelki békét.” A tudattalan hitek gyakran valaki ellen irányulnak, és ekkor a „történik” helyét a „teszi” veszi át. „Ezt vagy azt kéne tenned, hogy békességben élhessek. Bánt, hogy még nem tetted meg. A neheztelésem hatására talán megteszed.” „Valami, amit te (vagy én) tettél (tettem), mondtál (mondtam), vagy nem tettél (nem tettem) korábban, megakadályozza, hogy most békességben éljek.” „Amit teszel vagy nem teszel, az megakadályozza, hogy most békességben éljek.” A BOLDOGSÁG TITKA A felsorolt feltevések – megvizsgálatlan gondolatok – mindegyikét összetéveszted a valósággal. Ezek olyan történetek, amiket az ego teremt, hogy meggyőzzön: most nem élhetsz békességben, illetve most nem lehetsz teljesen önmagad. Békességben élni; illetve annak lenni, aki vagy, azaz önmagadnak lenni: ugyanaz. Az ego azt mondja: valamikor a jövőben talán békességben élhetek, ha ez, az vagy amaz történik; vagy ha ezt megszerzem; vagy ezzéazzá válok. Vagy azt mondja: sohasem élhetek már békességben, mert a múltban ez meg ez történt. Hallgasd meg az emberek történeteit, és rájössz, valamennyinek azt a címet adhatnánk: „Ezért nem élhetek most békességben”. Az ego nem tudja, hogy számodra az

- 69 -


Szerepjátszás: az ego számos arca

egyetlen lehetőség a lelki békéhez a jelen pillanat. Vagy tán tudja, ám attól fél, hogy erre rájössz. A lelki béke ugyanis – végül – véget vet az egónak. Hogyan lehet békésnek lenni most? Ha békét kötsz a jelen pillanattal. A jelen pillanat a „pálya”, ahol az életed „játszmája” történik. Sehol máshol nem történhetne. Ha már békét kötöttél a jelen pillanattal, figyeld meg, mi történik, milyen tettre vagy képes, illetve milyen tettet választasz? Pontosabban fogalmazva: mit tesz az élet rajtad keresztül? Négy szó hordozza az élet művészetének titkát, minden siker és boldogság titkát: egynek lenni az élettel. Egynek lenni az élettel azt jelenti: egynek lenni a mosttal. Ebben az esetben felismered, hogy nem te éled az életedet, hanem az élet él rajtad keresztül. Az élet a táncos, te pedig a tánc vagy. Az ego imádja a valósággal kapcsolatos neheztelést. Mi a valóság? Bármi, ami éppen van. Buddha úgy nevezte: tatata, azaz az élet ilyensége, ami nem több, mint ennek a pillanatnak az ilyensége. Ellenszegülni ennek az ilyenségnek: ez az ego egyik alapvető vonása. Ez teremti meg a negativitást, amin az ego virul, a boldogtalanságot, amit imád. Ily módon szenvedést okozol magadnak és másoknak, és még csak nem is tudod, hogy ezt teszed, nem tudod, hogy földi poklot teremtesz. Szenvedést teremteni anélkül, hogy tudnál róla: ez a tudattalanul élés lényege; ezt jelenti a teljesen az ego szorításában élni. Döbbenetes és szinte hihetetlen, hogy az ego milyen mértékben képtelen észrevenni önmagát, és azt, hogy mit művel. Pontosan azt teszi, amiért másokat elítél, és ezt mégsem veszi észre. Ha erre rámutatsz, akkor haragosan tagadja, s okos érveket és önigazolást keres, hogy eltorzítsa a tényeket. Ezt teszik emberek, vállalatok, kormányok. Ha már minden egyéb csődöt mondott, akkor az ego a kiabáláshoz, vagy akár a testi erőszakhoz folyamodik. Beküldi a tengerészgyalogosokat. Így már érthetjük Jézus keresztfáról mondott szavait: „…bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek”. Ahhoz, hogy véget vessünk annak a nyomorúságnak, ami az emberi állapotot már évezredek óta sújtja, magadon kell kezdened: minden egyes pillanatban felelősséget kell vállalnod belső állapotodért. Vagyis most. Kérdezd meg magadtól: „Van-e bennem negativitás ebben a pillanatban?” Ezt követően válj éberré, figyelj a gondolataidra és az érzéseidre! A kismértékű boldogtalanságra is ügyelj, bármilyen – korábban már említett – formában is jelentkezzen, például elégedetlenségként, idegességként, „torkig vagyok” érzésként! Ügyelj az olyan gondolatokra is, amik látszólag igazolják vagy magyarázzák ezt a boldogtalanságot, holott valójában okozzák azt! Ha tudatára ébredsz a benned lévő negatív állapotnak, az nem azt jelenti, hogy kudarcot vallottál. Épp azt jelenti, hogy sikerrel jártál. Amíg nem ébredsz ezeknek a belső állapotoknak a tudatára, addig azonosulsz velük. Ez az - 70 -


Szerepjátszás: az ego számos arca

azonosulás: az ego. A tudatossággal együtt jár, hogy fölszámolod a gondolatokkal, érzelmekkel és reakciókkal való azonosulásodat. Ez azonban nem tévesztendő össze a letagadásukkal! Észleled a gondolatokat, az érzelmeket vagy a reakciókat, és felismerésük pillanatában az azonosulás automatikusan véget ér. Éntudatod – hogy kinek tudod magadat – ekkor átvált: korábban a gondolatok, érzelmek és reakciók voltál; most pedig már a tudatosság vagy, az a tudatos jelenlét, amely ezeknek a belső állapotoknak a szemlélője. „Egy nap megszabadulok az egótól!” Ki mondja ezt? Az ego. Az egótól való megszabadulás valójában nem nagy feladat. Könnyű ügy. Mindössze annyit kell tenned, hogy tudatában vagy gondolataidnak és érzéseidnek, ahogy azok keletkeznek. Ez valójában nem is igazán „cselekvés” hanem éber „látás”. Ebben az értelemben igaz, hogy semmit sem tehetsz az egótól való megszabadulás érdekében. Amikor a váltás – a gondolkodásról a tudatosságra történő átváltás – megtörténik, akkor az életedben az ego eszességénél sokkal hatalmasabb értelem kezd működni. A tudatosság révén az érzelmek, sőt még a gondolatok is személytelenné válnak. Fölismered azok személytelen természetét. Többé már nincs bennük én. Azok csupán emberi érzelmek, emberi gondolatok. Teljes személyes történelmed – ami végső soron nem több egy történetnél, egy gondolat- és érzelemhalomnál – másodlagossá válik, és már nem foglalja el tudatod előterét. Már nem képezi éntudatod alapját. Te a jelenlét fénye vagy, az a tudatosság, ami megelőzi a gondolatokat és érzelmeket, s ami azoknál sokkal mélyebb. AZ EGO KÓROS FORMÁI Amint azt már láttuk, az ego lényegi természete – ha a szót tágabb értelmében használjuk – patologikus, amennyiben azzal a diszfunkcióra és a szenvedésre utalunk. Számos elmebaj ugyanazokból az egós jellemvonásokból áll, mint amik a „normális” emberre jellemzőek, csak éppen annyira hangsúlyosak, hogy immár mindenki számára szembeötlőek – kivéve a tőlük szenvedőt. Például számos normális ember mond időnként ilyen-olyan hazugságot, hogy fontosabbnak, különlegesebbnek tűnjön, és hogy a róla a többiek elméjében hordozott képet jobbá tegye. Füllentenek arról, hogy kit ismernek, hogy mi mindent produkáltak, mire képesek, mijük van, és egyebeket, amiket az ego arra használ, hogy azokkal azonosuljon. Egyesek azonban – az ego elégtelenségérzésétől és „több” iránti vágyától hajtva – szokásszerűen és kényszeresen hazudoznak. Amit magukról mondanak, a történetük, nagyrészt fantáziálás, egy olyan fiktív építmény, amit az ego önmagának tervezett, hogy nagyobbnak és különlegesebbnek érezhesse magát. Az ilyen emberek grandiózus és

- 71 -


Szerepjátszás: az ego számos arca

„felpumpált” éntudata néha megtéveszthet másokat, ám általában nem sokáig. Teljes fikció voltuk a legtöbb ember számára gyorsan lelepleződik. A paranoid skizofrénia – röviden paranoia (üldözési mánia) – nevű elmebetegség lényegében az ego eltúlzott formája. Általában olyan kitalált történetből áll, amit az elme azért eszelt ki, hogy az a folyamatosan fennálló, mögöttes félelem indokoltságát alátámassza. A történet fő eleme a hiedelem, hogy egyes emberek (néha nagyon sok ember vagy akár szinte mindenki) összeesküdtek ellenem, vagy csak cselt szőnek, hogy irányítsanak vagy megöljenek. A történet belsőleg gyakran következetes és logikus, ami miatt olykor meg tud téveszteni egyeseket, s azt elhiszik. Néha szervezetek vagy akár egész nemzetek legmélyén is paranoid jellegű hiedelemrendszereket találunk. Az ego kicsit tovább viszi a más emberekkel kapcsolatos félelmét és bizalmatlanságát, a többiek „másságának” hangsúlyozására való hajlamát – ami az általa észlelt hibáikra fókuszálásban és azoknak a hibáknak az ő identitásukba építésében nyilvánul meg –, és ily módon az illetőket embertelen szörnyetegekké „változtatja”. Az egónak szüksége van másokra, ám az a dilemmája, hogy a mélyben ugyanakkor utálja is őket, és fél tőlük. Jean Paul Sartre állítása, miszerint „a pokol a többi ember”, az ego hangja. A paranoiatól szenvedő ember tapasztalja meg ezt a poklot a legintenzívebben, de valamilyen mértékben mindenki más is, akiben még működnek az egós minták, érezni fogja azt. Minél erősebb benned az ego, annál valószínűbb, hogy felfogásod szerint az életedben előforduló problémák fő forrása: a többi ember. Az is több mint valószínű, hogy megkeseríted mások életét. Ezt azonban természetesen képtelen vagy észrevenni. Mindig úgy tűnik, mintha azt mások művelnék veled. A paranoia nevű elmebetegség egy másik olyan t��netet is mutat, ami minden ego alkotóeleme, jóllehet paranoia esetén az szélsőségesebb formát ölt. Minél üldözöttebbnek, „megfigyeltebbnek” vagy fenyegetettebbnek hiszi magát a betegségben szenvedő páciens, annál hangsúlyosabbá válik az a léttudata, hogy ő az univerzum középpontja, ami körül minden kering, és – oly sok ember figyelmének elképzelt középpontjaként – annál különlegesebbnek és fontosabbnak érzi magát. A tudat, hogy ő áldozat, akit megannyi ember bánt, azt érezteti vele, hogy ő rendkívül különleges személy. A téveszmerendszere alapját képező történetben gyakran osztja magára mind az áldozat, mind pedig a világot megmentő vagy a gonosz erőket legyőző, potenciális hős szerepét. Törzsek, nemzetek és vallási szervezetek kollektív egója szintén gyakran tartalmazza a paranoia erős elemét: mi szemben állunk a gonosz másokkal. Rengeteg emberi szenvedés hátterében ez munkál. A spanyol inkvizíció, az eretnekek és a „boszorkányok” üldözése és megégetése, az I. és II. világháborúhoz vezető, nemzetek közti ellentétek, a kommunizmus - 72 -


Szerepjátszás: az ego számos arca

története, a „hidegháború”, Amerikában az 1950-es évek McCarthy-izmusa, a hosszan elhúzódó erőszakos közel-keleti konfliktus: fájdalmas epizódok az emberi történelemben, amit a szélsőséges kollektív paranoia ural. Minél tudattalanabbak az egyedek, a csoportok vagy a nemzetek, annál valószínűbb, hogy az egós kórfolyamat testi erőszak formáját fogja ölteni. Az erőszak primitív, ám továbbra is elterjedt módszer arra, hogy az ego megpróbálja magát megerősíteni, megpróbálja bebizonyítani magáról, hogy neki van igaza s nem a másiknak. A nagyon tudattalan emberekkel folytatott vita könnyen torkollhat testi erőszakba. Mi a vita? Két vagy több ember kifejti véleményét, és azok a vélemények eltérőek. Mindegyikük oly mértékben azonosul a véleményét alkotó gondolatokkal, hogy azok mentális álláspontokká keményednek, amik éntudattal ruházódnak fel. Más szóval: az identitás és a gondolat egybeolvad. Ha ez megtörtént, akkor ugyan a véleményemet (gondolataimat) védem, de közben azt érzem és úgy cselekszem, mintha önmagamat védeném. Tudattalanul azt érzem és úgy cselekszem, mintha az életben maradásomért harcolnék, és így az érzelmeim ezt a tudattalan hiedelmet fogják tükrözni. Érzelmeim fölkorbácsolódnak. Zaklatott, mérges, védekező vagy agresszív leszek. Mindenáron győznöm kell, különben megsemmisülök! Ez az illúzió. Az ego nem tudja, hogy az elmének és a gondolati álláspontnak semmi köze ahhoz, aki vagy, mert az ego maga a megfigyeletlen elme. A zenben úgy fogalmaznak: „Ne keresd az igazságot! Csak hagyj fel a vélemények dédelgetésével!” Mit jelent ez? Ereszd szélnek az elmével való azonosulást! Akkor az, aki az elmén túl te vagy, magától előemelkedik. MUNKA EGÓVAL, ILLETVE ANÉLKÜL A legtöbb embernek akadnak egómentes pillanatai. Akik különösen jól csinálnak valamit, azok – tevékenységük idején – teljesen vagy csaknem teljesen mentesek lehetnek az egótól. Meglehet, nem tudnak róla, munkájuk ez esetben mégis spirituális gyakorlatukká vált. Legtöbbjük munkája végzése közben jelenlevő, ám azt követően, a magánéletében, a viszonylagos tudattalanságba zuhan vissza. Ez azt jelenti, hogy jelenlétállapotuk egyelőre még csak az életük egyetlen területére korlátozódik. Találkoztam olyan tanárokkal, művészekkel, ápolónőkkel, orvosokkal, tudósokkal, szociális munkásokkal, felszolgálókkal, fodrászokkal, cégtulajdonosokkal és kereskedőkkel, akik nagyszerűen végzik a munkájukat, mindenféle önkeresés nélkül, teljesen megfelelve annak, amit a pillanat éppen megkíván tőlük. Ők eggyé váltak a tevékenységükkel, egyek a mosttal, egyek azokkal az emberekkel és feladatokkal, akiket, illetve amiket ellátnak. Az ilyen emberek többiekre gyakorolt hatása

- 73 -


Szerepjátszás: az ego számos arca

messze felülmúlja a tevékenységük eredményezte hatást. Ők az ego gyengülését idézik elő mindenkiben, akivel csak kapcsolatba kerülnek. Társaságukban még a súlyos egójú emberek is néha kezdenek fellazulni, leengedik „pajzsukat”, és félbehagyják szerepjátékukat. Nem meglepő, hogy az ego nélkül dolgozó emberek rendkívül sikeresek a munkájukban. Olyanokkal is találkoztam, akik remek szakszerűséggel teszik a dolgukat, ám egójuk folyton elszabotálja a munkájukat. Figyelmüknek csak egy része irányul a munkájukra, a másik része önmagukra. Egójuk személyes elismerést követel, és energiát pocsékol el bosszankodásra, ha nem kap elegendő elismerést – és amennyit kap, az sohasem elég. „Részesül-e valaki nagyobb elismerésben, mint én?” Illetve figyelmük középpontjában a haszon vagy a hatalom áll, és munkájuk nem más, mint ennek közvetítő eszköze. Ha valaki csupán a végeredményhez eljuttató eszközként tekint a munkájára, akkor az nem lesz minőségi tevékenység. Ha munkájukban akadályok vagy nehézségek merülnek föl, ha a dolgok nem az elvárásuknak megfelelően alakulnak, ha a többi ember vagy a körülmények nem segítik és támogatják őket, akkor ahelyett, hogy eggyé válnának az új helyzettel, és megfelelnének a jelen pillanat igényeinek, szembeszegülnek a szituációval, és így elkülönítik magukat attól. Az „én”-jük személyes megtámadtatásként vagy sértésként éli meg a történteket, és rengeteg energiájuk emésztődik fel a haszontalan tiltakozásban vagy haragvásban. Olyan energia, amit a szituáció megoldására lehetne használni, ha az ego azt nem „füstölné” el. Sőt mi több, ez az „ellenenergia” új akadályokat, új szembefordulást teremt. Sok ember valójában önmaga legádázabb ellensége. Egyesek – anélkül, hogy tudnának róla – elszabotálják saját munkájukat, amikor nem segítenek munkatársuknak, vagy másoktól információt tartanak vissza, vagy valakinek megpróbálnak „betartani”, nehogy a másik sikeresebbé váljon vagy nagyobb megbecsülést kapjon, mint „én”. Az együttműködés idegen az egótól, kivéve azt az esetet, ha valamilyen másodlagos ösztönző erő is szerepet kap. Az ego nem tudja, hogy minél nagyobb mértékben vonsz be másokat, annál olajozottabban zajlanak ügyeid, és annál könnyebben áramolnak hozzád a szükséges dolgok. Ha kevéssé vagy egyáltalán nem segíted a másikat, vagy ha akadályokat gördítesz az útjába, akkor az univerzum – emberek és körülmények formájában – kevéssé vagy egyáltalán nem segít neked, mert elvágtad magadat az egésztől. Az ego tudattalan, központi „nem elég” érzése azt okozza, hogy a másik személy sikerére úgy reagál, mintha az a siker „éntőlem” vett volna el valamit. Nem tudja, hogy a másik ember sikerével kapcsolatos bosszúság megkurtítja a saját siker esélyét. Ahhoz, hogy sikert vonzz magadhoz, üdvözölnöd kell a sikert, bárhol is látod azt.

- 74 -


Szerepjátszás: az ego számos arca

AZ EGO A BETEGSÉGBEN A betegség erősítheti, de gyengítheti is az egót. Ha panaszkodsz, önsajnálatot érzel vagy bosszankodsz amiatt, hogy beteg vagy, akkor az egód erősebbé válik. Akkor is ez történik, ha a betegséget fogalmi identitásod részévé teszed: „ilyen és ilyen betegség szenvedő alanya vagyok”. Ó, így már tudjuk, ki vagy! Mások viszont – akik egészségesen amúgy nagy egóval rendelkeznek – megbetegedve „lággyá”, jóságossá és sokkal kedvesebbé válnak. Olyan felismerésekhez juthatnak, amiket a normál életben sohasem kaptak volna meg. Hozzáférhetnek belső tudásukhoz és a megelégedettség érzéséhez, és bölcsességeket szólhatnak. Ahogy aztán jobban lesznek, visszatér az energiájuk s vele az ego is. Amikor beteg vagy, az energiaszinted meglehetősen alacsony, és a szervezet intelligenciája átveheti az irányítást, hogy a megmaradó energiát a test meggyógyítására használja fel. Emiatt viszont kevés energia marad az elmének, más szóval az egós gondolkodásnak és érzelemnek. Az ego tekintélyes mennyiségű energiát emészt fel. Olykor azonban az ego megtartja magának a visszamaradt kevés energiát, és azt a saját céljaira használja fel. Fölösleges mondani, hogy azok az emberek, akik betegségük idején egójuk megerősödését tapasztalják, sokkal lassabban gyógyulnak. Némelyikük sohasem épül fel, s így a betegség idültté, valamint ezen emberek hamis éntudatának az állandó részévé válik. A KOLLEKTÍV EGO Milyen nehéz is magaddal élni! Az egyik módszer, ahogy az ego megpróbál elmenekülni a személyes lét nem kielégítő volta elől, hogy egy csoporttal, nemzettel, politikai párttal, vállalttal, intézménnyel, szektával, klubbal, bandával, focicsapattal stb. azonosulva éntudatát nagyobbá és erősebbé teszi. A személyes ego egyes esetekben teljesen feloldódni látszik, ahogy életét az illető teljesen a közösség javára végzett, önzetlen munkának szenteli anélkül, hogy ezért személyes viszonzást, elismerést vagy rangot követelne. Micsoda megkönnyebbülés megszabadulni a személyes én iszonyatos terhétől! A közösség tagjai boldognak és kiteljesedettnek érzik magukat, függetlenül attól, hogy milyen sokat dolgoznak, mennyi áldozatot hoznak. Úgy tűnik, hogy felülemelkedtek az egójukon. A kérdés: valóban megszabadultak az egójuktól, vagy a személyes ego csupán a kollektív egóba költözött át? A kollektív ego ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkezik, mint a személyes ego: konfliktusigény, ellenségigény, több iránti vágy, az igény, hogy a másikkal szemben „nekem legyen igazam” stb. A kollektíva előbb-utóbb konfliktusba fog keveredni más közösségekkel, mert tudattalanul a viszályt keresi, és szembeszegülésre van szüksége ahhoz, hogy a határait - 75 -


Szerepjátszás: az ego számos arca

és így az identitását is definiálni tudja. Tagjai ekkor fogják megtapasztalni azt a szenvedést, ami bármely ego ösztönözte cselekvés elkerülhetetlen velejárója. Ekkor fölébredhetnek, és rájöhetnek, hogy kollektívájukban bizony jelen van az őrültség erős eleme. Eleinte fájdalmas lehet hirtelen fölébredni, és rájönni, hogy az a közösség, amivel azonosultál, és amiért dolgoztál, történetesen elmebeteg. Egyesek ezen a ponton cinikussá vagy megkeseredetté válnak, és ettől kezdve megtagadnak minden értéket, mindent, ami nemes. Vagyis, amint az előbbi illúzió volta lelepleződik, és ezért összeomlik, villámsebesen magukévá tesznek egy újabb hitrendszert. Nem néznek szembe egójuk halálával, hanem elszaladnak, és egy újabba „reinkarnálódnak”. A közös ego általában tudattalanabb, mint az ezen egót alkotó egyének. Az összeverődött tömeg (ami időleges, kollektív, egós entitás) képes olyan atrocitások elkövetésére, amit az egyén – a tömegtől távol – sohasem tenne meg. Országok nemritkán olyant tesznek, amiről – ha azt egy személy produkálná – azonnal látnánk, hogy pszichopata viselkedés. Az új tudat megjelenésével egyesek késztetést fognak érezni olyan csoportok létrehozására, amelyek a megvilágosodott tudatot tükrözik. Ezek a csoportok már nem lesznek kollektív egók. Tagjaikban nem él majd igény arra, hogy identitásukat a közösség révén határozzák meg. Ők már nem keresnek semmilyen formát ahhoz, hogy önmagukat definiálják. Ha a csapattagok még nem is teljesen szabadultak meg az egótól, akkor is lesz bennük elegendő tudatosság, hogy az ego felbukkanásakor azonnal felismerjék azt magukban, illetve a többiekben. Mindazonáltal állandó éberségre van szükség, mert az ego meg fogja próbálni átvenni az irányítást, és bármi módon igyekszik majd újra megerősíteni önmagát. Az emberi ego feloldása akkor történik meg, amikor az egót a tudatosság fényébe hozzuk: ezeknek a csoportoknak ez lesz az egyik legfőbb céljuk, akár megvilágosodott vállalkozásokról, akár karitatív szervezetekről, iskolákról vagy együtt élő emberek közösségéről van is szó. A megvilágosodott kollektívák fontos szerepet fognak betölteni az új tudat megjelenésében. Ahogy az egós közösségek tudattalanságba és szenvedésbe húznak, a megvilágosodott kollektívák ugyanúgy a tudatosság „légörvényébe” emelhetnek, és fel fogják gyorsítani a planetáris váltást. A HALHATATLANSÁG KÉTSÉGBEVONHATATLAN BIZONYÍTÉKA Az ego az emberi psziché kettéhasadása révén jön létre, melynek során az identitás két részre különül el: „én”-re és „magam”-ra. Ezért minden ego skizofrén, a szót ez esetben népszerű, „hasadt személyiség” értelemben használva. Együtt élsz a magadról alkotott

- 76 -


Szerepjátszás: az ego számos arca

mentális képpel, egy fogalmi énnel, amelyhez valahogy viszonyulsz. Maga az élet válik fogalmizálttá és valódi lényedtől elkülönültté, amikor az „életem”-ről beszélsz. Abban a pillanatban, amikor azt mondod vagy gondolod, hogy az „életem”, és elhiszed, amit mondasz (ahelyett, hogy azt egyszerűen megszokott beszédmódnak tekintenéd), beléptél a káprázat birodalmába. Ha létezik olyan dolog, hogy az „életem”, akkor abból az következik, hogy az én és az élet két, egymástól különálló dolog, tehát el is veszíthetem az életemet, a képzelt, kincsként becsült tulajdonomat. A halál így látszólag valósággá és fenyegetéssé válik. A szavak és a fogalmak az életet olyan, egymástól elkülönülő szegmensekre szabdalják, amelyeknek önmagukban nincs realitásuk. Akár azt is mondhatjuk, hogy az „életem”gondolat a szétválasztottság eredeti káprázata, az ego forrása. Ha én és az élet kettő, ha én elkülönülök az élettől, akkor minden dologtól, minden lénytől, minden embertől is elkülönülök. De ugyan hogyan különülhetnék el az élettől? Ugyan milyen „én” létezhetne az életen, a Léten kívül? Ez teljes lehetetlenség. Tehát nincs olyan, hogy az „életem”, és nekem nincs „életem”. Én élet vagyok. Az én és az élet egyek. Nem lehet másként. Miként tudnám hát az életemet elveszíteni? Először is: hogyan veszíthetnék el olyan valamit, amit sosem birtokoltam? Hogyan veszíthetne el az, ami vagyok? Sehogy. Ez lehetetlen.











- 77 -








A fájdalomtest

ÖTÖDIK FEJEZET

A fájdalomtest A legtöbb ember gondolkodása akaratlan, automatikus és ismétlődő. Nem több, mint egyfajta mentális „zizegés”, és nem szolgál valódi célt. Valójában nem is gondolkozol, a gondolkozás történik veled. A „gondolkodom” állítás ugyanis akarást tartalmaz. Feltételezi, hogy beleszólásod van a dologba, hogy részedről ott a döntés lehetősége. A legtöbb ember esetében azonban még nem ez a helyzet. A „gondolkodom” ugyanis olyan hamis állítás, mint azt mondani „emésztek” vagy „keringetem a véremet”. Az emésztés történik, a vérkeringés történik, a gondolkodás történik. A fejben szóló hang önálló életet él. A legtöbb ember e hang kiszolgáltatottja; őket lényegében „megszállta” a gondolat, megszállta az elme. És mivel az elmét a múlt kondicionálta, ezért arra kényszerülsz, hogy újra és újra előadd a múltat. A keleti terminológiában ez a karma. Ha azonosulsz ezzel a hanggal, akkor erről mit sem tudsz. Ha tudnál róla, akkor már nem lennél „megszállott”, hiszen igazi megszállottságról csak akkor beszélhetünk, amikor a megszálló lényt önmagadnak hiszed, más szóval: amikor azzá válsz. Évezredeken át az emberiség egyre nagyobb mértékben vált az elme megszállottjává, nem ismerve fel a megszálló entitás „nem-én-ségét”. Az elmével történt teljes azonosulás eredményeként megszületett az én téves tudata: az ego. Az ego sűrűsége attól függ, hogy te – a tudat – milyen m��rtékben azonosultál elméddel, a gondolkodásoddal. A gondolkodás csupán parányi aspektusa a tudat teljességének, valódi lényed teljességének. Az elmével történő azonosulás mértéke emberenként különböző. Egyesek – ha csak rövid időszakokra is, de – olykor mentesek tőle, és az ezekben a pillanatokban megtapasztalt békesség, öröm és elevenség teszi az életüket élni érdemessé. Ezek a pillanatok egyúttal a kreativitás, a szeretet és az együttérzés megjelenésének az időszakai is. Mások folyamatosan az egós állapot csapdájába zártan élnek. Ők elidegenedtek maguktól, ahogy másoktól és a köröttük lévő világtól is. Ha rájuk nézel, láthatod arcukon a feszültséget, például a ráncba vont szemöldököt, vagy tekintetükben az ürességet, a merevséget. Figyelmük legnagyobb részét a gondolkodás emészti föl, ezért nem igazán látnak téged, és nem igazán figyelnek rád. Egyetlen szituációban sincsenek jelen, figyelmük vagy a múltban, vagy a jövőben jár, amik persze – gondolatformákként – csak az elmében léteznek. Vagy valamilyen eljátszott szerepükön keresztül lépnek veled kapcsolatba, s így nem önmaguk. A legtöbb ember

- 78 -


A fájdalomtest

elidegenedett valódi énjétől; egyesek oly mértékben, hogy viselkedésük és interakcióik hamisságát mindenki észreveszi, kivéve azokat, akik ugyanolyan hamisak és önmaguktól ugyanannyira elidegenedtek, mint ők. Az elidegenedés azt jelenti, hogy semmilyen szituációban, illetve senkinek a társaságában – még a magadéban sem – érzed igazán jól és lazának magad. Folyton igyekszel „hazatalálni”, ám sohasem érzed magad otthon. A XX. század néhány kimagasló írója, például Franz Kafka, Albert Camus, T. S. Eliot és James Joyce fölismerte az elidegenedést, mint az emberi lét univerzális dilemmáját. Ők valószínűleg önmaguk mélyén érezték azt, és ezért voltak képesek a műveikben briliáns módon kifejezni. Megoldást már nem kínáltak föl. Érdemük, hogy megmutatták nekünk az emberi lét „kínos helyzetének” egyfajta reflexióját, hogy azt világosabban láthassuk. A „kellemetlenségen” történő felülemelkedéshez az első lépés: tisztán látni azt. AZ ÉRZELEM SZÜLETÉSE A gondolatáramlás mellett – bár attól nem teljesen elkülönülve – létezik az ego egy másik dimenziója is: az érzelem. Ezzel nem azt állítom, hogy minden gondolkodás és érzés az egótól származik. Azok csupán akkor válnak egóvá, ha azonosulsz velük, és teljesen átveszik fölötted az irányítást. Más szóval: amikor belőlük „én” lesz. Fizikai szervezetednek, tehát a testednek, megvan a maga intelligenciája, ahogy minden más életforma szervezetének is. Ez az intelligencia reagál arra, amit az elméd mond, reagál a gondolataidra. Az érzelem tehát a testnek az elmédre adott reakciója. A test intelligenciája természetesen elválaszthatatlan az egyetemes intelligenciától, valójában az univerzális értelem számtalan megnyilvánulásának az egyike. Az ad a fizikai szervezetedet alkotó atomok és molekulák közé időleges kohéziót, összetartó erőt. Az a test minden szervének működése mögött megbúvó szervező elv. Az irányítja az oxigén és az elfogyasztott étel energiává alakulását; a szívverést és a vérkeringést; az érzékszerveken át befutó információk idegi impulzusokká alakítását, hogy azok az agyba érkezve dekódolódhassanak, majd újra összeállítva a külső valóság koherens (összefüggő) belső képét adhassák. Mindezt, ahogy sok ezer egyéb, ezekkel egy időben zajló funkciót is, ez az értelem koordinálja tökéletesen. Nem te működteted a testedet. Az intelligencia működteti. A szervezet környezetre adott válaszreakciói is az ő feladatkörébe tartoznak. Ez minden életformára igaz. Ez ugyanaz az értelem, mint amelyik fizikai formába öntötte a növényt, majd azt követően a növényből előbújó virágként is megnyilvánul; virágként, ami reggel kinyitja szirmait, hogy befogadja a napsugarakat, majd este bezárja

- 79 -


A fájdalomtest

őket. Ez ugyanaz az intelligencia, amelyik Gaiaként, a Föld bolygót jelentő összetett élőlényként is manifesztálódik. Ez az értelem idézi elő a szervezet bármilyen fenyegetésre vagy kihívásra adott, ösztönös reakcióit. Ez produkál az állatokban olyan reakciókat, amelyek hasonlítanak az emberi érzelmekhez: haragot, félelmet, élvezetet. Ezeket az ösztönös reakciókat az érzelem kezdetleges, ősi formáinak tekinthetjük. Bizonyos helyzetekben az emberi lények ugyanúgy tapasztalnak meg ösztönös reagálásokat, ahogy az állatok. Vészhelyzetben, amikor a szervezet életben maradása kerül veszélybe – a küzdelemre vagy a menekülésre való felkészülés részeként –, a szív gyorsabban ver, az izmok összehúzódnak, s a légzés felgyorsul. Ősi félelem. Sarokba szorítva az intenzív energia hirtelen hulláma olyan erőt kölcsönöz a testnek, amellyel az korábban nem rendelkezett. Ősi harag. Ezek az ösztönös reakciók az érzelmek rokonainak tűnnek, ám a szó valódi értelmében nem érzelmek. Az ösztönös reakció és az érzelem közti alapvető különbség a következő: az ösztönös reakció a test közvetlen válasza valamilyen külső helyzetre. Az érzelem viszont a test reakciója egy gondolatra. Közvetetten ugyan egy érzelem is lehet valamilyen konkrét helyzetre vagy eseményre adott válasz, de az már a mentális értelmezés – a gondolat, tehát a jó és a rossz, a rokonszenves és az ellenszenves, az én és az enyém mentális fogalmainak – szűrőjén keresztül látott eseményre adott reakció lesz. Például valószínűleg nem érzel különösebb érzelmet, ha azt hallod, hogy valakinek ellopták a kocsiját. Ha azonban az a te autód, akkor már feltehetően zaklatottságot érzel. Elképesztő, mennyi érzelmet képes generálni egy olyan apró mentális fogalom, mint az „enyém”! Bár a test rendkívül értelmes, mégsem tud különbséget tenni a valós helyzet és egy gondolat között. Minden gondolatra úgy reagál, mintha az valóság lenne. Nem tudja, hogy az csupán gondolat. A test számára egy aggodalmas, félelemmel teli gondolat azt jelenti, hogy „veszélyben vagyok”, és ennek megfelelően reagál, még akkor is, ha ekkor éppen a meleg, kényelmes ágyadban fekszel az éjszaka közepén. A szív szaporábban ver, az izmok összehúzódnak, a légzés felgyorsul. Energia gyűlik össze, de mivel a veszély csupán mentális kitaláció, ezért az energia nem vezetődik le. Egy része visszatáplálódik az elmébe, ami még szorongóbb gondolatot generál. A maradék energia mérgezővé válik, és akadályozza a test harmonikus működését.

- 80 -


A fájdalomtest

AZ ÉRZELMEK ÉS AZ EGO Az ego nem csupán a megfigyeletlen elme – a fejedben szóló hang, amely úgy tesz, mintha ő te lennél –, hanem a megfigyeletlen érzelmek is, amelyek a test reakciói arra, amit a fejedben levő hang mond. Láttuk már, hogy az egós hang többnyire milyen jellegű gondolkodásba merül, és szemügyre vettük az egós hang gondolati folyamatainak a – konkrét tartalomtól független – szerkezetéhez szorosan hozzá tartozó diszfunkcióját is. Ez a diszfunkciós gondolkodás az, amire a test negatív érzelemmel válaszol. A fejben lévő hang elmond egy történetet, amit a test elhisz, és reagál rá. Ezek a reakciók az érzelmek. Ezek az érzelmek aztán energiát táplálnak vissza azokba a gondolatokba, amelyek a kezdeti érzelmet megteremtették. Ez a megvizsgálatlan gondolatok és érzelmek közt kialakult ördögi kör hozza létre az érzelmi gondolkodást és az érzelmi történetgyártást. Az ego érzelmi összetevője emberenként más és más. Egyes egókban nagyobb, másokban kisebb. Az érzelmi reakciót kiváltó gondolatok néha olyan gyorsan jönnek, hogy az elmének még ideje sincs a megfogalmazásukra, a test máris – valamilyen érzelemmel – reagál rájuk, és az érzelem reakcióvá válik. Azok a gondolatok szóelőttes (preverbális) stádiumban léteznek, és kimondatlan, tudattalan feltevéseknek nevezhetjük őket. Forrásuk az illető múltbeli – általában kora gyermekkori – kondicionálása. Például „az emberekben nem lehet bízni” tudattalan feltevés élhet abban az emberben, akinek a kezdeti kapcsolatai (szüleivel, testvéreivel) nem voltak támogató jellegűek, azok nem ösztönözték őt bizalomra. Néhány további, gyakori tudattalan feltevés: „Senki sem becsül és értékel. Harcolnom kell az életben maradásomért. Sosincs elég pénzem. Az élet mindig cserben hagy. Nem érdemlek bőséget. Nem érdemlek szeretetet.” A tudattalan feltevések a testben érzelmeket generálnak, amik aztán elmetevékenységet és/vagy azonnali reakciókat gerjesztenek. Ily módon teremtik meg a személyes valóságodat. Az ego hangja folyamatosan megszakítja a test természetes jóllét-állapotát. Minden emberi testre hatalmas feszültség és nyomás nehezedik, és nem azért, mert valami külső tényező fenyegetné. Az belülről, az elméből érkezik. A test nem tud mást tenni, mint hogy a hozzá kötődő egót alkotó valamennyi diszfunkcionális gondolatra reagál. Ily módon a szakadatlan és kényszeres gondolkozást negatív érzelmek sokasága kíséri. Mi a negatív érzelem? Olyan emóció, ami mérgező a test számára, s felborítja a test egyensúlyi állapotát és harmonikus működését. Félelem, szorongás, harag, neheztelés, szomorúság, gyűlölet vagy intenzív ellenszenv, féltékenység és irigység. Ezek mind - 81 -


A fájdalomtest

megszakítják a testben zajló energiaáramlást, befolyásolják a szív és az immunrendszer működését, az emésztést, a hormontermelést stb. Még a hivatalos, akadémikus medicina is, amelyik pedig igen keveset tud az ego működéséről, kezdi felismerni a negatív érzelmi állapotok és a testi betegségek közti kapcsolatot. A testre káros érzelmek azokat az embereket is megfertőzik, akikkel kapcsolatba kerülsz, és – közvetett módon, láncreakció révén – számtalan más, olyan embert is, akikkel sohasem találkozol. Létezik átfogó, általános fogalom az összes negatív érzelemre: boldogtalanság. Vajon a pozitív érzelmek az elmondottal ellentétesen hatnak a testre? Tehát erősítik az immunrendszert, élénkítik és gyógyítják a testet? Igen, de különbséget kell tennünk az ego gerjesztette pozitív érzelmek, illetve azok a mélyebb érzelmek között, amelyek a Léttel való összekapcsolódottságod természetes állapotából sugároznak. Az ego generálta pozitív érzések már eleve magukban hordozzák önmaguk ellentétét, amelyekbe gyorsan átalakulhatnak. Íme néhány példa: amit az ego szerelemnek nevez, az valójában „birtoklásosság” és addiktív (szenvedélybetegség jellegű) csüngés, ami egy másodperc alatt gyűlöletbe csaphat át. Egy közelgő esemény izgatott várása, ami a jövő ego általi túlértékelése, könnyen fordulhat annak ellenkezőjébe – lelombozódásba vagy csalódottságba –, ha az esemény véget ér, vagy ha az nem teljesítette az ego elvárásait. A dicséret és az elismerés egyik nap az életteliség és a boldogság érzését nyújtja; a kritika vagy a mellőzés hatására másnap már levertnek és boldogtalannak érzed magad. A fergeteges buli élvezete másnap reggelre sivárság- és másnaposságérzéssé alakul. Nem létezik jó rossz nélkül, nincs hegy völgy nélkül. Az ego generálta érzések az elme külső tényezőkkel történő azonosulásából származnak, amelyek természetesen valamennyien labilisak, és bármely pillanatban megváltozhatnak. A mélyebb érzelmek valójában nem is igazán érzelmek, hanem a Lét állapotai. Az érzelmek az ellentétek világában léteznek. A Lét állapotait el lehet ugyan fedni, de ezeknek az állapotoknak nincs ellentétjük. Szeretetként, örömként és lelki békeként – valódi természeted részeiként – sugároznak bensődből. AZ EMBERI ELMÉJŰ KACSA A most hatalma című könyvemben megemlítettem a vadkacsákkal kapcsolatos megfigyelésemet. Ha két vadkacsa összekap – s a harc sohasem tart sokáig –, utána szétválnak, és ellenkező irányba elúsznak. Ezt követően mindkettő néhány erőteljest csap a szárnyával, hogy levezesse a harc kapcsán benne fölgyülemlett energiafölösleget, majd békésen tovább úszkál, mintha mi sem történt volna.

