Issuu on Google+

AMI KÖZEL VAN, AZ VISZ A LEGTÁVOLABB

CLAUDIO MAGRIS

KISVILÁGOK


San Marco kávéház

A maszkok fent vannak, a fölött az intarziás, fekete pult fölött, amely a hírneves Cante-féle asztalosműhelyből származik – mármint a hajdan hírnevesből, de a San Marco kávéházban a kitüntetettség és a hírnév valamivel tovább tart; még azé is, akire emlékezni nincs más ok, csak az – ami persze korántsem kevés –, hogy éveket töltött az oroszlánmancsos talapzaton nyugvó öntöttvas lábú márványasztalok mellett, és időnként kifejtette, mi a véleménye a sörhab megfelelő állagáról meg a mindenségről. A San Marco amolyan Noé bárkája, ahol jut hely rangsor és kivétel nélkül mindenkinek, zuhogó eső elől menedéket kereső pároknak és magányosoknak egyaránt. Apropó, azt a vízözönös históriát én sosem értettem, mondta állítólag Schönhut úr, a szomszédos izraelita templom samesze, miközben eső dobolt az ablakokon, és a városi parkban – a Battisti út végén, a kávéházból kilépőnek mindjárt balra – ólomszín ég alatt, csuromvizesen nyögték a szelet a faóriások. Ha olyan nagyon bűnös volt 9


a világ, miért nem lett mindjárt vége, miért kellett előbb elpusztítani, aztán megint kezdeni az egészet elölről? Mert jobb, az aztán később se lett; sőt egyik öldöklés és kegyetlenkedés követte a másikat, de nemhogy vízözön nem támadt többé, Isten még meg is ígérte, hogy többé nem irtja ki az életet a földről. A későbbi gyilkosokat miért sajnálta meg ennyire, a korábbiakat pedig, akik mind vízbe vesztek, mint a patkányok, miért nem? Neki aztán tudnia kellett, hogy minden eleven lénnyel, lett légyen az állat vagy ember, maga a gonosz szállt fel a bárkára; sajnálatának tárgyai magukkal hurcolták mindannak a gyűlöletnek és fájdalomnak a csíráit, mely megannyi járványként zúdult aztán rá a világra az idők végezetéig. És kortyolgatta tovább a sörét szép nyugodtan Schönhut úr, mert Izráel Istenére ő azt mond, amit akar, kígyót-békát is kiabálhat rá, a családban marad, noha másoktól ugyanaz tapintatlanság, némely időkben pedig egyenesen gazemberség lett volna. Maga nagyon kócos, szedje rendbe magát a mosdóban, szólt rá akkor az a szigorú öreg hölgy. Abból a teremből, ahol a pult van, a mosdóba menet a maszkok, a sóvár és ijedt tekintetű figurák alatt kell hogy elhaladjon az ember. Sötét háttér veszi körül azokat a fejeket, arc- és ajakpirító farsangi homály; pimaszul horgad egy orr, kampónak is jó, hogy elkapjon valaki alatta állót, és magával hurcolja a sötét vigalomba. Úgy hírlik – az alkotók kiléte bizonytalan, pedig a kutatók akkora szorgalommal 10


firtatják, mintha réges-régi templom volna a San Marco –, hogy az arcok, legalábbis részben, attól a Pietro Lucanótól származnak, aki a kávéháztól nem nagyon messze – elég átvágni a városi parkon, vagy végigmenni a parkot szegélyező Marconi utcán – a Sacro Cuore-templom apszisának tűzkarikás angyalait, az öröklétnek e két mutatványosát is festette, a jezsuita atyák nyomására majdnem bokáig húzva az inget az androgün lábszárukon. Vannak, akik azt állítják, hogy némelyik maszk Timmel műve, s hogy esetleg ő festette az egyik szomszédos teremben látható női álarcot is. A feltételezés vagy igaz, vagy nem; annyi bizonyos, hogy az idő tájt, a harmincas évek vége felé ez az „utca kedvence”, ahogy a bécsi születésű és az önpusztítást befejezni Triesztbe vetődő kóbor festő előszeretettel emlegette magát, oly módon szerzett magának egy-egy tűrhető, figyelmét az élet élhetetlenségéről elterelni alkalmas estét a kávéházakban, hogy kicsiny remekművekkel ajándékozta meg hol ezt, hol azt a gazdag trieszti kereskedő-mecénást, aki a művészt afféle táncoltatni való medvének nézte, és akitől a művész a medvetáncért cserébe kiadós tivornyákat remélhetett, hogy legyen, ami átsegíti az éjszakán, és közben szép lassan tönkreteszi. Timmel újraképzelte a gyerekkorát, közhírré tette, hogy a kisfiú kori agyhártyagyulladása koholmány, amit iránta való gyűlöletükben a szülei találtak ki, s bomló elmével és emlékezettel megírta Varázsnoteszét, melynek tündöklő lírai jelenésekkel váltakozva ziháló szavait már-már a torkára 11


