Létigen - Első szám, 2022 január

Page 1

2022. JANUÁR 1. SZÁM

IRODALMI FOLYÓIRAT

Pályázat

Versek és novellák

Vélemény

M.Z. Chapelle: A fiúk a klubból Egy úttörő hang szólamai

Jo Sand: Az anti-démonizáció ereje - Victim (1961)

Világjáró

S.A. Locryn: Helyzet máshol, interjú A.L. Lesterrel

Rólunk, ALKOTÓKRÓL

Ragóczy Marci

INGYENES


Tartalomjegyzék 93 A fiúk a klubból A közelmúltban újra divatos témává vált A fiúk a klubból című sorozatról beszélni.

99

Victim (1961) A Victim az első angol nyelvű film, amelyben elhangzott a homoszexuális szó.

105

Interjú: A.L. Lester Ally Lester egyszerre foglalkozik könyveiben a szexuális irányultságokkal, genderkérdésekkel, illetve általános emberi megértéssel és elfogadással.


4

Szerkesztői köszöntő

70

Czille Szemirámisz: Szerelmünk karanténja

6

Pályázat

71

Lala: Naplómonológ

7

Gulisio Tímea: Ünnep

76

Őszi Aliz: Hadd meséljek álmaim fiújáról

8

Mali Máté: vattacukor-effektus

80

Csuhány Lili: A zöld szembe zárt történet

9

Mali Máté: virágnyelv

92

Vélemény

10

Mali Máté: méz

93

11

Tóth Kinga: Tisztító

M.Z. Chapelle: A fiúk a klubból Egy úttörő hang szólamai

13

Török Panka: Én veled

99

14

Török Panka: Érzéki csalódás

Jo Sand: Az anti-démonizáció ereje Victim (1961)

15

Szilágyi Máté: Ma végre angyalbőrben

104

Világjáró

18

Bakó Judit: Láttam egy párt az utcán

105

19

Mész Ár István: Megérkezésig Kasza Kriszta: Holdraforgó

S.A. Locryn: Helyzet máshol, interjú A.L. Lesterrel

116

Rólunk, alkotókról

34 37

Busa Réka: Yvonne von Rogsten titkos naplója

117

Interjú Ragóczy Marcival

57

Mészáros Dorka: Vörös pizsama

130

Ragóczy Marci: Enyém a fürdő

59

Liani Hikawa: Búcsú

136

Galéria: Marci rajzai

67

L. F. Stuart: Relatív

141

Impresszum


Szerkesztői köszöntő Kedves Olvasók! A Létigen folyóirat azzal a céllal alakult, hogy az LMBTQ+ irodalmat és az LMBTQ+ közösséget közelebb hozza az olvasókhoz. Fontosnak tartjuk, hogy a hazai LMBTQ+ írók megtalálják a helyet, ahol publikálhatnak, és mivel kifejezetten irodalmi, legfőképpen LMBTQ+ témákat összefogó folyóirattal korábban nem találkoztunk, ezért döntöttünk a Létigen megalapítása mellett. A szerkesztőségünket jelenleg amatőr írók és olvasók alkotják, akik mindannyian szívükön viselik az LMBTQ+ közösség sorsát. Szeretnénk, ha a folyóiratunk teret adhatna az íróknak, ahol szárnyat bontogathatnak, ahol megmutathatják, mire képesek.

Szellő Abigél

Főszerkesztő


Mindenki szokjon hozzá, hogy olyat lát és hall, ami őt esetleg sérti. Tessék tudomásul venni, hogy ilyen a világ: sokszínű. Nádasdy Ádám


PÁLYÁZAT IRODALOM ROVAT

Ü


G ULIS I O T I M E A: ÜNNEP

Ü

A tévé előtt férfi. Kezében whiskey. Az asztal mögött nő. Joghurtot vacsorázik. Ennyi fért a mai kalóriába. A gyerek talán Karácsonyra hazajön.

Utálja a szomszédot, Mert szeretőt tart. Bezzeg ő hűséges. Csak kétszer szökött meg. Egy hét után visszajött. A férje megverte, De visszafogadta.

A férfi horkol. A nő fát díszít. Megszúrja az ujját, Kiszívja, foltos ne legyen A férj kedvenc szőnyege. Ha a gyerek kérdezi, Miért sír, a hagymára fogja.

Egyedül azokon az estéken létezik. A férj horkol, a gyerek bulizik. Behúzza a függönyöket, Füstölőt gyújt. Egy pohár bor, és múlik a remegés. Szereti a lányt, Mint rabló a másét.

A nő kibámul az ablakon. Nézi a járókelőket, Mintha szappanoperát. Neki is lehetett volna élete. De végül is nincs semmi baj. Együtt a család. A gyerek felnőtt, sikeres.

………………. ......................... ………………. A többi napon Egy kád forró víz öleli, Míg a hajnal El nem vérzik.

7


V

MALI MÁT É: VAT TACUKOR-EFFEK TUS

vattacukor olvad a nyelvemen a mutatóujjad cukros lesz ahogy végighúzod az alsó fogsoromon az öklödre lehelni a bőrkeményedés felenged a merev testek ellazulnak vattacukor olvad fűző nyomódik a bőrömbe azt mondod izgat a gondolat de nincs rá szükség a műbőr helyére a tenyered tapad összenyálazod a hasam mély levegő a merev testek ellazulnak vattacukor olvad / a szemed fehérje esőfelhő azt mondod nem az én hibám csak a térdem nyoma marad a matracon mennyi minden fér egy hátizsákba önbecsülés a testek megmerevednek vattacukor elolvad hétfőn visszajövök

8

V


V

MALI MÁT É: VIR ÁGNYELV

Az éjszaka közepén virágot szedni. Anyu mindig azt mondta veszélyes. Az éjszaka közepén szedek virágot. Ultraibolya fény a bőrömön. Érezni, ahogy a szár élettelenné válik a kezeimben. A nyelvem alá helyezni egy szirmot, a másikat az ínyemre tapasztom, egy harmadik fennakad a nyelvcsapomon. Meztelenül táncolni egy réten, hangyák és izzadság. Véres a talpam, egy sziromra kenni a cseppeket, lassan megenni. Az ölembe hányni mindent. Szédülni. Elgondolkodni azon, hogy megegyem-e ezt is. Letaposni egy-két-hét virágot, lépkedni, ameddig a lábam visz, Napfény a bőrömön. Reggel anyu ébreszt és azt mondja, veszélyes az éjszaka közepén virágot szedni.

9


M T MALI MÁT É: MÉZ

Mézt csorgatni a köldöködbe. Ahogy a partján ülök piknik pózban, arra gondolok, milyen lehetne megmártózni benne és az évek alatt belekövülni. Mézt csorgatni a köldöködbe. Indián tánc a partján. Ahogy lihegve összeesek, arra gondolok, milyen jó egybeolvadni a fel-le mozgással, a lélegzés csak egy altató.

10


T

TÓT H KI N G A: TIS ZTÍ TÓ 1

jézushoz járnak a mosók akarsz ma imádkozni mosok másokért is bűnben éltem nőként szeretetben most a pólómon love2 ima a kezemben nekünk ament mondok az anyának a gyereknek és a régi magamnak is aki vékonyabb aki nő aki férfiakkal él aki nem mehet az égbe aki már ott van azt mondták pray away3 imádkozd el messze a fájdalmat belőlünk a lány érintését a benedettákat kivette belőlem a másik nőt és betette a szeretetet kerestem de csak a halált éreztem where is the love4 a toronyházban a hegyek között a völgyekben a facsúcsokon a baromfik közt az énekben a tömegben kimossa belőlem elfelejtem benedettát azt hittük a krisztusi program exodus ami kipusztítja a homoszexualitást és megváltoztatja isten ajandékát mikortól és meddig bánt a jóakarat az isten neve mikor üt billogot mi emlékeztet 1 A vers az exodus „pray away” szekta működését tematizálja, ahol vallásra hivatkozva változatos pszichológiai és fizikai módszerekkel igyekezték kiölni többnyire fiatalokból, kamaszokból a homoszexualitást. A szekta vitatott működését a rendőrség is figyelmmel kísérte, több taguk lépett ki a közösségből, azóta pedig boldog LMBTQ-közösségi tagként élik életüket. 2 szerelem, szeretet (angol) 3 imádkozd el (angol) 4 hol van a szeretet (angol)

11


a családra vádban nőttem fel a kertbe imádkoztunk pedig isten teremtette a világot és mindent szeret bebalzsamozza a szánkat "a teste körül vagdosnak" bátorság bátorság fiam lányom emeld ki magad a sötétségből tömegek nyújtsátok kezeteket lépjetek elő es engedjétek el magatokból magatokat az elő remény megtisztít repairtherapy5 fixáló megjavító moss ki minket nagylelkűségeddel gott sagt wenn er jmd liebt dann ist man gehorsam6 toppogni im a warrior7 az oroszlán nekem üvölt most toppogunk most van itt belesuttogom a füledbe az ő szájával megpucollak megégetem magam ahogy az orvos a hüvelyem kisütöm magamból a gonoszságot kisütöm és a pénzt beleégetem hogy emlékezzek sei gehorsam megérteni a szégyent hogy rossz vagyok hibás vagyok követni az előírásokat nem férek-e hozzád a házba a házadba vedd ki belőlem amit belém tettél vagy magamba ki tette pedig az isten kupola boltíves szivárványkapu mosolygós megengedés

5 megjavító terápia (angol) 6 Isten mondja, aki szeret, engedelmes az (német) 7 harcos vagyok (angol)

12

É


TÖ R Ö K PA N K A: ÉN VELED

É

Cement simul lábam alá aránylag észrevétlenül. Mert persze megint van, kire figyeljek lépések helyett, és nem nézem, merre megyek, mibe mászok bele, remélem, a szívedbe nem, legalább nem hívatlanul. Körém épül a város, ezer kisebb lakás emelkedik fel, amikor nincs kivel keringeni a blokk körül, kimászni hajók mólójára, még látom is, hogy mi mivel függ össze, kik tartoznak össze, de mikor Én tartozom valakihez akkor csak ezt az egyet csak ezt a szisztémát, a kapcsolódási pontokat, az agyban futó emlékek bináris üldözését látom – nem érdekel, hogy ki kivel, ha én veled –

13


TÖR Ö K PA N K A: É RZÉ K I C S A LÓ DÁ S

É

A nappalok fojtó bukéját szívom, belédremeg a lélek. Fátylat húzol érzékeimre, látlak, de épp csak téged. Nem érzem a gúnyt hangodban, őszinte érintésed, Őszintén hullik a tavaszi hó, a pelyhei kékek.

14

M


M

S ZILÁG YI MÁT É: MA V É G R E A N GYA L B Ő R BE N

ezt a keresztespókok szőtték rám — ez nem egy báb, nem egy mimikri — húshoz ragadt, dohánysárga fonal, bourbonszagú bőr, zselés selyem — ez az, amit levedlek ma magamról. magam mögött hagyom ezt a béklyót — a hajam ma nem csúf, félhosszú, jódbarna, mint feslett ördögháló — a fejem ma nem turhát köpködő gargouille1, nem grimaszoló hadifogoly. ez az arc nem lehet álságos és színtelen, mint kiállított emlékmű — ez az arc nem Dionüszosz arca, nem Dávid arca, nem egy rabszolga arca. ez a test nem szeretetből gyúrt Ádám-test — de nem is az Utolsó Ítélet teste,

1 vízköpő (francia)

15


ez a test az Újjászületés teste — és ez a fej: kerubfej — szőke, göndör tincsekkel. ma a bőröm szűzfehér és liliom illatú, engem ma nem fednek tüskék, csak színes szirmok, díszes, anyai fénnyel — ma nem vagyok földön kúszó kígyó, ma szárnyaim vannak és kibontom őket: felemelkedek, gólyafehér tollakkal — ma fuvallat vagyok, halk szélcsengő. látod? — pillangó vagyok és nem féreg. ma nem kötnek le hálók és burkok — a mai nap feltámadok, kihámozom torkomból az ádámcsutkámat, majd szétszórom a tiltott gyümölcs magvait — a mai nap öntudatra ébredek. ma férfiakat és atyákat eszek, de rejtve maradok, hogy titokban szeressenek. hagyom, hogy dicsérjenek, bálványozzanak, hogy hátba szúrhassam őket.

16


ma végre angyalbőrben vérfürdőt rendezek. Madonna vagyok — mérget szívnak az emlőmből. Léda vagyok — hattyúhalál a nász idején. a sötétben felvillanó gyertyafény, én Lucifer vagyok — kitaszított angyalkép, egy megbélyegzett árnyék. Lilit vagyok — mindig léteztem, bár sosem engedték. ez az én napom, ez az én forradalmam, de ez a nap sem tart örökké — holnapra visszaváltozok. szárnyaim kihullanak, bevégzem a feladatom, és visszabújok a nyirkos, férjsötét bordák közé. ott elnémíthatnak, ott lekötözhetnek. én vagyok a szörnyeteg, akinek remény a bosszúvágy, és egyszer-egyszer felébred.

17


L

BAKÓ J U D I T: L ÁT TAM E G Y PÁ R T A Z UTC Á N

Láttam egy párt az utcán pont előttem menni. Hétköznapi eset, hát nincsen abban semmi. Kezük nem kereste egymást, szavuk nem hurkolódott össze, csak két együtt sétáló hús, na meg a légoszlop közte. Léptünk üteme kölcsönzött, ritmus, rugany a tömegé. Egymásba csúszó irányok közt kerültem mások mögé. Azóta is érdekel, mitől látszottak egy párnak. Honnan tudtam, hogy nem csak mennek: járnak?

18

M


M

M É S Z Á R I S T VÁ N: M E GÉ R KE Z É S I G

töppedő havon ropoghat lassúdó léptem magamnak, amíg a hosszú árnyékok földjén paplanával a Fehér elér, bekérgez ághegyet, ágat, borókák jéggel borotváltak, s innen lucfenyők állnak őrt, deres napfoltot Föld töröl, örvénylőszelet a tél még nem keres, a hóban hanga hallja éjszakám, nappalom látja: a semmi minden vágyam, ami havaz majd Nakonxipánban1. A mindenkor-soha-sehol, ég és föld között, ha létra lehetnék, semmiből kvantum-emlék kötne végtelennel össze, srácként megélhetném nyaram, a vadkort, és nem bánnám őszöm, hogy vágy-villamos döcögtet transzcendens ködben, nem szeppennék plútói határba, ha görbült téridőm feketelyukába zárna létem durva zsugorban, nem érezném, vénségem (végre kimondjam?) már nehezebben moccan, megülne, ha mennem kéne az örök sötétbe. Istent arra kérem, a telemet is megéljem. Mert tűnt időmmel elszivárgott számolatlan évem, maradt néhány talán, és remélem, jegesárt, fagyhalált nem küld Nakonxipán. 1 Gulácsy Lajos festőművész által megfestett világ, az elvágyódás helyszíne.