- 82 -


A fájdalomtest

Ha a kacsának emberi elméje lenne, akkor gondolkodással és történetkreálással életben tartaná a harcot. Valószínűleg ez lenne a vadkacsa története: „Nem tudom elhinni, mit művelt az imént! Tizenöt centiméterre megközelített! Hát azt képzeli, hogy övé ez a tó?! Semmibe veszi a privát szférámat! Soha többé nem bízom meg benne! Legközelebb biztos valami mással fog próbálkozni, csak hogy bosszantson! Biztos vagyok benne, hogy máris forral valamit ellenem. De nem hagyom annyiban! Úgy megleckéztetem, hogy azt el nem felejti!” És az elme tovább és tovább szövi a meséit, és napok, hónapok vagy évek múlva is még mindig ezen gondolkozik, és erről beszél. Ami pedig a testet illeti, a harc folytatódik, és az energia, amit ezekre a gondolatokra reagálva a test termel: érzelem, ami aztán további gondolkodást generál. Ez válik az ego érzelmi gondolkodásává. Láthatod már, milyen problémás lenne a kacsa élete, ha emberi elmével rendelkezne. A legtöbb ember pontosan így él. Számára egyetlen helyzet vagy esemény sem ér igazán véget. Az elme és az elme alkotta „én és a történetem” tovább hajtja. Eltévedt faj vagyunk. Minden természetes dolog, minden virág, fa és minden állat kulcsfontosságú leckét adhatna nekünk, ha megállnánk, néznénk őket, és figyelnénk rájuk. Kacsáink leckéje így szól: rázd meg a szárnyaidat! Lefordítva: ereszd szélnek a történetedet, és térj vissza az erő egyetlen helyéhez: a jelen pillanathoz! A MÚLT CIPELÉSE Az emberi elme képtelen, pontosabban fogalmazva: nem hajlandó szélnek ereszteni, nem akarja letenni a múltat. Gyönyörűen szemlélteti ezt a két zen szerzetes, Tanzan és Ekido története, akik olyan úton lépdeltek, amely a heves esőzés hatására rendkívül sárossá vált. Egy falu közelében találkoztak egy fiatalasszonnyal, aki éppen az úton próbált átkelni, ám a sár olyan mély volt, hogy az tönkretette volna a selyem kimonóját. Tanzan azonnal a karjaiba kapta a hölgyet, és átvitte az út másik oldalára. A szerzetesek csendben folytatták útjukat. Öt órával később, amint közeledtek a számukra szállásul szolgáló templomhoz, Ekido nem tudta tovább visszatartani magát, és kifakadt: „Miért cipelted át azt a lányt az úton?! Nekünk szerzeteseknek nem szabad ilyesmit tennünk!” „A lányt én már több órája letettem – felelte Tanzan. – Te még mindig cipeled?” Most képzeld el, milyen lenne az élet azok számára, akik állandóan azt tennék, amit Ekido! Nem tudnák, illetve nem lennének hajlandóak belül elengedni a szituációkat, s magukban így egyre több terhet halmoznának föl. Ha ezt elképzelted, máris képet kaptál arról,

- 83 -


A fájdalomtest

hogy milyen is az élet a bolygónkon élők többsége számára, hogy elméjükben a múlt milyen hatalmas súlyú terhét cipelik folyton. A múlt emlékként él benned, ám az emlékek önmagukban még nem jelentenek problémát. Történetesen emlékezés révén tanulunk a múltból és a múltban elkövetett hibákból. Ha az emlékek – más szóval: a múlttal kapcsolatos gondolatok – teljesen eluralnak, csak ekkor válnak teherré, ekkor lesznek problematikusak, és ekkor válnak éntudatod részévé. Ez esetben a személyiséged, amit a múlt kondicionált, a börtönöddé válik. Emlékeid éntudattal ruházódnak fel, és a történetedet tekinted önmagadnak. Ez a „kis én” egy illúzió, ami eltakarja valódi identitásodat: az idő és forma nélküli jelenlétet. A történeted azonban nem csupán mentális, hanem emocionális emlékből – folyamatosan újra átélt, régi érzelemből – is áll. Hasonlóan a szerzeteshez, aki a gondolataival táplált neheztelésének a terhét öt órán keresztül cipelte, a legtöbb ember hatalmas súlyú, fölösleges – gondolati és érzelmi – málhát hurcol egész életében. Sértettségükkel, bánkódásukkal, ellenségeskedésükkel és bűntudatukkal önmagukat korlátozzák. Érzelmi gondolkodásuk az énjükké vált, ezért belecsimpaszkodnak a régi érzelembe, mert az erősíti az identitásukat. Mivel az emberek hajlamosak állandósítani régi érzelmeiket, szinte mindenki hurcol az energiamezejében fölhalmozott régi érzelmi fájdalmat, amit én „fájdalomtestnek” nevezek. Megtehetjük

azonban,

hogy

nem

növesztgetjük

tovább

a

már

meglévő

fájdalomtestünket. Megtanulhatjuk „szárnyaink csapkodásával” megtörni a régi érzelem fölhalmozásának és fenntartásának szokását, függetlenül attól, hogy valami tegnap vagy harminc évvel ezelőtt történt. Megtanulhatjuk, hogy az elménkben ne tartsunk életben helyzeteket és eseményeket, hanem figyelmünket állandóan a tiszta és időtlen jelen pillanatra tereljük vissza, ahelyett, hogy holmi mentális film produkálásába keverednénk. Akkor már maga a jelenlétünk lesz az identitásunk, s nem gondolataink és érzelmeink. Soha semmi sem történt a múltban, ami megakadályozhatná, hogy most a jelenben legyél; és ha a múlt képtelen megakadályozni, hogy most jelen légy, akkor ugyan milyen ereje van a múltnak? AZ EGYEDI ÉS A KÖZÖS Az összes olyan negatív érzelem, amellyel megjelenése pillanatában nem nézünk teljesen szembe, hogy a maga valóságában lássuk, nem foszlik teljesen szét. Fájdalommaradékot hagy hátra.

- 84 -


A fájdalomtest

Különösen a gyerekek találják az erősen negatív érzelmeket túl nyomasztónak ahhoz, hogy azokat kezelni tudják, és ezért hajlamosak megpróbálni nem érezni őket. Ha nincs mellettük olyan, teljesen tudatos felnőtt, aki szeretettel és együtt érző megértéssel segíti őket az érzelmükkel közvetlenül szembenézni, akkor a gyerek számára valóban az egyetlen lehetőség a „nem érezni” választása. Ezt a korai védekezési mechanizmust azonban sajnos többnyire felnőtt korára is megőrzi. Az érzelem felismeretlenül tovább él odabenn, és közvetett módon nyilvánul meg, például szorongásként, haragként, dührohamként, rosszkedvként, vagy akár testi betegségként. Egyes esetekben ez minden bensőséges kapcsolatot megakadályoz vagy elszabotál. A legtöbb pszichoterapeuta találkozott már olyan pácienssel, aki azt állította magáról, hogy tökéletesen boldog gyerekkora volt, s aztán idővel kiderült, hogy ennek történetesen épp az ellenkezője az igaz. Ezek az extrémebb esetek, ám tény, hogy senki sem élheti le a gyerekkorát úgy, hogy közben ne élne át érzelmi fájdalmat. Még ha mindkét szülőd megvilágosodott lenne, javarészt akkor is tudattalan világban nőnél fel. Az összes olyan erős, negatív érzelem, amivel nem néztél teljesen szembe, amit nem fogadtál el, s utána nem eresztetted szélnek, olyan fájdalommaradékokat hagyott hátra, amelyek tested sejtjeiben élő energiamezővé álltak össze. Ez nem csak gyermekkori fájdalomból

áll,

hanem

azokból

a

fájdalmas

érzelmekből

is,

amelyek

később,

serdülőkorodban és felnőttkorodban adódtak hozzá, s amelyek nagy részét az ego hangja teremtette meg. Ez az az érzelmi fájdalom, ami elkerülhetetlenül útitársad lesz, ha életed alapja a hamis éntudat. A régi, ám még mindig rendkívül eleven, szinte minden emberben ott élő érzelem energiamezeje: a fájdalomtest. A fájdalomtest azonban nemcsak egyedi jellegű. Szerepet játszik benne az a fájdalom is, amit az emberiség történelme – a törzsi háborúk, a rabszolgaság, a fosztogatás, a megerőszakolás, a megkínzás és az erőszak egyéb formáinak a története – során számtalan ember átélt. Ez a fájdalom még mindig ott él az emberiség közös pszichéjében, és naponta gyarapszik; meggyőződhetsz róla, ha ma este megnézed a tévéhíradót, vagy ha megfigyeled az emberi kapcsolatokban zajló drámákat. A kollektív fájdalomtest valószínűleg bekódolódik minden emberi DNS-be, jóllehet, ezt még nem mutatták ki. Minden újszülött, aki belép e világba, már érzelmi fájdalomtestet cipel. Némelyikük súlyosabbat, sűrűbbet, mint a többiek. A csecsemők egy része többnyire meglehetősen boldog. Más csecsemők viszont mintha tengernyi boldogtalanságot hordoznának magukban. Igaz ugyan, hogy egyes csöppségek sokszor azért sírnak, mert nem kapnak elegendő - 85 -


A fájdalomtest

szeretetet és figyelmet, ám mások minden szemmel látható ok nélkül sírnak, mintha azt akarnák elérni, hogy minden köröttük levőt ugyanolyan boldogtalanná tegyenek, mint amilyenek ők. (Ezt gyakran sikerrel teszik.) Ők az emberi fájdalom súlyos, nagy adagjával érkeztek ebbe a világba. Más csecsemők azért sírnak gyakran, mert érzik anyjuk és apjuk negatív érzelmeinek a kisugárzását, s ez bennük fájdalmat okoz. Ez mellesleg a fájdalomtestüket is növeszti, hiszen szüleik fájdalomtestéből energiát szívnak magukba. De akármi is a konkrét helyzet, a gyermek fizikai testének növekedésével a fájdalomteste is gyarapszik. A könnyű fájdalomtestű csöppség nem feltétlenül válik lelkileg „fejlettebb” férfivá vagy nővé, mint a sűrű, súlyos fájdalomtestű. Gyakran ennek épp az ellenkezője történik. A súlyos fájdalomtestű embereknek általában nagyobb az esélyük a spirituális fölébredésre, mint a viszonylag könnyű fájdalomtestűeknek. Jóllehet néhányuk a súlyos fájdalomtestük csapdájába zártan marad, sokuk azonban eljut egy olyan szintre, ahol már képtelen tovább élni a boldogtalanságával, s emiatt erős ösztönzést érez a felébredésre. Vajon az emberiség közös tudatában miért olyan meghatározó kép Krisztus szenvedő testének, haláltusától eltorzult arcának és megannyi vérző sebének a látványa? Emberek milliói – különösen a középkorban – nem éreztek volna annyira mély rokonságot vele, ha bensőjükben valami nem rezonált volna azzal, ha azt tudattalanul nem saját belső valóságuk (fájdalomtestük) külső megjelenéseként látják. Ők még nem voltak elég tudatosak ahhoz, hogy azt közvetlenül magukban ismerjék fel, ám számukra a kép e tudatossá válási folyamat kezdetét jelentette. Tekinthetünk Krisztusra úgy, mint az archetipikus emberre, aki egyszerre testesíti meg a fájdalmat és a transzcendálás lehetőségét. HOGYAN ÚJÍTJA MEG MAGÁT A FÁJDALOMTEST? A fájdalomtest a legtöbb emberben benne élő, félig önrendelkező energiaforma; érzelemből álló entitás. Megvan a maga primitív értelme, amely egy ravasz állatéhoz hasonló, és intelligenciája elsődlegesen a saját életben maradására irányul. Mint minden életformának, időről időre neki is kell „táplálkoznia” – új energiához jutnia –, és az „étel”, amire önmaga újratöltéséhez szüksége van: olyan energia, amelyik összefér a sajátjával. Más szóval: olyan energia, ami az övéhez hasonló frekvencián rezeg. A fájdalomtest bármilyen, érzelmileg fájdalmas élményt táplálékként tud hasznosítani. Ezért virul a negatív gondolkodáson és a kapcsolati drámákon. A fájdalomtest: boldogtalanságfüggőség. Mellbevágó élmény lehet, amikor először döbbensz rá, hogy van benned valami, ami időnként érzelmi negativitást, boldogtalanságot keres. Több tudatosság kell ahhoz, hogy ezt - 86 -


A fájdalomtest

magadban észre vedd, mint hogy valaki másban meglásd. Amint a boldogtalanság átvette fölötted az irányítást, nemcsak hogy nem akarsz annak véget vetni, de még az is céloddá válik, hogy mások is olyan nyomorultul érezzék magukat, mint te, hogy az ő negatív érzelmi reakciójukból is „táplálkozhass”. A legtöbb embernél a fájdalomtestnek létezik „alvó” és aktív stádiuma. Amikor alszik, könnyen el is felejted, hogy bensődben súlyos felhőt vagy alvó tűzhányót hurcolsz. (Hogy melyiket, az fájdalomtested energiamezejének jellegétől függ.) Hogy mennyi ideig marad alvó állapotában, az emberenként különböző. Leggyakrabban néhány hétig, de ez az időszak lehet néhány nap vagy akár több hónap is. Olykor a fájdalomtest néha évekig is „téli álmot alszik”, amíg valamilyen esemény föl nem ébreszti. HOGYAN „TÁPLÁLKOZIK” FÁJDALOMTESTED A GONDOLATAIDBÓL? A fájdalomtest akkor ébred fel alvó állapotából, amikor „megéhezik”, amikor elérkezik az idő, hogy magát újratöltse. Aktiválódását egy esemény is bármikor kiválthatja. A táplálkozásra készen álló fájdalomtest a legjelentéktelenebb eseményt is kiváltó ingerként használhatja: valaki mond vagy tesz valamit; de akár egy gondolat is lehet számára beindító hatású. Ha egyedül élsz, vagy abban az időszakban történetesen senki sincs a közeledben, akkor a fájdalomtest a gondolataidból táplálkozik. A gondolkodásod hirtelen mélyen negatívvá válik. Valószínűleg nem tudatosult benned, hogy közvetlenül a negatív gondolkodás beáramlása előtt elmédet érzelemhullám árasztotta el: sötét és súlyos hangulatként, szorongásként vagy tüzes haragként. Minden gondolat energia, és a fájdalomtest ekkor gondolataid energiájából táplálkozik. Ám akármilyen gondolatból nem tud „lakmározni”. Nem kell kivételesen érzékenynek lenned ahhoz, hogy észre vedd: a pozitív gondolat teljesen más érzéstónusú, mint a negatív gondolat. Az energia ugyanaz, ám más frekvencián rezeg. A boldog, pozitív gondolat a fájdalomtest számára emészthetetlen. Kizárólag negatív gondolatokon tud megélni, mert csak azok a negatív gondolatok kompatibilisak (összeférőek) az energiamezejével. Valójában minden szakadatlan mozgásban levő, rezgő energiamező. A szék, amin ülsz, s a könyv, amit a kezedben tartasz, csupán azért tűnik szilárdnak és mozdulatlannak, mert érzékszerveid így észlelik az ő rezgésüket, más szóval: a molekulák, atomok, elektronok és szubatomi részecskék szakadatlan mozgását, amit te székként, könyvként, faként vagy testként

percipiálsz

(észlelsz).

Amit

fizikai

anyagnak

érzékelünk,

az

bizonyos

frekvenciasávban rezgő (mozgó) energia. A gondolatok ugyanebből az energiából állnak, csak energiájuk magasabb frekvencián rezeg, mint az anyagé, ezért nem lehet azt látni vagy

- 87 -


A fájdalomtest

megérinteni. A gondolatoknak is megvan a maguk frekvenciasávja, amelynek alsó végén helyezkednek el a negatív, felső végén a pozitív gondolatok. A fájdalomtest rezgési frekvenciája a negatív gondolatokéval rezonál, ezért csak ezek képesek táplálni a fájdalomtestet. A fájdalomtest esetében a szokásos menetrend (a gondolat érzelmet teremt) megfordul, legalábbis kezdetben. A fájdalomtestből származó érzelem gyorsan megszerzi a gondolkodásod feletti uralmat, és amint a fájdalomtest vette át elméd irányítását, gondolkodásod negatívvá válik. A fejedben szóló hang szomorú, szorongó vagy mérges történeteket fog mesélni: rólad, az életedről, más emberekről, a múltról, a jövőről vagy elképzelt eseményekről. A hang hibáztatni, vádolni, panaszkodni, képzelődni fog. Te pedig teljesen azonosulsz azzal, amit a hang mond, valamennyi eltorzított gondolatát elhiszed. Ezen a ponton vette kezdetét a boldogtalanságfüggőséged. Nem arról van elsősorban szó, hogy ne tudnád leállítani negatív gondolataid láncolatát, hanem arról, hogy nem akarod leállítani. Azért nem, mert a fájdalomtest ekkor már rajtad keresztül él, úgy tesz, mintha ő te lennél. Márpedig a fájdalom a fájdalomtest számára élvezet. Mohón bezabál minden negatív gondolatot. Valójában a fejedben szokványosan szóló hang ekkor a fájdalomtest hangjává vált. Ő vette át a belső párbeszéd irányítását. Ördögi kör teremtődik tehát a fájdalomtest és a gondolkodásod között. Minden gondolat táplálja a fájdalomtestet, a fájdalomtest pedig további gondolatokat generál. Egy ponton aztán – néhány óra vagy akár néhány nap után – a fájdalomtest immár feltöltötte magát, és ezért visszatér alvó állapotába, hátrahagyva a lemerített szervezetet és testet, amelyik ekkor sokkal hajlamosabb a megbetegedésre. Ha mindez úgy hangzik, mintha holmi pszichés élősködőről beszélnék, jól hallod. A fájdalomtest ugyanis pontosan ez: lelki parazita. HOGYAN TÁPLÁLKOZIK A FÁJDALOMTEST A DRÁMÁBÓL? Ha tartózkodik a közeledben valaki, elsősorban a párod vagy egy közeli családtagod, akkor a fájdalomtest megpróbálja őt provokálni – megnyomni az ő megfelelő „gombját” –, hogy a kibontakozó drámából táplálkozni tudjon. A fájdalomtestek imádják a bensőséges kapcsolatokat és a családokat, mert táplálékuk javát onnan szerzik be. Nehéz ellenállni a másik fájdalomtestének, amikor az elhatározta, hogy téged reagálósdiba rángat bele. Ösztönösen ismeri a leggyengébb, a legsebezhetőbb pontjaidat. Ha elsőre nem jár sikerrel, akkor újra és újra próbálkozik. A fájdalomtest valójában nyers érzelem, ami további érzelmet akar. Az illető fájdalomtest föl kívánja ébreszteni a te fájdalomtestedet, hogy a kettő aztán kölcsönösen energetizálja egymást.

- 88 -


A fájdalomtest

Számos kapcsolatban rendszeres időközönként erőszakos és romboló jellegű fájdalomtest-epizód zajlik le. Kisgyerekek számára szinte elviselhetetlenül fájdalmas látni és hallani azt az érzelmi erőszakot, amit szülei fájdalomtestei művelnek, mégis világszerte naponta több millió gyerek éli át ezt a számára rémálomnak számító élményt. Ez egyúttal az egyik legfőbb módja annak is, ahogy az emberi fájdalomtest nemzedékről nemzedékre továbbadódik. Minden egyes epizód után a partnerek kibékülnek, és egy ideig béke uralkodik köztük, de csak addig, amíg az ego azt hagyja. Bőséges alkoholfogyasztás gyakran aktiválja a fájdalomtestet, különösen férfiak esetében, de egy-egy hölgynél is. Ha valaki berúg, akkor fájdalomteste eluralkodásával teljes személyiségváltozáson megy keresztül. A mélyen tudattalan ember, akinek a fájdalomteste szokásszerűen testi erőszak révén tölti fel magát, gyakran támad a házastársára vagy a gyerekeire. Amikor aztán kijózanodik, őszintén bánja tettét, és sokszor megígéri, hogy soha többé nem tesz ilyent, és ezt komolyan is gondolja. Az ekkor beszélő és ígéretet tevő személy azonban nem ugyanaz a lény, aki az erőszakot elköveti, ezért biztosra veheted, hogy a jelenet újra meg fog ismétlődni. Pontosabban: ameddig az illető nem válik jelenlevővé, nem ismeri fel önmagában a fájdalomtestet, és ily módon nem szünteti meg a vele való azonosulását. Egyes esetekben a pszichoterápia is segíthet, hogy ezt meg tudja tenni. A legtöbb fájdalomtest fájdalmat okozni és elszenvedni is akar, de akadnak olyanok is, amelyek túlnyomórészt elkövetők, illetve amelyek inkább áldozatok. Azonban mindkét esetben táplálkoznak az erőszakból, akár érzelmi, akár testi erőszakról van szó. Egyes pároknál, ahol a két fél azt gondolja, hogy egymással „szerelembe estek”, valójában azért vonzódtak egymáshoz, mert a fájdalomtestük kiegészíti egymást. Az elkövető és az áldozat szerepe olykor már első találkozásukkor világosan elosztódik köztük. Némely házasság, amelyről azt gondolják, hogy a mennyben köttetett, valójában a pokolban köttetett. Ha éltél valaha is egy fedél alatt macskával, tudod, hogy amikor alszik, olyankor is tudja, mi folyik körülötte, mert a legapróbb szokatlan zajra arra fordítja fejét (füleit), és a szemét esetleg résnyire ki is nyitja. Az alvó fájdalomtestek pontosan ugyanilyenek. Bizonyos szinten ébren vannak, készen arra, hogy a megfelelő kiváltó ingerre akcióba lendüljenek. Bensőséges kapcsolatokban a fájdalomtestek gyakran elég okosak ahhoz, hogy addig meglapuljanak, amíg nem költöztök össze, és lehetőleg már alá is írtatok egy szerződést, amivel életetek hátralevő részére elköteleztétek magatokat, hogy együtt fogtok élni. Házasságkötéskor nem csak az adott férfihoz vagy nőhöz mész hozzá, hanem feleséged, illetve férjed fájdalomtestéhez is, ő pedig a tiédhez. Meglehetősen megrázó élmény lehet, amikor – talán néhány nappal a nászút vagy a lakásba történő beköltözésetek után – - 89 -


A fájdalomtest

partnerednél egyszer csak totális személyiségváltást tapasztalsz. A hangja durvává vagy rikácsolóvá válik, ahogy vádol, hibáztat vagy üvölt veled, valószínűleg valami viszonylag jelentéktelen ügy kapcsán. Vagy teljesen visszahúzódik. „Mi a baj?” – kérdezed. „Semmi baj” – feleli. Ám a belőle intenzíven sugárzó ellenséges energia azt mondja: „Minden baj.” A szemébe nézve már nem látsz benne fényt. Mintha vastag fátyol ereszkedett volna rá, és az a lény, akit ismersz és szeretsz, aki korábban képes volt átragyogni az egóján, most teljesen homályba került. Úgy tűnik, hogy egy totálisan idegen ember néz vissza rád, s tekintetében gyűlöletet, ellenségességet, keserűséget vagy haragot látsz. Amikor szól hozzád, nem a házastársad vagy a partnered beszél, hanem – rajta keresztül – a fájdalomteste. Bármit is mond, az a fájdalomtest valóságverziója. Olyan realitás, amit teljesen eltorzít a félelem, az ellenségesség, a harag; és a vágy, hogy több fájdalmat okozzon és kapjon. Ekkor tán elmerengsz: „Ez lenne partnerem valódi arca, amit korábban sohasem láttam? Nem követtem-e el borzasztó nagy hibát azzal, hogy őt választottam?” Ez természetesen nem a valódi arca, csupán a fájdalomtest, aki időnként megszállja őt. Nehéz lenne olyan partnert találni, aki egyáltalán nem cipel magában fájdalomtestet, ám talán bölcs döntés nem olyant választani, akinek kivételesen sűrű a fájdalomteste. A SŰRŰ FÁJDALOMTESTEK Egyes emberek olyan fájdalomtestet hordoznak magukban, amelyik sohasem alszik teljesen. Meglehet, mosolyognak és képesek udvariasan elbeszélgetni, ám nem kell ahhoz pszichikus képességgel rendelkezned, hogy érzékeld a bennük közvetlenül a felszín alatt kavargó boldogtalanságérzést, ami csak a következő olyan eseményre vár, amire reagálhat; a következő olyan emberre, akit hibáztathat vagy akivel összeütközhet; a következő olyan dologra, amivel kapcsolatban boldogtalan lehet. Az ilyem emberek fájdalomteste sohasem juthat elegendő „ételhez”, ők mindig éhesek. Ők fölnagyítják az ego ellenségigényét. Reaktivitásuk révén a viszonylag kis jelentőségű ügyeket hatalmassá fújják föl, ahogy megpróbálnak másokat is bevonni a drámájukba, s ennek érdekében reagálásra késztetni. Némelyikük hosszúra nyúló és végső soron értelmetlen harcba vagy pereskedésbe keveredik szervezetekkel vagy magánszemélyekkel. Sokukat az exházastársukkal vagy expartnerükkel kapcsolatos kényszeres gyűlölet emészti. Nem tudva a magukban hurcolt fájdalomról és reakciójukról, a fájdalmat eseményekbe és helyzetekbe vetítik. Az éntudatosság teljes hiányában képtelenek megkülönböztetni az eseményt az arra adott reakciójuktól. Számukra a boldogtalanság, sőt maga a fájdalom is kívül van, az eseményben vagy a helyzetben. Belső

- 90 -


A fájdalomtest

állapotukkal kapcsolatos tudattalanságuk miatt még azt sem tudják, hogy mélyen boldogtalanok, hogy szenvednek. Néha az ilyen sűrű fájdalomtesttel rendelkezők aktivistákká válnak, akik valamilyen ügyért harcolnak. Lehet, hogy valóban jó ügyért, és azzal kapcsolatban eleinte olykor eredményesek is; ám a szavaikba és tetteikbe beáramló negatív energia, és az ellenségek és konfliktusok iránti tudattalan igényük miatt az ügyükkel szemben idővel többnyire egyre nagyobb ellenállás generálódik. Végül általában a saját szervezetükön belül is ellenségeket teremtenek, mert bárhová is mennek, ott találnak okot arra, hogy rosszul érezzék magukat, s így a fájdalomtestük továbbra is pontosan azt találja, amit keres. A SZÓRAKOZÁS, A MÉDIA ÉS A FÁJDALOMTEST Ha nem ismernéd jelenkori civilizációnkat, ha egy másik korból vagy bolygóról csöppennél ide, akkor az egyik dolog, ami megdöbbentene, hogy emberek milliói fizetnek azért, hogy láthassák, ahogy emberek gyilkolnak, egymásnak szenvedést okoznak, s ezt „szórakozásnak” nevezik és imádják. Miért vonzanak az erőszakos filmek olyan hatalma nézőközönséget? Komplett iparág alakult, amelynek nagy része az emberiség boldogtalanságfüggőségét táplálja. Az emberek nyilvánvalóan azért nézik meg ezeket a filmeket, mert rosszul akarják magukat érezni. Mi az az emberekben, ami imádja rosszul érezni magát, és azt jónak mondja? Természetesen a fájdalomtest. A szórakoztatóipar nagy része ezt szolgálja ki. A reaktivitás, a negatív gondolkodás és a személyes dráma mellett a fájdalomtest tehát még a mozivászon és a tévéképernyő segítségével is megújítja magát. Fájdalomtestek írják és termelik ezeket a filmeket, és fájdalomtestek fizetnek azért, hogy megnézhessék őket. Vajon minden esetben „rossz”, ha a tévéképernyőn és a mozi vetítővásznán erőszakot mutatnak be, és ha azt nézzük? Vajon minden ilyen erőszak a fájdalomtestet táplálja? Az emberiség jelenlegi evolúciós stádiumában az erőszak nemcsak mindenhol megtalálható, de még növekszik is, ahogy a kollektív fájdalomtest erősítő hatására a régi, egós tudatosság is intenzívebbé válik, mielőtt végül elkerülhetetlenül kimúlik. Ha a filmek szélesebb összefüggésében

mutatják

be

az

erőszakot;

ha

megmutatják

annak

eredetét

és

következményeit is; megmutatják, hogy az hogyan hat az áldozatra és az elkövetőre; megmutatják a mögötte rejlő és nemzedékről nemzedékre továbbadódó, kollektív tudattalanságot (az emberekben fájdalomtestként élő haragot és gyűlöletet), akkor azok a filmek az emberiség fölébredésében kulcsfontosságú szerepet töltenek be. Ugyanis tükörként funkcionálnak, amiben az emberiség a saját őrültségét látja meg. Az, ami benned az őrültség

- 91 -


A fájdalomtest

őrült voltát felismeri (még akkor is, ha az a tiéd): az épelméjűség, az ébredő tudatosság; az elmebaj vége. Léteznek ilyen filmek, és ezek nem táplálják a fájdalomtestet. A legjobb háborúellenes filmek olyan alkotások, amelyek a háború valóságát mutatják meg, s nem annak ragyogóvá „szidolozott” változatát. A fájdalomtest csak olyan filmből táplálkozhat, amelyikben az erőszakot normális vagy pláne kívánatos emberi viselkedésnek ábrázolják, vagy amelyik dicsőíti az agresszivitást azzal a kizárólagos céllal, hogy hatására a nézőben negatív érzelem generálódjon, s így a filmmel a fájdalomfüggő fájdalomtest – drogként – „belőhesse” magát. A népszerű bulvársajtó elsősorban nem híreket ad el, hanem a fájdalomtest számára szolgáló érzelemtáplálékot. „Gaztett” és „Bestiák”, üvöltik a hatalmas betűkből kiszedett címek. A brit bulvársajtó kiemelkedő ebben. Irányítói pontosan tudják, hogy a negatív érzelem sokkal több lapot ad el, mint a hírek. A hírmédiában – a televíziót is beleértve – megfigyelhető a tendencia, hogy egyre inkább a negatív hírekre „harapnak” rá. Minél rosszabbra fordulnak a dolgok, a hír közvetítői annál izgatottabbá válnak, és a negatív izgalmat sokszor maga a média generálja. A fájdalomtestek imádják ezt! A KOLLEKTÍV NŐI FÁJDALOMTEST A fájdalomtest kollektív dimenziójában különféle alkotóelemek találhatók. A törzseknek, a nemzeteknek és faji csoportoknak mind megvan a maguk kollektív fájdalomteste. Némelyiküké súlyosabb, mint a többieké, és abból – kisebb-nagyobb mértékben – a törzs, a nemzet vagy a szóban forgó faji csoport minden tagja részesül. Szinte valamennyi nő kiveszi részét a közös női fájdalomtestből, ami különösen a menstruációt közvetlenül megelőző időszakban hajlamos aktiválódni. Ekkor a legtöbb hölgyet intenzív negatív érzés árasztja el. A női princípium* elnyomása – különösen az utóbbi kétezer évben – lehetővé tette az ego számára, hogy a kollektív emberi pszichében abszolút fölényre tegyen szert. Bár természetesen a nőknek is van egójuk, de az ego a férfi formában könnyebben ereszthet gyökeret, és ott gyorsabban nőhet, mint a női formában. A nők ugyanis kevésbé azonosulnak az elméjükkel, mint a férfiak. A nők szorosabb kapcsolatban állnak a belső testtel és a szervezet intelligenciájával, ahonnan az intuitív képességek erednek. A női forma kevésbé

*

Princípium: elv, alapelv, vezérelv; alapok, ősok, végok. (Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára, Akadémiai Kiadó, 1983.)

- 92 -


A fájdalomtest

mereven különül el a környezetétől, mint a férfi forma, nyitottabb és érzékenyebb más életformákra, és jobban ráhangolódik a természet világára. Ha bolygónkon a férfi- és női energiák egyensúlyát nem borították volna föl igen durván, akkor az ego növekedése jelentős mértékben korlátozódott volna. Nem üzentünk volna mára háborút a természetnek, és nem idegenedtünk volna el ily totálisan a Létünktől. Senki sem tudja a pontos számokat, mert nyilvántartást nem vezettek, annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy a „szent inkvizíció”, a Római Katolikus Egyház alapította intézmény – mintegy háromszáz éves időszakban – három- és ötmillió közti számú nőt kínzott és ölt meg, hogy elfojtsa az eretnekséget. Ez a szám – az emberi történelem egyik legsötétebb fejezeteként – az inkvizíciót a holokauszttal emeli egy szintre. Ha egy hölgy valamilyen apró jelét adta annak, hogy szereti az állatokat; ha egyedül sétált a réten vagy az erdőben; ha gyógynövényeket szedegetett; az már elegendő ok volt ahhoz, hogy boszorkánynak kiáltsák ki, majd megkínozzák, és máglyán elégessék. A szent feminint (nőit) démoninak nyilvánították, és emiatt egy teljes dimenzió – a női princípium – szinte eltűnt az emberi létélményből. Más kultúrák és vallások, például a judaizmus, az iszlám, sőt a buddhizmus is elfojtotta a női dimenziót, bár kevésbé erőszakos módon. A nők státusza a „gyermekek kihordója” és a „férfiak tulajdona” funkcióra redukálódott. Így aztán a férfiak – akik még önmagukban is letagadták a nőit – irányították a világot, az egyensúlyából totálisan kibillent világot. A többi már történelem vagy inkább: az őrültség kórtörténete. Vajon ki a felelős a női princípiummal szemben eluralkodott félelemért, amit leginkább kollektív, akut paranoiaként jellemezhetünk? Mondhatnánk: természetesen a férfiak. De akkor mi a magyarázata annak, hogy a kereszténység előtti, például a sumér, az egyiptomi és a kelta civilizációkban a nőket megbecsülték, és a női princípiumot nem félték, hanem mélyen tisztelték? Mi az, aminek a hatására a férfiak hirtelen fenyegetve érezték magukat a nőitől? A bennük élő, fejlődő ego, amelyik tudta, hogy csak a férfi formán keresztül tudja teljesen irányítása alá vonni a bolygónkat, és ehhez a női formát hatástalanítania kell. Az idők folyamán az ego a nők többségét is hatalmába kerítette, bár bennük sohasem tudott olyan mélyen elsáncolódni, mint a férfiakban. Jelenleg az a helyzet, hogy a feminin elnyomása internalizálttá vált, még a legtöbb nő esetében is. A szent feminint, mivel az elfojtatott, sok hölgy érzelmi fájdalomként éli meg. Az valójában a fájdalomtestük részévé vált azzal a felhalmozódott fájdalommal együtt, amit a nők az évezredek alatt a gyermekszülések, a megerőszakolások, a rabszolgaság, a kínzások és az erőszakos halálesetek kapcsán elszenvedtek. - 93 -


A fájdalomtest

A helyzet azonban gyorsan változik. Azáltal, hogy sok ember válik tudatosabbá, az ego egyre kevésbé talál „fogást” az emberi elmén. Mivel a hölgyeknél az ego sohasem gyökerezett nagyon mélyen, ezért náluk gyorsabban veszít teret, mint a férfiaknál. NEMZETEK ÉS EMBERCSOPORTOK FÁJDALOMTESTE Egyes országokban, ahol sok erőszakos tettet szenvedtek vagy követtek el, súlyosabb a kollektív fájdalomtest, mint máshol. A nagyobb múltú nemzeteknek ezért általában erősebb a fájdalomteste. Ugyanez a magyarázata annak, hogy a fiatalabb országoknak, például Kanadának vagy Ausztráliának, és amelyek a környezetükben tomboló őrültségtől védettek maradtak, például Svájcnak, általában kisebb a fájdalomteste. Természetesen az ezekben az országokban élőknek ugyanúgy megvan a maguk személyes fájdalomteste, amivel szembesülniük kell. Ha elég érzékeny vagy, akkor egyes országokban már abban a pillanatban megérezheted az energiamező súlyosságát, amint kilépsz a repülőgépből. Más országokban a hétköznapi élet felszíne alatti, lappangó erőszak energiamezőjét lehet érezni. Másutt, például Közel-Keleten, a kollektív fájdalomtest oly heveny, hogy a népesség jelentős része kényszert érez, hogy azt a támadás és a megtorlás vég nélküli és őrült körfolyamatában jelenítse meg, melyben a fájdalomtest folyamatosan meg is újítja magát. Azokban az országokban, ahol a fájdalomtest súlyos, de már nem heveny, az emberek többnyire igyekeznek érzéketlenné tenni magukat a közös érzelmi fájdalommal szemben. Németországban és Japánban munkával, néhány más országban a széles körben dívó ivászattal (ami azonban a fájdalomtest ingerlésével ellentétes hatást is kiválthat, különösen nagy mennyiségű alkohol fogyasztása esetén). Kína súlyos fájdalomtestét bizonyos mértékben enyhíti a taj csi népszerű gyakorlata, amit a kommunista kormány meglepő módon nem nyilvánított törvénytelennek, holott amúgy mindentől fenyegetve érzi magát, amit nem tud kontrollálni. Milliók gyakorolják naponta az utcákon és a tereken ezt az elmét lecsillapító hatású mozgásmeditációt. Ez tekintélyes hatást gyakorol a közös energiamezőre, és gondolkodást mérséklő és jelenlétet generáló hatása révén némileg a fájdalomtestet is gyengíti. A fizikai testet is bevonó spirituális gyakorlatokat, mint amilyen a taj csi, a csikong és a jóga, egyre nagyobb mértékben fogadja be a nyugati világ. Ezek a gyakorlatok nem teremtenek elkülönülést a test és a lélek között, és segítenek meggyengíteni a fájdalomtestet. Fontos szerepet fognak játszani a globális fölébredésben. Az embercsoportok közül a zsidó emberekben erőteljes a kollektív fájdalomtest. Ők évszázadokon keresztül szenvedtek üldöztetést. Nem meglepő módon a bennszülött

- 94 -


A fájdalomtest

amerikaiakban is markáns, akiket megtizedeltek, s kultúrájukat az európai telepesek szinte teljesen elpusztították. A fekete bőrű amerikaiak kollektív fájdalomteste is kifejezett. Őseiket erőszakosan elhurcolták, veréssel engedelmességre kényszerítették, majd rabszolgáknak eladták. Az amerikai gazdasági jólét alapját a négy- és ötmillió közötti, fekete bőrű rabszolga munkája teremtette meg. A bennszülött és a fekete bőrű amerikaiakra mért szenvedés nem korlátozódott e két emberfajtára, hanem az a kollektív amerikai fájdalomtest részévé is vált. Bármely erőszakos cselekedet, elnyomás vagy brutalitás következményét minden esetben egyaránt nyögi az áldozat és az elkövető is. Mert amit másnak teszel, azt magadnak teszed. Valójában nem igazán számít, hogy fájdalomtested mekkora hányada tartozik az országodhoz vagy az emberfajtádhoz, illetve mekkora hányada személyes jellegű. Mindkét esetben csak akkor tudsz túllépni rajta, ha most felelősséget vállalsz a belső állapotodért. Még ha a hibáztatás abszolút jogosnak is tűnik, az ilyen gondolataiddal akkor is csak tovább táplálod a fájdalomtestet, és egód csapdájába zárva maradsz. A bolygón csupán egyetlen gonosztevő létezik: az emberi tudattalanság. Ez a felismerés az igazi megbocsátás. A megbocsátással áldozatidentitásod szertefoszlik, s megjelenik valódi erőd: a jelenlét ereje. Ahelyett, hogy a sötétséget hibáztatnád, fényt hozol be.

