Page 1

N E M E S N. Z O L T Á N AZ ARANYSZEGÉLYES NAPLÓ TANMESÉK

A LÉLEKNEK

Dekameron Kiadó Budapest, 2010

"Sötétségbe tévednek azok, akik csak a végest akarják megismerni, de még nagyobb sötétségbe tévednek azok, akik csak a végtelent. Sötétségbe tévednek, akik csak a mulandót hajszolják. De még nagyobb sötétségbe, akik csak a múlhatatlant. Aki pedig tudja, hogy a múlandó és múlhatatlan egy, az átlépi a halál szakadékát".(Isha-Upanishad) Rómától nem messze, egy kolostorban

Giulietta nővér az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, és résnyire behajtotta a zsalugátert. A beszűrődő napfény megvilágította az ágy feletti feszületet, mintha tudta volna a természet, hogy a haldoklót Isten szólítja, talán így próbált üzenni: 1


Anna nővér készen áll utolsó útjára. A gondoskodó nővér az ágy melletti vizestálba mártott egy kendőt, óvatosan megtörölte Anna homlokát, majd csendben a szoba végébe ment, leült, és kezébe vette a rózsafüzért. Anna napok óta öntudatlan állapotban feküdt, de most kinyitotta a szemét, kezeit összekulcsolta a takaró felett, és imádkozni kezdett. Nem megváltásért, nem a földi bűneit akarta Isten országának kapuja előtt meggyónni, hanem egy égi angyalért rimánkodott. A segítségét szerette volna kérni, hogy nyomasztó látomását, egy üzenetet beteljesítsen. Egy idős, ősz hajú férfit pillantott meg az ágya mellett. Tekintetéből áradt a jóság, jelenléte megnyugtatta Annát. -

Tudtam, hogy eljössz! - mondta Anna remegő hangon.

-

Itt vagyok, mindig is melletted voltam - szólt a férfi, és gyöngéden rátette a

kezét a haldokló görcsösen egymásba fonódott ujjaira. Anna ellazult, mellkasában oldódott a halál szorítása. Mélyet sóhajtott, kiszáradt szemei csillogni kezdtek. -

Eljött hát az idő — mondta, és szemeiből könnyek folytak végig ráncos és

szürke arcán, torkát elszorította a keserűség. Szemeit becsukta, megpróbált tüdejébe egy kis levegőt préselni, majd a jóságos idegenre nézett, felemelte egyik kezét, és az ággyal szembe lévő almáriumra mutatott. -

Ott van egy aranyszegélyes napló az imakönyvem mellett. Hozd ide, kérlek,

a pennámmal együtt — kérte Anna, és erőtlen keze visszazuhant az ágyra. A férfi felállt, kinyitotta a szekrényt, és mintha tudta volna, melyik polcon vannak a könyvek, a penna, a tinta, magabiztosan kiemelte azokat. Visszalépett az ágyhoz, leült a szélére, és a nővér kezébe adta a naplót. Anna megsimogatta a memorandumot, kinyitotta az utolsó oldalon, és a férfi felé nyújtotta. -

Írj! Isten akarata ez!

A jóságos idegen megmártotta a pennát, Annára nézett, jelezvén, hogy készen áll a jegyzetelésre. Később, mikor végeztek a diktálással, Anna újabb kérésére a 2


férfi arrébb tolta az ágy melletti éjjeliszekrényt, ami mögül egy falba épített faretesz tárta fel magát. Kinyitotta a kis ajtót, behelyezte a naplót a titkos rejtekhelyre, majd a zsebébe nyúlt, és egy másik, hasonló méretű könyvet rakott az aranyszegélyes napló tetejére. Bezárta a reteszt, egy ideig ráhelyezte kezeit a fedélre, majd visszahúzta az éjjeliszekrényt, és visszaült az ágy szélére. Anna hálás tekintetével megsimogatta a jóságos idegen arcát, kezét megfogta, majd szemeit lassan becsukta. Arcáról eltűntek földi életének nyomasztó kínjai. — Köszönöm — suttogta erőtlen hangon, és utolsó lehelete elhagyta meggyötört földi testét.

Háromszáz évvel később

Fénylő aranyszínbe öltözött az égbolt, a nap alámerült a távoli horizonton. Már szürkület van, a fény lassan átadja hatalmát a sötétségnek. Különös félóra ez, ilyenkor nincsen nappal, sem éjszaka. Sophi ezt a mágikus időszakot várta egész nap, a köztes időt, ahogy ő nevezte. Végre egyedül van. A világ megszűnt létezni körülötte, csak a tenger és a homokos part fogja közre, mint egy bölcső, ami megóvja őt az élet nehéz terheitől. Most szabadnak érezte magát, a nyomasztó gondok lehulltak vállairól, lelke fellélegzett. Gyermekként mindig csodálattal nézte, ahogy a fény eltűnt a sötétségben, és a titkot fürkészte, amitől a nappal éjszakává változott. Igazán önmaga lehetett. A vágyak, a kívánságok gondolataiban azonnal teljesültek, minden álom valóra vált a félórányi menedékben. A lehetetlen lehetségessé, a hihetetlen hihetővé, az álmok valósággá. Sellők jártak

3


táncot a hullámok színpadán, a felhők alatt pedig angyalok nyújtózkodtak, hogy kékre meszeljék az égi kupolát. Megannyi csoda elevenedett életre, ezernyi kimondhatatlan kívánság vált valóra a köztes időben. Csak egyvalami nem. Hogy édesanyja elfogadja, hogy megértse őt. Sophi eltöprengett ezen, aztán arra gondolt, hogy mit meg nem adna azért, ha újra kislány lehetne, és újra áhítattal nézhetné, ahogy a köztes időben megtörténnek a csodák. Hosszú, vörös haját kiengedte, hogy átjárja a sós levegő. Úgy érezte, most megtisztulhat a lelke, ez a fél óra az üresség állapota lesz. Könnyed mosollyal az arcán a kezeire támaszkodott, a távolba tekintett, és megpróbálta minden porcikájával élvezni a harmóniát. A parthoz közel egy papírból hajtogatott hajót sodort az áramlat. A kicsiny hullámok mintha azon igyekeztek volna, hogy minél közelebb sodorják az apró vízi járművet, Sophi lábai elé. De a lány nem vett tudomást a papírhajóról, tekintetével a tenger sík felszínét pásztázta, gyermekként élvezte a köztes idő minden pillanatát. Később egy partról visszacsapódó hullám meglökte a hajót, és a tenger belseje felé sodorta. Sophi figyelmét felkeltette a mozgó tárgy. A hajó billegett egy darabig, majd lassan előrebukott, és süllyedni kezdett, végül eltűnt a habok között. A lány eltűnődött a különös üzeneten. Mint gyermekkorában, most is úgy gondolta, hogy a köztes időben minden mindennel összefügg, és a lét folyamatosan beszél hozzá. Nincs más dolga, csak hogy megfejtse az üzeneteket. Arra gondolt, hogy az elsüllyedt papírhajó családja legértékesebb médiavállalkozását, a Siluette divatmagazint szimbolizálja, és azzal, hogy elsüllyedt, valamire figyelmezteti őt az élet. Nem érezte magát alkalmasnak a feladatra, amit anyja célul tűzött ki neki. Nem akart a Vitti vállalat elnöke lenni, és főként nem akart harcolni a Cardinale családdal. De nem tehet mást, a családi hagyományt tovább kell vinnie. Apja akarata ez. Ha betölti a huszonnyolcadik évét, át kell vennie a lap vezetését. Persze látszólag, mert anyja mindvégig a háttérben marad, sőt, továbbra is ő fogja irányítani a vállalatot. És ott van Narciso. Édes kapcsolatuk, határtalan szerelmük ólomként nehezedett Sophi vállaira. Minden lopott perc, minden együtt töltött pillanat szívének minden zugát kitöltötte, de 4


nem volt olyan vágy, nem volt olyan csók, ami után ne jutott volna eszébe a Vitti család fogadalma. Édes méreg ez, ami Sophi lelkét mérgezi, olyan gondok ezek, amik lassan a köztes időbe is belopják magukat. Most sem érzett mást, mint gyerekkorában megannyiszor: tehetetlenséget és dühöt, és ez utóbbit kénytelen volt visszafojtani magába. Ilyenkor anyja szavai jutnak eszébe, és mint egy magnószalag a megfelelő jelre, valami bekapcsol a fejében: „Nem engedheted meg ezt magadnak, te egy Vitti lány vagy, viselkedj is úgy!" Sophi összerezzent. Gondolataiból a mögötte felvillanó fény zökkentette ki. Mint egy láncreakció, úgy kapcsoltak be a világítótestek sorban az út mentén sorakozó villanyoszlopokon. A mesterséges fény - ugyan átmenetileg -, de átvette hatalmát a sötétség felett, elmúlt a köztes idő, eljött az éjszaka. Sophi mély levegőt vett, hogy haragját a megszokott módon visszafojtsa, aztán összefogta dús haját, és egy ügyes mozdulattal a válla elé dobta. Tengervízre vágyott. Felállt, leporolta sortjának hátulját, és a vízhez lépett, hogy megmossa az arcát. Már sötét volt, nem látta a víz alatt elterülő homokos talajt. Kezeit belemártotta a tengerbe, és ahogy a vizet merítette, tenyere hozzáért a homokhoz. Egy apró, lapos tárgy csúszott az ujjai közé. Kiemelte a vízből, és a fény felé fordulva megvizsgálta a tárgyat. — Egy

régi pénzdarab! - szólt hangosan, és elmosolyodott.

Arra gondolt, hogy ez lesz a szerencsepénze, biztos volt benne, hogy az élet megint üzenni akar valamit. Újra megvizsgálta az érmét, jól áttapogatta mindkét oldalát. Ütött-kopott volt, érdes oldala majdnem felsértette puha ujjait. -

Ha egy szerencsepénzt talál valaki, akkor bizonyára kívánni is kell hozzá

valamit - gondolta, és jól megmarkolta az érmét. Szemét becsukta, és nyomasztó gondjaira gondolt. Arra, hogy ezek mind megoldódjanak. Hirtelen különös érzésre lett figyelmes. Az érmét szorongató kezében bizsergést érzett, ami lassan felkúszott az alkarján, egészen a válláig. A kellemes vibrálás átjárta testét, szinte alig bírt talpon maradni. Nem állt ellen, 5


inkább átadta magát a kellemes érzésnek. Aztán hirtelen, amilyen gyorsan megjelent, úgy el is tűnt teste minden porcikájából. — Ejha! — Ilyen,

- kiáltott fel a meglepetés erejével.

ha az ember szerencsepénzt talál? — csodálkozott rá a fémdarabra.

Frissnek és ébernek érezte magát. Sortjának zsebébe csúsztatta az érmét, és a napozóágyak között felrohant az útra. Egy limuzin várta. Beült az autó hátsó ülésére, és miután becsukta az ajtót, a gépkocsi elindult Sanremo parti útján a Vitti család birtoka felé. Útközben elővette az érmét, és a különös érzésre gondolt. Arra a kellemes, bizsergető érzésre, ami testét, lelkét átsimogatta. — Massimiliano, — Ha

te hiszel a csodákban? — szólt előre a sofőrnek.

csodának számít az, hogy időben hazaérünk vacsorázni, akkor igen! —

mosolygott a sofőr, miközben Sophi tekintetét fürkészte a visszapillantó tükörben. — Most

kivételesen komolyan kérdezlek - felelte a lány, miközben kivette a

szerencsepénzt a zsebéből. — Talán

megint történt valami a köztes időben?

— kérdezte

a sofőr mosolyogva.

— Tessék!

— nyúlt előre a lány, hogy megmutassa, amit talált.

Massimiliano kezébe vette, és jól megvizsgálta. — Ezt

hol találta, kisasszony?

— Sophi,

neked Sophi! Egyébként a tengerparton, de nem is ez a lényeg,

inkább az, ami történt. Te nem érzel semmit, amolyan bizsergést a karodban, olyan érdekes valamit? -

Nem - felelte a sofőr. - De ez valami régi érme lehet. Még nem láttam ilyet,

lehet, hogy valami értékes darab. Gazdagoké a szerencse — állapította meg, és hátranyújtotta karját, hogy visszaadja a pénzt. -

Ne gúnyolódj, Massimiliano, nem vagyok vicces kedvemben. Ezt kivételesen komolyan gondolom, kisasszony.

6


-

Remélem, erre is van valami értelmes magyarázatod, mert ha nem, két napig

mosolyszünetet tartunk - mondta a lány, miközben felemelte a mutatóujját, és megrázta a kezét. - És egyébként is, megegyeztünk, hogy ha együtt vagyunk, Sophi a nevem. -

Tudom, csak nehéz megszoknom. Huszonöt éve kisasszonynak szólítalak,

így hát érthető, hogy nehezen áll a szám a Sophira. Egyszer így, másszor úgy! Képzeld, mi történne, ha az édesanyád előtt véletlenül megzavarodom. -

Akkor megvédenélek.

A sofőr kételkedve nézett a lány szemébe a visszapillantó tükrön keresztül. -

Jó, tudom, mit gondolsz! Igazad van, anyától senkit nem lehet megvédeni -

felelte a Sophi egykedvűen. -

És ami a csodákat illeti - vette át a szót Massimiliano —, gyerekkorod óta

minden alkalommal csodákat hozol a köztes időből. Egy bizsergés, hogy úgy mondjam, nekem nem számít csodának. Viszont a sellőt semmi nem tudja túlszárnyalni — nevetett fel Massimiliano, mire a lány is kacagni kezdett. -

Hát még emlékszel?

-

Lehet erre nem emlékezni? A villánál képes voltál becsempészni azt a sellő

uszonyt az autóba, majd elterelted a figyelmemet, és a parton kinyitottad a csomagtartót, hogy levidd a vízhez. Már magában ez is egy figyelemre méltó mutatvány. -

Aztán lehívtalak a partra - vette át a szót a lány —, és azt mondtam, hogy

egy sellővel beszélgettem, aki nem tud visszaúszni a tengerbe, és a vízre mutattam, mire te tátott szájjal bámultad a műanyag uszonyt, amit anyutól kaptam. Massimiliano és Sophi a nevetéstől szinte könnyeztek, mire az autó megérkezett a Vitti villához. -

Én meg az ostoba fejemmel képes voltam bemenni a vízbe, de tudtam,

éreztem, hogy valami nem stimmel - mondta Massimiliano, és most ő rázogatta a mutatóujját. -

Persze, még mit nem! - felelte Sophi. - Elhitted, hogy sellő volt. 7


-

Nem, nem! — vágta rá a férfi. — Az igaz, hogy élethű volt, de azt hittem,

hogy valami nagyobb hal, vagy valami hasonló. -

Rászedtelek, valld be! - nevetett Sophi.

-

Rá bizony! És még a dolgot tetőzte, hogy amikor megérkeztünk a villába, és

a hónom alá csaptam a sellő uszonyt, mindenki rajtam nevetett, sőt, anyád engem vádolt meg azzal, hogy a fotózásról én loptam el a kelléket. Szóval ennyit arról, hogy anyukádtól kaptad az uszonyt. -

Na jó, de megérte, nem? Jó kis vicc volt!

-

Jó vicc volt, megérte, soha nem fogom elfelejteni.

A lány kiszállt az autóból, és elindult a ház bejárata felé vezető lépcsősoron. Massimiliano lehúzta az ablakot, és Sophi után szólt. -

So..., akarom mondani... kisasszony!

-

Mit sziszegsz itt nekem, hallok én rendesen! - szólt le mosolyogva a

hatalmas bejárati ajtó mellől a lány. A férfi mérgesen megrázta a kezét, majd intett Sophinak, mutatván, hogy jöjjön vissza. -

Ugye megmondtam, most beszéltünk róla, és máris lebuktam! - suttogta.

-

Ne aggódj, anya nincs itt. Rómában van, és ott is marad hétvégére.

-

És a személyzet? — mondta mérgesen a férfi, aztán hangszínt váltott, és

baráti hangon folytatta. - Eszembe jutott valami. Ismerek a városban egy műkereskedést, talán ott érdemes lenne megmutatni az érmét, hátha tényleg valami műkincset találtál. -

Majd meglátom!

-

Rendben - bólintott a sofőr. — Ha a nyári szabadságomról visszajöttem,

szeretném tudni, mi lett az érme sorsa, mert van egy olyan érzésem, hogy értékes darab lehet. -

Úgy lesz! - felelte a lány, és könnyed léptekkel felszaladt a lépcsőn.

Eső már hetek óta nem esett, csak itt-ott volt felhős az ég, ennek ellenére egy hatalmas szivárvány ívelt át a város felett. Nem tartott sokáig, éppen csak megjelent, aztán el is tűnt. Néhány ember csodálkozva pásztázta az eget, mások 8


tudomást sem vettek a szokatlan természeti jelenségről. Sophit sem kötötte le, mással volt elfoglalva. Körülnézett az óváros egyik utcájában, majd a szemközti üzlet portálja felé vette az irányt. A kicsiny kereskedés kirakatában poros, értéktelen műtárgyak sorakoztak, az ajtó felett egy apró cégtábla hirdette a bolt tevékenységét. Az üvegajtóhoz lépett, és benézett a kereskedésbe. Meglepte, amit látott. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy bemenjen, vagy megvárja a végkifejletet, de hamar rájött, hogy a dolog súlyossága azonnali döntést követel. Benyitott az ajtón, és a pult mögötti könyvespolchoz sietett. -

Segíthetek? - ajánlkozott.

A csapdába esett fiú a szekrény legfelső polcába kapaszkodott, lábaival ügyetlenül kapálózott a levegőben, mint aki futni készül valahová. A sikertelen mutatvány után kétségbeesetten próbálta megtámasztani magát az egyik alkarjával, aminek következtében a könyvek sorban potyogtak le a polcról. Sophi a pult oldalához sietett, és a szerencsétlenül járt fiú lábai alá húzott egy közeli széket. -

Lépj rá! - mondta.

A fiú cipője orrával — ami rongyos volt, de talpa a poros padló ellenére ragyogott a tisztaságtól - óvatosan kitapogatta a szék oldalát, majd kezeivel elengedte a polcot, és lehuppant. Megfordult, lelépett a székről, és kínosan beletúrt a hajába. -

Nagyon köszönöm a segítséget! Tudod - folytatta a fiú -, nehéz megszoknom

a távolságokat, mert a teret még nem jól érzékelem. -

A távolságokat? - ismételte a lány. — Hiszen alig harminc centire voltál a

talajtól, egyszerűen csak le kellett volna ugranod! A fiú legyintett, és Sophi felé nyújtotta a kezét. -

Karmael vagyok.

A lány viszonozta a kéznyújtást, majd bemutatkozott. Sophia Rosa Vitti mondta, és jól megvizsgálta a fiú ábrázatát. Átlagos diáknak tűnt, úgy húszhuszonkét éves lehetett. Farmert viselt egy elnyúzott tornacipővel. Szürke, kinyúlt pólóját egy „I Love You" felirat díszítette, ujjai már-már a könyökéig 9


lógtak. Nagy kék szemei őszinteséget sugalltak, tekintete kora ellenére bölcs és megnyugtató volt. Ez jó érzéseket keltett Sophiban, szokatlan módon, most bizalmatlansága nem lett úrrá rajta. A fiú leguggolt, összeszedte a könyveket, majd felállt a székre, és visszapakolta mindegyiket a helyére. Megfordult, karba fonta kezeit, és a lányra nézett. -

Segíthetek valamiben? - kérdezte. - Bizonyára nem azért jöttél, hogy lesegíts

a könyvespolcról, amit persze hálásan köszönök neked. -

Nem, valóban nem, ámbár az eset nem tűrt halasztást. Veszélyben volt az

életed, harminc centiről nagyot lehet zuhanni - mondta Sophi mosolyogva. -

Három nap, és elmúlik — felelte a fiú.

Sophi felhúzta a szemöldökét. -

Mi múlik el? - kérdezte értetlenül.

-

Három nap, és megszokom a teret! - válaszolta a fiú.

-

Á, értem! Új vagy itt!

-

Pontosan, és még nagyon szokatlan. Van, aki egy nap alatt megszokja,

nekem úgy... - gondolkozott el a fiú - három napra van szükségem. -

Értem - bólogatott a lány, mint aki érti a fiú szokatlan válaszát.

Sophi megkerülte a pultot, miközben táskájából elővette az érmét. -

És ebben tudsz segíteni? - kérdezte, és a fiú felé nyújtotta a pénzt.

Karmael elvette az érmét, és elmosolyodott. - Ambriel tallérja! Ez egy angyaltallér - válaszolta Karmael. -

Egy angyaltallér - ismételte meg Karmael szavait a lány. - És melyik korból

származik ez az úgynevezett angyaltallér? A fiú összeráncolta homlokát, és gondterhelten a hajába túrt. -

Ezt utálom a legjobban! Ezernyi forgatókönyvet ismerek, próbáltam már

mindent, de rájöttem, hogy rögtön el kell mondani az igazat. Hidd el, háromezer év tapasztalata beszél belőlem. Sophi hátrébblépett, és próbálta megérteni a zagyvaságot, amiről a fiú beszélt.

10


-

Ha érdekel, honnan származik az angyaltallér, akkor kénytelen vagy

végighallgatni - folytatta a fiú, és az órájára nézett. Ez nagyjából öt óra szokott lenni, aztán lesz, ami lesz. -

Öt óra? Ennyi időbe telik, hogy megtudjam, honnan származik ez a tallér? -

kérdezte értetlenül Sophi. A fiú még egyszer az órájára nézett. -

Akarom mondani öt perc. De mindegy - legyintett az egyik kezével -, úgy is

elrohansz. -

Miért rohannék el? Talán disznóságokról akarsz beszélni, vagy felismertél,

és így próbálsz marasztalni? - kérdezte Sophi, és most a bizalom egy pillanat alatt szertefoszlott benne. A fiú megrázta a fejét. -

Tudod, ki vagyok én? - tette fel a kérdést határozottan Sophi.

-

Igen, a Vitti lány, hisz te magad mondtad

— bólogatott

a fiú.

-

Nem ezt kérdezem.

-

Olaszország egyik legősibb és leggazdagabb családjának leszármazottja, és a

Vitti vállalatnak -

ami birtokolja a Siluette nemzetközi divatmagazint — a leendő elnök asszonya

— válaszolta a fiú büszkén. -

Akkor kérlek, ne járasd a bolondját velem.

-

Éppen erről beszélek, ettől szeretnélek megóvni. Az igazat akarom mondani,

és nem órákon, napokon át rávezetni, körülírni a dolgot. -

Milyen dolgot? - kérdezte Sophi, és most már türelmetlenül szorongatta a

táskáját. Arra gondolt, hogy ez a fiú tényleg a bolondját járatja vele. Megszokta már, hogy az ilyen helyzeteket egyszerűen ott kell hagyni. Mindig, mindenki egyet akar: hogy közel kerüljön hozzá. Sophi az órájára nézett, majd a fiú szemébe. Valami azt súgta neki, hogy adjon még egy utolsó lehetőséget. Ez a srác nem úgy néz ki, mint aki azonnal le akarja támadni, vagy megpróbál a közelébe férkőzni. 11


Másfelől pedig, mégiscsak a szerencsepénzéről van szó, egy angyaltallérról. Öt percet megér, hogy végre megtudja az érme eredetét. — Rendben.

Öt perced van - mondta a lány.

Karmael kilépett a pultból, és az üzlet kirakatából kiemelte a tonettszék párját, aminek következtében, mint egy kártyavár, úgy omlottak össze a kirakati portékák halmai. Hirtelen nem tudta, hogy mit tegyen. Összepakolja a kacatokat, vagy hagyja a rendrakást későbbre? Végül megfordult, és a lányhoz vitte az ülőalkalmatosságot. Kerített egy rongyot, leporolta az ülőkéjét, majd a pult mögül kihozta a másik széket, amit a párjával szembe állított. —

Foglalj helyet - mutatott a székre Karmael.

Sophi leült, táskáját a combjára tette, és hátradőlt, miközben Karmael hátranyúlt a pultra, és levette az érmét. A nagyujja és a mutatóujja közé fogta, majd felemelte maga elé. A beszűrődő fény megcsillant az érmén. — Ez

az érme Ambriel tallérja. Ő indította útjára azzal a céllal, hogy az

embereket megváltoztassa. Aki a hatása alá kerül, késztetést érez a fejlődésre. Sophi szólni akart, de Karmael a szája elé tette a mutatóujját. -

Öt percet kaptam, utána bármit kérdezhetsz - csitította a fiú, és folytatta. -

Aki megtalálja a tallért, az kapcsolatba léphet velünk, hogy segítsünk az életét jó irányba terelni. De mint ahogy a jó, úgy a rossz is jelen van a Földön. Létezik egy ellentallér, Lucifer tallérja, ami éppen az ellenkező hatást váltja ki abból, aki megtalálja. Karmael mélyen a lány szemébe nézett. -

Most azt akarod kérdezni, hogy kik vagyunk?

A lány bólintott. -

Angyalok vagyunk, őrangyalok — mondta a fiú.

Sophi határozottan felállt, és az ajtóhoz lépett. -

Kérem a pénzt - mondta kimérten, és kinyújtotta a karját tenyérrel felfelé.

Karmael elmosolyodott, és megértően bólintott. 12


-

Mondtam, hogy el fogsz rohanni - válaszolta, majd az érmét a nagyujjára

helyezte, és felpöckölte a magasba. A tallér megpördülve felemelkedett, és nagy ívben Sophi felé repült. A lány tekintetével követte az érme íves pályáját, már készült elkapni, de meglepetésére az a legmagasabb ponton megállt, és pörögni kezdett a levegőben. A beszűrődő napfény sugarai megtörtek a fényes talléron, fénynyalábokat szórtak a kis üzlet minden szegletébe. Sophi tátott szájjal nézte a mutatványt, mígnem az érme a tenyerébe esett. A lány berakta a táskájába, és köszönés nélkül távozott. Monica mérgesen csapta az asztalra a hó végi statisztikai jelentést. Megnyomott egy gombot, és emelt hangon szólt az asztali mikrofonba. -

Hívja fel a marketingeseket, tíz perc múlva értekezlet nálam.

Felállt az üveg íróasztal mellől, és a közeli bárpulthoz lépett. Töltött magának egy italt, és izgatottan rágyújtott. Mérgében fel-alá járkált az irodában, egymás után szívott a cigarettába. Visszalépett az íróasztalhoz, felkapta a konkurencia divatmagazinját, és ingerülten a kukába dobta, majd felemelte a telefont, és tárcsázott. A vonal túlsó végén egy érdes hang szólalt meg. -

Csak nem azért hívsz, hogy fél óra múlva legyek nálad? — kérdezte

köszönés nélkül a férfi. -

Hogy találtad ki? Azonnal, érted Jean-Baptis- te, azonnal gyere ide!

-

Már úton vagyok, tudok mindent, úgyhogy nyugalom, minden a lehető

legjobban alakul - válaszolta a férfi kimérten. -

Hogy nyugodjak meg? Láttad a Siluette borítóját? Olvastad az eladási

statisztikát? - kiabált a telefonba szinte öntudatlanul Monica. -

Olvastam, és garantálom neked, hogy minden a legnagyobb rendben van.

Igyál egy vodkát, nyugodj meg, perceken belül ott vagyok - szólt az érdes hang, majd megszakadt a vonal. Monica az ablakhoz lépett, és a távoli Colosseum feletti esőfelhőket nézte. Állapotát hűen tükrözte a borús időjárás. Gondolataiból nem tudta kitörölni a Siluette magazin címlapját. Sophia Vitti pózolt rajta, és nagy, piros betűkkel volt kiemelve a szenzációs hír: "Sophi, a bájos Vitti lány hamarosan a Siluette elnök 13


asszonya lesz". Az lehet, hogy a hír hatására gyengültek a Vitti vállalat részvényei, de meghiúsulni látszik Jean-Baptiste terve. Ha Valentina Vitti Sophit, a lányát ülteti az elnöki székbe, tervük, hogy a Vitti vállalat többségi tulajdonát megszerezzék, megbukik. Monica az órájára nézett, és türelmetlenül várta, hogy a tanácsadó megérkezzen. Jean-Baptiste-ot fél éve ismerte. Egy Párizsi konferencián mutatták be neki, mint az egyik legismertebb üzleti tanácsadót. A férfi híres volt arról, hogy mindenhová egy évre szegődött el, meglehetősen magas tanácsadói díj ellenében. Specialistája volt a konkurencia, a versenytársak felvásárlásának vagy ellehetetlenítésének. Szinte azonnal meglátta a cégek gyenge pontjait, pontosan tudta, hol és mikor kell aláaknázni. Tökéletesen manipulálta az embereket, de ha céljait nem tudta elérni a piaci etikett keretein belül, képes volt olyan eszközökhöz nyúlni, amik súrolták a tisztesség és a jó erkölcs határait. Sőt, olykor át is lépte azokat. Kemény és határozott volt, mesterien bánt az emberekkel. Mindig mindenkinek megtalálta az érzékeny pontját, és ha kellett, kegyetlenül lecsapott rá. Nem volt olyan tárgyalás, nem volt olyan vita, amiből ne ő került volna ki győztesen. De ha mégis elbukott, ha a csatát elvesztette, az csak a színjáték kedvéért történt, a háborút mindig ő nyerte meg. A széles tölgyfaajtó kinyílt Monica irodájában, és egy elegáns férfi lépett be a szobába. Úgy ötvenéves lehetett, napbarnított arcán látható volt a kor. Széles mosolya, mélyen ülő barna szemei megtévesztették az embert, mintha kemény és határozott arcát mosolyával próbálná leplezni. -

Ahogy ígértem, itt vagyok - szólt a férfi, és a szoba közepén álló

bőrgarnitúrához ment. Monica elfordult az ablaktól, szemei szikrákat szórtak. -

Bizonyára ezt a fordulatot is meg tudod magyarázni — szólt gúnyosan.

A férfi leült, keresztbe tette a lábát, és egyik kezével intett. Monica a bőrkanapéhoz ment, és leült. -

Szeretném, ha most a tüzes temperamentumodat visszafognád - mondta a

férfi, és szúrós tekintetével mélyen a nő szemébe nézett. Monica ki nem állhatta

14


ezt a tekintetet. Ilyenkor úgy érezte, mintha valami a kanapéhoz szögezte volna, és egy megfogalmazhatatlan erő hatása alá kerülne. -

A bosszú és a harag megint elvakított — folytatta a férfi. - Hányszor

mondtam már, hogy ezeket ne engedd elhatalmasodni magadban, hanem használd őket, tanuld meg kezelni a haragodat. Az ostoba ember süllyed el a haragjában. Te egy okos nő vagy, Monica. -

Nem érdekel, hogy kik süllyednek el a haragjukban! A tervünk Sophi

kinevezése miatt kútba esett — mondta a nő szinte kiabálva. -

A dolgok mindig mozgásban vannak - válaszolta a férfi nyugodtan, mint aki

tudomást sem vesz Monica zaklatott állapotáról ezért nekünk is olyan stratégiát kell használnunk, ami alkalmazkodik a körülményekhez. Soha nem jöhetett volna jobbkor Sophi kinevezése. Tudod jól, hogy ez csak egy látványos helycsere, az anyja a háttérben marad, sőt, ezentúl még erősebben fogja majd a kezében tartani a vállalkozást. Sophi egy erőtlen lány, az anyja befolyása alatt áll. A kicsikének nincsenek önálló döntései, mert az egész életét az anyja árnyékában élte. Ő lesz a rés a pajzson, Sophia Rosa, a Vitti család üdvöskéje. -

Ezt nem értem. Eddig Valentina volt célkeresztben, és néhány részvényes,

akikről azt mondtad, hogy hamarosan a tenyeredből fognak enni. Nem az a cél, hogy felvásároljuk a részvényeket, és megszerezzük a többséget a Vitti vállalatban? -

Nem. Neked nem ez a célod. Te le akarod győzni a Vitti famíliát, bosszút

akarsz állni, mert az ereidben csörgedezik a harag, háromszáz éves harcot hurcolsz minden sejtedben. És ezért buktatok el mindig, generációk óta elvakított titeket a harag. Apádat, nagyapádat és az őseidet. Most, háromszáz éve először, egy nő ül a családi vagyon élén, nemsokára átveheted a teljes hatalmat, és legyőzheted a Vitti családot. De ahhoz, hogy ezt elérd, meg kell értened valamit. Meg kell tanulnod kezelni a haragodat, fel kell ismerned, hogy a generációs hiedelem milyen hatással van rád. Fel kell ismerned, hogy a családod nem csak a bosszút hurcolja magával generációról generációra, hanem a veszteséget is. Azt a veszteséget, amit háromszáz éve szenvedtetek el. 15


A férfi felállt, és a panorámaablakhoz sétált. A város felett kezdett kitisztulni az ég, a nap sugarai áttörték az erőtlen felhőket. Zsebre tett kézzel fürkészte az eget, tekintete áthatolt mindenen. A távolban, messze Rómától egy szivárvány rajzolódott ki, mint egy boltíves kapu Sanremo felett. Arca megváltozott, mélyen ülő szemei vörösben izzottak. -

Hát itt vagy, megérkezett a segítség.

-

Milyen segítségről beszélsz? - kérdezte Monica.

A férfi nem válaszolt, csak miután visszament a kanapéhoz. -

Arról a segítségről, amit tőlem kapsz. Megmutatom neked, hogy mit kell

tenned. Nincs más dolgod, csak hogy hallgass rám, és én megtöröm a generációs átkot. Monica vett egy mély levegőt, és megpróbálta összeszedni magát. -

Rendben, hallgatlak.

-

Nagyszerű! - felelte a férfi, és megkerülte a bőrkanapét, hogy Monica háta

mögé kerüljön. Megfogta a nő vállait, és szemeit becsukta. -

Lazítsd el magad, próbálj befelé figyelni.

Monicának nem esett jól, nem szerette, ha a férfi hozzáért. Úgy érezte, teljesen a hatalmába keríti, mintha áramolni kezdene valami kettőjük között. Becsukta a szemét, és befelé figyelt. Erezte, ahogy a harag kezd elhatalmasodni a testében. -

Mit érzel? - kérdezte Jean-Baptiste.

-

Haragot — felelte a nő.

-

Éld át a haragodat, és lépj tovább.

Monica engedelmeskedett. Túllépett a haragon, de mögötte keserűséget és veszteséget érzett. Mély fájdalom kezdte el nyomni a szívét. Megijedt és felpattant. -

Ne csináld ezt, tudod, hogy nem szeretem — mondta a nő, és a bárpulthoz

ment, hogy töltsön magának egy italt. -

Erről beszélek, a keserűségről és a kudarcról, ami a haragotokba van

ágyazódva. Ti nemcsak a haragot, hanem a keserűséget és a kudarcot is hor16


dozzátok. Ezek táplálják a haragot, és ezért buktok el a Vitti családdal szemben. A harag elvakít titeket, rossz döntéseket hoztok, és így beteljesítitek a generációs átkot. Keserűség és kudarc. Az ördögi kör bezárul — mondta a férfi ördögi mosollyal az arcán. Monica felhúzta az egyik szemöldökét. -

Azt akarod mondani, hogy a családom generációkon át mindig beteljesíti a

kudarcot, ami annak köszönhető, hogy elvakít minket a harag? -

Okos! - felelte Jean-Baptiste.

-

És mit tegyek, hogy ezt az úgynevezett generációs átkot megváltoztassam?

-

Ismerd fel magadban a haragot, és szigorúan szállj szembe vele. Ha kell,

fojtsd el, ne engedd, hogy elvakítson, koncentrálj, és hallgass rám. Én megtanítalak erre. -

És hogyan tovább? Mi a terved?

Jean-Baptiste a zakója zsebébe nyúlt, és egy flopit vett elő, amit a dohányzóasztalra dobott. -

Nézd meg - mondta.

Monica felvette a flopit, és a számítógépéhez vitte. Behelyezte a lemezt, majd leült a vajszínű foteljába, és megnyitotta a fájlt. Szemei elkerekedtek, amikor meglátta a fotókat. -

Ez, ez nem lehet igaz!

— De

bizony igaz! — válaszolta a férfi, és mielőtt Monicából készült volna

kitörni a düh, határozottan megszólalt. - És most fogd vissza magad, ne felejtsd el, amire tanítottalak! Most elmegyünk ebédelni, és megbeszélünk mindent. Monica az íróasztal mellől felemelte a táskáját, és az ajtóhoz ment, mit sem törődve az értekezlettel. Jean-Baptiste a nő után fordult, de az ajtóból még egyszer visszanézett. A szivárványra gondolt. Már jól tudta, hogy nem csak a Cardinale család háborúját kell megvívnia, hanem egy egészen más harcot is. Sophi gondterhelten ült a tengerparton. Mint mindig, most is a víz felszínét pásztázta, ahogy itt-ott egy nagyobb hullám kiemelkedik a többi közül. Az érmére gondolt és a fiúra, aki angyalnak nevezte magát, és aki a bolondját járatta vele. 17


Elővette az érmét, és lábai elé helyezte a homokba. Most már úgy vélte, hogy nem egy szerencsepénzt, hanem egy ócska vasdarabot talált. Talán vissza kéne dobni a tengerbe, az álmaimmal együtt - gondolta szomorúan. Mindaz, ami a köztes időben történt, amiben gyerekkora óta hitt, csak a képzelete szüleménye. Nem beszél hozzá a lét, nincsenek üzenetek, nincsenek csodák, és a vágyai sem teljesülnek be. Talán itt az ideje annak, hogy végleg elfelejtse a köztes időt. Talán azért találta az érmét, és azért találkozott a fiúval a régiségboltban, hogy ne higgyen az álmaiban, a vágyaiban tovább. Könnyek folytak végig az arcán. Rácseppentek a térdére, végigfolytak a lábszárán, és egyenesen a tengerbe gurultak. Homályos tekintettel figyelte, ahogy a könnycseppek életre kelnek, a homokból felkapják az érmét, és egyenesen a tengerbe viszik azt. Szemeit megdörzsölte, majd az érméért nyúlt a homokba. De az már nem volt a lába előtt. -

Képzelődöm, vagy tényleg jól láttam? - kérdezte a lány magától.

— Jól

láttad! — szólalt meg valaki a tenger felől.

Sophi felkapta a fejét, és körülnézett. Egy csobbanást hallott, mintha valami elmerült volna a vízben. De senkit nem látott. Még egyszer lenézett a homokba, és amikor felemelte a fejét, egy ezüstszínű sellő feküdt előtte. Éppen olyan, amilyet elképzelt gyerekkorában. Nagy kék szemekkel, hosszú, szőke hajjal és kecses uszonnyal. Sophi újra megtörölte a szemét, de a sellő nem akart eltűnni. -

Talán csodálkozol? — kérdezte a sellő.

-

Persze hogy csodálkozom, hiszen te nem létezel! - jelentette ki magabiztosan

Sophi. -

De hát Te teremtettél engem! Hát nem tudod? Ami a képzeletedben

megszületett, az itt, a köztes időben valóra válik. Nem te mondtad ezt, nem te hittél ebben? -

De igen, csak akkor gyerek voltam, most már felnőttem...

-

És ideje felnőtt fejjel gondolkoznod — fejezte be a sellő szomorúan.

-

Talán igen - válaszolta Sophi. 18


-

És az álmok? - kérdezte a sellő. — Ha az érmével együtt eldobod az

álmaidat, akkor én is eltűnök. -

Mondd, mit kezdjek az álmaimmal, ha azokat nem tudom valóra váltani?

Csak keserűséget és csalódottságot okoznak nekem - válaszolta könnyes szemekkel Sophi. A sellő Sophi felé nyújtotta a kezét, benne az angyaltallérral. -

Fogd. Ez az egyetlen esélyed, hogy az álmaidat valóra váltsd.

Sophi elvette a tallért. A sellő elmerült a vízben, majd arrébb, beljebb a tengerben, kiemelkedett még egyszer. -

És az enyém is — szólt még egyszer, és egy nagy csobbanással eltűnt a

hullámok között. -

Sophi, Sophi! Ébredj, nem hallod? - hallatszott a távolból egy férfihang.

Sophi kinyitotta a szemét. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy álmodik, vagy tényleg Narciso áll felette. Megdörzsölte a szemeit, és felkelt a napozóágyról. A férfi átölelte a lányt, magához szorította, és a fülébe súgta: -

Már alig vártam, hogy lássalak - mondta a férfi, és megcsókolta a lányt.

Sophi egész nap erre a csókra vágyott. Alig várta, hogy eljöjjön az éjszaka, hogy találkozzon Narcisóval. A férfi Rómából utazott a Riviérára, és ugyanaz a szenvedély hajtotta, mint Sophit. A szerelem. A vágy, hogy egy órára is, de érezzék egymást. Még egy darabig ölelték egymást, aztán Narciso elengedte a lányt, és körülnézett. Már majdnem sötét volt, csak itt-ott sétált egy szerelmespár a parton. Felhúzta fekete szemöldökét, és visszafordult a lányhoz. -

Azért óvatosabb is lehetnél, nem biztonságos a parton aludni.

-

Csak elgondolkoztam, és elnyomott az álom - felelte Sophi.

Megfogta a fiú kezét, és megfordultak az út felé. -

Nézd - mutatott a lány az őr-bódék felé.

Ott és arra, amott, reggeltől estig őrzik a partot. Akár át is aludhatnám az

éjszakát. -

És ezek az őrök tudják, hogy a Vitti lány vagy? 19


— kérdezte

gyanakodva a férfi.

-

Tudják.

-

És nem félsz, hogy kiderül a románcod egy szegény bohém pasival?

-

Nyugodj meg, Massimiliano mindent elrendez.

-

Nem nekem kell nyugodtnak lenni. Én, tudod, hogy...

Sophi befogta a férfi száját. -

Ne kezdd megint. Inkább menjünk, mert nem sok időnk van.

