Page 1


Hajnalban arra ébredtek, hogy kegyetlenül fáznak, mert a nyitott őrtorony és szakadt takaróik nem sok menedéket nyújtottak a csípős éjszakai levegővel szemben. Ráadásul a tűz is kialudt, még csak parazsat sem láttak a mélyedésben. Az éhség most nem kínozta őket annyira, mint az este, legalábbis egy darabig. Krisztián felült a padlón, a hátára húzta a takaróját, s most ezért a kis figyelmességért is nagyon hálás volt a parancsnoknak. Legközelebb a hálózsákokat is be kell pakolniuk, gondolta. Lassan a többiek is magukhoz tértek, Zsófi álmosan dörzsölte a szemét. – Hú, de hideg van itt! – mondta Barna, miközben olyan hevesen didergett, hogy a fogai összekoccantak. Ennek hallatán Orsi odaszaladt hozzá, a hátára terítette a saját takaróját is, és bebújt Barna mellé. Szorosan átkarolták egymást, és úgy melegedtek. Krisztián pedig Zsófit ölelte magához, és a lány hátát simogatva biztatta: – Mindjárt jobb lesz, kitartás – mondta, mert Zsófit is erősen rázta a hideg. A lány hálásan felnézett rá, és egy puszit adott az arcára. Egy darabig csend volt, mindannyian a gondolatukba mélyedtek. A hallgatásnak Pu Jin-Li érkezése vetett végett. – Á, már fent vagyok! Derék dolog! A jó katona korán kel, és korán fekszik. – Ne haragudj, Pu Jin-Li – mondta Barna ingerülten –, de mi nem vagyunk katonák. – Majd lesztek! – villant meg a parancsnok szeme. – Mihelyst teljesítitek a következő feladatot – tette hozzá vigyorogva. – Máris hozzá kell látnotok – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon –, mert a homok pereg, az idő fogy, s nektek abból lesz a legkevesebb. – Miért, mi lesz a feladatunk? – kérdezte Krisztián. – A feladatotok egyszerű és mégis nehéz – mondta a parancsnok, szó szerint úgy, mint Li King az iskolában. – A nagy fal tetején kell végiggyalogolnotok… – Hatezer kilométert? – vágott dühösen Barna a szavába. – Ifjú ember, nem vagyok ahhoz szokva, hogy félbeszakítsanak, ezt vésd jól az eszedbe! – mondta fenyegetően a férfi. – Egyébként pedig 138


nem tudom, mi az a kilométer. A feladatotok tehát az, hogy a fal tetején végigmenjetek 66 667 bút. A dolog nehézsége nem a gyaloglásban áll, vagy az út hosszában, hanem abban, hogy mindezt három nap alatt kell megtennetek. Vizet és élelmet nem kaptok, azt magatoknak kell megszereznetek, ha tudtok rá időt szakítani. A gyerekek eltöprengtek. Azt megértették, hogy a bu nyilván valamilyen hosszmérték lehet, de fogalmuk sem volt, hogy mekkora egységet jelöl. – Pu Jin-Li, megmutatnád, mekkora egy bu? – kérlelte Orsi a parancsnokot. – Megmutathatom, de egyszerűbb lesz, ha a chit nézitek meg. Egy bu öt chinek felel meg – mondta, és előhúzott az övéből egy tőrt. – Nos – folytatta –, ennek a hossza pontosan egy chi – nyújtotta a gyerekek felé a fegyvert. Orsi átvette és megbecsülte a tőr hosszát. Úgy saccolta, hogy 30 centi lehet. Aztán eszébe jutott, hogy rajzórán, amikor műszaki rajzot kellett készíteniük, tanulták, hogy a rajzlap hosszabbik oldala 29,6 centiméter. Előkapta hát a hátizsákjából az egyik jegyzetét, és egy lapot a tőrhöz mért. Sejtése beigazolódott, mert a fegyver mintegy fél centiméterrel volt hosszabb, mint a papír. A többiek egy darabig értetlenül nézték, hogy mit csinál, aztán nekik is beugrott a megoldás. – Tehát egy chi 30 centiméter – állapította meg Orsi eddigi ténykedése eredményeképpen. – Ha egy bu öt chi, akkor az annyi, mint 150 centiméter – számolta Orsi sebesen. Nekünk 66 667 bút kell megtennünk, vagyis: 66 667 szorozva 150-nel – írta le a szorzást az elővett papírra, és gyorsan elvégezte a műveletet. – Úristen! – kiáltott fel, amikor kijött az eredmény: 10 000 050 centiméter. – Az pedig… 100 000,5 méter… – folytatta –, az pedig… Nem, ez csak valami tévedés lehet! – kiáltott fel megrémülve, és a gyerekek is elszörnyedtek. A megrökönyödéstől hirtelen még fázni is elfelejtettek. Száz kilométert kell gyalogolniuk három nap alatt víz és élelem nélkül? Ráadásul a perzselő napon? Pu Jin-Lin viszont nem látszott semmiféle megütközés, úgy tűnt, a katonák között ez szokványos – talán kiképző – feladat volt. 139