………………………

- 95 -


Kitörni a szabadságra

HATODIK FEJEZET

Kitörni a szabadságra A fájdalomtesttől való megszabadulás azzal a felismeréssel kezdődik, hogy van fájdalomtested. Ezt követően – és ez a fontosabb – képesnek kell elég jelenlevőnek és ébernek lenned ahhoz, hogy észre tudd venni magadban a fájdalomtest aktiválódását, ami negatív érzelem intenzív beáramlásaként jelentkezik. Amint fölismered a fájdalomtestet, az már nem tud úgy tenni, mintha ő te lennél, nem tud rajtad keresztül létezni és így önmagát megújítani. Tudatos jelenléted az, ami megtöri a fájdalomtesttel való azonosulást. Amint nem azonosulsz vele, a fájdalomtest többé már képtelen irányítani a gondolkodásodat, és ezért nem tudja megújítani magát azzal, hogy a gondolataidból táplálkozik. A fájdalomtest a legtöbb esetben nem oldódik fel azonnal, ám amint megszakítottad a közte és a gondolkodásod közti kapcsolatot, energiát kezd veszíteni. Gondolkodásodat többé már nem felhőzi be érzelem; jelenlegi észleléseidet nem torzítja el a múlt. A fájdalomtestben csapdába esett energia megváltoztatja rezgési frekvenciáját, és jelenlétté transzmutálódik. Ily módon a fájdalomtest a tudat „üzemanyagává” válik. Ez a magyarázata, hogy a bolygónkon élő számos, kivételesen bölcs, megvilágosodott férfi és nő közül soknak régebben súlyos fájdalomteste volt. Függetlenül attól, hogy mit mondasz és teszel, vagy hogy milyen arcot mutatsz a világnak, a mentális-érzelmi állapotodat képtelenség elrejteni. Minden emberi lény energiamezőt sugároz, ami összhangban áll az illető belső állapotával, és azt a legtöbb ember érzékelni képes, bár lehet, hogy csak szubliminálisan, tehát a tudatküszöb alatt. Ez azt jelenti, hogy nem tudják, hogy érzékelik, az mégis nagymértékben meghatározza, hogy mit éreznek az illetővel kapcsolatban, és hogyan reagálnak rá. Egyesek akkor vannak ennek legvilágosabban a tudatában, amikor valakivel először találkoznak, és még egyetlen szót sem váltottak. Kicsit később azonban a kapcsolatot a szavak veszik át, és a szavakkal már a legtöbb emberre jellemző szerepjátszás is beindul. A figyelem ekkor az elme világára terelődik, és a másik ember energiamezejét érzékelő képesség nagymértékben csökken. Tudattalan szinten azonban azt továbbra is érzed. Amint megérted, hogy a fájdalomtestek – tudattalanul – további fájdalmat keresnek, tehát azt akarják, hogy valami rossz történjen, rájössz, hogy sok közúti balesetet valójában olyan gépkocsivezetők okoznak, akiknek a fájdalomteste éppen aktív. Ha két aktív fájdalomtestű gépkocsivezető érkezik egyszerre a kereszteződésbe, akkor a baleset

- 96 -


Kitörni a szabadságra

valószínűsége többszörösen nagyobb, mint normál körülmények között. Tudattalanul mindkettő akarja, hogy baleset történjen. A fájdalomtestek közúti balesetekben játszott szerepe a „forgalmi düh” jelenségnél a legnyilvánvalóbb, amikor gépkocsivezetők testi erőszakra vetemednek, sokszor olyan jelentéktelen ok miatt, mint hogy az előttük haladó sofőr túl lassan hajt. Sok erőszakoskodást „normális” emberek követnek el, akik időlegesen mániássá válnak. Világszerte számos bírósági tárgyalóteremben hangzik el védőügyvéd szájából: „Ez teljesen idegen a jellemétől”; illetve a vádlott szájából: „nem tudom, mi jött rám”. Tudtommal ez időig még egyetlen védőügyvéd sem mondta a bírónak – bár lehet, hogy e nap már nincs messze –: „Ez a csökkent beszámíthatóság esete. Védencem fájdalomteste aktiválódott, és nem tudta, mit tesz. Valójában nem ő tette, hanem a fájdalomteste.” Azt jelentené ez, hogy az emberek nem felelősek a tetteikért, amikor a fájdalomtest megszállja őket? A válaszom: ugyan hogyan lennének? Hogyan lehetsz tudattalanul felelős valamiért, ha egyszer nem tudod, mit teszel? A nagyobb tervben azonban az szerepel, hogy az embereknek tudatos lénnyé kell fejlődniük, és akik ezt nem teszik meg, azok tudattalanságuk következményeit megszenvedik. Ők nem állnak összhangban az univerzum evolúciós irányával. És még ez is csak viszonylagosan igaz. Magasabb nézőpontból tekintve: lehetetlen nem összhangban állni a világmindenség fejlődésével; és még az emberi tudattalanság és az általa okozott szenvedés is része az evolúciónak. Amikor már nem bírod a szenvedés vég nélküli köreit, elkezdesz fölébredni. A nagyobb képben tehát a fájdalomtestnek is megvan a maga – szükséges – szerepe. JELENLÉT Fölkeresett egy, a harmincas éveiben járó hölgy. Üdvözléskor éreztem az udvarias és felszínes mosolya mögötti fájdalmát. Elkezdte mesélni a történetét, mire egy másodpercen belül mosolya a fájdalom arckifejezésévé változott át. Ezt követően csillapíthatatlan zokogás tört rá. Elmondta, hogy magányosnak és elégedetlennek érzi magát. Rengeteg harag és szomorúság élt benne. Gyerekként erőszakos apja bántalmazta. Gyorsan kiderült, hogy a fájdalmát nem a jelenlegi életkörülményei, hanem a különlegesen nagy súlyú fájdalomteste okozza. Az vált a szűrőjévé, amin keresztül az élethelyzetét nézte. Még nem állt készen arra, hogy meglássa az érzelmi fájdalma és a gondolatai közti kapcsolatot, mivel mindkettővel teljesen azonosult. Még nem érthette meg, hogy gondolataival táplálja a fájdalomtestét. Más szóval: a mélyen boldogtalan énjének terhével élt. Valamilyen szinten azonban bizonyára

- 97 -


Kitörni a szabadságra

fölismerte, hogy a fájdalma önmagából ered, hogy önmaga számára ő a teher. Készen állt a felébredésre, és ezért keresett föl. Figyelmét arra irányítottam, amit a testében érez, és megkértem, érzékelje közvetlenül az érzelmet, ne pedig a boldogtalan gondolatain, boldogtalan történetén keresztül. Ezt felelte: „Azért jöttem el, mert azt reméltem, hogy a boldogtalanságomból kivezető utat mutatja meg nekem, nem pedig az abba belevezetőt!” Végül kelletlenül, de azért megtette, amit kértem tőle. Hamarosan könnyek peregtek a szeméből, és az egész teste rázkódott. „Ebben a pillanatban ezt érzi – mondtam. – Semmit sem tehet azzal a ténnyel kapcsolatban, hogy ebben a pillanatban ezt érzi. Most ahelyett, hogy azt akarná, hogy ez a pillanat másmilyen legyen, mint amilyen, ami a már meglévő fájdalomhoz csak még többet adna hozzá, lehetséges-e az ön számára, hogy teljesen elfogadja, hogy most éppen ezt érzi?” Egy pillanatra csöndbe burkolózott. Aztán hirtelen nagyon türelmetlennek tűnt, mintha mindjárt föl akarna pattanni, és mérgesen azt kiáltotta: „Nem! Nem akarom ezt elfogadni!” „Ki beszél? – kérdeztem. – Ön vagy az önben lévő boldogtalanság? Észre tudja-e venni, hogy a boldogtalansága miatt érzett boldogtalansága annak csupán egy másik rétege?” Újra elhallgatott. „Nem kérem, hogy bármit is tegyen. Mindössze annyit kérek: derítse ki, képes-e arra, hogy hagyja azokat az érzéseket egyszerűen létezni! Más szóval, és ez furcsán hangozhat: ha nem törődik azzal, hogy ön boldogtalan, akkor vajon mi történik a boldogtalansággal? Rá akar-e erre jönni?” Rövid ideig töprengőnek tűnt, majd miután körülbelül egy percig csöndben ült, hirtelen jelentős változást vettem észre az energiamezejében. Így szólt: „Ez furcsa! Még mindig boldogtalan vagyok, de a boldogtalanságom körül most tér van! Az már nem számít annyira!” Első alkalommal hallottam ezt a megfogalmazást: „a boldogtalanságom körül tér van”. Ez a tér természetesen akkor jelenik meg, ha belül elfogadod azt, amit a jelen pillanatban éppen átélsz. Többet nem is igen mondtam a hölgynek, csak hagytam, hogy ezzel az élménnyel legyen. Később megértette, hogy amint felhagyott az érzéssel való azonosulással, a benne élő régi érzelmi fájdalom – amint úgy irányította arra a figyelmét, hogy közben nem próbált neki ellenállni – többé már nem tudta kontrollálni a gondolkodását, s így nem tudta belehúzni őt „a boldogtalan én” című, mentálisan konstruált történetébe. Az életében ekkor egy másik dimenzió jelent meg, ami transzcendálta (túllépte) az ő személyes múltját: a jelenlét dimenziója. Mivel boldogtalan történet nélkül képtelenség boldogtalannak lenni, ez véget vetett a boldogtalanságának. Ez egyúttal a fájdalomteste megszűnésének a kezdetét is

- 98 -


Kitörni a szabadságra

jelentette. Az érzelem önmagában még nem boldogtalanság. Csak az érzelem plusz egy boldogtalan történet a boldogtalanság. Amint elköszöntünk egymástól, nagyon örültem, hogy megtapasztalhattam a jelenlét felbukkanását egy másik emberben. Épp azért létezünk emberi formában, hogy a tudat e dimenzióját behozzuk ebbe a világba. Annak is tanúja lehettem, ahogy egy fájdalomtest meggyengült; és nem a vele folytatott harc, hanem a tudat fényével való összetalálkoztatás hatására. Látogatóm távozása után néhány perccel egy barátom toppant be, hogy beadjon valami csomagot. Amint belépett a szobába, így szólt: „Hát itt meg mi történt?! Súlyos és borongós energiát érzek! Szinte rosszul vagyok tőle! Nyisd ki az ablakot, és gyújts füstölőt!” Elmagyaráztam, hogy mivel épp hatalmas megkönnyebbülést tapasztaltam meg egy igen sűrű fájdalomtestű személynél, amit ő érez, az minden bizonnyal az eközben szabaddá vált energia egy része. Barátom azonban nem óhajtott maradni és végighallgatni. Távozni akart, méghozzá sürgősen. Ablakot nyitottam, majd elmentem vacsorázni egy közeli indiai étterembe. Ami ott történt, az megerősítette, amit már tudtam: valamilyen szinten az összes, látszólag egyéni emberi fájdalomtest összekapcsolódik. A megerősítés ugyancsak sokkoló formában érkezett. A FÁJDALOMTEST VISSZATÉRÉSE Leültem az egyik asztalhoz, és ételt rendeltem. Néhány vendég tartózkodott az étteremben. Az egyik közeli asztalnál egy kerekes székes, középkorú férfi a vacsorája vége felé járt. Egyszer röviden, ám keményen rám nézett. Néhány perc telt el. A férfi hirtelen nyugtalanná és izgatottá vált, majd a teste rángatózni kezdett. Odalépett hozzá a pincér, hogy elvigye a tányérját. A férfi vitatkozni kezdett vele: „Nem volt jó az étel! Pocsék volt!” „Akkor miért ette meg?” – kérdezte a felszolgáló. Ez aztán betett neki. Kiabálni kezdett, és rendkívül bántóan viselkedett. Mocskos szavak hagyták el a száját; intenzív, durva gyűlölet töltötte meg a helyiséget. Érezni lehetett, ahogy ez az energia behatolt az ember sejtjeibe, keresve valamit, amihez hozzá tud kapcsolódni. Ekkorra már a többi vendéggel is kiabált, ám valami miatt a férfi engem teljesen figyelmen kívül hagyott, ahogy ott ültem, intenzív jelenlétben. Gyanítottam, talán az egyetemes emberi fájdalom tért vissza, hogy közölje velem: „Azt hitted, legyőztél?! Hát tessék! Még mindig itt vagyok!” Azt a lehetőséget is számításba vettem, hogy a kiszabadult, hátrahagyott energiamező követett az étteremig, és ott ráakaszkodott arra, akiben hozzá passzoló rezgési frekvenciát, tehát súlyos fájdalomtestet talált.

- 99 -


Kitörni a szabadságra

Az étterem vezetője kitárta az ajtót: „Kérem, távozzon! Csak távozzon!” A férfi az elektromos kerekes székével kiviharzott a helyiségből. Mindenki döbbenten bámult. Egy perc múlva azonban visszatért. A fájdalomteste még nem végzett. Többre volt szüksége. Kerekes székével belökte az ajtót, majd trágár szavakat üvöltött. Az egyik felszolgálólány megpróbálta megakadályozni, hogy bejöjjön. A férfi erre gyors előremenetbe kapcsolta a székét, és a hölgyet így a falhoz szorította. Erre a többi vendég felugrott, és megpróbálta elhúzni onnan a férfit. Kiabálás, üvöltözés, pokoli lárma és zűrzavar. Kis idő múltán egy rendőr lépett be, mire a férfi lecsöndesedett. A rendőr felszólította, hogy távozzon, és ne merjen visszajönni. A pincérlány szerencsére nem sérült meg, megúszta kisebb zúzódásokkal a lábán. Amikor az egésznek vége lett, az étteremvezető odajött az asztalomhoz, és megkérdezte, félig tréfálkozva, de talán intuitívan érezve valamit: „Mindezt maga okozta?” FÁJDALOMTEST A GYEREKEKBEN A gyerekek fájdalomteste néha raplisságban vagy visszahúzódásban nyilvánul meg. A gyerek morcos lesz, senkivel sem hajlandó szóba állni, és csak ül a sarokban, átölelve a játék babáját vagy a hüvelykujját szopva. A fájdalomtest sírógörcsként vagy hisztériás rohamként is manifesztálódhat. A gyerek üvölt, esetleg dobálja magát a földön, vagy tör-zúz. A meghiúsult akarás könnyen belobbanthatja a fájdalomtestet, s a fejlődő egónál az akarás ereje igen intenzív lehet. A szülők nem hisznek a szemüknek. Értetlenül és tehetetlenül nézik, ahogy az ő kis angyalkájuk néhány másodperc alatt apró szörnyeteggé vedlik át. „Honnan jön ez a boldogtalanság?” – csodálkoznak. Kisebb-nagyobb mértékben ez a gyerek részesedése az emberiség fájdalomtestéből, ami egészen az emberi ego eredetéig nyúlik vissza. De a gyerek addigra már a szülei fájdalomtestéből is átvehetett fájdalmat, s ily módon a szülők a gyerekben annak a visszatükröződését láthatják, ami bennük is megvan. A rendkívül érzékeny gyerekekre különösen erősen hat szüleik fájdalomteste. Ha meg kell tapasztalniuk szüleik őrült drámáját, az bennük szinte elviselhetetlen érzelmi fájdalmat okoz, és ezért gyakran az ilyen, érzékeny gyerekekből lesznek a súlyos fájdalomtestű felnőttek. A gyerekeket a szülők azzal nem tudják becsapni, ha megpróbálják elrejteni előlük a fájdalomtestüket, mondván: „Nem veszekedhetünk a gyerek előtt.” Ez általában azt jelenti, hogy mialatt a szülők egymással látszólag udvariasan beszélgetnek, az otthont átitatja a negatív energia.

- 100 -


Kitörni a szabadságra

Az elfojtott fájdalomtestek rendkívül toxikusak (mérgezőek), még a nyíltan aktív fájdalomtesteknél is nagyobb mértékben. Ezt a pszichés toxicitást a gyerekek magukba szívják, s ez hozzájárul az ő saját fájdalomtestük növekedéséhez. A gyerekek olykor szubliminális (tudatküszöb alatti) módon szereznek tapasztalatot az egóról és a fájdalomtestről, egyszerűen azzal, hogy együtt élnek a nagyon tudattalan szüleikkel. Egy asszony, akinek a szülei erős egóval és súlyos fájdalomtesttel rendelkeztek, elmesélte, hogy sokszor, amikor a szülei egymással kiabáltak és üvöltöztek, rájuk nézett, és – bár szerette őket – azt mondta magában: „Ezek bolondok! Hogyan keveredtem én ide?” Tehát már tudatában volt annak, hogy így élni őrültség. Ez a tudatosság segített neki csökkenteni azt a fájdalommennyiséget, amit a szüleiből magába szívott. A szülők gyakran töprengenek: hogyan kezeljék a gyerekük fájdalomtestét? Az első kérdés természetesen az: kezelik-e a sajátjukat? Felismerik-e azt önmagukban? Képesek-e annak aktiválódásakor eléggé jelenlevőek maradni ahhoz, hogy az érzelmet már az érzés szintjén felismerjék, mielőtt az még gondolkozássá és így „boldogtalan emberré” válhatna? Amíg a gyereknél „fájdalomtestroham” tombol, addig nem sokat tehetsz, csupán annyit, hogy jelenlevő maradsz, hogy ne vonódj be érzelmi reagálásba. A gyerek fájdalomteste csak táplálkozna belőle. A fájdalomtestek rendkívül drámaiak tudnak lenni! Ne hagyd, hogy beszippantson a színjáték! Ne vedd túl komolyan! Ha a fájdalmat a meghiúsult akarás lobbantotta be, nehogy kiszolgáld a gyerek követelését! Különben azt tanulná meg: „Minél boldogtalanabb vagyok, annál valószínűbb, hogy megkapom azt, amit akarok.” Ez recept a későbbi élet működészavarához. A fájdalomtest csalódni fog, hogy nem reagálsz, és ezért átmenetileg még rátehet egy lapáttal, mielőtt lenyugszik. Gyereknél a fájdalomtestepizódok szerencsére általában rövidebb ideig tartanak, mint a felnőtteknél. A lenyugvás után egy idő múlva, talán másnap, beszélhetsz a gyerekkel arról, hogy mi is történt. De ne beszélj neki fájdalomtestről! Inkább kérdezd! Például: „Mi volt az, ami rád jött, amikor tegnap nem tudtad abbahagyni a visítást? Emlékszel? Mit éreztél akkor? Jó érzés volt? Van-e valamilyen neve annak, ami akkor rád jött? Nincs? Ha lenne neve, vajon hogyan hívnák? Ha látni tudnád, hogy nézne ki? Le tudod-e festeni a külsejét? Mi történt vele, amikor elment? Aludni ment? Gondolod, hogy visszajöhet?” Ez csak néhány lehetséges kérdés, és mindegyikkel az a cél, hogy fölébreszd a gyerekben a megfigyelőképességet, ami a jelenlét. Az ilyen kérdések abban segítenek a gyereknek, hogy ne azonosuljon a fájdalomtesttel. Esetleg dönthetsz úgy, hogy beszélsz a gyereknek – az ő kifejezéseit használva – a saját fájdalomtestedről. Legközelebb, amikor a gyereket eluralja a fájdalomtest, mondhatod: „Ó! Visszajött. Ugye?” Használd azokat a - 101 -


Kitörni a szabadságra

szavakat, amiket a gyerek használt, amikor beszélgettetek róla! Irányítsd figyelmét az érzéseire! A hozzáállásod inkább az érdeklődés és a kíváncsiság legyen, mintsem a kritizálás vagy az elítélés. Nem valószínű ugyan, hogy ez leállítaná a kibontakozóban lévő fájdalomtestet, sőt akár úgy is tűnhet, hogy a gyerek hallani sem akar téged, a gyerek tudatának a hátterében mégis maradni fog valamennyi tudatosság, még a fájdalomtest aktív időszakában is. Néhány alkalom után a tudatosság már erősebb, a fájdalomtest pedig gyengébb lesz. Növekszik a gyerek jelenléte. Egy nap aztán az történhet, hogy a gyerek figyelmeztet: eluralkodott rajtad a te fájdalomtested! BOLDOGTALANSÁG Nem minden boldogtalanság származik a fájdalomtesttől. Egy része új boldogtalanság, ami mindig teremtődik, valahányszor nem hangolódsz a jelen pillanatra, valahányszor – így vagy úgy – letagadod a mostot. Amint felismered, hogy a jelen pillanatban mindig az van, ami már van, és ezért kikerülhetetlen, attól kezdve megalkuvásmentes „igent” tudsz rá mondani. Emiatt pedig nemcsak hogy nem teremtesz további boldogtalanságot, hanem még – a belső ellenállás megszűnésével – azt is megtapasztalod, hogy ekkor maga az élet támogat. A fájdalomtest boldogtalansága sohasem áll arányban a látható okkal. Más szóval: túlreagálja azt. Erről lehet felismerni, bár többnyire ezt nem a szenvedő alany – a megszállott személy – látja meg. A súlyos fájdalomtesttel rendelkező ember könnyen talál okot arra, hogy nyugtalan, mérges, sértődött, szomorú vagy rémült legyen. Az olyan, viszonylag jelentéktelen ügy, amire valaki más csak megrándítja a vállát és mosolyog, vagy amit még csak észre sem vesz, nála intenzív boldogtalanság okává válik. Természetesen nem az a valódi ok, az csupán a kiváltó inger szerepét kapja, ami életre hívja a régi, feltorlódott érzelmet. Az érzelem ezt követően átvonul a fejbe, s ott fölerősíti és energetizálja az egós elmestruktúrákat. A fájdalomtest és az ego közeli rokonok. Szükségük van egymásra. A kiváltó eseményt vagy helyzetet ezt követően a masszívan emocionális egód szűrőjén keresztül értelmezed, és annak megfelelően reagálsz rá. Mindez azt eredményezi, hogy az adott esemény vagy helyzet jelentősége teljesen eltorzul. A jelent a benned élő érzelmi múlt szemüvegén keresztül nézed. Más szóval: amit látsz és megtapasztalsz, az nem az eseményben vagy a helyzetben található, hanem tebenned. Olykor talán valóban ott van az eseményben, illetve a szituációban, ám a reakciód révén te azt fölerősíted. Ez a reakció, ez a fölerősítés az, amit a fájdalomtest akar és igényel, amiből táplálkozik.

- 102 -


Kitörni a szabadságra

A súlyos fájdalomtest által megszállt ember számára sokszor lehetetlen kilépni a maga torz értelmezéséből, a súlyosan emocionális „történetéből”. Minél több negatív érzelem szerepel a történetben, az annál súlyosabbá és áthatolhatatlanabbá válik. Ezért a történetről nem ismered fel, hogy az csak történet, hanem valóságnak tekinted. Amikor teljesen a gondolat és az azt kísérő érzelem hatása alá kerülsz, a kilépés már lehetetlen számodra, mert még csak nem is tudsz arról, hogy létezik „odakint”. A saját „mozifilmed” vagy álmod, a saját poklod csapdájába záródtál. Számodra az realitás, és emiatt nem is lehetséges semmiféle más valóság. A reakciód pedig – a te nézőpontodból nézve – az egyetlen lehetséges reakció. MEGSZAKÍTANI A FÁJDALOMTESTTEL TÖRTÉNT AZONOSULÁST Az erős és aktív fájdalomtestű embernek sajátos, egyéni energiakisugárzása van, amit a többiek rendkívül kellemetlen valamiként érzékelnek. Ilyen személlyel találkozva egyesek azonnal tovább akarnak állni, vagy legalább minimumra óhajtják csökkenteni a vele való érintkezést. Valósággal taszítja őket az illető energiamezeje. Másokat az ilyen ember közelében agresszióhullám önt el, gorombán viselkednek vele, szavakkal – sőt olykor akár fizikailag is – megtámadják. Ez arra utal, hogy van bennük valami, ami rezonál az illető fájdalomtestével. Amire ilyen hevesen reagálnak, az bennük is megvan. Az: a saját fájdalomtestük. Nem meglepő módon a súlyos és gyakran aktiválódó fájdalomtestű emberek sokszor találják magukat konfliktushelyzetekben. Azokat persze olykor ők maguk provokálják ki. Máskor azonban aktívan esetleg nem tesznek semmit, ám a belőlük sugárzó negativitás már elegendő ahhoz, hogy ellenségességet vonzzon be, és összeütközést generáljon. Nagyfokú jelenlét kell ahhoz, hogy ne reagálj, ha egy ilyen aktív fájdalomtestű emberrel konfrontálódsz. Ha jelenlevő tudsz maradni, akkor a te jelenléted képessé teheti az illetőt, hogy már ne azonosuljon a maga fájdalomtestével, és így átélheti a hirtelen fölébredés csodáját. Meglehet, a fölébredt állapot csak rövid ideig tart majd, de az ébredés folyamata azzal már elkezdődött benne. Az egyik első ilyen fölébredés, aminek tanúja lehettem, sok éve történt. Est 11 órakor megszólalt a kapucsengőm. A kaputelefonban szomszédom, Ethel gondterhelt hangját hallottam: „Beszélnünk kell! Nagyon fontos dologról van szó! Kérem, engedjen be!” Ethel középkorú, értelmes és igen művelt asszony volt. Erős egóval és súlyos fájdalomtesttel rendelkezett. Serdülőkorában elmenekült a náci Németországból, számos családtagja koncentrációs táborban pusztult el.

- 103 -


Kitörni a szabadságra

Ethel felkavartan ült le a kanapémra, a kezei remegtek. Leveleket és dokumentumokat húzott elő a táskájából, és szétterítette őket a kanapén és a földön. Hirtelen furcsa érzésem támadt; mintha egy fokozatszabályozós villanykapcsoló a testem teljes belsejét maximális erőre kapcsolná. Semmi egyéb teendőm nem volt, mint nyitottnak, ébernek és intenzíven – a test minden egyes sejtjével – jelenlevőnek lenni. Gondolat- és véleménymentesen néztem rá, és szótlanul, mindenféle mentális kommentár nélkül hallgattam őt. Szózuhatag tört belőle elő: „Ma újabb zaklató levelet kaptam tőlük! Ezek bosszúhadjáratot folytatnak ellenem! Segítenie kell! Együtt kell harcolnunk ellenük! Az aljas ügyvédjük semmitől sem riad vissza! El fogom veszíteni az otthonomat! Kisajátítással fenyegetőznek!” Kiderült, hogy nem volt hajlandó fizetni a közös költséget, mert a ház gondnoksága nem végzett el valamilyen javítási munkálatot. Erre a gondnokság bírósági perrel fenyegette meg. Vagy tíz percig ömlött belőle a szó. Én csak ültem, néztem és hallgattam. Hirtelen elhallgatott, körbetekintett a kiteregetett papírlapokon, mint aki álomból ébred. Megnyugodott és meglágyult. Az egész energiamezeje megváltozott. Majd rám emelte a tekintetét, és így szólt: „Ez egyáltalán nem fontos, ugye?” „Nem, nem az” – feleltem. Néhány percig még ott ült, majd összeszedte a papírjait, és távozott. Másnap reggel megállított az utcán, és meglehetősen gyanakvó pillantásokkal méregetett: „Mit csinált maga velem? Évek óta tegnap éjjel aludtam először jól. Úgy aludtam, mint egy csecsemő.” Azt hitte, hogy „csináltam vele valamit”, holott semmit sem tettem. Talán nem azt kellett volna kérdeznie, hogy mit csináltam, hanem hogy mit nem. Nem reagáltam, nem erősítettem meg története realitását, nem tápláltam az elméjét további gondolatokkal, s a fájdalomtestét további érzelmekkel. Engedtem, hadd élje át, amit éppen átél. A megengedés ereje a nem beavatkozásban, a nem cselekvésben rejlik. Jelen lenni mindig végtelenszer hatékonyabb, mint bármi, amit valaki tehet vagy mondhat. A jelenlét olykor szavak megjelenését vagy cselekvést is eredményezhet. Ami Ethellel történt, az nem volt tartós tudatváltás, csupán a megpillantása annak, hogy mi lehetséges, a megpillantása annak, ami már eleve őbenne volt. A zenben az ilyen bepillantást satorinak nevezik. A satori a jelenlét egy pillanata, rövid kilépés a fejedben szóló hangból, a gondolati folyamatokból, illetve azok – érzelemként megjelenő – testi visszatükröződéseiből. A belső tágasság megjelenése ott, ahol korábban a gondolat zűrzavara és az érzelem felkavartsága uralkodott. A gondolkodó elme képtelen megérteni a jelenlétet, ezért gyakran tévesen értelmezi azt. Azt mondja: nem törődsz másokkal, tartózkodó vagy, nincs benned együttérzés, és nem - 104 -


Kitörni a szabadságra

teremtesz kapcsolatot. Az igazság az, hogy teremtesz kapcsolatot, ám a gondolatnál és az érzelemnél mélyebb szinten. Történetesen azon a szinten jön létre igazi találkozás. Olyan valódi összekapcsolódás, ami messze felülmúlja a „kapcsolatot”. A jelenlét csöndes nyugalmában egyetlen és azonos valamiként érzékeled a benned, illetve a másikban lévő, formamentes esszenciát. Ismerni önmagad és a másik ember egységét: ez az igazi szeretet, az igazi törődés, az igazi együttérzés. A „NYOMÓGOMBOK” Némelyik fájdalomtest csak egyfajta kiváltó ingerre vagy helyzetre reagál. Általában olyanra, amelyik egyféle, a múltban elszenvedett érzelmi fájdalommal rezonál. Ha például a gyerek olyan szülők mellett nő fel, akik számára a pénzügyek gyakori drámák és összetűzések forrásai, akkor magába szívhatja a szülők pénzzel kapcsolatos félelmét, és olyan fájdalomtestet fejleszthet ki, amelyik aktiválódik, valahányszor pénzzel kapcsolatos gond támad. Felnőttként már jelentéktelen összeg miatt is feszült vagy mérges lesz. Az idegesség vagy a harag mögött a túléléssel kapcsolatos aggodalom és az intenzív félelem húzódik meg. Láttam spirituális, tehát viszonylag tudatos embereket, akik amint fölvették a telefonkagylót, hogy a brókerükkel vagy az ingatlanügynökükkel beszéljenek, azonnal kiabálni, hibáztatni és vádolni kezdtek. Ahogy minden doboz cigarettán egészségügyi figyelmeztetés olvasható, talán hasonló szöveget kéne rányomtatni valamennyi bankjegyre és számlakivonatra is: „A pénz aktiválhatja a fájdalomtestet, és teljes tudattalanságot idézhet elő!” Az az ember, akit gyerekkorában az anyja, az apja vagy mindkettő elhanyagolt vagy elhagyott, valószínűleg olyan fájdalomtestet fog kifejleszteni, amelyik minden helyzetben „bekattan”, ami csak kicsit is rezonál az alapvető, régi, például bántalmazással kapcsolatos fájdalmával. Ha a barátja néhány perc késéssel érkezik ki elé a repülőtérre, vagy a házastársa késve ér haza, az már hatalmas fájdalomtest-rohamot válthat ki belőle. Ha pedig a partnere vagy a házastársa elhagyja vagy meghal, akkor az általa megtapasztalt érzelmi fájdalom sokkal nagyobb, mint ami ilyen helyzetben természetes. Pokolian gyötrődik; hosszan tartó, elerőtlenítő hatású depresszióban vergődik; vagy kényszeres jellegű haragot érez. A hölgy, akit gyerekkorában az apja testileg bántalmazott, azt tapasztalhatja, hogy a fájdalomteste könnyen aktiválódik, amint bármilyen bensőséges kapcsolatba kerül egy férfival. Vagy az történik, hogy a fájdalomtestét alkotó érzelem hatására olyan férfihoz fog vonzódni, akinek a fájdalomteste az apjáéra hasonlít. Ennek a nőnek a fájdalomteste mágnesszerűen vonzódik ahhoz a férfihoz, akinél azt érzi, hogy tőle további, ugyanolyan fájdalom várható. Ezt a fájdalmat tévesen néha szerelembe esésként értelmezi.

- 105 -


Kitörni a szabadságra

Akad olyan férfi, aki nem kívánt gyermekként jött a világra, anyjától nem kapott szeretetet; törődést és figyelmet is csak minimális mennyiségben. Olyan súlyos, ambivalens (kétarcú) fájdalomtestet növesztett, amelyikben kielégítetlen, forró vágyódás él a mamája szeretete és figyelme iránt, ám ugyanakkor intenzív gyűlölet is, amiért megvonta tőle azt, amire ő oly kétségbeesetten áhítozott. Felnőve aztán csaknem valamennyi hölgy társaságában bekapcsolódik fájdalomtestének „szűkölködése” – az érzelmi fájdalom egy formája –, ami addiktív kényszerességben nyilvánul meg. Szinte minden nőt meghódít és elcsábít, akivel csak összetalálkozik, hogy így jusson női szeretethez és figyelemhez, ahhoz, ami után a fájdalomteste sóvárog. Elmondhatjuk, hogy a csábítás szakértőjévé vált, ám amint a kapcsolat bensőségessé kezd válni, vagy a próbálkozásai elutasításra találnak, előjön fájdalomtestének az anyjával szembeni haragja, és elszabotálja a kapcsolatot. Ha észreveszed fájdalomtested megjelenését, akkor azokat a „nyomógombokat” is gyorsan fel fogod ismerni, amik aktiválják, akár bizonyos helyzetek, akár mások ilyen-olyan cselekedetei vagy szavai azok. Amikor ezek a kiváltó ingerek megjelennek, azokat te azonnal a maguk valóságában látod, és az éberség magas fokozatára kapcsolsz. Egy-két másodpercen belül az érzelmi reakció, tehát a fájdalomtest is megérkezik, ám az éber jelenlét állapotában már nem azonosulsz vele. A fájdalomtest tehát nem tud eluralni, nem képes a fejedben szóló hanggá válni. Ha akkor éppen a partnereddel vagy, akár szóvá is teheted: „Amit most mondtál (vagy tettél), az beindította a fájdalomtestemet.” Állapodj meg partnereddel, hogy valahányszor olyant mond vagy tesz a másik, amitől a fájdalomtestetek bekapcsolódik, azonnal szóltok! A fájdalomtest így már nem képes megújítani magát kapcsolati drámával, és ahelyett, hogy az adott ügy tudattalanságba ráncigálna, segíteni fog, hogy teljesen jelenlevővé válj. A fájdalomtest felbukkanásakor valahányszor jelenlevő maradsz, a fájdalomtest negatív érzelmi energiájának egy része „elég”, és jelenlétté transzmutálódik. A fájdalomtest maradéka gyorsan visszavonul, és jobb alkalomra vár, hogy újra megjelenjen. Vagyis olyan alkalomra, amikor kevésbé vagy tudatos. A fájdalomtest számára ez a kedvezőbb alkalom akkor érkezik el, amikor elveszíted a jelenlétet, például talán néhány pohár ital felhajtása, vagy egy erőszakos film megnézése után. A legkisebb negatív érzelem, például bosszúság vagy nyugtalanság, már olyan rés lehet, amin át a fájdalomtest visszatérhet. A fájdalomtestnek a tudattalanságodra van szüksége. A jelenlét fényét nem viseli el.

- 106 -


Kitörni a szabadságra

A FÁJDALOMTEST MINT ÉBRESZTŐ Első ránézésre úgy tűnhet, mintha a fájdalomtest lenne az emberiség új tudatának megjelenése útjában álló legnagyobb akadály. Elfoglalja az elmédet, irányítja és eltorzítja a gondolkodásodat, megzavarja a kapcsolataidat, és olyan érzést okoz, mint amikor az egész energiameződet sötét felhő foglalja el. Spirituális értelemben igyekszik tudattalanná tenni, ami annyit jelent: azt akarja, hogy teljesen azonosulj az elmével és az érzelemmel. Reaktívvá tesz, eléri, hogy olyat mondj és tegyél, amivel növeled a boldogtalanságot: magadban és a világban. Ám ahogy a boldogtalanság növekszik, az az életedben egyre több rombolást is okoz. A tested esetleg nem bírja már a stresszt, és valamilyen betegséget vagy működészavart alakít ki. Talán baleset ér; valamilyen hatalmas konfliktushelyzetbe vagy drámai jelenetbe keveredsz, amit a fájdalomtest valami rossz utáni vágya okozott; netán fizikai erőszakot követsz el. Vagy az egész annyira sokká válik már a számodra, hogy nem tudsz a boldogtalan éneddel tovább együtt élni. A hamis énnek természetesen része a fájdalomtest. Valahányszor elural a fájdalomtest, valahányszor nem a maga valóságában látod azt, a fájdalomtest az egód részévé válik. Amivel csak azonosulsz, a mind egóvá válik. A fájdalomtest az egyik leghatalmasabb valami, amivel az ego csak azonosulhat. Ugyanígy a fájdalomtestnek is szüksége van az egóra, hogy azon keresztül meg tudja újítani magát. Ez az átkozott szövetséges azonban végül romba dől, ha a fájdalomtest már annyira súlyos, hogy az egós elmestruktúrák nem megerősödnek tőle, hanem – a fájdalomtest folyamatos kirohanásai okozta energiatöltés hatására – szétmaródnak. Ugyanúgy, ahogy az elektromos berendezést működteti az elektromos áram, ám a túl nagy feszültség már tönkreteszi. A súlyos fájdalomtestű emberek gyakran eljutnak egy olyan pontig, ahol már úgy érzik, hogy az életük kibírhatatlan, hogy több fájdalmat, több drámát már képtelenek elviselni. Valaki

ezt

egyszerűen

és

szimplán

így

fogalmazta

meg:

„torkig

lettem

a

boldogtalanságommal”. Akad, aki azt érzi, amit én is éreztem: nem tudnak tovább magukkal élni*. Ezt követően a lelki béke válik számukra a legfontosabbá. Akut érzelmi fájdalmuk rákényszeríti őket, hogy többé már ne azonosuljanak elméjük tartalmával és azokkal a gondolati-érzelmi struktúrákkal, amelyek a boldogtalan ént megszülik és életben tartják. Ekkor megtudják, hogy igazi énjük se nem a boldogtalan történetük, se nem az érzett érzésük. Rádöbbennek, hogy ők a megismerés, nem pedig az ismeret. Ily módon a fájdalomtest

*

Eckhart Tolle megvilágosodásának története A most hatalma című könyvében található. (A fordító megjegyzése.)

- 107 -


Kitörni a szabadságra

számukra már nem tudattalanságba húzó erő, hanem ébresztő hatás lesz, az a döntő tényező, ami a jelenlét állapotába kényszeríti őket. Ám annak a példátlan méretű tudatbeáramlásnak köszönhetően, amelynek a bolygón manapság tanúi lehetünk, sokaknak már nem kell végigkínlódniuk a heveny szenvedés mélységeit ahhoz, hogy képesek legyenek felhagyni a fájdalomtesttel való azonosulással. Valahányszor azt veszik észre, hogy diszfunkcionális állapotba csusszantak vissza, képesek úgy dönteni, hogy kilépnek a gondolkodással és az érzelemmel való azonosulásból, és belépnek a jelenlét állapotába. Lemondanak az ellenállásról, elcsendesültek és éberek lesznek, eggyé válnak azzal, ami van, kívül is, belül is. Az ember evolúciójának a következő lépése nem feltétlenül következik be, ám bolygónk történetében először fordul elő, hogy az tudatos döntés lehet. Ki hozza meg azt a döntést? Te. És ki vagy te? Tudat, ami önmaga tudatára ébredt. KITÖRNI A SZABADSÁGRA Gyakran megkérdezik tőlem: „Mennyi idő kell ahhoz, hogy megszabaduljak a fájdalomtesttől?” A válasz természetesen egyrészt az illető fájdalomtestének a sűrűségétől, másrészt a benne megjelenő jelenlét intenzitásától függ. Ám a magadra és a másokra mért szenvedést nem a fájdalomtest, hanem az azzal történő azonosulás okozza. Nem a fájdalomtest, hanem a fájdalomtesttel való azonosulás kényszerít rá, hogy újra és újra átéld a múltat, s az tart a tudattalanság állapotában. Ezért hát fontosabb lenne ezt a kérdést föltenni: „Mennyi idő kell ahhoz, hogy megszabaduljak a fájdalomtesttel való azonosulástól?” A kérdésre a válasz: semennyi idő. Amikor aktiválódik a fájdalomtest, tudd, hogy amit érzel, az a benned lévő fájdalomtest! Mindössze erre a tudásra van szükség ahhoz, hogy abbahagyd a fájdalomtesttel való azonosulást. És amikor ez megtörténik, a transzmutáció elkezdődött. A tudás megakadályozza, hogy a régi érzelem a fejedbe emelkedjen, és átvegye az irányítást; s nem csupán a belső párbeszéd fölött, hanem a tetteid és az emberekkel való kapcsolataid fölött is. Ez azt jelenti, hogy a fájdalomtest többé már nem tud használni téged, és képtelen önmagát rajtad keresztül megújítani. A régi érzelem ezt követően egy ideig még továbbra is ott élhet benned, és időnként fel is bukkanhat. Olykor-olykor az is megtörténhet, hogy trükkösen rávesz a vele történő ismételt azonosulásra, és elhomályosítja előled a tudást, ám nem sokáig. Ha nem vetíted a régi érzelmet helyzetekbe, az azt jelenti, hogy közvetlenül magadban nézel vele szembe. Meglehet, hogy ez nem kellemes, de azért nem fogsz belehalni. A jelenléted simán képes elviselni. Az érzelem nem az, aki te valójában vagy.

- 108 -


Kitörni a szabadságra

Ha érzed a fájdalomtestedet, ne hidd tévesen, hogy valami baj van veled! Magadat problémává tenni? Az ego imádja ezt! A tudás után az elfogadásnak kell következnie. Minden egyéb újra elhomályosítaná. Az elfogadás azt jelenti, hogy megengeded magadnak, hogy azt érezd, amit abban a pillanatban érzel, bármi is legyen az. Ez része a most „vanságának”. Nem lehet vitatkoznod azzal, ami van. Pontosabban szólva éppenséggel lehet, ám ha ezt teszed, szenvedsz. A megengedés révén azzá válsz, ami vagy: hatalmassággá, tágassággá. Egésszé. Többé már nem töredék vagy, aminek az ego önmagát érzékeli. Előemelkedik valódi természeted, amelyik egy Isten természetével. Jézus rámutat erre, amikor azt mondja: „Legyetek hát egészek, amint mennyei Atyátok egész.”1 Az Újszövetségben olvasható „Legyetek hát tökéletesek” az eredeti görög szó félrefordítása. Az valójában egészet jelent. Tehát nem kell egésszé válnod, hanem légy az – a fájdalomtesttel vagy anélkül –, aki már vagy!