forrasztja a szólásképtelenség, és darabokra tördeli az általa nosztalgiának mondott amnézia, a vágy, hogy kitörlődjék minden név és jel, mely az egyént a világ hálójába vonja. Bolondokházában végezte a rebellis vándor, de már korábban, ez előtt a végső menedék előtt is üres és szédítő tétlenségbe zárkózva, „tunyán és szenvtelenül félrekucorodva” igyekezett menekülni a valóság csápjai elől, karba tett kézzel, mozdulatlanul élvezve, hogy a földdel együtt kering az űrben. A passzivitást kereste, és lelkesen ünnepelte a fasizmust, mely úgy szabadította fel a felelősség nyűgei alól, és kímélte meg a szabadság nyomasztóan hiábavaló hajkurászásától, hogy a gyermeki alávetettségbe lökte vissza: „mindenképp függenie kell annak, aki boldog hangulatra vágyik”. Az L alaprajzú kávéházon, még ha csupán annak elvégzése végett is, amit Lunardis igazgató úr világéletében hajthatatlanul csak szükségnek nevezett, nem lehet egyenesen átvágni. Nemhiába sakkozók kedvence, a San Marco sakktáblára hasonlít, és az asztalkái között mintha lóugrás szerint közlekednék, derékszögű fordulatokat végez az ember, és mint valami társasjátékban, gyakorta visszakerül ugyanoda, ahonnan elindult, ugyanahhoz az asztalhoz, amelyiknél német irodalomból készült a vizsgájára, és ahol most, sok-sok évvel később, ír valamit, vagy a sokadik interjú kérdéseire válaszolva Triesztről, Trieszt közép-európai kultúrájáról és hanyatlásáról beszél, miközben nem sokkal arrább a szakdolgozatát javítgatja vagy a hátsó teremben kártyázik az egyik vagy a másik nagyfia. 12


Jönnek-mennek a kávéházi emberek, a háta mögött az ajtószárnyak ide-oda lengnek, könnyű légáram fodrozza a vastag füstöt. Lengésről lengésre fogy a szusz, rövidül a szívdobbanás. A füstben fényes porcsíkok lebegnek, lassú spirálok bomladoznak, laza virágfüzérek az asztalukba kapaszkodó hajótöröttek nyakán. A füst puha és homályos takaróba burkol mindent, gubó a füst, melyben a báb akármeddig meghúzná magát, csak ne kelljen elszenvednie a pillangó keserveit. Az irkafirkáló toll azonban lyukat ejt a gubón, kiszabadítja a pillangót, s az ijedten csapkod a szárnyával. A pulton csillognak a gyümölcsöstálak és a pezsgősüvegek, piros csíkos asztali lámpa szivárványlik medúzaformán, fent a csillárok bizonytalan fénye mint megannyi vízen táncoló holdkorongé. A krónika szerint a San Marco 1914. január 3-án nyílt meg – hiába fordult a kávésok trieszti konzorciuma, ellene való tiltakozásul, a Császári és Királyi Helytartósághoz –, és egykettőre az irredenta ifjúság találkahelyévé, no meg az Itáliába szökni kívánó osztrákellenes hazafiak útlevél-hamisító laboratóriumává vált. „Könnyű dolguk volt azoknak a fiatalembereknek – morogta Pichler úr, aki a ’16-os öldöklések idején a galíciai fronton volt Oberleutnant –, remekül elszórakoztak a fényképvagdosással és -ragasztgatással, mintha egy-egy maszkot rántottak volna le odafentről, hogy az arcukra biggyesszék, eszükbe sem jutott, hogy éppenséggel ők is lehetnének azok, akiket valaki sötétbe ránt és eltüntet, mint akkortájt 13