– A megtett utat könnyen számon tarthatjátok, csak az őrtornyokat kell számolnotok, összesen ezerig. Annyit kell teljesítenetek – folytatta a parancsnok. – A tornyokban végig katonák őrködnek, de tőlük nem kérhettek segítséget. Egyébként hiába is kérnétek, szigorú parancsba kapták, hogy még csak nem is beszélhetnek veletek. Nos, jó utat! Arra induljatok! – mutatott nyugati irányba. – Ha megtettétek a 66 667 bút, és még éltek, egyenesen Ji Cenhez menjetek. Szerencsés utat, erős akaratot! – köszönt el, és döngő léptekkel távozott. A gyerekek még mindig nem tértek magukhoz a döbbenettől. Még Barna is elfelejtett méltatlankodni. Közben felkelt a Nap, első sugarai ráhullottak a fal sík tetejére, felmelegítve a kőkockákat. Krisztiánék már nem fáztak annyira, ahogy testüket is elérték a meleg sugarak. Gyorsan összeszedték a hátizsákokat, és útnak indultak. Sebtében megbeszélték, hogy egyelőre Zsófi számolja az őrtornyokat, a többit majd menet közben át­gon­dolják. Kezdetben lassan haladtak, és a megerőltetéstől úgy ziháltak, mintha legalábbis hegyet másznának, pedig a fal teteje teljesen sík volt. Talán az éhség, talán a fázás gyöngítette meg az erejüket. Nem is beszélgettek, csak Zsófi hangos számolása hallatszott, ahogy sorban elhaladtak a tornyok alatt. Fél óra alatt tizennyolcat számolt meg, ebből kiszámolták, hogy eddig 1,8 kilométert tettek meg. A következő fél óra jobban ment, ezalatt huszonnégy tornyot gyűrtek le. – Menjünk még nyolcat, azután pihenünk húsz percet – javasolta Barna. – Akkor túl leszünk az első négy kilométeren. – Senki sem tiltakozott, így tovább baktattak. Amikor elérték a negyvenedik tornyot, megálltak pihenni. A nap addigra jócskán a horizont fölé kúszott, és Krisztiánék már egyáltalán nem fáztak, sőt, lassan egyre több ruhadarab vándorolt a hátizsákjukba. – Gyertek, pihenjünk le egy kicsit! – mondta Krisztián, és leült az őrtorony tövébe. – Beszéljük meg, hogyan tovább! – Az nem ártana – ereszkedett le Barna Krisztián mellé –, tekintve, hogy négy kilométert tettünk meg egy óra tizenöt perc alatt. És ez azt jelenti, hogy lassan haladunk. – Miért haladnánk lassan? – vetette ellen Zsófi. – Azért, mert száz kilométert kell megtennünk három nap alatt. 140