………………………

- 109 -


Megtalálni azt, aki valójában vagy

HETEDIK FEJEZET

Megtalálni azt, aki valójában vagy Gnothi Seauton, azaz: Ismerd meg magad! E szavakat vésték Apolló templomának bejárata fölé Delphiben, a szent jóshelynél. A régi Görögországban az emberek azt remélve keresték fel a jósdát, hogy megtudhatják, milyen sors vár rájuk, illetve hogy helyzetükben mit kell tenniük. A belépők zöme valószínűleg nem is tudta, hogy az olvasott szavak mélyebb igazságra mutatnak rá, mint bármi, amit a jós számukra mondhat. Valószínűleg azt sem tudták, hogy bármilyen hatalmas kinyilatkoztatást vagy akármilyen pontos információt is kapnak, mindannak végső soron semmi hasznát sem látják, az nem menti meg őket a további boldogtalanságtól és a maguk teremtette szenvedéstől, ha nem tudják megtalálni az „Ismerd meg magad!” felszólításban rejlő igazságot. Azok a szavak kibontva ezt jelentik: mielőtt bármit is kérdeznél, először tedd fel életed legalapvetőbb kérdését: ki vagyok? A tudattalan emberek – és sokan maradnak egész életükben tudattalanok, élnek az egójukba zártan – gyorsan megválaszolják, hogy kik ők. Közlik a nevüket, a foglalkozásukat, az élettörténetüket, testük formáját vagy állapotát, vagy bármi egyebet, amivel azonosulnak. Mások lelkileg fejlettebbnek tűnhetnek, mert önmagukra ők halhatatlan lélekként vagy isteni eredetű szellemként gondolnak. De vajon ők valóban ismerik magukat, vagy csupán spirituálisan csengő fogalmakat adtak hozzá elméjük tartalmához? Önmagad ismerete sokkal mélyebb ügy, mint valamilyen gondolatkészlet vagy hit magadévá tétele. A spirituális jellegű gondolatok és hitek a legjobb esetben is csak útjelző táblák, ám önmagukban ritkán rendelkeznek akkora erővel, ami képes lenne kimozdítani helyéből azokat a szilárdan beléd ültetett – az emberi elme kondicionálását képező – alapelveket, amik meghatározzák, hogy kinek gondolod magadat. Önmagad mély ismeretének semmi köze azokhoz a gondolatokhoz, amelyek az elmédben keringenek. Önmagadat ismerni azt jelenti: a Létben gyökerezni, ahelyett, hogy elvesznél az elmédben. AKINEK GONDOLOD MAGAD Hogy kinek tartod magadat, az meghatározza, hogy mit tekintesz szükségletednek, hogy mi számít, hogy mi fontos neked az életben. Ami számít neked, az képes lesz kiborítani és aggasztani. Használhatod ezt ismérvként annak tisztázására, hogy milyen mélyen ismered magadat. Hogy mi számít neked, az nem feltétlenül ugyanaz, mint amit ezzel kapcsolatban mondasz vagy hiszel, hanem amit tetteid és reakcióid számodra fontos és komoly dologként - 110 -


Megtalálni azt, aki valójában vagy

jeleznek. Felteheted hát magadnak a kérdést: milyen dolgok aggasztanak és borítanak ki? Ha kicsi dolgok képesek aggasztani, akkor az, akinek gondolod magad, pontosan olyan: kicsi. Ez lesz a tudattalan hited önmagadról. Mik a kis dolgok? Végső soron minden dolog kis dolog, mert minden átmeneti. Mondhatod erre: „Tudom, hogy halhatatlan lélek vagyok”; vagy „Torkig vagyok ezzel az őrült világgal, mindössze lelki békére vágyom” – míg meg nem csörren a telefon. Rossz hír érkezik: összeomlott a részvénypiac; meghiúsulhat az üzletkötés; ellopták a kocsidat; betoppant az anyósod; lemondták az utazást; felbontották a szerződést; a párod elhagyott; több pénzt követelnek; azt mondják, a te hibád. Hirtelen eláraszt a harag vagy a szorongás. Érdessé válik a hangod: „Nem bírom tovább.” Vádolsz és hibáztatsz, támadsz, védekezel, bizonygatod az igazadat; és mindez „robotpilóta” üzemmódban történik. Valami tehát nyilvánvalóan sokkal fontosabb számodra, mint az a lelki béke, amit néhány másodperce említettél; és hirtelen már halhatatlan lélek sem vagy. Az üzletkötés, a pénz, a szerződés, a veszteség vagy a fenyegető veszteség fontosabb. Kinek? Annak a halhatatlan léleknek, akinek magadat mondtad? Nem, nekem. A kis énnek, aki a biztonságot és a beteljesülést olyan dolgokban keresi, amelyek átmenetiek; és szorongani kezd vagy dühös lesz, mert ott nem találja. Nos, így viszont legalább megtudtad, hogy valójában kinek gondolod magad. Ha valóban lelki békét akarsz, akkor a lelki békét választod. Ha a lelki béke neked mindennél fontosabb lenne, és ha önmagadat valóban halhatatlan lélekként s nem kis énként ismernéd, akkor kihívást jelentő emberekkel és helyzetekkel találkozva nyugodt és abszolút éber maradnál. Azonnal elfogadnád a helyzetet, és ily módon eggyé válnál azzal, ahelyett, hogy elkülönülnél tőle. Ezt követően ebből az éberségedből születne meg a reakciód. Az reagálna, aki vagy (tudat), s nem az, akinek magadat gondolod (a kis én). Reagálásod erőteljes és hatékony lenne, és nem tenne ellenséggé sem személyt, sem helyzetet. A világ mindig gondoskodik róla, hogy ne tudd magadat túl hosszan becsapni azzal kapcsolatban, hogy valójában kinek gondolod magadat. Ugyanis megmutatja, mi az, ami igazán számít neked. Önismereted valódi mélységének legjobb jelzője: ahogyan – különösen kihívások esetén – emberekre és helyzetekre reagálsz. Minél korlátozottabb, minél beszűkültebben egós a magadról kialakított kép, annál inkább az egós korlátokat, a tudattalanságot fogod meglátni és figyelni másokban, és arra fogsz reagálni. A „hibájuk” – illetve amit te a hibájuknak vélsz – lesz számodra az ő identitásuk. Ez azt jelenti, hogy bennük csak az egót látod meg, és így magadban is azt erősíted. Ahelyett, hogy másokban keresztülnéznél az egón, te az egóra tekintesz. Ki néz az egóra? A benned lévő ego. - 111 -


Megtalálni azt, aki valójában vagy

A nagyon tudattalan emberek a saját egójukat annak a többiekben való tükröződéseként tapasztalják meg. Ha rájössz, hogy amire másokban reagálsz, az benned is megvan (és néha csak benned), kezdesz egód tudatára ébredni. Ebben a stádiumban arra is rájöhetsz, hogy azt tetted másokkal, amit hited szerint mások tettek veled. Felhagysz azzal, hogy magadat áldozatnak tekintsd. Te nem az ego vagy, ezért amikor a benned lévő ego tudatára ébredsz, az még nem azt jelenti, hogy immár tudod, ki vagy. Azt jelenti, hogy már tudod, ki nem vagy. Ám ha már tudod, hogy ki nem vagy, azzal az önmagad ismerése útjában álló legnagyobb akadályt mozdítottad el. Senki sem mondhatja meg neked, hogy ki vagy. Az csupán újabb fogalom lenne, s ezért nem változtatna meg. Ahhoz, hogy az légy, aki vagy, nem szükségeltetik hit. Történetesen minden hit csak akadály lenne. Még csak felismerés sem kell, mert már eleve az vagy, aki vagy. Ám valódi kiléted fölismerése nélkül nem ragyogsz bele ebbe a világba. Az a megnyilvánulatlanban marad, ami – természetesen – a valódi otthonod. Ez esetben olyan vagy, mint a látszólag szegény ember, aki nem tud róla, hogy 100 millió dolláros bankbetétje van, így számára a vagyona meg nem mutatkozó lehetőség marad csupán. BŐSÉG Hogy kinek tartod magad, az azt is mélyen befolyásolja, hogy szerinted mások hogyan bánnak veled. Sokan panaszkodnak, hogy rosszul bánnak velük. „Nem kapok semmi tiszteletet, figyelmet, elismerést, megbecsülést – mondják. – A munkámat magától értetődőnek tekintik.” Ha pedig kedvesek velük, a mögött hátsó szándékot gyanítanak. „Manipulálni próbálnak! Hasznot akarnak belőlem húzni! Senki sem szeret.” „Én egy szűkölködő ’kis én’ vagyok, aki nem kapja meg azt, amire szüksége van”, ezt gondolják magukról. Önmaguk e téves megítélése minden kapcsolatukban működészavart okoz. Azt hiszik, ők semmit sem tudnak nyújtani, a világ és a többi ember pedig nem hajlandó megadni nekik azt, amire szükségük van. Teljes valóságuk illuzórikus éntudatukra épül, ami helyzeteket szabotál el, és minden kapcsolatot megmételyez. Ha a hiány gondolata – vonatkozzék az pénzre, elismerésre vagy szeretetre – énképed részévé vált, akkor mindig is hiányt fogsz megtapasztalni. Ahelyett, hogy értékelnéd az életedben már meglévő jót, csak a hiányt látod. Minden bőség alapja: méltányolni az életedben már meglévő jót. A tény a következő: bármiről is úgy gondolod, hogy azt a világ visszatartja tőled, te tartod azt vissza a világtól. Visszatartod, mert mélyen belül azt gondolod, kicsi vagy, és semmid sincs, amit adhatnál.

- 112 -


Megtalálni azt, aki valójában vagy

Javaslom, próbáld ki néhány hétig a következőt, és figyeld meg, hatására miként változik a valóságod! Bármi is az, amiről úgy gondolod, hogy az emberek visszatartják tőled – dicséret, elismerés, támogatás, szeretetteljes gondoskodás stb. ���, adj nekik azt! Hogy magadnak sincs? Nem baj. Tégy úgy, mintha lenne, és meglátod, megérkezik! Röviddel az után, hogy elkezdesz adni, el fogsz kezdeni kapni! Nem kaphatod azt, amit nem adsz. A „kiadás” meghatározza a „bevételt”. Bármiről is úgy gondolod, hogy azt a világ visszatartja tőled, az valójában már birtokodban van, ám amíg nem engeded meg, hogy „kiadd”, addig még csak nem is fogsz tudni róla, hogy rendelkezel vele. Ez a bőségre is igaz. A törvény, miszerint a „kiadás” meghatározza a „bevételt”, Jézus erőteljes képében is megfogalmazódik: „Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.”1 Minden bőség forrása valójában nem kívül található, hanem része annak, aki vagy. Mégis érdemes azzal kezdened, hogy észreveszed és értékeled a kívül lévő bőséget. Figyelj fel az élet gazdagságára! Amikor a Nap melegét érzed a bőrödön, amikor a virágüzlet bejáratánál sorakozó növények pompáját látod, amikor beleharapsz a zamatos gyümölcsbe, vagy amikor az égből bőségesen hulló vízben ázol. Lépten-nyomon az élet gazdagságába botlasz. Ennek a téged körülvevő bőségnek a felismerése fölébreszti a benned szunnyadó bőséget. Ezt követően hagyd, hogy az kiáradjon belőled! Amikor rámosolyogsz egy idegenre, máris kis energiakiáramlás történik. Adóvá válsz. Gyakran kérdezd meg magadtól: „Mit adhatok itt? Miként lehetnék ennek az embernek vagy ennek a helyzetnek a szolgálatára?” Semmit sem kell birtokolnod ahhoz, hogy bőségben érezhesd magad, ha viszont folyamatosan így érzel, akkor szinte bizonyos, hogy dolgok érkeznek az életedbe. A bőség csak azokhoz áramlik, akiknek az már megvan. Ez szinte igazságtalanságnak hangzik, pedig természetesen nem az, hanem: egyetemes törvény. A bőség és az ínség is belső állapot, ami aztán a valóságodként jelenik meg. Jézus ezt így fogalmazza meg: „Mert akinek van, még kap hozzá, akinek pedig nincs, amije van, azt is elveszik tőle.”2 ISMERNI MAGADAT, ILLETVE ISMERETET SZEREZNI MAGADRÓL Talán nem akarod ismerni magadat, mert félsz attól, ami kiderülhet. Titokban sokan attól tartanak, hogy ők valójában rosszak. Ám bármit is derítesz ki magaddal kapcsolatban, az nem te vagy. Semmi sem te vagy, amit magadról megtudhatsz. Míg egyesek tehát félelemből nem óhajtják megtudni, hogy kik is ők valójában, addig másokban csillapíthatatlan kíváncsiság él. Minél többet szeretnének magukról megtudni. Talán annyira elkápráztatod önmagadat, hogy évekig jársz pszichoanalízisbe. Kiásod

- 113 -


Megtalálni azt, aki valójában vagy

gyermekkorod minden részletét, titkos félelmeket és vágyakat hozol a napvilágra, személyiséged és jellemed bonyolult szerkezetének újabb és újabb rétegeit. Tíz év után a terapeuta talán belefárad személyedbe és történetedbe, és közli, hogy az analízised immár teljes. Talán egy ötezer oldalas dossziéval bocsát utadra. „Ez mind önről szól. Ön ez.” Ahogy hazacipeled a dossziét, a „végre ismerem magam!” kezdeti elégedettségét hamarosan hiányérzet váltja fel, és az a sanda gyanúd támad, hogy ennél talán mégiscsak több vagy. Valóban több vagy, de nem a tények mennyisége vonatkozásában, hanem a minőségi dimenzió mélységében. Semmi baj a pszichoanalízissel vagy múltad vizsgálatával, amíg az önmagadról szerzett ismereteket nem kevered össze önmagad ismerésével. Az ötezer oldalas dosszié veled, az elméd tartalmával kapcsolatos, amit a múlt kondicionált. Bármit is tudsz meg pszichoanalízis vagy önmegfigyelés révén, az rólad szól. Azonban az nem te vagy. Az tartalom s nem a lényeg, nem az esszencia. Az ego túllépése: a tartalomból történő kilépés. Akkor ismered magad, ha önmagad vagy, és akkor vagy önmagad, ha szakítasz a tartalommal való azonosulással. A legtöbb ember önmagát élete tartalma révén definiálja. Minden, amit érzékelsz, megtapasztalsz, teszel, gondolsz vagy érzel, az tartalom. A legtöbb ember figyelmét teljesen a tartalom köti le, és azzal azonosul. Amikor azt gondolod vagy mondod, hogy „az életem”, akkor nem arra az életre utalsz, aki vagy, hanem arra, amelyiked van, illetve amelyiked látszólag van. Tartalomra utalsz: a korodra, az egészségi állapotodra, a kapcsolataidra, a pénzügyeidre, a munkádra és az élethelyzetedre, valamint az érzelmi állapotodra. Életed belső és külső körülményei, múltad és jövőd, mind a tartalom világához tartoznak, ahogy az események is, vagyis mindaz, ami történik. Mi egyéb létezik, mint tartalom? Az, ami lehetővé teszi a tartalom létezését: a tudat belső tere. KÁOSZ ÉS MAGASABB SZINTŰ REND Ha önmagadat csak tartalom révén ismered, akkor azt is tudni véled, hogy számodra mi jó s mi rossz. Különbséget teszel a „számomra jó” és a „számomra rossz” események közt. Ez az élet egészének – amiben minden mindennel összefügg, amiben minden eseménynek megvan a maga szükséges helye és szerepe a teljességben – a töredékes szemlélése. A teljesség azonban több, mint a dolgok felszínes megjelenése; több, mint a részek összege; több, mint életed vagy a világ tartalma, bármit is tartalmazzanak azok.

- 114 -


Megtalálni azt, aki valójában vagy

Életünk és a világ néha véletlenszerűnek vagy akár kaotikusnak tűnő eseménysorozata mögött magasabb szintű rend és cél kibontakozása rejlik. Gyönyörűen fogalmazódik meg ez a zenben: „Hull a hó, minden pehely a megfelelő helyre.” Ezt a magasabb szintű rendet gondolkozással sohasem érthetjük meg, mert bármit is gondolunk, az tartalom; a magasabb szintű rend azonban a tudat formamentes világából, az egyetemes intelligenciából származik. Ám megpillanthatjuk azt, és ami ennél még több, összhangba is hozhatjuk magunkat vele, ami azt jelenti, hogy a magasabb szintű cél megvalósulásának tudatos résztvevőivé válhatunk. Ha besétálunk egy erdőbe, amelyet emberi kéz még nem érintett, gondolkodó elménk mindenütt csak rendetlenséget és káoszt fog látni. Képtelen lesz még csak arra is, hogy megkülönböztesse az életet (a jót) a haláltól (a rossztól), hiszen ilyen helyen erdőszerte a rothadó, pusztuló anyagon sarjad az élet. Csak ha eléggé elcsendesültek vagyunk, ha a gondolkodás zaja elül, akkor ébredhetünk rá, hogy itt rejtett harmónia uralkodik, megszenteltség, magasabb szintű rend, amiben mindennek megvan a maga tökéletes helye; hogy nem lehet más, illetve másképp, mint ami, illetve ahogy van. Az elme kellemesebben érzi magát egy rendezett parkban, mert azt gondolkodva tervezték meg, az nem a maga természetes módján alakult. Itt tehát olyan rend uralkodik, amit az elme képes megérteni; az erdőben azonban olyan érthetetlen rend, ami az elme számára összevisszaságnak tűnik. Az túl van a jó és a rossz mentális kategóriáin. Nem értheted meg gondolatokkal, ám érzékelheted, ha szélnek ereszted a gondolatot, csendessé és éberré válsz, és nem próbálod azt megérteni vagy elmagyarázni. Csak ekkor ébredhetsz az erdő szentségének a tudatára. Amint megérzed a rejtett harmóniát, a szentséget, arra is rájössz, hogy nem különülsz el tőle, és amikor erre rádöbbensz, akkor annak tudatos résztvevője lettél. Ily módon a természet segíthet, hogy újra ráhangolódj az élet egészére. JÓ ÉS ROSSZ A legtöbb ember élete valamely pontján ráébred, hogy nem csupán születés, növekedés, siker, jó egészség, élvezet és győzelem létezik, hanem veszteség, kudarc, betegség, öregkor, hanyatlás, fájdalom és halál is. Hagyományosan ezeket „jónak” és „rossznak”, rendnek és zűrzavarnak nevezzük. Az emberek életének az „értelme” általában olyan dolgokkal társul, amit ők „jónak” neveznek, ám a jót folyton az összeomlás, a lebomlás, a zűrzavar; illetve az értelmetlenség és a „rossz” fenyegeti, amikor a magyarázatok csődöt mondanak, és az élet már nem érthető. Előbb-utóbb mindenkinek az életébe betör a káosz, akárhány biztosítást is kötött. Érkezhet az veszteség vagy baleset, betegség, mozgáskorlátozottság, megöregedés vagy halál

- 115 -


Megtalálni azt, aki valójában vagy

formájában. Ám ha zűrzavar tör be valakinek az életébe, és emiatt összeomlik a mentálisan definiált „élet értelme”, az a magasabb szintű rendbe nyíló kapuvá válhat. „Hiszen a világ bölcsessége balgaság Isten előtt” – írja a Biblia.3 Mi e világ bölcsessége? Gondolati tevékenység és az „értelem”, amit kizárólag a gondolat határoz meg. A gondolat elszigetel egy helyzetet vagy eseményt, s azt jónak vagy rossznak nevezi, mintha annak külön léte lenne. Ha valaki túlságosan a gondolkodásra hagyatkozik, akkor a valósága darabokra töredezik. Ez a feldarabolódás illúzió, ám amíg abba zártan élsz, nagyon is valóságosnak tűnik. Az univerzum azonban feloszthatatlan egész, amiben minden mindennel összefügg, amiben semmi sem elszigetelten létezik. Minden dolog és esemény mélyebb összekapcsolódottsága arra utal, hogy a „jó” és a „rossz” mentális címkéje végső soron illuzórikus. Mindig valamilyen korlátozott nézőpontra utalnak, és ezért csak viszonylagosan és időlegesen igazak. Ezt illusztrálja a bölcs ember története, aki drága kocsit nyert a lottón. Boldog volt a családja, és örvendeztek a barátai is. Fölkeresték, hogy megünnepeljék. „Hát nem nagyszerű? – mondták. – Milyen szerencsés vagy!” Emberünk mosolygott, és csak ennyit szólt: „Meglehet.” Néhány hétig örömmel vezette az autóját. Egy nap aztán az egyik útkereszteződésben részeg sofőr hajtott bele az új kocsijába, s így emberünk, számos sérüléssel, kórházba került. Családtagjai és barátai meglátogatták, és így szóltak: „No, ez aztán igazi balszerencse.” Emberünk ismét csak mosolygott, és annyit mondott: „Meglehet.” Amíg a kórházban feküdt, egyik éjjel földcsuszamlás miatt a háza a tengerbe zuhant. Másnap a barátai ismét fölkeresték: „Hát igen szerencsés vagy, hogy épp itt feküdtél a kórházban!” Újra azt felelte: „Meglehet.” A bölcs ember „meglehetje” bármely történés megítélésének az elutasítását jelzi. Ahelyett, hogy véleményt mondana arról, ami van, elfogadja azt, és ily módon tudatosan a magasabb szintű rendre hangolódik. Tudja, az elme számára gyakran lehetetlen megérteni, hogy egy látszólag véletlenszerű eseménynek mi a helye és a célja az egész szövedékében. Véletlen események valójában nem léteznek, ahogy egymástól elszigetelt, önmagukban és önmagukért létező események és dolgok sem. A testedet alkotó atomok egykor csillagok belsejében izzottak, és még a legapróbb esemény okainak a száma is gyakorlatilag végtelen, s az egésszel fölfoghatatlan módokon kapcsolódik össze. Ha ki akarnád deríteni bármely esemény okát, akkor egészen a teremtés kezdetéig kellene visszamenned. A kozmosz nem kaotikus. Maga a kozmosz szó rendet jelent. Ám benne nem olyan rend uralkodik, amit az emberi elme valaha is megérthet, bár azt a rendet néha azért megpillanthatja.

- 116 -


Megtalálni azt, aki valójában vagy

NEM TÖRŐDNI AZZAL, HOGY MI TÖRTÉNIK J. Krishnamurti – a nagy indiai filozófus és spirituális tanító – több mint ötven évig szinte folyamatosan előadásokat tartott és utazott a világban, hogy megkísérelje átadni szóban – ami tartalom – azt, ami túl van a szavakon, túl van a tartalmon. Élete vége felé egyik előadása során a következő kérdéssel lepte meg hallgatóságát: „Akarjátok-e tudni a titkomat?” Mindenki rendkívül éberré vált. Hallgatóságának tagjai közül néhányan már húsz-harminc éve járogattak el az előadásaira, és még mindig nem sikerült megragadniuk tanítása lényegét. És erre végre, ennyi év után a mester hajlandó átnyújtani a megértés kulcsát! „A titkom – mondta –: nem törődöm azzal, hogy mi történik.” Nem fejtette ki bővebben, ezért azt gyanítom, hallgatóinak zöme még zavarodottabb lett, mint amilyen addig volt. Holott ez az egyszerű állítás rendkívül messzire visz. Mit jelent nem törődni azzal, hogy mi történik? Ezt: belül összhangban állok azzal, ami történik. „Ami történik”, az persze e pillanat „ilyenségére” vonatkozik, ami már mindig olyan, amilyen. Arra a tartalomra, arra a formára utal, amit ez a pillanat – az egyetlen létező pillanat – éppel fölvesz. Összhangban állni azzal, ami van: azt jelenti, hogy belső ellenállás nélkül viszonyulok ahhoz, mi éppen történik. Gondolatban nem nevezem se jónak, se rossznak, csak hagyom lenni. Azt jelentené, ez, hogy soha többe nem tehetsz semmit, hogy változtass az életeden? Épp ellenkezőleg! Ha tetteid alapját a jelen pillanatra történő ráhangolódás alkotja, akkor a cselekedeteidet magának az életnek az intelligenciája támogatja. ÍGY LENNE? Hakuin, a zen mester, egy japán városban élt. Nagy megbecsülésnek örvendett. Sokan keresték fel, hogy meghallgassák spirituális tanítását. Szomszédjának a tizenéves lánya egy nap teherbe esett. Amikor erre fény derült, dühös szülei szidalmazva faggatták az apa kilétéről. A lány végül azt mondta, hogy a gyerek Hakuintól, a zen mestertől származik. A dühöngő szülők erre átrohantak Hakuinhoz, s üvöltözve és vádlóan elmondták, lányuk bevallotta, ő a gyermeke apja. Hakuin csak ennyit mondott: „Így lenne?” A botránynak híre ment a városban és a környéken. A mester jó híre odalett, ám őt ez nem zavarta. Immár senki sem kereste fel. Nem bánta. Amikor a gyermek megszületett, a lány szülei átvitték Hakuinhoz. „Te vagy az apja, hát tessék, gondoskodj róla!” A mester szeretettel gondoskodott a gyerekről. Egy év múlva a lány szégyenkezve vallotta be szüleinek, hogy a gyermek apja valójában az a fiatalember, aki a hentesüzletben dolgozik. A szülők irulva-pirulva keresték fel Hakuint, hogy kimagyarázkodjanak, és a bocsánatáért esedezzenek. - 117 -


Megtalálni azt, aki valójában vagy

„Borzasztóan sajnáljuk. Azért jöttünk, hogy visszavigyük a gyereket. A lányunk bevallotta, hogy nem ön az apja.” Hakuin mindössze ennyit mondott: „Így lenne?”, és átnyújtotta a csecsemőt. „Így lenne?” válaszával a mester tökéletesen azonosan reagál hazugságra és igazságra, rossz hírre és jó hírre. Engedi, hogy a pillanat formája – az akár jó, akár rossz – olyan legyen, amilyen, s így ő nem válik az emberi dráma szereplőjévé. Számára csak ez a pillanat létezik, és ez a pillanat úgy van, ahogy van. Az eseményeket tehát nem teszi személyessé. Ő senkinek sem az áldozata. Teljesen egy a történéssel, ezért annak többé már nincs fölötte hatalma. Csak akkor vagy kiszolgáltatva a történésnek, és csak akkor szabja meg a világ, hogy boldog vagye vagy boldogtalan, ha ellenállsz annak, ami történik. A csecsemő szeretetteljes gondoskodást kap. Az ellent nem állás ereje a rosszat jóra fordítja. Hakuin – mindig épp azt téve, amit a jelen pillanat igényel – átnyújtá a csecsemőt, amikor annak jön el az ideje. Képzeld el röviden, vajon az ego hogyan reagált volna a kibontakozó eseménysor egyes fázisaiban! AZ EGO ÉS A JELEN PILLANAT Életed legfontosabb, elsőrendű kapcsolata: kapcsolatod a mosttal. Pontosabban azzal a formával, amit a most épp fölvesz; tehát azzal, ami van, illetve azzal, ami történik. Ha a mosttal való kapcsolatod diszfunkcionális, akkor ez a működészavar minden kapcsolatodban és helyzetedben tükröződni fog. Az egót egyszerűen így is definiálhatnánk: a jelen pillanathoz való hibás viszonyulás. Most, ebben a minutumban eldöntheted, milyen kapcsolatban óhajtasz lenni a jelen pillanattal. Amint elértél egy bizonyos tudatossági szintet (és ha már ezt olvasod, akkor szinte bizonyos, hogy elértél), képes vagy eldönteni, hogy a jelen pillanattal milyen viszonyban óhajtasz lenni. Azt akarom, hogy a jelen pillanat a barátom vagy az ellenségem legyen? A jelen pillanat elválaszthatatlan az élettől, ezért ekkor valójában azt döntöd el: milyen kapcsolatban kívánsz lenni az élettel. Ha eldöntötted, hogy a jelen pillanatot a barátoddá kívánod tenni, akkor az első lépés a tiéd: viszonyulj hozzá barátságosan! Bármilyen álruhában is jön, üdvözöld, és hamarosan megtapasztalod ennek az eredményét! Az élet barátságos lesz veled; az emberek segítőkésszé, a körülmények támogatóvá válnak. Ez az egyetlen döntés a teljes valóságodat megváltoztatja! De ezt a döntést újra és újra és újra meg kell hoznod, amíg mindez természetes létállapotoddá nem válik.

- 118 -


Megtalálni azt, aki valójában vagy

A döntés, hogy a jelen pillanatot a barátoddá teszed, véget vet az egónak. Az ego ugyanis sohasem állhat összhangban a jelen pillanattal – vagyis az élettel –, mert maga a természete kényszeríti rá, hogy a mostot semmibe vegye, illetve leértékelje, és annak ellenálljon. Az ego üzemanyaga az idő. Minél erősebb az ego, annál nagyobb mértékben uralja az életedet az idő. Ez esetben szinte minden gondolatod a múlttal vagy a jövővel kapcsolatos, és éntudatod az identitásod vonatkozásában a múlttól, elégedettséged vonatkozásában pedig a jövőtől függ. Az időhöz kötött tudatállapot működési zavarai: a félelem, a szorongás, az elvárás, a sajnálkozás, a bűntudat és a harag. Az ego három módon viszonyulhat a jelen pillanathoz: egy elérendő végcél eszközének, akadálynak vagy ellenségnek tekinti. Vegyük sorra ezeket a mintákat, hogy amikor valamelyikük megjelenik benned, felismerhesd, és döntésedet újra meghozhasd! Az ego számára a jelen pillanat a legjobb esetben is csak valamilyen végcél eléréséhez szolgáló eszköz. Egy jövőbeli pillanathoz visz el, amit az ego a jelennél fontosabbnak tart, jóllehet a jövő sohasem érkezik el – csupán jelen pillanatként –, tehát az nem több, mint a fejedben lévő gondolat. Másként megfogalmazva: sohasem vagy teljesen itt, mert mindig azzal foglalatoskodsz, hogy valahova máshová próbálj eljutni. Ha ez a minta hangsúlyosabbá válik, ami nagyon gyakran előfordul, akkor a jelen pillanatot az ego legyőzendő akadálynak tekinti, és akként is kezeli. Ekkor jelenik meg a türelmetlenség, a frusztráció és a stressz, s kultúránkban nagyon sok embernek ez a hétköznapi valósága, a szokványos állapota. Az életet – ami most van – ekkor „problémának” látod, s olyan világban élsz, ahol minden problémát meg kell oldani ahhoz, hogy aztán végre boldog és kiteljesedett lehess, illetve valóban elkezdhess élni, legalábbis így hiszed. A gond: minden megoldott probléma egy újabbat hoz elő. Amíg a jelen pillanatot problémának tekinted, a problémák nem érhetnek véget. „Azzá válok, amivé csak óhajtod – mondja az élet, illetve a most. – Úgy bánok veled, ahogy te bánsz velem. Ha problémának látsz, probléma leszek számodra. Ha akadályként tekintesz rám, akadály leszek.” A legrosszabb esetben, és ez is rendkívül gyakori, az ego úgy bánik a jelen pillanattal, mintha az ellenség lenne. Amikor gyűlölöd azt, amit csinálsz, panaszkodsz a környezetedre, átkozod azt, ami történik vagy történt, vagy amikor belső párbeszédedben rengeteg a „kéne” és a „nem kéne”, a hibáztatás és a vádolás, akkor veszekszel azzal, ami van, veszekszel azzal, ami már adott helyzet. Az életet ellenséggé teszed, ezért az élet azt mondja: „Ha háborút akarsz, hát háborút kapsz.” A külső valóságot, ami mindig a belső valóságodat tükrözi vissza, ez esetben ellenségesnek találod.

- 119 -


Megtalálni azt, aki valójában vagy

A kulcsfontosságú kérdés, amit érdemes magadnak gyakran feltenni: hogyan viszonyulok a jelen pillanathoz? Ezt követően válj éberré, és találd meg a választ! Úgy kezelem-e a mostot, hogy az nem több, mint egy végcélhoz elvezető eszköz? Akadálynak látom? Ellenséggé teszem? Mivel mindig mindössze a jelen pillanat fölött rendelkezel, mivel az élet elválaszthatatlan a mosttól, a kérdés valójában ezt jelenti: hogyan viszonyulok az élethez? Kitűnő ez a kérdés ahhoz, hogy leleplezd a benned lévő egót, s hogy önmagadat a jelenlét állapotába hozd. Bár nem az abszolút igazságot fogalmazza meg (végső soron ugyanis te és a jelen pillanat egyek vagytok), e kérdés mégis hasznos, a helyes irányba terelő útjelző tábla. Gyakran tedd fel magadnak, egészen addig, amíg idővel már fölöslegessé nem válik! Hogyan lépsz túl a jelen pillanattal való diszfunkcionális kapcsolaton? A legfontosabb, hogy észrevedd azt magadban, a gondolataidban és a tetteidben. Amint észreveszed, amint meglátod, hogy a mosthoz való viszonyod hibás, máris jelen vagy. A meglátás a felbukkanó jelenlét. Amint észreveszed a diszfunkciót, az kezd megszűnni. Egyesek, amikor észreveszik, hangosan felnevetnek. A meglátással érkezik meg a döntés ereje: a mostra igent mondás választásának a lehetősége, a mostot a barátoddá tevés lehetősége. AZ IDŐ PARADOXONJA A felszínen úgy tűnik, hogy a jelen pillant az, „ami éppen történik”. Mivel a történés folyamatosan változik, azt hihetnéd, hogy életed minden napja sok ezer pillanatból áll, amelyekben ez, az, amaz történik. Az idő tehát pillantok végtelen sorának tűnhet, amelyek némelyike „jó”, némelyike „rossz”. Ha azonban közelebbről veszed szemügyre, vagyis saját, közvetlen tapasztalatodon keresztül, akkor rájössz, hogy valójában egyáltalán nincs sok pillanat. Fölfedezed, hogy valójában mindig csak ez a pillanat létezik. Az élet mindig most van. Az egész életed ebben az állandó mostban bontakozik ki. Még a múlt és a jövő pillanatai is csak akkor léteznek, amikor emlékszel rájuk, illetve amikor várod őket, s ezt úgy teszed, hogy gondolsz rájuk az egyetlen létező pillanatban: ebben a pillanatban. De akkor vajon miért tűnik úgy, mintha sok pillanat lenne? Mert a jelen pillanat összetévesztetik azzal, ami történik, összetévesztetik a tartalommal. A most tere összetévesztetik azzal, ami abban a térben történik. A jelen pillanat összetévesztése a tartalommal nem csupán az idő, hanem az ego illúzióját is okozza. Itt paradoxonnal állunk szemben. Egyrészt: hogyan tagadhatnánk le az idő valóságát? Szükséged van időre, hogy innen oda eljuss, hogy elkészítsd az ételt, fölépíts egy házat, elolvasd ezt a könyvet. Idő kell ahhoz is, hogy felnőj, hogy új dolgokat megtanulj. Bármit is

- 120 -


Megtalálni azt, aki valójában vagy

teszel, az a jelek szerint időt igényel. Minden ki van téve az idő múlásának, és végül az idő, ez a „véres zsarnok” – ahogy Shakespeare nevezi – meg fog téged ölni. Hasonlíthatnád egy dühöngő folyóhoz, amely magával ragad, vagy tűzhöz, amiben minden elemésztődik. Nemrég találkoztam néhány régi barátommal, egy család tagjaival, akiket hosszú ideje nem láttam. Sokkolt a látványuk. Majdnem megkérdeztem tőlük: „Betegek vagytok?! Mi történt?! Ki művelte ezt veletek?!” Az anya botra támaszkodva járt, összement, s az arca úgy összezsugorodott, mint a fonnyadt alma. A lány, aki utolsó találkozásunkkor még tele volt energiával, lelkesedéssel és a fiatalság elvárásaival, kimerültnek tűnt, belefáradva három gyermeke fölnevelésébe. Aztán eszembe jutott: csaknem harminc év telt el azóta, hogy utoljára láttuk egymást. Az idő művelte ezt velük. Biztos vagyok benne, hogy ők is ugyanígy megdöbbentek az én látványomtól. A jelek szerint minden ki van téve az idő múlásának, mégis minden a mostban történik. Ez a paradoxon. Bárhová nézel, számtalan másodlagos bizonyítékot találsz az idő realitására – egy rothadó almát; arcod látványát a fürdőszobatükörben, ha azt a harminc éve készült fényképeddel veted össze –, ám sohasem lelsz közvetlen bizonyítékra, sohasem tapasztalod meg magát az időt. Mindig kizárólag a jelen pillanatot tapasztalod meg, pontosabban azt, ami abban történik. Ha közvetlen bizonyíték alapján foglalsz állást, akkor azt kell mondanod, hogy nincs idő, hogy mindössze a most létezik. AZ IDŐ KIIKTATÁSA Képtelenség az egómentes állapotot jövőbeli céloddá tenni, majd tevékenykedni annak eléréséért. Mindössze még több elégedetlenséget éreznél, még több belső konfliktust élnél át, mert folyton azt éreznéd, hogy még mindig nem érkeztél célba, hogy még mindig nem „érted el” azt az állapotot. Ha az egótól való megszabadulást jövőbeli céloddá teszed, akkor több időt adsz magadnak, márpedig a több idő több egót jelent. Vizsgáld meg alaposan, vajon a „spirituálist keresésed” nem az ego álcázott formája-e! Még a „magadtól” való megszabadulás is a több iránti vágy maszkírozott megnyilvánulása lehet, ha azt jövőbeli céloddá tetted. Magadnak több időt adni szó szerint azt jelenti: további időt adni énednek.* Az idő – vagyis a múlt és a jövő – az, amin a hamis, elme teremtette én, az ego él, márpedig az idő az elmédben létezik. Az nem olyan valami, aminek „odakinn” objektív léte lenne. Az az érzékszervi érzékeléshez szükséges elmestruktúra, ami gyakorlati célokra nélkülözhetetlen, ám önmagad megismerésének a legnagyobb akadálya. Az idő az élet vízszintes dimenziója, a valóság *

Angolul ez frappánsabb: Giving yourself more time is precisely this: giving your „self” more time. (A fordító megjegyzése.)

- 121 -


Megtalálni azt, aki valójában vagy

felszíni rétege. Ám létezik a mélység függőleges dimenziója is, ahová csak a jelen pillanat kapuján tudsz belépni. Tehát ahelyett, hogy időt adnál magadnak, távolítsd el azt! Ha kiiktatod elmédből az időt, kiiktattad az egót. Ez az egyetlen igazi spirituális gyakorlat. Amikor az idő kiiktatásáról beszélek, az természetesen nem vonatkozik az „óraidőre”, ami az idő gyakorlati célra történő használata: például találkozó megbeszéléséhez, utazás megtervezéséhez. Ebben a világban óraidő nélkül csaknem lehetetlen lenne funkcionálni. Én a pszichológiai idő kiiktatásáról beszélek. A pszichológiai idő jelentése: az egós elme egyfolytában a múlttal és a jövővel foglalkozik, és nem hajlandó eggyé válni az élettel oly módon, hogy a jelen pillanat elkerülhetetlen „vanságával” összhangban élne. Valahányszor egy, az életre szokásszerűen mondott nemből igen lesz; valahányszor megengeded ennek a pillanatnak, hogy úgy legyen, ahogy van: időt és egót is föloldasz. Ahhoz, hogy az ego életben maradjon, a jelen pillanatnál fontosabbá kell tennie az időt, tehát a múltat és a jövőt. Az ego nem tűrheti, hogy baráti viszonyban állj a jelen pillanattal – leszámítva azt a rövid időszakot, amikor éppen megkapta, amit akart. Tartósan azonban semmi sem elégíti ki az egót. Amíg az ego irányítja az életedet, két módon lehetsz boldogtalan. Az egyik: ha nem kapod meg azt, amit akarsz. A másik: ha megkapod azt, amit akarsz. Bármi is van vagy történik, az: a forma, amit a most épp fölvesz. Amíg annak belül ellenállsz, addig a forma – tehát a világ – áthatolhatatlan gát, amely elválaszt téged attól, aki te a formán túl vagy; elválaszt attól a formamentes egy élettől, aki vagy. Amint belülről jövő igent mondasz arra a formára, amit a most fölvesz, az a forma maga válik a formamentesbe vezető kapuvá. A világ és Isten közötti elkülönülés feloldódik. Amikor szembeszegülsz azzal a formával, amit az élet e pillanatban fölvesz; amikor a mostot eszközként, akadályként vagy ellenségként kezeled, akkor megerősíted saját formaidentitásodat, az egót. Ebből ered az ego reaktivitása. Mi a reaktivitás? Reakciófüggővé válni. Minél reaktívabb vagy, annál jobban belegabalyodsz a formába. Minél nagyobb mértékű a formával történt összegabalyodás, annál erősebb ez ego. A Léted ettől kezdve már nem ragyog át a formán, vagy csupán alig. Azáltal, hogy nem állsz ellen a formának, felbukkan a benned lévő formán túli: mindent körülvevő jelenlétként, a rövid idejű formaidentitásnál – a személynél – sokkal hatalmasabb, csöndes erőként. Felbukkan az, ami sokkal mélyebben vagy te, mint a forma világában bármi is.

- 122 -


Megtalálni azt, aki valójában vagy

AZ ÁLMODÓ ÉS AZ ÁLOM A nem ellenállás jelenti a kulcsot a világmindenség leghatalmasabb erejéhez. Annak révén a tudat (a lélek) kiszabadul a formába börtönzöttségéből. Belül nem ellenállni a formának – bármi is van, vagy bármi is történik –: a forma abszolút valóságának megtagadása. Ellenállás hatására a világ és a világ dolgai – köztük a saját formaidentitásod, az egód is – valóságosabbnak, szilárdabbnak és tartósabbnak tűnnek, mint amilyenek valójában. Az ellenállás egyfajta súlyossággal és abszolút fontossággal ruházza fel a világot és az egót, aminek hatására nagyon komolyan veszed magadat és a világot. A forma játékát ez esetben tévesen a túlélésért folytatott küzdelemnek tekinted, és ha azt annak látod, a valóságod is azzá válik. Az ezernyi történés, az ezernyi forma, amit az élet fölvesz, mind tiszavirág-életű. Valamennyi mulandó. A dolgok, a testek és az egók, az események, a helyzetek, a gondolatok, az érzelmek, a vágyak, a törekvések, a félelmek, a dráma… jönnek; úgy tűnnek, mintha mindennél fontosabbak lennének; s észre sem veszed, máris elmúltak, visszaoldódtak a „semmiségbe”*, amiből előemelkedtek. Voltak-e valaha is valódiak? Voltak-e valaha is többek, mint egy álom, a forma álma? Amikor reggel fölébredünk, az éjjeli álom szétesik, s mi azt mondjuk: „Ó, ez csak álom volt! Nem a valóság.” Mégis kellett, hogy legyen benne valami valódi, különben nem létezhetett volna. A halál közeledtével visszapillantunk az életünkre, és eltűnődünk: talán csak álom volt. Akár most is, ha visszatekintesz a tavalyi nyaralásra vagy az egy napja lejátszódott drámádra, azt tapasztalhatod, hogy az nagyon hasonló a tegnap éjjeli álmodhoz. Létezik az álom és az álom álmodója. Az álom a formák rövid időtartamú játéka. Az a világ viszonylag valós, de nem abszolút valós. Aztán ott az álmodó, az abszolút valóság, amelyben a formák jönnek és mennek. Az álmodó nem a személy. A személy része az álomnak. Az álmodó a szubsztrátum (alap), amiben az álom megjelenik, ami az álmot lehetővé tesz. Az már a viszonylagos mögötti abszolút, az idő mögötti időtlen, a formában és a forma mögött lévő tudat. Az álmodó maga a tudat, aki vagy. A célunk immár fölébredni az álomban. Ha fölébredettek vagyunk az álomban, az ego teremtette földdráma véget ér, és egy jóindulatúbb, csodás álom bontakozik ki. Ez az új föld.

*

Az angol szövegben itt kifejező szójáték szerepel: a no-thingness szó „semmiséget” és „dologmentességet” is jelent. (A fordító megjegyzése.)