Narciso az órájára nézett. Öt perc múlva tizenegy. A megszokott helyen a kerítés melletti fára mászott, aminek a másik oldalán egy létra volt a kerítéshez támasztva, lemászott rajta, de mielőtt a földre lépett volna, jól körülnézett, és füttyentett egyet. Pont egy éve volt annak, hogy a szerelmi légyott helyett rémálommá vált Narciso éjszakája. Akkor is Rómeó szerepébe bújt, és mint most is, Massimiliano készítette elő neki a terepet, hogy belopakodjon a Vitti villába. Már bent volt a kertben, és egy levendulabokor mögül figyelte Sophi édesanyjának ablakát. Mikor elaludt a fény, a ház oldalához settenkedett, és a teraszon várta, hogy Sophi beengedje őt. De nem a szerelme jött, hanem egy vérszomjas kutya. Massimiliano elfelejtette bezárni az ebet éjszakára, és csak a csodán múlott, hogy megmenekült. Eszeveszetten rohant, sikerült eljutnia a kerítéshez, ahol a kutya elkapta a bokáját, hogy megpróbálja lerángatni a létráról. Még most is sajog a bokája, ha erre a kalandra gondol. Remélem, most nem kell versenyt futnom az életemért, gondolta, és lelépett a létráról, aztán a házhoz sietett. Sophi már várta. Halkan fellopóztak a lány hálószobájába, és a vágyuknak engedve hajnalig szerették egymást. Már pirkadt, mikor Narciso kilépett az ágyból. Belebújt a nadrágjába, és az ablakhoz ment. Most kivételesen nem kellett sietnie, mielőtt kivilágosodik, mert Sophi anyja nem volt a nyaralóban, csak a garázsba kell majd reggel lelopóznia, hogy Massimiliano elvigye a városba.

20


A lányra nézett, ahogy meztelenül feküdt az ágyban. A könnyű takaró csak a csípőjét fedte el, karjaival egy kispárnát szorított magához. Mosolyogva aludt. Narciso szemei könnybe lábadtak. Sophi volt a mindene, szívét, lelkét kitöltötte a lány. Egy olyan szál volt köztük, ami elszakíthatatlan, ami örökre összeköti őket. Különös érzés ez, és most is, mint mindig, Narciso eltűnődött ezen. De a könnyek nemcsak örömkönnyek voltak a szemében. Két év után a titkos találkozókat, a lopott perceket már egyre nehezebben bírta, harmincéves múlt, már nem erre vágyott. Családot, gyerekeket, közös életet akart Sophival. De megértette a lányt, kénytelen volt elfogadni Sophi, vagyis az anyja akaratát. Narciso huszonnyolc évesen fordult szembe apja akaratával, éppen olyan idős volt akkor, mint most Sophi. Azóta egyedül él Rómában, és reklámfotózásból tartja el magát. Szerényen él, de fogadalmához híven egy árva vasat sem fogad el a családjától. Ha Sophi ugyanezt megtenné, ha felvállalná szerelmüket, Narciso lenne a legboldogabb férfi Rómában. De tudja, hogy a lány ezt nem teheti. Még nem. így hát nem marad más, mint a titkos találkozások és a remény, hogy egyszer majd minden megváltozik. Sophi megmozdult az ágyban, kinyitotta a szemét, és álmos tekintettel Narcisót kereste. A férfi az ágyhoz lépett, és megcsókolta a lányt. — Tudod,

milyen csók volt ez?

— Bűvös

csók volt ez, olyan bűvös, amit csak egy bűbájos lány kaphat egy

bűbájos férfitől - felelte a lány ásítozva, és egy hirtelen mozdulattal lerántotta Narcisót az ágyra. A férfi alulmaradt, Sophi pedig ráült a férfi csípőjére, és előredőlt. Hosszú, vörös haja körbevette Narciso arcát. —

Látom én, hogy megint könnyes a szemed - állapította meg a lány. - Valld

be, hogy egész éjszaka engem néztél. Talán azért sírsz, mert csúnyának találsz? — Ó,

Sophi! Ne kezdd megint, mert kénytelen leszek megharapni a fenekedet,

azt a két gömbölyű csodát — válaszolta nevetve Narciso, és egy mozdulattal felülkerekedett, hogy Sophit lefogja, és a fenekébe harapjon. 21


A lány nem mert sikoltani, nem tudott megszabadulni a gyengéd szorítás alól, ezért csiklandozni kezdte Narcisót, mire a férfi hangosan felkacagott. Sophi kiszabadította magát, és befogta a férfi száját. — Nézd

meg a fenekem! Teli vagyok kék foltokkal — mondta a lány, majd

elhelyezkedett a férfi karjai között. -

Számold csak meg azokat a kék foltokat, és jól jegyezd meg, hogy

mindegyiket azért kaptad, mert nem szereted magadat! -

Nem - felelte duzzogva a lány. - Nem szeretem a vörös hajamat, a fehér

bőrömet és a szeplőimet. -

Persze, akkor miért rohangálnak utánad a paparazzik, miért vagy minden

magazin címlapján, miért kapod a jobbnál jobb ajánlatokat? - kérdezte a férfi. -

Mert Vitti vagyok.

-

Butaság! Te egy gyönyörű, intelligens és kifinomult szépség vagy, és ezt te

is jól tudod, csak nincs önbizalmad. Nézd meg magad, nézd meg a fotókat, amiket készítettem rólad. Állj a tükörhöz, és látni fogod a valóságot - mondta Narciso, és a tükör felé mutatott. Sophi kilépett az ágyból, és a tükör elé állt. Egy vékony, fogszabályzós, csúnya kislány nézett vissza rá, akit mindig is kicsúfoltak a fiúk. -

És ha egy csúnya, fogszabályzós lány lennék? Akkor is szeretnél? - kérdezte

Sophi. -

Akkor is. Csak szeretném, ha több önbizalmad lenne. Ha nem a Vitti lányt

látnád a tükörben, hanem önmagad. -

A kettőt nem lehet különválasztani - felelte a lány.

-

Engem nem érdekel, hogy Vitti vagy. Én téged szeretlek, a lelked, a lényed.

Sophi visszalépett az ágyhoz, és megsimogatta Narcisót. — Tudod

- folytatta a férfi -, elgondolkoztam azon, amit éjszaka mondtál. Az

álmodat a parton, meg azt az angyalt a régiségboltban. Lehet, hogy butaságot mondok, de talán hallgatni kéne a megérzésedre. Tuti, hogy a srác gógyis, és a

22


legócskább trükköt mutatta be neked az érmével, de miért ne mennél a megérzéseid után? Mi történne, ha még egyszer beszélnél vele? -

Semmi. Lehet, hogy már ott sincs.

Lehet, de lehet, hogy igen, és valami okosat mondhat neked a

szerencsepénzeddel kapcsolatban. Talán tud valamit. Nem kéne feladni. Könyveld el, hogy lökött a srác, hagyd, hogy dobálgassa az érmét, vagy angyalokról beszéljen. Te csak tudd meg, amire kíváncsi vagy. Nem te mondod mindig, hogy a lét beszél hozzánk, nekünk csak meg kell érteni? Sophi az ágy melletti éjjeliszekrényhez lépett, és kivette az érmét a fiókból. Rozsdás és kopott volt. A markába szorította, és a különös érzésre gondolt, ami napokkal ezelőtt átjárta testét a parton. Lehet, hogy igazad van. Nem tudom, miért, de úgy érzem, valamiért fontos

-

nekem, hogy megtudjam az érme eredetét. Az ajtóból kopogás hallatszott. Massimiliano volt az, jelezte, hogy indulni kell. Narciso kipattant az ágyból, felkapta magára a cipőjét és a pólóingét, majd szorosan átölelte Sophit. Még egyszer megcsókolták egymást, aztán Narciso az ajtóhoz lépett, résnyire kinyitotta, és körülnézett a folyosón. — Holnapután Rómában - súgta vissza a lánynak, és kilépett az ajtón. Sophi sóhajtott egy nagyot, hogy Narciso illatát még utoljára magába szívja a levegőből. Máris hiányzik - gondolta, és tenyerében még mindig az érmét szorongatta. Kezét felemelte, és lassan kinyitotta az ujjait. A kopottan rozsdás érme

most

ragyogva

tündökölt

a

tenyerében.

A piciny régiségbolt ajtaján félig volt lehúzva a redőny. Az ajtó nyitva volt még, ezért Sophi arra gondolt, hogy minden bizonnyal bezártak a szieszta idejére. A kirakathoz lépett. A tonettszék újra ott feszített a kirakatban, rajta egy tábla, amire ez volt felírva: "A szemben lévő étteremben vagyok." Sophi átment az úton, és benézett az üzletbe. Üres volt, csak egy pocakos férfi ült a pult mellett, előtte egy pohár borral. A férfi felállt, és az ajtóhoz ment. -

Segíthetek, kisasszony? — szólt a férfi. 23


-

Néhány napja jártam itt, és szeretnék beszélni azzal a fiúval, aki a

régiségboltban volt - mondta Sophi, és baseballsapkájának sildjét a szemüvegére húzta, hogy a férfi nehogy felismerje. -

Kirúgtam tegnap — válaszolta unottan a pocakos fickó.

Sophi nem számított erre a válaszra. Gyorsan végiggondolta, hogy mit tehet ebben a nem várt helyzetben, majd arra jutott, hogy neki végül is nem a srácra, hanem a szakértelemre van szüksége. -

Van egy pénzem, amit az alkalmazottjának megmutattam, és gyanítom, hogy

kicserélte, mert ez újnak tűnik, az enyém pedig régi volt. -

Kicserélte! - hördült fel a fickó. - Még lopott is! Egy nap alatt több kárt tett

az üzletben, mint az egyhavi munkabére. Sajnálom kisasszony, de én nem vállalhatok felelősséget érte. -

Csak nem azt mondja, hogy tolvaj?

-

Ezek szerint az. Napokkal ezelőtt fogadtam magamhoz, megsajnáltam, és

erre, tessék, kihasználta a jóhiszeműségemet. Sophi kivette táskájából az érmét. -

Azért ezt meg tudná vizsgálni? - kérdezte Sophi, és a férfi felé nyújtotta az

érmét. -

Én ne tudnám! Numizmatikai tudásom az elsők közé emelt ebben a városban

— válaszolta büszkén a férfi, és elvette az érmét. -

Ez egy értéktelen vasdarab - vágta rá. - Valami színházi kellék lehet —

mondta a fickó, és visszaadta a kopott pénzt. -

De hát..., előbb még fényes volt..., most meg... — dünnyögte Sophi.

Elrakta az érmét, megköszönte a segítséget, amit a város legsikeresebb numizmatikusa azzal viszonzott, hogy mindenáron be akarta invitálni Sophit a régiségboltjába. Egy „köszi, de sietek" után Sophi céltalanul és csalódottan sétált az óvárosban. Mikor egy kisebb parkon vágott keresztül, érdekes jelenetre lett figyelmes. Egy apró termetű fiú egy fűnyíró gépet próbált a teherautó platójára emelni. Egyik kezével a plató oldalát fogta, a másikkal megpróbálta feltolni a 24


gépet a helyére. Láthatóan minden erejét összeszedte, hogy egy utolsó nagy lökéssel megtolja a kertészgépet, de az nem mozdult. Sőt, az egyik kereke beakadt, aminek következtében a fiú keze lecsúszott a fűnyíró gépről, a gép lebillent a platóról, és a földre zuhant. A kertészfiú arrébb ugrott, már nem tudott mit tenni, csak kétségbeesett arccal nézte, ahogy a műanyag burkolat elemeire hullott a járdán. A puffanás hallatán egy idősebb férfi ugrott le a teherautóról. A fiúhoz rohant, és a fejéhez kapott, mikor meglátta a fűnyírót, majd teli torokból üvölteni kezdett. Sophi összerezzent a férfi arroganciájától, és elutasítóan elfordította a fejét. Átrohant a parkon, befordult egy utcába, de még ott is lehetett hallani a kiabálást. Mély elutasítást érzett a kiabáló férfival szemben, legszívesebben visszament volna, és jól felpofozta volna az arrogáns alakot. Nem szerette az ilyen helyzeteket, tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezte magát, még akkor is, ha mással történik ez. Lépteit gyorsabbra vette, hogy minél messzebbre kerüljön a kellemetlen élménytől, de még így is jó ideig nyomasztotta az érzés, amit a jelenet keltett benne. Megpróbálta gondolatait elterelni, ezért kirakatokat nézegetett, Narcisóra gondolt, és a szerencsepénzt forgatta a kezében. Azon töprengett, hogy mitől változik meg az érme. Egyszer csillog, mintha új lenne, másszor olyan kopott, mint mikor megtalálta. Míg ezen tanakodott magában, egy kisebb térre érkezett, melynek közepén egy magas szökőkút állt. Leült a szélére, és megvizsgálta az érmét. Nem értette, mi történhetett. Arra gondolt, hogy a srác kicserélte, amikor a régiségboltban visszadobta neki. De az azért nem lehet, mert reggel, amikor kivette az éjjeliszekrényből, kopott volt, épp olyan, mint amikor megtalálta a tengerparton. Akkor kezdett el fényleni, miután Narciso elment. Ezért is jött el újra a boltba. Most, amikor a kereskedőnek adta, megint kopott volt. Sophi teljesen összezavarodott. Felállt, és megfordult, hogy vizet merítsen a szökőkút medencéjéből. Levette a sapkáját, a napszemüvegét, majd merített a vízből, hogy tenyerével lehűtse a tarkóját. Haját megigazította, és amikor visszafordult, hogy

25


újra leüljön, ott állt előtte a gógyis srác. Sophi a meglepetéstől hirtelen szóhoz sem jutott. A fiú fülig érő szájjal üdvözölte a lányt. -

Szia, Sophi!

-

Te meg hogy kerültél ide? - kérdezte Sophi meglepetten.

-

Gondoltam, segítek a rejtély megfejtésében - felelte a fiú.

— Milyen — Amin -

rejtélyről beszélsz?

gondolkozol! Tudod, hogy az érme miért ragyog, és miért nem?

Már megint a bolondját járatod velem!? Azt hiszed, nem tudom, mit

csináltok? Biztos összejátszol a főnököddel, és mindenféle ócska trükkökkel próbáljátok az embereket becsalogatni az üzletbe. Hogy kirúgtak! Ugyan már! Rajtam nem fogtok ki. A napnál is világosabb, hogy a szélhámos tekintetű főnököd utánam küldött. — De — De

én nem... — mentegetőzött Karmael. bizony! És biztos vagyok benne, hogy az apád, és ilyen mocskos

dolgokra kényszerít. — Engem -

nem kényszerít semmire... — makogta a fiú.

Rendes srácnak nézel ki. Keress egy jobb munkát, és ne szédítsd az

embereket — mondta intően Sophi. -

Rendben - hajtott fejet a fiú, és éppen úgy állt előtte, mint a kertészfiú a

parkban az arrogáns férfi előtt. Karmael lesütött tekintettel nézett ki barna fürtjei mögül, Sophi megsajnálta a fiút. -

Na jól van, akkor most jól figyelj! - folytatta a lány. - Három dolgot tehetsz,

hogy kiengesztelj. Egy: megmutatod a trükköd. Kettő: visszaadod a szerencsepénzem, és három: jó útra térsz. -

De Sophi! Hiszen pont az én feladatom lenne, hogy az embereket jó útra

térítsem! - válaszolta Karmael csodálkozva. -

Aha! Tényleg, olyan jó úton vagyok, hogy ennél jobb úton már nem is

lehetnék. Ne szédíts engem, mert megjárod - mondta Sophi, és mutatóujját intően a magasba emelte. 26


Aztán elmosolyogta magát, mert Narciso szavai jutottak az eszébe. -

Jól van! - folytatta a lány. - Te ilyen vagy, és kész.

-

Köszönöm, hogy elfogadsz olyannak, amilyen vagyok - válaszolta

megkönnyebbülve Karmael. Sophi megpróbált egy kis szigort erőltetni az arcára, de mosolya kilátszott az álarc mögül. -

Hol van az érmém, felelj!

-

Ott, nálad, a szökőkút szélén - felelte megszeppenve a fiú.

Sophi az érméért nyúlt. A tenyerébe tette, és meglepetésére az megint úgy csillogott, mint reggel. -

Na, erről beszélek! — mutatta a fiúnak az érmét. — Mi ez a

bűvészmutatvány? -

Ez nem bűvészmutatvány. Ez egy angyaltallér, amit nem véletlenül találtál a

tengerben. Hozzád került, és a hatása elindított egy folyamatot benned. -

Állj! - vágott bele Sophi a fiú előadásába. - Honnan tudod, hogy a tengerben

találtam? -

Mindent tudok, Sophi.

-

Akkor most lebuktál. Te nyomozol utánam, te egy paparazzi vagy!

A fiú tekintete elkomolyodott. Leült a szökőkút szélére, kezeibe temette arcát, és sírni kezdett. Sophi értetlenül állt a helyzet előtt. -

Jaj, kérlek, csak ezt ne! Minek ez a színjáték?

-

Igazad van. Lebuktam - válaszolta Karmael könnyes szemekkel. — Nekem

ez nem megy. Sophi a fejét rázta, és mosolyogva nézte a fiút. -

Tudod, egy szerencséd van. Szimpatikus vagy nekem, nem nézem ki

belőled, hogy szélhámos lennél. De ha nem mondod el az igazat, kénytelen vagyok intézkedni, és akkor... A fiú felnézett Sophira, miközben kezeivel letörölte a könnyeit.

27


-

Hát éppen ez az! Bármit mondok, csak még jobban összezavarlak — mondta

a fiú, és őszintén Sophi szemeibe nézett. - Adj még egy esélyt. Én elmondok mindent, és ha nem hiszed, többé nem fogok neked megjelenni, ígérem. -

Ez a második esélyed, ugye tudod?

-

Tudom - felelte Karmael.

Sophi gyanakodva körülnézett, hátha talál egy leselkedő fotóst, vagy valakit, akinek köze lehet a fiúhoz. De sehol senki, a téren csak ők voltak egyedül. Felnézett a házak tetejére, megnézett minden ajtót és ablakot. A szieszta idején, a nagy hőségben, szinte minden zsalugáter zárva volt. -

Vedd le a pólódat, és ürítsd ki a zsebeidet - mondta Sophi szigorú tekintettel.

A fiú szó nélkül követte a lány utasításait. Kiforgatta zsebeit, és levette a trikóját. -

Látod, nincs nálam fényképezőgép vagy diktafon.

-

Öltözz fel, és gyere velem - mondta határozottan Sophi, majd felvette az

érmét a szökőkút széléről, és intett a fiúnak. A térből nyíló egyik kis utca felé vették az irányt, a fiú csendben, szó nélkül követte a lányt. Néhány sarokkal odébb megálltak egy mélyzöld színű Jaguár kupé mellett. -

Nem is tudom, miért teszem ezt! - sóhajtott a lány, megnyomta a távirányító

gombját, és intett a fiúnak, hogy szálljon be. A fiú felnézett az égre, kacsintott egyet, és beült Sophi mellé. Útközben nem szóltak egymáshoz, csak a szemük sarkából figyelték egymást. Később, hogy az időt elüsse, a fiú lekötötte magát az autó puha kárpitjával. Nagyon tetszett neki az autó belseje. A vajszínű kárpitozás, a fabetétek és a stílusosan kialakított műszerfal láthatóan lenyűgözte. -

Szeretnéd vezetni? - kérdezte a lány.

Karmael szemei felcsillantak. -

Még soha nem vezettem autót, de...

-

Jogsi nélkül nem — zárta rövidre a témát határozottan Sophi.

-

Oké - felelte Karmael beletörődve, és most a napellenzőt kezdte el babrálni,

Sophi pedig gondolataiba merült. 28


Narcisóra gondolt, pontosabban arra, amit érzett iránta. A szerelem, a vágy, a vonzalom mögött egy érzést kutatott, egy olyan megfogalmazhatatlan érzést, amit akkor élt át először, mikor Narciso belépett az életébe. Akkor, abban a percben úgy érezte, hogy mindig is ismerte, mintha egy hiányt - amit azelőtt mindig is érzett - töltött volna be a férfi a szívében. Most, hogy találkozott a fiúval, ugyanezt érezte, persze szerelem, vágy és vonzalom nélkül. Mintha ismerné a srácot, mintha a testvére lenne. A fiúra nézett, aki éppen az ülés mechanikájával volt elfoglalva. -

Na, mesélj - szólalt meg néhány perces hallgatás után Sophi.

-

Rendben! De előrebocsátom, ne várd, hogy bevalljam azokat, amiket

feltételezel rólam. Nem vagyok paparazzi, se szélhámos. -

Angyal vagy - mondta gúnyosan Sophi.

Karmael a lányra nézett, és elmosolyogta magát. -

Akkor elhiszed, hogy...

-

Nem. De már nem érdekel, ki vagy. Az érme érdekel.

-

Helyes. Ez is egy jó irány - válaszolta Karmael.

-

Akkor halljam!

-

Kivennéd a tallért a zsebedből? — kérte a fiú.

Sophi a zsebébe nyúlt, és a fiú kezébe nyomta a pénzt. -

Ugye láttad, te magad adtad ide nekem a tallért?

-

Igen, miért?

-

Akkor figyelj!

Karmael jól láthatóan a műszerfal tetejére helyezte az érmét, ami felcsillant, majd eltűnt. Sophi a mutatványtól meglepve a fékre lépett, és lehúzódott az út szélére. -

Hol van a pénz, hová tűnt?

-

A gazdájánál - felelte Karmael.

-

Kinél?

-

A zsebedben. Nyúlj bele, és nézd meg! 29


Sophi a fejét rázta, és az üres zsebébe nyúlt. Közben arra gondolt, hogy hiába szimpatikus neki a fiú, lökött, és lehet, hogy mindjárt kidobja az autóból. Legnagyobb meglepetésére talált valamit. Kivette, és megnézte a markát. A tallér ismét ott ragyogott benne. -

Ugye nem azt akarod mondani, hogy belecsempésztem?

Sophi mereven nézett maga elé. Nem gondolt semmire, de érezte, hogy ez több, mint valami ócska mutatvány. -

Hát ilyen ez a tallér - folytatta Karmael. — Megtaláltad, és ezentúl addig

lesz veled, amíg ragaszkodni fogsz hozzá. Csakhogy - emelte a mutatóujját a magasba - a tallérhoz egy angyal is tartozik, aki segítségedre lesz. Segíthet az életedet jó irányba terelni. A fiú kinyitotta a térdei előtt lévő kesztyűtartót, és belenézett. -

Felpróbálhatom? - kérdezte, és a tárolóban lévő autóskesztyűre mutatott.

Sophi bólintott, még mindig nem tudta elhinni, ami történt. -

A másik lehetőség - folytatta Karmael, miközben megpróbálta a kezeire

erőltetni a kesztyűket -, hogy nem kell a tallér, nem kell a segítség. Akkor nincs más dolgod, hogy eldobd, és azzal én is eltűnök. A fiú felemelte a kezeit, és jól szemügyre vette a kesztyűket. -

Ez nagyon kényelmetlen - állapította meg.

-

Persze, hogy az, hiszen fordítva vetted fel.

Karmael hátradőlt az ülésben, levette a kesztyűket, és nekilátott kifordítani azokat. -

Tudom, mit érzel. Ismerem az álmaidat és a vágyaidat - mondta közben.

-

Mit akarsz tőlem, milyen segítségről beszélsz, meg egyébként is, honnan is

tudnál az álmaimról? — kérdezte Sophi kissé ingerülten. Karmael a lány felé fordult. -

Emlékezz vissza, hogy gyermekkorodban mennyi kívánságod vált valóra. Én

ezekről mind tudok, és lehet, hogy nem hiszed, de nagyon sokszor melletted voltam. 30


-

Ha mellettem voltál, akkor, tessék, ne varázslásokkal, hanem tényekkel

bizonyítsd, amit mondasz. -

Rendben - felelte Karmael. — De akkor lenne egy ajánlatom számodra. Én

elmondom az álmaidat, azokat, amiket gyerekkorodban valóra váltottál, amikről csak te tudsz. Cserébe azt kérem, hogy próbálj a megérzésedre hallgatni. Ne kételkedj, ne próbáld mindig bebizonyítani, hogy valami összeesküvés áldozata vagy. Tudom - állapította meg Karmael —, neked ez nem egyszerű, más státuszban élsz a Földön, mint általában az emberek. Tudom, hogy már gyerekkorodban is paparazzik figyeltek, soha nem lehettél egyedül, és amióta az eszedet tudod, mindig is óva intettek az idegenektől, az emberektől. Egy olyan képet alakítottál ki a világról, ami veszélyes és félelmetes. Ezért teremtettél magadnak egy világot, egy menedéket, ahol nem féltél, és ahol önmagad lehettél. Sophi felkapta a fejét. -

És, hol van ez a világ?

-

A köztes időben — felelte Karmael.

-

Arról sokan tudnak - vágta rá a lány. - Bárki elkotyoghatta.

-

Áll az alku? - kérdezte újra Karmael, és a bal kezét Sophi felé nyújtotta.

A lány a fejéhez kapott. -

Mondd csak, az angyalkák mindig ilyen bénák?

Karmael értetlenül nézett. -

Az előbb nem azt mondtam, hogy fordítsd ki a kesztyűket, hanem azt, hogy

a bal kezest a jobb kezedre vetted fel. Karmael gyorsan levette a kesztyűket, visszafordította őket, és ügyelve, hogy a jobbos a jobbra, balos a bal kezére kerüljön, újra felvette őket. A néhány perces munka után, amiben igen csak elmélyült, vigyorogva mutatta Sophinak a kezeit. -

Nos, áll az alku?

-

Áll, de csak ha a jobb kezed nyújtod.

Karmael kinyújtotta a jobbját, és jól megrázta Sophi kezét. 31


-

Emlékszel a pöttyös labdádra? Tudod, arra a sárgára, amit gyerekkorodban a

tengerparton találtál? -

Valami rémlik — bólintott Sophi.

-

Azt kívántad a köztes időben, hogy ezer ilyen labdád legyen. Emlékszel, mi

történt egy évvel később? -

Csak nem azt akarod mondani...

-

De igen. A születésnapodon ezer labda volt a kertben. Apukád így akart

kedveskedni neked. Sophi elgondolkozott. -

A labdákra emlékszem, de arra nem, hogy ezt kívántam volna.

-

Emlékszel - folytatta Karmael -, amikor iskolába szerettél volna járni, úgy,

mint a többi gyerek? Michelle szemüvegére, a sellőkre, a szomszéd fiúra? Emlékszem a szomszéd fiúra. Azt kívántam, hogy tűnjön el az életemből,

-

mert kicsúfolt. -

És arra is emlékszel, hogy szerelmes voltál belé, és amikor meglátta a

fogszabályzódat, kinevetett? Azt kívántad, hogy soha többé ne keljen látnod. Másnap felmondtak az intézőnek, és elutazott a fiával együtt, te pedig napokig sírtál, és a sellőknek könyörögtél, hogy hozzák vissza. Sophinak mosoly ült ki az arcára. —A

következő nyáron anyám visszavette az intézőt. Az volt az egyik legszebb

nyaram. — Az

első csók, Rómában? A vizsgák, a rossz jegyek, a zongoraóra? Soroljam

még? — Rendben, — Mert — De

ezek valóra váltak. De voltak, amik nem.

azokat nem tiszta szívedből kívántad — felelte a fiú.

egyet mindig is tiszta szívemből kívántam, mégsem teljesült - mondta

Sophi, és a düh szorongatni kezdte a torkát. — Azért

nem sikerült, mert akkor is azt érezted, amit most.

32


— Ne

azt mondd, hogy mit érzek, hanem azt, mit kívántam — mondta kissé

ingerülten Sophi. Karmael sóhajtott egy nagyot. — Hogy

az anyád megértsen és elfogadjon.

A lány nem szólalt meg. Még egy darabig bámult maga elé, aztán nyelt egy nagyot, könnyes szemeit megtörölte, és beindította az autót. Olyan mérgesen taposta autója gázpedálját, mintha legalább is az tehetett volna az anyjával való konfliktusáról. — Tyű,

a mindenit! — ujjongott Karmael, és vigyorogva élvezte, ahogy a

sebességtől belesüpped az ülésbe. Sophi felhajtott a közeli autópályára, és percekkel később a négyezer köbcentis motor 240 kilométeres sebességgel suhant végig az úton. Karmael még mindig izgatottan élvezte a sebességet, Sophi pedig szó nélkül figyelte az utat, tudomást sem véve a fiú öröméről. De a fiú résen volt a száguldás élvezete mellett. Minden energiájával arra ügyelt, hogy az út alatt semmi baj ne történjen a lánnyal, ami nem volt könnyű feladat. Egyfelől figyelnie kellett a tallér hatásának következményeire, másfelől neki sem szabadott túlságosan lekötni magát a sebesség élvezetével, nehogy figyelmét elterelje az óvó energiáról. Ezért valami egyszerűbb elfoglaltságot keresett magának. A pálya melletti levendulabokrok kötötték le. Próbálta kifigyelni, hogy mi lehet az a színes, homályos dolog, ami nem sokkal az autó mellett fut. Rájött, hogy ha ugyanolyan gyorsan kapkodja a fejét, mint amilyen gyorsan rohan mellettük a homály, akkor talán megfigyelheti, hogy mi lehet az. Aztán észbekapott, mert a végén tényleg hülyének nézi Sophi, meg hát nem azért van itt, hogy a földi gravitáció örömeit élvezze. Sophi már szólni akart, de miután Karmael visszadőlt az ülésbe, megnyugodott, hogy a fiú nem kapott epilepsziás rohamot. Az autó később lassított, a lány úgy érezte, kellően levezette indulatát a sebességben, egy kicsit megkönnyebbült, így hát letért a következő pihenőhelyre. Karmael még mindig a fejét fogta az élménytől, szemei a káprázattól körbe-körbejártak. 33


Megálltak, és kiszálltak az autóból. Karmael imbolyogva próbálta egyensúlyát megtalálni. A közeli padhoz sietett, kezét a gyomrára szorítva. Eltorzult tekintettel nézett Sophira. -

Borzasztóan érzem magam - mondta fanyar képpel. — Mintha valami ki

akarna jönni belőlem. -

Akkor oda tedd ki - mutatott Sophi a kuka felé.

Karmael a kukához botorkált, bőséges ebédjét a szemetesbe ürítette, majd pólójában megtörölte a száját, és visszaült a padra. Fejét a kezeibe temette, és sírni kezdett. -

Ezt nem hiszem el! Te mindenért sírsz?

-

Hogy lehetek ilyen béna? - makogta a fiú. Sophinak gúnyos mosoly ült ki

az arcára. -

És te akarsz engem jó útra téríteni? Megrázta a fejét, aztán intett

Karmaelnek, hogy maradjon. Néhány perccel később egy ásványvizes palackkal, egy fehér pólóinggel és egy csomag rágógumival jött vissza a benzinkútról. -

Tessék - mondta, és letett mindent a padra. Igyál, cseréld le a pólódat, és

tömd tele a szádat rágóval. A fiú követte az utasításokat. Ivott, lecserélte a pólóját, és a teljes csomag rágógumit a szájába tömte. Negyed órával később Karmael már újra a régi formáját hozta. Sophira vigyorgott, csak éppen megszólalni nem tudott. -

Rendben - mondta a lány. - Átgondoltam a dolgokat. Tételezzük fel, hogy

hiszek neked. Mondjuk azt, hogy te vagy az angyalkám, és azért jöttél, hogy jó útra téríts. -

Hogy hehihehe! — gagyogta a fiú.

-

Mit makogsz itt nekem? Mi az, hogy hehihehe? Karmael kivette az ökölnyi

nagyságú rágógumit a szájából, és feltűnés nélkül a zsebébe csúsztatta. -

Hogy segítselek! — javította ki magát a fiú.

34


— Ugye

tudod, hogy nem tudsz átverni, láttam, hogy hová tetted a rágógumit -

mondta a lány, és a fiú zsebére mutatott. Karmael kifordította a zsebét, és megpróbálta a ragacsos masszát eltávolítani, de az egyre jobban a vászonba kenődött. — Látod

a szemeteskukát? Oda szokás dobni azt, amit a szádból kiveszel.

A fiú kelletlenül visszafordította a zsebét, és tanácstalanul a hajába túrt. -

Szóval, hogy segíts? De meséld el nekem, hogy lehet az, hogy ilyen béna

vagy? Hogy akarsz nekem segíteni, ha egy kesztyűt is képtelen vagy felvenni, és egy teljes csomag rágógumit tömsz a szádba, mint egy ötéves gyerek? — Hát -

nem arra kértél, hogy tömjem tele rágóval a számat?

Ezt képletesen mondtam!

Karmael értetlenül bólogatott. — Egyébként -

ez az első létesülésem a földön.

Mit csináltál? - ráncolta össze homlokát Sophi. Emlékszel, bevallottam neked, hogy nem mondtam igazat. Hát, ezért nem.

Nincs háromezer éves tapasztalatom, nincsen rutinom, és nem tudom, hogy kéne meggyőzni, hogy elhidd, én egy angyal vagyok. Be kell vallanom, hogy most vagyok itt először emberi alakban a Földön, de nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz élni. Ti, emberek születésetektől kezdődően megszoktátok az anyagot, a teret, az időt és a gravitációt. Nekem erre nincs időm. Tudod, Sophi, én egy olyan világból jöttem, ahol nincs gravitáció, és nincs anyag. Sőt, még idő sem létezik. Illetve létezik, meg az anyag is... de máshogy... na de ezt most bonyolult lenne elmagyarázni. Szóval, hipp-hopp, hirtelenjében a térbe és az anyagba kerülök, és figyelnem kell az időre meg a gravitációra. Tudod, milyen nehéz ez? -

Talán olyan nehéz, mintha ha én hipp-hopp, egyszer csak a te világodban

találnám magam? Karmael elgondolkozott. -

Erre még nem gondoltam. De igen, lehet, hogy neked is nehéz lenne! -

állapította meg. 35


-

Értem - bólogatott Sophi. És mondd csak, angyalka, véletlenül nem az van,

hogy az angyalok kicsi kukival, dundi combokkal, nagy, fehér szárnyakkal repkednek a mennyországban? Karmael felnevetett. -

Á, értem, mire gondolsz, jogos a kérdés! Tudod, az emberek hajlamosak

még mindig azt hinni, hogy az angyalok a mennyben repkednek. Ez a vallásotokból adódik, amitől nehezen tudtok elvonatkoztatni. -

Akkor te egy modern angyal vagy, szárnyak nélkül?

-

Fogjuk rá - bólogatott Karmael. - Haladni kell a korral..., pontosabban a ti

korotokkal..., egész pontosan, alkalmazkodnunk kell a fejlődéshez. -

Milyen fejlődéshez? - kérdezte kíváncsian Sophi.

Karmael jól tudta, hogy Sophi éjjeliszekrényének fiókja milyen könyveket rejt, és azt is, hogy egy ideje, ha esténként a köztes időben a naplementét nézi, az élet rejtett dolgain gondolkozik. Nem egészen egy éve felkeltette a lány érdeklődését az ezotéria. Asztrológushoz ment, a buddhizmust tanulmányozta, sőt, már azt is fontolóra vette, hogy keres magának egy tanítót, aki bevezeti őt a spirituális világ rejtett titkaiba. Karmaelnek most ez kapóra jött. -

A fizikai és szellemi fejlődéshez. De sajnos az egyik pólusról hajlamos

emberiség megfeledkezni. Ez pedig a szellemi szint, a spirituális fejlődés. Tudod, Sophi, túlságosan az anyagi világban éltek. Leköt titeket az anyag, ami egyrészről érthető, hiszen elengedhetetlen része a földi életnek. Csakhogy az emberiség mára elérkezett egy magasabb tudati szintre, lassan meg kell értenetek, hogy a szellemi vagy a spirituális fejlődés legalább olyan fontos, mint a fizikai. Sophi leült a padra a fiú mellé, és észre sem vette, hogy a kétely egy pillanat alatt elszállt belőle. Olyan dolgokról volt szó, amik egy ideje már foglalkoztatták. Próbálta megérteni Karmaelt, és egyre több kérdés sorakozott a fejében. -

Mit értesz az alatt, hogy túlságosan az anyagban vagyunk? A mai, civilizált embernek fontos, hogy legyen karrierje, egzisztenciális

biztonsága, munkája, családja és mindaz, ami kényelmessé és élhetővé teszi az 36


életét. Kutatja az anyagot, fejleszt és korszerűsít. Ami jó, de lassan annyi időbe telik megtanulni a technikai vívmányok kezelését, mint amennyit azért tölt velük, hogy kényelmessé tegyék az életét. A nyugati ember ezekre törekszik és megfeledkezik a spirituális, vagy ami most nagyon divatos, az önismereti, a személyes fejlődésre odafigyelni. Pedig a kettő szorosan összefügg egymással. A világ másik felében ez a dolog pont ellenkezőleg működik. Keleten sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a spirituális fejlődésre, és elhanyagolják azt, amit a nyugati ember túlzásba visz. Ezért van ott szegénység és nyomor. De éhezve nem lehet fejlődni, és úgy sem, ha az ember naphosszat gürcöl az anyagi javak megszerzéséért. A megoldás, hogy a két pólust harmóniába kell hozni az univerzum, az emberiség és az egyén szintjén egyaránt. -

Ezzel nem tudok egyetérteni. Szerintem nagyon sok emberre mérhetetlen

nagy terheket rak az élet, ezernyi gonddal küzdenek. Hogy tudna valaki, aki a megélhetéséért dolgozik, odafigyelni a lelki fejlődésére? —A

szegény megteremti a szegénységét, a gazdag a gazdagságát.

— Ez -

nem ilyen egyszerű - jelentette ki Sophi.

Nem. Hogy megértsd, magasabb perspektívából kell szemlélni a dolgokat.

Tételezzük fel, hogy mindennek, ami megtalálható a világotokban, egy másik, egy magasabb szinten nincs jelentősége. Mondjuk azt, hogy a lelkedet nem érdekli, hogy van pénzed, vagy nincs, hogy fehér vagy, vagy fekete, hogy művelt vagy, vagy nem. Nem az a fontos, hogy mit szereztél meg az életedben, és mit nem, vagy éppen az, hogy nézel ki. A lelkednek az a fontos, hogy tapasztalatokat szerezzen. Minden földi dolog, mindaz, ami itt megtalálható, csak egy valaminek fontos. És ez az egó. Az egód mindenáron meg akarja szerezni a hatalmát feletted. És tudod, miért? Mert életed végén a testeddel együtt meghal. -

És a lelkünk? - kérdezte Sophi.

-

A lelked tovább él. Nektek, embereknek meg kell tanulni, és meg kell érteni

az egó hatalmát. Ki kell ismerni, rá kell jönni, hogyan működik. Amíg ez nem

37


történik meg, az egó újra és újra a hatalmába fog keríteni, és megakadályozza, hogy egy magasabb értelem szóhoz jusson benned. -

Akkor ez az egó valami szükségtelen rossz?

-

Nem. Az egó egy szükséges jó, elengedhetetlen a földi életedhez. Az egót

használni kell. Ha ezt nem teszed, majd ő használni fog téged. -

És hogy használhatom az egót?

-

Fel kell ismerni, meg kell érteni a működését, és mellette hagyni, hogy egy

magasabb értelem kiteljesedjen benned. -

A lelkemre gondolsz?

-

Arra is.

-

Akkor a lelkemet kell fejleszteni? - kérdezte Sophi.

-

Nem. A lelked tapasztalatokat gyűjt. A személyiségedet és a mögötte lévő

jellemedet kell fejleszteni, azt a struktúrát, ami születésedtől kezdve kialakult benned. Karmael elgondolkozva körülnézett, majd folytatta. -

Ha nem az egódnak megfelelve akarod elérni a céljaidat, ha megtanulod

meghallani, és megérted lelked sugallatait, akkor az életed megváltozik. Rájössz majd, hogy mindazok a vágyak, amik ott lüktetnek benned, a fejlődésed útján fognak kibontakozni. -

Azt akarod mondani, hogy én akkor fogom a gondjaimat megoldani, akkor

fogom a vágyaimat elérni, ha nem csak a külső körülményekre koncentrálok, hanem a személyes fejlődésemre is? -

Így tudod megvalósítani önmagad... — bólogatott Karmael.

A fiú felállt, egyik lábával átlépett a padon, és visszaült Sophival szembe. -

És ehhez az élet minden segítséget megad. Emlékszel? Mindig is azt

mondtad, hogy a lét a köztes időben beszél hozzád. Ez igaz, de az is, hogy az élet egy tükröt mutat neked, amiben felismerheted önmagad. Visszatükrözi mindazt, mindazokat a tulajdonságaidat, amelyekkel rendelkezel. Neked csak észre kell

38


venni önmagad a tükörben. Felismerni az erényeidet, a gyengéidet, hogy majd ezeket fejlesztve, megvalósítsd a vágyaidat, vagy elérd azokat. -

Na jó, mondjuk azt, hogy értem, amiről beszélsz, de nekem miben kell

segíteni, és hogyan? -

Én megtaníthatom neked, hogy a tükröt hogyan kell használni, és

rámutathatok az elakadásaidra, amik miatt megrekedt az életed. Sophi eltöprengett a fiú szavain, és a gondjaira gondolt. -

Tudod, hogy nagyon nehéz most nekem?

-

Tudom, ezért is vagyok itt - felelte Karmael.

-

Szeretnék hinni neked. Jó lenne, ha valaki segítene megoldani a gondjaimat -

mondta szomorúan Sophi. Karmael a fejét rázta. -

Megoldani nem tudom a gondjaidat, de segíthetek, ha te is akarod.

-

De hogyan?

-

Ahogy mondtam! Rámutatok a gyenge pontjaidra, és megtanítalak arra,

hogyan kell fejleszteni azokat. Sophi lemondóan csóválta a fejét. -

Aligha hiszem, hogy változna bármi is.

-

Tudod mit, Sophi? Lenne egy ajánlatom. Én megtanítom neked, hogy ne

csak a köztes időben érezd jól magad, ahová már a gondjaid lassan belopják magukat, hanem a nappalokban és az éjszakákban is. Segítek kibogozni az összekuszálódott szálakat az életedben. Pontosan egy hónap múlva, mire betöltöd a huszonnyolcadik évet, ígérem, hogy eldobod az angyaltallért, mert nem lesz majd rá szükséged. -

És mit kérsz cserébe?