Ez átlagban napi harminchárom-harmincnégy kilométert jelent, de azt is figyelembe kell vennünk, hogy egyre fáradtabbak leszünk, és – nyalta meg a szája szélét – egyre szomjasabbak. – És mi következik ebből? – kérdezte Zsófi. – Az, hogy mindenképpen ma kell a legtöbbet gyalogolnunk, és az utolsó nap a legkevesebbet. Úgy gondolom, hogy ma megteszünk, mondjuk, negyven kilométert, holnap harmincötöt, akkor holnaputánra csak huszonöt kilométer marad – számolta, erősen megnyomva a „csak” szót. – Így talán a harmadik napot is meg tudjuk csinálni. Viszont ha ma ezzel a tempóval haladunk tovább, akkor még legalább tizenegy órát kellene folyamatosan mennünk, hogy teljesítsük a negyven kilométert. Most van hét óra harminc, vagyis körülbelül este hétig-nyolcig meg sem állhatnánk. Addig pihenésről szó sem lehetne, hogy az élelem- és a vízszerzésről már ne is beszéljek. A többiek csendben hallgatták a szavait. Mindannyian azt latolgatták, mik az esélyek. – A leghosszabb iskolai kirándulás, amin részt vettem – mondta Orsi – tizenegy kilométeres volt; és napközben sokszor megálltunk, ettünk, mégis úgy elfáradtam, hogy estére alig bírtam mozdulni. És az a másnapi izomláz… Na, az sem volt semmi! – Hogy fogunk negyven kilométert gyalogolni, mikor még csak az egytizedét tettük meg? – nyafogott Zsófi. – Pláne víz nélkül! – tódította Krisztián. – Kaja nélkül még csak ki lehet bírni három napot, de víz nélkül? Én máris szomjas vagyok. – Figyeljetek! – dörrent rá Barna valamennyiükre. – Ha így álltok hozzá, akkor tényleg nem fogjuk kibírni. Ha úgy indulunk neki, hogy eleve föladjuk, akkor persze hogy nem fog sikerülni! Mi lenne, ha nem nyavalyognátok, hanem inkább segítenétek kitalálni, hogy mit csináljunk! A többiek megrökönyödve néztek Barnára, hiszen eddig ő volt az, aki leginkább háborgott, ha valami nehéz feladat előtt álltak. Még a toronyban őrt álló katona is kihajolt a korlát mögül, és lebámult rájuk Barna pattogó szavai hallatán. – Mondjuk, inkább ötleteket gyárthatnátok, hogyan fogunk kaját meg vizet szerezni! – folytatta Barna füstölögve. 141


– Jó, jó, ne kapd fel a vizet! – csitította Krisztián. – Nem arról van szó, hogy feladjuk, csak ez túl sok három nap alatt. – Sok vagy nem, meg kell csinálni. És meg is fogjuk! – tette hozzá magabiztosan. – Mit javasolsz? – kérdezte Orsi. – Azt, hogy a tempót fokozva menjünk tovább, jó lenne, ha egy óra alatt négy és fél kilométert meg tudnánk tenni. Igaz, így is teljes nyolc órát kellene még menetelnünk, de akár két egyórás, vagy négy félórás pihenőt is beiktathatunk – végzett gyors fejszámolást. – És mi lesz az élelem- és vízszerzéssel? – kérdezte Krisztián. – A kaja nem lényeges – legyintett Barna a többiek nagy meglepetésére. – A vízzel meg nem az idő a baj, fél óra alatt le lehetne menni a toronyból egy közeli patakhoz; a gond ott van, hogy nem ismerjük a környéket, és nem tudjuk, melyik őrtoronyhoz közel folyik patak. – Fentről meg nem látszik az erdőtől! – bólogatott Orsi. – A katonákat megkérdezni pedig tilos – fejezte be az eszmefuttatást Zsófi. Egy ideig mindannyian hallgattak, és eltűnődtek a problémán. – Akkor most mit csináljunk? – törte meg a csendet Zsófi. – Egyelőre menjünk tovább, majd még gondolkodunk! – mondta Barna, és ruganyosan talpra szökkent. – Gyertek, induljunk. Mindannyian feltápászkodtak, eligazgatták a hátizsákok pántjait, és folytatták az utat. Most Orsi számolta a tornyokat, és menet közben azt is figyelte, hogy tartják-e a gyorsabb tempót. A lépések ütemét Barna diktálta, a többiek pedig engedelmesen követték. A következő négy és fél kilométert simán legyalogolták, sőt kifejezetten könnyen ment. Nem is álltak meg egészen addig, amíg újabb négy és fél kilométert meg nem tettek. Akkor Barna engedélyezett harminc perc pihenőt. Ahogy ültek a százharmincadik őrtorony alatt, kissé elcsüggedtek, hogy még kétszázhetven van hátra, vagyis az út kétharmada előttük áll. – Már megint nem jól gondolkodtok – szólt rájuk Barna. – Ne arra koncentráljatok, ami nincs meg, inkább azt erősítsétek magatokban, hogy az egyharmada már megvan! 142