- 123 -


Megtalálni azt, aki valójában vagy

A KORLÁTOKON TÚLLÉPVE Minden ember életében elérkezik az idő, amikor ő a forma szintjén növekedésre és terjeszkedésre törekszik. Ez történik, amikor igyekszel legyőzni valamilyen korlátot, például testi gyengeséget vagy pénzhiányt; amikor új képességet és tudást sajátítasz el; vagy, amikor kreatív cselekvés révén valami olyan újat hozol ebbe a világba, ami magad és mások számára is életet gazdagító hatású. Lehet ez egy zeneszám vagy más művészi alkotás; egy könyv; egy általad nyújtott szolgáltatás; valamilyen funkció, amit betöltesz; egy vállalkozás vagy szervezet, amit létrehozol, illetve amiben fontos szerepet vállalsz. Amikor jelen vagy, amikor a figyelmed teljesen a mostban van, az a jelenlét beáramlik a tetteidbe, és átalakítja azokat. Minőség és erő lesz bennük. Akkor vagy jelen, ha a pillanatnyi cselekvésed alapvetően nem valami végcél (pénz, presztízs, szerzés) eszköze, hanem önmagában is kiteljesítő; ha öröm és elevenség van abban, amit teszel. És természetesen nem lehetsz jelenlevő, amíg nem kerülsz barátságba a jelen pillanattal. Ez a hatékony, a negativitástól meg nem fertőzött cselekvés alapja. A forma korlátozást jelent. Nem csak azért vagyunk itt, hogy korlátozást tapasztaljunk meg, hanem azért is, hogy a korlátokon túllépve nőjünk a tudatosságban. Akadnak olyan korlátok, amiket túl lehet lépni a külső szinten. Lehetnek az életedben olyan korlátok is, amikkel meg kell tanulnod együtt élned. Ám azokon csak belül tudsz túllépni. Előbb-utóbb mindenki találkozni fog ilyenekkel. Ezek a korlátok az egós reagálás csapdájába zárnak, ami intenzív boldogtalanságot jelent; vagy a bensődben föléjük emelkedsz oly módon, hogy megalkuvást nem ismerve meghajolsz minden előtt, ami van. Ezek a korlátok ezt a leckét hivatottak nyújtani. A meghajolás – önmegadás – tudatállapota a függőleges dimenziót nyitja meg az életedben, a mélység dimenzióját. Ebből a dimenzióból ekkor valami beáramlik ebbe a világba, valami végtelenül értékes, ami máskülönben megnyilvánulatlan maradt volna. Akadnak olyanok, akik súlyos korlátozottságuk előtt meghajolva gyógyítókká vagy spirituális tanítókká váltak. Mások önzetlenül tevékenykedni kezdenek, hogy csökkentsék az emberi szenvedést, vagy hogy valamilyen kreatív ajándékot nyújtsanak a világnak. A hetvenes évek végén mindennap együtt ebédeltem egy-két barátommal a Cembridge-i Egyetem már diplomások számára szolgáló központjának – ahol tanultam – az önkiszolgáló éttermében. Időnként feltűnt valamelyik közeli asztalnál egy kerekes székes férfi, három-négy ember társaságában. Egyik nap éppen velem szemben ült, a szomszéd asztalnál. Akaratlanul is szemügyre vettem, és ledöbbentett a látványa. Csaknem teljesen bénának tűnt. A teste csontig lesoványodott, a feje folyamatosan előrelógott. Egyik kísérője óvatosan ételt kanalazott a szájába, aminek nagy része visszapottyant a tányérba, amit a - 124 -


Megtalálni azt, aki valójában vagy

társaság egy másik tagja az álla alá tartott. A kerekes székben ülő férfi időnként értelmetlen, krákogásszerű hangokat produkált, mire valaki a szájához tette a fülét, majd – meglepő módon – „lefordította”, amit a férfi mondani próbált. Később megkérdeztem a barátomtól: „Nem tudod, ki ez az ember?” „Dehogynem! – felelte. – Matematikaprofesszor. Akik pedig vele voltak, a posztgraduális hallgatói. Súlyos idegrendszeri betegsége, amyotrophiás lateralsclesosisa van, amitől a teste fokozatosan teljesen lebénul. Azt mondják az orvosok, legfeljebb még öt évig húzza. Szerintem ez a legszörnyűbb sors, ami csak embernek kijuthat.” Néhány héttel később, amikor távoztam az épületből, éppen ő gurult befelé. Ahogy tartottam neki az ajtót, hogy elektromos kerekes székével be tudjon gördülni, egymásra néztünk. Meglepve láttam, hogy a tekintete teljesen tiszta. Nyomát sem láttam benne boldogtalanságnak. Azonnal tudtam: ő szélnek eresztette az ellenállást; megadottan él. Évekkel később napilapot vettem az újságárusnál, és megdöbbentem, mert egy híres, nemzetközi hírmagazin címlapjáról ugyanez a férfi nézett rám. Kiderült, nem csak hogy még mindig életben van, hanem azóta a világ leghíresebb elméleti fizikusa lett. Stephen Hawking. A róla szóló cikkben szerepelt egy gyönyörű mondat, és ez megerősítette érzésemet, ami sok évvel korábban a szemébe nézve átjárt. Életével kapcsolatban – hangszintetizátor segítségével – a következőt mondta: „Hát kaphat ennél valaki többet?” A LÉT ÖRÖME Bolygónkon népbetegség a boldogtalanság, illetve negativitás. Ami a külső szinten a környezetszennyezés, az a belső szinten a negativitás. Ott található mindenütt. Nemcsak, ahol az emberek szükséget szenvednek, de még inkább jelen van ott, ahol az embereknek az elegendőnél több jut. Meglepő? Nem az. A gazdagok még mélyebben azonosultak a formával, még nagyobb mértékben vesztek el a tartalomban, az ego még szorosabban zárja őket a csapdájába. Az emberek azt hiszik, hogy a boldogságuk a történésektől, tehát formától függ. Nem veszik észre, hogy a történés az univerzum leglabilisabb valamije, hiszen folyamatosan változik. Úgy tekintenek a jelen pillanatra, mint amit valami megtörtént esemény tönkretett, aminek pedig nem kellett volna megtörténnie; vagy mint ami hiányos, mert valami nem történt meg, aminek pedig meg kellett volna történnie. Ezért lemaradnak arról a mélyebb tökéletességről, ami elválaszthatatlan része magának az életnek; a tökéletességről, ami már eleve itt található, s ami túl van azon, hogy mi történik vagy nem történik, ami túl van a

- 125 -


Megtalálni azt, aki valójában vagy

formán. Fogadd el a jelen pillanatot, és találd meg azt a tökéletességet, ami minden formánál mélyebb, és amit az idő meg nem érint! A Lét örömét, ami az egyetlen igazi boldogság, semmilyen forma, tulajdon, siker, személy vagy esemény – bármi, ami veled történik – sem hozhatja el számodra. Az az öröm sohasem érkezhet el hozzád majd egyszer. Az a benned lévő, formamentes dimenzióból sugárzik elő, magából a tudatból, és így egy azzal, aki vagy. MEGENGEDNI AZ EGO MEGKEVESBEDÉSÉT Az ego folyton résen áll, nehogy bármi is csökkentse őt. Szükség esetén önműködő „egoreparáló” mechanizmusok lépnek működésbe, hogy az „én” mentális formáját helyreállítsák. Ha valaki hibáztat vagy megkritizál engem – ami az ego szemszögéből az én megkurtítása –, megcsappant éntudatát az ego azonnal megpróbálja kijavítani: önigazolással, védekezéssel vagy hibáztatással. Hogy az illetőnek igaza van-e vagy téved, az az ego számára már közömbös. Sokkal jobban érdekli önmaga fenntartása, mint az igazság. Ez az „én” lélektani formájának a konzerválása. Még a szokványos jelenség is, amikor valaki visszakiabál a neki „hülyét” mondó, másik gépkocsivezetőnek, automatikus és tudattalan egoreparáló mechanizmus. Az egyik leggyakoribb egojavító mechanizmus a harag, ami átmeneti, ám hatalmas egofelfúvódással jár. Az ego számára valamennyi reparáló mechanizmus tökéletesen értelmes dolog, holott valójában mind diszfunkcionális. Leginkább azok, amelyek testi erőszakban és az önámítás féktelen képzelgéseiben nyilvánulnak meg. Erőteljes

spirituális

gyakorlat:

adott

esetben

tudatosan

hagyni

az

ego

megkevesbedését, ahelyett, hogy megpróbálnád azt helyreállítani. Javaslom, időről időre kísérletezz ezzel! Ha például valaki kritizál, hibáztat vagy becsmérlő szavakat vág a fejedhez, ahelyett, hogy azonnal visszavágnál vagy védekeznél, ne tégy semmit! Hagyd, hogy az énképed megcsorbított legyen, és figyeld éberen, mit érzel mélyen, belül! Néhány másodpercig esetleg kellemetlen lesz. Mintha összementél volna. Ezt követően azonban egyfajta belső tágasságot érezhetsz, ami rendkívül eleven. Te magad csöppet sem zsugorodtál. Történetesen még meg is nőttél. Ekkor lenyűgöző felfedezést tehetsz: rájössz, hogy amikor valamilyen vonatkozásban látszólag megkevesbedtél, ám arra egyáltalán nem reagálsz – nem csupán kívül, de magadban sem –, akkor semmi valódi sem kevesbedett meg; rájössz, hogy „kevesebbé” válva valójában több lettél. Amikor már nem véded, illetve nem kísérled meg erősíteni a formádat, akkor kilépsz a formával, a mentális énképpel való azonosulásból. Azáltal, hogy (az ego szemszögéből nézve) kevesebbé válsz, valójában kitágulsz, és helyet teremtesz a Létnek, hogy az előemelkedhessen. Ekkor a látszólag meggyengült formán

- 126 -


Megtalálni azt, aki valójában vagy

átragyoghat az igazi erőd, az, aki a formán túl te magad vagy. Ezt érti Jézus azon, hogy „tagadd meg magad” vagy „tartsd oda a másik arcodat is”. Szavai természetesen nem azt jelentik, hogy kérj ütlegelést, vagy hogy válj tudattalan emberek áldozatává. A helyzet olykor éppenséggel azt követeli meg, hogy félreérthetetlen szavakkal közlöd ez illetővel: „Álljon meg a menet!” Egós jellegű védekezés nélkül ERŐ lesz a szavaid mögött, ám reaktív erő nem.* Szükség esetén mondhatsz valakinek határozottan és egyértelműen nemet, s az „minőségi nem” lesz – ahogy mondani szoktam –, ami mentes minden negativitástól. Ha nem óhajtasz különleges személy lenni; ha elvagy azzal, hogy nem emelkedsz ki, akkor az univerzum

EREJÉRE

hangolod magad. Ami az ego számára gyengeségnek tűnik, az

történetesen az egyetlen igazi

ERŐ.

Ez a spirituális igazság homlokegyenest ellenkezik

jelenkori kultúránk értékeivel és azzal a viselkedéssel, amire az embereket az kondicionálja. Ahelyett, hogy hegy próbálnál lenni – tanítja az ősi Tao Te King – „légy az univerzum völgye!”4 Ily módon visszaállítódtál az „egészségre”, és így „minden megadatik néked”5. Ehhez hasonlóan Jézus is azt tanítja az egyik példabeszédében: „Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda fogad, ezt mondja neked: Barátom, menj följebb. Így megtiszteltetésben lesz részed az egész vendégsereg előtt. Mert aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, aki magát megalázza, azt felmagasztalják.”6 A gyakorlat másik része: tartózkodj attól, hogy az én megerősítése céljából hencegj, ki akarj emelkedni. Különlegesnek igyekezz mutatkozni, másokra jó benyomást próbálj tenni, vagy magadnak figyelmet követelj! Beletartozhat ebbe az is, hogy alkalmasint csöndben maradsz, amikor mindenki elmondja a véleményét. Figyeld meg, mit érzel! AHOGY KINN, ÚGY BENN Ha éjszaka fölnézel a felhőmentes égboltra, azonnal és könnyen rájöhetsz egy igazságra, ami teljesen egyszerű és rendkívül mély. Mit látsz? A Holdat, bolygókat, csillagokat, a Tejút világító sávját, talán egy üstököst vagy akár a kétmillió fényévnyire lévő, szomszédos Androméda-galaxist is. Igen, de ha még jobban leegyszerűsítjük, akkor mit látsz? Térben lebegő tárgyakat. Miből áll hát az univerzum? Tárgyakból és térből. Ha tiszta éjszakán az égre tekintve nem akad el a szavad, akkor nem igazán nézel, akkor nem vagy az ott lévő teljesség tudatában. Az esetben valószínűleg csak a tárgyakra *

A power és a force angol szavak a magyar nyelvben – adott összefüggésben – egyaránt erőt jelentenek. (A fordító megjegyzése.)

- 127 -


Megtalálni azt, aki valójában vagy

tekintesz, és talán a nevüket keresgéled. Ha az űrbe nézve valaha is éreztél áhítatot – esetleg mély tiszteletet is – e felfoghatatlan titok láttán, az azt jelenti, hogy egy pillanatra eleresztetted a magyarázásra és megcímkézésre irányuló vágyadat, és nem csupán a térben lebegő tárgyaknak, hanem a tér végtelen mélységének is a tudatára ébredtél. Belül eléggé el kell csendesednek ahhoz, hogy észrevedd a határtalanságot, amelyben ez a számtalan világ létezik. Az áhítat érzése nem abból a tényből ered, hogy ott sok milliárd világ van, hanem az azokat a világokat tartalmazó mélységből. Természetesen nem láthatod az űrt, ahogy hallani, megérinteni, megízlelni vagy megszagolni sem tudod. Akkor hát miből tudod, hogy egyáltalán létezik? Ez a logikusan hangzó kérdés már eleve tartalmaz egy alapvető hibát. A tér – űr – lényege a „semmiség” (dologmentesség), ezért a szó szokványos értelmében az nem „létezik”. Csak a dolgok – formák – léteznek. Már az is megtévesztő, hogy térnek vagy űrnek nevezed, mert nevet adva neki azt tárggyá tetted. Fogalmazzunk így: van benned valami, ami a térrel rokon; ezért is ébredhetsz a tér tudatára. Tudatára? Ez nem teljesen igaz, már csak azért sem, mert ugyan hogyan lehetnél a tér tudatában, ha nincs semmi, aminek a tudatában lehetne lenni? A válasz egyszerű és ugyanakkor mély is. Amikor tudatában vagy a térnek, akkor valójában semminek sem vagy a tudatában, csak magának a tudatosságnak – a tudat belső terének. Rajtad keresztül az univerzum önmaga tudatára ébred! Amikor a szem semmi látnivalót sem talál, azt a „semmiséget (dologmentességet) térként észleled. Amikor a fül semmi hallanivalót nem talál, azt a „semmiséget” (dologmentességet) csendként észleled. Amikor az érzékszervek, amelyek arra terveztettek, hogy formát érzékeljenek, a forma hiányával találkoznak, akkor a formamentes tudatot – ami minden érzékelés mögött meghúzódik, s ami minden érzékelést és megtapasztalást lehetővé tesz – már nem homályosítja el a forma. Amikor elmerengsz a tér kifürkészhetetlen mélységén, vagy közvetlenül napkelte előtt a csendet hallgatod, valami benned azzal felismerésszerűen rezonál. Ekkor a tér hatalmas mélységét saját mélységedként érzékeled, és azt az értékes, formamentes csöndet mélyebben érzed önmagadnak, mint az életed tartalmát képező dolgok bármelyikét. Az Upanisádok, India ősi, szent iratai a következő szavakkal ugyanerre mutatnak rá: „Amit a szemmel nem lehet látni, ám ami által a szem látni képes: tudd, hogy egyedül ez a Brahman, a Szellem, és nem az, amit az emberek itt imádnak. Amit a füllel nem lehet hallani, ám ami által a fül hallani képes: tudd, hogy - 128 -


Megtalálni azt, aki valójában vagy

egyedül ez a Brahman, a Szellem, és nem az, amit az emberek itt imádnak. … Amit az elmével nem lehet gondolni, ám ami által az elme gondolkozni képes: tudd, hogy egyedül ez a Brahman, a Szellem, és nem az, amit az emberek itt imádnak.”7 Az írás szerint Isten formamentes tudat és lényed lényege. Minden egyéb forma, „amit az emberek itt imádnak”. A dolgokból és térből – „dologságból” és „dologtalanságból”* – álló univerzum kettőssége egyúttal a tied is. Az épelméjű, kiegyensúlyozott és gyümölcsöző emberi élet: tánc a valóságot alkotó két dimenzió, a forma és a tér között. A legtöbb ember oly mértékben azonosul a forma dimenziójával, az érzékszervi érzékelésekkel, a gondolatokkal és az érzelmekkel, hogy a létfontosságú, rejtett fél hiányzik az életükből. A formával való azonosulásuk az ego csapdájában tartja őket. Amit látsz, hallasz, érzel, tapintasz vagy gondolsz, az a valóságnak úgymond csak az egyik fele. Az forma. Jézus tanításaiban ez egyszerűen „a világ” néven szerepel, míg a másik dimenzió „a mennyek országa” vagy „örök élet” néven. Ahogy a tér teszi lehetővé minden dolog számára a létezést, s ahogy csend nélkül nem lehetne hang, te sem léteznél anélkül a létfontosságú formamentes dimenzió nélkül, ami az esszenciája annak, aki vagy. Mondhatnánk erre az „Isten” szót, ha azt nem használták volna oly sokszor tévesen. Jobb szeretem Létnek nevezni. A Lét megelőzi a létezést. A létezés forma, tartalom, „ami történik”. A létezés az élet „előtere”; a Lét a „háttere”. Az emberiség közös betegsége, hogy az embereket annyira lekötik a történések, oly mértékben hipnotizálja őket a változó formák világa, annyira elmerülnek életük tartalmában, hogy elfelejtették a lényeget, azt, ami túl van a tartalmon, túl van a formán, túl van a gondolaton. Annyira „magába szippantja” őket az idő, hogy megfeledkeztek az örökkévalóságról, ami az eredetük, az otthonuk, a sorsuk. Holott az örökkévalóság lényed élő valósága. N��hány éve Kínában járva egy hegytetőn álló sztúpa (buddhista templom) került az utamba, Guilin közelében. Aranyból készült felirat domborodott rajta. Megkérdeztem kínai vendéglátómat, mit jelent a felirat. „Azt jelenti: Buddha” – felelte. „De akkor miért két jel áll ott, s nem csak egy?” – kérdeztem. „Az egyik írásjel azt jelenti: ember. A másik azt: nem. Együtt a kettő pedig azt: Buddha.” Döbbenten álltam. A Buddhát jelölő írásjelek tehát már eleve tartalmazzák Buddha egész tanítását, és akiknek van szeme a látásra, azoknak az élet

*

Az angol eredetiben ez kifejező szójáték: thingness and no-thingness. (A fordító megjegyzése.)

- 129 -


Megtalálni azt, aki valójában vagy

titkát is. Íme a valóságot fölépítő két dimenzió. A „dologság” és a „dologtalanság”, a forma és a forma megtagadása, ami annak felismerése, hogy a forma nem az, aki te valójában vagy.

………………………

- 130 -


A belső tér felfedezése

NYOLCADIK FEJEZET

A belső tér felfedezése Régi szufi történet regél arról a – valamelyik közel-keleti országban élt – királyról, aki folyton a boldogság és a csüggedtség állapota között hullámzott. A legkisebb kellemetlenség már teljesen kiborította, illetve heves reakcióra késztette; és a boldogsága pillanatok alatt változott csalódássá és kétségbeeséssé. Egy idő múlva belefáradt önmagába és az életbe, és kivezető utat keresett. Hívatta a királyságban élő, megvilágosodott ember hírében álló bölcset. Amikor az megérkezett, így szólt hozzá: „Olyan akarok lenni, mint te. Tudsz-e adni valamit, ami az életembe kiegyensúlyozottságot, nyugalmat és bölcsességet hozna? Bármennyit is kérsz érte, megfizetem.” A bölcs így felelt: „Talán tudnék rajtad segíteni, de annak az ára oly hatalmas, hogy az egész királyságod sem lenne elegendő a megfizetésére. Ezért hát ajándékként adom, feltéve, hogy aztán becsben tartod.” A király biztosította efelől, mire a bölcs távozott. Néhány hét múlva visszatért, és átnyújtott a királynak egy díszes, nefritkőből faragott ládikát. A király kinyitotta, s abban egy egyszerű aranygyűrűt talált. A gyűrűbe néhány betűt véstek. A bevésett szöveg így szólt: „Ez is el fog múlni.” „Mit jelent ez?” – kérdezte a király. A bölcs így felelt: „Mindig legyen rajtad e gyűrű! Bármi is történjék, mielőtt azt jónak vagy rossznak neveznéd, érintsd meg a gyűrűt, és olvasd el a rajta lévő szavakat! Ily módon mostantól békességben élsz majd.” Ez is el fog múlni. Mi teszi ezeket az egyszerű szavakat olyan erőteljessé? Felszínesen nézve úgy tűnhet, mintha e szavak nehéz helyzetekben ugyan valóban nyújthatnának némi enyhülést, ám az életben előforduló jó dolgok örömét is kisebbítenék. „Ne légy túl boldog, mert ez úgy se tart soká!” – a jelek szerint ezt üzenik e szavak olyan helyzetekben, amit jónak érzékelünk. A mondat teljes értelme csak akkor válik világossá, ha két korábban említett történet összefüggésében vizsgáljuk meg. A zen mester története, aki mindig az „Így lenne?” szavakkal reagált, azt mutatja, hogy a jó akkor érkezik el hozzánk, ha az eseményeknek nem állunk ellen. Másként megfogalmazva: ha egyek vagyunk a történéssel. A férfi története, aki mindenre lakonikusan „meglehettel” reagált, a nem ítélkezés bölcsességére mutat rá. A gyűrű története pedig az állandóság hiányára, ami – ha felismerjük – a ragaszkodás elengedéséhez

- 131 -


A belső tér felfedezése

juttat el minket. Az igazi szabadság és a megvilágosodott élet három oldala: kerülni az ellenállást, az ítélkezést és a ragaszkodást. A gyűrűbe vésett szavak nem azt üzenik, hogy ne élvezd az életedben előforduló jót; és nem is csupán az a céljuk, hogy szenvedés idején némi vigaszt nyújtsanak. Az üzenetük mélyebb: rá akarnak ébreszteni, hogy minden helyzet mulandó, ugyanis minden forma – akár jó, akár rossz – átmeneti. Amikor fölfogod, hogy minden forma átmeneti, kevésbé ragaszkodsz

hozzájuk,

és

már

nem

azonosulsz

velük

olyan

nagymértékben.

Ragaszkodásmentesen élni nem azt jelenti, hogy nem élvezheted a jót, amit a világ felkínál. Történetesen még jobban élvezed. Hiszen ha már látod és elfogadod minden dolog mulandóságát és a változás elkerülhetetlenségét, akkor a vesztségtől való félelem és a jövővel kapcsolatos szorongás nélkül élvezheted a világ örömeit – amíg tartanak. Ha nem kötődsz semmihez, akkor magasabbról láthatsz rá életed eseményeire, ahelyett, hogy elvesznél bennük. Olyan leszel, mint az űrhajós, aki látja a Föld bolygót, amelyet hatalmas tér vesz körül, és észreveszi a paradox igazságot: a Föld egyszerre értékes és jelentéktelen. A fölismerés, hogy „ez is el fog múlni”, lehetővé teszi, hogy ragaszkodás nélkül élj, aminek a hatására új dimenzió lép be az életedbe: a belső tér. A ragaszkodás felhagyásával, valamint az ítélkezés és a belső ellenállás elkerülésével ehhez a dimenzióhoz férsz hozzá. Amikor többé már nem azonosulsz teljesen a formákkal, tudat – aki vagy – szabadul ki a formába börtönözöttségéből. Ez a szabadság a belső tér megjelenése. Nyugodt csendként, a bensőd mélyén érzett finom békességként jelenik meg, még valami látszólag rossz történésekor is. Ez is el fog múlni. Az eseményt hirtelen tér öleli körül. Tér veszi körül az érzelmi hegyeket és völgyeket, sőt a fájdalmat is. És legfőképpen: tér jelenik meg a gondolataid között. Abból a térből pedig olyan békesség sugárzik, ami nem „evilági”, mert ez a világ forma, a béke azonban tér*. Ez Isten békéje. Immár úgy élvezheted és értékelheted e világ dolgait, hogy közben nem tulajdonítasz nekik olyan fontosságot és jelentőséget, amivel azok valójában nem rendelkeznek. Részt vehetsz a teremtés táncában, és tevékeny lehetsz anélkül, hogy az eredményen csüngenél, s hogy oktalanul követelnéd a világtól: „Tégy teljessé! Tégy boldoggá! Add, hogy biztonságban érezhessem magam! Mondd meg, ki vagyok!” A világtól nem kaphatod meg ezeket, és amint megszűnnek benned az elvárások, minden önmagad teremtette szenvedés véget ér. Minden ilyen szenvedés a forma túlértékelésének és a belső dimenzió föl nem ismerésének a következménye. Ha ez a dimenzió jelen van az életedben, akkor anélkül élvezheted a

*

Az angol nyelvben a tér (space) szó űrt is jelent. (A fordító megjegyzése.)

- 132 -


A belső tér felfedezése

dolgokat, élményeket és az érzékszervi örömöket, hogy azokban elvesznél, hogy belül kötődnél hozzájuk. Más szóval: anélkül, hogy a világ függőségében élnél. Az „ez is el fog múlni” szavak a valóság felé terelnek. Azzal, hogy rámutatnak minden forma tünékenységére, közvetve az örökre is rámutatnak. Csak a benned lévő örök képes fölismerni a mulandó mulandóságát. Amikor a tér dimenziója elvész – pontosabban: számodra ismeretlen marad –, a világ dolgai abszolút fontossá, komollyá és súlyossá válnak, holott nem azok. Ha a világot nem a formamentes szemszögéből nézed, akkor az ijesztő és végső soron kétségbeejtő hely lesz. Az ószövetségi próféta bizonyára ezt érezte, amikor így írt: „Minden fáraszt. Nem mondhatja senki”.1** TÁRGYTUDATOSSÁG ÉS TÉRTUDATOSSÁG A legtöbb ember élete zsúfolt, tele van tárgyakkal, tennivalóval, gondolkodnivalóval. Az életük olyan, mint az emberiség történelme, amit Winston Churchill így jellemzett: „Az egyik átkozott dolog a másik után”. Elméjük megannyi gondolattól hemzseg, egyik gondolat a másik után. Ez a tárgytudatosság, ami sok ember elsődleges realitása, és életük ezért kibillent az egyensúly állapotából. Ahhoz, hogy az épelméjűség visszatérjen a bolygónkra, és az emberiség betöltse rendeltetését, a tárgytudatosságot tértudatossággal kell ellensúlyozni. Az emberiség evolúciójában a következő lépés a tértudatosság megjelenése. A tértudatosság azt jelenti, hogy tudsz ugyan a dolgokról – ez végső soron mindig érzékszervi észlelés, gondolatok és érzelmek ügye –, de emellett a tudatosság egy „mélyáramlata” is jelen van az életedben. Tudatosság esetén nem csupán a dolgok (tárgyak), hanem azon tény tudatában is vagy, hogy tudatában vagy a dolgoknak (tárgyaknak).*** Ha az előtérben zajló történések közepette a háttérben egyfajta éber, belső csendet tudsz érezni: hát az az! Ez a dimenzió mindenkiben megtalálható, csak a legtöbben egyáltalán nincsenek a tudatában. Néha a következő módon mutatok rá: „Érezni tudod-e a saját jelenlétedet?” A tértudatosság nem csupán az egótól, hanem a világ dolgaitól való függéstől, a materializmustól és az anyagiasságtól való megszabadulást is jelenti. Ennek a világnak egyedül a lelki dimenzió képes transzcendens, igazi értelmet adni. Valahányszor egy esemény, egy ember vagy egy helyzet felbosszant, annak valódi oka nem az esemény, az adott ember vagy szituáció, hanem az igazi rálátás hiánya, amit csak a tér **

A két bibliai mondat angol megfelelőinek szó szerinti fordítása: „Mindent átitat a fáradtság. Ember szavakba nem öntheti.” (A lektor megjegyzése.) *** A fogalmazást magyarul megnehezíti, hogy nyelvünkben ugyanaz a szó (tudatosság) felel meg a két különböző angol szónak (awareness, consciousness). (A fordító megjegyzése.)

- 133 -


A belső tér felfedezése

biztosíthat. A tárgytudatosság csapdájába estél, szem elől tévesztetted magának a tudatnak az időtlen, belső terét. Az „ez is el fog múlni” mondat, ha útjelzőként használjuk, képes ismét ráébreszteni erre a dimenzióra. Egy másik, a benned lévő igazság felé terelő mondat a következő: „Bosszúságomat sohasem az okozza, amit okának vélek.”2 A GONDOLAT ALÁ ZUHANNI, ILLETVE A FÖLÉ EMELKEDNI Amikor nagyon fáradt vagy, akkor békésebbé válhatsz; lazábbá, mint szokványos állapotodban. Gondolkodásod ugyanis alábbhagy, s emiatt már nem tudsz emlékezni az elméd teremtette, problémás énedre. Közelebb kerültél az alvás állapotához. Ha alkoholt iszol, vagy valamilyen droghoz nyúlsz, az esetben – ha csak az nem kapcsolta be a fájdalomtestedet – egy ideig szintén lazábbnak, gondtalanabbnak és talán élőbbnek is érezheted magad. Esetleg dalra fakadsz, vagy táncra perdülsz, ami ősidők óta az élet örömének a kifejeződése. Mivel ekkor kevésbé nehezedik rád elméd súlya, meg tudod pillantani a Lét örömét. Talán ezért is nevezik az alkoholt angolul spiritnek („spiritusznak”, léleknek) is. Ám nagy árat kell fizetni ezért: a tudattalanságot. Ahelyett, hogy a gondolat fölé emelkedtél volna, az alá zuhantál. Még néhány pohár ital, és a növényvilág szintjére süllyedsz. A tértudatosságnak nem sok köze van a kábítószeres „elszálltsághoz”. Mindkét állapot gondolaton túli. Ez közös bennük. Az alapvető különbség az, hogy az első esetben a gondolat fölé emelkedsz, a második esetben azonban a gondolat alá zuhansz. Az előbbi jelenti az emberi tudat evolúciójában előttünk álló, következő lépést; az utóbbi a visszacsúszást arra a szintre, ahol évezredekkel ezelőtt tartottunk. TELEVÍZIÓ A tévénézés – világszerte – milliók számára kedvenc szabadidős tevékenység, pontosabban „nem tevékenység”. Az átlagamerikai, mire eléri a hatvanéves életkort, tizenöt esztendeig meredt a tévéképernyőre. Ez az arány sok más országban is hasonló. A tévénézést sokan „pihentetőnek” találják. Figyeld meg magad alaposan, és azt fogod találni, hogy minél hosszabban marad figyelmed középpontjában a képernyő, annál nagyobb mértékben függesztődik fel a gondolati aktivitásod; és ahogy nézed a párbeszédes műsort, a vetélkedőt, a helyzetkomédiát, sőt akár a reklámot is, aközben elmédben szinte egyáltalán nem generálódik gondolat. Nemcsak hogy többé már nem is emlékszel a problémáidra, de egy időre még meg is szabadulsz magadtól. Hát mi lehet ennél pihentetőbb?

- 134 -


A belső tér felfedezése

Teremt-e akkor a tévénézés belső teret? Jelenlevővé tesz-e? Sajnos nem. Bár elméd esetleg hosszú ideig nem generál közben semmilyen gondolatot, ám bekapcsolódott a TVshow gondolati tevékenységébe. Rácsatlakozott a közös elme televíziós változatára, és annak a gondolatait gondolja. Elméd csak abban az értelemben tétlen, hogy nem termel gondolatokat. Ám folyamatosan szívja magába a képernyőről érkező gondolatokat és képeket. Ez a hipnózistól nem különböző, transz-szerű, megnövekedett fogékonysággal járó, passzív állapotot vált ki. A tévé ezért teszi lehetővé a „közvélemény” manipulálását, amit a politikusok, az ilyen-olyan érdekcsoportok emberei és a hirdetők pontosan tudnak, és emiatt hajlandók dollármilliókat fizetni, hogy téged a fogékony tudattalanságnak ebben az állapotában kaphassanak el. Azt akarják elérni, hogy az ő gondolataik a te gondolataiddá váljanak – és általában elérik céljukat. Tévét nézve tehát hajlamos vagy a gondolat alá zuhanni, nem pedig a fölé emelkedni. Ebből a szempontból a televízió ugyanazt teszi, mint az alkohol és bizonyos drogok. Bár hatására valamelyest megszabadulsz az elmédtől, itt is nagy árat fizetsz érte: tudatvesztést. Az említett drogokhoz hasonlóan ez is erős függőséget okoz. Fölemeled a távirányítót, hogy kikapcsold a készüléket, ám azon kapod magad, hogy kikapcsolás helyett végiglépdelsz az összes csatornán. Félóra vagy egy óra múlva még mindig nézed a képernyőt, még mindig csatornáról csatornára ugrálsz. A jelek szerint a kikapcsoló gomb az egyetlen, amit az ujjad valahogy képtelen megnyomni. Tovább nézed a tévét, és általában nem azért, mert valami érdekesség ragadta meg a figyelmedet, hanem épp azért, mert nem találsz semmi érdekes néznivalót. Ha már „horogra akadtál”, minél jelentéktelenebb és semmitmondóbb a műsor, annál inkább függőséget okozó. Ha érdekes és gondolatébresztő hatású lenne, akkor elmédet ismét saját gondolatok termelésére ösztönözné, ami a tévé indukálta transznál tudatosabb, és ezért előnyösebb állapot. Figyelmedet az esetben már nem kötnék le teljesen a képernyőn megjelenő képek. Bizonyos minőségi szint fölött a műsor tartalma valamennyire ellensúlyozhatja, sőt néha akár meg is szüntetheti a televízió hipnotizáló, elmezsibbasztó hatását. Akad néhány olyan program, ami sok ember számára rendkívül hasznosnak bizonyult; jobbá tette az életüket, megnyitotta a szívüket, és növelte a tudatosságszintjüket. Akár még egy-egy komédia is – bár látszólag nincs benne semmi különös – lehet akaratlanul spirituális hatású azáltal, hogy karikírozva mutatja meg az emberi butaságot és az egót. Arra tanítanak, hogy semmit se vegyünk túl komolyan, hogy lazán és vidáman álljunk az élethez, és legfőképp: nevessünk. A nevetés rendkívül felszabadító és gyógyító hatású. A televíziós csatornák legtöbbjét azonban egyelőre olyan emberek irányítják, akiket teljesen az ego ural, és ezért a - 135 -


A belső tér felfedezése

televízió rejtett célja a te befolyásolásod azzal, hogy elaltat, vagyis tudattalanná tesz. A tévében azonban hatalmas és nagyobbrészt még kihasználatlan lehetőség rejlik! Kerüld az olyan műsorokat és reklámokat, amelyek gyors egymásutánban, két-három másodpercenként váltott képpel támadnak le! A túl sok tévézés és ezek a műsorok nagymértékben

felelősek

a

manapság

világszerte

gyerekmilliókat

érintő

mentális

*

működészavar, az úgynevezett figyelemzavar kialakulásáért. Ha rövid ideig tudsz csak figyelni, minden észlelésed és kapcsolatod sekélyessé és örömtelenné válik. Ebben az állapotban bármit is teszel, bármilyen tevékenységet is folytatsz, abból hiányzik a minőség, mert a minőséghez figyelem kell. A gyakori és hosszú tévézés nemcsak tudattalanná tesz, hanem passzívvá és enerválttá is. Ezért nem az a legfontosabb, hogy ritkán tévézz, hanem hogy az alkalomszerű tévézgetés helyett válaszd ki azokat a műsorokat, amelyeket meg akarsz nézni! Valahányszor tévézés közben eszedbe jut, érezd a testedben lévő elevenséget! Azt is megteheted, hogy időnként tudatosítod magadban a légzésedet. Rendszeres időközönként vidd el a tekintetedet a képernyőről, hogy az ne birtokolhassa teljes mértékben a látásodat! Ne hallgasd a tévét a kelleténél hangosabban, hogy ne árassza el a hangérzékelésedet! Reklámok alatt nyomd meg a távirányító hangelnémító gombját! Ne menj aludni közvetlenül a tévé kikapcsolása után, és pláne ne aludj el tévézés közben! A BELSŐ TÉR FELISMERÉSE Gondolatok közti terek, elszórtan, valószínűleg fel-felbukkannak az életedben, meglehet, talán nem is tudsz róla. Az olyan tudat, amit élmények „delejeztek meg”, és arra kondicionáltak, hogy kizárólag a formával azonosuljon – amit tehát a tárgytudatosság jellemez –, eleinte szinte lehetetlennek találja majd, hogy a tér tudatára ébredjen. Végső soron ez azt jelenti, hogy képtelen vagy önmagad tudatára ébredni, mert folyton valami másnak vagy a tudatában. A formák folyamatosan elterelik a figyelmedet. Még amikor látszólag tudatában

vagy

önmagadnak,

akkor

is

valójában

tárggyá

tetted

magadat,

egy

gondolatformává, és így nem magadnak, hanem egy gondolatnak vagy a tudatában. Amikor belső térről hallasz, esetleg elkezded azt keresni. Ám mivel úgy keresed, mintha egy tárgyat vagy egy élményt keresnél, nem leled. Ez a dilemmája mindazoknak, akik a spirituális föleszmélést, a megvilágosodást keresik. Ezért mondta Jézus: „Az Isten országa

*

Angolul attention deficit disorder, ami szó szerinti fordításban: figyelemhiányos rendellenesség. (A lektor megjegyzése.)

- 136 -


A belső tér felfedezése

nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani: Nézzétek, itt van vagy amott. Mert az Isten országa közöttetek van.”3 Ha nem töltöd ébrenléted teljes idejét elégedetlenül, aggódva, szorongva, búskomoran, kétségbeesve vagy más negatív állapot martalékaként; ha képes vagy élvezni olyan egyszerű dolgokat, mint az eső vagy a szél hangja; ha meg tudod látni az égen átvonuló felhők szépségét; ha képes vagy időnként úgy egyedül lenni, hogy közben nem érzed magadat magányosnak, illetve nem igényeled a szórakozás mentális ingerét; ha olykor azon kapod magad, hogy szívből jövő kedvességgel bánsz egy számodra tökéletesen idegen emberrel anélkül, hogy tőle bármit is akarnál… mindez azt jelenti, hogy űr támadt a gondolatok egyébként szakadatlanul áramló folyamában – ami az ember elmetevékenysége –, még ha csak rövid időre is. Amikor ez történik, egyfajta jóllétérzés jelentkezik, az életteli békesség érzése, még ha esetleg csak leheletfinoman is. Az érzés intenzitása a háttérben jelentkező elégedettség alig észrevehető érzése, illetve a „Lét mennyei öröme” között változik. Az utóbbit India régi bölcsei anandának nevezték. Mivel arra kondicionáltak, hogy csak a formára figyelj, ezért csupán közvetetten ébredsz ennek az érzésnek a tudatára. Például közös elem található abban, hogy képes vagy meglátni a szépséget; értékelni tudsz egyszerű dolgokat; élvezed a saját társaságod; illetve hogy szeretetteljes kedvességgel viszonyulsz más emberekhez. A közös elem: az elégedettség, a békesség és az életteliség érzése. Ez az a láthatatlan „háttér”, ami nélkül a felsorolt élményeket nem élhetnéd át. Valahányszor szépséget, kedvességet érzékelsz, vagy értékeled az életedben előforduló egyszerű dolgok jóságát, keresd magadban az élmény hátterét! Ám ne úgy keresd azt, mintha valamit keresnél! Nem tudod azt „gombostűre tűzni”, mondván: „most megvan!”; vagy gondolatilag megragadni és valahogyan definiálni. Az olyan, mint a felhőtlen égbolt. Nincs formája. Tér, rezdületlenség, a Lét édessége, és végtelenszer több, mint e szavak, amelyek csak útjelzők. Amint azt képes vagy közvetlenül magadban megtapasztalni, elmélyül. Amikor tehát örülsz valami egyszerű kis dolognak – egy hangnak, valamilyen látványnak, egy érintésnek –, amikor szépet látsz, amikor mély kedvességet érzel egy másik ember iránt, érzékeld azt a belső tágasságot, ami ennek az élménynek a forrása és háttere! Az elmúlt évszázadok során számos költő és bölcs figyelte meg, hogy az igazi boldogság – én a Lét örömének nevezem – egyszerű, látszólag érdektelen dolgokban található meg. A legtöbb ember nyugtalanul igyekszik elérni, hogy valami jelentős dolog történjen vele, s közben folyamatosan szem elől téveszti a „jelentéktelent”, holott valójában az egyáltalán nem az. A filozófus Nietzsche a mély elcsendesedés ritka pillanatában a következőt írta: „A boldogsághoz, milyen kevés kell is a boldogsághoz! … a legkisebb dolog precízen, a - 137 -


A belső tér felfedezése

leglágyabb, a legkönnyebb dolog, egy gyík zaja, egy lehelet, egy libbenés, egy szempillantás – a legapróbb dolgokból áll össze a legjobb boldogság. Légy csendes!”4 Miért a „legapróbb dolgokból” áll össze a „legjobb boldogság”? Azért, mert az igazi boldogságot nem egy dolog vagy egy esemény okozza, jóllehet elsőre úgy tűnik. A dolog vagy esemény olyan leheletfinom, olyan feltűnésmentes, hogy az a tudatodnak csak apró részét köti le; a maradék a belső tér, maga a forma által nem gátolt tudat. A belsőtértudatosság és lényed esszenciája egy és ugyanaz. Másként megfogalmazta: az apró dolgok formája helyet enged a belső térnek. Márpedig az igazi boldogság, a Lét öröme, a belső térből, magából a kondicionálatlan tudatból ered. Ám ahhoz, hogy képes legyél apró, csendes dolgok tudatára ébredni, csendet kell teremtened a bensődben. Nagyfokú éberségre van szükség. Csendesedj el! Nézz! Figyelj! Légy jelen! Íme egy másik módszer a belső tér megtalálásához: tudatosítsd magadban, hogy tudatos vagy! Mondd vagy gondold: „vagyok”, és ne adj e szónak semmi egyebet! Tudatosítsd magadban a „vagyok” utáni nyugodt csendet! Érzékeld a jelenlétedet, a csupasz, leplezetlen, fel nem öltöztetett létezésedet! Azt nem érinti meg a fiatal vagy az öreg, a gazdag vagy a szegény, a jó vagy a rossz, vagy bármi egyéb tulajdonság. Az minden teremtés, minden forma tágas anyaméhe. HALLOD-E A HEGYI PATAKOT? A zen mester csendben gyalogolt egyik tanítványával a hegyi ösvényen. Egy öreg cédrusfához érve letelepedtek alatta, hogy elköltsék egyszerű, rizsből és zöldségből álló eledelüket. Evés után a tanítvány, egy fiatal szerzetes, aki még nem lelte meg a zen titkának kulcsát, megtörte a csendet: „Mester! Hogyan léphetek be a zenbe?” Ezzel természetesen azt óhajtotta megtudni, hogy miként léphet be a zen tudatállapotába. A mester hallgatott. Csaknem öt perc telt így el, miközben a tanítvány nyugtalanul várta a választ. Már éppen újabb kérdést akart föltenni, amikor a mester hirtelen megszólalt: „Hallod-e a hegyi patak hangját?” A tanítvány nem volt tudatában semmiféle hegyi pataknak. Túlzottan el volt foglalva azzal, hogy a zen jelentésén gondolkozott. Most, ahogy elkezdett a hangra fülelni, zajos elméje elcsitult. Először nem hallott semmit. Majd gondolkodása megnövekedett éberségnek adta át a helyét, és hirtelen meghallotta egy távoli, kis patak alig észlelhető hangját. „Igen, most hallom” – felelte.