19


inkább az édesbús varázs régi vágy szerető gitár nyár-dalával zuhanjon testem égbe, nem értett garral önmagam fölébe, lélek madarammal Hozzá, az együttérzőhöz, erő gyengédhez, kinek teremtés titka tárul, mikor élet ajtaját nyitja, föltámadásunk ámul, távolból lobog, mézfénye csorog, őrzi rejtelmét, nem derengi, holtra szeppenti keserédes feledékenységem. Boldog a kvantum miként a jó bor, a dús menyecske, jó most. Ilyen jó lesz, Nakonxipán, kínál ilyet reggel-délben-este? miért? nem tudom, miképp jelel mindenhol, mindenkivel, elér a létigenlő-kvantum, bíztat, kihagy, néha halkul, de mert elhiszem, igaz, lehunyt szemmel látom könnyen agyartériám csermelyében csordogál reménykételyem, irgalmas halálközel-pillanat már minden adat. Vagyok. A Balaton nyugtatna engem, két verssort citál csendben: „Mindenki úgy áll magányban a földön, mint átdöfött szív… és hirtelen itt az este”. 2 Hajtom fejem búra, mint aki jól tudja, ritka ott gyalogút, ahol hullámzó Élet a búza.

2 Salvatore Quasimodo egyik háromsorosának szabad fordítása.

20


idővihar készül. Bevégeztetünk mind, itt kik csillagporból földdé lettünk-leszünk már veszejtve hasonlón földmélyre lefektekhez? Arra-alább nyírfa-, nyár- illat-ibolyákkal küldi új tavasz hullámait, hogy éljen bennünk a hit, dagály elmossa a kétség nyomait. várom estelen, éjfeketében, fény adasson lenyugvó Napégen csillag arcát szeretőknek, ha megőrzi őket az Angyal (madár? nem madár, szárnyasoltár) Áldassanak mindvégig már, akikből csillag lesz, akik, ha rájuk mért csapás ért, holnap piros sebeik beforrnak. Vigadnak soknemű kvantumrészecskék, sziszergő nemlét keres, nem talál, számon az álmom ki-be jár, különülnek dolgok, méhükben magzatcsillagsorsok születnek hamar, akiket idő nem zavar, halandó vágyak csillannak Nakonxipánban. nos habebit3. Megannyi év után tisztán látom Asraelhalálom4. Minden tovább forog majd? Nem vitás, csak lét-nemlét kérdezése más, a kérdőjel azonos, ám a létigen öregszik, ásít.

3 nekünk lesz (latin) 4 Asrael (vagy Azrael) a halál angyala az Ószövetségben

21


legyen szerelmem galambszelíd? Milyen? Legyint Nakonxipán, a puha hóesésről tudhatnám, datolyák, pálmák miért másként fehérlenek, („gyerekeim, nem hülyéskedek”) telihold köldök tündérlányok-fiúk teste gyöngy-ütemre jár ott, szemükben oldott kék ég, (a legkékebb engem szeretett, imádom álomszirom lelkét, ha nevet) lepereg ilyenkor kontrasztgyöngysor a fövenyágyra, vággyal omlik állandóságra. kivel élhetnék örökké, várnám esengve jöttét, a föld se lesne, testemben szabadon járathatna, boldogan őrletne még szívmalmom Nakonxipánban? Vendég lehetnék, vízpart partján élnék, párosrím-gyöngyeimből az Életlányt és a Fiút formálnám szerelmét, sóhaj-elemeket szülne hófényfüstjével árnyékok ezüstje, halászna (térkapu-) bárka harang univerzumában kvantumritmusból létem érezném, elsercenne olykor félúton, mégse fájna, mikor energiám törne össze. Nakonxipán bíztatna: - Mester, jössz te! Ne féldd, ha fölötted a lundák kavarognak, vitorláznak albatrosz-szárnyak! Oldják időbilincsed, tudják, nyelved kidűl, itatnak csőrükből, mégis derülj, keresztre nem feszülsz. mint Ő (Ibis ad crucem5!) Igen, Ő Keresztre ment, hitvágytűzét gyémánt se állta. Nem tudom, 5 Keresztre mégy! (latin) – Poncius Pilátus szavai Jézushoz, amikor halálra ítélte.

22


hányszor kerestem százféleképpen, a földút-kereszten, vagy villamosra vártam éppen, ragyogott messziről, és amikor villámlott, dörgött, bízhattunk, ha Jelében vagyunk, föltámadunk. szöggel ütött, kezünkben szívünk dobog, Mester, Tőled a Gondolat küld már energiapontokat, új szívdobbanásokat. Perzselsz, Tűzvirág elégetsz belül, így véded igazaid, míg életkovászod dagasztjuk, imára tanítod ajkunk, megbocsájtsz, egyszülött Fiú. Forrást mutatsz szomjazóknak, forrásodból isznak, testük vére lesz tested vére. Időfürtünket böngészed, jó gazda, kigyomlálsz bennünket hitünkben tartva, térlépcsőd világol magasa, zsoltár emel Hozzád, ha zuhatag villan, égi jel, a sólyom-csillag szívünknek felel: - Az Istenembert ne távolban keresd, találd magadban! Templom, hajó, tömeg-gravitáció, kínálja mindkét arcfelünk, karmazsin-koronát Omega-fényei oldják a végtelen végtelent teremtő Atya jobbján. csillag-vándorolnál, (bíztat lelkem) ha kiszáradna léted búvópatakja, libbenne hozzád éj-szirom szirom érintene álomhídon, föltárná a lét rejtett lényegét, a Forrást, élethatára olyan más, ott van Isten-közel álomban, nem nyugodhatnál, az éjben csillagvándor-létedet keresnéd, sugárzó arcod

23


lenne fátyol, ami nappal világol. Kilépnél magadból, nyílna új kapud, és összeforrna cél és az ok, amíg Nakonxipán ragyog. látom partom fényeit, amikor elhagyom dagonyám-iszapom, önmagamba zárt kettős erő leszek, mélységre dőlve sejtések repülnek velem, ez lehet majd ünnep, (összefügghet) szívgyökereim úgy tartanak, éljek így ezer évet kitelve, a míg létem nem teljesedne. mindinkább függélyes bennem a lélek, mostan mintha vén sasom ülne gyönge vállaimra, ifjakat hozzám vonzana a hőség, földietlen strandpára köntösömben lenge. Perzselő nyáron magányom nehéz elviselnem, hideg félelem-köpeny hevít, termékeny sziréneim nézem, combjuknak csodaszép öblét, vitorla-álmaik, hevük, ahogy gyűlnek vágyaik, közös időm bitangol velük, hallgatom csábhangjukat, bámulom az övükig beáramló fényt, ahogy törik, festett absztrakt bőrfejekre szökik. Tárgyiasul életünk, nem halunk, tükrünk még ép, még azúr nyarunk. leányból asszony lesz, ha Nap kigyúl, bimbó gyökerét mélyzöld áradatból fölhozom magammal dallal, mint Orfeusz, (ez fontos!) amíg a Kelén motoros hasít a tótükrön opálos horizontot, hínár

24


hínár indáz, üvöltésektől reng a tópart, álmos melegbe ájul az üdülőváros, függönyein libbennek kéken lavírozott lovak, vágtájuk (hányadszor már elnyúlik) síkból kilóg, Hold legyint: ez itt nem Nakonxipán. A belső tó borul, Tihany alá nyomul, elvonul az űr, mikor visszatér az ég, szólnék a vakvágányon várókhoz, elmondanám: - mi csillagpor vagyunk, lehetnénk angyalok, boldogok, mégis itt szorongotok, nem látjátok, mit látni kell rég, életveszélyben vesztegeltek és nem tudjátok, (honnan tudnátok) szöszmölgés a Vég, halálos arcán a protuberancia lángol, tűzfüstkátrányából égi gomba nőhet akárhol, perzselődtök míg a végzet-ujjal átnyúl testötökre. jöhet téli Este, képzeletben sétálok. Szél súg szembe fúj se bánom, lélegzem vadul. Mennék, de puha hópihe nagyúr, és ugyanúgy ugyanakkor szívhangom is bevackol, a mindenségen bambul: ha tizenhárom egész héttized milliárd éves robbanásemlék semmit mindenné teremté, imígyen lehet maga ős-anya ős-atya lehet az Isten.

emlékem: remegtem, lángoltam, szerettem, hiába, hogy fiú voltam, ha lányként becsapódtam, ma (öregség bűvköre nem szédít gyönyörbe) de örülni mégis annak is lehet, akit a Múzsája eláraszt,

25


csókjával szeret. Juazza ez, melanéz csók, test testen, lélek lélekben őriz áhítattal, míg magához nem hív öröksötétbe csábos Angyal. kínozza fájása gyötörtet, nem hitte, kidőlhet, börtöne foglyaként remélve várja végzetét, hogy a kínteljes időtere megenyhüljön vele térdre-földre párhuzamokkal onnan. A párhuzamok okosak, a végtelenben találkoznak, teremtenek véges létezőt, akit múltja nem vigasztal, mert úgyis kiapad, nem halhatatlan. Minden így halunk, a nagy fényfaló remény ígér valót: a maradás adatik a jónak, hit-tanítónak, mert visszaragyog, mint kinyilatkoztatás, mint nyitott tenyérben ágazó ráncgyökér mélyül benne zsibongva a szándék, jó sorsa feleletéül tekintse bárki, parányi pont csupán a nagy egészben, nagyon sok és nagyon kevés rendeltetéssel. függönyöm ébred, szélre dől, árad hozzám virágsziromszivárvány (látom) élethídon táncol üzenve: vedete vedete, e non vedete niente6…De hiába libbene hozzám sok bátor virág, felhők szeszélye mélysötétre vált, vérnarancs villámok mennyégnek dörögnek, cikáznak, csapkodnak fények, Vég mossa Nap hevét. Azt hiszem, tudom fogadni kvantumon.

6 Néztek, néztek, de nem láttok (latin) – Dante nyomában Csontváry idézi A lángész című esszéjében.

26


kívánnék lenni még narancsligetben, hajdani kedvesekkel, pergolámban, párnán, ringó, hinta ágyon, omlón, édes gyümölcsfalombon magammal, árnyéktalanban, reménnyel, ahol a tenger vágytenger, az éjjel fénybárka-vágy, (téridő-)vitorlás igézetével, ahol a fáradó szív dobban még titokban, emlékek, igék alanya lehetnék. Kiegyeznék, jöhetne bármily halál, de szívdobajomra majd Asrael talál, kegyes, lágykezű halál, értőn teszi dolgát, mélytompa csendre nem féltékeny, űrjegével időm fagyasztja rám. Akkor mégis mi bánt? Jöttét nem bánom, annyi álmodásom volt már, ha menni kell, hát menni kell, testem ha páramelegbe ájul, elpattan gitárhúr, fölsejlő távol életfaágon árvult perceim ülnek, nem repülnek velem, szomorú szívem, föld alatt lesz érdemem. hogyan lesz hát? Asrael jön, nyitja szám, nyelvem néma zsoltára nem segít az elmúlásban, talán majd Nakonxipánba… Könyékig könnyben, térdig vérben életem elsercen könnyen, nem rendül, amikor Múzsám utolszor homlokon csókol, köldökén a fátyla vibrál, fél majd a nyárszőke szép, mert leszek tél, hideg-kék, ám a drága lány felhőjébe bújva súgja még verstitkaim lényegét.

27


fújja szám a télszelet, távolabb legyen éjszakám (télirányban, éjfél-havazásban) kvantum-szitál Nakonxipán, remélem, telében föllángol rőzse vágy, a hízott köbölyre vár (repüléstelen madár, mesés étek lesz belőle). Szeret a tél, leáll a leghosszabb árnyakra lesve havaz inkább reggelente. ha majd zárok, kvazárok nyílnak odaát, fekszem ágyamban, kattogtat szívemben az álom-alom elakadó örlő-malom. Ajtónál fiú-angyal, ablaknál lány angyal, gyűrt ágyamnál drága Erzsóm, (aki három angyal) vigyáz rám, ahogy lélek vigyáz jóra, hogy ne verje arcul boldogtalan óra. visszaút nem lesz, onnan nincs több, ahol csillagködszületés pöndörög, lét-nemlét között nincs ugráshatár, mindenség szigorú számszabály, kezdetről nem tudni, fény-anyag fényteli, időtlen pillanat (majdani jövők magjaként, sokezermilliós fokban) mitől, hogyan, berobbant? újabb kvantumban hallom: - utad könnyedebb Istenhez hajlón, Aki van, Akit érzel, mindensége megnyilvánul alaptalan mélye előtt, örökvalóság, értelemokság, teremtő Gondolat mindenben, s a minden Istenben, szív-lélek szeretetben.

28


kinek álom JAVÍTANI VILÁGON? Szem-látta, szív-verte rózsa áll árván a mezőben, gömbjébe állván az Angyal (életmadár) szenved, és mégis vigasztal: - ég szülte Annát, Anna szülte Máriát, világot szülhet virág, -vigasszal. lassan férfitél jön, sebaj, ha jöhet lánytavasz, igazabb, tiszta törvényre vágyó, vigyázóbb, bízóbb, sugárzóbb örök, ha meglebbentve szárnyát, rügyeink fölött villanással elpörög, aranyfák ág-boga, füzeknek új bársonya ébred, rózsaszín boldogan bóklászhat, ha szívünkben élet-folyam szirmokat szór, éltet, mint áldozat-vér, olyan. fektünkben, keltünkben, harangoznak rozsáliomban, liliommal tudjunk magasságért mélységig hajolni, közel a föld sarához tisztább fényesség világol, láthatunk az ég alatt másik, jobb világot, villogó szemű ordasok nem járják, nincsenek prédák, se árvák, ott nem sorvadnak a nyugtalanok, nem dicsőül tudatlan, gazos fej, félelem nem fészkel a bölcsben, ajka okos, csengőként csilingel és nevet, szorgosan böngésző tőkéink közt a szellő.