-

Taníts meg élni. Hogy ne vegyem fel a kesztyűt fordítva, hogy ne tömjem

tele rágóval a számat, taníts meg vezetni, enni, inni, és mindazt megismerni, ami egy emberi élethez kell. Azt szeretném, ha nem lennék ügyetlen. A fiú nagy kék szemeiből az őszinteség áradt. 39


Szerinted mások mit tennének, ha egy ügyetlen huszonévestől kapnának egy

-

ilyen ajánlatot, aki ráadásul angyalnak képzeli magát? — Itt

az a kérdés, hogy te mit tennél, Sophi?

— Nos

- gondolkozott el a lány -, egy bölcs angyalka most elkelne az életemben

- felelte, és a fiú felé nyújtotta kezét. Karmael büszkén adta a jobbját, úgy érezte, az első feladatot megoldotta: Sophi a bizalmába fogadta. — De

van még valami, amit cserébe kérek még. Ha nekem lesz igazam, akkor

az angyaltallért visszadobod a tengerbe a párjával együtt. —A

párjával? — nézett értetlenül Sophi.

— Igen,

az ellenpárjával együtt, mert mindkettőre szüksége van az

emberiségnek. Sophi nem értette a fiút, de úgy tett, mintha értené. — Rendben,

úgy

legyen!

Ódon hangulat, ínyenc ételek, kiváló felszolgálás. A zongorista halk játéka koronázta meg a luxuskörülményeket Róma egyik elegáns éttermében, a Harry's bárban. Egy félreeső asztaltól Monica intett a felszolgálónak, és a poharára mutatott. ízlett neki a desszerthez ajánlott bor, jól fog esni a következő eszmecseréhez. A tanácsadó evés közben nem szeretett üzletről beszélni, amit Monica rámenős természete kapcsolatuk elején nehezen viselt. De kénytelen volt alkalmazkodni, ezért megpróbált türelmet gyakorolni, és várni, hogy JeanBaptiste lenyelje az utolsó falatot. A férfi a tányérba helyezte a villát, és megtörölte a száját. Monica alig várta, hogy a szalvéta az asztalra kerüljön, amit JeanBaptiste megérzett, ezért szép lassan helyezte az asztalkendőt a tányérja mellé. -

A türelmetlenséged fog a pokolra vinni - mondta ördögi mosollyal.

-

Kérlek, kímélj meg a humorodtól.

-

Rendben - felelte a férfi, és megvárta, míg a felszolgáló Monica poharába

tölti az egyik legjobb évjáratú olasz fehérbort.

40


A felszolgáló megkérdezte, hogy leszedheti-e az asztalt, amire Monica csak türelmetlenül legyintett, és a tanácsadó felé fordult. -

Mint mondtam már - kezdte kimérten a mondanivalóját Jean-Baptiste -,

rugalmasnak kell lennünk. Azok a fotók, amiket néhány napja prezentáltam neked, nem csupán egy családi számonkérést érnek. Annál sokkal többet. Azok a fotók egy lehetőséget biztosítanak neked és nekem, hogy a tervünket záros határidőn belül kivitelezzük. Ezért a részvények felvásárlását leállítottam. —

De hát éppen most kéne vásárolni! - hördült fel Monica. - Mit gondolsz,

miből fogom visszafizetni a hitelt? — Nyugalom

— csitította Monicát a férfi. — Lehet, hogy esnek a részvények

Sophi elnöki kinevezésének hallatán, de ez nem elég. Nekünk meg kell várni, hogy ne csak essenek, hanem zuhanjanak. —

És ezt hogy érjük el? — kérdezte a nő feszülten.

Sophinak el kell foglalnia a trónt. Meg kell várni, hogy megszavazzák a

kinevezést, majd közvetlenül utána az egyik elnökségi tag - aki egyben néhány hete már nagyon jó barátunk -, az asztalra dobja azt a dokumentációt, amit te is láttál. —

De ez mire lesz elég? - húzta fel a szemöldökét Monica.

— Erre

- válaszolta a férfi, és a bőrkötéses mappájából egy összefűzött, vastag

iratot vett elő. Monica átvette az iratot, és jól megnézte a borítót. —

Ez a Vitti vállalat társasági szerződése.

Pontosan - felelte a férfi. - Kérlek, lapozz bele, és a tizedik oldalon az első

bekezdéstől olvasd el - mondta Jean-Baptiste, és mint aki jól végezte dolgát, kortyolt egyet a konyakból. A nő gyorsan fellapozta a szerződést, és elolvasta az elnök munkájára és hatáskörére vonatkozó általános rendelkezéseket.

41


— Nem

értelek. Ez semmit nem mond nekem. Ez egy általános leírás az elnök

feladatait és hatásköreit illetően, nem beszélve arról, hogy ezt bárki megszerezheti, kikérheti a cégbíróságról. -

Ezt igen. De azt a záradékot, amire a d. pont utal, azt már nemigen!

-

Csak nem megszerezted? - csillant fel a szeme Monicának.

A férfi egy újabb lapot húzott elő a mappájából, és átadta a nőnek. -

Elég, ha most csak a harmadik pontot olvasod el — adta az instrukciót a

férfi. Monica végigfutotta az olvasásra javasolt pontot, és elgondolkozott, aztán hirtelen összeállt a kép a fejében... A felismeréstől csillogni kezdtek a szemei. -

Csak nem?

Jean-Baptiste bólintott. -

Csak nem azt akarod mondani, hogy...

-

De azt - vágott Monica szavába a férfi. Neked csak egy dolgod van, hogy

Liviót valahogy leszerződtesd a vállalathoz. A nő felállt, és intett a felszolgálónak. -

Ha ez bejön, Jean-Baptiste, akkor extra jutalékot kapsz, ígérem. Látod, az érme, amit adtam neked, szerencsét hozott.

-

Te ilyen babonás vagy? — kérdezte a nő.

-

Talán - mosolygott a férfi. — De remélem, megvan még, nem adtad oda

senkinek, mert azzal a szerencsédet is továbbadod. -

Ugyan kinek adjam tovább, talán a pincérnek? — mondta nevetve a nő.

Jean-Baptiste felállt, megigazította a zakóját, és elindult a kijárat felé. Monica a szokásos módon jelezte a pincérnek, hogy írja a többihez a számlát, majd amennyire szűk kosztümje engedte, a tanácsadója után rohant. A férfi elővett egy kubai szivart az ajtóban, és meggyújtotta. Szívott néhányat, majd háttal Monicának, megszólalt.

42


— Később is szükséged lesz rá, mert még csak most kezdődik a java — mondta, és szemei olyan vörösen izzottak, mint a szivar, amit méltóságteljesen tartott

az

ujjai

között.

- Hát nem imádnivaló? Hosszú combok, dús, vörös haj és tüneményesen bájos arc - súgta oda kollégájának az egyik technikus. -

Ha csak modell lenne, azzal is vagyonokat kereshetne - felelte a másik.

— De

nincs rá szüksége. Úgy látszik, az élet egyeseknek mindent megad.

Vagyon, hírnév és szépség. Csak a szeme ne lenne olyan szomorú - jegyezte meg a technikus, és egy hosszú kábellel a kezében elindult az egyik ideiglenesen felállított lámpa felé. Miután elkészültek a fotók, már csak az interjú maradt hátra, amihez egy harminc év körüli nő készítette elő a jegyzeteit. Sophi türelmesen várt, csendben figyelte a stáb munkáját, miközben gondolataiban anyja intelmeit vette át. Átgondolta, mit mondhat és mit nem, és ha meglepi egy kérdés, csak bájosan mosolyogjon, és terelje el a szót egy másik témára. Mikor a stáb nekilátott elpakolni, Sophi megjegyezte, hogy nincs sok ideje, kilenc előtt el kell mennie, mire a riporternő kisebb pánikba esett, megpróbálta sürgetni kollégáit. De ügyet sem vetettek rá. Sőt, megkérték, hogy húzódjon arrébb, mert hely kell nekik, hogy kipakoljanak a szobából. Ezért a nő kénytelen volt várni, türelmetlenül nézte az óráját, arcára kiült a tehetetlenség. Fel sem merült benne, hogy a cikk, amit az interjúból fog készíteni, nem a fotókat fogja kiegészíteni a lapban, hanem fordítva, és az sem, hogy a pakolással lehetett volna még egy fél órát várni, elvégre ő a rovatvezető, ő szervezi ezt az interjút. Mire kipakoltak mindent, már csak tizenöt percük maradt, ezért a riporternő felajánlott egy másik időpontot, és azt is, hogy alkalmazkodik Sophihoz. A lányt egy kicsit idegesítette a nő tehetetlensége, de mivel szimpatikus volt neki, talált egy lyukas órát a naptárjában. Az időpont-egyeztetés után Sophinak csak néhány emeletet kellett megtennie lifttel, mivel a Vitti vállalat székháza adott helyet az interjúnak. A legfelső szinten volt az elnöki iroda, azaz emelet, ahova mindig is szorongva 43


lépett be. Már várták, Sophi pedig tudta, hogy mi következik. Kinyitotta a filofaxát, és fanyar tekintettel bólintott, hogy készen áll a jegyzetelésre. Határidőket, találkozókat jegyzetelt, amiket anyja titkárnője diktált, gondosan ügyelve, nehogy kihagyjon valamit. Minél több teendőt írt be naptárába, annál jobban kerülgette az émelygés. Egyetlen porcikája sem kívánta azokat a rémes találkozókat a befektetőkkel, elnökségi tagokkal, divattervezőkkel, divatházakkal és a kiemelt alvállalkozókkal. Mire végzett, már kellőképpen össze- ugrott a gyomra. Már csak egy valami volt hátra. A pontban kilenc órás egyeztetés a Vitti vállalat elnök asszonyával. Sophi a faliórára nézett, vett egy nagy levegőt, és benyitott az irodába. Anyja az íróasztal mögött ült, tekintete a monitorra tapadt. - Szép reggelt! - köszönt unottan Sophi. Anyja köszönés nélkül felemelte a kezét, és mutatóujjával jelezte, hogy üljön le. De Sophi inkább a ruhásállványok felé indult, mert azonnal észrevette, hogy az Armani legújabb őszi kollekcióját tartják. Egykedvűen vizsgálgatta őket, néhány darabot magához mért, majd egy fekete felsővel visszament a kanapéhoz. -

Hányszor mondtam, hogy azok nem turkálós holmik? - szólalt meg az anyja,

miközben még mindig a képernyőt bújta. Sophi ledobta a ruhadarabot a kanapéra, és leült. -

Nincs meg benned a tisztelet. Úgy kezeled azokat a ruhákat, mintha valami

ócska turkálós holmik lennének. -

Tudom anya, tiszteletben kell tartani, mert...

-

Jól ismered a Siluette filozófiáját - vágott közbe Valentina. - Kérlek, tartsd

magad ehhez, ajtón belül és ajtón kívül is. Sophi bólintott. -

Tegnap telefonáltak a Gucci-háztól, holnap ebéd. Te is jössz — folytatta

szúrós tekintettel Valentina. -

De anya, már így is tele van a naptáram!

44


-

Ezek, kislányom, olyan dolgok, amiket kénytelen leszel megszokni. Hidd

el, nekem sincs kedvem jópofizni a legújabb sztártervezőkkel. Kevesebb, mint egy hónap, és munkába állsz. Nincs időnk — rázta a fejét a nő. Sophi kinyitotta a filofaxát, és megnézte az időpontot. A keddi napja át volt húzva, és nagy betűkkel csak ennyi volt odaírva: ANGYALKA. Közben anyja a kanapéhoz ment, leült, és észrevétlenül belenézett Sophi naptárába. -

Tessék - mondta, és egy sárga jegyzetlapot - amire a találkozó helyszíne volt

felírva - ragasztott a keddi napra. -

Mi az, hogy angyalka? — kérdezte kíváncsian Valentina.

-

Ő egy barátom... ez a beceneve — felelte zavartan Sophi.

-

Csak nem valami buddhista... remélem, nem megint...?

-

Nem, anya, tényleg egy régi barátom az egyetemről.

Valentina

felállt,

felvette

a

fekete

ruhadarabot,

és

visszavitte

a

ruhásállványokhoz. -

Nem szeretném, ha még egyszer ilyen buddhista izékkel találkoznál. Egy

hónapig arról cikkeztek, hogy az a sárga ruhás fickó a szeretőd, és hogy megtértél. Nem hiányzik ez nekem. -

Végeztünk, anya? - kérdezte Sophi, hogy elterelje anyja figyelmét a kínos

beszélgetésről. -

Most igen. Sok dolgom van, majd este mindent megbeszélünk.

Sophi felállt, és az ajtóhoz ment. -

És még valami, Sophi! - szólt utána Valentina. - Kérlek, figyelj arra, hogy

mit veszel fel. -

Tudom, anya, talpig Gucciban leszek - mondta a lány gúnyosan, és kilépett

az ajtón. A lifthez ment, és mérgesen a hívógombra csapott. Alig várta, hogy kimenjen az irodaházból, az émelygése kezdett hányingerré alakulni a gyomrában. Mikor kihajtott a garázsból, próbált mélyeket sóhajtani, sikítani tudott volna, de a reflex, a begyakorolt mértéktartás átvette hatalmát az érzései felett. Idegesen araszolt a 45


dugóban, már azt sem tudta, hogy az előtte haladó ügyetlenkedése vagy anyja miatt van benne ez a mérhetetlen feszültség. Megszólalt az autóstelefon. Sophi egy gombnyomással kihangosította a hívást. -

Olló! - hallatszott a vonal túlsó végéből.

-

Micsoda? - felelte értetlenül a lány.

— Én

vagyok, Karmael! Lehet engem hallani? - kérdezte.

Sophi komor arcára egy kis mosoly fakadt. -

Nem olló, hanem halló!

— Vagy

úgy! Akkor ezért nem értettem, mi köze az ollónak a telefonáláshoz.

De hát ez a rengeteg szleng egyszerűen megjegyezhetetlen — sopánkodott a fiú. — Ez

nem szleng, na de mindegy... - felelte Sophi, és a filofaxába ragasztott

sárga jegyzetlap villant fel előtte. - Ha a holnapi nappal kapcsolatban hívsz, sajnos le kell mondanom. -

Tudom, hogy nem érsz rá - felelte a fiú —, ezért is hívtalak. Vagy én termek

ott egy szempillantás alatt, vagy te jössz el hozzám, az Angyalvárhoz. -

Mit csinálsz te ott? - kérdezte Sophi.

— Az

Angyalok hídján vagyok.

— Nos

- nézett a navigációra Sophi — az innen több, mint fél óra, és ahogy a

dugót nézem, problémás lesz. Tudod, mit? Mi lenne, ha egy szempillantás alatt itt teremnél? - kérdezte cserfes mosollyal az arcán, mert tudta, hogy lehetetlent kér a fiútól. — Most — Itt

azt akarod, hogy bebizonyítsam, ugye?

a lehetőség — felelte a lány.

A vonal megszakadt. Sophi biztos volt benne, hogy perceken belül újra megcsörren a telefon, és a fiú valami lehetetlen magyarázattal fog előállni. De alig hogy végigfutott ez a gondolat a fejében, az autó hátuljából valami erős zörejt hallott. Letért az első utcán, és félrehúzódott.

46


—A

francba! Nem lehet, hogy pont most kapok defektet! — mondta

mérgelődve, és kiszállt a kocsiból. Megnézte a kerekeket, de azok rendben voltak, viszont a zörejt még mindig hallotta. Közelebb ment a csomagtartóhoz, és óvatosan kinyitotta. Karmael feküdt benne, homlokán egy nagy, vörös dudorral. Sophi nem hitt a szemének. — Tudtam,

hogy elrontom! — makogta a fiú, miközben dörzsölgette a

homlokát. —A

csomagtartóban bujkáltál?

— Nem, — Na,

én nem... — mentegetőzött Karmael.

szállj ki, ezért még számolunk.

Karmael

nagy

nehezen

kikászálódott

az

autó

csomagtartójából,

és

megigazította a ruháját. Egy fekete szövetnadrág volt rajta, fehér zoknival és egy bordó szandállal. A látvány rémisztően hatott, nem beszélve az idejétmúlt farmeringről, ami félig kilógott a nadrágjából. — Te

meg hogy nézel ki? - kérdezte Sophi.

— Miért? -

Csak nincs valami baj?

Oké. Talán meg kéne szoknom, hogy képtelen dolgokat csinálsz, de ez a

ruházat azért mégis csak több mint ízléstelen. -

De hát ez a divat, tessék, nézd meg - válaszolta Karmael, és egy

divatmagazinból kitépett lapot húzott elő ingjének zsebéből. -

Tessék. 1996-os divat, sportos elegancia - mutatta.

Sophi megnézte a gyűrött lapot, és felnevetett. -

Egy fekete zakó kék inggel és egy farmernadrággal. Ez így rendben van. De

nem fordítva! Karmael szomorúan rázta a fejét. -

Pedig azt hittem, hogy a kedvedben tudok járni.

-

Kedves vagy, és tényleg örülök, hogy egy szempillantás alatt itt teremsz. De

ilyet nem szabad tenni, nem bujkálhatsz utánam, és nem lopózhatsz az autómba.

47


-

De a lelkemre kötötték, hogy az emberek előtt nem utazhatok a térben, ezért

arra gondoltam, hogy a hátsó ülésen fogok majd megjelenni. Csakhogy dörzsölte meg a homlokát újra, amin a púp már igen nagy méretet öltött elvétettem. -

És így kerültél a csomagtartóba - fejezte be Sophi. Gógyis vagy Karmael, de

szimpatikus. -

Akkor örülsz nekem? - kérdezte a fiú.

-

Örülök, hogy itt vagy. Sőt, most jól jönne a bölcsességed.

-

Akkor ez azt jelenti, hogy elfogadod a segítségem?

-

Azt, de ilyen ábrázattal egy tapodtat sem megyek veled sehová.

Sophi körülnézett. Egy kisebb park mellett voltak, aminek a túloldalán néhány butik sorakozott. Egy órával később Karmael már a hozzá illő, divatos ruhákban feszített Sophi mellett az ülésen, ugyanis nem csak ruhákat kapott, hanem vásárlás közben az első leckét is... Megtanulta, hogy nem feltétlenül a divat szerint kell öltözködni, hanem az egyéni stílus kialakítása a legfontosabb. Azt is megértette, hogy sok ember, akik szeretnének adni valamit az öltözködésükre, éppen ezt szúrja el. Karmael elmosolyogta magát, mikor erre gondolt. -

Csak nem a puklidon mosolyogsz? - kérdezte Sophi.

-

Az már óriási, beletörődtem az ügyetlenkedésembe. A mosolyogni való

inkább az, amit a divatról mondtál nekem. Sok ember nem jó ruhát visel, mert hagyja magát befolyásolni a divatnak. Szűk meg szorít, és érzik, hogy valami nem stimmel, nem illik hozzájuk, de hordják, mert a legújabb divat, mert azt kell viselni, az a trendi. Ha tudnád, Sophi, hány ember visel olyan dolgokat magán, ami szorítja a lelküket. De tűrik, mert meg kell felelni a szülőknek, a munkahelynek vagy egy helyzetnek, amibe belecsöppentek. Aztán vannak azok, akik idejétmúlt holmikat hordanak. A személyiségükbe ágyazódott viselkedési mintáik annyira korlátozzák az életüket, mintha egy kinőtt sportcipőben akarnának versenyt futni. De ragaszkodnak a cipőjükhöz, és eszükbe sem jut, hogy talán vásárolni kéne egy újat. 48


-

És mondd csak, bölcs Karmael, én melyik csoportba tartozom? - kérdezte

kíváncsian Sophi. -

Mindkettőbe. Aki nem tanulta meg levetni az elnyűtt cipőjét, az arra sem

lesz képes, hogy válogasson az új cipők között, és eldöntse, számára melyik a legmegfelelőbb. -

Azt akarod mondani, hogy fel kéne ismerni, mi az, ami szorít az életünkben?

Karmael visszakérdezett. -

Mi az, ami szorít az életedben?

Sophi elgondolkozott, és az anyjára gondolt. -

Nem akarok bizonyos dolgokat, amikbe szeretnének belekényszeríteni.

-

Nem akarsz a Vitti vállalat elnök asszonya lenni?

-

Honnan tudod? - kérdezte Sophi meglepetten.

-

Mindent tudok.

Sophi bólintott. -

Persze, el is felejtettem, hogy te egy angyal vagy.

-

És aki segíteni szeretne neked — fejezte be Karmael.

-

De mit kéne tennem? Az anyám kiborít!

-

Nem az anyád borít ki, Sophi, hanem az, ahogyan viszonyulsz hozzá.

-

Csak nem azt akarod mondani, hogy bennem van a hiba?

-

Ez nem egy hiba, egyszerűen fel kéne ismerned, hogy egy elnyűtt

ruhadarabot viselsz, ami szorít. Sophi nem szólt, csak jelezte, hogy megérkeztek. Kiszálltak az autóból, és egy intézmény felé vették az irányt. -

Ez egy könyvtár? — kérdezte a lány.

-

Igen. Van itt egy jó állásom, rendkívül élvezem.

-

És mit csinálsz itt, talán te vagy a könyvtáros?

-

Gondnok vagyok. Kaptam egy kis szobát, és az egészben a legjobb, hogy

éjszaka kell dolgozni, így nappal szabad vagyok.

49


-

Remélem, már jól érzékeled a teret, mert ha nem, akkor... Karmael a fejét

rázta. -

A könyvekhez nem nyúlok! — mondta, és bementek az épületbe, majd az

alagsoron keresztül egy széles folyosóra érkeztek. Dohos szag terjengett a levegőben. A falak mellett méteres magasságban sorakoztak a könyvek, úgy tűnt, mintha azokkal támasztották volna ki az omladozó falakat. Néhány lépéssel később egy hatalmas boltív alatt mentek át, majd jobbra fordultak, miközben Karmael egy kulcsot próbált volna elővenni a zsebéből. De az nem jött ki, úgy beleragadt valamibe, hogy kénytelen volt kifordítani a zsebét, és az ajtónál lábujjhegyre állva, csípőjét a zárhoz tolva kinyitni az ajtót. -

Már megint a zsebedbe tetted a rágót? - kérdezte mosolyogva Sophi.

Karmael, elszégyellve magát, bólintott. -

Kerülj beljebb! - mondta lesütött szemmel.

-

Egy alagsori lakásban laksz?

-

Gondnoki lakás. Szerintem tök szuper!

A szoba tényleg lakájos volt. Eltekintve a könyvgúláktól, tisztának és rendezettnek tűnt. A bútorzat csupán egy kicsi heverőből, egy asztalból és két székből, meg egy szekrényből állt — ezeken kívül más nem is fért volna el. Sophi arra gondolt, hogy esetleg kikezdhetne vele a fiú, de ezt valahogy nem tudta feltételezni Karmaelről. Meg egyébként is, több emberrel találkoztak a folyosón, idefelé jövet. -

Érzem, kezdesz túllépni a bizalmatlanságodon - szólalt meg Karmael.

-

Egész jó itt! Olyan hangulatos kis odú ez - felelte Sophi, oda sem figyelve a

fiú szavaira. -

Ugye! - vágta rá a fiú. - Több ezer éves történelemmel a fejünk fölött, egész

nyugalmas itt. Karmael felnevetett, de a lány nem értette az utalást. Hogy is értené! — gondolta a fiú, majd kivett egy palack ásványvizet a szekrény melletti hűtőből, és az asztalra tette. 50


-

Foglalj helyet.

Sophi leült, és keresztbe tette a lábát. -

Jobb, mint a régiségbolt - állapította meg.

-

Ugye mondtam, hogy itt senki sem fog zavarni. Nem kell tartanod az

emberektől. Sophi kinyitotta az ásványvizet, és kortyolt egyet a palackból. -

Szóval, ígérted, hogy elmeséled, miért is kell segíteni nekem, meg hogy

miért vagy itt. -

Nem tudok segíteni, csak ha te is akarod. Tudod? A tallér műve ez.

-

Meg valami magasabb rendű akaraté?

—A

te akaratodé. És nem az a kérdés, hogy miért vagyok itt, hanem az, hogy

még mindig kételkedsz az angyali mivoltomban. De nem baj, ez rendben is van így. Az emberek szeretnek hinni bennünk, sokszor segítségért fohászkodnak hozzánk, imádkoznak, mikor bajban vannak. De amikor megjelenünk, mindenféle csodákat kérnek tőlünk, hogy bizonyítsunk, angyalok vagyunk. Tudod, mit jelent ez? Hogy igazán, a szívetek mélyén nem hisztek bennünk, csak akkor van ránk szükség, amikor baj van. De ha minden rendben megy, tudomást sem vesztek rólunk. Pedig mi akkor is mögöttetek vagyunk. Segítünk, és feltétel nélkül szeretünk titeket. A fiú felállt, az ablakhoz ment, és megfordult. -

Látsz valamit a szobában?

— Mire —A -

gondolsz?

levegőben, látsz valamit?

Nem - rázta a fejét Sophi.

Karmael felállt az alagsori ablak alatt tornyosuló egyik könyvgúlára, és elhúzta a függönyt. A nap betűzött, a fénysugarak ezernyi porszemcsét világítottak meg a levegőben. -

Látod a porszemcséket?

-

Igen. 51


— Pedig

az előbb azt mondtad, hogy semmit nem látsz.

Karmael óvatosan lelépett a könyvgúláról, és visszament az asztalhoz. Új nadrágját megigazította, leült a székre, és hasonlóan, mint Sophi, keresztbe tette az egyik lábát. -

Mi, angyalok úgy segítjük az embereket, hogy nem avatkozunk be az

életükbe. Próbálunk gondolati és érzelmi felismeréseket adni, és itt-ott egy kicsit észrevétlenül terelni. De csak azoknak, akik akarják, és tenni szeretnének érte, hogy az életük változzon. Ez az "akarom" energia elengedhetetlen a munkánkhoz. Enélkül nem tudunk tenni semmit. Ezért is mondtam, hogy csakis rajtad múlik, hogy akarod a fejlődést, vagy nem. Tehát, mi értetek vagyunk. Az emberiségért, és mindazért, ami jó, és ami igaz. A fiú elgondolkozott, átszellemült tekintete kezdett bizalmat ébresztett Sophiban. — Míg

te az anyukádnál voltál, én addig az Angyalvárban sétáltam. Azon

gondolkoztam, hogy vezessem be neked azt, amiért jöttem. Aztán eszembe jutott, mikor Mihály arkangyal megjelent ott I. György pápának, és visszadugta kardját a hüvelybe, jelezve ezzel, hogy vége a pusztító pestisjárványnak. Tudod, Sophi, most is járvány van, de most nem testi betegség formájában, hanem az emberek elméje van megfertőzve, mert Lucifer azon dolgozik, hogy az emberiség, az emberek egóját a hatalmába kerítse. Kihasználja az emberek gyengéjét, és azonnal beférkőzik, hogy elpusztítsa mindazt, ami jó. Míg mi azon dolgozunk, hogy a szemeket felnyissuk, addig Lucifer azon, hogy elvakítson titeket. Nincs más célja, mint hogy összeomoljon a világ, és jól kiélvezze az emberek szenvedéseit. Ő harcol, mi pedig tesszük a dolgunkat. Mindenki a saját feladatán dolgozik. — És — Én

neked mi a feladatod, Karmael, azon kívül, hogy Luciferrel harcolsz? nem harcolok, én a karma őre vagyok. Felügyelem az emberek

inkarnációit, és a karmikus terhük feloldásában segédkezem. — Akkor

te ismered az emberek életeit? 52


Időtlen idők óta.

— Mondjuk —A

az enyémet is?

tiédet is. Nem véletlen, hogy én vagyok itt, ugyanis neked, azaz a

családodnak generációkon átívelő problémája van. Több száz éve álltok viszályban a Cardinale családdal, minden sejtetekben hordozzátok a harcot és a haragot. — De

nekem ehhez mi közöm, mi köze az én problémámnak a családom

múltjához? —

Nagyon is sok, Sophi.

Csak nem azt akarod mondani, hogy nekem is?

De igen, a te problémád a harag - szakította félbe Sophit Karmael. -

Pontosabban az elfojtott harag. Sophi elgondolkozott ezen, de Karmael már folytatta is az eszmefuttatását, hogy a lány nehogy félbeszakítsa. — Az —

lenne az első feladatod, hogy ezt felismerd magadban.

De én nem vagyok haragos természetű? — jelentette ki Sophi.

— Nem,

Sophi, te egy áldott jó lélek vagy. Mindenkinek próbálsz megfelelni. A

család szokásainak, anyádnak, barátoknak és persze apád emlékének. — Talán — Nem

nem ezt kéne tennem?

úgy, ahogy teszed.

— Akkor

mit kéne tennem? Nem értelek, Karmael. Azt hittem, hogy valami

olyasmit fogsz nekem mondani, olyan bölcsességeket, amik az élet működésére vonatkoznak. Most pedig úgy érzem magam, mintha egy pszichológusnál lennék. Karmael leült az asztalhoz, és egy kis hatásszünetet tartott. Talán kéne egy kicsit az ezotériáról beszélni, amolyan általános törvényekről, amiket az emberek nagyon szeretnek - gondolta, és mivel nem akarta Sophit elbátortalanítani, adott egy kis bölcs színezetet mondandójának. — Az

élet bölcsességei ott rejlenek benned. Neked nincs más dolgod, mint

hogy kiterjeszted a tudatod, és felismered azokat a spirituális törvényeket, amik 53


alapján működik a világ. Ha ezt teszed, magadat is megfejtheted, hiszen az utadon nem csak kifelé, hanem befelé is el kell indulnod. Minél beljebb haladsz, minél jobban kiismered saját univerzumodat, annál jobban ismered fel a körülötted lévő világot, és találod meg a megoldásokat, a válaszokat az életedre. — Bennem

akkor sincs harag - duzzogott Sophi, mintha meg sem hallotta volna

Karmael szavait. Ez nem jött be, gondolta a fiú, és eltöprengett, hogy mitévő legyen. — Inkább

mutass valami varázslatot! Most egyedül vagyunk, nem kell az

emberek elől rejteni az angyali képességeidet - állt elő az új ötlettel Sophi. -

Ez nem is rossz! — vágta rá a fiú, és fontolóra vette az ötletet.

-

Na végre, valami! - pattantak ki Sophi szemei.

-

Például - gondolkozott el Karmael - megnézhetnénk a családodat, mondjuk

úgy kb. háromszáz évvel ezelőtt. -

Az remek! Gyerekkoromban imádtam tanulmányozni a felmenőimet.

Nagymamám volt a tanítómesterem, nincs olyan, amit ne tudnék a családunk történelméről, úgy négy-ötszáz évig visszamenőleg. Nézd csak! Sophi elővett egy pecsétgyűrűt a táskájából, és Karmael felé mutatta. -

A mai napig ez a család címere.

-

Ismerem — felelte a fiú.

-

Gondolhattam volna. De mondd csak, ha annyira mindentudó vagy, akkor

bizonyára tudod: mit ábrázol? - kérdezte Sophi, és a markába szorította a gyűrűt. -

Kék, piros és fehér színek vannak a címerben. Egy oroszlán két lábon áll, és

egy kardot tart a markában. A többi motívum, a... -

Elég - szakította félbe Karmaelt a lány. — Könnyűt kérdeztem. Akkor

időutazunk? — kérdezte izgatottan. Karmael felállt, és Sophi mögé lépett. -

Dőlj hátra, és lazítsd el magad - mondta a fiú, és két kezével megfogta Sophi

homlokát. A lány lecsukta szemeit, és megpróbált ellazulni az izgalmas utazás előtt. 54


— Engedj el mindent, ami ide köt. Lépj ki a korból, próbálj mindent kizárni, és ha megjelenik előtted egy út, indulj el rajta — mondta halkan Karmael, és már érezte is, hogy a lány lassan megnyugszik, izmaiból a görcsök feloldódnak. Sophi is érezte, ahogy Karmael kezéből valami bizsergő érzés kezd áradni a homlokán keresztül, ami lassan végigfutott a vállain, majd az egész testét átjárta. Ismerős volt ez az érzés. Akkor tapasztalt ilyet először, mikor megtalálta az angyaltallért a parton. Alighogy erre gondolt, aranyló pontok kezdtek örvényleni a sötétségből, majd a szivárvány minden színével tündöklő hosszú folyosóvá formálódtak, amiből egy fehérlő út vezetett a végtelenbe. Sophi már csak a távolból hallotta Karmael hangját, de biztonságban érezte magát, mert valahol tudta, hogy mindez nem a valóság. Az izgalom és a kíváncsiság bátorságot adott a lánynak, így hát megtette első lépését az ismeretlen múltba. Livio az órájára nézett. Húsz perc telt el a megbeszélt időpont óta. Még negyed óra, és indulnia kell. Türelmetlenül rázta a lábfejét, mert egyrészről nem szerette Monica pontatlanságát, másfelől izgatott volt, mert alig várta az esti randevút. Fotóitól duzzadó mappáját levette a székről, és maga mellé helyezte a földre, mintha megérezte volna, hogy Monica kilépett a kávézó teraszára. A nő világoskék és zöld csíkos nyári ruhát viselt egy barna szandállal és övvel, amihez remekül passzolt a szolid és elegáns Louis Vuitton táskája. Hosszú, fekete haját a vállai mögé igazította, majd két ujjával megfogta napszemüvegének oldalát, és egy kicsit lejjebb húzta. Diszkréten körbenézett, és amikor megpillantotta Liviót, mutatóujjával

visszatolta

a

szemüvegét,

és

méltóságteljes

eleganciával

végigvonult a teraszon. Voltak, akik azonnal felismerték, de voltak olyanok is, akikre ismeretlenül is, de olyan hatást gyakorolt a nő becses és elegáns bája, hogy képtelenek voltak levenni róla a szemüket. A nő már megszokta ezt, tudomást sem vett a kíváncsi tekintetekről. Leült az asztalhoz, és levette a napszemüvegét. -

Már megint késtél! Mondtam, hogy csak egy fél órám van - mondta Livio

köszönés nélkül.

55


-

Neked is szép napot! - felelte Monica, és egy kecses mozdulattal keresztbe

helyezte az egyik lábát. -

Milyen itt a kávé? - kérdezte.

-

Jó! De térjünk a lényegre, mert nincs sok időm.

-

Volna egy munka számodra...

-

Hányszor mondjam, hogy többé nem dolgozom nektek! Ha ezért hívtál ide,

akkor már most lezárhatjuk a beszélgetést. Monica számított erre a válaszra, tudta, hogy nehéz lesz meggyőzni a férfit, de azt is tudta, hogy célja eléréséhez Livio szívén keresztül vezet az út. -

Tudom, hogy nem akarsz a Cardinale vállalatnak dolgozni, de hidd el, most

másról van szó. -

Még egyszer mondom, nem! Ezerszer hallottam már, hogy másról van szó.

-

Most az álmodról beszélek... emlékszel?

-

Ezt hogy érted? — kérdezett vissza a férfi.

-

Úgy, ahogy mondom. Még friss a pecsét ezen az alapítványi bejegyzésen -

mondta Monica, és táskájából egy papírköteget vett elő. — Lehetőséged van rá, hogy egy nyolcszáz éves kápolnát restaurálj. Nincs főnököd, a magad ura vagy, és a legfontosabb, hogy nem a Cardinale család finanszírozza a költségeket. Nekünk semmi közünk a projekthez. Livio felhúzta a szemöldökét, és Monica szemeit fürkészte. -

És hol van a fondorlat, hol vannak a kis aknáid, amik később majd

felrobbannak a lábaim alatt? -

Ugyan milyen fondorlat lehet egy kápolna restaurálásában?

Monica Livio elé tolta a papírokat, majd elvette a férfi csészéjét, és hörpintett egyet a kávéból. A szolid rúzs nem hagyott nyomot a csésze oldalán, csak az odaragadt szájfényen csillant meg a napfény. Livio nem szólt, próbálta végiggondolni az ajánlatot. Egyik oldalról a lehetőség magáért beszélt, régi álmát valósíthatja meg, de mégis valami rosszat érzett a dologgal kapcsolatban. Másik oldalról, ez az érzés nem 56


lepte meg, mert amiben Monica benne van, ott később mindig valami érdekes dolog derül ki a háttérben. Nem tudta eldönteni, hogy a szívére vagy az eszére hallgasson. - Gondolkozom rajta - felelte Livio, és felállt, hogy kimenjen a mosdóba. Monica megvárta, hogy Livio belépjen az épületbe, majd gyorsan kivett egy tollat a táskájából, és néhány sort írt egy szalvétára. Mire Livio visszaért, Monica széke már üres volt. Az asztalon még mindig ott hevertek az alapítvány iratai, a szájfénytől csillogó kávéscsészéjének tetején pedig egy cetli várta, amin ez állt: „Most tényleg a szívem vezetett hozzád! Dönts belátásod szerint." Livio megrázta a fejét, és elmosolyogta magát Monica megszokott és átlátszó sorain. Felmarkolta az iratokat, pénzt dobott az asztalra, és mélyen elgondolkozva a randevúra sietett. A tükör oldalán futó aranyszínű, csavart mintázatú keret összefonódott a magasban, átölelte az aprólékosan megfestett családi címert. Anna szomorú tekintete nézett vissza a tükörből. Nem egészen egy óra múlva, apja parancsának engedelmeskedve bemutatják neki a Cardinale család legidősebb fiát, Antoniót. Jól tudta, hogy egyszer elérkezik ez a pillanat, és bele kell majd törődnie apja akaratába, hogy a két család szövetségét Antonióval kötött házassága fogja megpecsételni. De azt nem hitte, hogy ilyen hamar eljön. Már hallani lehetett, ahogy a közeledő hintó kerekei alatt ropognak a kavicsok. Kinézett az ablakon, és a hatalmas parkon túl a birtokba kígyózó utat fürkészte. Arra gondolt, hogy ha most kívánhatna valamit, akkor az Antonio halála lenne, és hogy a birtokra érkező hintó ne a leendő vőlegényt, hanem a halálhírét hozza magával. Gondolataiba beleborzongott, de köztudott volt, hogy Antonio elég heves természetű, híres volt vérre menő párbajairól. Szívét hasogatta a lelkiismeretfurdalás sötét gondolatai miatt, de a beteljesületlen szerelem is, ha a titkos légyottokra gondolt, és a szomorú jövő, ha majd fel kell vennie a Cardinale család nevét. Amilyen nagyon viszolygott Antoniótól, olyan nagyon vágyott titkos szerelmére, Lorenzóra. Minden lopott perc, amit együtt töltöttek, szívének 57


minden zugát kitöltötte, és tudta, hogy halhatatlan szerelmük örökké élni fog benne. Ezért is volt oly fájdalmas ez a pillanat. A mögötte sorakozó szobalányok türelmesen várták, hogy Anna nekilásson az öltözködésnek. A lány nem szólt, csak intett, mire a cselédlányok körbevették, és hozzáláttak az egyszerűnek nem mondható művelethez. Elsőként egy hímzett, magas sarkú és hegyes orrú cipőbe lépett bele, majd a szalagokkal és virágokkal cicomázott jupe-alsószoknya került rá, amit egy felsőszoknya követett, amin elöl háromszög alakú nyílás volt. Végül a kupola formájú abroncsszoknya került rá, amibe a nagyon mélyen kivágott kemény derék futott bele. Mikor végeztek a többi ruhadarabbal is, Anna visszafordult a tükörhöz. Haján lapos, fodros csipkefőkötőt viselt, nyakát csokorba kötött fodrok díszítették. Nagy barna szemei csillogtak, de most nem azért, mert a divatos viseletében egy udvari ünnepségre készült, hanem szomorú könnyek fátyolozták el tekintetét. Sóhajtott egy nagyot, szemeit megtörölte, és megpróbált mosolyt erőltetni arcára. Aztán az ovális öltözőszoba egyik ajtajához ment, oldalazva kilépett a hosszú folyosóra, és bizonytalan léptekkel elindult, hogy apja akaratának eleget tegyen. De remegő lábai nem vitték tovább. Hirtelen elsötétült körülötte minden, és erőtlenül összerogyott a folyosó közepén. Aztán végtelen nyugalom és csend vette körül. Jó érzés volt, jó volt az élet szorító gondjaitól távol. Nem tartott sokáig ez a menedék, a távolból hangokat hallott. - Gyere vissza, gyere vissza! Valami fényes örvény közelített felé, ami hirtelen felkapta magával, és egy fényes folyosón visszarepítette oda, ahonnan jött. Már közelről hallotta a hangokat. Dohos szagot érzett, erőtlen kezeit újra meg tudta mozgatni. Szemét kinyitotta, de még nem tudta eldönteni, hogy hol lehet. Karmael állt előtte, kezében egy palack vízzel. -

Még furcsa lesz egy darabig, aztán kitisztul a tudatod - mondta, és Sophi felé

nyújtotta a félliteres flakont.

58


A lány néhány kortyot ivott a vízből. Még nem tért teljesen magához, de az érzés és az átélt élmény lassan kezdett tudatosulni benne. -

Csak nem azt akarod mondani, hogy nem találsz szavakat? - kérdezte

Karmael. -

Én azt gondoltam, hogy képeket fogok látni a múltból, de azt nem hittem

volna, hogy ilyen valósághű lesz. Egy lány voltam, aki... -

Tudok mindent - szakította félbe Sophit a fiú. — Inkább az érzéseidről

beszélj. Sophi a szívéhez kapott. -

Még mindig érzem azt a keserűséget és a fájdalmat - mondta fanyar

tekintettel. -

És a címer?

-

Ott volt a tükör felett.

-

Emlékszel még valamire?