- 138 -


A belső tér felfedezése

A mester fölemelte ujját, és olyan tekintettel, ami egyszerre volt szigorú és lágy, így szólt: „Onnan lépj a zenbe!” A tanítvány megdöbbent. Ez volt az első satorija – az első megvilágosodás-villanása. Megtudta, hogy mi a zen, anélkül, hogy tudta volna, mi az, amit tud! Csöndben folytatták útjukat. A tanítvány lenyűgözte a körötte lévő világ élettelisége. Mindent úgy tapasztalt meg, mintha azzal életében először találkozna. Fokozatosan azonban újra elkezdett gondolkozni. Az éber csöndet ismét elfedte a mentális zaj, és nemsokára újabb kérdést tett fel: „Mester! Gondolkoztam. Mit mondtál volna, ha nem sikerül meghallanom a hegyi patak hangját?” A mester megállt, ránézett, majd ujját fölemelve így szólt: „Onnan lépj a zenbe!” A MEGFELELŐ CSELEKDET Az ego ezt kérdezi: hogyan tehetném ezt a helyzetet olyanná, hogy kielégítse az igényeimet? Vagy: hogyan juthatnék valamilyen más helyzethez, ami kielégíti az igényeimet? A jelenlét a belső tágasság állapota. Amikor jelen vagy, ezt kérdezed: hogyan feleljek meg e helyzet, e pillanat igényeinek? Valójában még csak föl sem kell tenned ezt a kérdést. Elcsöndesült vagy, éber és nyitott arra, ami éppen van. Ezzel új dimenziót viszel a helyzetbe: teret. Azt követően pedig nézel és figyelsz. Ily módon eggyé válsz a szituációval. Ha ahelyett, hogy a helyzettel szembeszegülve reagálnál rá, inkább egybeolvadsz vele, a megoldás magából a helyzetből fog előemelkedni. Ekkor valójában nem te, a személy néz és figyel, hanem maga az éber csend. Ezt követően, ha cselekvés lehetséges vagy szükséges, akkor cselekszel. Pontosabban: a megfelelő cselekvés történik meg rajtad keresztül. Az a megfelelő tett, ami az egész számára megfelelő. Amikor a cselekvés véget ér, az éber, tágas nyugalom megmarad. Senki sem emeli fel győzedelmes mozdulattal a karját, s kiált kihívóan „Ez igent!”-t. Senki sem mondja: „Idenézzetek! Ezt én műveltem!” Minden kreativitás a belső tágasságból származik. Amint megtörtént a teremtés, és valamilyen formát öltött, vigyáznod kell, nehogy előbújjon az „én” vagy az „enyém” gondolata. Ha az eredményedért dicsőséget követelsz magadnak, akkor visszatért az ego, s a tágasság homályba vész. AZ ELNEVEZÉS NÉLKÜLI ÉRZÉKELÉS A legtöbb ember csak felszínesen van az őt körülvevő világ tudatában, különösen, ha megszokott környezetében tartózkodik. Figyelmük nagyobb részét ilyenkor a fejükben karattyoló hang köti le. Sokan élőbbnek érzik magukat utazás közben, ha ismeretlen helyeket,

- 139 -


A belső tér felfedezése

idegen országokat keresnek fel, mert olyankor az érzékszervi érzékelés – megtapasztalás, élmény – tudatuk nagyobb részét tölti ki, mint a gondolkodás. Jelenlevőbbé válnak. Sokakat még ekkor is teljesen a fejükben szóló hang tartja „megszállva”. Érzékelésüket és élményeiket eltorzítja az azonnali értékítéletük. Ők valójában sehova sem utaztak el. Csupán a testük változtatta meg a helyét, miközben ők ott maradtak, ahol mindig is tartózkodtak: a fejükben. A legtöbb ember valósága ez: amint érzékelnek valamit, fantoménjük – az ego – annak azonnal nevet ad, azt értelmezi, valami egyébbel összeveti, kedveli vagy nem kedveli, jónak vagy rossznak nevezi. Ezek az emberek gondolatformákba, tárgytudatosságba zárva élnek. Addig nem ébredsz föl spirituálisan, amíg a kényszeres és tudattalan címkézés véget nem ér benned, illetve amíg annak legalább a tudatára nem ébredsz, és így már meg tudod figyelni, amikor az történik benned. Ez a folyamatos elnevezgetés az, ami révén az ego – megfigyeletlen elmeként – a helyén marad. Valahányszor ez abbamarad, sőt már attól is, hogy a jelenség tudatára ébredsz, belső tér jelenik meg, és elméd már nem tart megszállva. Keress valamilyen, a közeledben lévő tárgyat – tollat, széket, csészét, növényt –, és vizsgáld meg vizuálisan! Tehát mély érdeklődéssel, szinte kíváncsisággal vedd szemügyre! Ne olyan tárggyal tedd ezt, amihez erős személyes emlék fűz, ami a múltadra emlékeztet, például, hogy hol jártál, amikor azt megvásároltad, kitől kaptad stb.! Az olyan dolgokat is kerüld, amelyeken felirat olvasható, például könyvet vagy üveget! Az gondolatra ingerelne. Erőlködés nélkül, lazán, ám mégis éberen, add teljes figyelmedet a szóban forgó tárgynak, minden részletének! Ha közben gondolatok támadnának benned, ne bonyolódj beléjük! Téged ekkor nem a gondolatok érdekelnek, hanem maga az észlelés aktusa. Ki tudod-e hagyni az érzékelésből a gondolkodást? Képes vagy-e anélkül nézni, hogy közben a fejedben szóló hang megjegyzéseket tenne, következtetéseket vonna le, összehasonlítana, vagy megpróbálna valamit kisütni? Néhány perc után hagyd, hogy tekinteted körbevándoroljon a szobában vagy ahol tartózkodsz, és éber figyelmed „megvilágosítson” minden egyes dolgot, amin csak megpihen! Ezt követően figyelj minden hangra, ami csak hallható! Ugyanolyan módon figyelj rájuk, ahogy a körötted lévő dolgokat megszemlélted! A hangok egy része talán természetes jellegű – vízcsobogás, szél, madárdal –, mások embertől származóak. Némelyik kellemes lehet, némelyik kellemetlen. De ne tégy különbséget jó és rossz között! Engedd, hogy mindegyik hang olyan legyen, amilyen, és ne értelmezd őket! Itt is a laza, ám éber figyelem a kulcs. Amikor ily módon nézel és hallgatsz, egy leheletfinom és eleinte nehezen észrevehető nyugalomérzés tudatára ébredhetsz. Egyesek a háttérben meghúzódó csöndnek érzik azt. - 140 -


A belső tér felfedezése

Mások békességnek nevezik. Amikor a tudatot nem köti le teljes mértékben a gondolkodás, akkor annak egy része a formamentes, kondicionálatlan, eredeti állapotában marad, ez a belső tér. KI A MEGTAPASZTALÓ? Amiket látsz, hallasz, ízlelsz, megérintesz és megszagolsz, azok természetesen az érzékelt tárgyak. Azokat tapasztalod meg. De ki az alany, a megtapasztaló? Ha erre most például azt feleled, hogy: „Nos, természetesen én vagyok az alany, a megtapasztaló, tehát Jane Smith, 45 éves amerikai főkönyvelőnő, elvált asszony, két gyermek anyja”, akkor tévedsz. Jane Smith a megtapasztalás tárgya, és minden egyéb, Jane Smith mentális fogalmával azonosított dolog is a megtapasztalás tárgya s nem az alanya. Minden élménynek három lehetséges összetevője létezik: érzékszervi érzékelés; gondolatok vagy mentális képek; és érzelmek. A „Jane Smith, 45 éves amerikai főkönyvelőnő, elvált asszony, két gyermek anyja” mind gondolat, és ezért része annak, amit e gondolatok gondolásának a pillanatában tapasztalsz. Ezek és minden egyéb, amit csak magadról mondani és gondolni tudsz, valójában a tárgy, s nem az alany. A megtapasztalás, nem pedig a megtapasztaló. Ezernyi további definíciót (gondolatot) tehetsz ezekhez hozzá még magadról, és ily módon bizonyára növeled önmagad megtapasztalásának összetettségét (valamint pszichiátered bevételét), ám ezen az úton nem fogsz eljutni az alanyhoz, a minden megtapasztalást megelőző megtapasztalóhoz, aki nélkül nem lehetne megtapasztalás. Ki hát a megtapasztaló? Te vagy az. És te ki vagy? Tudat. És mi a tudat? Ezt a kérdést nem lehet megválaszolni. Amint megválaszolod, meghamisítottad, újabb tárggyá tetted. A tudat, amit hagyományos szóval léleknek nevezünk, nem ismerhető meg a szó szokványos értelmében, és hiábavaló is azzal próbálkozni. Minden megismerés a dualitás világában történik, tehát az alany és a tárgy, az ismerő és az ismeret világában. Az alany, az én, az ismerő, aki nélkül semmi sem lehetne tudott, érzékelt, gondolt vagy érzett: örökre ismeretlen kell hogy maradjon. Azért, mert az énnek nincs formája. Csak formát lehet megismerni, ám a formamentes dimenzió nélkül a forma világa nem létezhetne. Az én az a fénylő űr, amiben a világ megjelenik, majd letűnik. Az az űr az élet, aki vagyok. Az időtlen. Én időtlen, örök vagyok. Ami abban az űrben, abban a térben történik, az viszonylagos és időleges: élvezet és fájdalom, nyereség és veszteség, születés és halál. A belső tér felfedezésének útjában álló legnagyobb akadály ugyanaz, ami a megtapasztaló megtalálásának legnagyobb akadálya is: olyan mértékben elbűvölődni az élménytől, hogy abban elveszel. Ez azt jelenti, hogy a tudat elvész a saját álmában. Annyira

- 141 -


A belső tér felfedezése

magába szippant minden gondolat, minden érzelem és minden élmény, hogy valójában álomszerű állapotban létezel. Évezredek óta ez az emberiség szokványos állapota. A tudatot ugyan nem ismerheted meg, ám lényedként a tudatára ébredhetsz. Közvetlenül érzékelheted azt bármely szituációban, bárhol is tartózkodsz. Itt és most is érzékelheted saját jelenlétedként, belső térként, amelyben az ezen a könyvoldalon sorakozó szavakat észleled, és azok gondolatokká válnak. Ez a mögöttes „vagyok”. A szavak, amiket olvasol és gondolsz, képezik az előteret, ám a „vagyok” az alap, a minden élményhez, gondolathoz és érzéshez szolgáló, mögöttes háttér. A LÉLEGZET Fedezd fel a belső teret azáltal, hogy a gondolkodás folyamában „réseket” teremtesz! Időrések nélkül a gondolkodásod ismétlődő jellegű, ihlet nélküli, lapos és minden kreatív szikrától mentes. Olyan, amilyen ma még a bolygón élő legtöbb emberé. Ne törődj azzal, hogy milyen hosszúak ezek a rések! Néhány másodperc már elég jó. Fokozatosan, maguktól hosszabbodnak meg, anélkül, hogy ennek érdekében bármilyen erőfeszítést is kéne tenned. Időtartamuknál fontosabb, hogy gyakran iktasd be őket, hogy napi tevékenységedet és gondolataid folyamát minél több rés tarkítsa. Valaki

nemrég

megmutatta

nekem

egy

nagy

spirituális

szervezet

éves

programkínálatát tartalmazó prospektusát. Átlapozva azt meglepődtem, milyen sok érdekes tanfolyamot és műhelymunkát kínálnak föl. Svédasztalra emlékeztetett, arra a skandináv büfére, ahol ínycsiklandó ételek hatalmas választékából szedegethetsz tetszésed szerint. Az illető megkérdezte, tudnék-e ajánlani a kínálatból egy-két kurzust. „Nem is tudom –feleltem. – Valamennyi érdekesnek tűnik. Egy dolgot azonban tudok – tettem hozzá. – Légy tudatában a légzésednek olyan gyakran, amilyen gyakran csak tudsz, valahányszor csak eszedbe jut! Tedd ezt egy éven át, és az nagyobb mértékben alakít majd át, mintha ezt az összes tanfolyamot elvégeznéd. Ráadásul ez ingyenes.” Ha tudatában vagy a légzésednek, az elvonja figyelmedet a gondolkodásról, és teret teremt. Ez a tudat létrehozásának az egyik módja. Bár megnyilvánulatlanként a tudat teljessége már létezik, mi azért vagyunk itt, hogy tudatot hozzunk ebbe a dimenzióba. Légy légzésed tudatában! Figyeld meg a lélegzés érzését! Érezd, ahogy a levegő be- és kiáramlik! Figyeld meg, hogyan tágul kissé, majd húzódik össze mellkasod és hasad a be- és a kilégzés közben! Egyetlen tudatos lélegzés elegendő ahhoz, hogy némi teret teremtsen ott, ahol korábban csak szakadatlanul követte egyik gondolat a másikat. Ha napközben többször

- 142 -


A belső tér felfedezése

tudatosítod egy-egy lélegzetedet (kettőt-hármat még jobb), az kitűnő módszer ahhoz, hogy az életedbe teret vigyél. Ha esetleg több órán keresztül a légzésedre figyelve meditálsz is – amit egyesek megtesznek –, akkor is elegendő mindössze egyetlen légvételed tudatában lenni. Egynél többnek ugyanis nem is lehetsz a tudatában. A többi már emlékezés vagy elvárás, tehát gondolat. A lélegzés valójában nem olyasmi, amit teszel, hanem olyan, aminek a tanúja vagy, ahogy az megtörténik veled. A légzés ugyanis magától zajlik. A testben működő intelligencia végzi. Mindössze annyi a teendőd, hogy figyeled annak megtörténését. Ebben nincs erőlködés vagy erőfeszítés. Azt is vedd észre, ahogy egy pillanatra leáll a folyamat, különösen a kilégzés végén, amikor az újabb belégzés előtt egy pillanatnyi nyugvópont van. Sok ember természetellenesen, felszínesen lélegzik. Minél nagyobb mértékben tudatosítod légzésedet, annál inkább helyreáll annak természetes mélysége. Mivel a lélegzetnek mint olyannak nincs formája, azt ősidők óta egyenlőnek tekintették a lélekkel, a formamentes, egy élettel. „Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából, és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé.”5 A lélegezni szó német megfelelője – atmen – az ősi indiai (szanszkrit) Atman szóból származik, ami a bennünk lakó isteni lelket, tehát a bennünk élő Istent jelenti. Mivel a lélegzetnek nincs formája, ez az egyik oka, hogy légzéstudatossággal rendkívül hatékonyan vagy képes teret vinni az életedbe, tehát eredményesen tudsz tudatot generálni. Kitűnő „tárgy” meditáláshoz, pontosan azért, mert nem tárgy, hiszen nincs alakja vagy formája. A másik ok, hogy a lélegzet az egyik legfinomabb és látszólag jelentéktelen jelenség, a „legkisebb dolog”, ami Nietzsche szerint a „legjobb boldogságot” alkotja. Hogy aztán használod-e a légzéstudatosságot tényleges, formális meditációhoz, azt már te döntöd el. A formális meditáció azonban nem pótolja a tértudatosság hétköznapi életben történő alkalmazását. Ha tudatában vagy a légzésednek, az a jelen pillanatba kényszerít, ami minden belső átalakulás kulcsa. Valahányszor tudatosítod lélegzésedet, tökéletesen jelen vagy. Azt is észreveheted, hogy képtelenség egyszerre gondolkozni és lélegzésed tudatában lenni. A tudatos légzés leállítja elmédet. Ám szó sincs arról, hogy transzba kerülnél, vagy hogy félig már aludnál! Teljesen éber vagy. Nem zuhansz a gondolkodás alá, hanem a fölé emelkedsz. És ha közelebbről szemügyre veszed, azt találod, hogy ez a két dolog – teljesen a jelen pillanatba lépni, illetve tudatvesztés nélkül abbahagyni a gondolkodást – valójában egy és ugyanaz: a tértudatosság megjelenése.

- 143 -


A belső tér felfedezése

ADDIKCIÓK (SZENVEDÉLYBETEGSÉGEK) A régóta fennálló, kényszeres viselkedési mintát addikciónak nevezhetjük, ami szinte lényként vagy alszemélyiségként él benned. Olyan energiamezőként, ami időnként teljesen eluralkodik fölötted. Még elméd, tehát a fejedben szóló hang irányítását is átveszi, s az így az addikció hangjává válik. Azt mondhatja: „Nehéz napod volt: megérdemelsz egy kis élvezetet. Miért tagadnád meg magadtól az egyetlen örömöt, ami még az életből számodra megmaradt?” És ily módon, ha a tudatosság hiánya miatt azonosultál a belső hanggal, azon kapod magad, hogy odalépsz a hűtőszekrényhez, és már nyúlsz is a csokoládéval vastagon bevont tortaszeletért. Más alkalmakkor az addikció teljesen kikerülheti a gondolkodást: például váratlanul azon kapod magad, hogy cigarettafüstöt eregetsz, vagy italt kortyolgatsz. „Hogy került ez a kezembe?!” Ahogy előhúztad zsebedből a doboz cigarettát, majd rágyújtottál; vagy ahogy italt töltöttél a poharadba: ezek teljesen tudattalanul kivitelezett cselekedetek voltak. Ha valamilyen kényszeres viselkedésminta jellemez, pl. dohányzás, túlzott evés, ivás, tévénézés, internetezés, vagy bármi egyéb, akkor a következőt teheted. Amikor észreveszed magadban a kényszeres igény megjelenését, megállsz, és három tudatos légvételt teszel. Ez tudatosságot generál. Ezt követően légy néhány percig – benned lévő energiamezőként – magának a kényszeres, heves vágynak a tudatában! Tudatosan érezd az igényt, hogy fizikailag vagy mentálisan magadhoz akarsz venni valamit, illetve a vágyat, hogy valamilyen kényszeres viselkedést produkálj! Azt követően ismét vegyél néhány tudatos lélegzetet! Ekkor azt érezheted, hogy a kényszeres vágy egy időre eltűnt. Vagy azt tapasztalod, hogy az még mindig föléd tornyosul, és nem tudsz mást tenni, mint ismét engedelmeskedsz neki. Ne csinálj belőle problémát! Tedd az adott szenvedélyedet a leírt módon tudatossággyakorlatod részévé! A tudatosság növekedésével az addiktív viselkedésminták gyengülni fognak, majd végül szertefoszlanak. Arra azonban ügyelj, hogy minden olyan gondolatot nyakon csípj, amelyik igazolni igyekszik az addiktív viselkedést – sokszor ravasz érvekkel –, amint az elmédben az felbukkan! Kérdezd meg ilyenkor magadtól: most ki beszél? És rá fogsz jönni, hogy a szenvedély beszél. Amíg ezt tudod, amíg elméd megfigyelőjeként jelen vagy, addig kisebb az esélye annak, hogy trükkösen rávegyen: azt tedd, amit ő akar. BELSŐTEST-TUDATOSSÁG Egy másik egyszerű, ám igen hatékony módszer az életedben történő térteremtéshez szorosan kapcsolódik a lélegzéshez. Azt tapasztalod majd, hogy érezve a levegő finom be- és kiáramlását, valamint mellkasod és hasad emelkedését és süllyedését, a belső tested is

- 144 -


A belső tér felfedezése

tudatosul benned. Ezt követően átviheted figyelmedet a lélegzésről erre az egész testedben szétterjedten meglévő elevenségérzésre. A legtöbb embert oly mértékben lekötik gondolataik, annyira azonosulnak a fejükben karattyoló hanggal, hogy már nem érzik a bennük lévő életteliséget. Ha képtelen vagy érezni a fizikai testedet éltető erőt, magát az életet, aki vagy: ez a legsúlyosabb megfosztás, ami csak érhet. Ez esetben nemcsak a belső jóllét természetes állapotát helyettesíteni próbáló pótszereket kezdesz keresni, hanem valami olyant is, ami elfedi azt a folyamatos nyugtalanságot, amit akkor érzel, amikor nem állsz kapcsolatban azzal az elevenséggel, ami pedig mindig rendelkezésre áll, csak az emberek többnyire észre sem veszik. Sokak számára a pótszer: a drog okozta feldobottság; az érzékszervek túlingerlése például extrém hangos zenével; az izgalom, a borzongás vagy valamilyen veszélyes tevékenység; vagy a szexmánia. Sokan még a kapcsolati drámát is az igazi életteliségérzés pótlására használják. A háttérben folyamatosan meglévő nyugtalanságérzés elfedésére bevetett legkeresettebb pótszer a bensőséges kapcsolat: egy férfi vagy egy nő, aki majd „boldoggá tesz”. Természetesen ez egyúttal az egyik leggyakrabban megtapasztalt „csalódás” is. És mikor a belső nyugtalanság idővel ismét a felszínre kerül, az illető emiatt általában a partnerét hibáztatja. Vegyél most két vagy három tudatos lélegzetet! Figyeld meg, találsz-e ezt követően magadban egy kis elevenségérzést, ami átjárja egész belső testedet? Másként megfogalmazva a kérdést: érzed-e a testedet belülről? Érezd rövid ideig tested egy-egy részét! Érezd a kezedet, majd a karodat, a lábfejedet és az egész alsó végtagodat! Képes vagy-e érezni a hasadat, a mellkasodat, a nyakadat és a fejedet? Mi a helyzet az ajkaddal? Van-e benne élet? Ezt követően tudatosítsd belső tested teljes egészét! Kezdetben talán jobban érzed mindezt, ha a gyakorlathoz behunyod a szemed. Aztán amikor már érezni tudod a belső testedet, nyisd ki a szemed, nézz körül, és közben továbbra is érezd a testedet! Bizonyára akad olyan olvasó is, aki azt tapasztalja, hogy még csak be sem kell csuknia a szemét, e sorok olvasása közben is képes érezni a belső testét. BELSŐ ÉS KÜLSŐ TÉR Belső tested nem szilárd, hanem tágas. Az nem a fizikai formád, hanem az az élet, ami a fizikai formát élteti. Az az értelem, ami megteremtette és fenntartja a testet, ami egyidejűleg több száz olyan rendkívül bonyolult funkciót tud összerendezetten irányítani, aminek az emberi elme csak csöppnyi töredékét képes megérteni. Amikor ennek a tudatára ébredsz, valójában az történik, hogy ez az intelligencia ébred önmaga tudatára. Ez az a megfoghatatlan

- 145 -


A belső tér felfedezése

„élet”, amit egyetlen tudós sem talált még meg, mert az maga az a tudat, amelyik őt megtalálni igyekszik. A fizikusok felfedezték, hogy az anyag látszólagos szilárdsága valójában érzékszerveink teremtette illúzió. Ez arra az emberi testre vonatkozóan is igaz, amit mi formának érzékelünk és gondolunk, holott 99,99%-a valójában üres tér. Az atomok méretéhez képest ilyen hatalmas űr található az atomok között, és ugyanekkora űr tátong minden egyes atom belsejében is. A fizikai test nem több, mint „félreérzékelése” annak, aki vagy. Számos vonatkozásban a kinti űr mikrokozmikus változata. Hogy némi fogalmat alkoss az égitestek közti hatalmas térről, gondolj erre: a másodpercenként 300 000 km-es sebességgel haladó fény egy bő másodperc alatt ér a Holdról a földre; a Nap fénye kb. nyolc perc alatt ér ide. A legközelebbi űrszomszédunkról – a Proxima Centauri nevű csillagról, amely a mi Napunkhoz legközelebb eső Nap – 4,5 évig utazik a fény, amíg a Földre ér. Hát ilyen hatalmas a minket körülölelő tér. Aztán ott van az intergalaktikus tér, amelynek mérete minden értelmet meghalad. A mi galaxisunkhoz legközelebbi, Androméda galaxisból a fény 2,4 millió év alatt ér el hozzánk. Hát nem döbbenetes, hogy a tested éppoly tágas, mint az univerzum? A fizikai testedről tehát – ami forma –, abba mélyebbre tekintve, kiderül, hogy lényegében formamentes. Tested így a belső térbe vezető átjáróvá válik. Bár a belső térnek nincs formája, mégis rendkívül eleven. Az az „üres tér”: élet a maga teljességében, a megnyilvánulatlan Forrás, amiből minden megnyilvánuló származik. Hagyományos megfogalmazással ezt a Forrást Istennek nevezzük. A gondolatok és a szavak a formák világához tartoznak, emiatt a formamentest nem fejezhetik ki. Ha tehát azt mondod: „érzem a belső testemet”, az tulajdonképpen gondolat teremtette „félreérzékelés”. Valójában az történik, hogy a testnek tűnő tudat – az a tudat, aki vagyok – önmaga tudatára ébred. Amikor többé már nem tévesztem össze valódi lényemet az „én” időleges formájával, akkor a határtalan és az örök dimenziója – Isten – ki tudja fejezni magát

„rajtam”

keresztül,

és

vezetni

tud

„engem”.

Egyúttal

megszabadít

a

formafüggőségemtől. Ám a pusztán intellektuális felismerés, illetve hit, miszerint „én nem ez a forma vagyok”, nem segít. A kulcsfontosságú kérdés így szól: képes vagyok-e ebben a pillanatban érzékelni a belső tér jelenlétét? Ez valójában a következőt jelenti: képes vagyok-e érzékelni a saját jelenlétemet; még pontosabba: a jelenlétet, aki vagyok? De egy másik útjelző segítségével is megközelíthetjük ezt az igazságot. Kérdezd meg magadtól: „Tudatában vagyok-e a pillanatnyi történésen kívül magának a mostnak, annak az élő, időtlen belső térnek, amiben minden történik?” Bár ennek a kérdésnek látszólag semmi - 146 -


A belső tér felfedezése

köze a belső testhez, meglephet, hogy a most terének tudatosítása révén hirtelen mennyivel elevenebbnek érzed majd magadat belül. Érezd a belső test elevenségét! Azt az életteliséget, ami a Lét örömének lényegi része. Be kell lépnünk a testbe, hogy felülemelkedhessünk rajta, hogy rájöhessünk, nem a testünk vagyunk. Amennyire a hétköznapi életed lehetővé teszi, használd a belsőtest-tudatosságot arra, hogy teret teremts! Amikor vársz; amikor valakit meghallgatsz; amikor megállsz, hogy megnézd az égboltot, egy fát, egy virágot, a partneredet vagy a gyermekedet; érezd közben a benned lévő elevenséget! Ez azzal jár, hogy figyelmed, illetve tudatod egy része formamentes marad, s csak a maradéka áll a formák külső világának a rendelkezésére. Valahányszor így „lakod” a testedet, az „horgonyként” segít, hogy jelen tudj maradni a mostban. Megakadályozza, hogy elvesszél a gondolkodásban, az érzelmekben, illetve a külső helyzetekben. Valahányszor gondolkozol, érzel, érzékelsz és megtapasztalsz, tudat születik bele a formába. Tudat reinkarnálódik egy gondolatba, egy érzésbe, egy érzékszervi érzékelésbe, egy élménybe. Az újjászületések köre, amiből a buddhisták kitörni óhajtanak, valójában folyamatosan zajlik, és abból kizárólag a jelen pillanatban – a most erejével – tudsz kilépni. A most formájának teljes elfogadásával összhangba kerülsz belül a térrel, ami a most lényege. Az elfogadás révén belül tágassá válsz. Ha a forma helyett a térre hangolódsz: ez hoz valódi rálátást és egyensúlyt az életedre, illetve az életedbe. ÉSZREVENNI A RÉSEKET A nap során különböző dolgok folyton változó sorát látod és hallod. Amikor megpillantasz vagy meghallasz valamit – különösen, ha az számodra szokatlan látvány vagy hang –, az első pillanatban, még mielőtt az elme megnevezné vagy értelmezné a látottakat vagy hallottakat, általában az éber figyelem időrése jelenik meg, amelyben az észlelés történik. Ez a belső tér. Időtartama emberenként változó. Könnyen észrevétlen marad, mert ezek az időrések a legtöbb embernél rendkívül rövidek, talán egy másodpercesek, vagy még annál is rövidebbek. A következő történik: valamilyen új látvány vagy hangzás jelenik meg, és ezért az észlelés első pillanatában a szokásos gondolatáramlás rövid időre megszakad. Tudat terelődik el a gondolattól, mert az érzékszervi észleléshez tudatra van szükség. A nagyon szokatlan látvány vagy hang „elakaszthatja a szavadat” még belül is, tehát hosszabb időrést teremthet. Ezeknek az időréseknek a gyakorisága és időtartama határozza meg, hogy milyen mértékben tudod élvezni az életet, milyen mértékben tudsz belső összekapcsolódottságot

- 147 -


A belső tér felfedezése

érezni más emberekkel és a természettel. Azt is meghatározza, hogy milyen mértékben vagy mentes az egótól, mert az ego hatására egyáltalán nem vagy a tér dimenziójának tudatában. Amikor tudatosulnak benned ezek a rövid, természetes módon megjelenő, majd idővel egyre hosszabbá váló időrések, egyre gyakrabban tapasztalod meg annak örömét, hogy gondolkodás nélkül – vagy minimális gondolkodással – tudsz érzékelni, észlelni. A körötted lévő világ ekkor frissnek, újnak és elevennek érződik. Minél inkább az elvonatkoztatás és a fogalmizálás mentális szűrőjén keresztül érzékeled az életet, a körötted lévő világ annál élettelenebbé és laposabb válik. VESZÍTSD EL MAGAD, HOGY MEGTALÁLD MAGAD! A belső tér akkor is minden esetben megjelenik, amikor lemondasz formaidentitásod hangsúlyozásának igényéről. Az az ego szükséglete. Nem valódi igény. Ezt már röviden említettem. Valahányszor e viselkedésminták egyikét elengeded, a belső tér megjelenik. Valódibb módon leszel önmagad. Az ego szemszögéből ugyan úgy tűnik majd, mintha elvesztenéd önmagadat, holott az igazság ennek épp az ellenkezője. Jézus azt tanította, hogy el kell veszíteni magadat ahhoz, hogy önmagadat megtaláld. Valahányszor szélnek ereszted e viselkedésminták valamelyikét – a háttérbe „tessékeled” azt, aki a forma szintjén vagy –: teljesebben emelkedik elő az, aki a formán túl vagy. Kevesebbé válsz, ezért több lehetsz. Íme néhány módszer, ahogy emberek tudattalanul megpróbálják hangsúlyozni a formaidentitásukat. Ha elég éber vagy, képes lehetsz észrevenni magadban ezeknek a tudattalan mintáknak némelyikét: elismerést követelsz valami tettedért, és mérges vagy bosszús leszel, ha azt nem kapod meg; figyelmet igyekszel szerezni azzal, hogy a problémáidról beszélsz, vagy elmondod betegséged történetét, vagy jelenetet rendezel; elmondod a véleményedet, holott senki sem kérdezett, és az nem változtatja meg a helyzetet; jobban foglalkoztat, hogy a másik mit gondol rólad, mint az illető, ami azt jelenti, hogy az embereket „egotükörként”, illetve „egofokozóként” használod; megpróbálsz lenyűgözni másokat a tulajdonoddal, a tudásoddal, a jó megjelenéseddel, a társadalmi rangoddal, a testi erőddel stb.; ideiglenes „egofelpumpálást” idézel elő valami vagy valaki ellen irányuló haragos reakcióddal; személyes sértésnek veszel dolgokat, megbántódsz; céltalan (gondolati vagy szavakba öntött) panaszkodással bizonygatod, hogy neked van igazad, a másiknak pedig nincs; látszódni, illetve fontosnak tűnni akarsz. Ha fölfedeztél magadban ilyen viselkedésmintát, javaslom, végezz el egy kísérletet! Derítsd ki, vajon milyen érzés és mi történik, ha szélnek ereszted ezt a viselkedésmintát! Egyszerűen dobd el, és figyeld meg, mi történik!

- 148 -


A belső tér felfedezése

A tudat generálásának egy másik módja: háttérbe tessékeled azt, aki a forma szintjén vagy. Fedezd fel azt a hatalmas erőt, ami rajtad keresztül a világba áramlik, amikor felhagysz formaidentitásod hangsúlyozásával! A CSEND Azt mondják: „A csend az a nyelv, amin Isten beszél, és minden egyéb hibás fordítás.” A csend valójában egy másik szó a térre. Az életünkben valahányszor csenddel találkozunk, és ha azt tudatosítjuk magunkban, az össze fog kapcsolni minket a bennünk lévő formamentes és időtlen dimenzióval, ami túl van a gondolaton, túl van az egón. Lehet ez a természet világát átjáró csend, hajnalban a szobádban honoló csend, vagy a hangok közti csendes időrések. A csendnek nincs formája, ezért gondolkodással nem ébredhetünk annak tudatára. A gondolat forma. Tudatában lenni a csendnek azt jelenti: csendben lenni. Csendben lenni azt jelenti: gondolat nélkül tudatosnak lenni. Sohasem vagy mélyebben és valóságosabban önmagad, mint amikor elcsendesülsz. Ekkor az vagy, aki még azelőtt voltál, hogy magadra öltötted volna ezt a személynek nevezett testi és gondolati formát. Ekkor egyúttal az is vagy, aki azt követően leszel, hogy a forma megszűnik. Amikor elcsendesülsz, az vagy, aki az időleges léteden túl vagy: tudat. Kondicionálatlan, formamentes és örök.

………………………

- 149 -


Belső célod

KILENCEDIK FEJEZET

Belső célod Amint felülemelkedsz a puszta megélhetésen, életed értelme és célja rendkívül fontos kérdéssé válik. Sokan úgy érzik, hogy elvesznek a napi rutintevékenységekben, és ez akadályozza meg őket abban, hogy „jelentős” életet éljenek. Egyesek azt hiszik, hogy az élet elhalad mellettük, vagy már el is haladt. Mások úgy érzik, hogy súlyosan korlátozza őket a számos elvárás, amiket velük szemben a munkájuk, a családjuk eltartásának feladata, illetve a pénzügyi vagy az élethelyzetük támaszt. Egyeseket a heveny stressz, másokat a heveny unalom emészt. Akadnak, akik az őrült cselekvés lázában, mások a tunyulásban vesznek el. Sokan áhítoznak a gazdagság ígérte szabadságra és növekedésre. Mások már élvezik a gazdagság nyújtotta viszonylagos szabadságot, és rájönnek, hogy még az sem elegendő ahhoz, hogy életüknek értelmet adjon. A valódi cél megtalálását semmi sem helyettesíti. Ám életed valódi vagy elsődleges célját a külső szinten képtelenség megtalálni. Az ugyanis nem azzal függ össze, amit teszel, hanem azzal, aki vagy. Más szóval: a tudati állapotoddal. Ezért a legfontosabb, hogy fölismerd: életednek belső és külső célja is van. A belső cél a Létre vonatkozik, és az az elsődleges. A külső cél cselekvésre vonatkozik, és az másodlagos. Míg ez a könyv főleg a belső célodról szól, addig ez és a következő fejezet azzal a kérdéssel is foglalkozik, hogy életedben miként hozhatod összhangba a külső és a belső célt. A belső és a külső azonban annyira összefonódik, hogy szinte lehetetlen úgy beszélni az egyikről, hogy közben ne utaljunk a másikra. Belső célod a fölébredés. Ilyen egyszerű. Ezen a célon a bolygón élő összes többi emberrel osztozol, mert ez az emberiség küldetése. Belső célod az egész – az univerzum és annak megjelenőben lévő intelligenciája – céljának kulcsfontosságú része. Külső célod az idők folyamán változhat, és az egyénenként más és más. Külső célod teljesítésének alapja: megtalálni belső célodat, és arra hangolódva élni. Ez az igazi siker alapja. E ráhangolódás nélkül – erőfeszítés, küzdelem, eltökéltség és kemény munka vagy ügyeskedés révén – ugyan el tudsz érni ezt-azt, ám az ilyen igyekezetben nincs öröm, és minden esetben a szenvedés valamilyen formájába torkollik. FÖLÉBREDÉS A fölébredés olyan tudatváltás, melynek során a gondolkodás és a tudatosság kettéválik. A legtöbb ember számára ez nem esemény, hanem folyamat, amelyen - 150 -


Belső célod

keresztülmegy. Még az a kevés ember is, akik hirtelen, drámai és látszólagos visszafordíthatatlan fölébredést élnek át, keresztül fog menni egy folyamaton, amelyben az új tudati állapot fokozatosan minden tevékenységükbe beáramlik, azokat átalakítja, s ily módon beépül az életükbe. Ha már fölébredtél, akkor nem veszel el a gondolkodásodban, hanem fölismered, hogy te a gondolkodás mögötti tudatosság vagy. Ettől kezdve a gondolkodás már nem végezheti önző, független tevékenységét, melynek eredményeként téged megkaparint, és az életedet irányítja. A gondolkodást tudatosság váltja fel. A gondolkodás életed irányítójából tudatosságod szolgájává minősül át. A tudatosság: tudatos kapcsolat az egyetemes értelemmel. Egy másik szó rá a jelenlét, ami: gondolat nélküli tudat. A fölébredés megkezdődése kegyelmi aktus. Megtörténtét nem tudod létrehozni, ahogy arra felkészíteni sem vagy képes magadat, illetve afelé vivő érdemeket sem tudsz gyűjteni. Nem létezik a logikus lépések odavezető csinos sora, jóllehet az elme imádná az ilyent. Nem kell ahhoz először arra méltóvá válni. Előbb történhet meg a bűnössel, mint a szenttel, bár ez nem szükségszerű. Ezért állt szóba Jézus mindenféle emberrel, s nem csupán a tiszteletre méltóakkal. A fölébredés érdekében mit sem tehetsz. Bármit teszel, az az ego műve lesz, aki legbecsesebb tulajdonaként a fölébredést, a megvilágosodást óhajtja pluszként önmagához adni, hogy ez által többé és nagyobbá váljon. Fölébredés helyett ez esetben a fölébredés fogalmát adod az elmédhez, illetve a fölébredt avagy megvilágosodott embernek a gondolati képét, s azt követően igyekszel annak az imázsnak megfelelően élni. Ha egy olyan képnek megfelelően élsz, amit magadról megformáltál, vagy amit mások alakítottak ki rólad, akkor hiteltelenül élsz; az csupán egy másik tudattalan szerep lesz, amit az ego előad. Ha azonban semmit sem lehet tenni a fölébredés érdekében; ha az vagy megtörténik, vagy nem, akkor ugyan miként lehetne az életed elsődleges célja? Hiszen nem jelenti-e a cél szó közvetve azt, hogy azzal kapcsolatban tehetsz is valamit? Csak az első felébredés, a gondolatmentes tudat első megpillantása történik kegyelmi megadatás révén, anélkül, hogy azért te bármit is tennél. Ha ezt a könyvet érthetetlennek vagy semmitmondónak találod, akkor veled az még nem történt meg. Ha azonban benned valami reagál rá, ha valahogyan fölismered a könyvben lévő igazságot, az azt jelenti, hogy a fölébredés folyamata megkezdődött. Ettől kezdve azt már nem lehet visszafordítani, bár az ego képes késleltetni. Akadnak majd olyanok, akiknél e könyv elolvasása indítja be a fölébredés folyamatát. Másoknál a könyv funkciója az, hogy segítsen észrevenniük: már elkezdtek fölébredni; s hogy a folyamatot fölerősítse és felgyorsítsa. E könyv másik funkciója, hogy segítsen az embereknek felismerni önmagukban az egót, valahányszor az - 151 -


Belső célod

megpróbálja visszaszerezni az irányítást, illetve elhomályosítani a megjelenő tudatosságot. Egyeseknél a fölébredés akkor történik meg, amikor hirtelen tudatosul bennük, hogy milyenfajta gondolatok is járnak szokásszerűen a fejükben – különösen az ismétlődő negatív gondolatok –, amelyekkel egész életükben azonosultak. Hirtelen ott a tudatosság, ami tudatában van a gondolatnak, ám annak nem része. Mi a kapcsolat a tudatosság és a gondolkodás között? A tudatosság az a tér, amiben a gondolatok léteznek, amikor a tér önmaga tudatára ébredt. Ha már átéltél akár villanásnyi tudatosságot vagy jelenlétet, akkor azt első kézből ismered. Az többé már nem csupán egy, a fejedben lévő fogalom. Ezt követően már tudatosan hozhatsz döntést arról, hogy jelenlétben élj, vagy inkább a haszontalan gondolkodásban merülj el. Meginvitálhatod életedbe a jelenlétet, más szóval: teret teremthetsz. A fölébredés kegyelmével azonban felelősség is jár. Megpróbálhatsz úgy tenni, mintha semmi sem történt volna; vagy megláthatod annak jelentőségét, és felismerheted, hogy a tudatosság megjelenése a legfontosabb dolog, ami csak történhet veled. Ezt követően életed elsődleges célja az lesz, hogy megnyisd magadat a megjelenő tudatnak, s hogy annak fényét e világba behozd. „Szeretném megismerni Isten elméjét – mondta Einstein. – A többi részletkérdés.” Mi Isten elméje? Tudat. Mit jelent ismerni Isten elméjét? Tudatosnak lenni. Mi a részletkérdés? A külső célod, és ami külsőleg történik. Amíg tehát arra vársz, hogy az életedben valami jelentős dolog történjen, nem veszed észre, hogy megtörtént már veled a legjelentősebb valami, ami csak emberrel történhet: megkezdődött benned a gondolkodás és a tudatosság kettéválásának a folyamata. Sokan, akik a fölébredés folyamatának kezdeti fázisain mennek keresztül, többé már nem biztosak abban, hogy mi is a külső céljuk. Ami a világot hajtja, az őket már nem ösztönzi. Tisztán látva civilizációnk őrültségét, az őket körülvevő kultúrától némileg elidegenedve érezhetik magukat. Egyesek úgy érzik, hogy két világ közti „senki földjén” tengődnek. Már nem az ego irányítja őket, ám a megjelenőben lévő tudatosság még nem épült be teljesen az életükbe. A belső és a külső cél még nem forrott össze. PÁRBESZÉD A BELSŐ CÉLRÓL A következő dialógus számos olyan beszélgetést sűrít magába, amelyet azokkal folytattam, akik életük valódi célját keresték. Valami akkor igaz, ha legbelsőbb Léteddel rezonál, és azt fejezi ki; ha összhangban áll belső céloddal. Ezért irányítom beszélgetőpartnereim figyelmét először a belső és elsődleges céljukra.