29


reménykedhetünk? Megtudjuk majd, igaz ki lesz, aki utat mutat? Mert aki arra ébred, hogy holtan fekszik ágyán elhagyottan, álmodva évet, ami benne volt, a rosszat, a jót, befedi sírboltja sátora, hiába bús, kántálhat neki a mennyei kórus, megy másik nyugalomra, nem Istentől rendelt álomra. Bármilyen hosszú legyen ottan a nyugvás, bármilyen volt, élt bölcs-okosan, elhervad csak holtan. Megváltónk nyarat ígér, mit árt, zsíroskenyérrel csalunk harmóniát. De láss csodát, ha jön közénk, mint sejtelem, mikor a műszakos int, hívjuk fröccsre, legyint rá sok ostoba, tudja, várja Golgota. tegyünk, teremtsünk, búfeledtető világra szülessünk megnemesülve, vagy emlőn szívjunk mérgeket, és hamváig égessünk sugárvert eget! Mert a szerelmed, kék szemed hova lenne, és hová az éjszaka fényei, ha imádott, tétova tested olvadni kezdene? Elbírnánk-e a lángviharban szakadó horizontot? Védene bennünket Teremtő galaxiskertje? Emelhetne a vágy még, hogy ne árnyékot öleljen árnyék? Szerelmedben száz alakban, benned lebegve magamban, tartanánk ringatva egymást, mint a tenger? Vajon eljut hozzád félelmem? A rész egész kívánna lenni bennem, (szomjas gyökér) vall a nedvnek: drága nőm, szeretlek! Vagyok a partod, láthatod, ívó

30


halakkal szeretlek, hajód vagyok, ott álmodok ringató öblén szerelmednek. Férfiként talán nők is vagyunk, és nincsen csak nő, mert magadban van a Másikból is. Ezért szeretnék te lenni, hogy te lehess én, hogy ne legyünk be határolt két én, hiszen benned rejtőzik (másnál látható másság) a férfi. Szeretnék Te lenni, hogy egy lehessen a vágyunk, tudjuk a végtelen szerelmét egyként beérni. Mert, ha Istenpár alkotta a világ, a létigenlés bűn lehet, ha leány leányt, fiú fiút szeret? amikor álom-vers dala zsong lágyan, ébredésétől szívenpendül a Föld, sejtelem-szám-sugárral beteljesül, varázsáramlással a szem és a fül két jing-jang idea-dómja egyesül hangsugár futam boltozatában, valahol a hang-csevely rossz fülemre rávall, szétválaszt áradással dalol, részegít, illattal üzen, küldi kincseit, bármit teszünk, csak létigenlés segít, bárhova lépünk, nincs köztünk kijelölt határ, életkutunk ég-mélye mindünkre vár, hulljon ránk sugár-hang, ébredjen bennünk szerelmes mesés talány, tiszta nyugalmú zengés, miértektől szabad derengés (tél-készülőben is). csillagvirágok nyílnak-csukódnak az égi mezőkön galaxisok üzennek fénnyel, melynél semmi se gyorsabb, árok szélén, ha fekszem oldalt, értem az

31


elpörgő csillagvárosokat, úgy tudom, zárt vagy nyílt lehet csak a táguló univerzum, ám amikor porparány atomját elképzelem, megbéklyóz tudatom: részleteit ne kutasd, az atom sora megakad, gondolatom vágynál sebesebb madara már mozdul, útárok szélről űrnek eresztem égi mezőkre, ahonnan tengersok csillag üzen, lám, terüket madaram berepülte, fény neki árokban csúszó csiga, és amit sejtet, se akármi: az ember sokféle léte nem kozmikus mázli. nos habebit… megannyi képzelgés után mind tisztábban látom Asrael-halálom. Ha engem óhajt is, a mindenség tovább forog majd, nem vitás, csak a lét-nemlét kérdezése más. A kérdőjel azonos, ám idővel az élet ásít, romló unalom még sokáig, fontossá akkor válik, mikorra majd beér a Végsugár, (születéstől halálig) tökéllyel összeér. Csodaszép a hulló falevél-fenség, Isten maga, fakadó öröm, ha megérted-érzed fényét, figyelve teljesség csöndjét, és nem fájhat a lét, halni sem félsz. Elmúlás vallhat szerelmet a hozzád hű létnek, ráébredsz: gondolat mögötti-alatti kvantumod megszoktad, mindörökkön ott lesz, ott van, ahol a mindenség legszebb erdőcsendje, a boldog madárkórus dalol,

32


ahol semmi nem zavar, csendre figyelsz, fölismered a képessé tevőt, a megbocsátást, minden vágyad megadót. Lelkünk, testünk élet-halálért Istennek hálás. Ő a Létigen való… Nakonxipánban hull a hó.

33


H

K A S ZA KR I S Z TA: H OL D R A F O R G Ó

A

faluszéli kis napraforgómezőt, mely Lóci bácsi kertje mögött állt, szelíden simogatta a Szellő. Suhant, mint a gondolat, megtette szokásos reggeli sétáját, vágtázott egyet a patakkal, és rendre megcirógatta, összekócolta a virágszirmokat. Azok kacagva tűrték, arcukat a Nap felé fordították. A Nap szeretettel sütött vissza rájuk, és most sem fukarkodott melegével. Mindenki boldog volt, egy furcsa kis virágot kivéve: társaival ellentétben ő durcásan lehajtotta fejét. Tekintetét a föld felé szegezte, vagy bóbiskolt naphosszat. Anyukája, aki mindig a közelében volt, aggódva cirógatta kócos üstökét: – Mi a baj, virágszálam? Miért lógatod az orrod? Itt az ebédidő, most süt a legmelegebben a nap, most kell jóllakni sugaraival, mert estére már elfogynak. Hiába leszel éhes, már csak pár harmatcsepp marad neked a bogarak szárnyairól. Ám a kis napraforgót ez nem érdekelte. – Fáradt vagyok – mondta, de az igazság az volt, hogy őt inkább égette a fény, mintsem melegítette, s amit más kellemes cirógatásnak mondott, neki fájdalmas tűszúrásként hatott, de ezt még anyjának sem merte elmondani, nehogy elszomorítsa. Azonban, ha leszállt az éjjel, és mindenki lehajtott fejjel bóbiskolt, ő végre élni kezdett, fejecskéjét bátran felfelé fordította, és sütkérezett a lágy holdfényben. A Hold ilyenkor mintha csak rá mosolygott volna halványkék szemével. A kis különc megigézve nézte az eget, csodálta a csillagokat, s megvigasztalódott tőlük. – Aludj, kincsem, nemsokára jön a betakarítás, és a telihold is közeleg – mondta aggódva egyszer az anyukája. A betakarítástól minden napraforgó félt, mert azt hitték, ilyenkor a Hold felfalja a Napot, s akkor végleg elvesztik éltető melegüket. Igazán ezt a legendát senki sem erősítette meg, mert nem volt napraforgó, mely megérte volna az augusztusi teliholdat.

34


A vén kertész minden délben kisétált, hogy megnézze a napraforgótáblát, s rendre megjegyezte, idén végre szép termés várható. De mindig vannak makrancos darabok, például ez is, most is lefelé kornyasztja fejét, s a sok fiatal napraforgó gúnyosan felnevetett. – És bogaras is – kuncogta az egyik. Mert mindenki tudta, hogy permetezésnél ő az egyetlen, aki lehajtott fejjel bóbiskol, így őt nem érte el az irtószer. A kis bogárcsaládok és hernyófélék ennek hírét véve szívesen időztek kelyhében, mely védte őket a méregtől, és árnyékot is adott. – Ne törődj vele, te vagy a legszebb – súgta oda neki a Madárijesztő, mert ő volt számára mind közül a legkedvesebb. Bár kisebb volt a többieknél, őt nem kellett félteni, mert a varjak nem érték el tányérját, s ha el is csíptek belőle egy-egy magot, fanyalogva jegyezték meg: – Fúj, ez még éretlen, nem is igazi napraforgó! – S már szárnyaltak is tovább ízletesebb társai felé. Eljött az augusztus, a betakarítás ideje, az érett fejek izgatottan hullámzottak a szélben, eladósorba kerültek. Mindenki kíváncsian forgolódott, mikor megjelent egy kombájn a távolban. A munka egész nap folyt, s eljött az elköszönés ideje. Mindenki a társai felé hajolt, és érzékeny búcsút vettek egymástól, csak egyikük felé irányultak gúnyos pillantások. – Őt hagyjátok, ő Holdraforgó... – mondta büszkén az anyukája. Lehunyta szemét az ámuló tekintetek kereszttüzében, és a fiatalságára gondolt, mikor még az ő szíve is vad volt, nem hajlott meg a szélnek, nem érett meg a napnak. A következő pillanatban hátradőlt, és elragadta a gép. Hát így hívnak, gondolta Holdraforgó, és olyan büszkeséget érzett a szívében, mely nagyobb volt, mint a félelem. Lassan ő is behunyta szemét, s kútmély álomba zuhant, ahogyan őt is elkapta a gép. Nem takarították be, csak csonka szárral feküdt a porban. Aztán végül leszállt az éjszaka a tájra, szép lassan minden elcsendesedett, átadva helyét az éjjel varázsának.

35


Megjelent az égen a telihold, de Holdraforgó nem látott és nem hallott, kiszáradt levelekkel feküdt a porban: álma végre mégis mély volt s pihentető. Aztán lágy simogatásra ébredt, lassan kinyitotta szemét. Felnézett, a Hold volt az maga. Szép herceg képében szállt le, hosszú, kékfényű hajában csillagok parázslottak, s lágyan így szólt: – Hát itt vagy, Virágom? Végre megtaláltalak. Te nem tudod, mily régóta kereslek. Szemem minden éjjel a napraforgótáblát pásztázta, és bár azt mondták, rossz helyen keresek, mert itt mindenki a Nap felé néz, én mégsem adtam fel, s most végre megtaláltalak. Nem érkezhettem érted sem előbb, sem később, csak éppen ma, erőm teljében… Azzal magával vitte Holdraforgót, és eltűntek az égbolt csillagai felett.

Kasza Kriszta: Holdraforgó

36


B US A R É K A: Y V ON N E V O N R OGS TEN T IT KO S N A P LÓ J A I.

M

ost, hogy apám a halálos ágyán reám – legnagyobb gyermekére – bízta a gazdaság vezetését és anyám gondját, kevesebb időm lesz írni. Amikor a hülsteri irodalmi kör doyenje, Leonard Heck meggyőzött, hogy adjam át neki kiadás céljából bizonyos kézirataimat, s én hosszas unszolás után beadtam a derekam, a családom pánikba esett. Emlékszem, amikor először tartottuk kezünkben a „Kis elbeszélések”-et – amelynek címoldalán ott virított a tulajdon nevem: Yvonne von Rogsten –, meg kellett ígérnem, hogy férjhez­ menetelem esetén azonnal és véglegesen felhagyok az írással. Huszonkét éves vagyok, és még mindig hajadon. Az unokaöcs­ém, Ferdinand tiszteletteljesen udvarol, s tudom, nekem sem lenne ellenemre ez a házasság. Az egész családom – kocsi elé fogott lósereg – toporogva várja, hogy megoldjuk a gyeplőt, s kihirdessük a frigyet. De most, hogy apám, aki fiú utód nélkül hagyta el ezt a világot, rám bízta a birtok gondjait, egészen más természetű gondolatok kell, hogy foglalkoztassanak. II.

A tegnapi nap alatt annyi döntést hoztam, mint egész eddigi életemben soha. Viszlát, bohó zeneóra, napi kétóra gyakorlás a zongorán, operaáriák, könyvek csendes társasága! A fogadószobában ülök naphosszat, mert a lépcső tetejére sem érnék fel, hogy kis

37


időre ásványköveimet válogassam, máris kopogtatnak az ajtómon odalent. Mi legyen a beteg juhokkal, a kövér szolgálónő eltörte a lábát a lépcsőn, hova telepítsük az ifjú gyümölcsfákat, hány ember kell a kaszáláshoz… és pénzt kérnek, mindig pénzt! Fizessük ki az ácsot, a húgom tanítóját és anyám orvosát, aki mást sem ajánl, csak nyugalmat, de hát mi lehetne egy Isten háta mögötti majorságnál nyugalmasabb? Ahogy most írás közben, a valódi események alkalmával is elragadtattam magam, s mikor a vacsoraasztal mellől kívántak felállítani azzal, hogy hosszú idő után végre jelentkezett valaki hozzánk lovásznak, csak egy legyintésre tellett tőlem: „Beállhat.” A közelben lévő kastélyunk kényelme okán – ahol én is születtem és felnőttem –, családom az utóbbi időben kissé elhanyagolta a birtokon berendezett nyári lakunkat, s a születésüktől fogva ridegen tartott lovak önmaguk kénye-kedve szerint nőttek a mezőn, mint a gomba. Tudtam, hogy harmadfű csikók mellé kész lehetetlenség olyan lovászt találni, aki képes lesz belőlük jó hátast, s fogatba nyergest, ostorhegyest faragni. Minek törjem akkor magam, ha a vacsora ott gőzölög az asztalon, s fenn az emeleten várva vár a mahagóni ágy? Homéroszt öleltem magamhoz aznap este, s Kirké félmeztelen testével álmodtam az éjjel. III. Másnap reggel a konyhába menet a cselédek izgatott sustorgása ütötte meg a fülemet. Rögvest megdermedtem ott, a lépcsőfordulóban, s hallgattam, miről diskurálnak ilyen hevesen. Hallgatózásomat anyám hirtelen megjelenése szakította félbe a lépcső alján, s nekem úgy kellett tennem, mintha a ruhámon találtam volna foltot. Nevetséges, hogy a saját házamban bujkálnom kell! Mégis visszasiettem a szobámba, hogy őrült ütemben doboló szívem lecsendesítsem kissé, mely kiugrani készült a mellkasomból: ha a hírek igazak, új lovászom egy ingbe-nadrágba bújt nő!

38


IV. Egész nap azon törtem a fejem, hogyan leshetném ki ezt a szerzetet, akit oly könnyelműen a házamba fogadtam. Időről-időre mohón rátapadtam az ablaküvegre, vagy úgy mellékesen klimpírozni kezdtem az ablak előtt álló zongorán, hátha megpillantom őt. Úgy akartam először találkozni vele, hogy ő nem láthat engem. Végül megembereltem magam – hisz’ mégiscsak én vagyok a ház úrnője –, s a húgom latinórája után, melyet én magam tartottam, az istálló felé vettem az irányt. Csak a nyomait találtam ott: a szerszámok a helyükön, a vén fogatlovak lepucolva, a gané összegyűjtve a sarokba. Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, sétámat a lemenő nap fényében a mező irányába folytatom. Először a közeledő dobogás ütötte meg a fülem, aztán emberi nyelv csettenő hangjai, ahogy valaki a lovat biztatja. Szégyen ide vagy oda, egy bokor mögül figyeltem. A legelőn egy lóháton ülő figura szántotta a térdig érő gazt. Hosszú, gesztenyeszín haja lobogott a szélben, körülfonta a nyakát és homlokát – utóbbin ráncokba rendeződött az erőlködés –; tekintetét lefelé, a ló nyakára szegezte. Szőrén lovagolt; tépte-nyúzta a szárat, úgy birkózott az állattal. Végül egy váratlan pillanatban, mintha csak villám csapott volna belé, leugrott a földre és ugyanazzal a mozdulattal lerántotta a kantárt, s mintha mi sem történt volna, elindult az istálló irányába. A kantárt vállára csapta, a nyáltól habos zabla a derekát verdeste, ahogy meggörnyedt háttal, jobbra-balra ingó felsőtesttel, halkan fütyörészve sétált. A testes csikó zavartan rázta üstökét és mély horkantással elügetett az ellenkező irányba. Minthogy az idegen egyre közeledett búvóhelyem felé, kénytelen voltam a méltóságom időlegesen félretenni. Csipkeszegélyű szoknyámat megemelve megszaporáztam a lépteim. Fától-fáig, cserjétől bokorig osontam, vissza-visszanézve, kíváncsiságom kielégítése

39


közepette nem fedtem-e fel magam. A ház mögötti – szégyenletesen elburjánzott – angol kertbe érve felemeltem az állam és kiegyenesítettem a hátam, de tempósan lépkedtem tovább. Meg sem álltam a szobámig, a kedves, csendes, szűk kis emeleti szobáig, ahol régi könyvek illata leng, a rigó bedalol az ablakon, és ahol békében rendezgethetem a madártojás-gyűjteményem legújabb darabjait. Ahogy fölértem, az egész testem verejtékben úszott és az öklömet haraptam izgalmamban. V. Egy nap az unokaöcsémtől, Ferdinandtól kifújt strucctojást és csigaházakat kaptam levélben afrikai útjáról, s egy levelet, melyben ez állt: „Hamarosan küldöm a nagyobb meglepetést.” A nagyobb meglepetés pár héttel később, egy párás reggelen érkezett, egy francia kertépítő és díszes kompániája személyében. „Drága Yvonne! Álmodj bármit. Ő megvalósítja, én kifizetem” – írta Ferdinand. A vacsoránál Guillome hosszan ecsetelte, milyen körülmények között ismerkedett össze Afrikában az unokaöcsémmel. Nem voltam egészen biztos benne, hogy melyik tény csüggeszt jobban: hogy leendő férjem előszeretettel öl és nyúz állatokat, vagy hogy Guillome-ot szimpatikusnak találja. – És voltaképpen… miben lehetek a segítségére? – puhatoltam. – Nos, az önök kellemes udvarháza csakhamar paradicsomi oázissá változik majd – mondta, s ujjaival elégedetten csettintett. – Ami azonban az alkotási folyamatomat illeti: nem szívlelhetem a szoros felügyeletet. Ha készen áll rá, hogy rám bízza a kertet… – Legnagyobb örömömre szolgál – vágtam rá. Felhajtottam a kávém, és exkuzáltam magam az asztaltól.