-

Mindenre emlékszem, mintha én lettem volna az a lány. A ruha, a cselédek,

sőt, még a lány érzései és gondolatai is itt vannak bennem - mondta, és mutatóujját először a halántékára, később a szívére helyezte. Sophi felállt, és kinyújtózkodott. Már teljesen visszajött, de még mindig a friss élmény hatása alatt érezte magát. Egy szomorú lány kétségbeesését élte át, ami felemás érzéseket váltott ki benne. Egyfelől felzaklatta a lány állapota, mintha egy rossz álomból ébredt volna fel, másfelől lenyűgözte a kor, amibe belecsöppent. Kíváncsi volt. Szeretett volna többet megtudni, de még ő sem tudta, miért, valahogy együtt érzett Annával. -

Ki volt ez a lány? — kérdezte Sophi, és a kíváncsiság kirajzolódott az

arcára. -

1713-ban jártál, a római kastélyotokban. Az ovális öltözőszoba, ahol Anna

öltözködött, most a családi ereklyék tárolója, amit egyébként gyerekkorodban is nagyon szerettél.

59


-

Azt akarod mondani, hogy a kastélyunkban jártam, csak háromszáz évvel

ezelőtt? -

Pontosan.

-

És Anna?

-

Anna valójában az egyik felmenőd lánya volt. Egész pontosan Ferrucio Vitti

másodszülött lánya Anna. -

És miért pont őt láttam?

-

Hogy megértsd, mi okozta a generációs viszályt a Cardinale családdal.

-

És ami az állítólagos elfojtott haragomat okozza?

-

Közel jársz - válaszolta Karmael.

-

Na persze, én meg a harag! - legyintett Sophi, de túllépett ezen, szemeiben

kíváncsiság tükröződött. Karmael megérezte ezt, ezért gyorsan belekezdett a történetbe. -

Anna apjának nehéz dolga volt. Szüksége volt egy szövetségesre, hogy az

akkori belpolitikai viharok ne sodorják el a pozíciójából. A Cardinale család rendkívül nagy befolyást gyakorolt az uralkodóra, sőt, még a pápa támogatását is élvezték, de közel sem volt akkora vagyonuk, mint a Vitti családnak. Így hát kézenfekvő volt mindkét család számára, hogy ha Anna betölti a 17. évét, frigyre lép Antonióval, a Cardinale család legidősebb fiával. Ebben semmi szokatlan nem volt abban az időben, de mégis, Anna szíve másé volt. Tudta, hogy apja akaratának eleget kell tennie, de azt nem tudta, hogy ez ennyire fájdalmas lesz. Mikor 14 éves volt, Antonio Cardinale beleszeretett egy udvari ünnepségen a lányba, ami nem volt nehéz, hiszen Anna rendkívül bájos és szép teremtés volt. Ott, akkor megpecsételődött a két család sorsa, ugyanis Anna nővére pedig Antonióba szeretett bele. A nővére mindig is féltékeny volt húgára, a szépségére, és arra, hogy mindig körülrajongták a férfiak. Mikor elérkezett az idő, és a házasságnak már nem volt semmi akadálya, kitűzték az időpontot. Anna nővérét mardosta a féltékenység, ezért egy agyafúrt tervet eszelt ki. Egy névtelen levelet juttatott el Antonióhoz, amiben leírta, hogy Annának szeretője van, sőt, azt is 60


megírta, ki az. Antonio vehemens természete nem viselte el a megaláztatást, így hát Lorenzót párbajra hívta. Megölte a férfit, de balszerencséjére ő is kapott egy szúrást, ami elfertőződött, és hetekkel később meghalt. A Cardinale család természetesen a ti családotokat okolta fiuk halála miatt, ezért átokkal sújtották, és bosszút fogadtak, hogy tönkreteszik Anna apját. Anna apja nem tűrte a rágalmakat, szembeszállt velük, és mint a Cardinale család, ő is átokkal fenyegetőzött. A mérhetetlen nagy lelki terhek alatt Anna összeroskadt. Meghalt a szerelme, az apja őt okolta a történtek miatt, de a legnyomasztóbb mégis az volt, hogy Antonio halálát kívánta, ami beteljesült, és ezzel szerelmét is megölte. Nem tudott a fájdalmas terhekkel megbirkózni, ezért elmenekült a családból. Senki nem tudta, hova tűnt, soha többé nem látták. Ott, akkor kezdődött a két család között a háború, és a harag több mint háromszáz évet átívelt, magával rántva mindkét család leszármazottait, egészen napjainkig. Sophi arcára a döbbenet rajzolódott ki. Igaz, hogy ismerte családja történetét, azt is tudta, hogy a Cardinale családdal régóta viszályban vannak, de ennyire részletesen és pontosan még nem hallotta a kiváltó okot. Sőt, ezekről még a nagymamája sem mesélt neki. Megdöbbentette a történet, lelki szemei előtt még mindig az a szomorú tekintet nézett vissza rá a tükörből. Aztán arra a jelenetre gondolt, mikor Annát öltöztették, a ruhára, ami, maga sem tudta, miért, de nagyon ismerős volt neki. -

Igen, Sophi, az a ruha még mindig megvan - olvasott a fiú Sophi

gondolataiban. -

Mire gondolsz? - kérdezte Sophi hunyorogva.

-

Amit felpróbáltál 17 évesen, és ami még mindig a római villátok egyik

szobájában van a családi ereklyék között. Mint egy villám, úgy csapott Sophi fejébe a felismerés. -

Az abroncsos ruha, amit a kék szobában találtam!

-

És amiben olyan szomorú voltál, ha felvetted - felelte Karmael.

-

Igen, most, ahogy mondod, emlékszem. De honnan tudod ezeket, hiszen...? 61


-

Erről csak te tudsz, ezek a te érzéseid voltak — fejezte be a fiú.

Sophi megijedt. A fiú hóbortos dolgai már nem lepték meg, de az, hogy az érzéseiről beszél, amit csak ő tudhat, egy kicsit megrémisztette. -

Tudom, mit érzel. Össze vagy zavarodva, nem tudod, hogy kételkedj, vagy

higgy nekem. -

Mit tegyek? — kérdezte feszülten Sophi.

-

Higgy magadban, hallgass a megérzéseidre, és élj a lehetőséggel. Én pedig

minden energiámmal azon leszek, hogy támogassalak és tanítsalak. Sophi beleegyezően bólogatott. -

Nos, a ruhára még visszatérünk, de előtte sok dolgunk van. Például az,

amiért megmutattam és elmeséltem Anna történetét. -

Az állítólagos haragom miatt, aminek szerinted köze van a családomhoz? -

kérdezte Sophi. - De nem értem, hogy jön a problémámhoz Anna és a családom története? Luciferről beszélsz, aki megfertőzi az emberek egóját, és arról, hogy ti, angyalok azon dolgoztok, hogy az emberek szemét kinyissátok. Aztán a múltba repítesz, és azt mondod, hogy segíteni akarsz, mert a múltnak valami köze van hozzám. Karmael megérezte, hogy Sophi egója átveszi a hatalmat, nem engedi, hogy lelkének sugallatait meghallja. -

Mit szeretnél, talán beszéljek a jelen problémádról? — kérdezte Karmael.

-

Ha leszel szíves. Mert én itt élek, itt vannak problémáim, és itt szeretnék

valami megoldást találni arra, amire úgy érzem, lehetetlen. -

Nem egészen egy hónap múlva anyád az elnöki székbe szeretne ültetni, de

neked semmi kedved azt az életet élni, amit ő. Nem akarsz harcolni a Cardinale családdal, mert valójában nem is tudsz. És ha arra gondolsz, hogy eleget kell tenned azoknak a feladatoknak, amik a határidőnaplódban tornyosulnak, a hányinger kerülget. De van valami, ami ennél is rosszabb. Narciso. Akit szeretsz, de tudod, hogy óriási szakadék van köztetek, anyád soha nem engedné meg, hogy

62


a fiú beházasodjon a családotokba. Ezért bujkáltok, titkoljátok a szerelmeteket évek óta. Pontos a diagnózis? -

Elég pontos, eltekintve attól, hogy tudom, mit akarok.

-

És mit akarsz, Sophi, mi a célod az életben?

A lány elgondolkozott, szerette volna pontosan megfogalmazni vágyait, de végül nem tudta. -

Nem tudom — válaszolt lehajtott fejjel.

-

Értem - bólogatott Karmael, de nem válaszolt, mert tudta, hogy csak rontana

a helyzeten, ha Sophi homályos vágyait kritikával illetné. Az elnyűtt sportcipőre gondolt, és az elavult ruhára, ami már eléggé szoríthatja Sophi lelkét. -

Nézd, Sophi! A problémáid a jelenben vannak, ebben igazad van. És abban

is, hogy ezekre most kell megoldást találni, de ne felejtsd el, hogy minden, még a problémáid is a múltad következménye. Okozatként vannak jelen az életedben, és ezekre a felismerésen kívül sajnos nem tudunk igazi megoldást találni. Ha mégis, az olyan lenne, mint az orvos, aki nem a betegségre, hanem a tünetre adna orvosságot. A tüneti kezelés kényelmes, ideig-óráig megoldást nyújt, de a betegség okát nem mulasztja el. Viszont ha az okot, a kiváltó tényezőt keresed, az igaz, hogy fáradságosabb és fájdalmasabb, de célravezetőbb. -

Csak nem megint a haragomra akarsz kilyukadni? - kérdezte Sophi

gúnyosan. -

Nem, mert a harag is okozat. Annál mélyebbre kell mennünk. Valami olyat

kell találni, ami a problémáidat létrehozta. Sophi a mellkasában érezte a feszültséget Karmael sejtelmes beszéde miatt, mert türelmetlen volt. A megoldást akarta tudni, a kiváltó tényezőt, ahogy a fiú beszélt róla. A jól bevált elfojtásról megfeledkezve, most nem szorította le magába az indulatot, hanem éppen ellenkezőleg, szavakban tört ki belőle. -

Ne idegesíts, Karmael! Húzod-vonod a dolgokat, hogy ok meg okozat, de a

lényeget nem akarod mondani. Ha mindent tudsz, akkor a problémám okát is tudod! 63


Karmael szemei könnybe lábadtak, tekintete a távolba meredt. Sophi már tudta, mi fog következni. -

Jaj, csak ezt ne! Ugye nem kezdesz el megint sírni?

-

Igen, Sophi, könnyezem, mert türelmetlen vagy. Bölcsességeket vársz tőlem,

olyan szavakat, amik a fájdalmaidra orvosságként hatnának. De tudom, miért vagy ilyen: mert az egód befolyása alatt állsz. Próbáld megérteni, hogy az egód teszi ezt, mert a hatalma forog kockán. Kézzel-lábbal kapálózik, mert fél, és nem akarja, nem engedi, hogy mélyebbre tekints. Meg tudod ezt érteni, Sophi? -

Meg - felelte durcásan a lány.

Karmael a szeme sarkából figyelte Sophi lábfejét, ami még mindig ide-oda járt az idegességtől. Tudta, hogy a tallér hatása teszi ezt. A száguldás az autópályán, és most ez a kisebb kifakadás az első lépés valami olyan felé, amit sohasem tett azelőtt. De azt is tudta, hogy a tallér csak a közelében hat a lányra, ezért fogja később felismerni azt a különbséget, ahogy a mindennapi életben viselkedik, és azt, ahogyan mellette. -

Készülj fel - folytatta a fiú -, hogy ha az okot keressük, az nem lesz kellemes

folyamat, mert a szembesülés önmagaddal és a valósággal igen fájdalmas szokott lenni. De tudom, hogy már ébredezel, és ez nagyon jó! -

Honnan tudod, hogy ébredezem, és egyáltalán mi az, hogy ébredezem?

-

Most védekezik az egód, kezd repedezni alatta a talaj. Így szokták ezt az

emberek, de ne ijedj meg, nem csak te vagy ezzel így. Először az elutasítás, a kétely, majd a bizonytalanság van soron. Aztán jönnek a kisebb fellángolások, támadások, másokat okolsz, mert kezdesz szembesülni a valósággal. Végül ezt követi a totális összeomlás. De ez jó! — emelte a magasba mutatóujját Karmael. Mert innen lehet építkezni. -

Szóval az összeomlásom felé menetelek?

-

Igen. Leomlanak azok a falak, amiket te és mások építettek köréd. Az

elvárások, a megfelelési kényszer, a szülői minták és egyebek. Ezek majd mind leomlanak, hogy mögötte megpillantsd önmagad. 64


Karmael felállt, megtörölte a szemét, és visszament az ablakhoz. Leült egy alacsonyabb könyvgúlára, és kezébe vett egy kötetet. -

Nekem most ez a dolgom. Hogy szembesítselek, hogy a tudatlanságból a

tudatosság felé vezesselek. -

De mondd csak, Karmael - a szavaidból azt veszem ki —, a fejlődésben csak

fájdalmak vannak? A fiú elmosolyodott. -

Nincs felemelőbb annál, mint amikor öntudatodra ébredsz. Az összeomlás

katarzisa után a világ megnyílik előtted. Olyan lesz, mintha újra látnál színeket, újra hallanál és éreznél egy olyan világban, amiben eddig félkarú, süket és vak voltál. A gyengéidből következő rossz döntéseid, amiket felismertél, és amik miatt összeomlottál, ezután nem hibák és gyengeségek lesznek, hanem feladatok, amiken örömmel fogsz dolgozni. De felismered az erényeidet és azokat a jó tulajdonságaidat is, amik eddig rejtve voltak benned. Aztán egyre jobban erősödsz, egyre közelebb kerülsz önmagadhoz. Kezded felismerni, hogy nem mások akarata szerint kell élni, hanem másokkal együtt, és olyan embereket fogsz bevonzani az életedbe, akikkel szemben nem alárendelt szerepben nyilvánulsz meg, hanem partnerként. Lassan megérted a vágyaidat, kirajzolódik előtted az életfeladatod, és a felmerülő gondjaidat is más, új lendülettel fogod megoldani. —

Kecsegtető ajánlat!

— És

még nincs vége! Ha fejlődsz, ha változol, az hatással lesz a körülötted

lévő emberekre, a világra és az univerzumra is. Karmael felállt a könyvgúla tetejére, és intett Sophinak, hogy álljon mellé. -

Gyere, lépj fel ide, és képzeletben tekintsünk le Rómára.

Sophinak tetszett a fordulat, kíváncsi volt a folytatásra. Odament a fiú mellé, és felállt egy gúla tetejére. -

Nézd azt a sok embert - mutatott a földre. Több millióan működtetnek egy

olyan rendszert, egy hálózatot, aminek egy alkotóeleme, egy meghatározó része a 65


Vitti és a Cardinale család vállalkozásai. Képzeld el, hogy a két család két hatásközpont, amik kihatással vannak a dolgozókra, a gazdaságra és a városra. Tudja, sőt érzi mindenki, hogy a két vállalat között erős ellentét húzódik, és a vezetők, a tulajdonosok nap mint nap ádáz harcot vívnak egymással, ami már rég nem a versenyről szól, hanem arról, hogy ki tudja elpusztítani a másikat. Ez rossz, és rossz hatással van az emberekre, a gazdaságra és Rómára egyaránt. — Meg

az univerzumra is? - kérdezte Sophi, a megszokott huncut mosolyával

az arcán. Karmael bólogatott. Jól tudta, hogy Sophi figyelmét bizonyos dolgokkal fel lehet ébreszteni. A lány érdeklődését mindig felcsigázták az univerzum, az ezotéria kérdései és a spirituális világ. De azt is tudta, hogy amikor Sophi egója átveszi az uralmat, és a kétely eluralkodik rajta, ügyesen kell ezekbe beágyaznia mondanivalóját. Először van a Földön: ki kell puhatolnia, milyen eszközökkel hatolhat át Sophi egójának repedésein. — Mutatok

egy angyali titkot, egy látásmódot, ahogy mi látjuk a világot -

mondta, és a kezében lévő könyvet a szoba közepe felé dobta, ami a levegőben, néhány méterrel arrébb, velük egy magasságban megállt. A látványtól Sophinak leesett az álla, tátott szájjal nézte Karmael produkcióját. Közben a fiú lehajolt, magához vett még néhány kötetet, és sorban, mindegyiket egymás alá dobálta. A könyvek, mint egy oszlop, szemmagasságtól a földig, egymás alatt lebegtek a levegőben. A fiú lelépett a gúláról, és az imbolygó könyvekhez ment. — Képzeld

el, hogy mi nem csak abban az idősíkban létezünk, mint ti,

emberek, hanem egy szélesebb spektrumot ölel át a látásunk és az érzékelésünk. Képesek vagyunk látni a jelenben — és kivette az egymás alatt sorakozó könyvek egyikét az oszlop közepéből, majd Sophi felé mutatta -, de látjuk a lehetséges jövőt is — folytatta, és lábujjhegyre állt, hogy leemelje a legfelső könyvet. - És persze a múltról se feledkezzünk meg - jelentette ki, és lábával meglökte a legalsó könyvet, ami lassan kiúszott a többi alól, pontosan Sophi elé. - Hogy megértsd, miről beszélek, képzeld el, hogy mondjuk egy nap történése, 66


tehát minden, ami egy nap alatt megtörtént, ebben a könyvben van leírva egy oldalon - és újra felemelte azt a könyvet, amit legelőször vett ki a lebegő oszlopból. — Ez a könyv az idei év, 365 lapja van, és mondjuk, legyen a címe 1996. Ez a kötet — emelte fel a másik kezében lévő könyvet — a 2000. évről szól, és ami a lábad előtt lebeg, az pedig az 1990-es esztendő. De ha képzeletben meghosszabbítanánk ezt a lebegő könyvoszlopot, akkor bizony az idők kezdetétől az idők végezetéig érne. Na most tételezzük fel, hogy ezeknek a könyveknek a tartalma mind a fejemben van. Láttam az univerzum, a naprendszer és a Föld keletkezését, végigkísértem az evolúciós fejlődést az élet kialakulásától napjainkig. Ismerem minden korszak legapróbb történéseit, mindent tudok a birodalmak virágzásáról és bukásáról. Végigkísérem a kultúra, a tudomány és a politika fejlődését. Látom a milliárdnyi lélek emberöltőket átívelő útját, látom, milyen testekbe inkarnálódtak, és a most, ebben a korban létesült minden egyes lélek karmikus szövevényét is ismerem. De nem csak embereknek, hanem egy országnak, egy földrésznek, sőt, az emberiségnek is van karmája, éppen úgy, mint ahogy a családodnak is, vagy éppen a naprendszernek, amiben most létezel. A kozmikus egyensúly és a kiegyenlítődés felett őrködöm. Hát én ne tudnám, hogy mi játszódik le benned, és ha fejlődsz, az milyen hatással lesz a körülötted lévő emberekre? Sophi leugrott a könyvgúláról, és a lebegő könyvekhez lépett. Az egyiket megérintette, mire az megmozdult, és lassan úszni kezdett a levegőben. -

Akkor te tudod a holnapi lottószámokat? — kérdezte huncutul Sophi,

miközben odalépett a lebegő könyvekhez. -

És mit érnél vele?

-

Semmit - felelte Sophi, közben egyik kezével körbejárt néhány kötetet, még

az oszlop tetejét is megvizsgálta, hátha valami rejtett damilon mozognak a levegőben. -

És mondd csak, Karmael, ha fejlődöm, az milyen hatással lesz az

emberekre? 67


-

Anna akaratán kívül elindított egy generációs konfliktust, amit te most a

jelenben megszakíthatsz. Vége lehet a háborúnak, a két család megbékélhet, ami később majd jó hatással lesz az emberekre. De most még sajnos a harag haragnak feszül, az élet ritmusának harmonikus lüktetése nincs összhangban. De a paradox ebben, hogy azzal, ha felismered a benned lévő haragot, és azt felszínre hozod az életedben, akkor, különös módon, a családod életében ellenkező hatást fogsz elérni. A generációs harag meg fog szűnni, már nem lesz rá szükség, mert felváltja az ellenpólus, a kegyelem és a megbocsátás. Ezt követően pedig helyreáll a két család, azaz a két pólus közötti egyensúly, visszatér az élet ritmusának harmóniája. Sophi visszament az ablakok alatti könyvgúlákhoz, és leült az egyik tetejére. Gondterhelten nézett Karmaelre. -

Azt akarod mondani, hogy nem elég a saját problémám, ráadásul még az én

vállamat nyomja a két család viszálykodása is? -

Nem, Sophi. Neked nem kell a generációs problémával foglalkoznod. Neked

magaddal kell foglalkozni, kizárólag magaddal, ami hatással lesz a családodra és a generációs problémára. -

Csak magammal? - kérdezett vissza Sophi.

-

És én ebben segítek.

-

Rendben, ez nem lesz nehéz! - jelentette ki a lány megkönnyebbülve, és

megpróbálta újra átgondolni az elhangzottakat, szerette volna megérteni Karmael minden egyes szavát. De nem volt könnyű, mert ha úgy érezte, megértett valamit, akkor azonnal valami új dolog került felszínre, ami miatt ismét nehéz volt követni a fiút. -

Tudod, Karmael, nagyon érdekelnek az élet rejtett dolgai, azok a bizonyos

spirituális törvények, amikről beszélsz. De megint összezavarodtam. Nem értem ezt a pólusos dolgot, meg az élet ritmusát, ami majd nekem köszönhetően helyreáll.

68


Karmael az asztalhoz lépett, mire a könyvek lehuppantak a földre, pontosan egymás tetejére. Egy csomag cukorkát vett magához, visszament a szoba közepére, és leült a könyvek tetejére. Bizonytalanul Sophi felé nyújtotta a zacskót. -

Epres.

A lány kivett egy cukorkát, kicsomagolta és bekapta, miközben a fiú úgy nézte őt, mintha valami ínyencfalatot adott volna neki. — Hát

nem csodálatos? - kérdezte Karmael, már-már extázisban az ízáradattól.

Sophi bólintott. — Eltekintve

attól, hogy ez banános, nem rossz!

Karmael megnézte a zacskót, amit apró banánok díszítettek. — Na

jó, az ízeket még keverem, de akkor is, ez olyan csodálatos érzés, amit

nem lehet szavakba önteni. El sem tudod képzelni, milyen jó élni! — Csak

aztán nehogy engedj a földi csábításoknak, mert a végén még bukott

angyal leszel - mondta Sophi mosolyogva. Karmael arca elkomorodott. Luciferre gondolt. Tudta, hogy a közelben van, és valahol éppen az ellenkezőjét teszi, mint amire ő vállalkozott. Szemét becsukta, sóhajtott egy nagyot, és a levegővel együtt magába szívta a lány minőségét. Személyiségének minden alkotóelemét látta, mint egy szövevényes ruhát, ami tündöklő lelkét körülölelte. Megnyugodott, mert Lucifer hatását még nem érzékelte, még nem próbálta meg befolyásolni Sophi egóját. Kinyitotta a szemét, és egy újabb cukorkát tett a szájába. — Szóval

beszéljek az élet ritmusáról?

A lány elmosolyogta magát. — Kénytelen -

vagy, ha azt akarod, hogy megértsem az összefüggéseket.

Ennél mi sem egyszerűbb! Csak meg kell figyelned a légzésed. A belégzést

kilégzés követi, és ez a váltakozó folyamat ritmust teremt. Olyan ritmust, amit a természetben is megfigyelhetsz. A nyarat ősz követi, aztán tél, majd tavasz, és 69


megint nyár. Ezt a váltakozást hívják a természet ritmusának. A nappalok és éjszakák ismétlődése, az apály és dagály, de még a szíved dobogása is ritmust teremt. Valójában az egész élet egy szimfónia, amiben a pólusok közötti feszültség hangokat teremt, a hangok dallammá álnak össze, a dallamok pedig egy szimfóniát alkotnak. Az élet szimfóniáját. -

Ennyi, ez ilyen egyszerű? - tárta szét a kezét Sophi.

-

Nem egészen. Ha megfigyelsz mindent, ami az életben megtalálható,

rájössz, hogy mindennek létezik egy ellenpólusa, egy párja. Tél és nyár, lent és fent, jobb és bal, elöl, és hátul, vonzás és taszítás, angyal és ördög, mennyország és pokol, férfi és nő... De ha a gondolatokat vagy az érzelmeket nézzük, ugyanezt a törvényszerűséget tapasztaljuk. A szeretetnek, az irigységnek, sőt, a haragnak is megvan az ellenkező párja. -

Ami a kegyelem és a megbocsátás?

-

Igen, de az egyik a másik nélkül nem létezik. Nem lenne harag, ha nem

létezne megbocsátás, nem lenne egészség, ha nem létezne betegség, és nem lenne élet, ha nem létezne halál. Az egyikből következik a másik, és ez a poláris világban megteremti a ritmust az ellentétek között. A polaritás az élet egyik alapvető törvénye, a lét pedig arra törekszik, hogy a ritmus, ez a pólusok közötti váltakozás, harmóniába kerüljön. Ez ellen nem lehet tenni, mint ahogy a spirituális és természeti törvények egyike ellen sem. — Már

elnézést, hogy közbeszólok, de akkor ez azt jelenti, hogy bizonyos

törvényszerűségeknek ki vagyok szolgáltatva, tehát korlátok között kell élnem? Akkor hol van a szabad akarat? — Mi

lenne, Sophi, ha a gravitáció vagylagos lenne, néhány ember elszállna az

űrbe, mások pedig a földhöz tapadnának? Vagy éppen csak nők élnének a Földön, és csak jobbra lehetne fordulni, mert a polaritás törvénye hézagos, ezért a férfiak és a bal nem létezne?

70


Karmael kivett egy cukorkát a zacskóból, és Sophi felé dobta, mire a lány felemelte a kezét, hogy elkapja a feléje repülő finomságot. De a cukorka félúton megállt a levegőben. — Neked

a gravitáció alapvető, anélkül is használod, hogy tudnál róla, ezért

már reflexből el akarod kapni a cukorkát, mert egyébként az leesne a földre. Tehát ismered a törvényt. Valójában a polaritás törvényét is használod, és azokat a spirituális törvényeket, amik alapján élsz. Csakhogy nem tudatosan, hanem többnyire tudattalanul. Na és itt van a baj, mert soksok ember a véletlenben hisz, úgy gondolják, hogy az életük rajtuk kívül álló okok miatt alakul olyanná, amilyen. De ha megértenék a vonzás, a szeretet, a karma, az adás vagy mondjuk a rezonancia törvényét, szóval minden föléjük rendelt törvényszerűséget, akkor nem lennének kiszolgáltatva az életnek, nem lennének véletlenek, mert tudatosan használnák azokat, és így nem korlátoznák magukat, hanem éppen ellenkezőleg, megteremtenék a szabadságukat. -

És a szabad akarat?

-

A szabad akaratnak ott van jelentősége, hogy az univerzumban működő, az

emberiség fölé rendelt törvényszerűségeket hogyan élik meg az emberek: tudatosan vagy tudattalanul. Szenvedések által tanulnak, vagy a spirituális törvényeknek alárendelve, tudatosan élik az életüket. -

Mondjuk azt, hogy értem és elfogadom, amiket mondtál. De hogyan tanulom

meg ezt a sok törvényt, és egyáltalán hogy működnek? -

Egyszerűen. Mint ahogy a polaritás törvénye is, amit ha türelmes vagy,

perceken belül meg fogsz érteni, hogy segítségével a saját életedet is jobban kiismerd majd. -

Értem a célzást - felelte Sophi, majd óvatosan leemelte a lebegő cukorkát.

-

Rendben, akkor lépjünk tovább, és nézzük meg, hogyan működik a polaritás

törvénye benned. Ugyanis ez a törvény mindenre hatást gyakorol, mindazokra, amiket a kozmosz magában foglal, tehát rád is, és mindarra, ami benned megtalálható: az érzelmeidre és gondolataidra egyaránt. Tudsz boldog lenni, de 71


szomorú is, lehetsz fukar, de adakozó is, mondhatod, hogy a háborút elutasítod, és a békét akarod. Jó szeretnél lenni, ezért minden rosszat száműzöl az életedből. De hova száműzöd azokat a dolgokat, amiket nem tudsz, vagy nem akarsz elfogadni? Sophi megvonta a vállát. —A

tudatalattiba szorítod le. És hiába nem veszel tudomást róla, attól az még

ott van benned. És ott van mindaz a kis univerzumodban, ami a körülötted lévő világban megtalálható. Emlékszel, mikor elhúztam a függönyt? Akkor megpillantottad a porszemcséket, mert a fény megvilágította őket. De előtte nem láttad őket, mert nem volt elég fény a szobában. Így van ez benned is. Mindaz, amit beárnyékol a sötétség, azaz a tudatlanság, azok ugyanúgy benned vannak, csak te nem tudsz róluk, vagy nem akarod felismerni őket. — És

miket kell felismernem? - kérdezte kíváncsian Sophi.

— Mindazt,

amit a sötétség beárnyékol. Ha a polaritásból indulunk ki, akkor

azokat a pólusokat, amiket nem látsz, vagy nem tudsz róluk. Ha nem tudnál kilélegezni, akkor a belégzés sem menne, mert az egyik a másik nélkül nem létezik. A személyiséged szintjén ez azt jelenti, hogy ha a benned lévő megbocsátás ellenpólusát nem ismered fel, vagy valamiért nem tudod megélni, akkor a két pólus között nincs harmónia. Az egyik túlsúlyban van a másik pólus terhére. Tehát a megbocsátás már a világosságban van, de a haragot, az ellenpólust nálad még a sötétség árnyékolja be. — És — Az

mit kell tennem, hogy felismerjem a haragot? első, amit tehetsz, hogy felismered, nincs harmónia az életedben. A

második, hogy megfigyeled, mire kényszerít az élet. Mert ahogy mondtam, a lét arra törekszik, hogy a ritmikus váltakozás harmóniába kerüljön az univerzumban, következésképpen a te univerzumodban is. A harmadik pedig, hogy ébernek kell lenned, és megfigyelni, mi az, ami zavar, vagy zavart kelt benned. Ugyanis, ami az árnyékodban van, azt hajlamos vagy kivetíteni a külvilágra. -

Na, egy újabb fordulat! - vágta rá Sophi. 72


-

És most legyen is elég ennyi, idő kell a tudatodnak, hogy befogadja és

feldolgozza mindazokat, amiket hallottál. Később majd beszélek neked a kivetítésekről. Sophi bólintott. -

De addig is - folytatta Karmael — figyeld meg, hogy mi bosszant, vagy

mitől félsz, egyszóval mik azok a dolgok, amik zavart keltenek benned a körülötted lévő világból. -

Rendben, ez nem lesz nehéz feladat - jelentette ki Sophi.

-

Azért ez nem ilyen egyszerű! Olyan dolgokat kell megfigyelned, amiket

hosszú évek alatt megszoktál, és a személyiségedbe úgy beépültek, hogy észrevétlenül jelen vannak, és dolgoznak benned. Nehéz ezeket felismerni. -

Akkor mit tegyek?

-

Figyelj a haragra. Mi történik, ha agressziót vagy haragot tapasztalsz a

környezetedben. És tudom, szerinted nincs dolgod a haraggal, de azért próbáld megfigyelni, hogy mi vált ki benned indulatot. -

Milyen indulatról beszélsz?

-

Mondjuk olyanról, ami miatt kétszáz felett száguldoztunk az autópályán.

-

Vagy úgy! Ez megszokott, ha anyámról van szó.

-

Hát éppen erről beszélek. A megszokásokról — felelte Karmael, és zsebéből

elővette a kulcscsomóját, amit idő közben megtisztított a rágótól. -

Akkor most végeztünk? - kérdezte Sophi.

-

Mára igen.

Sophi felállt, és megdörzsölte az arcát. Úgy érezte, több gondolat már nem is férne a fejébe, ezért örült is, hogy Karmael befejezte a tanítást. Ásított egy nagyot, és kinyújtózkodott, hogy felfrissítse magát. -

Gondolod, hogy amiket most elmondtál, azokat meg is fogom jegyezni?

-

Nem megjegyezni, hanem megérteni fogod. De ne aggódj, a tallér hatása

alatt vagy, ezért ami ma elhangzott, holnapra egészen biztos, hogy tudatosulni fog benned. 73


Sophi elővette zsebéből a tallért, és jól megszorította. A kellemes érzésre gondolt, amit átélt a parton. -

Tudom, mire gondolsz, de nem, nem játszhatunk ezzel!

-

De akkor miért csak egyszer éreztem?

-

Mert egyszer kaptál segítő energiát, többre már nincs szükséged.

-

Kár - felelte Sophi, és szomorúan lehajtotta a fejét.

-

Nem és nem, nem tehetem, még a végén elbukom - felelte határozottan a fiú,

de már érezte, hogy nem fog tudni ellenállni a lánynak. -

Csak egy picit! - kérlelte a lány Karmaelt.

-

Na jó! Kapsz egy picit, ha megígéred, hogy most én tanulok.

Sophi nem értette a fiút. -

Tudod, az egyezségünk, hogy megtanítasz élni!

-

Vagy úgy! Hát persze! Megtanítalak, amire csak akarod - felelte a lány

csillogó szemekkel. -

Akkor taníts meg vezetni és tésztát enni.

-

Ez nem lesz nehéz! Ígérem, hogy estére te leszel a legnagyobb hasú

angyalsofőr egész Rómában. -

Már alig várom - felelte Karmael, és becsukta maguk mögött az ajtót.

A világoskék, ovális szoba kopott és elnyűtt díszítései a rokokó jegyeit viselték, a fal melletti íves könyvespolcon roskadoztak a sárgás könyvek, alattuk nagy dobozok és ládák hevertek szanaszét. Szemben egy nagy szekrény állt, mellette egy tükör, aminek oldalát csavart mintázatú keret díszítette, tetején a család díszes címerével. Sophi a tükör elé lépett, és kezével végigsimította a keretet. A látomására gondolt. Annára és az érzésekre, amik olyan valóságosnak tűntek, mintha a saját emlékei lettek volna. A tükörben újra látta Anna szomorú szemeit, és a szobát átjárta az a különös hangulat, amit gyerekkorában is érzett. Megint úgy érezte magát, mint a látomásban, csak most nem olyan erősen, mintha a múlt fátylat terített volna az emlékekre. Mikor kislány volt, boldogan játszott itt, érdeklődve hallgatta a nagyi meséit, de tizenhét éves korától valamiért nem jött 74


be többé ebbe a szobába. Az emlékek szinte körülölelték Sophi lelkét, de még homályos volt minden. Most már tudta, hogy valami különös összefüggés van a látomás és az élete között, csak még nem értette, hogy mi, ezért nekilátott megkeresni az abroncsos ruhát, az egyetlen dolgot, ami kézzelfogható. Gondolataiból az ajtó nyikorgásának zaja zökkentette ki. Az anyja állt az ajtóban. — Nocsak! — Milyen — Hát

Azt hittem, még mindig tartod magad a fogadalmadhoz.

fogadalomról beszélsz, anya? - kérdezte Sophi.

nem emlékszel? Sírva rohantál ki az abroncsos ruhában, leszaladtál a

lépcsőn, és elestél. -

Erre igen, de nem emlékszem semmilyen fogadalomra - felelte Sophi.

Anyja belépett a szobába, és a szekrényhez ment. Kinyitotta a hatalmas szekrényajtót, és kiemelt egy nagy ruhát. Sophi lelke összerezzent. -

Nézd a vérfoltot, még mindig látszik - mutatta.

Sophi megdörzsölte a térdét. Az apró öltések nyomai vékony csíkban húzódtak a lány fehér bőrén. -

A korházban megfogadtad a nagyinak, hogy soha többé nem lépsz be az

ovális szobába. Azt mondtad neki, hogy szellemek vannak itt, és a hatalmukba kerítettek. Sophi lehuppant a mögötte lévő kanapéra, és elgondolkozott. -

Most már emlékszem - mondta, de az érzéseiről, amiket felidézett az emlék,

nem mert beszélni. Valentina a padlóra helyezte a ruhát, leporolta a kezét, majd visszament az ajtóhoz. -

Fél óra múlva vacsora — szólt vissza, és eltűnt a folyosón.

Sophi még mindig az abroncsos ruhát bámulta. Már eszébe jutott, hogy mi történt. Ugyanaz az érzés kerítette hatalmába tizenhét évesen, éppen olyan, mint amit Annaként élt meg a látomásban. Keserűség és fájdalom. Ezért rohant ki a szobából, és fogadta meg, hogy soha többé nem fog belépni oda. Talán ez az 75


összefüggés, gondolta, és átült a szekrény melletti fotelba. A fátyol mögötti emlékek lassan feltárták magukat. Nagymamája jutott eszébe, aki anyja helyett nevelte fel, és akit nagyon szeretett. Megsimogatta a fotelt. Itt ültél, és meséltél nekem a családról, hogy nagyapának milyen kalandos útjai voltak, és hogy milyen remek férfiak alkották a famíliát, gondolta Sophi, és a családfára nézett, ami egy régi utazóbőröndnek volt nekitámasztva. Odalépett a bekeretezett relikviához, leguggolt, és ujjával végigkövette a felmenőket. A vonalkák összekötötték a leszármazottakat, amin elég nehéz volt kiigazodni, de gyerekkorában nagymamája megtanította, hogyan kell. Egyik ujját a nagyapja nevéhez tette, a másik kezének mutatóujjával lassan haladt lefelé, csíkot húzva a poros üvegen. Aztán megállt egy sárgára színezett, apró téglalapnál, amiben ez állt: 1675-1733 Ferrucio Vitti, és 1690-1769 Giulietta Roberta Vitti. Három kiágazása volt a kicsiny keretnek, amiből egy vonal- ka újabb keretekbe futott. Ebben Valentino Vitti és a felesége neve állt. A maradék két vonalka egyikének végén „Zeta Ornella Vitti" volt látható, a másiknál csak ennyi volt odabiggyesztve: leány. Izgalmat keltett Sophiban, hogy minden bizonnyal megtalálta Annát a családfában, és ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy mindent megtudjon róla, arról a lányról, akinek a nevét még csak fel sem tüntették. Most már nem nyomasztotta a keserű érzés, amit Annaként érzett a látomásban, és nem bánta, hogy újra belépett a szobába, ahol már több mint tíz éve nem járt. Elhatározta, hogy kutatni fog a lány után, amit lehet, megtud róla, és ebben senki más nem lehet segítségére, csak a nagymamája. Ezekkel a gondolatokkal

ment

az

étkezőszalonba,

hogy

anyja

utasításának

engedelmeskedve megjelenjen a megszokott időben. A vacsora megszokott módon zajlott. Anyja unalmas tanácsokkal látta el Sophit, átbeszélték a következő napok feladatait. Így volt ez mindig. Feladatok, utasítások és követelmények. Amikor a főiskolára járt, minden napjáról be kellett számolnia, és végighallgatnia, hogy miért és mihez kell magát tartani, és hogy a családi hagyomány, a társadalmi pozíciója mit vár el tőle. Most sem változott 76


semmi, eltekintve attól, hogy néhány éve lazább időbeosztás szerint él, és a főiskola óta már nem az anyja vásárolja a ruháit. A kontroll mai napig tart, és a közös vacsorák már nem szólnak másról, mint hogy Sophi a finom falatokkal együtt a mérgét is lenyelje. A lány szótlanul ült, és hallgatta anyját, bólogatott, ahogy mindig. A gyomra émelyegni kezdett, de kénytelen volt enni, ha nem akarta egész este azt hallgatni, hogy milyen vékony. De most mégis valami rendhagyó történt, valami megváltozott. Sophi anyját figyelte, és magát, hogy ez a helyzet mit vált ki belőle. Észrevette, hogy émelyeg a gyomra, és hogy az anyja milyen feszültséget vált ki belőle. De nem tudott mit kezdeni a helyzettel, a felismerés felzaklatta, ezért a megszokott módon lenyelte érzéseit. Ugyanakkor őt magát is meglepte, amit mondani készült. -

Anya! Mi lenne, ha párbeszédet folytatnánk?

Valentina letette az evőeszközöket, és kérdően Sophira nézett. — Miről -

beszélsz, kislányom?

Arról, hogy mi lenne, ha megkérdeznénk egymástól, „milyen volt a napod?"

Ha nemcsak a kötelességekről, a feladatokról beszélgetnénk, hanem rólunk! -

De hát az előbb mesélted a napodat! — válaszolta értetlenül Valentina.

-

És a tiéd hogy telt? - kérdezett vissza Sophi.

Valentina elcsodálkozott. -

Ilyet még soha nem kérdeztél tőlem — jelentette ki meglepetten.

Sophi röviden elgondolkozott, mert őt is meglepte az anyja válasza, és ha jobban belegondolt: tényleg, soha nem kérdezte meg. -

Tényleg! Most, hogy mondod, valóban nem. Akkor hát itt az ideje a

kérdésnek, szóval? — felelte Sophi, és az anyjára nézett. -

Nos... hát... nem is tudom - makogta Valentina. — Olyan volt, mint a többi

nap. -

És milyenek azok a napok, anya? 77


Valentina zavarba jött. A szokatlan helyzet kibillentette egyensúlyából, megpróbálta elterelni a témát. -

Vannak fontosabb dolgok is, mint hogy a napjainkról beszélgessünk. Ott

van, mondjuk, a holnapi megbeszélés. Szeretném, ha végigkísérnéd az egyeztetést a könyvvizsgálókkal, és... Sophi bólintott, és beletörődve végighallgatta anyját, mintha érdekelné a könyvvizsgálók és könyvelők világa. Igaz, hogy egy pillanatra eltűnt belőle az ellenállás, de ezt már észre sem vette, mert újra lekötötte a viaskodás, ami a lelkében dúlt. A megszokott kezdet, a szokatlan közjáték és a könyvelés fortélyait ismertető tanácsok után Sophi a szobájába vonult. Első dolga volt, hogy Narcisóval beszéljen, és telefonon egyeztessék a holnapi titkos randevút. De a beszélgetés rövid és nyomasztó volt. Narciso szinte követelte, hogy találjanak megoldást a kapcsolatukra, mert elege lett a bujkálásból. Azzal példálózott, hogy ő is megtette a lépést, és családjával szembefordulva már a saját, önálló életét éli. Sophi, mint mindig, most is kérlelte a fiút, hogy várjon még, legalább egy hónapot. Karmaelre hivatkozott, arra, hogy nemsokára megoldódnak a problémák, de a Narciso hallani sem akart az angyalról. Már megváltozott a véleménye, szélhámosnak tartotta az állítólagos angyalt, aki rafináltan, a segítségét felajánlva akar Sophi közelébe kerülni. A beszélgetés végén Narciso lecsapta a telefont. Ilyen volt a temperamentuma - néhány perc múlva már Sophi bocsánatáért esedezett. A lány már megszokta ezt, de Narciso nyomása mégis elhatalmasodott rajta. Ledobta magát az ágyra, és eldöntötte, hogy most nem enged a nyomasztó gondolatoknak. Karmaelre gondolt, a holnap reggeli találkozóra. Eszébe jutott a házi feladat, amit ha jól elvégez, kapni fog egy olyan érzést, amiről a fiú azt mondja, hogy segítő energia. Így hát gondolataiban összefoglalta az elmúlt napok eseményeit, amit az anyjával töltött vacsorakor felismert újdonság koronázott meg. Elővette filofaxát, és jegyzetelni kezdett. Egy óra sem telt el, mikor az álmosság lassan lecsukta szemeit, hogy egy másik világban, az álmok birodalmában újra kinyissa. 78


Jean-Baptiste belépett a tárgyalóba, és kiegyensúlyozott léptekkel a hosszú tárgyalóasztal végénél ülő férfiakhoz ment. Elegáns öltönyét megigazította, köszönés nélkül leült az asztalhoz, és elővett egy szivart. -

Ezt nem tenném - szólalt meg egy férfi a három közül, és a plafonra szerelt

füstérzékelőre mutatott. Jean-Baptiste elővette az öngyújtóját, és rágyújtott a szivarra, majd nyugodtan a férfi szemébe nézett. -

Amiatt ne aggódjon - felelte, és egy nagy füstkarikát eregetett a plafon felé.