- 152 -


Belső célod

– Nem tudom, pontosan mit, de valamilyen változást akarok az életemben. Fejlődni akarok; valami értelmes dolgot csinálni, és igen, az azzal járó bőségre és szabadságra is vágyom. Valami jelentőset akarok tenni, valamit, ami kihat a világra. De ha azt kérdeznéd tőlem, hogy pontosan mi is az, amit akarok, azt kéne felelnem: nem tudom. Tudsz-e segíteni, hogy megtaláljam életem célját, küldetését? – Az a küldetésed, hogy itt ülj és beszélj hozzám, mert itt vagy és ezt teszed. Amíg föl nem kelsz, és valami mást nem teszel. Akkor már az válik a céloddá. – Ezek szerint az a küldetésem, hogy a következő harminc évben az irodai szobámban üljek, amíg nyugdíjba nem megyek vagy el nem bocsátanak? – Most nem az irodádban ülsz, ezért nem ez a küldetésed. Amikor az irodai szobádban ülsz, és az ottani tevékenységedet folytatod, akkor az a célod. Nem a következő harminc évre, hanem arra a pillanatra. – Azt hiszem, félreértjük egymást. Számodra a küldetés azt jelenti, amit éppen teszel. Számomra az életemet átfogó célt jelenti, valami nagyot és jelentőset, ami értelmet ad annak, amit teszek, valamit, ami igazán számít. Az irodában a papírok tologatása nem ilyen. Ezt biztosan tudom. – Amíg nem vagy tudatában a Létnek, addig az „értelmet” csak a cselekvés és a jövő dimenziójában keresed. Tehát az idő dimenziójában. És bármilyen „értelmes” vagy kiteljesítő dolgot is találsz, az semmivé fog foszlani, vagy kiderül róla, hogy önámítás. Az idő azt minden esetben elpusztítja. Minden „értelem”, amit azon a szinten találunk, csupán viszonylagosan és időlegesen igaz. Ha életednek például a gyerekedről való gondoskodás ad értelmet, mi történik azzal az „értelemmel”, amikor a gyerekeknek már nincs szükségük rád, és talán már meg se hallgatnak? Ha a másokon való segítés ad értelmet az életednek, akkor olyanoktól függesz, akik nálad rosszabbul vannak eleresztve. Szükséged van rájuk, hogy az életed továbbra is értelmes maradjon, és önmagaddal kapcsolatban benned jó érzés élhessen. Ha arra vágysz, hogy kitűnj, győzz, vagy ilyen-olyan tevékenységben sikert arass, mert ez jelenti életed értelmét, mi történik, ha sohasem nyersz, vagy ha győzelemsorozatod egy nap véget ér, amire bizton számíthatsz? Akkor képzeletedhez vagy az emlékeidhez kell fordulnod, hogy életedbe valami soványka értelmet vigyél, holott azok erre alkalmatlanok. Hogy bármilyen területen is „vidd valamire”, az csak akkor nyer értelmet, ha több ezer vagy több millió ember található, aki „nem vitte valamire”. Tehát ahhoz, hogy életed értelmet nyerhessen, „kudarcot valló” emberekre van szükséged. - 153 -


Belső célod

Mindezzel nem azt állítom, hogy értéktelen lenne másokat segíteni, gyermekeidről gondoskodni, vagy valamilyen területen kiválóságra törekedni! Sok ember külső céljának ezek lényeges elemei. Ám a külső cél önmagában mindig viszonylagos, labilis és mulandó. Tehát nem azt mondom, hogy ne vegyél részt ilyen tevékenységekben, csak azt, hogy kapcsold össze őket a belső, elsődleges céloddal, hogy tetteidbe mélyebb „értelem” áramolhasson. Ha nem az elsődleges küldetésedre hangolódva élsz, az esetben bármilyen céllal állj is elő – akár a menny Földön való megteremtésével –, az az ego célja lesz, vagy az idő elpusztítja. Előbb-utóbb szenvedéshez fog vezetni. Ha figyelmen kívül hagyod belső célodat, akkor bármit is teszel – még ha tevékenységed látszólag spirituális is –, annak kivitelezési módjába az ego bekúszik, és így a hogyan elrontja a végeredményt. A közismert mondás, miszerint „A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve”, erre az igazságra mutat rá. Más szavakkal megfogalmazva: nem a célkitűzéseid vagy a cselekedeteid az elsődlegesek, hanem az a tudati állapot, amelyből azok származnak. Elsődleges küldetésed beteljesítése teremti meg az új valóság, az új föld megalapozását. Ha már ez az alap megvan, akkor külső célod spirituális erővel telik meg, mert céljaid és szándékaid egybeesnek az univerzum fejlődési irányával. A gondolkodás és a tudatosság szétválása, ami elsődleges célod középpontjában található, az idő kiiktatása révén valósul meg. Természetesen itt nem az idő gyakorlati célokra való használatáról beszélek, amikor például megbeszéled egy találkozás időpontját, vagy megtervezel egy utazást. Nem óraidőről, hanem pszichológiai időről beszélek, ami lényegében az elme mélyen rögzült szokása, hogy az élet teljességét a jövőben keresse, ahol azt képtelenség megtalálni, s hogy semmibe vegye az egyetlen pillanatot, amelyben ahhoz hozzá lehet férni: a mostot. Ha életed fő küldetéseként tekintesz arra, amit éppen teszel, illetve ahol éppen vagy, akkor kiiktatod az időt. Ez hatalmas erőt ad. Ha a cselekvésedből kiiktatod az időt, az a belső és a külső célodat, a Lét és a cselekvés közti kapcsolatot is létrehozza. Ha kiiktatod az időt, kiiktatod az egót. Bármivel foglalkozol, azt rendkívül jól fogod csinálni, mert maga a cselekvés kerül figyelmed középpontjába. A tetted ekkor már csatornává válik, amin keresztül tudat lép be e világba. Ez azt jelenti, hogy a cselekvésedben minőség jelenik meg, még a legegyszerűbb tettedben is, mint amikor például lapozod a telefonkönyvet, vagy keresztülmész a szobán. A lapozás fő célja a lapozás; másodlagos célja: egy telefonszám megtalálása. A szobán történő áthaladás fő célja a szobán történő áthaladás; a másodlagos cél, hogy a szoba túlsó végében kezedbe - 154 -


Belső célod

vegyél egy könyvet. És abban a pillanatban, ahogy kezedbe veszed a könyvet, az válik a fő céloddá. Talán emlékszel még az idő korábban említett paradoxonjára: bármit is teszel, az időbe telik; mégis mindig most van. A belső célod tehát az idő kiiktatása, viszont a külső célod szükségszerűen tartalmazza a jövőt, s ezért nem létezhet idő nélkül. Ám az mindig másodlagos. Valahányszor szorongsz vagy feszült vagy, a külső cél vette át az irányítást, s te szem elől tévesztetted a belső célodat. Megfeledkeztél róla, hogy a tudati állapotod az elsődleges, minden egyéb másodlagos. – Ha így élnék, az nem akadályozná meg, hogy valami nagy dolog elérésére törekedjek? Attól félek, hogy leragadnék, és életem hátralevő részében jelentéktelen, apró dolgokat tennék, amiknek nincs súlyuk. Attól félnék, hogy sohasem emelkedem a középszerűség fölé, sohasem merek valami nagyot tenni, nem teljesítem ki a bennem rejlő lehetőségeket. – A nagy dolog olyan apró dolgokból születik, amiket tisztelnek és gonddal végeznek. Mindenkinek az élete valójában apró dolgokból tevődik össze. A nagyság gondolati elvonatkoztatás és az ego egyik kedvenc képzelgése. A paradoxon: a nagyság megalapozása a jelen pillanat apró dolgainak a megbecsülése, nem pedig a nagyság ideájának a hajszolása. A jelen pillanat mindig apró abban az értelemben, hogy mindig egyszerű, ám abba zártan rejlik a leghatalmasabb erő. Akárcsak az atomban, amelyik az egyik legapróbb dolog, mégis elképesztően nagy erőt tartalmaz. Csak a jelen pillanatra hangolódva férsz hozzá ehhez az erőhöz. Vagy pontosabb lenne úgy fogalmazni: az ekkor fér hozzád, és rajtad keresztül ehhez a világhoz. Jézus erre az erőre utalt, amikor azt mondta: „a tetteket is az Atya viszi végbe, aki bennem van”. És: „Magamtól nem tehetek semmit.”1 A szorongás, a feszültség és a negativitás elválaszt ettől az erőtől. Visszatér az illúzió, miszerint te elkülönülsz attól a hajtóerőtől, ami a világmindenséget működteti. Újra egyedül érzed magad, küzdesz valami ellen, vagy megpróbálsz ezt-azt elérni. De vajon miért jelent meg a szorongás, a feszültség és a negatititás? Mert elfordultál a jelen pillanattól. És azt miért tetted? Mert azt gondoltad, hogy annál valami fontosabb. Megfeledkeztél a fő küldetésedről. Egyetlen apró hiba, egyetlen tévedés a szenvedés világát teremti meg. A jelen pillanaton keresztül hozzáférsz magának az életnek – amit hagyományosan „Istennek” szoktak nevezni – az erejéhez. Amint elfordulsz attól, Isten megszűnik életedben realitás lenni, s ami számodra megmaradt, az csupán Isten gondolati fogalma, amelyben egyesek hisznek, illetve amit mások tagadnak. Még az - 155 -


Belső célod

istenhit is csupán gyönge pótszere Isten, életed minden pillanatában megnyilvánuló, élő valóságának. – De a jelen pillanattal való teljes harmóniában élés nem jelenti-e minden „mozgás” megszűnését? Hát nem azzal jár-e a célkitűzés, hogy a jelen pillanattal való összhang átmenetileg megszakad, és aztán – a cél elérését követően – egy magasabb, összetettebb szinten újra összeáll? Úgy képzelem, hogy a termőtalajon át felfelé nyomakodó facsemete sem lehet tökéletes összhangban a jelen pillanattal, mert célja van: nagy fává akar válni. Talán, amikor már elérte kifejlett állapotát, akkor összhangban fog élni a jelen pillanattal. – A facsemete nem akar semmit, mert ő egységben van a teljességgel, és a teljesség rajta keresztül cselekszik. „Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: – mondja Jézus – nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül.”2 Azt mondhatnánk, hogy a teljesség – az élet – azt akarja, hogy a facsemete fává váljon, de a facsemete nem az élettől elkülönülő dolognak látja magát, és önmagának ezért semmit sem akar. Ő egy azzal, amit az élet akar. Ezért nem aggódik vagy szorong. És ha fiatalon meg kell halnia, könnyedén meghal. Ugyanúgy adja át magát a halálnak, ahogy az életnek. Érzékeli, bármilyen haloványan is, hogy a Létből ered, a formamentes és örök, egy életből. Akárcsak az ősi Kína taoista bölcsei tették, Jézus is azért irányítja figyelmünket előszeretettel a természetre, mert abban olyan erő munkálkodását látja, amivel az emberek elvesztették a kapcsolatukat. Az a világmindenség teremtő ereje. Jézus azzal folytatja, hogy: ha Isten az egyszerű virágokat ilyen szépségbe öltözteti, mennyivel inkább fog téged. Ezzel tehát azt mondja: a természet az univerzum evolúciós erejének gyönyörű kifejeződése, és ha az emberek összhangba kerülnek az a mögött meghúzódó értelemmel, ők ugyanazt az előrelendítő erőt még magasabb, még csodálatosabb szinten fogják kifejezni. Légy hát hű az élethez azzal, hogy hű van a belső célodhoz! Amint jelenlevővé válsz, és ily módon teljessé abban, amit teszel, cselekedeteid spirituális erővel töltődnek meg. Eleinte talán nincs észlelhető változás abban, amit teszel, annak csupán a hogyanja módosul. Az elsődleges célod most az, hogy lehetővé tedd a tudat beáramlását abba, amit teszel. A másodlagos cél az, amit adott esetben a cselekvésed révén el akarsz érni. A cél fogalma korábban mindig a jövővel kapcsolódott össze, most azonban egy mélyebb cél létezik, ami kizárólag a jelenben, az idő kiiktatása révén található meg. - 156 -


Belső célod

Amikor találkozol valakivel – a munkahelyeden vagy bárhol másutt –, add neki a legteljesebb figyelmedet! Ott alapvetően már nem személyként, hanem a tudatosság, az éber jelenlét tereként vagy jelen. A másik emberrel folytatott beszélgetés eredeti célja – venni vagy eladni valamit, információt kérni vagy átadni stb. – immár másodlagossá válik. A köztetek megjelenő tudatosság tere válik az interakció elsődleges céljává. A tudatosságnak ez a mezeje fontosabb lesz, mint az, amiről beszéltek; fontosabb, mint a szóban forgó fizikai vagy gondolati tárgyak. Az emberi lény* fontosabbá válik, mint az evilági dolgok. Ez nem jelenti, hogy elhanyagolnád azt, amit gyakorlati szinten meg kell tenned. A cselekvés történetesen nem csak könnyedebben, de még erőteljesebben is valósul meg, ha a Lét dimenzióját méltányoljuk, és az így elsődlegessé válik. Az új földön a kapcsolatok legalapvetőbb vonása, hogy megjelenik bennük a tudatosságnak ez az emberek közti, egyesítő tere. – Akkor a siker csupán holmi egós jellegű illúzió lenne? Hogyan mérhetjük az igazi sikert? – A világ erre így felelne: az a siker, ha eléred azt, amit elterveztél. Azt mondja, hogy akkor vagy sikeres, ha győzöl, s hogy bármely siker elengedhetetlen összetevője az elismerés és/vagy a gazdagság megszerzése. Az említettek mindegyike vagy némelyike általában a siker mellékterméke, de nem a siker. A siker hagyományos fogalma tevékenységed végeredményével foglalkozik. Egyesek szerint a siker a kemény munka és a szerencse ötvözetének vagy az eltökéltségnek és a tehetségnek az eredménye, illetve annak, hogy a megfelelő időben a megfelelő helyen légy. Noha ezek bármelyike jelentős szerepet játszhat a sikerben, annak mégsem a lényege. Amit a világ nem mond meg neked, mert arról nem is tud, hogy: nem válhatsz sikeressé. Csak sikeres lehetsz. Ne hagyd, hogy egy őrült világ bebeszélje neked, hogy a siker más is lehet, mint egy sikeres jelen pillanat! És az meg micsoda? Amikor a minőség egyfajta érzése jellemzi tetteidet, még a legegyszerűbbet is. A minőség velejárói a tudatosságot kísérő gondosság és figyelem is. A minőséghez pedig szükség van a jelenlétedre. Tegyük fel üzletember vagy, aki kétévnyi idegeskedéssel és feszült erőlködéssel végül összehoz valamilyen terméket vagy szolgáltatást, amit aztán sokan megvesznek, és az temérdek pénzt hoz. Ez siker? A hagyományos fogalmak szerint igen. Valójában azzal töltöttél két évet, hogy negatív energiával szennyezd a testedet és a földet; hogy nyomorult állapotba hozd magadat és a körötted levőket; és mindez sok olyan emberre

*

Az angol being szó létet és lényt is jelent. (A fordító megjegyzése.)

- 157 -


Belső célod

is kihat, akikkel személyesen nem is találkoztál. Valamennyi ilyen tevékenység mögött az a tudattalan feltételezés húzódik meg, hogy a siker egy jövőbeli esemény, s hogy a végeredmény igazolja a hogyant. Ám a végeredmény és a hogyan valójában egy. És ha a hogyan nem eredményezett emberi boldogságot, akkor a végeredmény sem fog. A végső eredmény, ami elválaszthatatlan a hozzá kapcsolódó cselekedetektől, már megfertőződött azoktól a tettektől, s ezért további boldogtalanságot fog teremteni. Ez a karmikus tett, ami a boldogtalanság tudattalan fenntartása. Amint azt már tudod, másodlagos avagy külső célod az idő dimenziójában található, ám a fő célod elválaszthatatlan a mosttól, ahhoz tehát ki kell iktatnod az időt. Hogyan békíthető hát össze a két cél? Úgy, hogy felismered: egész életutad végül is a jelen pillanatban megtett lépésből áll. Mindig is csak ez az egy lépés létezik, ezért hát a legteljesebb figyelmedet adod neki. Ez nem jelenti, hogy ne tudnád, hová tartasz; csupán azt, hogy ez a lépés az elsődleges, a végcél a másodlagos. És hogy a végcélhoz érve majd mit találsz, az mindig ennek az egy lépésnek a minőségétől függ. Másképp megfogalmazva: hogy mit tartogat számodra a jövő, az a mostani tudati állapotod függvénye. Amikor a cselekvés a Lét időtlen minőségével itatódik át: az a siker. Amíg nem áramlik Lét a tetteidbe, amíg nem vagy jelen, bármit is teszel, el fogsz benne veszni. A gondolkodásban és a külső történésekre való reagálásaidban is elveszted magadat. – Pontosan mit értesz azon, hogy „elveszted magadat”? – Lényed esszenciája: a tudat. Amikor a tudat (te) teljesen azonosult a gondolkodással, és ezért elfelejti lényegi természetét, elveszti magát a gondolatban. Amikor olyan gondolati-érzelmi képződményekkel azonosul, mint akarás és félelem – az ego elsődleges hajtóerői –, akkor ezekben elveszti önmagát. A tudat akkor is elveszti önmagát, amikor cselekvéssel és a történésre adott reakcióval azonosul. Ez esetben minden gondolat, minden vágy és félelem, minden tett és reagálás azzal a hamis éntudattal itatódik át, amelyik képtelen érzékelni a Lét egyszerű örömét, s annak helyettesítésére azért élvezetet, illetve néha fájdalmat keres. Ez a „Létfelejtésben” való élés. Ebben az állapotban, tehát, amikor nem emlékszel arra, hogy ki is vagy valójában, minden sikered csupán tűnő káprázat. Bármit is érsz el, hamarosan újra boldogtalan leszel, vagy figyelmedet teljesen leköti valamilyen újabb probléma vagy dilemma. – Hogyan jutok el belső célom felismerésétől odáig, hogy rájöjjek, mit kell tennem külső szinten?

- 158 -


Belső célod

– A külső cél egyénenként nagyon különböző lehet, és egyetlen külső cél sem örök életű. Ki van téve az időnek, és később valamilyen más cél váltja majd fel. Egyénenként az is nagyon különböző, hogy életed külső körülményeit milyen mértékben változtatja meg az, ha a fölébredés belső célja mellett kötelezed el magad. Egyeseknél ekkor – hirtelen vagy fokozatos – szakítás következik be munkájukkal, élethelyzetükkel, kapcsolataikkal; valamennyi mély változáson megy keresztül. A változások némelyike magától indulhat el. Tehát nem gyötrelmes döntéshozatali folyamat, hanem hirtelen ráeszmélés vagy felismerés eredményeképp: „Ezt kell tennem!” A döntés „késztermékként” érkezik meg; nem gondolkodás, hanem tudatosulás révén. Egy reggel arra ébredsz, hogy tudod, mit tegyél. Akadnak, akik például azon kapják magukat, hogy egyszerűen kisétálnak őrült munkahelyi vagy élethelyzetükből. Mielőtt felfedeznéd, hogy külső szinten mi a neked való, mielőtt kiderítenéd, hogy mi az, ami beválik, mi az, ami az ébredő tudattal kompatibilis, talán azt érdemes tisztáznod, hogy mi nem jó neked, mi nem működik, mi nem fér össze a belső céloddal. Másfajta változás érkezhet hirtelen, kívülről. Egy véletlen találkozás új lehetőséget és növekedést hozhat az életedbe. A régóta fennálló akadály vagy konfliktus megszűnhet. Veled együtt a barátaid is keresztülmennek ezen a belső átalakuláson; vagy elsodródnak tőled. Egyes kapcsolatok véget érnek, mások elmélyülnek. Talán elbocsátanak a munkahelyedről; vagy ott a pozitív változás közvetítőjévé válsz. Házastársad elhagy; vagy kapcsolatotok a bensőségesség új szintjére emelkedik. Némely változás felszínesen nézve negatívnak tűnhet, ám hamarosan rájössz, hogy valójában ezáltal valami új megjelenéséhez teremtődött meg a tér az életedben. Adódhat egy olyan időszak, amikor még nem érzed magad biztonságban, amikor még bizonytalan vagy. „Mit tegyek?” Ahogy azonban az ego már nem irányítja az életedet, a – mindenképp illuzórikus – külső biztonság iránti lélektani igényed csökken. Képes vagy bizonytalanságban élni, sőt még élvezed is azt. Amikor megbékélsz a bizonytalansággal, életedben végtelen lehetőségek nyílnak meg. Azt jelenti ez, hogy tetteidben már nem meghatározó tényező a félelem, és többé már nem akadályoz meg abban, hogy – változás kezdeményezése céljából – cselekedj. Találó Tacitus, római filozófus megfigyelése: „A biztonság iránti vágy minden nagy és nemes vállalkozással szemben áll.” Ha számodra a bizonytalanság elfogadhatatlan, akkor az félelembe fordul. Ha viszont tökéletesen elfogadható, akkor megnövekedett elevenséggé, éberséggé és kreativitássá alakul át. - 159 -


Belső célod

Sok évvel ezelőtt, erős, belső indíttatás hatására, magam mögött hagytam egy olyan tudományos pályát, amit a világ „ígéretesnek” nevezne, és a teljes bizonytalanságba léptem be; amiből néhány év után előemelkedett spirituális tanítói, új inkarnációm. Sokkal később ismét valami hasonló történt. Indíttatás érkezett, hogy adjam fel angliai otthonomat, és költözzek Észak-Amerika nyugati partjára. Engedelmeskedtem a késztetésnek, bár nem tudtam az okát. Ebből a bizonytalanságból tett lépésből született meg A most hatalma, amelynek nagy része Kaliforniában és Brit Columbiában íródott, miközben nem volt saját otthonom. Gyakorlatilag nem rendelkeztem jövedelemmel. A megtakarított pénzemből éltem, ami gyorsan fogyott. Valójában minden gyönyörűen összejött. Épp akkor fogyott el a pénzem, amikor már majdnem befejeztem a könyv megírását. Vettem egy lottószelvényt, amivel nyertem ezer dollárt, s az további egy hónapra fedezte a kiadásaimat. Nem kell azonban mindenkinek átélnie külső körülményeinek drasztikus változását. A lehetőségek sorának másik végén azok az emberek találhatók, akik a helyükön maradnak, és továbbra is azt teszik, amit addig tettek. Esetükben csak a hogyan változik, nem pedig a mi. Nem a félelmük vagy a szokás hatalma miatt történik ez így. Amit ők tesznek, az már tökéletes eszköz a tudat számára, hogy általa e világba jusson, s ezért nincs szüksége másra. Ezek az emberek is az új föld megszületését segítik. – Nem ennek kéne történnie mindenki esetében? Ha a belső célod az, hogy eggyé válj a jelen pillanattal, akkor miért kéne bárkinek is azt éreznie, hogy ott kell hagynia jelenlegi munkájáét vagy élethelyzetét? – Hogy eggyé válsz azzal, ami van, az nem jelenti, hogy ne kezdeményezhetnél változtatást, vagy hogy képtelenné válnál a cselekvésre. Ám a tettre ösztönző erő mélyebb szintről, nem pedig az egós akarásból vagy a félelemből fakad. Ha belül a jelen pillanatra hangolódsz, akkor tudatod megnyílik, és összhangba hozza azt az egésszel, aminek a jelen pillanat szerves része. Ezt követően már az egész, az élet teljessége cselekszik – rajtad keresztül. – Mit értesz „egészen”? – Az egész egyrészt tartalmazza az összes létezőt. Az a világ, a kozmosz. Ám az összes létező – a mikrobáktól az emberi lényeken át a galaxisokig – valójában nem különálló dolgok, illetve entitások, hanem az egymással összekapcsolódó, több dimenziós folyamatok hálójának a részei.

- 160 -


Belső célod

Két ok miatt nem látjuk ezt az egységet, és hisszük a dolgokat egymástól különállóknak. Az egyik az érzékelés, ami a valóságot arra redukálja, ami érzékszerveink szerény teljesítményével számunkra hozzáférhető; tehát amit képesek vagyunk látni, hallani, szagolni, ízlelni és tapintani. Ám amikor értelmezés vagy gondolati címkézés nélkül érzékelünk – ami azt jelenti, hogy érzékelésünkhöz nem adunk hozzá gondolatot –, akkor már érezni tudjuk az észlelésünk révén különállónak tűnő dolgok mélyebb összekapcsolódottságát. Az elkülönültség másik, komolyabb oka: a kényszeres gondolkozás. Az univerzum valójában akkor esik számunkra darabokra, amikor bezáródunk a kényszeres gondolkodás szüntelen folyamába, és elveszítjük képességünket, hogy érezzük minden létező összekapcsolódottságát. A gondolkodás a valóságot élettelen töredékekre szabdalja. A valóság ilyen hiányos szemléléséből rendkívül korlátolt és romboló cselekvés származik. Létezik azonban az összes létező összekapcsolódottságánál még mélyebb szint is az egészhez. Azon a mélyebb szinten minden egy. Ez a Forrás, a megnyilvánulatlan egy élet. Ez az az időtlen értelem, ami az időben kibontakozó univerzumként nyilvánul meg. Az egész a létezésből és a Létből, a megnyilvánultból és megnyilvánulatlanból, a világból és Istenből áll. Amikor tehát összhangba kerülsz az egésszel, az egész összekapcsolódottságának és céljának, s a tudat e világba való beáramlásának tudatos részévé válsz. Ennek következtében már sokkal gyakrabban következnek be spontán, téged támogató történések; véletlen találkozások; koincidenciák és szinkronicitások (látszólag véletlen egybeesések). Carl Jung a szinkronicitást „akauzális összekapcsoló elvnek” nevezte. Ez azt jelenti, hogy az ilyen események között a mi felszíni valóságszintünkön nincs oki kapcsolat. Ez a látszat világa mögött meghúzódó értelem külső megnyilvánulása, egy mélyebb összekapcsolódottság, amit elménk nem képes megérteni. Ám ezen intelligencia – a kivirágzó tudat – kibontakozásának tudatos résztvevői lehetünk. A természet az egésszel a tudattalan egység állapotában létezik. Ez a magyarázat például arra, hogy a 2004-es szökőár-katasztrófában gyakorlatilag egyetlen vadállat sem pusztult el. Mivel az embereknél ők szorosabb kapcsolatban állnak a teljességgel, képesek voltak sokkal előbb megérezni a közelgő cunamit, mint ahogy azt látni vagy hallani lehetett, s így maradt idejük visszahúzódni a magasabban fekvő területekre. De talán ez is csak emberi nézőpontból tűnik így. Valószínűleg csak egyszerűen azon kapták magukat, hogy magasabban fekvő területekre vonulnak. Azt tenni emiatt: az - 161 -


Belső célod

elme így szabdalja fel a valóságot. A természet azonban tudattalan egységben él az egésszel. Az a célunk és a rendeltetésünk, hogy új dimenziót hozzunk ebbe a világba, azáltal, hogy tudatos egységben élünk a teljességgel, és tudatos összhangban az egyetemes értelemmel. – Képes-e az egész az emberi elmét olyan dolgok teremtésére, illetve olyan helyzetek létrehozására használni, amelyek összhangban állnak annak céljával? – Igen. Valahányszor inspiráció (ihletettség) van, ami azt jelenti „in spirit” – lélekben –, valamint lelkesedés, ami azt jelenti „Istenben”*, olyan teremtő erő lép színre, ami messze felülmúlja azt, amire az egyszerű ember önmagában képes.

………………………

*

A lelkesedés szó magyarázata a következő fejezetben szerepel. (A fordító megjegyzése.)

- 162 -


Új föld

TIZEDIK FEJEZET

Új föld A csillagászok arra utaló bizonyítékokat találtak, hogy az univerzum tizenötmilliárd éve egy hatalmas robbanással jött létre, és azóta is tágul. Nemcsak tágul, hanem összetettsége is növekszik, egyre differenciáltabbá válik. Egyes tudósok azt is feltételezik, hogy ez az egységtől a sokféleség felé haladó változási folyamat végül megfordul. Az univerzum tágulása leáll, majd elkezd összehúzódni, míg végül visszatér a megnyilvánulatlanhoz. Ahhoz a felfoghatatlan „semmiséghez”, amelyből előemelkedett; és a születés, tágulás, összehúzódás és halál ciklusai újra és újra megismétlődnek. Mi célból? „Miért bajlódik az univerzum a létezéssel?” – kérdezi a fizikus Stephen Hawking, miközben szembenéz a ténnyel, hogy a kérdésre egyetlen matematikai modell sem adhat választ. Ha azonban belülre is tekintesz, s nem csak kifelé, akkor fölfedezed, hogy egyaránt van belső és külső célod, s mivel te a makrokozmosz mikrokozmikus tükröződése vagy, ebből következik, hogy az univerzum is rendelkezik belső és külső céllal, amelyek a tieidtől elválaszthatatlanok. Az univerzum külső célja, hogy formát teremtsen, és megtapasztalja a formák interakcióját: a játékot, az álmot, a drámát, vagy nevezd, aminek akarod. Belső célja, hogy ráébredjen önmaga formamentes esszenciájára. Ezt követi a külső és a belső cél összebékítése: áthozni ezt az esszenciát – a tudatot – a forma világába, és ezáltal átalakítani a világot. Ennek az átalakításnak a végső célja messze meghaladja mindazt, amit az emberi elme el tud képzelni vagy meg tud érteni. Ennek ellenére e bolygón most ez az átalakítás a ránk osztott feladat. Azaz: a külső és a belső cél összebékítése, a világ és Isten összehangolása. Mielőtt megnéznénk, hogy a világmindenség tágulásának és összehúzódásának mi a jelentősége a te életedre vonatkoztatva, tudnod kell, hogy az univerzum természetéről mondott egyetlen állításomat sem szabad abszolút igazságként kezelni! A végtelent nem magyarázhatják meg sem fogalmak, sem matematikai képletek. Egyetlen gondolat sem képes magába foglalni a teljesség hatalmasságát. A valóság egységes egész, ám azt a gondolatok töredékekre szabdalják. Ez alapvető félreértésekre ad alkalmat, például arra, hogy a dolgok és az események egymástól elkülönülnek, vagy hogy ez az oka annak. Minden gondolat valamilyen nézőpontot képvisel, és minden nézőpont – természetéből adódóan – korlátozást is jelent, ami végső soron azzal jár, hogy a gondolat nem lehet igaz, legalábbis nem abszolút

- 163 -


Új föld

módon. Csak az egész igaz, ám az egészet nem lehet mondani vagy gondolni. A gondolkodás korlátain túlról nézve – és ezért az emberi elme számára nem érthetően – minden most történik. Minden, ami valaha volt vagy lesz, az most van, kívül az időn, ami gondolati építmény. A viszonylagos és az abszolút igazság illusztrálására lássuk a napkeltét és a napnyugtát. Amikor azt mondjuk, hogy a nap reggel fölkel, és este lenyugszik, ez igaz, de csak relatíve. Abszolút mércével mérve ez hamis állítás. Csak a bolygó felszínén vagy az ahhoz közel elhelyezkedő megfigyelő korlátozott nézőpontjából kel fel és nyugszik le a nap. Ha kint lennél, messze a világűrben, akkor látnád, hogy a nap se nem kel föl, se nem nyugszik le, hanem folyamatosan ragyog. Ám ennek tisztázását követően is beszélhetünk napkeltéről és napnyugtáról, továbbra is láthatjuk és megfesthetjük szépségét, verset írhatunk róla, holott tudjuk, hogy itt relatív s nem abszolút igazságról van szó. Folytassuk hát azzal, hogy röviden megvizsgálunk egy másik relatív igazságot: az univerzum formába jövetelét, majd a formamenteshez való visszatérését – ami tartalmazza az idő korlátozott nézőpontját –, és lássuk, mi a jelentősége ennek a saját életedre vonatkozóan. A „saját életem” fogalma, persze, egy másik, szintén gondolat teremtette, korlátozott nézőpont, egy másik viszonylagos igazság. Végső soron nem létezik olyan, hogy a „te életed”, mert te és az élet nem két dolog vagytok, hanem egy. ÉLETED RÖVID TÖRTÉNETE Az univerzum világba manifesztálódása, majd visszatérése a megnyilvánulatlanhoz – tágulása és összehúzódása – két univerzális mozgás, amit nevezhetünk távozásnak és hazatérésnek. Ez a két mozgás sokféleképpen tükröződik az egész világegyetemben: például szíved folyamatos kitágulásában és összehúzódásában, vagy lélegzeted be- és kiáramlásában. Az alvás és az ébrenlét ciklikusságában is ott található. Éjjelente, anélkül, hogy tudnál róla, visszatérsz minden élet megnyilvánulatlan Forrásába, amikor belépsz a mély, álomtalan alvás fázisába; s azt követően, reggel – feltöltődve – ismét megjelensz. Ez a két mozgás, a távozás és a visszatérés, minden ember életciklusában is tükröződik. „Te” úgymond a semmiből, hirtelen jelensz meg e világban. A születést a kitágulás követi. Nem csupán fizikai értelemben növekedsz, hanem tudásban, tettekben, tulajdonban és megtapasztalásban is. Hatáskörzeted kitágul, és az élet egyre összetettebbé válik. Olyan időszak ez, amikor főleg a külső célod megtalálásával és kergetésével foglalkozol. Ez általában együtt jár az ego növekedésével, ami azonosulás valamennyi előbb említett dologgal, és így a formaidentitásod egyre határozottabbá válik. Ez annak is az ideje,

- 164 -


Új föld

amikor az ego hajlamos a külső célt – a növekedést – birtokolni. Az ego azonban – szemben a természettel – nem tudja, hogy mikor álljon le a növekedés hajszolásával, s ezért csillapíthatatlan étvággyal akar többet. Ám aztán, épp amikor már azt hiszed, hogy sikerrel jártál, hogy idetartozol, beindul a visszatérés mozgása. Egyre több ismerősöd hal meg, olyanok, akik világod részei voltak. Majd gyengül a fizikai formád; a hatáskörzeted összezsugorodik. Ahelyett, hogy több lennél, most kevesbedsz, amire az ego egyre intenzívebb szorongással vagy depresszióval reagál. A világod elkezd összehúzódni, és azt tapasztalod, hogy többé már nem uralod a történéseket. Ahelyett, hogy hatnál az életre, most az élet hat rád azzal, hogy fokozatosan redukálja a világodat. A formával azonosult tudat most a „naplementét”, a forma fölbomlását tapasztalja meg. Majd egy nap te is eltűnsz. A karosszéked még mindig ott áll. Ám nem te vagy benne, csupán az üres tér. Visszatértél oda, ahonnan – mindössze néhány éve – megérkeztél. Minden ember élete – valójában minden létforma – egy-egy világot képvisel, az univerzum önmegtapasztalásának egy-egy egyedi módját. És amikor a formád szétfoszlik, egy világ – a számtalan világok egyike – véget ér. A F��LÉBREDÉS ÉS A VISSZATÉRÉS MOZGÁSA Az ember életében a visszatérő irányú mozgás – a forma gyengülése, illetve szétesése, ami például időskor, betegség, rokkantság vagy valamilyen személyes tragédia következtében történik meg – hatalmas lehetőséget hordoz a spirituális fölébredésre. Tehát a tudat formával történt azonosulásának megszüntetésére. Mivel a mai kultúránkban rendkívül kevés a spirituális igazság, ezért nem sokan ismerik fel ennek a lehetőségét, és ezért, amikor az megtörténik velük vagy hozzátartozójukkal, azt hiszik, hogy valami borzasztó nagy baj van, hogy olyasmi történik, aminek nem lenne szabad megtörténnie. Civilizációnkban hatalmas az emberi állapottal kapcsolatos tudatlanság, márpedig spirituálisan minél tudatlanabb vagy, annál többet szenvedsz. Sok ember számára, különösen Nyugaton, a halál nem több mint elvont fogalom, és ezért sejtelmük sincs arról, hogy mi történik az emberi formával, amikor az a széteséshez közelít. A legtöbb megrokkant és megöregedett embert idősek otthonába dugják. A holttesteket, amelyeket egyes régebbi kultúrákban közszemlére bocsátottak, nálunk elrejtik. Próbálj csak holttestet látni, és azt tapasztalod, hogy az gyakorlatilag törvénybe ütközik, kivéve, ha az elhunyt a közeli családtagod. A halottasházakban még sminket is tesznek az arcra. A halálnak csak a megszépített változatát tekintheted meg.