40


VI. Ferdinánd nagyvonalú gesztusa okán az egész ház – de főleg édesanyám és a húgom – azt képzelték, hogy itt áll a lánykérés a küszöbön. Az új kert nyilvánvalóan már az ifjú párnak készül! Csakhogy lánykéréshez egy férfi is kell, s ő maga még nem tette személyes tiszteletét nálunk, holott jó ideje visszaérkezett Afrikából. Guillome tevékenységét rendkívül körülményesnek találtam, s számomra inkább átoknak tűnt a jelenléte, mint burkolt házassági ígéretnek. Az egyik délután, amikor egészen elmerültem a gondolataimban s egymás után háromszor eljátszottam Haydn C-dúr szonátájának adagio tételét a zongorán, az ablakhoz lépve felfoghatatlan látvány tárult a szemem elé. Első ízben tekintettem felülről a készülő angol­ kertre, s mondhatom, bennakadt a lélegzetem. Azonnal Guillome-ért küldettem, s az emeleti ablakban állva kérdőre vontam őt a sövény kanyargása által kiadott formát illetően, amely, hogy finom legyek, írásos megörökítést nem tűr. – Ez egy dicsőséges obeliszk, amelynek csúcsából éltető forrás tör elő, a lábánál pedig két nap fekszik; az egyik felkel, a másik lebukik a látóhatáron – magyarázta igen tudományosan, már-már leereszkedőn. – Ősi egyiptomi jelkép – tette hozzá. Valószínűleg itt futott el a méreg: évek óta tanulmányozom az ókori Egyiptom történetét, kultúráját és jelképeit, s nagyon olybá tűnik, ez az ember még a látás képességét sem feltételezi rólam. – Kedves Uram – mondtam piruló orcával, mely az indulattól és a zavartól egyaránt égett –, pusztán azért, mert ön azt hiszi, hogy nekem nem szúr szemet a csúf tréfa, amelyet a házamban űz, nos, ez a balga hit nem menti fel önt a tettének súlya alól! Azzal megparancsoltam neki, hogy másnap reggel se őt, se a kerti formációt ne lássam a házam környékén.

41


Zaklatottan hajtottam álomra a fejem aznap éjjel, sokáig bámultam az ablakon beszűrődő holdfényt. Tétova verssorokkal igyekeztem elbódítani magam, de ébren tartott a csalódottság és a félelem, amely kéretlen vendégként szállta meg ágyamat: gyönge nőként állok egy uradalom élén, melynek kihívásai apám erős kezéhez vannak méretezve. VII. Mindennek tetejébe álmomban olyan érzések és impressziók kínoztak, melyek éber elmém számára ismeretlenek voltak: őt láttam magam előtt, ahogy délcegen megüli a lovat. Hosszú haja lobog a szél­ben, körbefonja a nyakát és a homlokát, s ahogy a szárat markolja, izmos felkarján kidagad egy ér. VIII. A következő hajnalon úgy éreztem, ólomsúlyokkal húz magába az anyaföld. Nem hittem benne, hogy Guillome rendet hagyott maga után távoztában, ezért már a mosdótál fölött azon morfondíroztam, mit fogok kezdeni a hátsó kertben szanaszét dúlt növényekkel és a lyukakkal a földben. Ahogy kinyitottam a spalettákat, a szám elé kellett, hogy kapjam a kezem: a szégyenletes formáció ott virított a helyén, teljes pompájában! A vastag sövénysor távolabbi végéből a szélrózsa minden irányába elhelyezett liliomok spricceltek ki, fehér fejük vidáman integetett a szélben. Guillome és kertészei nyomtalanul felszívódtak. A húgom ekkor már hetek óta erős migrénnel küzdött, s ápolása édesanyám minden erejét felemésztette. Kizártnak találtam, hogy a tanácsát kérjem. A felesleges izgalom szívbajának sem tett volna jót, ezért számot kellett vetnem a helyzettel: ismét teljesen egyedül vagyok.

42


Valami ördögi erő, vagy talán csak a végső kétségbeesés arra indított – még most is szégyellem leírni –, hogy kora hajnalban kirohanjak az udvarra, hálóingben és félig megfürödve, s haragos morgások közepette saját kezemmel kezdjem el szétdúlni a kertet ott, ahol érem. Mondanom sem kell, hogy a zongorabillentyűk leütéséhez, selymes könyvlapok simításához szokott kezem hamar megsínylette a műveletet, s a fájdalom kijózanítólag hatott rám. Éppen a sövényfal aljához kettős kör alakban telepített rózsákat téptem bőszen, amikor észrevettem, hogy tenyeremen kiserkent a vér, s hófehér hálóruhámon is apró vörös foltok éktelenkedtek. Bokám tele volt sajgó karcolással. Egyszeriben tudatába kerültem a ténynek, hogy őrültséget művelek, és elszégyelltem magam. Lopva óvakodtam vissza a szobámba, mint cickány az odújába, remélve, hogy senki sem látott meg ilyen elborult állapotban. A képtelen álmoktól elkínzott testem úgy, ahogy volt, harmattól nedvesen és földesen a pamlagon talált menedéket, s én azonnal ájulásszerű álomba zuhantam. Iszonyú sikoltozásra ébredtem, mely az udvarról jött. Az ablakot kitárva váratlan látvány tárult a szemem elé: a disznók valahogy beszabadultak az angolkertbe, s vidáman túrták a friss földet. A konyhalányok hajukat tépve sikítoztak, s olyan zajt csaptak, mint egy egész regiment. Nehéz volt eldönteni, hogy megijedtek vagy élvezik a felfordulást. Anyám és a húgom a tornácon szörnyülködtek, s kiabáltak a szolgákkal, hogy kerítsenek elő engem. Ahogy tekintetem végigjárattam a végítéletet idéző jeleneten, a disznók egyszeriben éktelen visongással megbolydultak, s kavarogva-rugdalózva evickéltek egymás-hegyén-hátán az angolkert maradványain. Fülük csak úgy leffegett, ahogy menekültek, a kapu felől ugyanis valaki utánuk uszította a kutyákat. Immár a cselédek is menekültek, s anyám és húgom visszahúzódtak az épületbe. Ekkor, mint aki pegazus-háton az égből száll alá, a sövény romjain átugratva megjelent a lovászom. Megrántotta a lova kantárját, s megállva dagadó mellkassal tekintett végig a művén. Meredten bámultam őt.

43


Mikor úgy vélte, elég alapos munkát végzett, elcsitította a kutyákat, s visszatereltette velük a disznókat a helyükre. Az istálló felé menet a válla fölött hátratekintett, pillantását egyenesen az enyémbe fúrta, aztán megsarkantyúzta a lovát és szinte átrepült a földbarikádon. Ekkor láttam meg először, hogy zöld szeme van. IX. Az eset után édesanyám megkísérelte eltávolítani a lovásznőt a birtokunkról, de az közölte vele, hogy a kert lerombolása az én kívánságomra történt. Az én kívánságomra! Ettől az arcátlanságtól elállt a szavam. Hogyan ellenkezhettem volna? Amit mondott, az utolsó szóig igaz volt. X. Pár nap múlva megérkezett Ferdinand személyesen. Az incidenst következetesen „szerencsétlen félreértésnek” nevezte, s annyiszor bocsánatot kért, hogy nem tudtam eldönteni, végső soron miért is exkuzálja magát: Guillome miatt, vagy azért, amit én már nagyon jó előre láttam: hogy a húgomat fogja elvenni, és ez szerelmi házasság lesz. Amióta csak Ferdinand megérkezett, Susanne migrénje tovatűnt, s korábban is észrevettem már, hogy az unokaöcsém kétszer annyi levelet vált vele, mint velem. Szándékukat a házikápolnában jelentették be, a vasárnapi családi imádságunk után, ahol édesanyám és én voltunk jelen. – Őszintén kívánok nektek minden szépet és jót – mondtam, ahogy megöleltem őket –, habitusban és életkorban is jobban illetek egymáshoz! A húgom a nyakamba borulva sírt, Ferdinand pedig még egyszer bocsánatot kért.

44


– Úgy tűnik, én ebben a házban fogok megöregedni – csúszott ki a számon, amikor már anyámmal kettesben róttam az angolkertet, amely az általam hívott kertészek áldott kezei alatt kezdett rendezett formát ölteni. Megijedtem, mert a tervezett lemondás helyett öröm csendült a hangomban. Anyám szerencsére elértette a kijelentést, s vigasztalón szorította meg a karom. – A te feladatod a birtok igazgatása, Yvonne, ahogy azt apád elképzelte. – Kicsit tétovázott, majd hozzátette: – Az igazi utad pedig… az írás. S én ezt mindig is tudtam. Azzal otthagyott a park kapujában, bement a házba. Könnybe lábadt a szemem a boldogságtól. Gyorsan körülsandítottam, nem látott-e meg valaki. Úgy döntöttem, korai még a sötét szobába visszatérni, ahol mostanában úgyis álmatlanság kínoz. Az utolsó napsugarakat a szabad ég alatt akartam kiélvezni, ezért megkerültem a házat. Láttam, ahogy az étkezőben a fiatalok és anyám vacsorához készülődnek. Intettem, hogy ne várjanak rám, s elindultam, amerre a lábam vitt: az istálló felé. Megbeszéltem magammal, hogy rendkívül fontos dolgom van ott: az ostorhegyes lovat egy baráti kereskedő kölcsönkérte, s emiatt e hónapban embereim nem tudtak kihajtani a piacra. Érdekelt, hogy végül elvitte-e az állatot, s ha igen, épségben visszakaptam-e mostanra. Nagy megerőltetésembe került mozgásba hozni az istálló súlyos faajtaját, s a tövében rögtön majdnem átestem a lovászomon, aki ott guggolt és a lócitromot szedte össze puszta kézzel. Elnézést akartam kérni, de torkomra forrott a szó; mégsem kérhetek elnézést a saját házamban, amiért létezem! Ő hirtelen felegyenesedett, s – a lócitromot még mindig kezében tartva – egyenesen rám szegezte zöld tekintetét. Nem tudtam megállni, hogy ne mérjem őt végig tetőtől-talpig; most, hogy

45


életemben először testközelből látom őt. Férfiruhát viselt, mint mindig. Haját hanyagul megtekerve, az ingnyakba tűrve viselte, de a homloka körül így is kiszabadult egy-két tincs. Hajzuhataga barna volt, mint a kakaó, amely a tengeren át érkezik. Ki tudja, meddig nyugtathatta tekintetét az arcomon, míg én teste minden ívét és arányát mohón végigvizslattam és emlékezetembe zártam, mint a szemérmes festő, aki a modell távollétében akarja őt megörökíteni. – Hogy hívnak? – akartam kérdezni, de még mielőtt megtehettem volna, elfordult és távozott. Aznap éjjel az alkotás lázas izgalmától voltam képtelen aludni: gyertyafény mellett, félvakon rajzoltam meg szénnel ugyanazt az arcot újra és újra, mígnem az egyik tökéletlen képmásra hajtva a fejem elnyomott az álom. XI. Attól a naptól kezdve az esti sétákat a mező felé irányítottam, mert megfigyeltem, hogy olyankor lovagolja be a csikóimat. A birtok felelős gazdájaként határozott kötelességem volt figyelemmel kísérni, hogyan halad a folyamat! Azt hiszem, magam előtt is szégyelltem bevallani, de valójában epedtem látni a kibomló hajzuhatagot, ahogy vágta közben táncol a légben; az én fejemen trónoló loknis frizurát mindig is szörnyűnek találtam, de hát velem szemben ez volt az elvárás. Csak egyszer láttam őt leesni, méghozzá a szürke ló hátáról – melyet még apám nevezett el a nagy diktátor, Camillus után. Alig bírtam a belőlem felszakadó riadt sikkantást elnyomni ott, bokrom rejtekén. A lovászom azonban egy szempillantás alatt újra a ló hátán termett, és még vadabbul folytatta a lovaglást. Eltűnődtem: milyen lehet így élni, hogy valaki egyáltalán nem félti az életét? Megbolydult lelki békém szép lassan helyreállt, ahogy láttam kivirágozni a húgomat Ferdinand mellett, s anyámat is megnyugodni: az egyik lány férjhez megy, a másik pedig továbbviszi a gazdaságot.