-

De... a víz... - hebegte a férfi, miközben az előtte heverő iratokat gyorsan

beseperte egy mappába. -

Higgye el, mindennél jobban utálom a vizet. Úgyhogy nyugi, dőljön hátra,

és kérdezzen — felelte Jean-Baptiste, és szúrós tekintetével szinte megbabonázta a férfit. -

Nos - szólalt fel a másik -, lassan közeledik a határidőnk. Talán ideje lenne

tájékoztatni minket, hogy is áll a mi kis ügyünk. -

Jobban nem is állhatna! - vágta rá Jean-Baptiste sokat sejtető mosollyal.

-

Ennek nagyon örülünk, de a költségszámlák összegén kívül, amely mellesleg

már az ötmillió dollárt súrolja, és amelyek szerint számunkra érthetetlen módon, egy kápolna restaurálását is finanszírozza, szeretnénk valami kézzelfogható információt is megtudni. Jean-Baptiste felállt, és a hatalmas panorámaablakhoz lépett. A Central Park felett egy szivárvány ívelt át. Az egyik kezét ökölbe szorította, visszalépett az asztalhoz, és mélyen a férfi szemébe nézett. -

Ha jól tudom, tízmillió dolláros költséghatárt kaptam. De ha már a pénzről

beszélünk, az esedékes megbízói díj következő 30%-át még mindig nem látom a számlámon. Ha jól emlékszem, ez tizenöt millió dollárt jelent. -

Éppen ezért vagyunk itt. Semmi biztosat nem tudunk azon kívül, hogy

önnek köszönhetően - hangsúlyozta ki a férfi - már egy ideje birtokoljuk a Cardinale médiavállalkozás részvényeinek több mint hatvan százalékát. Ez 79


rendben is van, de mi nem csak erre szerződtünk. Néhány hét múlva lejár a szerződésünk határideje, de még a Siluette-ről semmit nem tudunk, holott mindketten tudjuk, a megállapodás érvényét veszti, ha a magazint birtokló Vitti vállalat nem kerül a többségi tulajdonunkba. A férfi felállt, és az egyik bőrfotel mögé lépett, hogy ezzel is jelezze hatalmát. -

Még egyszer mondom, nekünk mindkét vállalat kell.

Jean-Baptiste arcán mosoly fakadt. -

És mi ennek az akadálya?

A férfi habozott egy darabig, kezével a fotel háttámláját szorongatta. -

Nem utalunk, ha nem kapunk információkat.

Jean-Baptiste a férfi kezeit figyelte, és várt. Nem szólt, de némán és láthatatlanul áradt belőle valami, amitől a feszültség kezdett elviselhetetlenné válni. A férfi leemelte kezeit a bőrfotelról, és megpróbálta határozott kiállással várni a választ, de a tenyere izzadságfoltot hagyott a bőrön. Jean-Baptiste erre várt. -

Nincs üzlet, ha a második részletet nem kapom meg. Vagy talán nem

emlékszik, miben állapodtunk meg? -

De igen, csakhogy...

-

Nincs csakhogy — vágott közbe Jean-Baptis- te, és szigorú tekintete szinte

összeroppantotta a férfi arcát. - Három napjuk van, hogy utaljanak, nekem pedig bő két hetem, hogy a Vitti vállalat elnöki székébe beültessük az emberünket felelte, és az ajtó felé indult, füstfelhőjét maga után húzva. A megbízó képviselői jól ismerték a szerződés tartalmát. Az egyik az asztalon heverő megállapodásra mutatott, és széttárta a karját. Jean-Baptiste, mikor az ajtóhoz érkezett, nem fordult meg, csak intett egyet a szivart tartó kezével. -

Öröm volt önökkel tárgyalni - mondta, és becsukta maga mögött az ajtót,

mire a plafonra szerelt szelepek ontani kezdték magukból a vizet. Hideg volt. Sophi a hosszú, boltíves folyosó végébe ment, és egy nagy kulcsot vett elő, amit a vele szembe lévő ajtó zárjába helyezett. Elfordította a kulcsot, és 80


a megvetemedett ajtót egyik vállával meglökte, mire a gyengén odaszegelt római hatos szám lebillent a helyéről. Megigazította a számozást, és az apácával együtt beléptek a cellába. A kicsi szoba fehérre meszelt falai itt-ott málladoztak, csak egy apró, boltíves ablak volt rajta, a félig behajtott zsalugáteren éppen hogy beszűrődött a napfény. Sophi arcán szigor feszült, a sarokból egy vesszőt vett a kezébe. — Nem tűröm az engedetlenséget, ebben a kolostorban nincs helye az ilyen szavaknak, ezért a regula szerint járok el. Az apáca nem válaszolt, tudta, mi a dolga. Hosszú, földig érő ruháját levette, és az ajtó felé fordult. Sophi felemelte a pálcát, és ütlegelni kezdte a lány hátát. Az apáca eleinte csendben tűrte a vesszőütéseket, de később, mikor a bőre kirepedt, egyre nehezebben bírta a fájdalmat. Fogait megpróbálta összeszorítani, de a kíntól és az élesen nyilalló fájdalomtól később feljajdult. Sophi szemeit elborította a düh, a jajgatás hallatán egyre erősebben ütlegelte az apáca hátát, mintha ezzel védelmezné Isten országát az engedetlen emberektől. Mikor már az alsóneműn is átütött a vér, Sophi letette a pálcát, és intett, hogy távozzon, mire az apáca gyorsan felkapkodta ruháját, és kirohant a cellából. Sophi a szekrény melletti polcról leemelt egy dobozt, amiből apró kavicsokat szórt a földre, majd a rózsafüzérrel a kezében letérdepelt, és imádkozni kezdett. Később felállt, elhúzta az ágy melletti éjjeliszekrényt, és a falba épített reteszből egy aranyszegélyes naplót vett elő. Leült az ágy szélére, megmártotta a pennát, és jegyzetelni kezdett. De könnyei, amelyek apró cseppekben potyogtak a lapra, elmosták a tintát. Felállt, és az ajtó mellett álló vizestálhoz lépett. Kezeit megmártotta a vízben, és megmosta az arcát, majd belenézett a fölötte lógó tükörbe, amiből egy idős, a szigortól megkeseredett arc nézett vissza rá. A rémülettől meghátrálva az ágyra zuhant. Hirtelen felült, kinyitotta a szemét, és félig öntudatlan állapotban körülnézett. Másodpercek teltek el, mire kitisztult a tudata, és megértette, hogy egy rossz álomból riadt fel. Sophi visszadőlt az ágyba, és nagyot sóhajtott. Megnyugtatta a gondolat, hogy a hálószobájában van, és a tudat, hogy nem az a 81


valóság, amit álmodott. De a rossz érzés még mindig a mellkasát szorította. Kilépett az ágyból, kellemetlenül nedves pólóját levetette, hogy a zuhany alá menjen. Egy órával később már Róma belvárosában araszolt a dugóban lépésről lépésre a Colosseum felé. Megpróbálta összefoglalni az elmúlt napok eseményeit, legfőképpen azokat a dolgokat, amiket megfigyelt. Jobb kezével kinyitotta a mellette lévő ülésen heverő filofaxát, és fellapozta a jegyzeteit, hogy újra átfussa azokat. De gondolataiból kizökkentette a tekintet, ami álmában visszanézett rá a tükörből, és ami miatt felriadt. A gyötrő lelkiismeret-furdalásra gondolt, amit érzett, miután megverte az apácát, és a kegyetlenségre, amit az erőszakos harag váltott ki belőle. Megpróbálta kitörülni fejéből az álmot, ezért újra a jegyzetére nézett, és átfutotta a bekezdéseket: -A

riporternő

-A

dühös kertész

- Narciso - Anya

Nem volt sok, de ahhoz éppen elég, hogy Sophit megrémítse, miket fedezett fel az új látásmóddal. Mély elutasítást érzett a haraggal kapcsolatban, amit most nem a dühös kertészre vagy az anyjára vetített ki, hanem saját maga ellen irányult. Ezért is volt ijesztő az új tapasztalat. A visszapillantóba nézett, amiben még mindig azt az autót látta, amelyik a villájuktól követte őt. Tuti, hogy paparazzik, gondolta, és indexelés nélkül behajtott egy utcába. Leparkolt, a hátsó ülésről egy magazint vett a kezébe, majd kiszállt az autóból. Karmael érezte Sophi jelenlétét. A Colosseum egyik félreeső zugába ment, jól körülnézett, és egy szempillantás alatt eltűnt. A másik pillanatban egy kapualjban jelent meg, éppen egy nyitott szemeteskukában. Levakarta magáról a szemétdarabokat, nagy nehezen kimászott, és mérgesen leporolta a ruháját. Már megint elvétettem, gondolta mérgelődve, és kilépett a kapun, fülén egy árcédulával. A kapualjtól nem sokkal messzebb állt Sophi sportkocsija. Két férfi 82


ugrott ki egy autóból, és egyenesen Sophi felé rohantak. A lány félig eltakarta arcát a magazinnal, és szaladni kezdett. — Sophi, Sophi, csak egy fotót szeretnénk! - szólt utána a két férfi. — Állj meg, hé, vagy talán a formás popsidat szeretnéd az újságokban látni? Sophi nem válaszolt, feldúltan futott be egy hotelba. Szerencsére a két férfi nem tudott utána menni, mert az ajtóban feltartóztatták őket. Karmael a kapualjtól menet közben végignézte a történteket, és mikor a hotelhez ért, határozottan belépett a forgóajtón a két riporter mellett. Sophi a recepcióspultnál állt, és egy zsebkendővel törölgette a könnyeit. Mikor felnézett, Karmaelt pillantotta meg az ajtóban. Ezután felgyorsultak az események. Karmael elkérte Sophi slusszkulcsát, és a hátsó kijárathoz hajtott, hogy kimenekítse a lányt a hotelból, aminek a főbejárata előtt már majd fél tucat fotóriporter várakozott. De nem volt könnyű átverni a rafinált paparazzikat. Azok is jól tudták, hogy ilyenkor mit szoktak tenni az üldözöttek. Biztosak voltak benne, hogy Sophi egyszer csak meg fog jelenni a hátsó kijáratnál, ezért az élelmesebbek ott várakoztak. Igazuk is lett, hamarosan egy baseballsapkás nő ugrott be arcát eltakarva Karmael mellé, és elhajtottak, mire a szemfüles paparazzik az autójukba vágódtak, és üldözőbe vették a sportkocsit. De az nem száguldott el, hanem megkerülte a szállodát, és a főbejárat elé hajtott. Karmael kiszállt, illedelmesen kinyitotta az ajtót a recepcióslánynak, és megköszönte a segítségét. A nő furcsán nézett Karmaelre, majd köszönt, és bement a hotelba. A riporterek nem értették a helyzetet, annyira lekötötte őket a jelenet, hogy közben Karmaelnek sikerült elhajtania a megbeszélt találkahelyre. Nem sokkal később, néhány utcával arrébb, Sophi a hotel szennyesszállító minibuszából szállt ki, és átült Karmael mellé. A fiú a gázpedálra taposott, és felhajtott a legközelebbi autópályára. -

Elegem van! - tört ki Sophi. Elegem van a bujkálásból, az örökös

menekülésből. Miért nem élhetem nyugodtan az életem, miért nem lehetek olyan, mint a többi ember? 83


A műszerfal tetején egy bulvármagazin hevert, borítóján Sophi pózolt. A lány felkapta az újságot, és mérgében a hátsó ülésre dobta. -

Azt hiszem, igaza van Narcisónak. Hagyni kéne mindent a fenébe, és

elutazni jó messzire innen, hogy magunk mögött hagyjunk mindent. Az anyámat, a Siluette-t és azokat a gusztustalan paparazzi- kat... Karmael nem szólt, engedte, hogy Sophi kimérgelődje magát. Tudta, hogy a tallér hatása teszi ezt, máskülönben nem fog tudni elmélyedni a rá váró beszélgetésben. Ezért türelmesen várt. Később, mikor Sophi már kiadta magából a feszültséget, Karmael lassított, és lehajtott az autópályáról. Közel voltak a tengerhez, így kerestek maguknak egy félreeső helyet. Nem sokkal később már a parton ültek, lábukat a tengerbe lógatták. Karmael behunyta a szemét, és Sophira koncentrált. A lány készen állt az új információkra, érezhetően megnyugodott. Talán túlságosan is, mert a következő pillanatban már Karmaellel élcelődött. Kimentettél a paparazzik karmai közül, ezért egy újabb kívánságodat

-

teljesítem, úgyhogy megtanítalak pasztát enni. De előtte szeretném megtudni, hogy most viccelődsz velem, vagy tényleg eladó vagy? - nevetett fel Sophi. -

Eladó? Mi az, hogy eladó?

-

Ott lóg az árcédulád - mutatott a fülére Kar- maelnek.

A fiú a füléhez kapott, és meglepődve levette a címkét. -

Szóval ezért nézett rám olyan furcsán a recepcióslány!

-

Bizonyára beáraztak a mennyekben.

-

De nem... — mentegetőzött Karmael —, megint elvétettem a becsapódást,

ezért egy szemeteskukában találtam magam, talán ott... Persze, egy szemeteskukában - mosolyogta el magát Sophi.

-

Karmael zavarában nem tudott mit válaszolni, ezért megpróbálta elterelni a szót. -

Tehát akkor ma pasztát eszünk?

A lány mosolyogva bólintott. -

Az remek! — vágta rá a fiú. - És a vezetésemhez mit szólsz? 84


-

Te aztán gyorsan tanulsz!

-

Hamar megy - legyintett Karmael. - De szeretném, ha te is olyan hamar

tanulnál, mint én. -

Én nem vagyok angyal — válaszolta a lány, és a stégről belépett a vízbe,

hogy egy nagyobb kavicsdarabon egyensúlyozzon. Viszont - folytatta - nem -

Úgy értem, hogy ott és ott - mutatott a fiú Sophi mellkasára, aztán a fejére.

— Ez

sajnos így van, de egyszerűen tehetetlen vagyok, valamiért nem tudok,

vagy nem merek... —

...Helytállni magadért - fejezte be Karmael. - És ez az, ami idegesített a

riporterben, aki tehetetlen és határozatlan volt. -

De miért idegesített?

-

Mert felismerted benne azt a mintát, ami benned is megtalálható, hogy

képtelen vagy helytállni, ezért nem tudod képviselni magadat. Emlékszel, azt mondtam, hogy az élet tükröt tart, neked csak fel kell ismerni benne magadat. Hát erről beszélek. Azokról a kivetítésekről, amiket az élet visszatükröz neked. — Ez -

az, amit ígértél, hogy elmesélsz nekem?

Ez.

Sophi visszament a stéghez, és visszaült a szélére. —

Na, szóval! Ha jól értem, akkor van valami, ami egyébként egy és ugyanaz,

de ez a valami a mi világunkban kettészakad, és két ellentétes pólust alkot. Ezt egy alapvető törvény szabályozza, ami az univerzumban mindenre hatással van, és mindenre egyformán vonatkozik, tehát azokra a dolgokra is, amik bennem is vannak - a mellkasára tette az egyik kezét, majd folytatta. - Ha a pólus valamelyik oldalát nem tudom elfogadni, esetemben a haragot, akkor azt elfojtom és kivetítem a körülöttem lévő világra, ami ha visszatükröződik, zavart fog kelteni bennem, ha, mondjuk, valaki másban észreveszem. Így tudom felismerni a hiányosságaimat, amivel foglalkoznom kell, ha fejlődni szeretnék. -

Tökéletes! Látod, mondtam, hogy a tallér csodákra képes. Viszont valamivel

még kiegészíteném az elmondottakat. Ez a tükör játék rendkívül jó önismereti 85


lehetőségeket

rejt

magában.

Segítségével

felismerheted

mindazt,

ami

észrevétlenül gátol az életedben. És nem csak a haragot ismerheted fel, amit elutasítottál, amikor például a kertész ordibált a segédjével, hanem mondjuk a tehetetlenséget és határozatlanságot, amit a riporter tükrözött vissza neked. Az élet így vagy úgy, de rábír, hogy fejlődj, mert a lelkednek ez az akarata, ugyanakkor itt - tette a halántékára az egyik ujját - eldöntheted, hogy szenvedések által vagy tudatosan fejlődsz. Ez utóbbi fáradságosabb, de sok szenvedéstől megkímél. -

Oké. De miért kell, hogy az élet rábírjon a tanulásra?

-

A lelked akarata, hogy fejlődj, az élet pedig lehetőséget kínál erre. Amitől

szenvedsz, az az egód ellenállása. Képzeld el, hogy ez valami olyasmi, mint egy iskola. Minden lélek egy bizonyos feladattal születik le, és elfoglalja a helyét az élet iskolájában. A különböző feladatok és fejlettségi szintek határozzák meg, hogy melyik osztályba kerülnek, és milyen tantárgyakra szakosodnak. Más szavakkal, a lelkednek van egy terve, nevezzük ezt életcsomagnak, amit magával hoz, és amiben megtalálható mindaz a képesség és fejleszteni való, amit szeretne kibontani az adott inkarnációban. -

És ezt mi határozza meg?

-

Az előző élet, mint az iskolában az előző osztály. Tehát a lélek életről életre

fejlődik, és mindig azokkal a feladatokkal születik le, amelyek a fejlődése következő lépéséhez szükségesek. -

Hű! — csodálkozott el Sophi.

Úgy érezte, mintha egy új dimenzió nyílt volna meg előtte. Arra gondolt, hogy az élet talán nem a véletlenek egymást követő sorozatából áll, hanem valamiféle rendszer szerint működik, amit spirituális törvények működtetnek. -

Ha ez így van, amit mondtál, akkor sokkal könnyebben kiismerhetem

magam az életben? — kérdezte csillogó szemekkel. -

Sokkal könnyebben.

86


-

Ez csúcsszuper! És mondd csak, Karmael, ti vagytok a tanítók az élet

iskolájában? -

Nem, mi csak belehallgatunk az élet szimfóniájába, és igyekszünk ott

segíteni, ahol nem csengenek tisztán a hangok. -

És azt tudod, hogy, mondjuk, mi az én életcsomagom?

-

Éppen azon dolgozunk! Viszont ahhoz, hogy megértsd az életfeladatodat,

elengedhetetlen, hogy a gyakorlatban is megtapasztald, felismerd azokat a dolgokat, amik azért történnek veled, mert nem dolgozol az életfeladatodon. -

Az életemben?

-

Pontosan. Ugyanis az emberek hajlamosak ezek felett átsiklani. Azt hiszik,

hogy az életük nem szól másról, minthogy megtalálják az ideális párt, a munkát, és kiteljesedjen a karrierjük, amiben egzisztenciálisan jól érezhetik magukat. Úgy vélik, hogy ezek nagyban a véletlenen múlnak. De ez nem így van. Mindenben ott rejlik az életfeladat, és mindenkinek megvan a lehetősége, hogy megteremtse a boldogságát. Csakhogy egy jó párkapcsolat nem arról szól, hogy az ember megtalálja a szerelmet, a vágyott társat, akivel majd leélheti az életet, hanem ennél sokkal többről. A párkapcsolat fejezi ki a legjobban két lélek tanulnivalóit, de a munkában és más dolgokban is benne rejlik a feladat, amit majd meg kell oldani. És mindezek mellett - emelte a magasba mutatóujját — fontos még megérteni, hogy az életcsomagban lévő erényeket és képességeket akkor tudja az ember kibontakoztatni, ha egyben az élettervben szereplő feladaton is dolgozik. A kettő szoros összefüggésben van egymással. -

Ha ez így van, akkor nekem két feladatom lenne?

-

Egy, Sophi, a másik, amire gondolsz, azaz előző következménye.

-

Nem értelek - felelte a lány.

-

A harag egy következmény, amit az okoz, hogy nem dolgozol az

életfeladatodon. Ok, okozat. Neked az okot kell feltárni. -

Ne csigázz, kérlek, akkor mi az életfeladatom?

87


-

Meg kell tanulnod az akaratgyengeségeden dolgozni, hogy helyt tudj állni az

életben, és képviselni tudd magad. Ez a haragod forrása. -

Azt mondod, hogy akaratgyenge vagyok?

Karmael bólintott. A lányt meglepték a fiú szavai. Sejtette, hogy valami hasonló problémája lehet, de azt azért nem, hogy akaratgyenge lenne. -

Ez érdekes - töprengett el a lány. - De mi az összefüggés az életfeladatom és

a harag között? -

Ez nagyon egyszerű.

Karmael felállt, és feltűrte a nadrágja szárát. -

Gyere, Sophi - intett a lánynak, és óvatosan belépett a vízbe.

A lány utánament, és kérdően a fiúra nézett. -

Most pedig arrébb húzzuk a tengert, hogy átmenjünk a túlsó partra.

Sophi értetlenül nézte Karmaelt, ahogy megpróbálta ügyetlenül megfogni a tengervizet. -

Mit csinálsz, Karmael? - kérdezte a lány.

-

Gyere segíteni! - felelte a fiú, és úgy tett, mintha egy szőnyeget próbált

volna arrébb húzni. -

De hát ez aligha fog menni, vagy talán ti erre is képesek vagytok? - nevetett

fel Sophi. -

Netán nevetségesnek tűnök?

-

Egy kissé.

Karmael befejezte a mutatványt, mert belátta, hogy erre még ő sem képes. Visszament a stéghez, és leült a szélére. Sophi még mindig értetlenül állt a fiúval szemben, egy vízből kiemelkedő szikladarabon. -

Szerinted mit kéne tennem, hogy átjussak a túlsó partra? - kérdezte Karmael.

-

Talán hajóra kéne szállnod - válaszolta Sophi.

-

Jó ötlet! Erre nem is gondoltam. De tudod-e, hogy számtalan ember teszi ezt

az életében, amit az előbb csináltam? 88


Sophi látványosan körülnézett a parton. -

Most, hogy mondod, tényleg látom. Emberek százai próbálják felcsavarni

ezt a tengernyi kék szőnyeget — csipkelődött a lány. -

Pedig így van! Az indulat kiváltója az ellenállás. Ha valamiért gátolva érzed

magad az életedben, akkor felszínre jön az indulat, ami egy természetes reakció, hiszen arra késztet, hogy megoldd a helyzetet, és túllépj rajta. Viszont ha nincs megoldás, akkor az ellenállás egy idő után fixálódik az életedben, aminek az lesz a következménye, hogy az indulat később haragot szül. Mondjuk, itt állhatok naphosszat, és mérgelődhetek, hogy miért nem tudom felcsavarni a tengert. Szeretnék átjutni a túlsó partra, de nem tudok, ezért a tengert hibáztatom, hogy az utamban áll. Ha nincs képességed, hogy kiállj magad mellett, akkor az életed irányítását mások fogják a kezükbe venni. Nem te döntesz, hanem ők, és ezáltal egy olyan életet fogsz élni, amiben mások akaratának kell engedelmeskedned. Ez egyrészről jó, mert az élet megsegít, hiszen gyenge vagy az életedet navigálni. Ugyanakkor ellentmond a természetednek, a lelked akaratának. Sophi felhúzta a szemöldökét, és elgondolkozott. -

Igen - folytatta Karmael -, az anyád helyetted hozza meg a döntéseket, ami

ellenállást szül benned. -

De miért szül ez bennem ellenállást?

-

Mert vannak gondolataid, vágyaid, és a lelked arra törekszik, hogy önmagát

megvalósítsa. Amíg gyerek voltál vagy tinédzser, ezzel nem volt nagy problémád, de később, mikor már kiforrott a személyiséged, és saját, önálló életet szerettél volna élni, annál inkább. De csak szerettél volna. -

Tehát akkor az anyám hibás abban, hogy akaratgyenge lettem?

-

Nem, Sophi. Nagy hiba lenne az anyádat okolni, mint ahogy nekem is a

tengert, hogy az utamban áll. Ő egy erős személyiség, aki mindent megtesz a maga módján érted, mert a szíve születésed pillanatától érzi, hogy miben kell melletted állnia. Talán túlságosan is kontroll alatt tart, de hidd el, ez segített abban, hogy talpon maradj az életben. 89


Sophi torkába kúszott észrevétlenül a megszokott érzés, ami oly sokszor fojtogatta őt, ha az anyjára gondolt. -

Már az is éppen elég, hogy egy akaratgyenge ember vagyok, most meg azt

mondod, hogy az anyámnak is igaza van? Ő egy érzéketlen, számító zsarnok! Nehogy bemagyarázd nekem, hogy ez nem így van! - kelt ki magából Sophi. Karmael előre tolta maga mögül Sophi szandálját, ugyanis tudta, mi fog következni. A lány kiviharzott a vízből, és dühöngve felvette a szandálját. -

Tudod mit, Karmael?! Nagyon elegem van ebből az egészből. Nem elég,

hogy minden bajom van, most már a haragomról és az akaratgyengeségemről is én tehetek, sőt — emelte az egyik karját a magasba — most már az anyámnak is igaza van! — fakadt ki ismét. Felkapta a táskáját, a hosszú stégen a tenger felé rohant, és leült a végében. Dús, vörös haját megemelte a tenger felől érkező fuvallat, amit kezével hátulról átfogott, és az egyik válla elé dobott. Szeméből könnyek potyogtak a combjára. Úgy érezte magát, mint aki kelepcébe került. Most a megszokottnál is jobban nehezedtek rá az élet súlyos gondjai. Tehetetlen düh szorongatta a torkát, legszívesebben a pokolba kívánta volna az életet minden spirituális törvénnyel együtt. Zokogni kezdett. Később dühösen kiszórt mindent a táskájából, és felmarkolta a tallért. Karmael tudta, hogy mi jár a fejében, de most megint tehetetlen volt. Ha a lány a tengerbe dobja az angyaltallért, hiába voltak az erőfeszítései. Nem tehetett mást, mint hogy várt egy darabig, aztán felállt, felvette a cipőjét, és Sophi után sietett. A lány még mindig pityergett, reszkető kezében az érmét forgatta. — Eldobhatod

- szólt Karmael, és leguggolt a lány háta mögött.

Sophi megfordult. Zöld szemét kiemelte a mögötte hullámzó tenger, tekintete kétségbeesett volt. —

De akkor te is eltűnsz, nem azt mondtad?

Karmael szótlanul bólintott.

90


— Kegyetlen

az élet iskolája, ugye tudod? - jegyezte meg a lány. - Te vagy a

legjobb barátom, rajtad kívül senkim nincs, aki megértene engem. -

Tudom, és azt is, hogy most Narcisóval is nehéz - felelte Karmael.

Sophi a táskájába dobta az érmét, visszapakolta a táska tartalmát, és összekulcsolta karjait a combján. -

Elege van a bujkálásból - szipogta, és lehajtotta a fejét.

-

Megint menekülni akar, de most már veled együtt.

A lány felnézett, és megtörölte könnyes szemét. -

Ezt hogy érted?

-

Nézd! - mondta a fiú, és a víz felszínére mutatott.

Az apró hullámok megtörtek, a habokból lassan Narciso arca rajzolódott ki a víz felszínén. Sophi tekintete ellágyult, ahogy megpillantotta. Szíve megdobbant, és a szeretet melege eltelítette. A tehetetlen düh, a vakmerő indulat lassan szertefoszlott, egójának akarata kezdett visszahúzódni. Karmael érezte, ahogy a szeretet kimossa a lányból az elvakult indulatot, még várt egy darabig, aztán megszólalt. -

Most azon gondolkodsz, hogy eldobod a tallért, és hallgatva Narcisóra,

magad mögött hagysz mindent, ahogy ő is tette két évvel ezelőtt. De emlékezz Annára és az álmodra, amitől felriadtál reggel. Sophi gondolataiba bevillant a tekintet, ami a tükörből nézett vissza rá. -

Borzasztó volt, mert egy vesszővel ütlegeltem valakit, és mikor a tükörbe

néztem... -

...Anna megöregedett és megtört arca nézett vissza rád - fejezte be Karmael.

-

De akkor,., tehát... az... - makogta a lány meglepetten.

-

Igen, Anna volt az. Mikor tizenhét évesen elszökött délre, hosszú éveket

szolgált mint cseléd. Aztán huszonnyolc évesen egy kolostorba vonult Róma mellett, hogy végleg megszakítson minden kapcsolatot a világi élettel. Ott történt az, amit álmodban láttál. -

De miért álmodtam ezt? 91


-

Mert Annának nem volt ereje szembenézni a sorsával, ezért elmenekült az

élete elől. Narciso is ezt tette, és most te is ezen gondolkodsz. Karmael sóhajtott egyet, majd folytatta: -

Egyvalami mindhármótok életében közös: az akaratgyengeség.

-

Hát Narciso is?

-

Bizony ám! — bólintott Karmael. — Nem véletlenül vonzottátok be

egymást. Emlékezz a jegyzetedre! Nem igaz, hogy a szerelmetek ellenére mégis van Narcisóban valami zavaró számodra? -

De igen, zavar, hogy olyan tehetetlen néha, és sokszor hiányzik belőle a

határozottság. -

Talán pont az, ami belőled is?

-

Tehát ez az, ami zavar benne! Visszatükrözi az én kivetített tulajdonságomat

- állapította meg Sophi. -

Pontosan. Viszont ha most erős vagy, akkor a fejlődésed rá is jó hatással lesz

- mondta Karmael, és a vízre mutatott. -

És Anna hogy jön a képbe?

-

Azt akarod mondani, hogy az álmodba? - mondta kissé ravasz tekintettel

Karmael. -

Igen, hiszen olyan borzasztó volt!

-

Annát, miután kolostorba vonult, hatalmába kerítette a harag. Személyisége

annyira eltorzult, hogy minden indulatát az apácák fenyítésében vezette le. Emiatt lelkiismeret-furdalása volt, de egója elhitette vele, hogy Isten nevében teszi ezt. A harag és a lelkiismeret-furdalás között gyötrődött élete végéig. -

Ez borzasztó! Hogy válhatott ilyenné Anna?

-

Tizennégy éves korától vezetett egy naplót, talán meg kellene keresned, ha

szeretnél többet megtudni róla. Sophi felkapta a fejét. Eszébe jutott, hogy az álomban egy falba épített retesz mögül vett elő egy naplót.

92


-

Most, hogy ezt mondod, pontosan emlékszem, mi történt. Ez is éppen olyan

volt, mint az időutazás, amiben szintén én voltam Anna. Kivettem a naplót, és írni kezdtem, de a könnyeim elmosták a tintát. -

És emlékszel, hogy mit írtál? - kérdezte Karmael.

Sophi minden szóra emlékezett, ezért nem volt nehéz felidézni. -

„Az Úr 1743. esztendejében, január hónap első napján. Bocsánatért esedezem. A

harag megint úrrá lett rajtam..." — ismételte Sophi emlékezetéből a sorokat, és elgondolkozott. - Reggel azt hittem, hogy azért álmodok ilyeneket, mert túlságosan lekötött az ominózus harag, amit figyelnem kellett az elmúlt napokban. Aztán hirtelen leesett Sophinak, hogy mi történt. -

Ez a te műved volt! Valamit így akartál tudatni velem, ugye? - vonta kérdőre

a fiút, és felpattant, mire a fiú is felállt, és hátrébb lépett. - Csak nem azt akarod mondani, hogy az a napló még megvan? -

Meg bizony! Az álmod visszarepített a múltba, hogy megmutassa, hol van

Anna naplója. A lány arra gondolt, hogy bizonyára az ovális szobában lehet, vagy nagyinál a meseszobában, talán ott lapulhat valahol a rég feledésbe merült kacatok között. -

Nem - rázta meg a fejét Karmael. - Ott nem lehet.

-

Akkor hol van? - kérdezte izgatottan Sophi.

-

Azt kell keresned, ami nincs, de mégis magában rejti a naplót.

-

Valami pontosabb infó? - tárta szét a karjait Sophi.

A fiú a fejét rázta. -

Talán abban a kolostorban, ahol élt?

Karmael bólintott. -

De ennél többet nem tudok - felelte Karmael lehajtott fejjel.

Sophi tudta, hogy Karmael nem mond igazat. -

Most hol van a tudásod, nem azt mondtad, hogy mindent látsz az idők

kezdetétől az idők végezetéig? 93


-

Ebbe már nem szólhatok bele. Neked kell megtalálnod a naplót.

Sophi csípőre tette a kezét, és Karmaelnek szegezte szúrós tekintetét. — Nem,

nem tehetem! — tiltakozott a fiú.

— Oké

- mondta határozottan Sophi. - Most nekem van egy ajánlatom.

Cseréljük el a jó érzést, a segítő energiát arra, hogy elmondod, merre van a napló. A fiú habozott egy darabig. — Egy

feltétellel! Ha elmagyarázod nekem, miért érdekel a napló.

— Mert

kíváncsi vagyok Anna életére. Rájöttem, hogy miért rohantam ki az

ovális szobából, amikor felpróbáltam a ruhát. Meg egyébként is, nem te mondtad, hogy neki is az akaratgyengeséggel volt dolga? — És

még? — nézett kérdően Karmael.

— És,., —

és hát... mert valami azt súgja, hogy...

.. .keresd meg a naplót? — kérdezte a fiú.

A lány bólintott, mire Karmael a kezét nyújtotta. — Hallgattál

a sugallatodra, ezért cserébe elfogadom az ajánlatot - felelte a fiú,

és kezet rázott a lánnyal. — De mielőtt megsúgom, hol van a napló, valamit meg kell értened. Nekünk, angyaloknak nagyon be kell osztanunk az energiánkat, mert pont annyival jövünk, amennyire szükségünk van a feladat elvégzéséhez. Viszont ha nem megfelelően avatkozunk be az emberek életébe, az energia fogyatkozik, és ha nagyobb hibát követünk el, akkor meg is szűnik. Ilyenkor eltűnik a Földről az angyal, és egy másik veszi át a helyét, ha szükséges. Ez védi meg az emberiséget attól, hogy nehogy túlságosan beavatkozzunk a fejlődésükbe. Ugyanis a szeretet hajlamos néha elvakítani minket, ezért megfeledkezünk az egyensúlyról. Arról az egyensúlyról, amiben a jó és a rossz váltakozása harmóniát teremt. Ebbe még nekünk se szabad beavatkozni. Tudod, Sophi, a létesülés komoly feladat, nem szabad zavart okozni, még akkor sem, ha a jó érdekében cselekszünk. Mivel először öltöttem emberi alakot, nagyon oda kell figyelnem, hogy mit teszek. Sajnos vétettem, mikor segítettem elmenekülni a paparazziktól, az energiám csökkent, ezért figyelmesnek kell lennem, hogy mit 94


teszek ezentúl. Ha elmondom, hol van a napló, az energiám megint fogyatkozni fog, ami a küldetésemet már veszélyeztetni fogja. De tehetek valami mást, mondjuk, megsúghatom neked. — És

azt hogy lehet? Talán hajoljak közelebb, és belesúgod a fülembe, hogy ott

fent meg ne hallják, akik az energiát osztogatják? Karmael mosolyogva a fejét rázta. —

De hát rengeteg kolostor van Olaszországban, hogy fogom megtalálni pont

azt? - tárta szét a karját Sophi. — Ami

nincs, de mégis magában rejti a naplót.

Miről beszélsz?

El sem hiszed, milyen könnyű lesz! Én vezetni fogom az utad, csak bízz

bennem, és hallgass a megérzéseidre - mondta Karmael, és a hasára mutatott, jelezvén, hogy itt az ideje a pasztaevésnek. Sophi késve érkezett az ebédre, ezért úgy döntött, hogy a rövidebb utat választja. Gyorsan leparkolt a kápolna előtt - amit szokatlan módon most egy magas palánksor vett körül -, és sietve felrohant egy hosszú, leanderekkel szegélyezett vékony kaptatón. Így majd hamarabb feljut a faluba, miközben a vidék szépségében is gyönyörködhet. Ahogy feljebb emelkedett, a táj lassan kibontakozott a növényzet mögül, megmutatta mindazt, ami körülvette a magaslaton elterülő falut. Szinte karnyújtásnyira volt a természet. A zöld dombok hátán szőlő hullámzott a messziségbe, a távolban egy-két templomtorony emelkedett a magasba. Sophi nem állt meg, csak futtában csodálta a tájat, mert tudta, hogy már valaki nagyon, nagyon várja. A kapaszkodó egy kisebb térbe torkollott, melynek közepén egy szökőkút állt, amibe most is, mint mindig, mikor elhaladt mellette, belemártotta egyik kezét. Egy boltíves terrakotta kapubejáróhoz érkezett. Beütötte a kódot, és már bent is volt az udvarban. A csodálatos kert gyermekkorát idézte, a mediterrán növények illata boldog emlékeket keltett benne. Egy pillanatra megállt, hogy tüdejét teleszívja az illatos levegővel, aztán végigszaladt egy oszlopokkal szegélyezett folyosón, majd a konyhán át - hogy 95


rövidebbre vegye az utat - a nappaliba sietett. A nagyi már várta. Szemei csillogtak, mikor meglátta a lányt. Sophi odafutott hozzá, és átölelte a kedves öreget.

Hosszú

másodpercekig

ölelték

egymást,

aztán

kézenfogva

az

ebédlőszalonba mentek. — Megleptél, Sophi! - mondta Claudia. — Mert

el sem fogod hinni, hogy mik történtek velem. Tudom, hogy sokáig

nem érdekelt, de most fontos lenne, hogy megtudjak valamit a családomról, ezért is kérdezősködtem a telefonban — mondta izgatottan a lány. -

Vagy úgy! És mondd csak, kislányom, mi az oka, hogy ilyen élénken

érdeklődsz a Vitti família múltjáról? — Nem -

is tudom, hol kezdjem, nagyi...

Mielőtt

elkezdenéd,

lenne

egy

javaslatom,

kis

hölgy.

Miközben

elfogyasztjuk a könnyű ebédet, te elmondasz mindent — persze csak ami rám tartozik - mondta huncut mosollyal Claudia —, én pedig meglátom, mit tehetek érted. Sophi erre a pillanatra várt. Csak úgy ömlöttek belőle a szavak, megpróbált mindent részletesen elmesélni. Az angyaltallérról beszélt, és Karmaelről, aki apró csodákat mutatott neki, és aki megtanította az élet alapvető törvényszerűségét. Elmesélte még, hogy milyen dolgokkal szembesítette az angyal, és azt is, hogy a haraggal van dolga, ami az akaratgyengeségének a következménye, és hogy ez generációkon átívelő probléma. Annára is kitért, a látomásra, és az abroncsos ruhára. A nagyi türelmesen hallgatta, de mikor Anna nevét kiejtette, Claudia megváltozott, és érdeklődve figyelte Sophi történetét. Miután megebédeltek, Claudia kézen fogta Sophit, és a meseszobába mentek. Így hívta Sophi a szobát, ahol gyerekkorában diavetítéseket nézett, és ahol megannyi mesét hallgatott a nagyitól. De ez a szoba nem csak gyerekmeséket rejtett, itt őrizték a családi relikviákat, iratokat és minden kacatot, amik a nemesi család évszázadokon átívelő történetét mesélték. A nagyi nagy tudója volt a múltnak, nem volt olyan, amiről ne tudott volna, ha a családfáról érdeklődtek nála. 96


-

Ha az a fiú angyal, és mindent tud rólunk, akkor bizonyára azt is tudja, hogy

miként került ez a birtok a családunk tulajdonába. -

Miért fontos ez, nagyi? - kérdezte Sophi.

-

Nagyon is fontos, ha szeretnél megtudni mindent a múltról.

Claudia leemelte az eredeti családfát a falról, és óvatosan az asztalra helyezte. Valentino Vitti, Ferrucio Vitti elsőszülött fia - tette rá az ujját a megfelelő helyre. — Valentino egy befolyásos polgári család lányát vette el, amely házasság egyébként megmentette családunkat a hanyatlástól, szóval ő nagyon sokat tett azért, hogy a mai napig vagyonosak vagyunk. -

Tehát neki vagyok az egyenes ági leszármazottja - állapította meg Sophi.

Claudia bólintott. -

Nos, Valentinónak volt egy nővére, és egy húga, akit Annának hívtak, és

akiről nagyon sokat írt a naplójában. Sophi felkapta a fejét. -

Egy napló?