olyan sok maguk- és magunkfajtát Galíciában vagy a Karszton… És túlzásba azért ne essünk, az a híresnevezetes eset, amikor feldúlták a kávéházat 1915. május 23-án az osztrák fogdmegek… na, igen, a fogdmegek, nem mintha a későbbi, délről szalajtott nyomozók… jó-jó, az persze ronda egy dolog volt, hogy törtek és zúztak egy ilyen jó kis kávéházban… de azért Ausztria, úgy egészében, mégiscsak civilizált ország volt, de Frieskene kormányzó a háború alatt még egy akkora irredentától is bocsánatot kért, mint Silvio Benco, amiért felsőbb parancsra különleges megfigyelés alatt kénytelen őt tartani. Ha létezne még a Birodalom, akkor minden maradt volna a régiben, és továbbra is egyetlen nagy San Marco kávéház volna a világ, ami nem csekélység, elég ha csak kikukkant az ember…” A San Marco igazi kávéház, történelmi peremvidék, itt konzervatív hűség és liberális pluralizmus járja. Álkávéház az, ahol csak egyféle törzs tanyázik, mindegy, hogy úri nagyságáké, szépreményű ifjaké, alternatív csoportoké vagy naprakész értelmiségieké-e. A belterjesség mindig kifullad; a college-ok, egyetemi campusok, exkluzív klubok, élcsapatok, politikai gyűlések és kulturális szimpóziumok is tagadásai az életnek, hiszen az tengeri kikötő. A San Marcóban diadalát üli a hús-vér sokféleség. Kiöregedett tengerészkapitányok, vizsgákra készülő és szerelmi manővereket tanulmányozó diákok, a külvilágról tudomást sem vevő sakkjátékosok, kíváncsi német turisták az irodalmi törzsvendég kicsiségek és nagyságok emlékét őrző táblácskák 14


előtt, szótlan újságolvasók, bajor sörhöz vagy friuli borhoz húzó víg kompániák, cudar időket panaszló ráncos öregek, nagyképű hőzöngők, meg nem értett zsenik, egy-egy tökkelütött yuppie, dugók, amint díszlövésforma nagyokat durrannak, kivált mikor a hamis címekre – így például a nem létező diplomájára – hivatkozó üzérkedéseiért bírói figyelmeztetésben részesített Bradaschia doktor egyszer csak se szó, se beszéd, meghív valaki mellette ülőt vagy közelébe kerülőt egy italra, és ellentmondást nem tűrően odaszól a pincérnek, hogy írja az egészet az ő számlájára. „Tulajdonképpen szerelmes voltam belé, de nem tetszett, én viszont tetszettem neki, de ő meg nem volt belém szerelmes”, foglalja össze tömören a lussinói születésű Palich úr egy egész házasság viszontagságos regényét. Merő zsongás a kávéház, tagolatlan és egynemű kórus, leszámítva egy-egy sakkozórikkantást vagy esténként Plinio úr zongorájának a hangjait: itt-ott némi rock, többnyire pedig fülbemászó, háború előtti dallamok, fekete szemek, ó, ti szép szemek, forró fájdalom tépi szívemet, slágergiccsléptekkel közelít a végzet. „Dehogy a pénz miatt, az öreg Weber különben sem hagyta volna magát átverni. Ráadásul nem ő volt gazdag, hanem a nő, és az tudta nagyon jól, hogy tőle aztán nem sokra számíthat. A magunkfajtának persze kész vagyon lenne a New York-i garzonlakása is, de annak a nőnek az meg se kottyan. Az öreg volt az, aki nősülni akart, az unokafivére, Ettore szerint is, nem voltak egymással beszélő 15


viszonyban már majdnem ötven éve, a miatt a goriziai családikripta-ügy miatt, de azért Ettore, mikor megtudta, hogy az öregnek, aki egyébként őnála két évvel volt fiatalabb, már csak néhány hónapja van hátra, fogta magát, és elrepült hozzá New Yorkba, az meg egyből azzal fogadta, hogy na, képzelje, mi újság, egy hét múlva nősül, merthogy, azt mondja, az életben ő már majdnem mindent végigpróbált, épp csak nősülni nem nősült még, és hát nem szívesen tűnik el a balfenéken anélkül, hogy a házasságba is bele ne kóstolt volna. A házasságba, bizony, hangsúlyozta, rendes házasságba, mert hát hogy halhat meg úgy az ember, hogy még sosem volt házas; az együttélés, az persze más, arra bárki képes, még te is – tette hozzá, és töltött az unokafivérének egy pohárka Luxardót –, még te is, és az nagy szó. Így aztán, mondta Ettore, nem elég, hogy átrepültem az óceánt, még abból a likőrből is innom kellett, amitől már fiatalon, Zárában is undorodtam. Elég az hozzá, hogy elégedetten halt meg: a kérdőív utolsó rubrikáját is kitöltöttem, azt mondja; és meg kell adni, hogy senkinek sem ment az agyára, még az utolsó napokban sem, pedig átok egy ember volt világéletében, úgy látszik, jót tett neki a házasság.”

16


Claudio Magris: Kisvilágok