46


Világunk rendje apám elvesztése után elrendeződött. Számomra ebbe a világrendbe a lovásznőm nyomában tett titkos megfigyelőutak is észrevétlenül beágyazódtak. XII. A legnagyobb élmény azonban akkor ért, amikor nem számítottam rá. Új, hullámos mintázatú angolkertem ölén élveztem a friss koraesti levegőt, s egy prózán dolgoztam éppen. A leírt szöveg nem akart úgy sikerülni, ahogy az a fejemben hangzott, ezért letettem a pennát egy időre és felálltam, hogy kinyújtóztassam elgémberedett tagjaimat. A kert végét körülölelő patak mentén sétáltam; elmélyülten ízlelgettem a túloldalon uralkodó erdő növényzamatú esti kipárolgásait. Ahogy ott andalogtam egyedül, minden virágbimbót, minden porra éhes méhet megvizsgálva, lassan rám esteledett és én egészen megfeledkeztem a prózám ügyéről. Azon kegyelmi pillanatok egyike volt ez, amikor a szellem nem tör új utak felé és elcsendesedik, a szív egyenletesen, boldogan ver, s a lélek hálás a létezésért. Üzleti ügyeim rendben voltak. Az időjárás kegyes volt, a termés bőséges. A szeretteim már mind aludtak a házban. Hirtelen ötlettől vezérelve levettem a cipőm. A friss fű még nem erősödött meg annyira, hogy szúrja a talpam, inkább kacéran csiklandozott, s minden lépésnél az egész testemen kellemes borzongás futott végig, mintha selyemből lévő villám csapott volna belém. Két karomat kitártam az ég felé, mellem kidüllesztettem, s lehunytam a szemem. A sűrű levegő átmosta a tüdőm, az enyhe szellő meztelen bokámmal incselkedett. Itt, az éj leple alatt mezítláb olyan könnyűnek éreztem magam, mint a túlparti erdőben ingó szentjánosbogarak fényei. Hányszor töprengtem azon, milyen lehet ott az erdő, a háborítatlan rengeteg... de sohasem volt bátorságom a patakon átkelni. Ebben a pillanatban csobbanást hallottam, nem is oly messziről. Leengedett karokkal megdermedtem; a csobbanás nagyobb

47


volt, mintsem hogy egy vadkacsa vagy egy hód okozhatta volna. Hosszasan meresztettem a szemem az éjszakába, kérve a holdat, hogy bukkanjon elő a felhők mögül és jöjjön segítségemre. Imám végül meghallgatásra talált, s a sápadt fényben egy emberi alakot pillantottam meg, ahogy kiemelkedik a patakból és a túlparton felegyenesedik. Hosszú, sötét, lószerű sörény tartozott ehhez a csodálatosan formás, minden ízében izmos testhez; bár háttal állt nekem, mégis azonnal felismertem a lovásznőm alakját. Megbabonázva bámultam, ahogy a víz megcsillan csupasz bőrén a holdfényben. A legtermészetesebb, legelragadóbb látvány volt, amiben a sors valaha részeltetett engem – tekintetem éhesen járta be a távolodó sziluett minden egyes porcikáját újra és újra, míg az el nem tűnt a fák közötti koromfekete árnyékban. Mint aki delíriumos álom hatása alatt szédül, visszaültem a padomra, s kezemben a lábbelimmel vártam, hátha visszajön a tünemény. Szerettem volna megpillantani őt szemből: formás mellét, melyet kecses bimbó koronáz, rejtélyekkel teli ágyékát, melyet – úgy képzeltem – nem érintett még férfikéz; s izmos combját, mellyel a ló oldalát szorítja nap mint nap. Álmodozásomból íróasztalomnál ocsúdtam fel, fent ültem a szobámban gyertyafénynél, s előttem egy verssorokkal teleírt papírlap feküdt. A költemény egy nő meztelen testének hajlatairól szólt, akivel még egy szót sem váltottam soha. Olyan szellemi kielégülést éreztem a vers megírása után, mint még sohasem. Pár boldog, balga perc után azonban hirtelen bűntudatom támadt, s megrémültem az alkotásomtól. Mintha a testemet is bűnös élvezetnek tettem volna ki, az egész hátam borsódzott a képzelt csaláncsípések hatása alatt. S hogy ez örömöt vagy fájdalmat okozott-e, nem tudtam megmondani… Annyi bizonyos, hogy a lelkiismeret-furdalás győzedelmeskedett elmém felett, s a szénnel rajzolt portrékat a vágyban ázó verssel együtt tűzre vetettem. Hajnal volt már, mire álomba tudtam imádkozni magam.

48


XIII. Másnap heves betegséggel ébredtem. Egész testem égett a forróságtól, s közben rázott a hideg. Étvágyam nem volt. Az orvos súlyos kimerültséget állapított meg nálam, ezért édesanyám – minden tiltakozásom ellenére – időlegesen Ferdinand gondjaira bízta a birtokot, s engem kocsin a kastélyba vitetett, ahol minden kényelem rendelkezésre állt, s ahová az ősz folyamán úgyis visszaköltöztünk volna. Régi tanulószobámban, családi könyvtárunk könyvei között lelkem háborúi lassan elcsitultak. Anyám mégsem engedett vissza az udvarházba, holott minden vágyam az volt, hogy a birtok igazgatását újfent a saját kezembe vegyem. Az őszt és a telet is a kastélyban töltöttük. XIV. A pompás Biedermeyer bútorok között lassan őröltem a napokat, s könyvtári kutatóútjaim során valahogy egyre gyakrabban akadtak a kezembe az emberi testtel és elmével foglalkozó természettudományos, filozófiai és szellemtörténeti munkák. Honnan fakadhattak kéretlen vágyaim? Ördöngösség ez, vagy mágia? Téboly, netán elmebetegség? Testi rendellenesség? Szüntelenül ilyesféle kérdések kínoztak, míg a kastély termeit róttam fel s alá. A könyvtár dohos miliőjében, esténként, amikor anyám már álomra hajtotta a fejét, mint rebbenő éji vad vetettem magam a számomra tiltott könyvek rengetegébe, minden roppanásra felkapván a fejem, pedig tán csak őseim láthatatlan szelleme nyikorogtatta a padlódeszkákat. A réges-régi lexikonok sárga lapjain tribádszerelmek és szapphói érzelmek tárultak fel előttem. Nappal lázasan töprengtem, az időnként látogatóba érkező Susannét és Ferdinandot hogyan tudnám feltűnés nélkül kifaggatni

49


arról, megvan-e még a majorságban a lovásznőm. Minthogy a cselédség iránt – még inkább egy meghatározott személy iránt – érdeklődni teljesen rendhagyó és helytelen lett volna, minduntalan letettem a dologról. Képzeletemben, álmaimban és éberen is, lezárt szemhéjam alatt láttam őt: csodás zöld szemét, napbarnította bőrét, mely – úgy képzeltem – puhább, mint a legdrágább kelmék. Sorban írtam az ódákat teste ismeretlen tájaihoz, s be kell vallanom, hogy néhány versben én magam is szerepeltem. Végeláthatatlannak tűnő várakozás után végre eljött a nap, amikor titkos irományaimat ezzel a naplóval együtt egy kis bőrtokba csomagolhattam, s az utazóbőröndömben helyezhettem el: beköszöntött a tavasz, s rám ismét szükség volt a birtokon. A húgom már gyermeket várt, így Ferdinanddal beköltöztek a kastélyba. Édesanyám kötelességének érezte, hogy segédkezzen közös életük megalapozásában, ezért egyedül indultam a birtokra, immár testben és lélekben megerősödve, egészségesen. XV. Leírhatatlan érzés volt a megérkezés. Mintha kiszakított, bolyongó lelkem visszatért volna a testembe. Már a bekötőúton leugrottam a sárban csúszkáló-araszoló kocsiról, mit sem törődve a ruhámmal, s a tavaszi zuhéban berohantam a ház mögötti kertbe. Ott volt, lábam a lucskos ösvényt és a nedves füvet taposta, hát nem csak álmodtam, létezik és lélegzik, megvárt engem az én csodálatos kis kertem! Üdvözlésemre vartyogtak a békák, tiszteletemre koppant minden esőcsepp a tavirózsa levelén, orromba ontotta illatát a tengernyi bólogató rózsafej. A kis télizöldek, úgy tetszett, szerény dalra keltek örömükben, a tulipánok nyitott kehellyel integettek érkezésemre: itthon vagyok! Annyi hosszú eltékozolt óra után, amit a kastély ablakán kibámulva töltöttem, hátrahagyott lelkemet siratva az intarziára

50


csorgó könnycseppekkel, annyi várakozás és vágyakozás után itt vagyok az otthonomban, ahol lelkem és a testem ebben a szent pillanatban egyesül… A ruhám pillanatok alatt átázott, hajam csapzottan tapadt a fejemre. Elszédültem a zöld körforgásban, az erdő táncot járt a patak túlpartján, a virágok kicsattantak a viszontlátás felszabadult örömétől. Lerogytam a padra. Itt vagyok, igen, ez az a hely, ahol annyi verset, annyi prózát vetettem papírra! Még mindig forgott velem a világ. Elővettem a ruhám korcából a gyűrött papírdarabot, melyre meg-meglóduló betűkkel ezt jegyeztem fel közvetlenül az indulás előtt: „Száztornyú kastély vagy, Szerelem, Lábadnál a szirteken - Töröttszárnyú madár Ott bolyong az életem.” A betűket boldogságom könnyeivel együtt mosta el az eső, s én útjára bocsájtottam a papírt a patak sodrásán. XVI. Az első napokban csak a birtok ügyeivel tudtam foglalkozni. Ferdinand némileg más elvek mentén vezette a gazdaságot, s ezért nekem újra meg kellett értetnem a kereskedőkkel, hogy – bár szívesen vásárolok tőlük –, tőlem nem kapnak hitelt. Panaszra egyebekben nem volt okom, Ferdinand még kis puttókat ábrázoló szobrokat is szerzett a kertbe meglepetés gyanánt, az állatokat jó kövéren tartotta, s a gyümölcsöst is rendezett állapotban találtam. Értesültem róla, hogy a lovászom a csikókat mostanra prímán belovagolta. – Jól van, jól van – bólogattam a cselédemnek, mintha mi sem történt volna, pedig amint távozott, le kellett ülnöm egy székre, mert

51


éreztem, hogy a lábam is összecsuklik az említésének hallatán. Mégsem akadtam az útjába; lélegzetelállító izgalommal töltött el a gondolat, hogy amikor este a szobámban ülve olvasok, s képzeletem szárnyra kapó madara feléje száll, ő talán odalent heverve alszik az istállóban a szénán, kezét hanyagul a feje alá kanyarítva. Reggelente, ahogy a mosdótál fölé hajoltam, remegés futott át egész testemen: talán éppen most öltözik, vagy talán éppen meztelen. Olykor úgy éreztem, ha kinyújtanám felé a karom, megérinthetném. Előfordult, hogy az éjszaka közepén arra ébredtem, álmodtam: én vagyok ő, mi ketten egyazon ember vagyunk, s én érzem számban az ő szájának ízét. XVII. Hogyan is adhatnám tudtára vonzalmamat? Egyáltalán: vonzalom ez? Nem csupán a magány rémes árnya, mely éjszakánként, gyertyafénynél kel életre, s megnyúló karmaival lelkem szövetében vájkál? Nem csupán huszonhárom hajadon évem-e az oka, s az ő férfimunkája, hogy plátói vonzalmat merek táplálni e smaragdzöld szempár iránt? Bizonyára azt sem tudja, hogy ki vagyok. A nevemet talán hallotta már… És ha beöltöznék szolgálónak, észrevenne-e? Hogy tudakolhatnám ki lelke legrejtettebb titkait? Egészséges-e ez, hogy a házamban egyetlen férfiembert sem lehet találni? Nem ment-e a női társaság egészségem rovására? Minden kétely, amely gyökeret tudott verni az elmémben, efféle sebeket ejtett rajtam. XVIII. Ahogy Szapphó könyörgött Aphroditéhez, olyan elkeseredetten róttam köreimet a tücsökzenétől zsongó, békabrekegéssel harsogó

52


angolkertben az est bíbor fátyla alatt. Szememet az égre emelve próbáltam kérlelni az Istent, hogy adjon a lelkemnek békét… de minduntalan az ő szerelmének óhajtásába fulladt a tervezett megtisztulás. Tudtam, hogy egy napon meg fogok halni. Itt, otthonom lágy ölén, azonban a távozás napja igencsak távolinak tetszett. Egyszerre meg kellett torpannom, mert halálra rémültem a gondolattól, hogy hátralévő összes évemet ennek a kilátástalan harcnak fogom szentelni. Verseket fogok gyártani sötétedés előtt kint a padon, amikor már minden ház körüli munkát bevégeztem, verseket, amelyek sohasem láthatnak majd napvilágot. Képeket fogok rajzolni a gyertyám táncoló fényénél, majd egy ültő helyemben, mielőtt a láng végleg viaszba fullad, el is fogom égetni azokat. Tisztálkodásnál magamra öntöm a vizet, mert nem az edényt látom magam előtt, hanem az ő formás, barna vállait. Éjszaka leesem az ágyról, mert álmomban a domboldalról gurultam lefelé, csodás testét magamhoz szorítva. A vacsoránál megvágom magam a késsel, mert megrebbenek abban a hitben, hogy ő lép be a nyíló ajtón. S ami a legszörnyűbb: kitépem ennek a naplónak azon lapjait, amelyeket a horgadó vágy késztetése alatt töltöttem meg, s amelyekre később rápillantani sincs bátorságom – de hiába, mert a vágy, a makacs, őrült vágy másnap megint egyre csak duzzad. Ott, a csillagos szabad ég alatt állva egyszerre rádöbbentem, hogy lefekvés előtt minden este rituálisan elpusztítom azt az embert, aki vagyok, azért, hogy másnap hamvaimból éledjek újra. Belém hasított a felismerés: micsoda isteni kegy, hogy nap nap után, minden pusztítás ellenére újjászületik a lelkem! Ott, a csillagos ég rejtelmes szféráinak takarója alatt végtelen hála szakadt rám. Elindultam az istálló felé. Minden lépésem hatására – úgy éreztem – megremegett a föld. Nyomomban friss élet sarjadt, a szívem kamráin átlüktető vérben vörösen parázslott a remény.

53


Húsz lépés a boldogság… Az istálló nehéz ajtaja lassan, mélyen morgolódva tárult. Becsusszantam a résen a lóillatú sötétségbe. Por, széna, állattestek mezőzamatú kipárolgásai. Hallottam a csendet. Ott feküdt egy ló hátán, végtagjait lazán lelógatva, fejét az állat nyakán pihentetve. Kezével a ló sörényét fésülgette. Szemében ott szikrázott a smaragd zöldje, ahogy az ablakon beáramló gyér holdsugár visszapattant róla. Odaléptem a lóhoz. Nyitott tenyeremmel végigsimítottam a nyakát, a fejétől egészen a marjáig. Aztán még egyszer… és még egyszer, olyan lassúsággal, mintha megállt volna az idő. Harmadszorra a tenyerem nem állt meg és észrevétlenül az ő karjára csúszott, fel a csuklójától egészen a válláig, onnan a hátára, ameddig csak az ing engedte. Nem mertem az arcába nézni… Mágikus érzés volt hozzáérni, mintha selyemből lévő villám csapott volna belém. Egész testem lüktetett, fejemben zongora szólt. A ló nagyot szusszant, s mire a levegőt kifújta, én lábujjhegyre emelkedtem és hosszú csókkal érintettem az istennőm ajkát. Az ujjbegyei egyszerre életre keltek, s a tarkómon végigfutva kibontották a hajamat. Másik kézfejem a ló nyaka alatt átnyúlva a kezét kereste, tenyerünk izzadt szorításban egyesült. Éreztem saját remegő lélegzetem az arcán, s hallottam őt hosszan, nyugodtan lélegezni. Ajkam az ajkán meg-megrezdült az izgalomtól, talpam égett a pipiskedéstől, de egyre csak ízleltem az áfonya-puhaságú szájat. Óráknak tetsző percekig maradhattunk így mozdulatlanul. A lovak fejüket leeresztve szundikáltak, a kutya halkan szuszogott a bejáratnál. Végül elvontam ajkamat a gyönyörű szájról, és egy szempillantás alatt kinn találtam magam a szabad ég alatt. Delíriumban vágtam át a kerten. A testem minden ízében remegett és rángott, mint a pókháló a szélben. Kioldott hajam a vállamat verdeste, egyik cipőmet valahol elhagytam. Kigomboltam a mellényem. Ott, a park kellős közepén, a kék égbolt alatt állva eggyé váltam a természettel. A csillagok fényét elvezettem a földbe, a talajvizet visszaadtam a levegőnek.