-

Igen! De sajnos a második világháborúban eltűnt, viszont a tartalma, az itt

van a fejemben — mutatott a homlokára. Tudod, kislányom, az a napló nagyon közel állt a szívemhez, talán túlságosan is. Mikor nagyapád feleségül vett, boldogok voltunk, de később minden idejét lekötötte a vállalkozás, és persze az örökös viszály, pontosabban a védekezés, amire a Cardinale család támadásai miatt volt szükség. Egy idő után egyedül éreztem magam, ezért lekötöttem magam az otthoni dolgokkal. Megkértem nagyapádat, hogy adja a kezembe ezt a szőlőt, ami még megmaradt. Így aztán egyre többet jártam ide. Aztán egy szép napon nagyapád megkért, hogy valamit vigyek neki fel Rómába, ebből a szobából. Nagyon nagy rendetlenség volt, ezért kitakarítottam, ugyanis az öreg megtiltotta, hogy a személyzet belépjen ide. Akkor találtam meg azt a naplót, amiben Valentino Vitti saját kezével írta le élete történetét. Hát nem csodálatos? -

És mit írt Annáról? - kérdezte izgatottan Sophi.

97


-

Csak sorjában, kis hölgy! Annyi mindent tudni akarsz, hogy nem tudlak

követni. Ahogy kérted, először elmesélem a családot, az évszázados ellentétet, aztán jöhet Anna. Sophi megértően bólintott, izgatottságát megpróbálta leplezni. -

Szóval ez a Valentino Vitti - folytatta Claudia - a jó házasságnak

köszönhetően még befolyásosabb emberré vált, mint az apja. Lehetősége nyílt arra, hogy földeket és birtokokat vásároljon, aminek köszönhetően családunk megalapozta hírnevét a bortermelésben. Dédnagyapád borai már világhírűek voltak, vállalkozása az elsők között szerepelt. De nagyapád, bármennyire is szerettem volna lebeszélni róla, eladta az összes földet és a vállalkozást. Csak ez a ház maradt meg, és ez a pár száz hektárnyi szőlő, amiről már beszéltem. -

De miért adta el, ha olyan jól ment a bortermelés?

-

Mert a fejébe vette, hogy valami olyasmibe kell fektetni, ami nincs kitéve az

idő viszontagságainak. -

És mi volt az, nagyi? - kérdezte kíváncsian Sophi.

-

Az információ, kislányom! Nyomdákat alapított, és napilapokat vásárolt meg

a szerkesztőséggel együtt. Ami azt illeti, igaza volt. A családi vagyont megtízszerezte, mert a háború után virágzani kezdett ez az üzletág. Egy évtizeden belül felépítette az ország egyik legnagyobb médiabirodalmát, amit apád örökölt. De közvetlenül miután átvette a családi vagyon felett az irányítást, Lorenzo Cardinale egy alattomos trükkel majdnem becsődöltette a vállalatot. -

Ez a Lorenzo Cardinale Monica nagyapja?

-

Az, és ennek a vén trottynak semmi másról nem szólt az élete, mint arról,

hogy tönkretegye a nagyapádat. Szegény öreget az vitte a sírba, mikor megtudta, hogy csődközeli állapotba került a birodalma. Később apádnak sikerült megoldania, és felszámolnia a problémát, a hitelező bankokkal meg tudott állapodni. De a veszteség így is nagy volt. A médiabirodalom fele a Cardinale család kezébe került. Akkor apád megfogadta, hogy kitekeri a nyakát a vén

98


trottynak. De meghalt, így elsőszülött fia vette át a családi vagyont és a vállalatuk irányítását. — Ifjú

Lorenzo Cardinale, akinek a lánya Moni- ca, aki most anya legnagyobb

konkurenciája - állapította meg Sophi. — Igen

- mondta szomorúan Claudia, és megsimogatta Sophi vállát. —

Édesapád a halálába rohant azon a reggelen. — Tudom,

mami, mindkettőjük autója lezuhant egy szakadékba. Apa meghalt,

az ifjabb Lorenzo Cardinale pedig elvesztette mindkét lábát. — Látod,

így elvakította őket a harc! Nem volt elég az üzleti háború, még a

szerpentinen is versenyezni kellett. Aztán már tudsz mindent. Anyád minden pénz a Siluette-be fektetett, eladott minden más médiavállalkozást, és a lapból egy világméretű magazint épített. És, hogy a sors fintora-e, nem tudom, de a másik oldalon is egy nő vezeti a vállalatot. Ilyen még nem volt a családunk történelmében. — Szóval

generációkon át harcolt a két család! Karmael azt mondta, hogy én

fogom ezt a családi átkot feloldani azzal, ha felszínre hozom a bennem rejlő haragot. — De

hát te egy áldott jó lélek vagy, kislányom!

— Pedig — És

így van, mami, dolgoznom kell a haragommal.

azt mégis hogy lehet? - kérdezte Claudia.

— Azt

még nem tudom, de hiszek a fiúnak.

Sophi felállt, és az asztalon heverő családfa fölé hajolt. Annára gondolt, és a bátyjának a naplójára, ezért finoman megpróbálta Valentinóra terelni a szót. — Mit

is mondtál, nagyi? Hogy ez a Valentino Vitti vezetett egy naplót?

— Azt,

kislányom, pontosan tizennégy éves korától.

— Ez

különös, Anna is tizennégy éves korától vezette a naplóját.

— Ezt

honnan tudod? — nézett kérdően Claudia.

— Karmael

mondta. 99


— Az

nem lehet. Ezt csak én tudhatom. Csakis én olvastam Valentino naplóját,

és soha, senkinek nem beszéltem róla nagyapádon kívül. Amikor az ebédlőszalonban kiejtetted Anna nevét, hirtelen elbizonytalanodtam. De most már emlékszem, és egészen biztos vagyok benne, hogy neked sem említettem. Még akkor sem, amikor felpróbáltad az abroncsos ruhát. Valentino naplója pedig egy bombatámadás során elégett az egyéb értékes hagyatékokkal együtt, tehát más kezébe nem juthatott. — Pedig — Aki

hidd el, Karmael mondta nekem.

egy angyal?

— Szerintem — Ez

igen - bólogatott Sophi.

különös, felettébb különös - töprengett el Claudia.

— Pedig

igaz. Könyveket emel a magasba, utazik a térben, és minden

gondolatomat ismeri. Még az álmaimat is! Claudia jól felmérte Sophit, hogy minden rendben van-e a lánnyal. Születésétől ismerte, és minden titkáról tudott, még a köztes időben történő csodákról is hallott. -

Ez nem valamiféle csoda, amit a köztes időből hoztál?

-

Nem nagyi, ez a valóság. Az igaz, hogy ott találtam a tallért, de hidd el,

minden, amit mondok, igaz - felelte bizonytalanul Sophi. Claudia nem tudta, hogy higgyen-e Sophinak, vagy ne, de mindenesetre őt is meglepte az, amikről beszélt. Egy kicsit tétovázott még, aztán úgy döntött, hogy mindenben a lány mellé áll, ahogy ezt tette eddig is. Talán túl nagy nyomás van rajta, talán így próbálja kikerülni az anyja akaratát, gondolta, és érdeklődve Sophi szemébe nézett. -

Mit tudsz még Annáról? - kérdezte Claudia.

Sophi elmesélte a látomását, amiben Karmael segédkezett, és az álmát, amiben Anna írt a naplójába. Claudia eltöprengett.

100


-

Legközelebb bemutathatnád nekem ezt a fiút, majd én eldöntöm, hogy

angyal vagy egy szélhámos. Azonban - gondolkozott el Claudia - az utóbbit kizártnak tartom, mert sajnos minden úgy van, ahogy elmesélted nekem. -

Tudod, nagyi, én is sokáig kételkedtem a fiúban. Olyan furcsa volt eleinte,

de őszinte. Megéreztem benne a tisztességet. Aztán olyan dolgokat mondott, amikre megkaptam a visszaigazolást. Az abroncsos ruha, az érzéseim, és most te is megerősítettél, hogy igazat mondott az angyal. Ugye hiszel nekem, nagyi? -

Megpróbálok, Sophi, tudod, hogy mindenben melletted vagyok.

-

Akkor beszélj, mit írt Anna bátyja?

-

Valóban együtt kezdtek el naplót írni, erről említést is tett Valentino a

naplójában. Tudod, ők nagyon szerették egymást, ellentétben a nővérükkel, aki ki nem állhatta Annát. De Valentino szívén viselte a lány sorsát. Leírt mindent, amit elmondtál, hogy mi történt akkor, azon az átkozottan borús hajnalon. Soha nem fogom elfelejteni azokat a sorokat: "Azon az átkozottan borús hajnalon, amikor Antonio leszúrta Anna szerelmét, Isten megbüntette a gyilkost" — idézett a naplóból Claudia. -

Mert Antonio is meghalt, ugye?

Claudia bólintott. -

Anna nem bírta a lelki terhet, azt, hogy Antonio Cardinalét a sírba kívánta.

Valentino azt írta erről a naplójában, hogy Anna úgy vélte, Isten büntette meg azért, mert valakinek a halálát kívánta. Sophi hátán a hideg futkosott, úgy érezte, hogy most megint minden porcikájában érzi Anna fájdalmát. -

És írt még valamit Annáról?

-

Ezután semmit, pontosabban nem tudom, mert a napló majd egyharmada

hiányzott. De később megint szóba került Anna. Emlékszel, mivel kezdtem a családunk történetét? -

Azzal, hogy Valentino földeket vásárolt.

101


-

Mindezt azért tette - folytatta Claudia —, mert majd hatvan évvel később

hírét kapta, hogy húga, Anna meghalt. Elindult hát megkeresni, mert úgy vélte, a családhoz méltóan kell eltemetni. -

És, és? Megtalálta? - kérdezte a lány feszülten az izgalomtól.

-

Eleinte nem. Hónapokig utazott, és a sors különös játéka, hogy útközben

földeket vásárolt, olyan birtokokat és szőlőket, amik generációkkal később óriási vagyont hoztak a családnak... Sőt, még ezt a házat is ő vette a közeli földekkel együtt! — jegyezte meg Claudia. -

Csak nem?

-

De igen, kislányom! Azokból a földekből később dédnagyapád egy vagyont

csinált. -

Különös összefüggés - állapította meg Sophi.

-

Aztán megtalálta Annát. Nem fogod elhinni, hol.

Sophi kérdően széttárta a karját. -

Hol?

-

Itt, a kolostorban.

-

Miről beszélsz, nagyi? Hiszen itt csak egy kápolna van!

-

A háború óta. Azelőtt egy kolostor állt mögötte.

Sophi nem talált szavakat. Almaiban sem gondolta volna, hogy gyermekkora egyik színhelyén - ahol naphosszat játszott a romok között — fogja megtalálni a kolostort, ahol Anna élt. Felpattant, és izgatottan az ablakhoz rohant. Éppen alattuk állt a templom, mögötte a földig rombolt kolostorral. Kinézett az ablakon, és ahogy a romokat vizsgálta, hirtelen eszébe jutottak Karmael szavai: „...ami nincs, de mégis magába rejti a naplót". Sophi visszalépett az ablaktól, és megsimogatta Claudia arcát. -

Sokat segítettél, nagyi. De most, ha megengednéd, megnézném a kolostor

romjait. -

Azt aligha hiszem, kis hölgy! Nemrég lezárták, mert helyreállítják a

templomot. 102


-

És a romok?

-

Az egész terület le van zárva.

-

Talán beengednek - mondta Sophi, és az ajtóhoz ment.

Claudia nem értette, hogy Sophi miért szeretné olyan hirtelen megnézni a romokat, ezt szóvá is tette. -

Mi olyan sürgős, Sophi?

-

Azt hiszem, megtaláltam Anna naplóját - szólt a lány, és kifordult az ajtón.

Sophi körbejárta a kápolnát, amit egy magas, fehérre festett palánksor vett körül. Még a romokat is bekerítették, így nem látott semmit, ezért visszament a kápolna elé, ahová egy kisebb őrbódé volt letelepítve. Bekopogott, mire egy köpcös, félmeztelen férfi jött ki az ideiglenes építményből. -

Jó napot! - köszöntötte a lány.

-

Önnek is, kisasszony!

-

Meg szabad tudnom, hogy miért van bekerítve a kápolna? — kérdezte

érdeklődve Sophi. -

Ez még egy jó ideig így marad! Ha azért kérdezi, mert nem tudja, hol lesz az

istentisztelet, akkor mindent megtudhat, ha azt a kifüggesztett papírt elolvassa mondta az őr, és a bódé ablakára mutatott. -

Akkor ez azt jelenti, hogy nem lehet bemenni? — kérdezte Sophi, és az

ablakhoz lépett, hogy átfussa a közleményt. -

Munkaterület, sajnos nem.

-

De ha jól látom, ma nem dolgoznak!

-

Akkor sem, veszélyes terület, megtiltották, hogy illetéktelenek bemenjenek.

-

És meddig fog tartani ez a restaurálás?

-

A jó ég tudja! — felelte a férfi, miközben nyakából levette a törülközőt,

amivel egy jó nagyot csapott a hátára. — A fene ezeket a legyeket! — dörmögte a bajsza alól. -

Tudja, én gyerekkoromban sokat játszottam erre, gondoltam, megnézném a

romokat, ott bizonyára nincs veszély. 103


-

Ott meg feltárás van, amolyan ásatásféle.

Sophi megijedt az ásatás hallatán. Mi van, ha már megtalálták, vagy egész egyszerűen már ott sincs? - hasított gondolataiba a felismerés. Látta, hogy az őr csökönyös, nem fogja beengedni, ezért megköszönte a segítséget, és a kaptató felé indult. — Kisasszony!

— szólt utána az őr. — Olyan ismerős nekem, mintha láttam

volna már - mondta a férfi, és elgondolkozva megvakarta a homlokát. — Biztos

a faluból! — felelte Sophi, és eltűnt a leanderekkel övezett úton.

Nem sokkal feljebb Sophi letért az útról, és egy kis ösvényen a romok felé vette az irányt. Valami azt súgta neki, hogy nem hagyhatja annyiban a dolgot, le kell mennie a romokhoz. A kitaposott ösvény egyenesen az elhagyatott kúthoz vezetett, ami éppen a romok mögött volt, és ami jó rejtekhelynek bizonyult. Leguggolt a kövekkel kirakott kút mögé, és körülnézett. Az ideiglenes paraván biztosan védte az ásatási területet, sehol nem volt egy rés, sem egy hézag, amin beférhetett volna. Aztán lenézett a kútba, amiről gyerekkorában azt hitte, hogy szellemeket rejt, és hogy azok lerántják az embereket a mélybe. El is ment a csendőrségre, és feljelentést tett Ramazotti úrnál, hogy a szellemek embereket rémisztgetnek a romoknál. Kerülte ezt a helyet, mígnem egyszer Ramazotti úr tanácsára összeszedte minden bátorságát, és felmászott a közeli fára, hogy belenézzen. A kút nem rejtett szellemeket, csak törmeléket, és néhány konzervdobozt. Akkor nagyon megörült, hogy újra birtokba vehette kedvenc játszóhelyét. A kút, a romok, és az óriási fa. Sophi felnézett a fára - ami azóta igencsak összement és ki tudja, miért, milyen gondolat vezérelte, de a másik pillanatban már a kút szélén állt, hogy belekapaszkodjon egy erős ágba, ami éppen áthajlott a tiltott terület fölé. A kútról már belátott az elkerített területre. Senkit nem látott. Átegyensúlyozott a paravánon túlra, és lehuppant a földre. A látvány, ami elé tárult, meglepte. Most a romok helyén félig vagy teljesen lerombolt falak álltak, a helyszín éppen úgy nézett ki, mint egy római kori ásatás. A kolostor alapjai mellett kiásott földrakásra és kőkupacra lett figyelmes. A 104


törmelék betemette a falakat - gondolta talán a bombázás miatt. Elindult a kolostor egyik tartófala mellett, ami egyes részeken a térdéig ért, máshol egészen kiemelkedett a derekáig. Felállt egy kőkupacra, és körülnézett. Szépen kipucolták az alapokat, pontosan kirajzolódott az építmény alaprajza, látni lehetett a folyosókat és a mellette sorakozó szobák alapjait. De elég nagy volt a terület, Sophi úgy érezte, hogy tűt keres a szénakazalban. Karmael szavaira gondolt. "...ami nincs, de mégis magába rejti a naplót". Tehát itt kell lennie, különben miért mondta volna? De hol, merre keressem, olyan hatalmas ez a kolostor, gondolta a lány. Aztán eszébe jutott valami. Karmael azt mondta, hogy vezetni fogja az útját, csak bízni kell benne, és hallgatni a megérzéseire. - Hát jó! Hallgatok rád, és a megérzéseimre is — suttogta Sophi, és behunyta a szemét. Megpróbált befelé figyelni, hátha valami kép vagy gondolat felmerül benne. De semmi. Csak a napsütés kápráztatta el, ahogy hirtelen lehunyta szemeit. -

Karmael! Tudom, hogy itt vagy - suttogta ismét, de valami zörejt hallott a

távolból, a kápolna felől, ezért egy magasabb fal mögé kuporodott, ami éppen hogy eltakarta a fejét. Először arra gondolt, hogy talán Karmael léptei, ezért óvatosan kidugta a fejét, és körbenézett. Senkit nem látott. Talán egy macska lehetett, mert az őrbódé túl messze volt ahhoz, mintsem hogy onnan szűrődtek volna ki a hangok ilyen messzire. Leült a földre, és háttal nekidőlt az omladozó falnak. Azon tanakodott, hogy mit tegyen. A kolostor nagy volt, naphosszat kereshetné a naplót, ami talán már nem is létezik. Ha a falba volt építve az a retesz — gondolta végig az álmát -, akkor minden bizonnyal leomlott a bombázás során. Vagy ha, mondjuk, volt még egy szint, és ott volt Anna szobája? - hasított a fejébe a gondolat. Fejét megrázta, és a kezdeti izgalom helyét lassan a csalódás vette át. Felállt, leporolta a fenekét, és körbenézett. Egy fehér szőrű kutya állt az egyik törmelékkupac tetején. Sophi megijedt, és hátrálni kezdett, mire az eb nyújtózott egyet, leült, és békés tekintettel a lány szemébe nézett.

105


-

Te meg hogy kerültél ide? - kérdezte Sophi, de óvatos volt, ezért kellő

távolságot tartott. — Biztos az őr kutyája vagy — mondta, mire a szelíd kutya vakkantott egyet, és megrázta magát. -

Jaj, csak ezt ne! Kérlek, ne buktass le, ígérem, hogy már itt sem vagyok - a

kolostor felé nézett, majd elindult a hátsó palánk irányába, amerről érkezett. Hiányérzete volt, mert mikor jött, már majdnem biztos volt abban, hogy megleli a naplót. Talán így kellett lennie, gondolta. Észrevette, hogy a kutya követi őt. Sophi megállt, mire az eb is lassabbra vette a lépteit, majd leült egy kőrakás tetejére, és felemelte az egyik mancsát. -

Te meg ilyen okos vagy? - kedveskedett Sophi, és egyik lábát a kőrakásra

helyezte, hogy a kutya felé nyújtsa a kezét. Egy régi, korhadt deszka állt ki a kövek közül, valami padlóféle lehetett. Sophi óvatosan rátette a lábát, de az elkorhadt fadarab megbillent, és egy nagyobb kődarab gurult ki alóla. Az eb leugrott, és kaparni kezdte a nyílást. Sophi már meg merte simogatni a kutyát, de az eb nem figyelt rá, már mindkét lábával kaparta a köveket. A lány közelebb hajolt, és benézett a szűk nyíláson. -

Na várj, segítek - mondta, és megfogta a korhadt fadarabot, hogy kijjebb

húzza a romokból. De valamiért nem mozdult a deszka, ezért néhány kődarabot lepakolt róla, és újból megrántotta, most már erősebben. A deszkával együtt egy kisebb, dobozszerű tákolmány bukkant elő a romok közül. A kutya izgatottan járta körbe Sophit, ahogy a lány megpróbálta lehúzni a törmelékkupac tetejéről a dobozkát. A zúzódásoktól eldeformálódott doboz kissé össze volt lapulva, és a fala olyan gyengének tűnt, hogy könnyedén ki lehetett törni belőle egy darabot. A lány leguggolt, és feszegetni kezdte a korhadt ládikát. A remény és a tiltott kincskeresés újra izgalomba hozta. Szíve a torkában dobogott, mikor kifeszített egy darabot a kazettából. - Ezzel megvolnánk! - jelentette ki Monica, és átnyújtotta Liviónak az aláírt szerződést. — A többit továbbítom az alapítvány elnökének, és intézkedem, hogy rendelkezésedre bocsássák a keretet. 106


— Milyen — Ami

keretről beszélsz? - kérdezte Livio.

a kezdeti költségeidet fedezi!

— Szóval

mégis van valami közöd az alapítványhoz? — nézett kérdően

Monicára Livio. — Éppen

csak annyi, hogy mi pénzbeli adománynyal támogatjuk az

alapítványt. De hiszen említettem, vagy nem? — Nem

tudom. Viszont úgy döntöttem, hogy minél hamarabb utazni szeretnék.

Monica felírt egy nevet és egy telefonszámot, a lapot pedig Livio felé csúsztatta az asztalon. —Ő

mindenben segíteni fog, de csak egy hét múlva lesz elérhető.

Livio a zsebébe csúsztatta a cetlit, és az ajtóhoz ment. —

Szívesen - szólt Livio után Monica.

— Köszönöm

- felelte Livio, és kilépett az irodából.

A kutya leült, és meredten nézte, ahogy Sophi becsúsztatja kezét a dobozba, amit most úgy tartott, mint egy szelencét, ami az örök élet titkát rejtheti magában. Egy könyvet emelt ki a fakazettából. Szívét melegség öntötte el, ahogy a kezében tartotta a memoárt. Nem hitt a szemének. Anna naplója. Letette a dobozt, és belelapozott a vastag füzetbe, de amit látott, az hidegzuhanyként érte. Csak kopott és elsárgultan üres lapok voltak a könyvben. Végigpörgette, de még egy tintafoltot sem talált benne. Felvette a korhadt fakazettát, és kétségbeesetten feszítette szét, mintha csak az élete múlna rajta. A dobozból újabb tárgyak kerültek elő, egy szalaggal átfűzött levélköteg, egy lánc medállal, és — a lány alig hitt a szemének - az aranyszegélyes napló. Felkapta a könyvet, és gyorsan belelapozott. Régi, dőlt betűs írással rótták tele minden egyes lapját. Sophi a szívéhez szorította a naplót, és örömében legszívesebben felsikított volna. De az öröme nem tartott sokáig, hangokat hallott a kápolna felől. A memorandumot gyorsan a dereka mögé, a farmernadrágjába csúsztatta, és lehajolt a földre, hogy összeszedje a többi tárgyat. Mikor felállt, már két csendőr

107


és az őr tartottak felé. Amikor közelebb értek, az idősebb csendőr széttárta a karját. -

Te meg mit keresel itt, Sophi?

-

Én... én csak...

-

Ugye mondtam, hogy a Vitti lány az! - vágta rá az őr. - Biztosan el akart

lopni valamit. -

Ugyan mit, tökfilkó? Hiszen a fél országot megvásárolhatná! - vágta vissza a

csendőr az ellenszenves őrnek. -

Mégis betört!

-

Maga hallgasson, majd a lány elmond mindent.

Sophi mélyet sóhajtott, és Karmaelre gondolt. Állj ki magadért, állj ki magadért, ismételte magában, de érezte, hogy hiába. -

Az történt - hebegte -, hogy szerettem volna megnézni a romokat, ugyan...

ugyanis gyerekkoromban... tehát sokat játszottam itt. Az őr nem engedett be, ezért hátul bemásztam, vagyis... bejöttem. -

Ugye tudod, Sophi, hogy nem lett volna szabad?

-

Nem bizony, a törvények rá is vonatkoznak! — szólt közbe az őr.

-

Majd én eldöntöm, hogy kire mi vonatkozik! — intette rendre a csendőr a

férfit, és körülnézett. -

Ha jól látom, innen nincs nagyon mit elmozdítani, tehát betudhatjuk ezt a kis

dolgot egy apró csínytevésnek. Sophi hazamegy, megígéri, hogy többet nem csinál ilyet, magának pedig köszönjük, hogy jelentette az ügyet. -

Nem úgy van ám az! Nekem jelentenem kell az esetet, ez sajnos a

munkaköri kötelességem - tárta szét a karját az őr. A csendőr gondterhelten dörzsölte meg a homlokát. -

Akkor sajnos jegyzőkönyvet kell felvennünk. De ne aggódj, Sophi,

elmegyünk az őrsre, és hamar elintézzük a dolgot - nyugtatta a csendőr a lányt.

108


-

Na ez az! Azt hiszik, nem látom, hogy kivételez a lánnyal? Maguk ismerik

egymást, és ahogy ez lenni szokott, szépen elsimítják a dolgot. Így megy ez a gazdagoknál! A csendőr megpróbált türelmet gyakorolni, de az őrből sugárzott a rosszindulat, amitől egyre idegesebb lett. -

Ezt a lányt gyerekkora óta ismerem, és ha valaki, akkor én nagyon jól

tudom, hogy igazat mond. Máskülönben semmi kivetnivalót nem látok abban, ha gyerekkora kedvenc helyére beszökik. Vagy talán maga soha semmi ilyet nem tett fiatalon? Az őr nem szólt, csak a fejét csóválta. -

Nekem akkor is jelentenem kell az esetet.

-

Megkapja a jegyzőkönyvét — válaszolta a csendőr, és megfogta a lány

vállát. - Gyere, Sophi, kitalálunk valamit. -

Köszönöm, Ramazotti úr! - felelte a lány, és feltűnés nélkül hátratette a

kezeit. -

Várjunk csak! — szólt az őr. — Mi van a kezedben?

-

Ó, csak egy.., egy régi könyv, meg, meg valami levelek - dadogta Sophi.

-

És az a lánc?

-

Ezeket hoztam... vagyis itt találtam őket, régi kacatok lehetnek - felelte

szorongva Sophi. -

Szóval nem történt lopás? — nézett kérdően a csendőrre az őr.

-

Majd az őrszobán mindent tisztázunk — szólt a csendőr, és a lány felé

nyújtotta a kezét. Sophi átadott mindent, és elindultak a kijárat felé. Egymás mögött mentek a kápolna mellett, élükön a gőgös és a büszkeségtől öntelt őrrel. Mikor a paravánhoz értek, az őr kinyitotta a kaput, ami mögül néhány fotós ugrott elő, és kattogtatni kezdték a fényképezőgépüket. Sophi riadtan kapta az arca elé a karját, és a fiatalabbik csendőr mögé ugrott. -

Ezek meg mit keresnek itt, Ramazotti úr? - kérdezte kétségbeesetten. 109


Az őr kilépett a kapun, és intett a riportereknek, hogy menjenek közelebb hozzá. -

Maga hívta ezeket? — szólt az őr után Ramazotti.

-

Talán tiltja a törvény?

-

Nem, de mire jó ez?

-

Néhány perc hírnévhez talán nekem is jogom van! — felelte az őr.

Miközben vitatkoztak, a riporterek megpróbáltak közelebb férkőzni Sophihoz. A lány kétségbeesetten próbálta magát takarni, de a tolakodó paparazzik már a kapubejáratban voltak, az egyik már be is lépett a munkaterületre. A csendőrök erélyesen utasították ki a betolakodókat, de azok csak fotóztak, és megpróbáltak még közelebb férkőzni Sophihoz. A lány sarokba szorítva érezte magát, és ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a menekülési kényszer úrrá lett rajta. Nem gondolkozott, csak az járt a fejében, hogy rohannia kell. A kapu nyitva volt, ezért hirtelen kiugrott a csendőr mögül, és kiszaladt a kapun. Átrohant a kápolna előtti kiskerten, és egyenesen az autóhoz viharzott. Slusszkulcsát előkapta a zsebéből, bevágta magát a kocsiba, és másodpercekkel később, porfelhőt húzva maga mögött, elszáguldott a helyszínről. A faképnél hagyott társaság csodálkozva nézte a lány érthetetlen menekülését, csak a csendőrök mellett ülő fehér

kutyának

mosolyogtak

a

szemei.

Már este volt. Rómától nem messze, egy útszéli parkolóban állt a sportkocsi. Sophi még mindig nem tudta, mit tegyen, hová menjen. Vissza a nagyihoz? Vagy haza? Csak egyben volt biztos. A holnapi lapok már közölni fogják a fotókat. A kétségbeesés eluralkodott rajta, úgy érezte, teljesen magára maradt. Lehalkította az autóstelefont, ami már szüntelenül csörgött egy ideje. Biztos, hogy anya hív! Ramazotti úr már mindent elmondott nagyinak, ő pedig anyának, gondolta Sophi. -

Most hol vagy, Karmael, pont akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne

rád? - mondta reményvesztetten Sophi. Egy nagy puffanást hallott hátulról. Megriadva a visszapillantó tükörbe nézett, és amit látott, az több volt, mint meglepő. 110


Karmael megint csak elvétette a becsapódási szöget, megfeledkezett arról, hogy egy sportkocsi hátsó ülésén igencsak szűkös a hely. Lehetetlen pózban feküdt a hátsó és az első ülés között. Egyik lába a magasban, a másikat jajgatva próbálta kiszabadítani, de sikertelenül. Olyan gyorsan jelent meg, hogy Sophinak még megijednie sem volt ideje, azonnal a fiú megmentésére sietett. Nem kis erőfeszítésbe került, mire kiszabadították Karmael fogságba esett lábát. -

Sajnos kihagytam a számításból, hogy egy sportautód van — mondta a fiú,

miközben fájó térdét masszírozta. -

El se hiszed, mennyire örülök neked! Annyi minden történt, amióta nem

találkoztunk, és most... -

Azt sem tudod, hogy mit tegyél - fejezte be a fiú, miközben megpróbált

kikászálódni az autó hátsó üléséről. -

Valóban nem.

-

Nos, be kell látni, igen nehéz helyzetbe kerültél. Már látom is a holnapi

szalagcikket: "a műkincsrabló Vitti lányt körözik". -

Ezt nem mondod komolyan - sápadt el Sophi.

-

Akkor szerinted mit fognak írni a szenzációhajhász bulvárlapok? Talán azt,

hogy Sophi pánikba esett a tolakodó paparazzik láttán, és elmenekült? -

Ne gúnyolódj, nagy bajban vagyok.

-

Ugyan már Sophi - legyintett a fiú -, mindenre van megoldás, és minden a

lehető legjobban alakul. -

Igen? - tört ki idegesen a lány. Holnaptól az egész ország arról fog beszélni,

hogy betörtem egy magánterületre, és el akartam lopni valamit. Már lekéstem a bemutatkozó találkozót az egyik kiemelt alvállalkozónál, és nem utolsósorban, anyám kitér a hitéből, ha megtudja, mi történt. -

Én ezek miatt nem aggódnék - legyintett Karmael. Az elnökségi tagok ezek

után nem hiszem, hogy elfogadják a kinevezésedet. Sophi nagy szemeket meresztett. -

Úristen! Akkor nekem végem van. 111


-

Nem értelek, Sophi. Nem te mondtad, hogy nem szeretnél elnök lenni?

-

De igen, csak nem így!

Sophi leült az út szélére, és zokogni kezdett. Úgy érezte, most már minden összeomlott az életében, Karmael pedig tudta, hogy megint eljött a pillanat, amikor Sophi újra eldobhatja az érmét. A fiú tehetetlenül állt a lány kitörő érzelmei előtt, tisztában volt azzal, hogy a szembesülés a valósággal megrázó és fájdalmas tapasztalat most Sophi életében. De bízott az angyaltallérban, és minden energiájával azon volt, hogy a lányt kihúzza a mélyből. Mást nem tehetett. Leült mellé, minden energiájával a lányra koncentrált, és türelmesen várt. Később, mikor Sophi jól kisírta magát, felnézett, és megtörölte könnyes szemét. — Túl

sok ez nekem, Karmael. Lehet, hogy visszaadom az angyaltallért, nem

hiszem, hogy meg tudok birkózni ezekkel a feladatokkal. —

Rendben. Ha így döntesz, hát jó, de előtte még szeretnék mutatni neked

valamit. Egy óra múlva már a könyvtár gondnoki szobájában ültek szótlanul. Sophi egyik kezében Anna naplóját szorongatta, a másikban a tallért fogta lehajtott fejjel. A búcsúzás előtti hangulat betöltötte a szobát. Karmael ezt érezte, ezért minden energiáját összeszedte, és felállt, hogy megmutassa, amit ígért. A szoba lassan elsötétült, majd eltűnt, helyét a végtelen világűr vette át. A lány felnézett, és amit ekkor látott, lenyűgözte. Az univerzum vette körül, ezernyi csillaggal, már a szék sem volt alatta, úgy érezte, mintha a súlytalanságban lebegne. Egyszerre minden aggodalom elszállt belőle, a látvány szinte elvarázsolta. Nem érzett semmit. Sem félelmet, sem örömet. Olyan volt, mintha a kozmosz része lett volna, és valami olyan érzés öntötte el, amit ha akart volna sem tudott volna megfogalmazni. -

Ez az egység érzése, Sophi - szólalt meg egy ismerős hang.

Megértette az ismerőst, de már nem tudta eldönteni, hogy hallotta, tapintotta vagy ízlelte a hangot. Valami új tapasztalás cserélte le érzékelését, már a testét 112


sem érezte, csak lebegett a mindenségben. A jó és a rossz összeforrott, a lent és fent eggyé vált, az evilági és másvilági külön-külön értelmét vesztette. Az egység állapotába került. -

Gyere, játsszunk egy kicsit — szólt újra az ismerős hang.

Ahogy Sophi lelke kilépett az idő és tér fogságából, szabadon repült a végtelenben az ismerős idegennel együtt. Lelki szemeivel látta az univerzum lüktetését, a naprendszerek életét, ahogy összefonódva kiegészítették egymást. Erezte a bolygók létének miértjét, az élet titkos alkotóelemeinek minden elemét. Már tudott mindent, lelke önmagára ébredt. Érezte múltját az idő és tér határain túl, átélte életeinek karmikus hozadékát, és megértette azt a szövevényt, ami áthatotta lelke minden rezdülését. Aztán hangfoszlányokat hallott, majd a hangok dallamokban csendültek fel. Egyszerre csak vágyat érzett. Átjárta az isteni harmónia, és lüktetni kezdett benne a vágy, egyre jobban elhatalmasodott benne: részese akart lenni valaminek, egy hang szeretett volna lenni az élet szimfóniájában, hogy egy ismerős világban újra testet öltsön. Száguldott a vágytól, hogy megtalálja azt az időminőséget, amivel lelke azonosulni tud, és ami új életének kereteit megadja. Tudta, hogy mivel és miért jön a földre, feladata átragyogta lelkét. Aztán hirtelen megszűnt a vágy, a ritmikus dobogás nyugalommal töltötte el. Úgy érezte, tartozik valakihez. De a biztonságot nyújtó meleg és nyugalom egyszer csak eltolta magától, szorított és fájt minden, az életéért küzdött. Majd vakító fény lepett el mindent. Hideg volt. Képek peregtek le előtte. Látott és értett, mégis egyszerre történtek a dolgok. Hirtelen megállt minden, és egy szobában találta magát. — Hol

van a papa? - kérdezte.

Édesanyja az ölébe ültette a kislányt, és mesélni kezdett neki. — Tudod, — De

miért, miért nem jön haza? - kérdezte a kislány pityeregve.

— Mert — De

a papa most elutazott. Sokáig nem fogjuk látni őt.

dolga van.

én a papát akarom! - mondta egyre kétségbeesettebben a kislány. 113


—A

papa nem tud hazajönni — felelte a nő, mire a kislány kiugrott az öléből,

és mindkét kezével ütni kezdte anyját. — Te

tehetsz róla, te nem akarod, hogy hazajöjjön! - mondta zokogva a

kislány, miközben különös érzés kezdett eluralkodni rajta. Aztán megint peregni kezdtek a képek, majd egy ágyban találta magát. A különös érzés most neheztelés alakjában nyilvánult meg. Anyu, aki elvette tőlem a papát. De erre már nem emlékezett a kislány. Durcásan befordult a fal felé, mire anyja megelégelte az elutasítást. -

Hatéves vagy, kislányom, egy ilyen nagy lány már nem durcáskodik. Tessék

szépen elköszönni a nagyitól és tőlem. Újra elöntötték a képek, amik villámgyorsan pörögtek. Sophi születésétől kezdve minden percét átélte. Megnyugodott, mert ismerős vágy öntötte el. Az élni akarás, hogy életét beteljesítse. Szemét kinyitotta. Egyik kezében Anna naplóját szorongatta, a másikban a tallért fogta lehajtott fejjel. Felnézett. Karmael állt vele szemben, és mosolygott. -

Csak nem azt akarod mondani, hogy nem találsz szavakat?

Sophi homályos szemekkel bólogatott, tényleg nem talált szavakat. -

Ne is próbáld megfogalmazni, mert lehetetlen - folytatta Karmael. Amit

átéltél, szavakban nem lehet kifejezni. A lány megdörzsölte a szemét, és felállt. Úgy érezte, mintha tele lenne életerővel és tettvággyal. Alig emlékezett néhány képre, de amit átélt, amit átérzett, megmaradt benne. Körülnézett a szobában, és egyszerűen csak örült, hogy él. Hogy előtte áll Karmael, és hogy lehetőséget kapott a felébredésre. Minden olyan volt, mint régen, de valami mégis megváltozott. A szekrény melletti tükörhöz lépett, és megnézte magát. Most már nem egy vékony és fogszabályzós lány nézett vissza rá, hanem önmagát pillantotta meg. Sophia Vittit, aki egy felnőtt nő, és aki kész a kezébe venni élete irányítását, és aki ezentúl felelősséget fog vállalni önmagáért. Egyszerre megértett mindent, ráeszmélt az életére. Megértette, hogy nem az anyja, a paparazzik, az irigy barátnők, az őr vagy az élet tehet arról, hogy 114


olyan volt, amilyen. Csakis ő felel az életéért, csak is ő tehetett mindenről. Most már megértette Karmaelt, és mosoly jelent meg az arcán. -

Erre vártam, ezért vagyok itt, hogy ezt a mosolyt lássam az arcodon —

mondta boldogan a fiú. -

De ugye ez most nem azt jelenti, hogy...

-

Nem, még nem. Meg kell tanítanom neked az elméleti felismerést átültetni a

gyakorlatba. Hiszen tudod, az elmélet és a gyakorlat két ellentétes pólus! -

Igen, már tudom - bólintott Sophi.

-

Akkor azt is tudnod kell, hogy nem elég felismerni, dolgozni is kell rajta.

Felébredtél, így lehetőséged van máshogy értékelni a világot körülötted. Megértetted, hogy az életedért csakis te vagy a felelős. A gondolatok, amik érzelmeket váltanak ki, és az érzelmek, amik cselekvésre késztetnek, már nem egy tudatlan folyamat. Befolyást nyersz az életed felett, és döntéseidet már nem csak a múltból hozott minták és sérelmek alapján fogod meghozni. De vigyáznod kell, hogy ne bízd el magad! Ugyanis most még csak a nulla ponton vagy, éppen csak kinyitottad a szemed. Felébredtél, és felismerted a hiányosságaidat, de megoldásaid még nincsenek. Azokat el kell sajátítani az életben, amihez a körülötted lévő világ minden segítséget megad. Az anyád, az irigy barátnők, a paparazzik, és még sokan mások lehetőséget adnak, hogy tanulj, és elsajátítsd azokat a fogásokat, amik segítségével az életfeladatodon dolgozhatsz. Rájössz majd arra, hogy ők nem az ellenségeid, hanem éppen ellenkezőleg, segítenek abban, hogy beteljesítsd a személyes sorsod. Ha menekülsz, csak a feladatod elől menekülsz, és akkor mindig is lesznek olyanok, akik majd megkeserítik az életedet. Ha én felismerem, hogy a tengernek nem az a célja, hogy a túlsó part és közém álljon, hanem az, hogy a megoldásra késztessen, akkor máris megszűnik bennem az ellenállás, mert az energiámat nem a mérgelődésbe, hanem a megoldásra irányítom. Lehet, hogy hajót még nem fogok tudni építeni, de hátrébb állhatok, és elgondolkozhatok azon, hogy milyen lehetőségeim vannak.

115


-

Akkor nekem milyen lehetőségeim vannak, Karmael? - kérdezte a nő

kíváncsian. -

Nagyon sok. Először is rendezned kell a viszonyodat anyukáddal.

Gyerekkorod óta úgy élted meg a kapcsolatotokat, hogy ő nem akart megérteni, eltávolodott tőled. De emlékszel, mi történt kislánykorodban? -

Nem.

-

És a képekre emlékszel, amik lepörögtek előtted?

-

Gyerek voltam, és anyu ölében ültem.

-

És őt okoltad, amiért a papád soha többé nem ment haza. Pedig anyukád

nem tehetett róla, a családi hiedelem sodorta őt a halálba. De meg kell értened, Sophi, egy kislány így működik, felelőst kellett találnod, hogy a fájdalmat és a hiányérzeted valahogy kompenzáld magadban. A fájdalmad oka ezért az volt, aki a legközelebb állt hozzád. -

Ezért haragszom anyura?

-

Ezért, Sophi. A neheztelés szép lassan, az évek folyamán kialakult benned

úgy, hogy már meg is feledkeztél az okáról. Lassan eltávolodtál, és odáig jutottál, hogy már a végén őt okoltad az akaratgyengeséged miatt is. Sophi leült, és mélyen elgondolkozott. Az utolsó közös ebédre gondolt. Arra, amikor anyja megemlítette, hogy soha nem érdeklődött a napjáról. -

Igen, Sophi, sajnos te távolodtál el az anyukádtól, és egyre messzebb

kerültetek egymástól. De nem csak tőle, hanem az élettől is eltávolodtál. Bizalmatlanná váltál, és már csak a saját köztes idődben mertél élni. Ami nem volt más, mint vágyak és álmok. -

És most mit tegyek? - kérdezte Sophi könnyes szemekkel. Újra vissza kell találnod az életbe. Kilépni a köztes időből, hogy a vágyaidat

és az álmaidat megvalósítsd. -

Ezt már eldöntöttem, Karmael, de anyu miatt most szörnyű lelkiismeret-

furdalásom van.

