Kalap összekapta magát: zavaros szeme kitisztult, ébredés utáni gyilkos indulatait lemosta magáról a zuhany alatt. Gyorsan megitták a sört, majd hátul a fáskamrában levágták baltával jobb kezének a kisujját. Ettől az ő arcára is kiült ugyanaz a vigyor, ami a másik ábrázatán már reggel óta tündökölt. Itt volt az ideje, hogy útra kelljenek. Kimért, lassú slattyogásuk a mindent szétáztató esőben már önmagában provokációval ért fel. Ráadásul elnéztek komor tekintetű embertársaik felett, mint akik nem pusztán az időjárás viszontagságaira, hanem bárminemű emberi jelenlétre fittyet hánynak. Ha valakire mégis ránéztek, hát elborították széles mosolyukkal, amitől az óvatlan járókelő rendszerint olyannyira zavarba jött, hogy jó alaposan kikerülte őket, ha éppen el nem menekült az utca másik oldalára. A templom előtt átmentek a zebrán, jobbra fordultak. Kalap egy terjedelmesebb tócsánál megállt, lehajolt, és a vízfelület zavaros tükröződésében vizsgálgatta az arcát. Egy pillanatra talán el is komorult, látszott, valami nagyon szorongatja a szívét. – Meg kell innunk még egy sört! A közlés nem igényelt bővebb magyarázatot, más alkalmakkor egy ilyen ártatlan megjegyzés elegendő volt, hogy bevegyék magukat valamelyik kocsmába, és hosszú órákig el se hagyják. Nem így ezen a délelőttön. – Később, baszkikám. Intézzük el ezt. Hideg szél fútt el kettejük között. Mintha nem is eső, hanem a goromba, szürke ég zuhant volna alá. – Nem vagy te egy kicsit nagyon hülye? Minek ez a sietség? De barátja már elindult. Picit még várt, hátha meggondolja magát a másik, de nem. Két lépéssel utolérte, és átvette a kis csomagot, amelyet Törpe óvatosan egyensúlyozott a tenyerén. Szeme elé emelte, nézegette minden oldalról, mérlegelte a súlyát, szagolgatta. Így érkeztek a patika elé. Kalap visszaadta a csomagocskát, és szertartásos mozdulattal maga elé engedte barátját. Végigfutott a síneken, a pályaudvartól egészen a kaviccsal felszórt enyhe mélyedésig, ahol a főút keresztezte az útját. A két fényes fémcsíkot követte, és megpróbált úgy lépni, hogy csak a talpfákat érintse, ne a közéjük szórt éles zúzalékkövet. Megmagyarázhatatlanul vonzódott a sínekhez. Legszívesebben mindent hátrahagyva nekivágna a végtelenbe vesző útnak. Azt remélte, a vasútvonalak nem településeket kötnek össze, hanem elvisznek messzire. Olyan helyre, amiről nem lehet tudni semmit, mert nem ismeri senki. Elképzelni is lehetetlen. A sorompó alatt átcsúszott, megállt az út közepén egy nagyobb tócsa szélén. Az eső megállíthatatlan ritmusára remegett benne a világ. Felemelte fejét és beleszagolt a levegőbe. Nem érzett semmit. Talán az eső miatt, talán mert itt a városban szinte teljesen tönkrement a szaglása. Öregszik. Ez egyre nyilvánvalóbb. Régen egy ilyen többnapos eső meg
14
Liget 2011 | 9 szeptember