54


A növények nedvei zubogva járták be érrendszeremet. A bennem tomboló szonáta a virágok szirmait rezegtető éji szellő táncában visszhangzott. Egyszerre bíborszín fény jelent meg körülöttem, egészen körülfolyva a testemet, hogy aztán egyetlen szempillantás alatt nyomtalanul és örökre eltűnjön. Mezítláb mentem fel a szobámba. Míg megtépázott öltözékem maradékaitól megszabadulva hálóingem felöltöttem, s bedőltem az ágyamba, egyetlen gondolat járt elmém tájain körös-körül: én édes jó anyám, és minden más szentek, mi történhetett volna, ha nem lett volna köztünk az a ló! XIX. „Drága Édesanyám! Bizonyára értesültél már róla – hiszen jól tudom, a hírek sebesebb szárnyon utaznak, mint a galamb, amellyel elküldöm ezt a levelet –, hogy gazdaságunkat újabb tíz hektár termőfölddel gyarapítottam. Csodás, kövér termés várható az idén! Minden áldott nap lóháton járom a földeket, s személyesen ellenőrzöm a gazdaság állapotát. Apám bizonyára mosolyog odafent a mennyben… Második jó híremet bizonyosan tőlem hallod először: Heck Úr a Kis elbeszélések sikerén felbuzdulva befogadta kiadásra első verseskötetemet! A Nyáresti szonettek hamarosan a ti kastélybeli könyvtáratokat is gazdagítja majd, mert küldök belőle egy példányt, amint kézhez kapom. Füst és láng, egy ifjú naiva romantikus ábrándjai – nem egyéb e költeményciklus, mégis elfér talán nagyobb szerzők társaságában a polcon. Boldog vagyok! Szeretném megköszönni a szíves vendéglátást, amelyben legutóbbi látogatásom alkalmával részesítettetek engem. Melegséggel töltötte el a szívemet, hogy megint a vén ginkofa árnyékában üldögélhettem, ahogy kislány koromban. Apropó, édes gyermekkor! Egészen ámulatba ejtő, a kis Heinrich mennyivel nagyobb lett, mióta nem láttam – mire levelem

55


megérkezik, bizonyára a legújabb mellénykéjét is kinőtte már. Néha eltöprengek: vajon mi is ilyen gyorsasággal öregszünk? Megígérem, hogy pár havonta továbbra is meglátogatlak benneteket a kastélyban. Minden kedves invitálásod ellenére abbéli döntésem, hogy immár az őszt és a telet is vidéken töltöm, végleges; már el is végeztettem a házon a szükséges munkálatokat ahhoz, hogy zordabb időjárás mellett is kiválóan lakható legyen. Én mondom: Isten áldása ez a ház! A kertet pedig mintha angyalok lehelték volna életre. A tudósításaimból bizonyára észrevehetted, hogy egészen eggyé váltam a birtokkal. Széles e világon nem találni még egy embert, aki így szívén viselné ennek a darabka földnek a sorsát, mint én. Itt, a béke szigetén a kis méh is az én szívem ritmusára zümmög, s a rózsák képemre formálják szirmaikat. A gyümölcsöskert kellős közepén – a napóra helyébe – apró tavacskát építtettem, mely időről-időre esővízzel telik meg. Halak nincsenek benne, mert tikkadt nyári estéken fürdésre használom – természetesen, csak ha leszállt az éj. A zongorát nem hanyagolom el, s még mindig eredetiben olvasom Vergiliust. Remélem, hogy Susanne latintanára nem kicsinyelte le, amit a húgomnak eddig tanítottam… Ferdinándnak a levélben küldött féldrágaköveket köszönöm; s üzenem, hogy a szakácsnő alig várja újbóli érkezését, mert ő az egyetlen ember, aki képes megenni a spárgaszószt, amit „nemzedékek óta öröklődő recept alapján” előszeretettel kotyvaszt. De félre a tréfát, mert lassan közeledik az est! Egy ideje nem dolgozom már gyertyafénynél, csak nappali világosságban. Most pedig, ahogy ezt a levelet írom, a nap már lebukott a fák tornya mögött, a tücskök koncertjükhöz készülődnek, így ideje zárnom soraim. Szeretetemet küldöm innen, a majorság szívéből, s olyan boldogságot kívánok külön-külön is mindannyiótoknak, amilyen földöntúli boldogságra én itt, e birtok határai közt leltem. Melegen ölel: Yvonne.” Hülster, 1836. július 12.

56

V


V

M É S ZÁ R O S D O R K A: V Ö R Ö S P I Z S AMA

V

álogatott asztaltársaság, tőzsdepiac, rések, árnyékszámlák, bankszektor, a fehérnél is fehérebb gallérok. Mahagóni étkezőasztal, harminc pincér szolgálja ki, hosszára hamar ráun a szem. Az asztalfőn ketten szorosan egymás mellett, lényük már-már udvariatlanul közel. A házigazdák, erőteljes pár, tökéletes megjelenés, kifogásolható hír. Vörös pizsama siklik a folyosón, három rövid koppantás, egy hosszú, szabad, lágyan fordul a kulcs. A nő az ágyon, a selyemhuzat pironkodva veszi fel hószín alakját. A legjobb ruháját viseli, semmit, vagy mégis, kígyóbőr magas sarkú. Macskásan vonaglik, borostyán szeme nevetve villan. Összeakadó tekintet, földrengés, fulladásos ábránd pattog a bambusztapétán. A nő kacsint, jelzésérték, kacérságától szétcsúszik a szoba. Az előétel borba fojtott fürj. Először a vendégeknek, érdekfeszítésmentes tálalás, alpári viccek egyik feszülő ingtől a másikig, burzsuj kacaj, muszáj. A házigazdák tekintete a szemben lévő faliszőnyegbe fúródik, a szőtt tengerben úsznak, megfeszített kis­ ujjuk jelzi csak, ugyanarra gondolnak. Lila holdfény, csillagpöttyök, hűvös víz, összefonódó testek. Az egyik belekóstol a sztárséf specialitásába, más ízt érez, az rántja össze. A másik sem erre éhes, félretűri a szemébe lógó göndör fürtöket, lazán hátra dől, kobaltkék öltönye enged, felszisszen, csípnek a tegnap éjjel emlékei. A társaságot vizslatja, a fejük helyére színes vattacukorerdőt képzel. Vörös pizsama az ágy előtt, térdre ereszkedik, szegecses nyakörv. Póráz beakasztva, csahol, pitizik. Lovaglópálca jár táncot a nő kezében, aztán feladja, a vörös pizsama nyalja. A nő terpeszben, rázkódik a combja, megragadja a göndör fürtöket, tépi őket maga felé. Egy szinten, egymás szemébe menekülés, világromlás. Nagyon közel, homlokuk összeér, gőzpára, izzadtság, cseppennek, a nő csókol, a vörös pizsama vissza, felfüggesztett gravitáció.

57


Mazsolás, tejszínes borleves, különleges, máshol nem tálalnak ilyet, aranyporral díszítik, szándékos pletykaalap. Mesterkélt társaság, zümmög, bájolgó vendégek, burkot vonnak a házigazdák köré. Az egyikük megigazítja garbóját, kötelező választás, nyakának feketés-zöld foltjait óvja. Belekortyol a pezsgőjébe, a másiknak villan a szeme, a nyelés útját követi, tekintete leszalad a mellen és tovább, huncut félmosollyal kapja fel. Lassan kanalaznak, birkózó árnyakat fedeznek fel a rózsaszínes lében. A vörös pizsama mellén vitorlák dagadnak, a szelet a nő leheli beléjük. Egymáson csúsznak, leszorított csukló, befogott száj, a vörös pizsama hátra veti a fejét, sikolt, először megijeszti a saját hangja, aztán rájön, most lehet, újra, megint. A nő akadozva nyögdécsel, a vörös pizsama belemarkol a fehér vállba, ujjnyomok, előre hajol, arcát a nyakába fúrja, harap és szív. Ujjak szántanak, egy, kettő, négy, ököl, árvíz, térkép a selyemhuzaton. Kardhal steak japán, párolt hínárba csavarva, mellé sáfrányos jázmin rizs, a vendégek nyála csorog, az evőeszközt markolják, türelmetlen mocorgás. A házigazdák kirekesztik magukat, megrendezett diszkrimináció. Az egyik lába a másikéhoz simul, halvány pír, mintha szégyellenék magukat, társadalmi álarc, önmegtartóztatásba merevedett szellemek. Idegenek, kívül esnek a saját szabályaikon. Zavarba ejtik a kíváncsi tekinteteket, botránkozó köhintések, a steak birtokolja a látszatfigyelmet. Váratlanul érkezik a desszert, megrészegíti a kellemetlenséget, a vendégek habzsolnak, elfelejtik, miért jöttek. A szalonban jut újra eszükbe, amikor kifényesítik makulátlan fehér gallérjaikat. A házigazdák beépült látomások. Az üzletasszony tárgyal, göndör fürtjeit félre söpri a szeméből, kun­ csorgások és teperések, mókás vezérigazgatók, ki a kedvenc, a vacsora furcsa hangulata háttérbe szorul. A háziasszony az oldalán fecseg, közélethistória, kecses nyakát nyújtja a garbó, belül hallgat, készül, ma éjjel ő játssza majd a férfit.

58

B


B

L IAN I H I K AWA: B ÚC S Ú

E

gy haláleset általában szomorú dolog, én azonban nem tudom, mit kellene éreznem. Szerettem anyámat, ám tagadhatatlanul nyomot hagyott bennem az elutasítása; eleinte kétségbeesést és csalódottságot, mintha megígérte volna nekem, hogy mindig szeretni és támogatni fog, amit megszegett, aztán szép lassan lemorzsolódtak ezek az érzések, és helyüket ürességnek adták át. Egy anya szeretetét semmi sem pótolhatja, annak hiányát senki más szeretete be nem fedheti, az ember inkább megtanul együtt élni az űrrel a szívében, az évek pedig megszokottá teszik azt. Éppen ezért azt hittem, nem fog már bennem semmit megmozdítani, ha ide jövök, mégis reményvesztettséggel nézek fel egykori családi házunkra, hiszen míg élt, megvolt annak lehetősége, hogy egyszer csak felhív: „Szia, kicsim. Lenne kedved átjönni? Főztem egy jó húslevest és készítettem oldalast hagymás krumplival.” Kevin együttérzően megsimogatja a karomat. – Jöjjünk vissza később? – kérdezi tapintatosan. – Nem – válaszolom hajthatatlanul, azzal kipattanok a jobb napokat látott Passatból és becsapom az ajtaját. Megszokásból bezárom, miután a párom is kiszállt, bár ezen a környéken nem lopnak, majd a kulcscsomón kikeresem a kapuba valót. Mit is gondoltam? Hát nyitva. A kutya, nevén nevezve Marci eleinte félénken puncsol nekem, ám amint magamhoz hívom, felismerve szalad a lábamhoz és nyüszítve ugrál örömében. Hiába, az ő tiszta szívében négy év sem volt képes elfeledtetni a közös mókázást, a titokban odaadott finom falatokat és a mérhetetlen sok simogatást. Te is hiányoztál nekem, pajtás. Nem szoktam ilyet, de most megölelem az állatot, és Marci izgágán nyaldossa az arcom. Kivételesen hagyom, sőt, belepuszilok kutyaszagú, vörös szőrébe. Egy hét kilós örömforrás, ha tehetném, nem hagynám itt, még az sem érdekelne, ha azt mondanák a rokonaim, hogy elloptam. Kevin bátortalan mosollyal simogatja,

59


sötétbarna szemében látom, hamar elrabolná a szívét, bármilyen ismeretlen is számára az állattartás. Inkább lerakom a kutyát és elindulok fel az összetört, gazos be­tonon, a ház mellett. Elhaladok anyám egykor gondozott, sokszínű virágoskertje mellett, elém tárul az elsárgult levelekkel borított udvar, a leszakadt pajtaajtó, ami mögött a garázst alakítottuk ki, és hátul a kert a térdig érő gazzal, száradó fákkal. Mióta nem járok ide metszeni, felásni a földet, kaszálni, összeszedni a termést, elvadult minden. Marci kiálló bordáit elnézve azért nincs rohadt gyümölcs mindenütt, mert a szerencsétlen azt ette fel, nehogy éhen haljon. Valahogy szomorú látni a pusztulást. – Hajdanán szebb volt – szalad ki a számon, mikor Kevin félresöpör a lábával a teraszra vezető lépcsőn egy adag falevelet, hogy nehogy elcsússzon miatta. – El tudom képzelni – ismeri el. Sosem járhatott itt ezelőtt, sosem kóstolhatta anyám ízletes főztjét, sosem viccelődhettek anyámmal, hiszen pont az iránta érzett szerelmem okozta a kitagadásomat. Választanom kellett közte és aközött, hogy hazugságban, de a családommal békében éljek. Nem bántam meg. Jó ránézni erre a férfire, ahogy szórakozottan végigkíséri szemével a lapos tetejű kutyaólon sorakozó, döglődő kórókat, miközben a rozsdásodó hintaágyhoz megy, majd óvatosan meglöki azt. Kísérteties nyikorgással lendül mozgásba a szerkezet, Kevin pedig azonnal megragadja, nehogy egy fél másodpercig is hallgatnia kelljen. Egy csupa-szív pasi tele kíváncsisággal és szellemes gondolatokkal. – Milyen régi ez a hintaágy? – Még gyerek voltam, amikor apám idehozta, arra jöttem haza a suliból, hogy szereli össze – felelek. Az emlék megelevenedik előttem, majd eszembe jut a ronda, menta színű, pink csíkos matrac, ami recsegett, mikor ráültünk. – Mártival és Andrással egymás mellett sorakozva ettük rajta a főtt kukoricát – bukik ki belőlem. – Apa sokszor aludt itt, a horkolását a kertben is lehetett hallani – teszem hozzá, mire párom elkuncogja magát.