116


-

Ne legyen, Sophi. Próbáld megérteni, hogy egy kislány érzéseit cipelted

magadban, ami már úgy szorított, mint egy kinőtt és idejétmúlt ruha. Most felnőtt nőként felelősséget vállalhatsz magadért, és nem a lelkiismeret-furdalásba, az ellenállásba, hanem a megoldásba irányíthatod az energiádat. Közelíts felé, és ne engedd, hogy a múlt érzései, amik nyomot hagytak benned, befolyásoljanak. Tedd meg a lépéseket, dolgozz, és meglátod, hogy az élet majd megajándékoz a szeretetével, ami egyébként mindig is ott volt benne! Sophi csak bólogatott, miközben nem győzte törölgetni a könnyeket az arcáról. Karmael látta, hogy a nő alig áll a lábán. Lelkének Földre születés élménye és a felismerések láthatóan kimerítették. — Én most kimegyek, te csak sírd ki magad — mondta a fiú, és bezárta maga mögött

az

ajtót.

Sophi

zokogva

esett

az

ágyra.

- Ezt mivel magyarázod? — csapta le a következő napi sajtójelentéseket Monica az asztalra. -

Semmiség - felelte nyugodtan Jean-Baptiste.

-

Semmiség? Ezek után aligha hiszem, hogy Sophi az elnöki székbe fog ülni -

vágott vissza dühösen a nő. -

Dehogynem! Te majd teszel róla, hogy úgy legyen.

Jean-Baptiste megkerülte a nő íróasztalát, és a panorámaablakhoz lépett. -

Napilapok, magazinok, tévék, rádiók, sőt, még közterületi reklámhordozók

is vannak a Cardinale család médiabirodalmában. Ugye mondanom sem kell, hogy ez mit jelent! -

Tisztában vagyok vele. De ha lennél olyan szíves, akkor ne sejtelmes

utalásokat tegyél a vállalat hatalmára, hanem inkább meséld el nekem, hogy mit keresett Sophi a kápolnában! -

Az maradjon az én titkom. Viszont te nyilatkozatot fogsz tenni a holnapi

lapokban, hogy a Cardinale család alapítványa koordinálja a restaurálásokat, és nem történt behatolás, mert a terület mindenki számára nyitott és hozzáférhető. Bárki bemehet, és figyelemmel kísérheti a munkálatokat. Csak egy félreértés 117


történt, és ezúton szólítod fel a Vitti családot, hogy a hagyatékokat, amik őket illetik, eljuttatod hozzájuk. -

Milyen hagyatékokról beszélsz?

-

Azokról, amiket Sophi talált, és amik jelenleg az alapítvány tulajdonát

képezik. Ugyanis a restaurálásért cserébe a kápolna mögötti kolostor feltárásából származó minden műtárgy, ami előkerül, az alapítvány tulajdonába száll. Ez áll a városháza és az alapítvány közötti szerződésben, ami egy aprócska ponttal van még kiegészítve. Aki bizonyítani tudja, hogy ha egy műkincs vagy bármilyen tárgy, ami a feltáráson előkerült, az ő tulajdonában volt vagy van, az maradéktalanul visszakapja az alapítványtól. -

Ugye mondanom sem kell, hogy megint nem értelek - mondta Monica.

Jean-Baptiste a titkárság felőli ajtóhoz sietett, és kinyitotta az ajtót. Egy férfi állt ott, éppen kopogni készült. Elvette tőle a csomagot, és bezárta az ajtót. -

Ezekről beszélek.

A férfi kibontotta a dobozt, néhány megkopott levelet, egy láncot és egy naplót vett elő. -

Ezeket a leveleket egy Vitti kapta a szerelmétől az ezerhétszázas évek

elején, tehát ezek a család tulajdonát képezik. A lánc minden bizonnyal Anna Vittié volt, ezt bizonyítja a medál hátuljába vésett név. De a naplót még megvizsgálom, ezért még itt marad egy darabig nálam. -

Na várjunk egy kicsit! - mondta Monica, és felállt az íróasztala mögött. —

Azt értem, hogy miért kellett Liviónak szerződést ajánlani. Azt is, hogy csak azzal tudjuk elcsábítani, ami a vágya, hogy egy régi templomot restaurálhasson. De azt nem értem, hogy miért a Vitti család birtokának a közelében kellett egy templomot találnod, és azt sem, hogy éppen ott Sophi családi hagyatékokat talál. Túl sok a véletlen, nem gondolod? — Monica gyanakodva nézett. -

Az élet véletlenek egymást követő sorozata, és most a véletlenek a kezedre

játszanak. Nem hiába mondtam, hogy a tallér szerencsét hoz, csak várd ki a végét. 118


Monica a bárpulthoz ment, és egy italt töltött magának. -

De azért ez mégiscsak több, mint véletlen!

-

A véletlen, hogy Sophi bement az ásatási területre. A többi már a véletlenek

egybeesése. -

És mit fogunk ebből profitálni?

-

Azt, hogy a jó szándékodat fogod mutatni a sajtó előtt, és ezzel minden

gyanút elterelünk magunkról. Mint mondtam, amik megtörténtek, azok csak a véletlenek különös egybeesései. -

És Livio? Mi van, ha holnap ő is megtudja, mi történt?

-

Ő már nem számít. Nekünk csak az aláírása kellett. Sophi anyja meg lázasan

fog azon dolgozni, hogy elsimítsa lánya aprócska incidensét, ami a te nyilatkozatodnak köszönhetően elég gyorsan fog menni. Az elnökségi tagoknak még tetszeni is fog, hogy Sophi a Cardinale család magánterületéről csente el a családi ereklyéket. Egy jó fricska a Cardinale családnak, gondolják az ostobák. -

Úgy legyen - mondta Monica, és bizonytalanul szájához emelte a poharat.

-

Akkor mindent megbeszéltünk. A reggeli lapok egyszerre adják majd a két

hírt. Lehetünk ennél gyorsabbak? - kérdezte Jean-Baptiste, majd köszönés nélkül távozott. Most nem a lifthez sietett, hanem a lépcsőt választotta. Egy lépcsőfordulóban megállt, és elővette a naplót. Győztes vigyor ült ki az arcára, mikor belelapozott a memoárba. De a mosoly hamar az arcára fagyott, mert nem talált mást, mint üres lapokat. Tekintete eltorzult a dühtől, vörösen izzó szemei szinte felperzselték a naplót. Apró porszemek táncoltak a levegőben, ahogy a beszűrődő napfény megvilágította a szoba minden szegletét. Sophi lassan kinyitotta a szemét, és körülnézett. Rögtön tudta, hol van, csak a napfény melegének simogatását találta különösnek. Reggel szokta ezt érezni, mikor a hálószobájába beköszön az első napsugár. Reggel van, és én átaludtam az éjszakát - hasított belé a gondolat. De most nem lett úrrá rajta a kétségbeesés, éppen ellenkezőleg, nyugodtnak és 119


kiegyensúlyozottnak érezte magát. Nem esett pánikba, hogy nem aludt otthon, és hogy aggódnak érte, és nem érdekelte, hogy az anyja mit fog szólni, egyszerűen örült a reggelnek. Nyújtózott egy nagyot, kikelt az ágyból, és a tükör előtt megigazította a haját. Kopogtak. Tudta, hogy csak Karmael lehet. — Tessék!

- szólt a nő, mire az ajtó kinyílt. Karmael lépett be egy nagy

tálcával. —A

reggeli előállt — mondta, majd köszöntötte Sophit, amit a nő kedvesen

viszonzott. A fiú óvatosan az asztalra helyezte a tálcát. A forró kakaó illata elárasztotta a szobát, a dzsem és a friss péksütemény azonnal felébresztette Sophi éhes gyomrát. A nő leült az asztalhoz, kezébe vette a csészét, és hörpintett egyet a meleg italból. — Pont

így szeretem - mondta, és alsó ajkát a felsőre helyezte, hogy a habot

lehúzza róla. — És

pont ezt a lekvárt — mutatott a fiú a sárga gyümölcsízre.

— Őszibarack? — Azt

Már látom, hogy édes napom lesz.

remélem is, mert a mai nap rendkívüli nap lesz!

— Állok

elébe - mondta határozottan Sophi.

— Egyébként

elrendeztem mindent. Tegnap este, miután nem volt szívem

felébreszteni, üzenetet küldtem a Vitti kastélyba, hogy nem mész haza, ne aggódjanak, holnap majd jelentkezel. — És

mit szóltak, hogy egy angyal üzent nekik? - mondta a megszokott cserfes

mosolyával Sophi. —A

te nevedben üzentem.

A nő bólogatott, alig figyelt a fiúra, csak arra, hogy a lekvárt egyenletesen kenje a megvajazott péksüteményre. Majd beleharapott a kenyérbe, és édes élvezettel majszolta a finomságot. Aztán hirtelen felkapta a fejét. — De

hát én itt aludtam, és eltűntem egy éjszakára, ebből óriási botrány lesz! -

mondta teli szájjal Sophi. 120


Karmael leült Sophi mellé, és türelemre intette. — Az

első, amit meg kell tanulnod, hogy felismerd, mikor akar hatalmába

keríteni az egód. Most éppen ez történik. Ideje, hogy megszabadulj a berögzült és idejétmúlt szokásaidtól. Ezt egyféleképpen tudod elérni: hogy tudatos és éber maradsz. Amikor a kétségbeesés úrrá lesz rajtad, vagy egy idejétmúlt minta hatása alá kerülsz, két lehetőséged van. Az egyik, hogy elsodor magával. Ilyenkor automatikusan beindulnak a megszokott mechanizmusok. -

De hát már a torkomban érzem a félelmet — mondta elkenődve Sophi, és

letette a lekváros kenyeret. -

A gondolat érzelmeket kelt, az érzelmek pedig könnyen magával rántanak.

De ha éber vagy, és veszel egy mély levegőt, akkor kiléphetsz a megszokott érzelmi sodrásból, és egy lépéssel hátrébb állhatsz, hogy megfigyeld magadat, és a helyzetet, amibe kerültél. Így lehetőséget adsz magadnak, egy választást, hogy egy másik úton indulj el, ami az elején még szokatlan lesz, de később, miután megszoktad ezt a technikát, egyre könnyebben fog menni. -

És mi a másik út?

-

A saját akaratod.

-

De honnan tudjam, hogy mi a saját akaratom, ha eddig mindig mások szerint

éltem? -

Kezdetben még nem fogod tudni, mert szokatlan lesz ez az új látásmód. Meg

kell teremtened a formát, hogy megtöltsd tartalommal, ez pedig csak úgy megy, ha a fizikai síkon teszed meg az első lépéseket. -

Oké. Most vettem egy nagy levegőt - sóhajtott egyet Sophi -, és nem

hagyom, hogy elhatalmasodjon rajtam a kétségbeesés. De mi a másik lehetőségem? -

Figyeld meg a gondolataidat. Mik azok, amikre gondoltál az imént?

Sophi eltöprengett. -

Nos... a megszokott dolgok. Hogy anyám mit fog szólni, meg ilyenek. Már

hallom is, hogy ezt nem tehetem, szégyent hozok a családra. Ilyenkor úgy érzem, 121


hogy az ő elvárásai szerint kell élnem, és ha nem azt teszem, akkor lelkiismeretfurdalásom van. —

Rossznak érzed magad?

Igen!

— Olyan

rossznak, mint egy kislány, aki durcás?

— Valami — Az

olyasmi.

első, amit ha éber vagy, megérthetsz, hogy nem anyád szabályai szerint

kell élned. Egy gyermeteg kislány teszi ezt. De egy felnőtt nő nem. Ez nem azt jelenti, hogy anyád szabályai hibásak, vagy hogy el kell utasítani őt, csupán a hozzáállásodat kell megváltoztatni. Az általa diktált szabályokat mérlegelni kell, és időt hagyni magadnak, hogy eldöntsd, tudsz-e velük azonosulni, vagy nem. Emlékszel, amikor a ruhákat vásároltad nekem? Akkor azt mondtam, hogy aki nem tanulta meg levetni az elnyűtt cipőjét, az arra sem lesz képes, hogy válogasson az újak között, és eldöntse, számára melyik a legmegfelelőbb. Hogy is tudnál dönteni, ha azt sem tudod, hogyan kell? Tehát az első lépés, hogy megtanulod, van másik lehetőség, van egy másik út, ami a tiéd, és a te akaratoddal van kikövezve. Nos, Sophi, mi a másik út? A nő felállt, és a szoba közepére ment. — Ebben

az esetben az, hogy felhívom, és elmondom neki, hogy egy

barátomnál aludtam, mert idő kellett nekem, hogy helyre tegyem magamban a tegnapi dolgokat. —

Erre ő?

Rám önti a szokásos mondókáját.

— Erre

te?

— Veszek

egy mély levegőt, és azt mondom, hogy..., hogy tudom, hibát

követtem el, de mivel én követtem el, ezért nekem is kell helyrehozni. — És

ehhez a segítségét kéred - fejezte be Kar- mael.

— Hogy

majd mérlegelni tudjam, mi az, amivel azonosulni tudok, és mi az,

amivel nem? 122


Pontosan! Máris megváltoztattad a hozzáállásod. Most nem egy gyermeteg

lány, hanem egy felnőtt nő beszélt az anyjával. Tudod, Sophi, milliárdnyi lélek azért nem tud tudatosan az életfeladatán dolgozni, mert felnőtten, mikor már a személyiségük kialakult, még mindig gyermeteg mintákat cipelnek magukkal. Ezek a minták gyermekkorban alakultak ki, és lassan beépültek a személyiségükbe. Aztán, mikor kikerültek a nagybetűs életbe, éppen úgy viselkednek, mint a családjukban, és ugyanazokat a mintákat használják, amiket gyerekkorukban elsajátítottak. Rengeteg férfi még mindig a homokozóban harcol a legszebb dömperért, és nők milliói tépik egymás haját a legszebb babáért. Nem beszélve a kapcsolatokról, amikben a párok csak kivetítik egymásra a bennük lévő gyengeségeket és elfojtásokat, ami miatt szintén harcolnak egymással. Nem veszik észre, hogy valójában magukkal harcolnak, a társuk csupán csak tükröt tart nekik. A törtető politikus, a megalkuvó gyári munkás, a férfijogokat követelő emancipált nő, a házasságban kihasznált áldozat, a szélhámos és a balek üzletember mind-mind gyermeteg minták áldozatai, és ugyanazt teszik, mint gyermekként, csak most a nagybetűs élet homokozójában. Valójában semmi nem változott. Viszont ha kinyitod a szemed, és felismered magadban a gyermeteg éned, ráismersz majd azokra a mintákra, amiket ezek az emberek visszatükröznek neked. Ha tudatos vagy és éber, akkor kiléphetsz a mintádból, a játszmából, és már nem leszel többé a játszótársuk. Többek között mi, angyalok ezen is dolgozunk, hogy az emberek felálljanak, leporolják a térdüket, és kilépjenek a homokozóból. Látod már az összefüggést, Sophi? -

Nagyon is.

-

De az élet homokozójában ugyanazok a törvényszerűségek működnek, mint

az univerzumban. A polaritás törvénye itt is jól megfigyelhető, mert az ellentétek megtalálják egymást. A törtető politikus a megalkuvó gyári munkást, a balek üzletember a szélhámost, az emancipált nő az elnyomót, az áldozat szerepébe bújt feleség az egoista és hatalmaskodó férjet vonzza be. Nekik meg kellene keresniük magukban a sötétségbe leszorított pólust, hogy azt többé ne 123


tudattalanul vonzzák be életükbe. Ha ezt megteszik, egy lábbal máris kiléptek a homokozóból. — Tehát

akkor egy emancipált nő, aki az egyenjogúságért harcol, valójában a

benne elfojtott elnyomóval küzd? Mint ahogy én voltam a haraggal? — És

ahogy vagy is. Mert nem elég felismerni, felszínre is kell hozni, és

dolgozni kell vele. Ha ezt teszed, már nem azokat fogod bevonzani az életedbe, akik tükrözik a gyengéidet, hanem olyanokat, akik partnereid lesznek abban, hogy az életedet kiteljesítsd. De kezdetben szükséged van rájuk, azokra, akik tükröt tartanak neked, mert csak az ő segítségükkel tudsz fejlődni, hiszen azért is vannak, hogy az elfojtott és elutasított tulajdonságaidat felszínre hozd. Ha ez sikerül, többé már nem fognak zavarni téged, és meglepő módon, közülük lesznek olyanok, akik partnereddé válnak az életed kiteljesedésében. Karmael az órájára nézett, az első pillanattól tetszett neki az idő mérőeszköze. -

Azt mondtam, hogy amire betöltöd a huszonnyolcadik évedet, nem lesz

szükséged az angyaltallérra. Már csak egy évünk van, egyetlen év, hogy megtanítsam neked a legnehezebbet, a gyakorlati munkát. — Már

alig várom, Karmael. De mondd csak, ez azt jelenti, hogy még egy évig

együtt leszünk? Karmael újra az órájára nézett, és a fejét csóválta. — Ez

az idő mindig kifog rajtam. Egy hetet szerettem volna mondani, sajnos

egy hetet, feltéve, ha kitart az energiám. -

Az nem sok - felelte Sophi.

-

Arra épp elég, hogy az alapokat elsajátítsd.

Karmael felállt. -

Akkor most menj haza, zuhanyozz le, beszélj anyukáddal, és rakd helyre a

dolgokat. Vesd le az elnyűtt ruhádat, lépj ki a durcás kislány szerepéből. És ne feledkezz meg azokról, amiket tanítottam, mert az életben nem lehetek melletted, csak mögötted. — És

mikor találkozunk újra? 124


— Este,

miután megérkeztél a déli villátokba.

Sophi bólintott, és magához vette a tallért meg a naplót, amibe még szinte bele sem olvasott. - Abból a naplóból nem csak Anna életét fogod megismerni - mutatott a memoárra Karmael. - Más korban élt, más problémákkal, de hasonló feladatokkal, ezért nem lesz, nehéz felismerni a hibás döntéseit. Próbáld más szemmel olvasni a sorait, és megfigyelni a döntéseit, azokat a lépéseit, amikből te is jó néhányat meghoztál eddigi életed során. A nő bólintott. Úgy érezte, hogy az alagsori szobából egy másik Sophia lép ki az életbe. Egy olyan nő, aki kész felelősséget vállalni az életéért, és aki azon fog dolgozni, hogy élete most már a saját irányítása alá kerüljön. Karmael érezte ezt, és örült, hogy a felismerések és az elszántság erőt adott neki. De tudta azt is, hogy ezután próbatételek sorozata veszi kezdetét, és a próbák bizony nem lesznek könnyűek. Azonban azzal, hogy Sophi már tenni akar az életéért, nem csak benne indul el egy változás, vele együtt az univerzum is változik, hogy megadjon minden segítséget, és támogassa őt az új és ismeretlen úton. - Ezt mégis hogy képzeled? - mutatott Valentina az asztalon heverő napilapokra. Sophi felemelte a legfelső újságot, és megnézte a szalagcímet. "A műkincsrabló Vitti lányt körözik". A másik lap nagy, piros betűkkel hozta a szenzációs hírt. "A Vitti lány elköszönhet az elnöki széktől". — Szenzációhajhász -

média. Semmi több — felelte Sophi.

Szenzációhajhász média? Te ennyivel letudod? És azt, hogy már megint

szégyent hoztál ránk? -

Nézd, anya...

— Nincs

mit magyarázni ezen! Mától egy tapodtat sem mozdulsz mellőlem, és

örülhetsz, ha ezek után nem utasítják el a kinevezésedet. Sophi torkát fojtogatni kezdte a megszokott érzés, a szótlan ellenállás. De most nem a hallgatásba burkolózó durcás kislány szerepébe bújt, hanem vett egy nagy

125


levegőt, és megpróbálta összeszedni minden erejét. Felállt a kanapéról, és anyja íróasztalához lépett. — Ha

végeztél, akkor nekem is lenne néhány szavam — mondta Sophi

izgatottan. Anyja ránézett, hirtelen nem tudta, mit válaszoljon a szokatlan kijelentésre. -

Még nem végeztem!

— Nem -

baj, én tudok várni - felelte Sophi kissé gúnyosan.

Még neked áll feljebb, még gúnyolódsz? - kelt ki magából Valentina.

Sophi tenyere izzadni kezdett, úgy érezte, nem tud megszólalni az új helyzetben. Egy lépéssel hátrébb lépett, és újra vett egy mély levegőt. Szótlan ellenállását mélyről fakadó indulat váltotta fel. Ekkor szokatlan, de ismerős érzés öntötte el a testét. Átjárta az a különös érzés, amit a tengerparton érzett, de most enyhén, mintha figyelmeztetni akarná őt valamire. Meglepő gondolatok ébredtek benne. Nem gúnyolódom, hanem tisztelettel beszélek anyuval. Ez értem van, azért, hogy segítsen, figyelmeztette magát gondolatban Sophi, miközben Valentina ontotta magából a dorgáló szavakat. -

Állj! Ha nem szólhatok, már itt sem vagyok — mondta Sophi kissé

erélyesen. Szavait visszafogott indulat itatta át, olyan hangszínnel szólalt meg, amit Valentina még soha nem hallott a lányától. -

Mit mondtál?

-

Hallottad, anyu! Vagy meghallgatsz, vagy itt sem vagyok.

Valentina döbbenten állt Sophi szavai előtt. Lánya szembefordult akaratával? Azonban érdekes módon ez nem hozta ki a sodrából, hanem éppen ellenkezőleg, kíváncsi volt Sophi mondanivalójára. A mindkettőjüknek szokatlan helyzet különös hangulatot teremtett a szobában. Valentina az iroda közepén díszelgő barna kanapéhoz ment, és leült. Sophi követte őt. -

Nos, hallgatlak - kezdeményezett Valentina.

Sophi mint egyenrangú fél vágott bele mondanivalójába. 126


-

Nézd, anya. Ami tegnap történt, az valami olyannak a következménye, ami

hetek óta tart. Nem akarok belemenni a részletekbe, most nem, de van valami, amit meg kell beszélnünk. És ez a valami rólunk szól. Rólad és rólam. Arról a kapcsolatról, ami hosszú évek alatt kialakult köztünk, és elég régen nem szól másról, mint egy szeretet nélküli anya-lánya viszonyról. Valentina felkapta a fejét a tényleg szokatlan szavakra, de Sophi rátette a kezét a térdére, jelezvén, hogy még folytatni kívánja, amit elkezdett. -

Tudod, olyan dolgokra jöttem rá az elmúlt hetekben, amik megváltoztatták a

gondolkodásomat, a hozzáállásomat magamhoz és másokhoz, sőt a kettőnk viszonyát is másképpen látom. Gyermekkorom óta, amióta apu meghalt, azt hittem, hogy te nem szeretsz engem, és hogy nem akarsz megérteni. Nehezteltem rád, és volt bennem egy örökös ellenállás, egy dac, ami idővel kettőnk közé állt. Azt hittem, hogy eltávolodtál tőlem, ezért még jobban haragudtam rád, de nem szóltam, nem tettem lépéseket, mert nem tudtam, mert nem volt képességem rá. De a dolgok változnak, és én is változom. Szerencsére megértettem, hogy ami kettőnk között húzódik, ahhoz épp annyira közöm van nekem is, mint neked. Ezért szeretnék most valamit mondani, és ezt már régen meg kellett volna tennem. Sophi elhallgatott, könnyek jelentek meg a szemében. Torkát fojtogatta a sírás, de megtörölte a szemét, és Valentina szemébe nézett. -

Nagyon sajnálom, amit tettem éveken át. Én nem akartam... én nem tudtam,

hogy... Valentina arca ellágyult, az anyai ösztön újra fellobbant benne, ahogy Sophi érzéseit kitárta előtte. A dacos és szótlan kislány most kitárni készült a szívét anyja előtt, ami olyan érzéseket keltett Valentinában, amire mindig is vágyott: hogy lánya közel engedje magához. -

Mit, kislányom, mit nem tudtál? - kérdezte elérzékenyülve Valentina.

-

Én azt hittem... én téged okoltalak apu haláláért - mondta elcsukló hangon

Sophi, és zokogva borult anyja vállaira. 127


Valentina átölelte, nem tudta elhinni, hogy Sophi a vállán sír. Az ő kicsi lánya, akihez egész életében szeretett volna közel kerülni, aki kislány kora óta egy ujjal sem ért hozzá. Valentina sem bírta tovább könnyek nélkül, anya és lánya egymás vállán zokogtak. Az idő megszűnt létezni, a munka és kötelesség - amibe Valentina menekült — most értelmét vesztette, mert olyan falak omlottak le hirtelen és váratlanul, amik évtizedek óta húzódtak közöttük. A megbocsátás és a szeretet érzése áradt el bennük. Valentina felemelte a fejét, és könnyes szemekkel Sophi zöld szemébe nézett. A férje tekintetét látta, azt a tekintetet, amit nagyon szeretett, és amit az élet elvett tőle. Hirtelen ráeszmélt arra, egy gondolat végigfutott benne, hogy valójában ő is haragudott Sophira. A lányra, akinek a tekintete a szeretett férfira emlékeztette, arra a férfira, aki elhagyta őt, és akire ezért nagyon haragudott. Haragudott, mert az élet kegyetlen volt hozzá, mert elvette tőle azt, akit a legjobban szeretett. De ezt már nem tudta elmondani neki. Így nem maradt más, mint a magány, mert a lány, akiben apja vére csordogál, szintén eltolta magától. Valentina megtörölte Sophi szemét, és megsimogatta az arcát. — Tudod, kislányom, nekem is el kell mondanom valamit - mondta szipogva Valentina. — Nagyon fájt, amikor apádat elvesztettem, de még jobban fájt az, hogy te is eltávolodtál tőlem. Egyedül maradtam, nem maradt senkim, csak ez a vállalat. Amikor a szemedbe nézek, apád néz vissza rám, és a haragot, amit azért éreztem iránta, mert elhagyott, rád vetítettem. De valójában nem rád, hanem apádra haragudtam. Nagyon szeretlek, Sophi, és sajnálom, hogy ezt éreztem, én nem akartam ezt. Sophi átölelte Valentinát, és jól magához szorította. Úgy érezte, újra tartozik valakihez, lelke mélyén erre vágyott, ezt érezte, mikor Karmael egy különös utazásra vitte, amiről azt mondta, hogy szavakban nem lehet kifejezni. Még egy darabig ölelték egymást, még egy darabig kislánynak érezte magát, aztán, mint két nő, megigazították sminkjeiket, és nagyot nevettek az ábrázatukon. De már valami megváltozott, valami kinyitott egy ajtót, amin ezentúl mindketten átjár128


hattak egymáshoz, egymás szívén keresztül. Valentina megsimogatta Sophi hosszú haját, és felállt. -

Lenne egy ötletem. Mit szólnál, ha a sanremoi villában találkoznánk?

Nekem van még egy kis elintéznivalóm holnap reggel, de ha gondolod, holnap este folytathatnánk. -

Az szuper lenne, anya! Nekem is még rengeteg mondanivalóm lenne a

számodra - mondta Sophi, és táskájából kivette Anna naplóját. - Egyébként ezt találtam a kolostor romjai között - mutatta a memoárt. -

Ez mi?

-

Emlékszel, amikor újra bementem az ovális szobába?

-

Persze, meg is lepett, hogy ott voltál.

-

Az abroncsos ruha, amiben elestem, tudod, kié volt?

Valentina a fejét rázta. -

Anna Vittié, aki ezt a naplót írta.

Valentina elvette a memoárt, és belelapozott. -

Különös - mondta elgondolkozva, és a dohányzóasztalon heverő újságokra

mutatott. — Tudod, kik restaurálják a kápolnát? Olvasd el a legalsó lapot, a Cardinale vállalat közleményét az esettel kapcsolatban. Sophi kiemelte az újságot, és fellapozta azt az oldalt, amire a borítón közölt oldalszám utalt. Először nem értette, amit olvas. -

A Cardinale vállalat alapítványa restaurálja a kápolnát? És visszajuttatják

nekünk a családi ereklyéket? Sophi elgondolkozva rázta a fejét.

Ez tényleg különös — mondta.

— Jó

lenne, ha elmondanád nekem, mi történt, mert nem értem, hogy mit

kerestél ott, és azt sem, hogy erről mi miért nem tudtunk. — Miről, — Hogy

anya?

a birtokunk közelében a Cardinale család újít fel egy kápolnát. 129


Sophi felállt, és az anyja íróasztalához ment. — Ezt

én sem értem.

— Viszont,

ahogy olvastad, nincs ügy - folytatta Valentina -, mert úgy

nyilatkoztak, hogy a terület nem magánterület, ezért nem tesznek feljelentést, és visszaszolgáltatják azokat a tárgyakat, amiket találtál. —A —

leveleket, meg egy láncot. De a naplóról nem írnak.

Erről? — emelte fel a memoárt Valentina.

— Nem,

egy másikról, ami ottmaradt. Ezt elrejtettem, nem adtam oda

Ramazotti úrnak. — Nemhiába,

apád lánya vagy! Egyébként már beszéltünk Ramazottival. Ő

elküldte azokat, amiket találtál, az alapítvány képviselőjének, aki már felvette velünk a kapcsolatot. Ramazotti úr pedig azt nyilatkozta, hogy te átadtál neki mindent, de a riporterek tolakodása miatt pánikba estél, és elrohantál. Nincs semmi körözés, valóban felfújták a lapok a hírt. Viszont nem értem a Cardinale vállalat nyilatkozatát. Ilyet soha nem tennének, sőt, biztos, hogy meglovagolták volna az ügyet. De nem tették, hanem éppen ellenkezőleg. -

Ez tényleg furcsa - felelte Sophi.

-

Na mindegy, az a lényeg, hogy elrendeződött az ügy, az elnökségi tagok

pedig érthetetlen módon nem vették olyan komolyan a történteket. -

Akkor jó, ezek szerint nincs akkora gond - állapította meg Sophi.

-

Nincs, de nekem ez akkor sem tetszik, Monica ezt nem tenné, és az a minden

hájjal megkent Jean- Baptiste sem. Van valami, amiről tudnom kéne, Sophi? -

Van, anya. Holnap este mindent elmondok neked.

-

Tud várni addig, nem fogsz meglepni valami újdonsággal?

-

Nem, anya, ígérem - mondta Sophi, és Karmael tanítására gondolt. -

Szeretném is a segítségedet kérni egy-két dologban. Valentina arcán mosoly fakadt. -

Rendben, azt nagyon szívesen teszem!

130


Sophi átölelte Valentinát, és boldogan ment ki az irodából. A titkárnő csodálkozva nézte Sophi könnyed lépteit, ahogy mosolyogva végigszökkent a folyosón. Szokatlan volt neki ez a derű, még soha nem látta így a nőt. De ami ezután történt, az végképp meglepte. Valentina is mosolygott, ahogy kilépett az irodájából. -

A biztonsági szolgálat vezetőjével szeretnék beszélni. Ha lehet, azonnal -

mondta kedvesen. A nő könnyedén felugrott a lóra, és intett az istállómesternek, hogy engedjék ki a hátsó kapun. Először lépésben haladt, majd ügetni kezdett, hogy bemelegítse a lovat a hosszú vágta előtt. Mikor a közeli tóhoz értek, Sophi megállt, és megsimogatta Csillagfény oldalát. -

Még néhány perc - mondta, mire a ló feldobta a fejét, aztán hátrálni kezdett.

Sophi erősen összeszorította térdeit, hogy fékezze a türelmetlen lovat, de már egyre nehezebben bírta tartani. Eljött a pillanat, amire mindketten vártak. A nap megérintette a torony csúcsát. A nő sarkaival megbökte a ló hasát, mire az vágtába ugrott, patkói tompán dübörögtek a poros földúton. Sophi a csípőjével még egy darabig követte a ló ritmusát, majd később kiemelkedett, mire a ló még jobban begyorsított. A cél, hogy elérjék a naplementét a dombokon túl, a fehér sziklák tövében, ahol már valaki bizonyára várja őt a köztes időben. Mikor megérkeztek a sziklához, Sophi leugrott Csillagfény hátáról, és egy szűk ösvényen keresztül gyalog mentek tovább. Később egy szakadék széléhez értek, ahol biztonságba helyezte a lovat, az oldalára erősített bőrtáskából kivette a naplót, és egyedül folytatta az utat. Felmászott a közeli szikla oldalára, és egy keskeny peremen át óvatosan kilépett egy hatalmas, kiálló kőtömbre, ami alatt széles szakadék tátongott. Karmael valóban ott volt. Lábát a mélységbe lógatta, és epres cukorkát szopogatott. -

Kérsz?

-

Naná! — felelte a nő, és leült Karmael mellé.

Nem szóltak egymáshoz, csak a messzi hegyeket 131


nézték, ahogy a nap lassan aranyba festette a tájat. Eljött hát a pillanat, amit az éjszaka és a nappal fogott közre. A köztes idő, a félórányi menedék, amit Sophi oly nagyon szeretett. -

Hát nem különös? — szólalt meg a nő. — Nálunk naplemente van, de a Föld

másik oldalán éppen felkelni készül a nap. A nappalok és éjszakák váltakozása. Ez az, ami ritmust teremt, ugye? -

Igen, ez is — válaszolta csendesen a fiú.

Sophi megsimogatta a naplót, és Anna jegyzeteire gondolt. Ő is szeretett elvonulni, és gondolataiba merülni, miközben a nap alábukott a horizonton. Szeretett lovagolni, szerette a római kastélyt, az ovális szobát, sőt, még a francialugast is, ahol Sophi is játszott naphosszat. A kedvenc növénye a levendula volt, imádta a rózsakertet, és úgy szerette Lorenzót, olyan szenvedéllyel, mint Sophi Narcisót. Sok volt a hasonlóság. De a napló segítségével Sophi megértette azokat a tanulnivalóit is, amikkel Anna is küszködött tudatlanul. Anna élettörténete visszatükrözte neki saját életét, a sérelmekből és félreértésekből meghozott döntéseit, és azt, hogy igaza van Karmaelnek. Az életfeladata pontosan megegyezett Annáéval. A harag, a sérelmek és az ellenállás mögött az akaratgyengeség húzta meg magát, és észrevétlenül terelte rossz irányba mindkettőjük életét. Ez kiolvasható volt Anna jegyzeteiből, talán ez kellett Sophinak, hogy egy másik ember életén keresztül megpillantsa saját életét. De miért olyan ismerős Anna? Miért szerette ugyanazokat a dolgokat, miért hozott hasonló döntéseket, és miért van az, hogy minden egyes sora mély érzelmeket kelt bennem? Ezeken töprengett Sophi, és már alig várta, hogy egy bizonyos kérdést feltegyen Karmaelnek. — Tudod,

idefelé jövet, a repülőgépen átolvastam Anna naplóját. Nagyon

érdekes volt, és izgalmas. De olvasás közben valamiért az járt a fejemben, hogy ha létezik a karma és a reinkarnáció, akkor most lehet, hogy a lelke közöttünk van, vagy éppen itt van bennem - mutatott a mellkasára Sophi. - Szeretnék ebben hinni, de az igazság az, hogy nem igazán értem. 132


Karmael felnevetett. — Ez

nem hit kérdése, ez egy egyszerű és természetes folyamat az

univerzumban. Az élet-halál ismétlődése is a poláris váltakozás ritmikus játéka. Ez is éppen olyan, mint a kilégzés és a belégzés, az apály és a dagály, vagy a naplemente és a napkelte. Ugyanazok a törvények vonatkoznak az élet-halál váltakozására is, mint minden másra a kozmoszban. — Nem

értem - rázta a fejét Sophi.

Hogy megértsd ezt, mondjuk azt, hogy a nap Anna lelke. Mikor felkel, akkor megszületik, mikor lenyugszik, akkor meghal. Ebben nincs semmi különös, ugye? — Nincs

- rázta ismét a fejét Sophi.

— Nézd

- mutatott a távolba Karmael. - Éppen alábukik a nap a hegyek mögött.

Szerinted

ez

azt

jelenti,

hogy

a

nap

örökre

el

-

Nem, hiszen a Föld túlsó oldalán felkel.

-

És miért hiszed ezt?

-

M e r t tudom, tanultam, és hát ez evidencia, nem?

-

A k k o r Anna lelke miért ne kelhetne fel egy új életben?

fog

tűnni?

Talán azért nem, mert még nincs elegendő tudása az emberiségnek ahhoz, hogy megértse ezt a folyamatot? - Szerintem nem, inkább azért, mert az emberek nem hisznek ezekben a dolgokban. -

Mint mondtam, ez nem hit kérdése. Volt, mikor azt hitték,

hogy a Nap a Föld körül kering, aztán kiderült, hogy ez mégsem így van. A poláris világ elkápráztatja az emberek látását, és hajlamosak megfeledkezni arról, hogy nem minden úgy van, ahogy látják és tapasztalják. Nekünk itt, ebből a nézőpontból eltűnik a nap, vagy reggel felbukkan, de valójában ez az égitest folyamatosan ott ragyog a Naprendszer közepén, csak mi érzékeljük úgy, mintha a Föld körül keringene. Nos, így van ez a 133


lelkekkel is. A poláris világban csak a test és az ego hal meg, a lélek örök, és tovább létezik, csak az emberek látják úgy, hogy valaki eltávozott az élők sorából, vagy éppen megszületett. Azért, mert nem látják azt, amit túlvilágnak hívnak, nem jelenti azt, hogy a lélek megszűnt létezni. Éppen csak eltűnt egy időre, levetette ruháját, hogy megpihenjen, mint a nap a horizonton túl, hogy később felkeljen újra. De hát így van ez a te életedben is. Reggel felkelsz, új erővel, friss gondolatokkal és tervekkel nézel a nap elébe, aztán estére elfáradsz, alig várod, hogy lefeküdj és kialudd magad. Ez a lefekvés és ébredés éppen olyan, mint a születés és a halál kicsiben. Valójában az életeid nem mások, mint a születés és halál ritmikus játéka, egy dallam, ami az élet szimfóniájának alkotóeleme. Sophi megfogta a naplót, és Annára gondolt. —Ő

vajon most él valahol?

-

Ő nem, ő már régen meghalt, csak a lelke él tovább.

-

Akkor az is lehet, hogy már láttam, vagy éppen pont bennem él a lelke?

-

Minden lehet, Sophi.

-

De neked ezt tudnod kell, hiszen nem te mondtad, hogy minden léleknek

követed az útját? Karmael a fejét rázta. — Nem -

ezért vagyok itt.

De ez olyan izgalmas! Anna, aki valójában én voltam, naplót ír, amit

háromszáz évvel később megtalálok egy angyal segítségével. Szerinted ne gyanakodjak arra, hogy valójában te nem nekem, hanem a lelkemnek segítesz, és lehet, hogy Annának is segítettél akkoriban? —

És erről ír a naplójában? — kérdezte Karmael.

— Erről

nem, sajnos nem. De szerintem közel járok az igazsághoz. Azt

mondtad, hogy a karma őre vagy, segítesz a lelkek karmikus oldásában, tehát mégis igazam van. 134


Karmael felállt, és lezseren zsebre tette a kezét. —

Ezekről nem nyilatkozom.

-

Akkor most megfogtalak. És már tudom, hogy miért éreztem olyan furcsán

magam, amikor felvettem az abroncsos ruhát, hogy miért érdekel Anna élete, és miért voltam Anna testében a látomásban és az álmomban. Sophi is felállt, és beljebb lépett a szakadék szélétől. Csak most értette meg, hogy mi történik, összeállt a kép. Ránézett a naplóra, majd Karmael szemébe. -

Én voltam Anna.

Karmael nem szólt, csak bólintott, Sophi pedig arra gondolt, hogy ezt valójában mindig is sejtette, sőt a lelke legmélyén tudta. -

Tudod, mit fogok én ezért kapni, Sophi?

-

Egy kis ejnye-bejnyét?

-

Az a minimum!

-

Mondd meg nekik, hogy én voltam erőszakos - mondta a megszokott

huncutsággal Sophi. -

Ez nem ilyen egyszerű - felelte Karmael, és gondterhelten a hajába túrt.

-

Akkor most veszítesz az energiádból?

-

Nem is keveset.

-

Az nem jó — rázta meg a fejét Sophi. — Mennyi időnk van még?

-

Ha ügyes vagyok, akkor még három-négy órám.

-

És többé nem látlak? - kérdezte kétségbeesetten a nő.

-

Csak érezni fogsz, ha hiszel bennem.

Sophi lebiggyesztette a száját, és lehajtotta a fejét. -

Na, azért nincs nagy baj, bukott angyal még nem vagyok! - engesztelte

Sophit Karmael. -

Mert olyanok is vannak?

-

Lucifer, aki éppen azon munkálkodik, hogy... de erről majd később

beszélek, most inkább fejezzük be, amit elkezdtünk.

135


-

Rendben - egyezett bele megértően Sophi. - De mielőtt az életfeladatomról

beszélnénk, szeretném, ha elmesélnéd nekem, mi az a karma. Olyan sokat beszéltél róla, és úgy érzem, tudnom kell, hiszen a családom sorsát is ez befolyásolja. Vagy nem ezért vagy itt? -

De igen.

-

Akkor miért nem beszéltél eddig nekem erről?

-

Mert nem kérdezted, és nem volt itt az ideje.

-

És most itt van?

-

Most, hogy megértetted az életed valós tartalmát és célját, már itt van. Ezért

is kérdezed. -

Szóval a karma! — mondta Sophi, és visszaült a szakadék széléhez.