- 165 -


Új föld

Mivel a legtöbb ember számára a halál csupán elvont fogalom, ezért egyáltalán nem készülnek fel a forma rájuk is váró felbomlására. Amikor az közeledik: sokk, értetlenség, kétségbeesés és hatalmas félelem a reakció. Többé már semminek sincs értelme, hiszen minden értelem és cél, amit az élet eddig számukra tartogatott, az a fölhalmozással, a sikerrel, az építéssel, a megvédéssel és a kielégülés tudatával kapcsolódott össze. Az a kiáradó mozgással és a formával – tehát az egóval – történt azonosulással asszociálódott (társult). A legtöbben képtelenek bármiféle értelmet találni abban, amikor az életük, a világuk lebontódik. És mégis – potenciálisan – itt mélyebb értelem található, mint amikor a kiáradó mozgás zajlik. Az emberek életébe a spirituális dimenzió hagyományosan épp az öregkor megkezdődésével, veszteség vagy személyes tragédia révén lép be. Más szóval: a belső céljuk csak akkor bukkan elő, amikor a külső céljuk összeomlott, és az ego kagylóhéja kezd repedezni. Az ilyen események a visszatérés kezdetét, a forma szétesése felé haladást reprezentálják. A legtöbb ősi kultúrában – bizonyára intuitíve – megértették ezt a folyamatot, s ezért az idős embereket méltányolták és tisztelték. Ők a bölcsesség tárházai voltak, akik a mélység azon dimenzióját szolgáltatták, ami nélkül egyetlen civilizáció sem maradhat sokáig életben. A mi kultúránkban, amelyik teljesen azonosult a külső dimenzióval, és mit sem tud a lélek belső világáról, az öreg szó többnyire negatívan cseng. A „használhatatlan” fogalommal egyenértékű, és ezért szinte sértés valakire azt mondani, hogy öreg. A szó elkerülése végett olyan szépítő kifejezéseket használunk, mint: idős, idősebb, rangidős. A bennszülötteknél a „nagymama” óriási tekintélyű családtag. A mai „nagyi” legjobb esetben is csak aranyos. Miért tekintik az öregembert haszontalannak? Mert öregkorban a hangsúly a cselekvésről a Létre tevődik át, és a mi civilizációnk, amelyik elveszik a tettekben, semmit sem tud róla. Azt kérdezi: „Lét? Azzal meg mit lehet csinálni?” Egyes emberek esetében a növekedés és tágulás kiáradó mozgását hirtelen szakítja meg a visszatérés látszólag korán jelentkező mozgása, a forma felbomlása. Olykor ez csak időleges megszakítás; más esetekben végleges. Úgy hisszük, hogy a fiatal gyerekeknek nem kéne szembetalálkozniuk a halállal, ám tény, hogy egyes gyerekekkel ez történik. Szembe kell nézniük egyik vagy mindkét szülőjük betegség vagy baleset okozta halálával, vagy akár a saját haláluk lehetőségével is. Akadnak gyerekek, akik olyan rendellenességgel születnek, ami súlyosan korlátozza életük természetes kitágulását. Vagy viszonylag fiatal korukban jelenik meg az életükben valamilyen komoly korlát. A kiáradó mozgás megszakadása akkor, amikor annak még „nem kellett volna megtörténnie”, az adott személynél potenciálisan korai spirituális fölébredést idézhet elő. Végső soron semmi olyan nem történik, aminek nem kellett volna megtörténnie. Ezzel azt - 166 -


Új föld

mondom: semmi olyan nem történik, ami nem része a nagyobb egésznek és a nagyobb egész céljának. Tehát a külső cél leomlása vagy megszakadása elvezethet oda, hogy megtalálod a belső célodat, és ennek következtében felbukkanhat az a mélyebb külső cél, ami összhangban áll a belsővel. A sokat szenvedett gyerekek gyakran válnak az életkoruknál érettebb fiatalokká. Ami elvész a forma szintjén, az megtérül a lényeg szintjén. Az ősi kultúrák és legendák „vak látnok” és „sebesült gyógyító” tradicionális figuráiban a forma szintjén elszenvedett hatalmas veszteség vagy fogyatékosság a lélekhez vezető kapuvá vált. Amint közvetlen élményt szereztél minden forma labilitásáról, valószínűleg többé már nem fogod túlértékelni a formát, s így nem veszel el annak hajszolásában, illetve az ahhoz való ragaszkodásban. Mai kultúránkban épp csak kezdik felismerni azt a lehetőséget, amit a forma szétesése, és különösen az idős kor hordoz. A legtöbb ember erről a lehetőségről tragikus módon lemarad, mert az ego ugyanúgy azonosul a visszatérés mozgásával, mint ahogy a kiáradó mozgással azonosult. Ez pedig az egós kagylóhéj megkeményedésével jár, tehát inkább összehúzódással, mintsem megnyílással. A megcsappant ego ezt követően hátralevő napjait siránkozással és panaszkodással tölti, a félelem, a harag, az önsajnálat, a bűntudat, a hibáztatás, illetve egyéb negatív gondolati-érzelmi állapot csapdájába szorulva. Vagy olyan elkerülési stratégiát alkalmaz, mint amilyen az emlékekbe kapaszkodás, a múlton való révedezés és nosztalgiázás. Ha valakinél az ego már nem azonosul a visszatérő irányú mozgással, akkor az öregkor vagy a közeledő halál azzá válik, aminek terveztetett: a lélek birodalmába vezető kapuvá. Találkoztam olyan öreg emberekkel, akik e folyamat élő megtestesítői voltak. Sugárzóvá váltak. Gyengülő formájuk áttetszővé vált a tudat fénye számára. Az új földön az öregkort mindenütt megbecsülik, és nagyra értékelik majd, mint a tudat virágzására szolgáló időszakot. Azok számára, akik még mindig elveszve bolyonganak életük külső ügyei közt, ez a késői hazatérés időszakává válik, amikor ráébrednek belső céljukra. Sok más embernek pedig a fölébredési folyamat fölerősödését és betetőződését jelenti majd. A FÖLÉBREDÉS ÉS A KIÁRADÓ MOZGÁS Az egyén életének a kiáradó mozgással járó, természetes kitágulását eddig jellemzően az ego birtokolta, és a saját növekedésére használta. „Nézd, én mit tudok csinálni! Te ezt úgysem tudod!” – mondja a kisgyerek a másiknak, ahogy fölfedezi teste növekvő erejét és

- 167 -


Új föld

képességeit. Ez az ego egyik első kísérlete arra, hogy önmaga megnöveléséért azonosuljon a kiáradó mozgással és a „több, mint te” fogalmával, s hogy önmagát mások lealacsonyításával tegye erősebbé. Természetesen ez az ego számos téveszméje közül csupán az egyik első. Ám, ha tudatosságod növekszik, és életedet többé nem az ego irányítja, akkor a belső célodra történő ráébredéshez már nem kell megvárnod, hogy öregség vagy személyes tragédia révén a világod összezsugorodjon, illetve összeomoljon. Ahogy kezd megjelenni a bolygón az új tudatosság, egyre kevesebb ember szorul már megrázó élményre ahhoz, hogy fölébredjen. Ők akarattal ölelik magukhoz a fölébredés folyamatát, jóllehet még a növekedés kiáradó mozgásában, a tágulásban járnak. Ha a ciklust már nem birtokolja az ego, akkor a spirituális dimenzió ugyanolyan erőteljesen jut be ebbe a világba a kiáradó mozgás (gondolat, szó, tevékenység, alkotás), mint a visszatérés mozgása (a csönd, a Lét és a forma fölbomlása) révén. Mostanáig az emberi értelmet, ami az univerzális intelligenciának csupán apró része, eltorzította és hibásan használta az ego. Erre mondom: „az őrültség szolgálatába állított értelem”. Az atom széthasításához óriási értelem kell. Ezt az értelmet atombombák megépítésére és felhalmozására használni azonban már őrült vagy a legjobb esetben is szélsőségesen unintelligens dolog. Az ostobaság viszonylag ártalmatlan valami, ám az intelligens ostobaság már rendkívül veszélyes. Ez az intelligens ostobaság – melyre számtalan nyilvánvaló példát lehetne felsorolni – az, ami fenyegeti emberi fajunk fennmaradását. Az egós működészavar ártó hatása nélkül értelmünk teljes összhangba kerül az egyetemes értelem kiáradó ciklusával és teremtő szándékával. A formateremtés tudatos résztvevőivé válunk. Nem mi teremtünk, hanem az egyetemes értelem teremt rajtunk keresztül. Nem azonosulunk az alkotásunkkal, s ezért nem veszünk el tevékenységünkben. Megtanuljuk, hogy a teremtés aktusához ugyan szükség lehet a legintenzívebb energiára, ám az nem jelent „kemény munkát” és stresszt. Meg kell értenünk a stressz és az intenzitás közti különbséget, de erről lesz még szó. Az erőlködés vagy a stressz azt jelzi, hogy az ego visszatért, ahogy a fölmerülő akadályra adott negatív reakciónk is erre utal. Az ego akarása mögött meghúzódó erő „ellenségeket” teremt, tehát azonos intenzitású, ellenkező erő formájában jelentkező reakciót. Minél erősebb az ego, annál erősebb az emberek közti elkülönültségtudat. Kizárólag azok a tettek nem okoznak ellenkező reakciót, amelyek célja: mindenki javára tenni. Azok magukba foglalók (inkluzívak), nem kizáróak (exkluzívak). Összekapcsolnak, nem pedig elválasztanak. Azok a tettek nem az „én” országomért, hanem az egész emberiségért; nem az „én” vallásomért, hanem a tudat minden

- 168 -


Új föld

emberben történő megjelenéséért; nem az „én” fajomért, hanem minden érző lényért és az egész természetért történnek. Azt is tanuljuk, hogy a tett, noha szükséges, külső valóságunk létrehozatalában csupán másodlagos tényező. A teremtésben az elsődleges faktor a tudat. Bármilyen aktívak lehetünk, bármennyi erőfeszítést is tehetünk, világunkat a tudati állapotunk teremti meg, és ha ezen a belső szinten nincs változás, akkor nem létezik az a mennyiségű tett, ami bármi változást is hozna. Az esetben csak ugyanannak a világnak a módosított változatát teremtenénk meg újra és újra, olyan világot, ami az ego külső visszatükröződése lenne. A TUDAT A tudat már eleve tudatos. Az a megnyilvánulatlan, az örök. Az univerzum azonban csak fokozatosan válik tudatossá. Maga a tudat időtlen, és ezért nem fejlődik. Sohasem született és nem hal meg. Amikor a tudat megnyilvánult univerzummá válik, akkor látszólag ki van téve az időnek, és látszólag evolúciós folyamaton megy keresztül. Emberi elme képtelen teljesen megérteni e folyamat okát. Ám önmagunkban megpillanthatjuk ezt a folyamatot, és annak tudatos résztvevői lehetünk. A tudat a forma megjelenése mögötti intelligencia, a szervező elv. A tudat már évmilliók óta készít formákat, hogy rajtuk keresztül kifejezhesse magát a megnyilvánultban. Bár a színtiszta tudat megnyilvánulatlan birodalmát tekinthetnénk egy másik dimenziónak, az nem különül el a forma e dimenziójától. A forma és a formamentes egymásba hatol. A megnyilvánulatlan tudatosságként, belső térként, jelenlétként áramlik bele ebbe a dimenzióba. Hogyan teszi ezt? Az emberi formán keresztül, amelyik tudatossá válik, s betölti küldetését. Az emberi forma erre a magasabb célra teremtetett, és ahhoz egyéb formák milliói készítették elő a terepet. Tudat inkarnálódik a megnyilvánult dimenzióba, vagyis az formává válik. Amikor ezt teszi, álomszerű állapotba jut. Az intelligencia megmarad, ám a tudat már nincs önmaga tudatában. Elveszti magát a formákban, azonosul a formákkal. Úgy is le lehetne ezt írni, hogy: az isteni leszáll az anyagba. Az univerzum evolúciójának e stádiumában a teljes kiáradó mozgás ebben az álomszerű állapotban zajlik. Fölébredés futó pillanatai csak az egyedi forma szétesésekor adódnak, tehát a meghalás idején. Ezt követően kezdetét veszi a következő inkarnáció, a formával való következő azonosulás, a következő egyedi álom, ami része a kollektív álomnak. Amikor az oroszlán széttépi a zebra testét, akkor a zebraformába inkarnálódott tudat leválasztja magát a széteső formáról, és egy rövid pillanatra ráébred tudatként való lényegi,

- 169 -


Új föld

halhatatlan természetére; majd azt követően azonnal alvásba zuhan vissza: újra inkarnálódik egy másik formába. Amikor az oroszlán megöregszik, és többé már képtelen vadászni, ahogy az utolsót lélegzi, ismét megtörténik a pillanatnyi fölébredés, amit egy újabb forma álma követ. Bolygónkon az emberi ego képviseli az egyetemes alvás végső stádiumát, a tudat formával történő azonosulását. A tudat fejlődésében ez szükséges stádium volt. Az emberi agy egy magasan differenciált forma, amin keresztül tudat lép be e dimenzióba. Körülbelül százmilliárd idegsejtet (neuront) tartalmaz, ugyanannyit, mint ahány csillag található a galaxisunkban, amit tekinthetünk makrokozmikus agynak. Az agy nem teremt tudatot, hanem a tudat teremtette meg az agyat – a legösszetettebb földi formát – önmaga kifejezésére. Ha az agyad megsérül, az nem azt jelenti, hogy te tudatot vesztettél*. Azt jelenti, hogy azt a formát a tudat már nem tudja használni ahhoz, hogy belépjen e dimenzióba. Nem veszíthetsz tudatot, mert lényegedet tekintve te tudat vagy. Csak olyan dolgot veszíthetsz el, ami a tiéd, de képtelenség elveszíteni valamit, ami te magad vagy. FÖLÉBREDT CSELEKVÉS A tudat bolygónkon zajló fejlődésében a következő stádium külső aspektusa a fölébredt cselekvés. Minél közelebb kerülünk jelenlegi evolúciós stádiumunk végéhez, az ego annál diszfunkcionálisabbá válik, ugyanúgy, ahogy pillangóvá alakulása előtt a hernyó is diszfunkcionális lesz. Ám az új tudatosság már a régi szétesése közben megjelenőfélben van. Az emberi tudatfejlődésben egy jelentős esemény közepén járunk, ám a ma esti hírekben erről nem fogsz hallani. Bolygónkon – és ezzel egyidejűleg a galaxisunk számos részében és talán azon túl is – a tudat ébredezik formaálmából. Ez nem azt jelenti, hogy minden forma (a világ) megsemmisülne, bár jó néhány formával szinte bizonyosan ez fog történni. Azt jelenti, hogy a tudat most anélkül kezdhet formát teremteni, hogy magát elvesztené benne. Képes önmaga tudatában maradni, még aközben is, hogy formát teremt, illetve tapasztal meg. Miért kéne folytatnia a forma teremtését és megtapasztalását? Annak öröméért. Miként teszi ezt a tudat? Fölébredt embereken keresztül, akik megtanulták a fölébredt cselekvést. A fölébredt cselekvés: összhangba hozni külső célodat (amit teszel) a belső céloddal (fölébredni és ébren maradni). A fölébredt cselekvés révén eggyé válsz az univerzum kiáradó

*

Az angol szövegben itt kettős jelentésű kifejezés (lose consciousness) szerepel, ami tudatvesztést és eszméletvesztést is jelent. (A fordító megjegyzése.)

- 170 -


Új föld

irányú céljával. Tudat áramlik be rajtad keresztül ebbe a világba. Beáramlik a gondolataidba, és megihleti őket. Beáramlik a tetteidbe, irányítja és erővel ruházza fel őket. Nem az dönti el, hogy betöltöd-e rendeltetésedet, amit teszel, hanem ahogyan azt teszed. S hogy miként teszed, amit teszel, az a tudati állapotodon múlik. Fontossági sorrended megfordul, ha tetted célja maga a cselekvés lesz; pontosabban: amikor a tudat áramlata „folyik” abba, amit teszel. A tudat áramlata határozza meg a minőséget. Másként megfogalmazva ezt: bármilyen helyzetben és bármit is teszel, tudati állapotod az elsődleges tényező; a helyzet és a tetted a másodlagos. „Jövőbeli” sikered attól a tudati állapottól függ – és attól elválaszthatatlan is –, amelyből a tetteid erednek. Az vagy az ego reaktív ereje; vagy a fölébredt tudatosság éber figyelme. Minden valóban sikeres cselekvés az éber figyelemnek ebből a mezejéből származik, s nem az egóból és a kondicionált, tudattalan gondolkodásból. A FÖLÉBREDT CSELEKVÉS HÁROM MÓDJA (MODALITÁSA) A tudat háromféleképpen áramolhat a tetteidbe, és így rajtad keresztül ebbe a világba; három modalitás szerint tudod életedet összhangba hozni az univerzum teremtő erejével. A modalitás a tetteidbe mögöttesen beáramló és a cselekedeteidet az e világban megjelenőben lévő,

fölébredt

tudattal

összekapcsoló

energia

frekvenciáját

jelenti.

Cselekedeted

diszfunkcionális és az egótól származó lesz, ha nem e három modalitás valamelyikében történik. Napközben ezek változhatnak, bár életed egy-egy stádiumában valamelyikük dominálhat. Bizonyos helyzetekben az egyik vagy a másik modalitás megfelelő. A fölébredt cselekvés modalitásai: elfogadás, élvezet és lelkesedés. Mindegyikük a tudat bizonyos rezgési frekvenciáját képviseli. Éberen kell ügyelned, hogy bármit is teszel – a legegyszerűbbtől a legösszetettebb feladatig terjedően –, azt a három modalitás valamelyikének megfelelően tedd. Ha nem az elfogadás, az élvezet vagy a lelkesedés állapotában cselekszel, akkor közelebbről megvizsgálva azt találod majd, hogy valójában szenvedést teremtesz magad és mások számára. ELFOGADÁS Amit nem vagy képes örömmel tenni, azt minimum el tudod fogadni. Így: „ezt kell tennem”. Az elfogadás azt jelenti, hogy: „jelenleg ez a helyzet, ez a pillanat ezt a tettet igényli tőlem, így hát készségesen megteszem”. Már hosszan beszéltem arról, hogy mennyire fontos belül elfogadni azt, ami éppen történik. Elfogadni azt, amit éppen tenned kell, az ugyanennek az elfogadásnak a másik oldala. Például valószínűleg nem leszel képes élvezni, amikor éjjel,

- 171 -


Új föld

zuhogó esőben, minden településtől távol autód defektes kerekét lecseréled – lelkesedésről nem is szólva –, ám elfogadást bele tudsz vinni. Az elfogadás állapotában cselekedni azt jelenti, hogy békességben teszed, amit teszel. Ez a békesség leheletfinom energiarezgés, ami aztán beleáramlik a tettedbe. Első ránézésre az elfogadás passzív állapotnak tűnik, valójában azonban aktív és kreatív, mert valami teljesen újat hoz ebbe a világba. Az a békesség, az a finom energiarezgés: tudat; és az egyik út, amin a tudat bejut e világba: az önmegadott állapotban végzett cselekvés, amelynek egyik arculata az elfogadás. Ha tevékenységedet képtelen vagy élvezni, és elfogadást sem tudsz belevinni, akkor állj le! Különben nem vállalsz felelősséget azért az egyetlen dologért, amiért valóban felelősséget tudsz vállalni: tudati állapotodért, ami történetesen az egyetlen olyan dolog, ami igazán számít. És ha nem vállalsz felelősséget a tudati állapotodért, nem vállalsz felelősséget az életért. ÉLVEZET A megadással végzett tettel együtt járó békesség az életteliség érzésévé válik, ha ténylegesen élvezed is azt, amit teszel. Az élvezet a fölébredt cselekvés második modalitása. Az új földön az emberek tettei mögötti ösztönző erőként az akarást az élvezet fogja fölváltani. Az akarás az ego azon téveszméjéből ered, hogy te egy különálló darabka vagy, aki nem kapcsolódik a minden teremtés mögött álló erőhöz. Az élvezeten keresztül magába ebbe az egyetemes teremtő erőbe kapcsolódsz bele. Amikor a múlt és a jövő helyett a jelen pillanatot teszed életed középpontjává, akkor drámai mértékben megnő a képességed – és azzal életed minőségének szintje is – arra, hogy élvezni tudd azt, mit éppen teszel, az öröm a Lét dinamikus oldala. Amikor az univerzum teremtő ereje önmaga tudatára ébred, az örömként nyilvánul meg. Nem kell arra várnod, hogy valami „értelmes” dolog jelenjen meg az életedben, hogy aztán végül élvezhesd azt, amit teszel. Több értelem van az örömben, mint amennyire valaha is szükséged lesz. A „várom, hogy elkezdhessek élni” szindróma a tudattalan állapot egyik leggyakoribb illúziója. Sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy életedbe beköszönt a külső szintű kitágulás és pozitív változás, ha élvezni tudod azt, amit már teszel, mintha valamilyen változásra várnál, hogy aztán elkezdhesd élvezni azt, amit teszel. Ne kérj az elmédtől engedélyt arra, hogy élvezhesd a tevékenységedet! Mindössze seregnyi érvet kapnál tőle, hogy miért nem élvezheted azt. „Most nem – mondja majd az elméd. – Hát nem látod, hogy elfoglalt vagyok? Nincs rá idő. Talán holnap elkezdheted élvezni…” Az a holnap sohasem érkezik el, ameddig nem kezded el élvezni azt, amit most teszel.

- 172 -


Új föld

Ha azt mondod, hogy élvezettel teszem ezt vagy azt, az valójában téveszme, mert úgy tünteti fel, mintha az öröm abból származna, amit teszel, holott nem ez a helyzet. Az öröm ugyanis nem a tettedből származik, hanem bensőd mélyéből áramlik bele a tettedbe, és ily módon ebbe a világba. A téveszme, miszerint az öröm abból származik, amit teszel, szokványos, ám veszélyes is, mert azt a hitet teremti meg, hogy az öröm olyan dolog, amit valami másból – például tevékenységből vagy dologból – lehet megszerezni. Így ezt követően a világtól várod, hogy örömöt, boldogságot adjon neked, holott arra képtelen. Ezért él sok ember állandó frusztrációban. A világ nem adja meg nekik azt, amire szerintük szükségük van. Aztán mi a kapcsolat a tevékenységed és az öröm állapota között? Bármilyen tevékenységet élvezni fogsz, amiben teljesen jelen vagy; bármilyen tevékenységet, ami nem csupán valamilyen végeredmény elérésére szolgáló eszköz. Valójában nem magát a kivitelezett cselekvést élvezed, hanem az abba beáramló mély életteliség-érzést. Az az életteliség egy azzal, aki vagy. Ez azt jelenti, hogy amikor élvezettel teszel valamit, valójában a Lét örömét tapasztalod meg, annak dinamikus oldaláról. Ez a magyarázata, hogy bármi, amit élvezettel teszel, a minden teremtés mögött álló erővel kapcsol össze. Íme egy spirituális gyakorlat, ami életedbe erőt és teremtő kitágulást visz majd. Írj listát sok olyan hétköznapi rutintevékenységedről, amit gyakran teszel! Vegyél bele olyan tevékenységet is, amit nem tartasz érdekesnek, amit unalmasnak, fárasztónak, bosszantónak vagy terhesnek ítélsz! Olyant azonban ne írj bele, amit utálsz, vagy amitől irtózol! Az utóbbi tevékenységet vagy elfogadással érdemes végezni, vagy abba kell hagyni. A listán szerepelhet például: utazás munkába és munkából, élelmiszer-vásárlás, nagymosás, vagy bármi egyéb, amit a napi munkádban fárasztónak vagy terhesnek találsz. Ezt követően, valahányszor ezeket a tevékenységeket végzed, hagyd, hogy azok az éberség közvetítői legyenek! Légy tökéletesen jelen abban, amit teszel, és érezd magadban az éber, eleven nyugalmat és a csendet a tevékenység hátterében! Hamarosan azt tapasztalod majd, hogy amit a megnövekedett tudatosság eme állapotában teszel, az ahelyett, hogy terhes, fárasztó vagy bosszantó lenne, történetesen élvezetessé válik. Hogy pontosabban fogalmazzak: amit élvezel, az valójában nem a külső cselekedet, hanem a tudatnak a tevékenységbe beáramló belső dimenziója. Ez: a Lét örömének megtalálása a tetteidben. Ha azt érzed, hogy az életedből hiányzik az „értelem”, vagy életed túl terhes vagy fárasztó, akkor az arra utal, hogy ezt a dimenziót még nem hoztad be az életedbe. Még nem vált fő céloddá, hogy tudatos légy abban, amit teszel.

- 173 -


Új föld

Az új föld úgy jelenik meg, hogy egyre több ember fedezi fel élete fő küldetését: behozni a tudat fényét e világba; és ezért bármit is tesznek, azt a tudat „szállítóeszközeként” használják. A Lét öröme a tudatosnak lenni öröme. A fölébredt tudat aztán átveszi az egótól a kormányrudat, és elkezdi irányítani az életedet. Majd azt tapasztalhatod, hogy a már hosszú ideje végzett tevékenységed természetes módon kezd valami sokkal nagyobba átmenni, amikor azt már a tudat erősíti. Egyesek, akik alkotó tevékenységükkel sok ember életét gazdagítják, egyszerűen azt teszik, amit a legjobban élveznek, anélkül, hogy tevékenységükkel bármit el akarnának érni, vagy bárkivé akarnának válni. Például zenészek, művészek, írók, tudósok, tanárok, építészek, vagy új szociális vagy – megvilágosodott – vállalati struktúrák megvalósítói. Olykor néhány évig a hatáskörzetük kicsiny marad; majd az történhet, hogy hirtelen vagy fokozatosan teremtő megerősítés áramlik tettükbe, és a tevékenységük oly mértékben kitágul, ami minden korábbi elképzelésüket túlszárnyalja, és számtalan embert érint meg. Az élvezet mellé intenzitás társul a tevékenységükhöz, és azzal olyan kreativitás ihleti meg őket, ami messze felülmúlja azt, amit egy közönséges ember véghez tud vinni. De ne hagyd, hogy ez a fejedbe szálljon, mert ott fönt az ego maradéka rejtőzhet! Továbbra is közönséges ember vagy. A rendkívüli az, ami rajtad keresztül érkezik e világba. Ám azon az esszencián osztozol minden lénnyel. Hafiz, a XIV. századi perzsa költő és szufi mester gyönyörűen fejezi ki ezt az igazságot: „Egy lyuk vagyok a furulyán, amelyen Krisztus lehelete áramlik át. Hallgasd e zenét!”1 LELEKESEDÉS Aztán létezik a kreatív manifesztálásnak egy másik módja is, ami azoknak adatik meg, akik hűek maradnak fölébredésük belső céljához. Egy nap hirtelen tudják, hogy mi a külső céljuk. Hatalmas víziójuk támad, egy küldetés, és attól kezdve annak megvalósításán dolgoznak. Céljuk, illetve víziójuk valamilyen módon általában kapcsolódik ahhoz, amit kisebb léptékben már – élvezettel – tesznek. Ekkor bukkan fel a fölébredt cselekvés harmadik módja: a lelkesedés. A lelkesedés azt jelenti, hogy tevékenységedben intenzív élvezetet találsz, amihez hozzátevődik egy cél vagy vízió, ami felé munkáddal haladsz. Ha célt adsz tevékenységed élvezéséhez, akkor az energiamező, illetve a rezgési frekvencia megváltozik. Bizonyos fokú „szerkezeti feszültség” adódik ekkor az élvezethez, és így az lelkesedéssé válik. A lelkesedés

- 174 -


Új föld

táplálta teremtő tevékenység magaslatán elképesztő intenzitás és energia kerül tevékenységed mögé. Nyílnak érzed magad, amelyik a cél felé száguld, és közben élvezi a repülést. A kívülállónak úgy tűnhet, mintha stresszben tevékenykednél, ám a lelkesedés intenzitásának semmi köze a stresszhez. Akkor válsz feszültté, ha jobban akarod, hogy célba érj, mint amennyire azt óhajtod tenni, amit teszel. Az élvezet és a „szerkezeti feszültség” közti egyensúly ez esetben felborult, az utóbbi javára. A stressz általában azt jelzi, hogy az ego visszatért, s te leválasztod magadat az univerzum teremtő erejéről. Helyette csak az egós akarás ereje és a túlfeszítés található, és „keményen kell dolgoznod”, hogy teljesíts. A stressz mindig gyengíti annak a tevékenységnek a minőségét és hatékonyságát, amit a hatása alatt végzel. Szoros kapcsolat található a stressz és a negatív érzelmek – például szorongás és harag – között is. A stressz a test számára mérgező hatású, és az derült ki, hogy az úgynevezett degeneratív kórképek – például a rák és a szívkoszorúér-betegség – egyik fő oka. A stresszel ellentétben a lelkesedésnek magas az energiafrekvenciája, és emiatt rezonál az univerzum teremtő erejével. Ezért mondta Ralph Waldo Emerson: „Egyetlen hatalmas eredményt sem értek el lelkesedés nélkül.”2 A lelkesedés szó az ógörög en és Theosz (Isten) szavakból született. Az enthousiazein (lelkesedés) szó azt jelenti: „egy istentől megszállottnak lenni”. Lelkesen azt tapasztalod majd, hogy nem kell mindent magadnak megtenned. Történetesen semmi jelentőset sem vagy képes magad megtenni. A tartós lelkesedés a teremtő energia hullámát hozza létre, és azt követően már csak annyi a teendőd, hogy „meglovagold a hullámot”. A lelkesedés óriási erőt visz tetteidbe, s emiatt mindazok, akik nem fértek hozzá ehhez az erőhöz, lenyűgözve merednek „teljesítményedre”, és azt egyenlőnek hiszik veled. Te azonban tudod az igazságot, amire Jézus e szavakkal mutatott rá: „Magamtól nem tehetek semmit.”3 Az egós akarással szemben, amelyik az akarás intenzitásával egyenes arányban álló mértékű ellenkezést teremt, a lelkesedés sohasem ellenkezik. Nem konfrontatív. Tevékenysége nem teremt győzteseket és veszteseket. Mások bevonására, nem pedig kizárására épül. Nincs szüksége arra, hogy embereket használjon és manipuláljon, mert a lelkesedés magának a teremtésnek az ereje, s ezért nem kell valami másodlagos forrásból energiához jutnia. Az ego akarása mindig elvenni próbál valamitől vagy valakitől; a lelkesedés a saját bőségéből ad. Ha a lelkesedés akadályba ütközik – kedvezőtlen helyzet vagy együtt nem működő emberek formájában –, akkor sohasem támad, hanem kikerüli azt, vagy megengedéssel és átöleléssel a szembeszegülő energiát támogató erővé, a rosszakarót baráttá változtatja.

- 175 -


Új föld

Lelkesedés és ego nem létezhet együtt. Az egyik megléte feltételezi a másik hiányát. A lelkesedés tudja, merre tart, ám ugyanakkor mélyen egy a jelen pillanattal, önmaga elevenségének, örömének és erejének a forrásával. A lelkesedés semmit sem akar, mert semminek sincs híjával. Egységben van az élettel, és bármennyire is dinamikusak legyenek a lelkesedés ihlette tevékenységek, azokban nem veszted el magadat. És a tevékenység közepette is mindig marad a „kerékagynál” egy csöndes, nyugodt, de intenzíven eleven tér, „békességmag”, ami mindennek forrása, ám ami érintetlen. Lelkesült állapotban teljes összhangba kerülsz az univerzum kiáradó, teremtő elvével, ám anélkül, hogy azonosulnál annak teremtményeivel, tehát az egóval. Ahol nincs azonosulás, ott nincs ragaszkodás, ami a szenvedés egyik hatalmas forrása. Ha a teremtő energia hulláma tovasiklott, a szerkezeti feszültség ismét csökken, ám tevékenységed öröme megmarad. Senki sem képes állandóan lelkesedésben élni. Később a teremtő energia új hulláma érkezhet, és megújult lelkesedést eredményezhet. Amikor a forma fölbomlása felé irányuló, visszatérő mozgás megkezdődik, a lelkesedés már nem szolgál téged. A lelkesedés az élet kiáradó ciklusához tartozik. Kizárólag megadással tudod magadat összhangba hozni a visszatérő mozgással, a hazaúttal. Összefoglalva: ha élvezed tevékenységedet; és ehhez olyan cél vagy távlat társul, ami felé haladsz: lelkesedés születik. S noha van célod, figyelmed gyújtópontjában továbbra is az adott pillanatban végzett tevékenységednek kell maradnia, különben kibillensz az egyetemes céllal kialakult összehangolódottságból. Vigyázz, hogy célod, illetve víziód nehogy önmagad felfújt imázsa legyen, tehát az ego rejtett formája, például: filmsztár, híres író vagy gazdag vállalkozó akarsz lenni! Arról is győződj meg, hogy célod nem valaminek a megszerzésére irányul! Például: tengerparti ház, saját cég, tízmillió dolláros bankszámla. Önmagad fölnagyított képe, vagy a vízió önmagadról, ahogy már rendelkezel ezzel-azzal: ezek mind statikus célok, s téged ezért nem erősítenek. Ehelyett győződj meg arról, hogy céljaid dinamikusak, tehát olyan tevékenység felé irányulnak, amit végzel, s amely révén más emberekhez és az egészhez kapcsolódsz. Ahelyett, hogy magadat híres színésznek, írónak vagy egyébnek látnád, képzeld el, ahogy munkáddal számtalan embert inspirálsz, és gazdagítod az életüket! Érezd át, ahogy tevékenységed nem csak a saját életedet, hanem számtalan más ember életét is gazdagítja, illetve elmélyíti! Érezd magad „kapunak”, amin keresztül energia áramlik minden élet megnyilvánulatlan Forrásából mindenki hasznára! Mindez azt jelenti, hogy a célod vagy víziód – az elme és az érzés szintjén – ekkor már valóságként él benned. A lelkesedés az az erő, ami a mentális tervet átviszi a fizikai dimenzióba. Ez az elme teremtő használata, és ezért nincs benne akarás. Azt nem tudod - 176 -


Új föld

manifesztálni, ami akarsz; csak azt, amivel már rendelkezel. Kemény munkával és erőfeszítéssel esetleg megszerezheted azt, amit akarsz, ám ez nem az új föld módszere. Jézus átnyújtotta a kulcsot az elme teremtő használatához és a forma tudatos manifesztálásához: „ha imádkoztok és könyörögtök valamiért, higgyétek, hogy megkapjátok, és akkor valóban teljesül kérésetek.”4 A FREKVENCIATARTÓK A formába irányuló, kiáradó mozgás nem minden emberben azonos intenzitású. Vannak, akik erős ösztönzést éreznek arra, hogy építsenek, teremtsenek, tevékenykedjenek, eredményt érjenek el, hatást gyakoroljanak a világra. Ha tudattalanok, akkor persze az egójuk veszi át az irányítást, és a kiáradó ciklus energiáját a saját céljaik elérésére használják. Ez azonban óriási mértékben csökkenti a rendelkezésükre álló teremtő energia hozzájuk áramlását, és így egyre inkább arra szorulnak, hogy „erőfeszítéssel” kapják meg azt, amit akarnak. Ha tudatosak azok, akikben a kiáradó mozgás erős, rendkívül kreatívak lesznek. Mások, miután a felnövésükkel együtt járó kitágulás lezajlott, olyan életet élnek, ami ránézésre jelentéktelen, és meglehetősen passzívnak tűnő, viszonylag eseménytelen. Természetük szerint ők befelé fordulóbbak, és esetükben a formába irányuló, kiáradó mozgás minimális. Ők inkább hazamennének, mint otthonról el. Nem él bennük erős vágy a tevékenykedésre vagy a világ megváltoztatására. Ha akad bennük némi ambíció, annál tovább általában nem mennek, mint hogy olyan tevékenységet találjanak, ami bizonyos fokú függetlenséghez juttatja őket. Némelyikük nehezen tud beilleszkedni e világba. Néhányan elég szerencsések ahhoz, hogy „menedéket” találjanak maguknak, ahol viszonylag védetten meghúzódhatnak; például rendszeres jövedelmet biztosító állást vagy apró, saját üzleti vállalkozást. Vannak, akik ahhoz éreznek ösztönzést, hogy spirituális közösségben vagy kolostorban éljenek. Némelyikük „lemorzsolódik”, és annak a társadalomnak a peremén él, amelyikkel nem sok közösséget érez. Akadnak olyanok is, akik kábítószerhez fordulnak, mert e világban élni számukra túl fájdalmas. Mások végül gyógyítók vagy spirituális tanítók – azaz a Lét tanítói – lesznek. Az elmúlt korokban őket valószínűleg elmélkedőknek vagy befelé fordulóknak nevezték volna. A mai civilizációnkban a jelek szerint nincs számukra hely. A megjelenőben levő új földön azonban a szerepük ugyanolyan kulcsfontosságú lesz, mint az alkotóké, a cselekvőké, a reformereké. Az ő funkciójuk: lehorgonyozni a földön az új tudat frekvenciáját. „Frekvenciatartóknak” nevezem őket. Azért vannak itt, hogy tudatot generáljanak a

- 177 -


Új föld

hétköznapi élet tevékenységeihez, a többiekkel folytatott interakcióik, valamint egyszerűen a létezésük révén. Ily módon mély jelentéssel ruházzák föl a látszólag jelentéktelent. Az ő feladatuk: tágas csöndet hozni e világba azzal, hogy minden tettükben tökéletesen jelen vannak. Tevékenységükben, még a legszimplábban is, tudat és ezért minőség figyelhető meg. Céljuk: mindent szentül tenni. Mivel minden egyes személy szerves része a kollektív emberi tudatnak, ezért sokkal mélyebben hatnak a világra, mint az az életük felszínén látható. AZ ÚJ FÖLD NEM UTÓPIA Vajon az új föld ideája nem csupán egy újabb utópisztikus vízió? Egyáltalán nem. Minden utópisztikus vízióban megtalálható a mentális kivetítés egy jövőbeli időpontja, amikor majd minden jó lesz, amikor meg leszünk mentve, amikor majd béke és harmónia uralkodik, s a problémáink véget érnek. Sok ilyen utópisztikus vízió akadt már. Némelyikük csalódással, némelyikük katasztrófával végződött. Minden utópisztikus vízió középpontjában ott található a régi tudatosság fő szerkezeti diszfunkciója: a megváltásért a jövőbe tekinteni. A jövő azonban kizárólag gondolatformaként létezik, az elmédben. Amikor tehát a megváltásért a jövőbe tekintesz, akkor tudattalanul a saját elmédtől várod a megváltást. A forma csapdájában vergődsz, ami: az ego. „Új eget és új földet láttam”5 – írja a bibliai próféta. Az új föld számára az alap az új ég: a fölébredt tudat. A föld – a külső valóság – annak csupán a kinti visszatükröződése. Az új ég és ezzel együtt az új föld megjelenése nem olyan jövőbeli esemény, ami majd szabaddá tesz minket. Semmi sem tesz bennünket majd szabaddá, mert erre csak a jelen pillanat képes. Ez a felismerés a felébredés. A felébredésnek jövőbeli eseményként nincs értelme, mert a felébredés a jelenlét felismerése. Az új ég – a fölébredt tudat – tehát nem egy elérendő, jövőbeli állapot. Az új ég és az új föld megjelenőben van ebben a pillanatban benned, és ha nincsenek megjelenőben ebben a pillanatban, akkor azok nem többek egy, a fejedben lévő gondolatnál, és így egyáltalán nincsenek megjelenőben. Mit mondott Jézus a tanítványainak? „Mert az Isten országa közöttetek van.”6* A hegyi beszédben Jézus megjósol valamit, amit mind a mai napig kevesen értettek meg. Azt mondja: „Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.”7 A Biblia modern verziójában a „szelíd” szót „alázatosnak” fordították. Kik a szelídek vagy alázatosak, és mit jelent az, hogy övék lesz a föld? *

Ez a logikai lépés csak akkor érthető, ha tudjuk, hogy a Biblia angol fordításában az „ég” és az „Isten országa” kifejezést ugyanaz a szó (heaven, magyarul: menny) jelöli. (A fordító megjegyzése.)

- 178 -


Új föld

A szelídek az egótlanok. Ők azok, akik ráébredtek önmaguk esszenciális, valódi természetére – tudat voltukra –, és ezt az esszenciát minden „másban”, minden létformában is észreveszik. Önmegadott állapotban élnek, és ezért érzik egységüket az egésszel és a Forrással. Megtestesítik azt a fölébredt tudatot, ami bolygónkon az élet valamennyi aspektusát megváltoztatja, a természetet is beleértve, mert az élet a földön elválaszthatatlan attól az emberi tudattól, amely észleli azt, és interakcióba lép vele. Ebben az értelemben lesz a föld a szelídeké. Új faj jelenik meg a bolygón. Most jelenik meg, és az te vagy!

………………………

- 179 -


A szerzőről

A szerzőről Eckhart Tolle ma élő spirituális tanító, aki egyetlen konkrét vallásnak vagy tradíciónak sem a követője. Írásaiban és előadásain egyszerű, ám mély üzenetet juttat el a régi mesterek időtlen és bonyodalommentes világosságával: létezik kiút a szenvedésből, létezik út a lelki békéhez. Tolle sokat utazik, hogy tanítását világszerte megismerhessék. Vancouverben, Brit Columbiában él.

………………………

- 180 -


Jegyzet

……………………… Jegyzet

ELSŐ FEJEZET 1 Jelenések könyve 21:1 és Izajás könyve 65:17 MÁSODIK FEJEZET Máté 5:3 2 Filippieknek írt levél 4:7 1

HARMADIK FEJEZET Lukács 6:41 2 János 14:6 3 Halevi, Yossi K., „Introspective as a Prerequisite for Peace”, New York Times, 2002 szeptember 7. 4 U.S. Department of Justice, Bureau of Justice Statistics, Prison Statistics, 2004 júniusa 5 Einstein, Albert, Mein Weltbild, 25th Edition (Frankfurt: Ullstein Verlag, 1993), 42. Eckhart Tolle fordítása 1

NEGYEDIK FEJEZET 1 Shakespeare, William, Macbeth. Segnet Classic Edition (New York: New American Library). Sylvan Barnet szerkesztésében 2 Shakespeare, William, Hamlet. Segnet Classic Edition (New York: New American Library). Sylvan Barnet szerkesztésében HATODIK FEJEZET Máté 5:48

1

HETEDIK FEJEZET Lukács 6:38 2 Márk 4:25 3 Korintusiaknak írt I. levél 3:19 4 Tzu, Lao, Tao Te Ching, 28. fejezet 5 Ugyanott, 22, fejezet 6 Lukács 14:10-11 7 Kena Upanishad 1

NYOLCADIK FEJEZET Prédikátor könyve 1:8 2 A Course in Miracles, Workbook, Part i, Lesson 5 (California: Foundation for Inner Peace, Glen Allen, 1990), 8. 3 Lukács 17:20-21 4 Nietzsche, Friedriche, Thus Spake Zarathustra: A Book for All and None (New York: Viking, 1954), 288 5 Teremtés könyve 2:7 1

KILENCEDIK FEJEZET János 5:30 és János 14:10 2 Máté 6:28-29 1

TIZEDIK FEJEZET Hafiz, The Gift (New York: Penguin, Arkana, 1999). Daniel Ladinsky fordítása 2 Emerson, Ralph Waldo, „Circles” in Ralph Waldo Emerson: Selected Essays, Lectures, and Poems (New York: Bantam Classics). 3 János 5:30 4 Márk 11:24 5 Jelenések könyve 21:1 1

- 181 -


Jegyzet

6 7

Lukács 17:21 Máté 5:5

………………………

- 182 -


Eckhart Tolle - Új Föld - Ráébredni Életed Céljára