60


– Szegény anyukád hogy aludt mellette éjjelente? – Hát… gondolom, hozzászokott. Míg engem az emlékek, Kevint pedig a felfedezés foglalja le, Marci folyamatosan körülöttünk zizeg, öröme mérhetetlen, hogy végre újra látja a gazdáját, és hogy hetek magánya után van vele valaki. A garázsba indulok, hátha találok ott neki még valami tápot. Odabent apa porlepte Trabantja foglalja a legtöbb helyet, az ajtó túloldalán hokedli rajta lavórral, felette kopott tükör, afelett egy polcocska, rajta dugi kulccsal a lakáshoz. A hokedlin túl kiöregedett tűzhely, a fal mentén mellette szúette munkapad, múltszázadi, szabvány konyhabútor. Hajdanán fehér és menta színe volt, ma már a rárakódott mocsoktól inkább sárga. Nincs itt semmi érték a nosztalgián kívül, ráadásul patkány menekülhet el jöttömre, mikor a kulcsért tapogatózva meglökök valami dobozkát, ami csattan a földön. Nem, nem patkány, egy fekete, sovány kismacska. Biztos anya befőttes polcán aludt eddig, most pedig étel reményében elém járul, és barátságosan a lábamnak dörgöli magát. Megragadom a grabancát és felemelem, hogy jobban szemügyre vegyem. Szép kis pofija van, talán két-három hónapos lehet, sárga szemében értelem csillan. Hajdanán volt egy ilyesmi macskám, állandóan körülöttem volt, ha épp nem csavargott, belezabált a szendvicsembe, lefetyelt a teámból, ráfeküdt a füzetemre vagy könyvemre, gombócba zsugorodva aludt az ölemben, hozott nekem büszkélkedni különféle tetemeket, amiket aztán a dicséretet követően jóízűen elfogyasztott. Rettentő jó macska volt, imádtam. Magamhoz ölelem kicsinyített mását és simogatni kezdem. Ha rendbe raknánk a telket és kidobálnánk a régi holmikat, kifestenénk, felvernénk a betont és újat öntenénk… Erre se időnk, se pénzünk. Le kéne dózerolni az egészet a picsába, egy tiszta telekért többet kapnánk. Megtarthatnánk a macskát és Marcit is, vehetnénk egy kis házat és élhetnénk ott az albérlet helyett… Boldogok lennénk. Hallom kintről, hogy Kevin játszik a kutyával, talán egy faágat dobál neki.

61


Bárcsak porrá égne minden! Nem akarok olyan emlékekkel törődni, amik egy jobb korszakot idéznek, és amiket beszennyezett anyám megvetése, mert buzi vagyok. Nem akarok olyan tárgyaknak az elhelyezésén dolgozni, amik keserűséget hoznak a számba, nem akarok fárasztó köröket tenni a szeméttelepre. Nem akarom, hogy a rokonaim engem zaklassanak, mit kaphatnak meg innen, nem akarom nézni, ahogy szemétdombon kapargatva, egymásra fújva engem méregessenek. A macska dorombol a karomban, de még ez sem tudja elcsitítani az egyre erősödő zaklatottságomat. Elhagyom a helyiséget, aztán megtorpanok az előtte terpeszkedő placcon. – Baj van? – kérdezi Kevin. – Nem – hazudom. – Látom, új barátra leltél – biccent a cicára, miközben felém indul. – Még egy éhes száj… – sóhajtom nehéz szívvel. Figyelem azt a barátságos-gyengéd mozdulatot, amivel párom megsimogatja a szőrgombócot, aztán odaadom neki, hadd dajkálja azt is egy kicsit. – Ha kipofozzuk ezt a helyet, kapnál érte annyit, hogy ne jelentsen gondot még két száj. – Nem akarom ezzel tölteni a hétvégéimet – morgom. – Másképp csak a pénzt fogja vinni – győzköd. Tudom, hogy igaza van, de ellene szól a három óra kocsiút, hogy otthon is lenne dolgunk és alig tudnánk pihenni. Meg persze a kapzsi rokonok, a szervezkedés, míg elkel a ház… – Szeretném megtartani Kormost és Marci kutyát – mondja azon a gyermeteg, mégis szívmelengető hangján. Válasz nélkül elfordulok és a kezemben felmelegedett kulccsal neki­ esek a ház bejárati ajtajának, különben beleegyeznék. Hála égnek Kevin meg sem kísérli afelé terelni a beszélgetést, hogy esetleg lakhatnánk itt, van benne annyi tapintat, hogy tudja, az számomra kegyetlenség lenne. Ésszel tudom, hogy semmi sem őrzi már anyám illatát, mégis mikor végigkísérem a konyha berendezését, a hatalmas, ide nem illő szekrényt az ajtóban, a kikopott fedelű asztalt, a lepattogzott mosogatót és gáztűzhelyt, a lélek

62


tartotta konyhapultot, megérzem a süteményillatba bújó parfümjének aromáját. Ettől összeszorul a torkom és képtelen vagyok továbbmenni. Hányszor álltuk körbe ezt az asztalt és vártuk, hogy kihűljön a sós ropogós, ahogy mi hívtuk? Hányszor sürögtünk mi is itt Mártival és Andrással, hogy mielőbb kész legyen a piskóta és persze azért, nehogy a mosogatóban vesszen kárba az a jó massza? Anya mindig hagyott két kanálnyit elkenve a tálban, hogy legyen mit nyalakodni. Beljebb ott az étkező a gyöngyből készült csillárral, ami alatt körbeült az egész család, ahol a tükör keretéhez tűzve visszanéznek ránk a meggyűrődött fényképek, ahol a tálaló­szekrényen figyelnek az oviban, suliban készült fotóink. Nem akarok bemenni, nem akarom látni, továbbra is azt akarom, hogy égjen el minden. Gondolataimból beszélgetés foszlánya és levélropogás szakít ki. A hangok irányába fordulok, Márti és a férje az. Arcukon meglepetés, öröm és szomorúság keveredik, de nem lassítanak. – Szia, Péter. Jó, hogy eljöttél – mondja nekem unokatestvérem, aztán átölel. – Részvétem. Hiányoltalak a temetésről. Nem tudtál eljönni? – Nem – válaszolom csendesen. Végülis így is fogalmazhatunk, mert bár fizikai akadálya nem volt, még szabadságot is vettem ki, de képtelen voltam elmenni. – Marci megismert? – kérdezi, mikor elenged és olyan könnyen lép be a konyhába, mintha őt nem vágná földhöz a rengeteg emlék. – Persze – mondom bénultan. Márti az étkezőbe megy és hallom, hogy ledobja valahova a vállán tartott kistáskát, majd kattan a kapcsoló. Pillanatnyi fényár, aztán több csattanás. Olyan, mint mikor leold a biztosíték, de nem az, mert hangosabb, vészjóslóbb, még a nő is felsikít. Elszáll az ellenérzés, már sietek utána nyomomban a két másik férfivel, akik eddig kínoskodva álltak a teraszon. A fal serceg és gyengén füstöl fekete csíkok nyomán. Talán nincs baj, de meg kell nézni máshol is.

63


Parányi, korábban hófehér fürdő fehér szekrénnyel, mosdó­ kagylóval, káddal és fajansszal, a földön maradék fonalból horgolt szőnyeg. Itt nincs vész. – Tűz van! – hallom kintről Robi kétségbeesett hangján. – Hol? – kiáltom kifelé fordulva. Válaszra nincs szükségem, a hálószobából gomolyogni kezd a füst, én pedig berontok. Több kisebb láng kap életre, az ágy feletti faliszőnyegeken az olvasólámpák körül, a csillár alatt álló asztalon a félbehagyott kézimunkák és a hozzájuk közel lógó műprém, amikkel a két régi, kényelmetlen fotel volt letakarva, és az ajtó mellett is szikrázik a konnektor, idő kérdése csupán, hogy lángra kapjon a szőnyegpadló. Robi már olt, egy felkapott díszpárnával csapkodja az asztalon lévő tüzet, Kevin besiklik mögöttem, hogy egy másik díszpárnával essen neki a rosszabb ál­lapotban lévő műszőrmének. – Ne csak állj ott, Péter, segíts! – ordít rám Robi. – Márti, hívd a tűzoltókat! – osztja ki a következő parancsot. Hát el fog égni… Odalesz a fényes szobabútor a benne lapuló ágyneművel, törölközővel, anya által készített díszterítőkkel, konyharuhával, az eltett kelengyével és néhány babaruhával. Odalesz a fillérekért vett könyvgyűjtemény, a puzzle képek, amiket anya türelmesen rakosgatott össze, a bekeretezett gobelin, a csomózott kaspótartók és bennük a kiszáradt orchideák. Odalesz a nyikorgó ágy, amin még apával aludtak, a tévé, amit én hoztam neki, mikor elromlott a régi, a szoba dísze, a még mindig működő Singer varrógép, melynek lakkja ugyan már lepattogzott, de aranyfuttatása kitartóan csillog. És táncol rajta a telhetetlen tűz növekvő fénye. Arcomat ellepik a könnyek és a négy év alatt eltemetett fájdalom bugyborékolva tör fel belőlem. Megrázkódom, majd összecsuklom tőle. Abba akarom hagyni a bőgést, mert még akkor sem sírtam, amikor azt vágta a képembe, ő nem buzit szült, ezek nem az ő génjei, de nem is az apámé, mégis üvöltve zokogok negyvenes pasas létemre. Azt hittem, túl vagyok már ezen… Azt hittem, ha porrá ég itt minden, megkönnyebbülést fogok érezni… Azt hittem, nem

64


kell elbúcsúznom a háztól és anyámtól, hiszen négy éve elküldött innen… Nem is jöttem volna ide, ha Kevin nem emlékeztet Marcira. Marcika, kiskutyám… idegesen nyalja az arcom, hónom alá kezek kulcsolódnak. – Kérlek, szívem, gyere ki! – könyörög rémülten a párom. – Gyertek ki! Robi! Péter! – kiabálja mögöttem Márti. – Túl sok a füst, gyertek ki! – Sajnálom… annyira sajnálom… – motyogja Kevin. Remeg a keze, de kitartóan húz felfelé és amint végre álló helyzetbe ke­veredem, már bújik is a karom alá, hogy kifelé kormányozzon. Ő is sír és a kutya úgy követ minket, mintha istenek lennénk, akik a Paradicsomba tartanak. A konyhában a tűzhelyen hagyott lábost szagolgatja a kismacska, talán azt reméli, ha lenyalogatja a megszáradt ételmaradékot, kevésbé fog korogni a gyomra. Elengedem Kevint, odalépek érte, felmarom, jól a mellkasomhoz fogom, csak aztán hagyom el a házat. Kint az őszi szél leveleket kerget, a korábban elhullottakból is felkap táncolni párat, az égen búsan gyülekeznek a felhők. Leülök az udvar közepébe, még mindig ölelem a macskát, Marci az ölembe kuporodik, Kevin mellém térdel és a vállamra borulva átölel. Átkozottul fáj, mégis tudom, hogy rendben lesz ez így… Leég, nem lesz osztozkodás, nem lesznek tárgyak, amik emlékeket idéznek, nem lesz ház, amiben anyám szelleme járkálhasson. Egy késztetés sürget, menjek vissza legalább egy dologért, mert később bánni fogom. Hozzam el a gobelint, amin két évig dolgozott, vagy tépjem le a csillárt az étkezőben, vagy legalább a fürdőből a horgolt szőnyeget… Legalább a fényképeket… De nem merek visszamenni, mert félek, újra összeomolnék. Odalesz minden, ahogy odalett a kapcsolatunk is. Ez olyan, mint egy temetés, nézni a házat leégni, amiben felnőttem… Itt legalább sírhatok, nem bámulnak a rokonok, Mártiék is az utcán várják meg a tűzoltókat, itt legalább őszintén engedhetem bele magam a párom ölelésébe, nem kell úgy tennem, mintha csak barátok lennénk.

65


Remélem, anyukám, megbocsátasz, mert egy férfit szeretek. Nem én döntöttem így és ez nem is a te hibád, egyszerűen csak… így történt. Remélem, a lelked békében van már, nem bántja sem az, hogy képtelen voltál engem elfogadni, sem az, hogy az utolsó találkozásunk alkalmával üvöltöttél velem. Azt hittem, megszoktam a hiányod, de már tudom, a békülés reményével elviselhetőbb volt. Próbáltam kitörölni magamból, szőnyeg alá söpörni, letagadni, a családi ház azonban emlékeztetett rá: Szeretlek, és ezen nem lehet változtatni.

66

R


R

L. F. S T UA R T: RE LATÍ V

M

égis milyen alapon? – kérdezett vissza Viola egy pillanatra elszakítva a tekintetét a monitorjáról. – Gondolj bele: a heteró nők nyolcvan százaléka is leszbikus pornót néz. Tudod, miért? Mert mi, nők esztétikusabbak vagyunk. Szebbek vagyunk, igényesebbek és jobb az illatunk. Szóval én teljesen megértelek – mondta. Aztán, mint aki részéről lezártnak tekinti a témát, visszafordult a képernyő felé. Hirtelen nem tudtam mit válaszolni, úgyhogy hallgattam, ahogy a most éppen babarózsaszínben virító műkörmei agresszívan kopogtak a klaviatúráján. Az ágyán ült, és abban a szokásos pózban görnyedt az ölében tartott laptop fölé, aminek már a látványától is megfájdult a derekam. Azt hiszem, nem igazán értette meg, miről beszélek. De még ha értette is… Vettem egy mély levegőt, aztán végül nem formáltam szavakká, hanem lassan kipréseltem a tüdőmből, hátha a szén-dioxiddal együtt az a sok kérdés, kétely és bizonytalanság is távozik belőlem, amit Violának próbáltam az imént kiadni, mégis bennem ragadt mind. – Ja, akarnál még beszélni róla? – kérdezte egy furcsa, már-már agresszív tónussal a hangjában. Megráztam a fejemet. – De lökjed nyugodtan, tényleg. Figyelek. Csak egy faszarcú hím már megint hisztirohamot kapott a Gyermekmentes Övezet egyik posztja alatt és nem bírtam nem visszaírni neki. Most meg persze neki áll feljebb – fordult vissza a képernyőhöz. Állandóan ezt csinálta. Éjszakába nyúlóan vívta a kommentháborúkat különböző nőjogi és feminista témájú Facebook posztok alatt. Nem válaszoltam. Igazából nyikkanni sem mertem, mert a gonosz hang a fejemben – ami mindig mindenért engem hibáztatott, és ami elalvás előtt hajlamos volt hónapokkal, évekkel ezelőtt

67


elkövetett baklövéseimet részletgazdagon felemlegetni nekem – azt súgta, hogy Viola nyilván fáradt sóhajnak értelmezte az előbbi kilégzésemet, és most azt hiszi, hogy passzív-agresszív vagyok. Egyébként sem tűnt úgy, hogy szívesen beszélgetne, hiszen a maga részéről már mindent elmondott. Hogy ő elfogad. És hogy tök szerencsém van, hogy csaj vagyok és úgy vagyok bi, mert a srácokat nehezebben fogadja a társadalom. Meg az is tök jó, hogy ha nem fogadnak el a szüleim, még mindig kereshetek magamnak egy pasit. Mert hát azért ők is tetszenek, nem? Hogy nincs ebben semmi, és az emberek megértik, hát miért rekesztene ki a társadalom? Mégis milyen alapon? Főleg ha otthon, a négy fal között csinálom… Hirtelen megundorodtam a szobánktól. A félhomálytól, amiben az egyetlen fényforrás a Viola arcára világító monitor volt, a körömlakkfoltos IKEA-s asztaltól, ahol nem olyan régen még együtt tanultunk a záróvizsgákra, a molyirtó szagát árasztó, nyikorgós ajtajú szekrényektől, a négyméteres, piszkosfehér falaktól, amik mintha örökre maguk közé akarnának préselni. Kint akartam lenni a Ligetben. Egy csapásra ellenállhatatlan vágy ébredt bennem, hogy a színes juharlevelek közé rohanjak. – Kiugrok kicsit – motyogtam Viola felé, aki még mindig vadul gépelt. – He? – tépte ki a fülhallgatót az egyik füléből. – Semmi, csak annyit mondtam, hogy kiugrok egy kicsit a Ligetbe. – És már el is indultam kifelé a szobából. – De amúgy minden oké? Ne kísérjelek el? Isten ments! – Nem kell, köszi! Majdnemtél-szag. A sajátos aroma, ami a dér, a hűvös beton, a nedves föld és a bomló avar kipárolgásaiból állt össze. Régen a halál illatának hívtam, mert menthetetlenül összefonódott a sötéttel, a hideggel és a szürkeséggel, most mégis jól esett teleszívni vele a tüdőmet és végre hangosan kisóhajtani magamat.