Karmael követte őt, és mikor leült, néhány kavicsot markolt fel maga mellől, amiket egyenként a levegőbe dobott. Azok szemmagasságban megálltak előttük, és egy láncolatot alkottak. -

Ha megértetted az élet körfogását, amit hívhatunk reinkarnációnak, akkor

már csak egy lépés, hogy megértsd ennek a körforgásnak az értelmét. Mi az oka, hogy a lelkünk testet ölt, majd meghal? Miért születünk újra és újra? A válasz egyszerű. A lélek fejlődni szeretne, tapasztalatokat gyűjteni a poláris világban. Ez a késztetés örök, aminek a hajtórugója az egységbe való törekvés. Az egység magába foglalja a semmit és a mindent, az életet és a halált, a betegséget és egészséget, nőt és férfit, jót és rosszat, mennyországot és poklot egyaránt. Az egység magába foglal mindent, ami a poláris világban kettészakadt, és ahhoz, hogy oda eljuss, integrálni kell magadba az összes pólust és ellenpólust. Ez úgy lehetséges, hogy a lélek tapasztalatokat gyűjt a poláris világban, ami nem megy másképpen, minthogy konfrontálódik bizonyos problémával egy adott életben. De egy életen keresztül nem lehet minden pólussal és ellenpólussal konfrontálódni, ezért a lélek életeken át gyűjti a tapasztalatokat. -

És miért nem elég egy élet, miért kell több életen át haladnia a fejlődés útján

a léleknek? 136


— Ahhoz,

hogy ezt megértsd, térjünk vissza az élet iskolájához. Minden lélek

egy bizonyos tudati szinten helyezkedik el az életben, amit az határoz meg, hogy előző életeiben mit sajátított el. Egy iskolás gyermeknek, aki mondjuk számolni tanul, szüksége van arra, hogy bizonyos segédletek segítségével elsajátítsa a számolást. Színes számokat vágnak ki papírból, gyümölcsöket és állatfigurákat raknak egymás mellé, hogy megértsék, két szőlőszem az miért kettő, és ha három elefánt mellé rakunk még kettőt, az miért öt elefánt. Mikor feljebb lépett egy osztályt, és megértette, elsajátította a számolást, akkor már nem lesz szüksége a papírelefántokra, mert a lényeget — a számolást - már tudja. A következő osztályban magasabb szintű feladatokat kell megtanulnia, amikhez újabb segédleteket kap, amiket aztán megint elhagy, hiszen már megértette a feladatot. Így halad osztályról osztályra, míg ki nem járja az iskolát. Az életben ugyanez történik egy lélekkel is. Leszületik a földre, és egy bizonyos feladatot szeretne megoldani, mint például te az akaratgyengeség témakörét. Neked el kell sajátítani az akaratgyengeség ellenpólusát, ezért az élet olyan feladatok elé állít, amiken keresztül lehetőséged van ezt gyakorolni. De valójában nem a körülmények fontosak, hanem az, amit a körülményeken keresztül megtanulsz, mint ahogy a gyerekeknek sem a megrajzolt szőlőszemek, hanem a számolás elsajátítása a lényeg. Most képzeld el, ha a gyerek osztályról osztályra cipelné magával a segédleteket, és mondjuk felnőttkorában szőlőszemekkel számolná ki, hogy hány gramm liszt kell az ételbe, vagy mennyi a számlák végösszege. Tehát a lelkednek nincs szüksége a körülményekre, a jó és rossz emlékekre, családtagokra és szerelmekre, szituációkra és élethelyzetekre, csak addig, amíg el nem sajátította az életfeladatát. Ezért a lélek leveti magáról az emlékeket, és csak a tapasztalatokat viszi magával, hogy egy új életben, új körülmények között, új feladaton dolgozzon, vagy újra azon, amit még nem tudott elsajátítani. -

Rendben, ezt értem, de ha nekem van egy életfeladatom, akkor az élet

honnan tudja, hogy mi az?

137


-

Efölött a rezonancia törvénye uralkodik. Emlékszel, mikor arról beszéltem,

hogy az élet tükröt tart neked? — Igen,

azon keresztül felismerhetem önmagam.

— Nos,

ez azért van így, mert a lelkednek van egy minősége, ami rezonál,

mondjuk azt, hullámokat bocsát ki. Például az autódban a rádiótelefon hullámokat bocsát ki és fogad. Egy bizonyos hullámsávra hangolták, ennek megfelelően csak azokat a hullámokat tudja fogadni, amire beállították. A személyiségednek, azon belül az akaratgyengeségnek is minősége van, egyfajta rezonanciája, tehát olyan körülményeket fogsz bevonzani és érzékelni, amikre az akaratgyengeségeddel kapcsolatban rezonáns vagy. Más szavakkal, a mágnes két egyforma pólusa taszítja, az ellentétes pólusok pedig vonzzák egymást. Az akaratgyengeség minőségét taszítod, zavar olyan személyekben, mint például Narciso vagy a tehetetlen riporternő, miközben az ellentétes pólusát bevonzod az életedbe, mint édesanyádat vagy a rámenős paparazzikat. Összefoglalva, lelkednek alapfeladata az akaratgyengeség ellenpólusának megtapasztalása, ezért személyiséged egy bizonyos frekvencián rezeg. Ennek következménye, hogy tudattalanul is bevonzod azokat a személyeket, körülményeket, akikkel és amikkel feladatod van. Ha éber vagy, akkor a mágnes mindkét pólusára figyelmes leszel. — Tehát,

amiket bevonzok az akaratgyengeséggel kapcsolatban, egész

pontosan az ellenpólusát, azokat kéne integrálni, vagy elfogadni, hogy helyreálljon bennem az egyensúly. Az a tulajdonság, ami pedig zavar a másikban, valójában bennem is jelen van, csak én nem ismerem, vagy nem akarom felismerni magamban. De ez miért zavar a másikban? -

Hogy tükrözze azt, amit te is gyakorolsz. Hogy észrevedd, felfigyelj rá.

Sophi mosolyogva bólintott. -

És ha megértetted, amikről eddig beszéltem, akkor megértheted a karma

törvényét is. Ugyanis j éppen úgy haladsz életeken át az élet iskolájában, mint a 138


tanuló osztályról osztályra. Ha jól tanul, ha elsajátította a tanulnivalókat, akkor feljebb léphet, de j mindez ellenkezőleg is megtörténhet. Tehát a tetteidnek következménye van. A következő életed a jelen élet következménye - mutatott egyenként a lebegő kavicsdarabokra, amik fényleni kezdtek sorban, majd lepottyantak a szakadékba -, mint ahogy a múlt életed határozza meg a jelen életedet, hogy mit sikerült megtanulnod, és milyen cselekedeteid voltak. Ezek, mint egy szövevény, áthatják a lelked, és mint egy karmikus hozadék, születéskor meghatározzák az életutadat, azaz a sorsodat. -

Akkor a tetteim határozzák meg a lelkem minőségét?

-

És az, hogyan dolgoztál a feladatodon.

Sophi elgondolkozva bólogatott. -

Nos, rátérhetünk a feladatodra? - nézett a vi- lágítós kvarcórájára Karmael.

-

Persze - felelte a nő.

-

Ami az anyukádat illeti, azt hiszem, mindkettőtök igencsak félreértette a

másikat. -

De még mennyire! Én apa miatt nehezteltem rá, ő meg azért haragudott rám,

mert eltávolodtam tőle, és bennem látta apát, aki elhagyta őt. -

A félreértés ellenállást szül, az ellenállás haragot — állapította meg a fiú.

-

Ez történt - bólintott Sophi.

-

És megértetted, hogy a döntéseidnek milyen következményei vannak?

-

Most Anna életére gondolsz? A naplóra?

-

Igen.

-

Szóval rám — mosolyogta el magát Sophi, és megsimogatta a naplót.

-

Rád - bólintott Karmael.

Sophi elgondolkozva a távolba nézett, aztán határozottan kijelentette: -

Megértettem. Az ellenállás miatt, és azért, mert nem az életfeladatomon

dolgoztam, hibás döntéseket hoztam. A sérelmek csak gyűltek bennem, amik abból fakadtak, hogy nem tudtam az akaratomat kifejezni, ami még nagyobb ellenállást váltott ki bennem, és persze haragot, amit jó mélyen elfojtottam 139


magamban. És ezt tette Anna is, ami miatt az élete vakvágányra futott - mondta Sophi, és a naplóra mutatott. - Ő végül nem bírta tovább, haragját Isten nevében töltötte ki az apácákon. Erről álmodtam, és erről írt a naplójában is. -

Akkor hát eljött a pillanat, hogy megtanulj dolgozni a feladatodon. Csupán

csak két dolgot kell elsajátítanod: fejleszteni az akaraterődet, és tudatosan kezelni a haragodat. Az ok az akaratgyengeség, az okozat a harag. Mindkettővel egyformán kell foglalkoznod. Olyan ez, mint amikor szálka megy a kezedbe. Az ok, ami előidézte a gyulladást, a szálka, az okozat pedig a gyulladás. El kell távolítani a szálkát, de a sebről sem szabad megfeledkezni, mert elfertőzhet, ezért ápolni kell. — Akkor -

beszéljünk a sebről, mit kell tennem, hogy begyógyuljon?

A cél, hogy emberhez méltóan fejezd ki a haragodat. Ez nem könnyű feladat,

de elsajátítható. Az első lépésben meg kell tanulni elfogadni a haragot. A harag nem bűn, de ha elfojtod vagy túlságosan szabadjára engeded, az igen, mert mindkettő mérgező. Az előbbivel magadat, az utóbbival a környezetedet mérgezed. Ezt fontos, hogy megértsd. Ha tudatosítod magadban, hogy a harag éppen olyan emberi érzelem, mint bármi más, akkor megtetted az első lépést. Figyeld magad, melyek azok a szituációk, helyzetek, amikor megjelenik benned. Ha tudatos vagy, akkor ez menni fog. A második lépés, hogy ezt az érzelmet meg kell tanulni helyesen használni és kifejezni. Ez egy hosszadalmas munka, de célravezető. Eleinte még nem fogod megfelelő módon kezelni. De ez nem baj, ez így van rendjén. Lesz úgy, hogy túlságosan kiömlik belőled, és mondjuk egy paparazzi látja a kárát, de lesz olyan is, amikor neked fontos helyzetben a régi minta átveszi az irányítást feletted, és nem tudod kifejezni, azaz elfojtod az indulatod. De ez sem baj, csak figyeld tudatosan magadat, majd legközelebb sikerülni fog. Ha ezt teszed, és ezen dolgozol, máris az életfeladatodon munkálkodsz. -

Az akaratgyengeségemen?

140


-

Igen, hiszen azzal, hogy például a szupermarketben az eladóval

megpróbálod közölni, hogy átvert egy péksüteménnyel, és fizesse vissza az árát, azzal helytállsz magadért. Azzal, hogy nem rohansz el a paparazzik elől, hanem bátor fellépéssel felvállalod az életed, a társadalomban betöltött pozíciódat, akkor felvállalod a sorsodat. Azzal, hogy nem makogsz és dadogsz, hanem határozottan felvállalod a tetteidet, és felelősséget vállalsz értük egy olyan helyzetben, amikor mondjuk számon kérnek, hogy miért mentél be a romokhoz, nos, azzal felvállaltad önmagadat. Tehát a haragodat asszertív módon fejezted ki, ugyanakkor elérted azt is, hogy akaratodat megvalósítsd. Egyébként az első órád az élet iskolájában kitűnő volt! A sok-sok éves elfojtás és akaratgyengeség ellenére anyukáddal sikerült partneri viszonyban beszélgetned. Tudom, hogy nem volt egyszerű, de látod, ő csak arra várt, hogy két felnőtt nő beszéljen egymással, és ebben partnered is volt. Az életed azonnal vett egy fordulatot, és elindult egy folyamat, ami hatással lesz a körülötted lévő emberekre is. -

Ez igaz, Karmael, de akkor, azon a beszélgetésen volt úgy, hogy úgy

éreztem magam, pillanatok alatt kiömlik belőlem az indulat és a hosszú évek alatt elszenvedett sérelmek. Aztán megértettem, hogy nincs semmi értelme vádaskodni, mert az csak elmélyítené köztünk a konfliktust. Na de itt tudtam, hogy miért vagyok indulatos. De mit kezdjek azzal, ha minden ok nélkül leszek valamiért haragos? -

Az idegrendszered és érzelmi világod most arra a mintára kondicionálódott,

amit hosszú évek alatt elsajátítottál. Van, hogy úgy érzed, a harag elhatalmasodik rajtad, de nem tudod az okát. Ez normális. Egy szituáció, egy emlék, vagy valaki, aki emlékeztet a múltra, felkeltheti benned a haragot. De még egy illat is - amit egy rég elfeledett sérelmes helyzetben éreztél - is kiválthatja tudattalanul. Ilyenkor ok nélküli, nem tudod, miért van. Találd meg azt a módszert, amin keresztül levezetheted ezt a haragot. Lehet az sport, de a párnád püfölése is megteszi. Ilyenkor nem kell megijedni, mert a rég elfojtott sérelmekből eredő

141


harag felszínre kerül, kivezeted, ezáltal lassan kiürülsz. Idővel helyreáll az egyensúly, a két pólus harmóniába kerül benned. -

A megbocsátás és a harag?

-

Igen.

-

És az akaratgyengeségem?

-

Most már más szemmel látod a körülötted lévő világot. Megértetted, hogy

anyukád elnyomása nem abból adódott, hogy zsarnok, és uralkodott feletted, hanem az akaratgyengeséged váltotta ki. Ő egy domináns nő, aki egy vállalatot irányít, és napjában többször hoz határozott döntéseket. Figyelnie kell a konkurenciára, a Cardinale család támadásaira, a cég belső ügyeire, kezelnie kell a családi vagyont, szóval nem átlagos életet él. Kitől tanulhatnál, ha nem tőle? Már csak rajtad múlik, hogy az elnyomót vagy a tanítót látod meg benne. Az ő mentalitása valójában kikényszeríti belőled a tanulnivalódat, ugyanakkor azzal, hogy átvette az irányítást az életed felett, megvédett téged. Mert a valóság az, hogy nem átvette az irányítást tőled, hiszen nem volt mit átvennie, nem voltál képes navigálni az életedet. Most viszont tanulhatsz tőle, és azt az életet, amiben olyan nehéz volt létezned, átértékelheted. Ugyanazok a dolgok, amik ezelőtt nyomasztottak, ezentúl tanítani fognak téged. Csak egy szemléletváltás, és már egy- csapásra meg is változnak a dolgok körülötted. De jól figyelj! - emelte a magasba mutatóujját Karmael — Nem azt mondom, hogy ezentúl könnyű lesz. Nem — rázta meg a fejét. — Nem lesz könnyű. Fáradságos és nehéz lesz sokszor. Ha nem anyád, hanem te döntesz úgy, hogy elfoglalod a pozíciódat a vállalatnál, akkor lépésről lépésre fogsz haladni a fejlődésed útján. Igaz, rögös és emelkedőkkel teli utat választasz, de a te utad, és a te döntéseid kövezik ki. Ez nagyon fontos. — És

miket kell megtanulnom? Szeretném, ha konkrétabban beszélnél a

munkámról. -

Döntéseket hozni, felelősséget vállalni az életedért és érvényesíteni a saját

akaratodat. Szándékaid és céljaid nyílt és őszinte kifejezését lelkiismeret furdalás 142


és félelem nélkül. Mindezt úgy, hogy az erényeidet kamatoztasd mindezek mellett, és ne mások, hanem te határozd meg az utadat. Ugyanis nem véletlenül születtél oda, ahol vagy. Azokkal a feladatokkal, amelyekkel a lelked testet öltött itt, a legmegfelelőbb közeget választotta magának. Hogy gazdag vagy, jómódban élsz, nem jelent semmit. Gazdagon is sokan elbuktak már, és szegényen is felemelkedtek a fejlődés útján. A pénz, a hatalom és a jómód nem jelent semmit. Ezek csak elvakítanak, és csak az egódat szolgálják ki. Ami igazán fontos, az két dolog: hogy légy önmagad, mert a létezés egy egyedi formája vagy, és a lelked, ami csak akkor tud fejlődni, ha szabad. Tehát az már csak rajtad múlik, hogy tudatosan vagy szenvedve tanulod meg a feladataidat. Ha másokat követsz, ha mások akarata szerint élsz, letértél az útról, ami nem lesz mással kikövezve, mint szenvedéssel és félelemmel. A legfontosabb a szabadság, az, ha önmagad vagy, ha a saját utadat járod, másokkal kézen fogva. Ez a szabad akarat, hogy dönthetsz minden percben, melyik utat választod. -

És ha rossz döntést hozok?

-

Az nem baj, legalább a saját döntésed. És egyébként is, mindenki hoz rossz

döntéseket, hiszen senki nem tökéletes. Ha tökéletes lennél, akkor nem lenne miért élned. -

És mit kezdjek a tanultakkal, hogyan lépjek tovább?

-

Meglátásokkal, felismerésekkel nem lehet fejlődni. Hiszen már tudod,

mindennek van egy ellentétpárja. Elmélet és gyakorlat. A kettő valójában ugyanaz, ezért neked a két pólust harmóniába kell hoznod. A felismerést, az elméleti munkát gyakorlati munka követi, ez elengedhetetlen a fejlődéshez. Sophi tudta és érezte, hogy Karmael miről beszél. Már tisztában volt vele, hogy az élet, ami körülveszi őt, egy jó iskola, egy olyan világ, amiben csakis rajta múlik, milyen eseményeket és embereket vonz be az életébe. Megértette azt is, hogy feladatai vannak, olyan feladatok, amik felismeréséhez csak körül kell néznie a saját életében. Minden, ami körülveszi őt, visszatükrözi tanulnivalóit, és

143


amiket ezentúl nem nyomasztó teherként, hanem feladatokként kell kezelnie. Elgondolkozott ezen, aztán Karmael felé fordult. -

Tudod, Karmael, már örülök, hogy feladataim vannak. Neked köszönhetem,

hogy megértettem, az életem nem véletlen, és a körülöttem lévő dolgoknak megvannak a miértjei. Hogy már nem a sötétben tapogatózom céltalanul, feladatok nélkül, hanem tudatosan élhetek, feladatokkal. Így már van értelme az életemnek, mert magyarázatot kaphatok mindenre, ami velem történik. Még a rossz dolgokra is. Mielőtt találkoztunk, nem volt másom, mint a köztes idő és Narciso. De már azok sem, mert a nyomasztó gondjaim oda is belopták magukat, és kezdtek Narciso és közém állni. Erre megjelensz te, és egycsapásra megváltozik az életem. Miért én, minek köszönhetem, hogy segítesz, másokkal miért nem történik ez? -

Másokkal is ez történik. Hidd el, mindenki mögött ott állunk, csupán csak

rajtuk múlik, hogy hisznek-e abban, hogy az életüket meg tudják változtatni. Ha nem, mi sem segíthetünk. -

De nekem mégis megjelentél. Itt vagyunk, és tanítasz engem, azért ezt az

emberek általában nem mondhatják el. -

Nincs különbség a kettő között. Nem az számít, hogy megjelenünk, vagy

sem. Ha valaki fejlődni szeretne, ha erre törekszik, akkor észreveszi majd, hogy a lét ehhez minden segítséget megad. Csak tennie kell, kinyitni a szemét a világra, és egyben befelé figyelni, akkor tapasztalni fogja a támogatást. Sophi megértően bólintott. -

És most hogyan tovább?

-

Ezt azért kérdezed, mert még nem olvastad el a naplót.

-

Ez így van, néhány oldal még hátravan.

-

Akkor talán be kéne fejezned! — mondta a fiú.

A nő visszaült a helyére, kinyitotta a memorandumot, és fellapozta ott, ahol abbahagyta az olvasást. Mikor az utolsó oldalra ért, összeráncolta a homlokát.

144


-

Ez nem Anna írása, ezt valaki más írta. Az áll itt, hogy egy látomásban Anna

egy világot látott, ami nem hasonlított az övéhez, de mégis ismerős volt neki. Látta a két családot, ahogy harcoltak egymással, és azt is, amikor életükben megjelent a jó és a rossz. Látott valakit, aki olyan volt, mint ő, de mégis más. Arra kéri ezt a valakit, hogy békítse ki a két családot, mert csak ő képes erre. Ha ez nem sikerül, mindkét család elbukik, mert Lucifer ezen munkálkodik. Sophi becsukta a naplót, és kérdően Karmaelre nézett. -

Ezt nem értem. Miért beszél Luciferről, és egyáltalán, kinek szól ez az

üzenet? -

Gondolkozz, Sophi.

-

Csak nem azt akarod mondani, hogy nekem?

-

Nem te mondtad, hogy Annában a te lelked volt? - kérdezett vissza a fiú.

-

De igen, de azt álmaimban sem gondoltam volna, hogy üzenni fogok

magamnak a mostani életembe! Karmael mosolyogva bólogatott. Sophi kinyitotta a memorandumot az utolsó oldalon, és újra elkezdte olvasni a sorokat, hogy valami magyarázatot találjon az érdekes üzenetben. De alig hogy elkezdett olvasni, egy hullócsillag villant fel a sötét égbolton, még a sziklát is megvilágította, ahol ültek. -

Hullócsillag ilyenkor? - kapta fel a fejét Sophi.

Hirtelen furcsa érzése támadt, úgy érezte, mintha egyedül lenne. Visszafordult Karmael felé, de a fiú már nem volt mellette.

Néhány hónappal később

Egy limuzin állt meg Sanremo homokos tengerpartja mellett. Sophi kipattant az autóból, és leszaladt a partra, éppen oda, ahol hónapokkal ezelőtt megtalálta az

145


érmét. Már sötét volt. Leült egy napozóágyra, és farmernadrágjának bal zsebéből elővette az angyaltallért. Egy ideig forgatta kezében a kopott fémdarabot, majd szemeit becsukta, és Karmaelre gondolt. Hiányzott neki a fiú, de lelke mélyén már tudta, hogy most is vele van. Nem volt szomorú, ellenkezőleg, örült, hogy eljött a pillanat. Most visszadobhatja a tengerbe az érmét, Karmael betartotta a szavát, ezért neki is azt kell tennie, amire kérte a fiú. Jobb zsebébe nyúlt, és elővette a másik tallért. Ekkor mindkét érme izzani kezdett a markában, baljában az angyaltallér fehéres fényt ontott magából, jobbjában Lucifer tallérja vörösesen izzott. Felállt, közelebb lépett a vízhez, egy ideig még csodálta az izzó tallérokat, majd jó messzire behajította az érméket a tengerbe. Már értette, amit Karmael mondott,

mikor

alkut

kötöttek.

Mindkét

érmére

szüksége

van

az

emberiségnek. Megértette, hogy minden emberben ott van a jó és a rossz, és minden ember mögött áll egy őrangyal, mint ahogy mögötte is. Ekkor jobb tenyerében enyhe égető érzést érzett, és eszébe jutott, hogy nemcsak az őrangyala áll mögötte, hanem Lucifer is jelen van, aki ha nem figyel, könnyűszerrel befolyásolhatja az egóját, de csakis az egóját, mert a lelkét soha senki nem veheti el. Nincs más dolga, mint hogy hallgasson a lelke sugallataira, és átadja magát egy magasabb értelemnek, egy olyan értelemnek, ami mindenek felett áll, és aki minden törvény megalkotója. Felnézett a csillagos égre, és melegség töltötte el, mikor Istenre gondolt. Mély levegőt vett, de most nem azért, hogy haragját a megszokott módon visszafojtsa, hanem azért, hogy a béke és a nyugalom átjárja a testét. Tudta, hogy még sok dolga van, jól tudta, hogy még csak az első lépéseket tette meg az útján, de ez az út a saját útja volt, és ez békével töltötte el. Most már nemcsak a köztes időben érezte magát otthon, hanem a világban is, a nappalokban és az éjszakákban egyaránt. Bal karját egy ismerős érzés járta át, egy jel vagy üzenet, hogy a helyes úton van, és hogy valaki, történjen bármi, mindig mögötte áll. Tengervízre vágyott. Leguggolt, összefogta dús haját, és egy ügyes mozdulattal a válla mögé dobta. Tenyerét belemártotta a sós vízbe, bevizezte az arcát, majd felállt, és a napozóágyak között felrohant az útra. 146


Massimiliano már izgatottan várta. Annak ellenére, hogy Rómától Sanremóig vezetett, nem volt fáradt, ellenkezőleg, alig várta, hogy a nő folytassa a történetet. Sophi beszállt az autóba, és mosolyogva fürkészte Massimiliano tekintetét a visszapillantó tükörben. -

Ezzel is megvolnék! Visszadobtam a tallérokat a tengerbe.

-

Hogyhogy a tallérokat? - nézett értetlenül a sofőr.

-

Az angyaltallért, és amit Monica adott.

-

Na álljunk meg egy szóra. Most teljesen összezavartál. Mit adott Monica, és

egyáltalán, hogy jön a képbe Monica? -

Ha lassabban jöttünk volna, akkor lett volna időm elmesélni a végét. De így

sajnos várnod kell holnapig. Massimiliano felhúzta a szemöldökét. -

Ezt nem teheted, Sophi! - rázta a fejét az öreg sofőr.

-

De bizony tehetem! - felelte a nő, és előrenyúlt az ülések között, hogy

megütögesse Massimiliano vállát. - Ámbár, ha jobban végiggondolom — nézett az órájára Sophi —, még van húsz percünk a vacsoráig, talán elmesélhetem, de csak akkor, ha cserébe kérhetek tőled valamit. -

És mi lenne az?

-

A villában is Sophinak szólítasz.

-

Na nem - rázta a fejét Massimiliano -, anyád két lábbal fog fenékbe

billenteni. -

Az már a múlté. Vagy talán nem hallgattad végig figyelmesen a

történetemet? -

De igen, csak ez még is...

-

Mától a személyi sofőröm vagy, ez a munkaköri kötelességed - vágott

közbe Sophi cserfes mosollyal az arcán. -

És ki a munkaadóm?

-

A Vitti vállalat elnökhelyettese.

147


-

És az ki?

-

Nos, éppen vele vitatkozol.

-

Helyettes? Hogyhogy helyettes? Nem arról volt szó, hogy Valentina

átadja az elnöki pozíciót neked? -

Na jól van, látom, most már kellőképpen összezavarodtál. Ezért csak egy

esélyed van, hogy megértsd, mi is történt. -

Tudom, ha Sophinak szólítalak.

A nő bólogatott. -

Na rendben, de ha Valentina kirúg, te felelsz érte.

-

Látom, éppen olyan hitetlen vagy, mint amilyen én voltam Karmaellel.

-

Én nem..., csak... - makogott Massimiliano.

-

Áll az alku? - mondta határozottan Sophi, és előrenyújtotta a kezét.

Massimiliano egy darabig habozott, majd a kezét adta a nőnek. Sophi az órájára nézett, közelebb hajolt az első ülésekhez, és folytatta a történetet. -

Nos, mikor visszalovagoltam a birtokra, mint mondtam, egész éjszaka a

naplót bújtam. Rájöttem, hogy az üzenet Anna látomása lehetett, valami olyasmi, mint nekem az, amikor Karmael visszavitt a múltba, vagy az, amikor Annával álmodtam. Egyértelműen nekem üzent, azaz magamnak üzentem. Luciferről beszélt, és a két család harcáról, meg arról, hogy Lucifer azon munkálkodik, hogy a két család elbukjon. Még akkor éjszaka felkeltettem anyámat, és elmeséltem neki mindent. Először vonakodott elhinni a képtelen történetemet, de a végén meggyőztem. Megmutattam neki a naplót, amiben egyértelmű utalás volt, egy figyelmeztetés nekem, hogy tennem kell valamit. Napokig próbáltuk kitalálni, hogy mi lehet a háttérben. Miért kellett restaurálni azt a kápolnát pont a mi birtokunk mellett, és Monica miért volt olyan készséges a magánterületre való behatolásommal és a családi ereklyékkel kapcsolatban? Anyám nagyon okos nő, ezért miután kitört a botrány a sajtóban, és Monica nem várt nyilatkozatot tett, meggyanított valamit, és ráállította a biztonsági szolgálatot

148


az ügyre. Később rendkívül érdekes dolgok derültek ki. Például az, hogy a kápolna restaurálását nem a Cardinale család alapítványa finanszírozta, hanem egy amerikai cég, aminek az a mamutvállalat volt a tulajdonosa, akik már többször tettek ajánlatot a Siluette megvásárlására. Ez volt az a pont, amikor anyám valami összeesküvést vélt felfedezni a háttérben, és ez volt az a pont, amikor elmondtam neki azt, amitől mindig is féltem, és ami a legjobban nyomasztott az életemben. Hogy Narcisóval évek óta együtt vagyunk. Massimiliano elsápadt a szavak hallatán. — Nekem — Ne

annyi — mondta elkeseredetten.

ijedj meg, anyuval mindent rendeztünk, egy másik Valentinát fogsz

találni a villában. Mit gondolsz, miért forszíroztam az előbb, hogy szólíts Sophinak? Ez már apróság azokhoz képest, amik eddig történtek a családban — legyintett a nő. -

Apróság? Amióta elmentem, a feje tetejére állt a világ körülötted.

-

Ez igaz - nyugtázta bólogatva Sophi. - De ez még nem minden. Ugyanis

Livio kapott egy ajánlatot Monicától, hogy restauráljon egy freskót egy kápolnában. -

Csak nem abban a kápolnában?

Sophi bólintott. -

Ez nekem már magas - mondta összezavaro- dottan Massimiliano.

-

Na akkor figyelj! A Cardinale család alapítványa csak a munkálatokat

bonyolította, és mint említettem, a költségeket az a bizonyos amerikai vállalat állta. Kiderült az is, hogy egy amerikai bank óriási hitelt nyújtott a Cardinale családnak, és a fedezet nem volt más, mint a Cardinale vállalat 51 százalékos részvénycsomagja. Ez az ügylet magában még nem jelent semmit, de az igen, ami ezek után történt. Az egyik Vitti-részvényes eladta a papírjait a Cardinale vállalatnak, sőt a háttérben további vásárlások történtek olyan cégek által, amik mögött a Cardinale család állt. És hogy mi köze ehhez annak, hogy Livio aláírt

149


egy

szerződést

a

kápolna

restaurálására

vonatkozóan,

az

így,

hogy

felgöngyölítettük az ügyet, már pofonegyszerű volt. -

Neked, Sophi.

— Neked

is az lesz, ugyanis kiderült, hogy Jean- Baptiste, a francia származású

tanácsadó egy szélhámos, mert bizonyos jelek arra utaltak, hogy kapcsolatban állt az amerikai mamutvállalattal, és az is, hogy ez a vállalat a többségi tulajdonosa annak a banknak, amely bank hitelt nyújtott a Cardinale családnak. Ezek után anya a rendőrséghez fordult, mert azt feltételezte, hogy csalás áll a háttérben. — Jézusom, — Nos

mi fog még történni? - mondta meglepetten Massimiliano.

az, hogy hoztunk egy döntést: megkeressük Monicát. Anya alkut akart

velük kötni, erre már volt példa a múltban, de arra senki nem gondolt, hogy JeanBaptiste nem csak arra játszott, hogy megszerezze a Vitti vállalat többségi tulajdonát a Cardinale vállalatnak, hanem arra is, hogy a Cardinale vállalat többségi

tulajdonát

átjátssza

az

amerikai

mamutvállalathoz.

Monicát

hidegzuhanyként érte a hír, kénytelen volt együttműködni velünk, mert a Cardinale médiabirodalom jövője forgott kockán. — De

miért, Sophi?

— Mert

csak egy hete maradt arra, hogy visszafizesse az amerikai hitelezőnek a

pénzt, amit ha nem tett volna meg, elvesztették volna a többségi tulajdonukat. — De

hát ez egyszerű, visszafizeti a pénzt, és az ügy lezárva.

— Azt

a pénzt, aminek a feléért már Vitti-rész- vényeket vásároltak? Semmi

mást nem kellett volna tennie anyunak, csak azt, hogy egy kreált hírrel gyengíti a Vitti-részvények értékét, Monicáék még nem szereztek többségi tulajdont a vállalatunkban, ezért ezt a lépést anya megtehette volna, és így Monica nem tudta volna visszafizetni a hitelt, mert a részvények értéke és a pénz fele nem tette ki a tőkét és a kamatokat. Ne felejtsd el, Massimiliano, óriási pénzről van szó, nem könnyű ilyen összegeket egyhamar mozgósítani.

150


-

Na jó, ezt értem, de azt nem, hogy tudták volna Monicáék megszerezni a

részvények többségét? -

Nos, itt jön a képbe Livio és én. Miután anya okosan kihasználta a helyzetet,

Monica kénytelen volt együttműködni velünk, azaz anyával, mert én csak ámultam és bámultam, hogy ilyen dolgok megtörténhetnek. Akkor megértettem, hogy milyen naiv voltam, és hogy mennyire nem tudtam semmit az életről. Akkor értettem meg igazán, hogy anyu miért is bánt velem úgy, ahogy tette azt gyermekkoromtól. Én csak figyeltem, és csodálattal néztem, ahogy kezeli ezt az ügyet. Ahogy a rendőrséggel tartotta a kapcsolatot, ahogy a biztonsági szolgálatunkkal egyeztetett és a tanácsadóival tárgyalt éjjeleken át, és ezek mellett ellátta a Siluette feladatait. Éppen akkor indult egy kampány ötven országban, azokban az országokban, ahol piacon volt a Siluette, és további négy országban, ahol debütálni készült a lap. Na de, visszatérve a kérdésedre, Monica nem tehetett mást, kénytelen volt alkut kötni anyuval, és elmesélte, mire akarta rávenni Jean-Baptiste. A tervük az volt, hogy miután átvettem a Vitti elnöki pozícióját, terhelő dokumentumokat terjeszt elő az egyik elnökségi tag az ülésen. Olyan fotókat, amin egyértelműen látszik, hogy viszonyom van Livióval. -

Ebben mi a terhelő, erről én is tudtam, legfeljebb egy családi botrány lett

volna belőle, semmi több. -

Az, Massimiliano, hogy létezik egy passzus a Vitti vállalat alapító

okiratában, amit még nagyapám rögzített, miszerint ha a Vitti vállalat felsővezetői közül valakire rábizonyítható, hogy a Cardinale vállalat vezetőivel vagy bárkivel, aki a Cardinale vállalathoz köthető, valamilyen formában szövetkezik vagy viszonyban áll, azt azonnali hatállyal meneszteni kell. Livio aláírt egy szerződést a Cardinale vállalat egyik alapítványával, engem pedig, ha beültem volna az elnöki székbe, a passzus alapján azonnal menesztettek volna. Anyu pedig nem ülhetett volna vissza, valaki mást neveztek volna ki, mert hatalmas pénzekkel fizettek le néhány elnökségi tagot, akik azt az elnökjelöltet támogatták

151


volna, akit Jean-Baptiste akart. Ha így történik, hatalmasat zuhantak volna a részvények, amik felvásárlására már készen állt a Cardinale vállalat, nem beszélve az új elnökről, aki már könnyen manipulálhatta volna ezt a folyamatot. -

Ez világos. Viszont még mindig nem értem, hogy vásárolhatták volna fel a

részvények többségét? -

Ez üzleti titok. Legyen neked most elég annyi, hogy sajnos megtehették

volna. -

De nem így történt!

-

Nem. Volt egy kis színjáték az elnökségi ülésen, én elfogadtam a kinevezést,

minden úgy történt, ahogy tervezték. Az asztalra dobták a terhelő dokumentumokat, és azonnali hatállyal indítványozták a menesztésemet. De ekkor nem szavazásra került a sor, hanem előállításra. Ugyanis bilincsben vezették ki azokat, aki benne volt a csalásban. -

És Jean-Baptiste?

-

Eltűnt. Senki nem tud róla semmit, a mai napig. Monica pedig megúszta az

ügyet, mert anyu alkut kötött Monica apjával. Visszavásároltuk a részvényeket, és visszakaptuk azoknak a vállalkozásoknak az ötven százalékát, amiket még nagyapától szereztek meg. Az öreg Cardinale egy új elnököt delegált a vállalatuk élére, Monica pedig megkapta a közös vállalkozások vezetését velem együtt. -

Jól hallom? A Vitti és a Cardinale család közös vállalkozást irányít?

-

Ez is az alku része volt, ugyanis anya megértette, hogy ha én nem kezdek el

foglalkozni az életemmel, akkor mára talán elbuktuk volna a Siluette-t, és talán az irányítást is a Vitti vállalat felett. Megértette azt is, hogy a bosszú nem vezet semmire, a két család között évszázados harc dúl, amit csak egyféleképpen lehet feloldani, ez pedig az, ha megbocsátóak vagyunk. Az én kérésem volt a közös vállalkozás, szeretnék Monicával együtt dolgozni, megtapasztalni a pólus másik oldalát, amit ő gyakorol, és szeretném, ha ő is megtapasztalná azt a pólust, amit én gyakorolok. Így talán tanulhatunk egymástól.

152


-

És hogyhogy belement ebbe az alkuba Monica?

-

Nem tehetett mást, anyu kemény feltételeket szabott, meg hát történt valami

más is, ami megváltoztatta Monica hozzáállását. Elmeséltem a történetemet, és azt, ami a két család között húzódik évszázadok óta. Megpróbáltam megértetni vele, hogy lehetne máshogy is, de erre már nem volt szükség. Mikor megmutattam neki az angyaltallért és a naplót a benne lévő üzenettel, majdnem elájult. Kiderült, hogy neki is van egy érméje, amit Jean-Baptiste adott neki, és amire azt mondta a tanácsadó, hogy szerencsét fog hozni. Én elmeséltem, hogy létezik egy ellentallér, Lucifer tallérja, amiről Karmael mesélt. Mikor elővette az érmét, nem hittünk a szemünknek. Az éppen olyan volt, mint az enyém, egyetlen kivétellel. Míg az angyaltallér a fejlődésemet segítette, úgy Lucifer tallérja éppen az ellenkező hatást gyakorolta Monicára. -

Tehát akkor Jean-Baptiste volt Lucifer?

-

Minden bizonnyal. Jean-Baptiste terve majdnem megvalósult, a két család

hajszál híján elbukott. Csak egy aprócska dolgot hagyott ki a számításból, hogy az ellenpólusa, egy ügyetlen angyal felnyitja a szemem, és az utamra terel. Ha nem vállalom fel az életemet, ha nem keresem meg a naplót, akkor minden Lucifer tervei szerint alakul. -

Tehát azzal, hogy megfogadtad az angyal tanításait, nemcsak az életed vett

egy fordulatot, hanem a két család között is enyhülni látszik az ellentét állapította meg Massimiliano. — Pontosan erről beszélt Karmael. Az évszázados harcot, amit Anna - vagyis én - akaratomon kívül indítottam el, most én oldhatom fel. Ez a kar- mikus feladatom, amit úgy fogok beteljesíteni, ha dolgozom az életfeladatomon. Ezért is kértem anyát, hogy támogassa a munkámat Monicával. Így egyrészt tanulhatok tőle, másrészt közelebb kerül egymáshoz a két család. Tudod, Massimiliano, rájöttem, hogy óriási jelentősége van a személyes munkának, ugyanis nemcsak az életemben érek el vele pozitív változásokat, hanem a környezetemben is. Mindaz

153


az energia, amit az ellenállásba és az elfojtott haragomba vezettem, most felszabadulhat, és az életfeladatomon való munkálkodásba irányíthatom. Változom, és a környezetem is velem együtt változik, hiszen minden mindennel összefüggésben van. Ha én felismerek valamit és változtatok rajta, az hatással van a körülöttem lévő emberekre is, ez pedig egy folyamatot indít el, egy olyan folyamatot, ami később visszahat rám. Ez ilyen egyszerű, csak megérteni volt nehéz, ráébredni, hogy minden, ami velem történik, valójában belőlem indul ki. A lét tényleg beszél hozzánk, és az élet tükröt tart nekünk, csak rajtunk múlik, hogy megértjük és felismerjük-e benne magunkat, vagy elutasítjuk, nem veszünk tudomást róla. Sophi belenézett a visszapillantó tükörbe, amiből Massimiliano elgondolkozó tekintete tükröződött vissza. -

Már csak egy kérdésem van - szólalt meg később a sofőr. - Valentina hogy

fogadta a hírt, hogy Narciso és te? Sophi arcán mosoly fakadt. -

Háromszáz évvel ezelőtt a lelkem Annában volt, akinek egy porcikája sem

kívánta, hogy Antonio Cardinale felesége legyen. Emiatt évszázadokon átívelő viszálykodás vette kezdetét. Most, háromszáz évvel később, semmit nem szeretnék jobban, mint azt, hogy egy Cardinale felesége legyek. Hát nem különös? Massimiliano a fejét rázta. -

Tudod, Sophi, mindig is éreztem, hogy a köztes időből hozott csodáid még

fognak meglepetéseket okozni nekem, de azt álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy Cardinale felesége leszel. -

Látod, mire képes az angyaltallér?

-

Ugye megmondtam, hogy értékes darab volt! - jelentette ki büszkén

Massimiliano.

154


-

Meg - felelte Sophi, és az órájára nézett. - De ha nem indulunk el rögtön,

mindkettőnket fenékbe fognak billenteni. -

Hogyhogy mindkettőnket? És kik fognak fenékbe billenteni?

-

Mi az, hogy kik? Anya és...

-

Csak nem?

-

De bizony! Livio Narciso Cardinale.

14 évvel később

A Broadway egyik színházában fergeteges sikert aratott a legújabb musical, a Money. A nézők állva tapsoltak, a színészek nem győztek újra és újra a függöny elé menni. Mikor a taps a tetőfokára hágott, újabb geg ejtette ámulatba a közönséget. A színházterem plafonján kifeszített aranyszínű vászonból most fénylő csillámok ömlöttek rájuk, mintha ezernyi csillogó pénzdarab hullna alá. Hogy a látványt fokozzák, a táncosok és statiszták lerohantak a színpadról, és zsebeikből fényes érméket szórtak a nézők közé. Az emberek nem győztek kapkodni, volt, aki a földről szedegette fel, olyan is akadt, aki egyszerűen kikapta az érméket az egyik táncos kezéből. De azok csak távolról fénylettek, csupán festett műanyag korong volt mind. Egy kivételével. Ez mindegyiknél fényesebben ragyogott, és elkerülve a mohó kezeket, egy szék alá gurult, hogy később valaki megtalálja, akit elvezethet az őrangyalához...

-Vége-

155


Nemes Nagy Zoltán - Tanmesék a Léleknek - Az Aranyszegélyes Napló  

Dekameron Kiadó Budapest, 2010 AZ ARANYSZEGÉLYES NAPLÓ Giulietta nvér az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, és résnyire behajtotta a zsalu...

Advertisement
Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you