Lelkesítő szavai ellenére a kimerültség jelei kezdtek mutatkozni a többiek arcán. Különösen a lányok voltak elcsigázottak, hosszú hajuk csimbókokba állt össze a homlokukról és a tarkójukról lecsorgó izzadság miatt. Valamennyien szomjasak voltak már, s ahogy ültek az árnyékban, félpercenként megnyalták a szájuk szélét. Zsófi majdnem elaludt, ahogy becsukott szemmel, hátát a falnak vetve pihent. Barna azonban kiadta a parancsot; mire mindannyian felálltak, megigazgatták a verejtéktől rájuk tapadt ruháikat meg a hátizsákokat, és folytatták a kínzó menetelést. A következő egy kilométer alatt úgy érezték, hogy a lábukra ólmokat aggatott valami láthatatlan kéz, és Orsi megállapította, hogy az előbbi pihenés nemhogy használt volna, inkább ártott. Aztán a mázsás súly érzete elmúlt, s a gyerekek újból gyorsabban haladtak előre. Ahogy múlt az idő, egyre kevesebbet beszélgettek; egyszer Barna rá is szólt a lányokra, hogy ne diskuráljanak, mert az elveszi az energiájukat. Orsiék szót fogadtak, és a négyes immár szótlanul gyalogolt tovább. Krisztián kitartóan számolta az őrtornyokat, bár időnként úgy érezte, hogy kétszer számolta ugyanazt a tornyot; vagy éppen ellenkezőleg, hogy kihagyott egyet a számolásból. Amikor délután fél ötkor lerogytak a következő pihenőre, már egyiküknek sem volt kedve beszélgetni. A maguk mögött hagyott harmincegy kilométer megtette a hatását. A szomjúság úgy perzselte a nyelvüket, mintha izzó vasat tartanának a szájukban, és az ajkaik kicserepesedtek a vízhiánytól. Zsófi szédült a fáradtságtól, és amikor ülő helyzetbe omlott, ahogy volt, el is aludt. Orsi – bár maga is elviselhetetlenül kínlódott – megsimogatta barátnője arcát. Krisztiánnak hányingere volt a kimerültségtől, vagy talán napszúrást kapott. Egy darabig mindannyian csak ültek bambán maguk elé bámulva, és úgy érezték, hat ökör sem fogja őket onnan felvontatni, és nincs az a hatalom, ami rábírhatná őket, hogy újra útnak induljanak. Jó tíz perc elteltével Barna mégis felállt. Orsi erőtlenül tiltakozni akart, hogy még nem telt le a fél óra, de Barna elébe ment a kér­désnek. – Ne félj, még nem indulunk. Csak körülnézek, hátha találok vizet a közelben – mondta, és elkezdte összegyűjteni a többiek hátizsákjából a kulacsokat. 143


– Megyek veled! – csatlakozott Krisztián, és erőt gyűjtött, hogy fel­álljon. – Nem! Maradj itt, vigyázz a lányokra, és pihenj! Felesleges kettőnknek menni. Egyébként már csak kilenc kilométert kell megtennünk, erre gondoljatok! Ezt már megcsináljuk, bármi történik is! – mondta, és elindult a torony lépcsője felé. – Orsi – lépett vissza a lányhoz –, aludj te is egy kicsit! Csak egy óra múlva megyünk tovább! – Azzal eltűnt a lépcsőfordulóban. Orsi hálásan és csodálattal bámult utána. Hogy tud Barna még mindig ilyen erős lenni, ilyen bizakodó és ennyire önfeláldozó? A lány meggyötört, piros arcán egy gyenge kis mosoly suhant át. Szerelmesebb volt a fiúba, mint valaha, és fáradtsága ellenére ezzel a boldogító érzéssel aludt el. A percek teltek, s míg Krisztián csendben várakozott Barna visszatérésére, azon tűnődött, hogy vajon érdemes-e tovább folytatniuk ezt a kilátástalan küzdelmet. Ott és akkor, piszkosan, kimerülve, küzdve a hányingerrel és a levertséggel, úgy érezte, reménytelen a helyzetük. Talán jobb lenne feladni, életre kelteni a sárkányt, és visszatérni vele Ji Cenhez, aztán hazautazni az obszidiánnal. Majd eszébe jutott mindaz, ami otthon történt: a bajba került, tudásukat vesztett és a félelmetes erőnek kiszolgáltatott gyerekek; a társai, akiknek a sorsa az ő kitartásától és akaraterejétől függ. Csüggedtsége lassan dühbe csapott át; a keze önkéntelenül ökölbe szorult, a tekintete élessé keményedett; s ha most ott állt volna előtte a megtestesült butító erő, biztosan nekirontott volna. Haragos gondolatait Barna visszaérkezése szakította meg. A fiú feltámolygott az utolsó lépcsőfokon, a négy kulacsot ledobta a földre, aztán zihálva lerogyott Krisztián mellé, fejét a kőfalhoz támasztotta, és becsukta a szemét. Két perc is eltelt, mire megszólalt: – Találtam vizet. Igyatok! – Krisztián alig mert hinni a fülének. A kulacs után nyúlt, lecsavarta a kupakot, és mohón inni kezdett. – Lassabban! – szólt rá Barna. – Csak pár kortyot igyál, mert ros�szul leszel. És a víznek estig ki kell tartania. Krisztián szót fogadott, és nem kortyolt többet, bár úgy érezte, hogy az egész kulacs vizet meg tudná inni. 144


– Fel kell keltenünk a lányokat, hogy legyen idejük magukhoz térni! – szólt, mire Barna bólintott. Krisztián lassan, gyengéden ébresztgetni kezdte Zsófit, aztán Orsit is finoman felrázta. A lányok kinyitották bedagadt szemüket, és ködös tekintettel néztek a fiúra. Krisztián a kezükbe nyomta a vízzel telt kulacsokat, mire Orsiék – csakúgy, mint öt perce ő maga is – mohón inni kezdtek. – Csak lassan! – mondta nekik Krisztián, hozzátéve mindazt, amit az imént Barnától hallott. Mikor mindannyian felfrissültek a régóta áhított víztől, kicsit reménytelibben tekintettek az előttük álló további – s egyben utolsó – kilenc kilométerre. A pihenésre szánt egy óra letelt, így szedelőzködni kezdtek. Amikor eljött az indulás ideje, víz ide vagy oda, Zsófi sírni kezdett, és olyan görnyedten állt, mintha hirtelen megöregedett volna. Krisztián átvette a hátizsákját, és átkarolta a vállát; így vigasztalta. Azután kézen fogta, és minden átmenet nélkül megindult a lánnyal. Barnáék követték őket, s a gyaloglás újra kezdetét vette. Már nem tudták tartani a tempót, s inkább vánszorogtak, sem mint meneteltek. Barna, hogy tartsa a többiekben, de magában is a lelket, a maradék kilencven őrtornyot visszafelé számolta. S ők csak mentek-mentek, tették egymás elé a lábaikat. – Arra gondoljatok, hogy mindjárt vége! – lihegte Barna a huszonnyolcas toronynál… – Már csak húsz… tizenöt… – szólalt meg mindig, amikor elhagyták a tornyokat. Az utolsó tízet együtt számolták. Úgy vánszorogtak be a saját maguk által célként kijelölt négyszázadik toronyba, mint a vert hadak, de a szívük ujjongott a boldogságtól, hogy végigcsinálták.

Másnap reggel később ébredtek, mint ahogy tervezték, s emiatt máris veszítettek egy órát. Eredetileg úgy akarták, hogy reggel Krisztián és Barna leszalad a közelben látott gyümölcsfákhoz ennivalóért, de 145

Vidra Gabriella: A fekete kő titka/ A Tudás könyvei  

Mentette már meg az életedet egy szál gyufa? Gyűjtöttél valaha fekete kagylót Tahitin? Tudod, hogyan kell ellentüzet gyújtani? Vajon hány na...

Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you