68


A lehullott levelek legnagyobb részét eltakarították már, úgyhogy az avarba gázolás helyett leültem az egyik padra, és valami furcsa, gyomortáji bizsergéssel bámultam a kutyasétáltatókat és azokat az elszántakat, akik ilyenkor képesek voltak kijönni futni. Hogy vagy? – tettem fel váratlanul a kérdést magamnak. Amikor még volt rá pénzem, hogy rendesen járjak pszichológushoz, Andrea minden ülés elején megkérdezte, és soha nem hagyta, hogy egy „jól vagyok, köszi!”-vel elintézzem. Eleinte furcsa volt, hiszen a legtöbben erre az egyszerű, udva­ rias kérdésre nem várnak egy pár szónál hosszabb választ. A másik igazságára senki sem kíváncsi. Mindenkinek megvan a sajátja, miért kéne más emberekével foglalkoznia? Viola igazsága ott volt a Facebook kommentszekcióiban, az üzenőfalán megosztott posztokban, az ágya fölé kiragasztott plakátokon, a zenében, amit hallgatott és még ki tudja, hány helyen. És be kellett látnom, hogy ez egészen addig teljesen rendben van, amíg az én igazságomat nem akarja magával rángatni oda. Hogy bárki bármit gondol, nekem senki nem mondhatja meg, hogy én hogy legyek boldog, szomorú, szerelmes, biszexuális, mitől szorongjak, minek örüljek, miért könnyebbüljek meg… hogyan legyek én. Ettől a gondolattól hirtelen nagyon könnyűnek éreztem magam. Jól, ahogy vagyok, köszi!

69


S

CZIL L E S Z E M I R ÁMI S Z:

S Z E R E L MÜN K K A R A NT ÉNJ A

A

minap végigszaladt a gondolataimban, hogy mennyi minden, vagy épp ellenkezőleg; mennyi minden nem történt az elmúlt másfél évben. S mindeközben egy furcsa felismerés változtatta meg az addig teljesen nyugodt kedélyállapotomat. Egy fájdalomszerű, marcangoló érzés kezdett elhatalmasodni a mellkasomban. Arra eszméltem rá, hogy amióta élek, és talán mindaddig, amíg élni fogok, egy karanténban teszem azt. Úgy vélem, talán nem én vagyok az egyetlen, aki a reggeli sietségből adódóan számos alkalommal otthon felejtette a maszk­ ját. Ugyan feldúlt hangulattal, de mindig visszamentem érte, hiszen muszáj volt. Ezzel szemben az érzést, mely talán a világ legcsodálatosabb érzése, minden egyes nap itthon kell hagynom. Olykor egyszerűen csak visszamennék érte is, de végül mindig egyfajta félelem nő úrrá rajtam, és ennek következményeképp hirtelen megtorpanok. Útnak indulok végül a világ legcsodálatosabb érzése nélkül, s közben azokat a tekinteteket szemlélem, amelyek szúróssá formálódnának, ha a maszkom helyett azt hoznám el otthonról; ha a másfél méter távolságot be nem tartva, szívem választottjával szorosan összefonódva osztoznánk a világ legcsodálatosabb érzésén. További elgondolás fürkészte be magát az elmémbe; mégis hány esküvő maradhatott el az elmúlt másfél évben… hány esküvő marad el mindörökre? Ezt követően a gondolatmenetemet hirtelen félbeszakította egy reklám, és a már említett felismerés tovább fokozta a melankolikus hangulatomat: „Maradjanak otthon!” A félbeszakított gondolatmenetem végül nem folytatódott. Csak némán sóhajtottam egyet, majd magunkra zártam az ajtót.

70

N


N

L AL A: N AP LÓ M O N O LÓ G

E

leinte csak viccnek fogtam fel az egészet. Gay jokes, haha, igen, piros kockás ing és feltűrt nadrágszár. A nevemmel való poénkodás. Sóder Lara. Az már majdnem homok. Persze valószínűnek tűnt, hogy tényleg nem vagyok heteró. Színésznőkért és csinos felsőbb éves lányokért voltam oda, és ezt nem is titkoltam a többiek elől. Eleinte biszexnek hittem magam, aztán kilencedikben felvetődött bennem, hogy talán leszbikus vagyok. Anna erre azt mondta, szerinte kicsit túlzás, emlékszik, mennyire bele voltam esve a Mátéba. – Ja, persze, istenem, de cringe voltam hatodikban! – feleltem és nevettünk. Pár év múlva Annával az általánosos osztálytársainkat kutattuk fel Instán. A Mátét is megtaláltuk. Ő is tizenegyedikes volt, mint mi, csak egy másik gimiben. Meglepődve láttam, hogy a szőke kisfiúból igazi „jó pasi” lett. Félmeztelen szelfik, begöndörített focistahaj. – Ah, a hímringyó – röhögött Anna. – Fogadok, hogy meleg. Úgy tűnik, azt elfelejtette, amikor a Máté szerelmeslevelet küldött nekem. Aztán tél elején Anyával elmentünk vásárolni. Anya korábban sosem bánta, amikor a fiú részlegről öltözködtem, sőt, azt is elismerte, hogy azok a pólók sokkal kényelmesebbek, de ezúttal gyorsan megragadta a kezem és a női ruhák felé húzott. Rossz érzésem lett, de a túl sok pasztellszínnek tudtam be a dolgot. Kábé minden netes platformon Jo néven vagyok fenn. Kiskoromban az volt a mániám, hogy bár Johannának neveztek volna el, innen maradt a becenév. Ismertem egy Johannát – hatéves korában hosszú, fekete

71


hajú, vékony kislány volt, de fogalmam sincs, mi lehet vele mostanában – és egész sokáig ő ugrott be a szóról, de pár hónappal ezelőtt arra eszméltem, hogy Jo az agyamban már egy vörös hajú, piros pulcsis srác. Fura, pedig sosem találkoztam ilyen emberrel, mindenesetre a Jo név maszkulinná vált a szememben. Valamiért nem zavart. Anya elvitt fodrászhoz. Időközben kicsit megromlott a kapcsolatunk, így nem beszéltem meg vele, milyen hajat szeretnék, mert tudtam, hogy úgyis visszautasítaná. Csak a fodrásznak motyogtam el, hogy rövidet kérek. Mikor megkérdezte, pontosan milyet, bizony­talanul a fülemre mutattam. Anya dühös volt, amikor meglátta a hajam. Pár nap kellett neki, és nagyjából beletörődött, aztán azt is megjegyezte, hogy egész csinos vagyok vele. A dicséret mégis rosszul esett. A csinos majdnem úgy hangzik, mint a csajos (nesze neked, humán tagozat). Kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, a hajam majdnem ugyanolyan, mint Jo-é. Anna azt mondta, tök jó a hajam, de több szó nem esett erről köztünk. Igazából nagyon másról se, egy témán kívül. Anna két hete bepalizott – az egyik párhuzamos osztályba járó, fekete hajú és babaarcú Sipos Áron a herceg. Sipos Áronnak heti két fociedzése van, a kedvenc színe a zöld és járt már Amerikában. Anna mindig elpirul, amikor róla beszél, aztán hirtelen megnémul és gyorsan megkérdezi, nem zavar-e engem. Nem, dehogy, válaszolom ilyenkor, mire Anna beszél tovább. Már nem nagyon viccelődünk. Nem csak a szexualitásommal, de úgy semmivel se. Gyerekesek voltunk, mégis hiányoznak a régi idők, amikor szemöldökvonogatás közepette vihogtunk össze az órák kö­zepén. Akkor biztonságos volt ezen nevetni, de most úgy érzem, ingatag jégen állok.

72


Van viszont egy aranyos csaj, akivel Discordon szoktunk dumálni. Az unokatesóm egyik ismerősének netes haverja. Juliette-nek hívjuk a közös csoportban, privátban néha viccből ledrágámozom. Nem zavarja. Egyébként iszonyú ártatlan, ahhoz képest, hogy animés. És mikor elkezdtünk rendszeresen voiceozni, kiderült, hogy nagyon aranyosan nevet. Mindenről tudunk beszélgetni, pedig alig van átfedés az érdeklődési köreinkben. De Julie-nak még a j-poppal is sikerült megfertőznie. Az összes számot meghallgatom, amit küld. Talán nem csak azért, mert bejön ez a zenei stílus. Múlt hét végén Julie elkérte a snapem, azt mondta, kíváncsi, ki is a legjobb netes barátja (ez a megnevezés megmelengette a szívem, de ezt nem vallottam be neki). Tükörszelfit küldtem neki, nem takartam el az arcom a telefonnal. Nyilván nem pucér kép vagy ilyesmi, annyira hülye én sem vagyok, melegítőben és kinőtt táboros pólóban voltam rajta. Próbáltam lezsernek látszani, mint akit egyáltalán nem érdekel, hogy néz ki a fotón, pedig előtte telefújtam hajfixálóval a frizurámat, és mindent megtettem, hogy eltüntessem a pattanásokat az arcomról Anya csodakrémjeivel. Julie szintén tükörszelf ivel válaszolt. Békejel, hosszú, szőkésbarna haj csatokkal, szív alakú arc, ezüst iPhone. A háttér­ ben ízléses, fekete-fehér szoba, tele animés poszterekkel. A kép mellett a felirat: nagyon helyes vagy <3. Jó öt percig szüntelenül bámultam a fotót, közben észrevettem, hogy a szívem úgy dobol, mintha futottam volna. A szám belsejét rágcsáltam. Jézusom, rohadt jól nézel ki. Mármint ne értsd félre, ez nem afféle AnoTalkos catcalling. Hanem tényleg. Nem tudtam normálisan gépelni, az ujjaim egymásba akadtak. Köszi, aranyos vagy UwU

73


Az is aznap este volt – már rég aludnom kellett volna, de a takaró alatt beszélgettem Julie-val voice-on –, hogy megkérdeztem, nem akar-e velem találkozni. Az ujjamba harapva vártam a válaszát, miután kimondtam. Tuti, hogy visszautasítja. Hülye lenne nem ezt tenni. – Persze, miért ne? – Julie – az igazi neve egyébként Julcsi, mint kiderült – elnevette magát. – Öhm, feltéve, ha nem akarsz elrabolni. – Nem, nyilván nem valami sötét sikátorba akarlak rángatni. Csak összefutni egy kávéra vagy valami. – Ráérsz jövő héten? – kérdezte kedvesen Julie. – Igen – vágtam rá, mielőtt végiggondolhattam volna. Úgyhogy most itt vagyok, egy kisebb gyomorgörccsel, fél órával a találkozó előtt és még mindig itthon. Julie vidéken lakik, egy csomót kellett vonatoznia, hogy ideérjen, én meg arra se leszek képes, hogy ne késsek el. Szombat van, így a találkozó egyikünknek sem probléma. Anna nem kérdezte, mit csinálok ma, ő valószínűleg Áronnal tölti az időt, de őszintén, nem igazán érdekel. Anya mondjuk pont úgy tudja, hogy vele leszek. Neki elfelejtettem megemlíteni, hogy van egy netes barátnőm, akibe lehet, hogy belezúgtam. De nem kell tudnia. Nem akarom, hogy tudja. Azt hiszem, azt elfogadná, ha leszbikus lennék, de azt nem biztos, ha megtudná, hogy az összes biomban átírtam a she/hert he/she/they-re. Még én sem tudom pontosan, melyik illik rám, de amikor megtettem, a lelkembe hirtelen jött bátorság költözött. Anna annyit reagált rá, hogy „oke, te tudod, persze tamogatlak, csak fura elkepzelni hogy srac lennel lol”. Julie azt írta, „örülök hogy kinda sikerült megtalálnod magad ^^ az egyik angol barátommal beszélgettünk, és megemlítettelek téged is, he-t használtam, remélem, az komfortosabb neked ^^” Julie ért engem, és jobban ismer talán mindenkinél. Tavaly az ikerbátyáim elmentek egyetemre és itt hagyták pár cucc­­ukat, köztük egy piros, belebújós pulóvert. Nem is áll rosszul.

74


A hajamat is sikerül egész rendesen megcsinálni. Előrefésülöm, oldalt a rövidebb részt pedig lesimítgatom. Anya a fejét csóválja a nyilvánvalóan fiús kinézetem láttán, de nem mond semmit. Belelépek a cipőmbe, zsebembe lököm a pénztárcám – van egy homályos tervem, hogy meghívom Julie-t – és ruganyos léptekkel indulok el a megbeszélt kávézó felé. Julie csak pár perc múlva fut be. Az arca kicsit kipirult, nem biztos, hogy csak a futás miatt. Élőben még aranyosabb és gyönyörűbb. A szívem kalapálni kezd, amikor meglátom. Kicsit alacsonyabb nálam, felfelé nézve mosolyog rám. Az ujjaim vége bizseregni kezd. A pincér vicces kedvében van. Mikor letelepedünk egy asztalhoz a teraszon, ránk kacsint. – Első randi? Julie elpirul, valószínűleg én is. A pincér hátravetett fejjel nevet, aztán felveszi Julie rendelését. Végül felém fordul. – És önnek mit hozhatok, fiatalember? Cappucinót rendelek.

75


H

Ő S ZI A L I Z: H AD D M E S É L J E K ÁL MA I M F I Ú J Á R Ó L

H

add meséljek álmaim fiújáról. Márknak hívják, a buszon szoktam látni reggelente. Göndör, szőke a haja, de többnyire a sapkája alá gyűri. A felszállásnál mosolyogva köszön a sofőrnek. Egész úton be nem áll a szája. És csakis a képzeletemben létezik. Ő a válaszom valahányszor a lányok az ő Balázsukról és Olivérjükről és Bármilyen Egyéb Nevű Kiszemeltjükről beszélnek, és minden egyes alkalommal újabb részlettel gazdagodik a leírása. Először még csak megemlítettem a sapkát, most már azt is kitaláltam, melyik focicsapat logója van rajta. Eleinte annyit mondtam, hogy szőke a haja, mostanra az arca minden vonásáról leírást adtam. Különféle fiúkból gyúrom őt össze, néhányat közülük tényleg a buszon szúrok ki, néhányat sorozatokból szedek. A vezetéknevét, vagy hogy melyik suliba jár, nem tudom. Amikor kérdezik, szomorkásan jelentem, hogy hiába kerestem Instán. Bizonyára sokféle szakköre van meg edzései, összevissza időbeosztásban, magyarázom, amikor az egyik barátnőm kijön velem a megállóba, de Márkot nem találjuk. Az én fülemnek hihető a mese, úgy folyik ki a hazugság a számon, mint az áradó Duna, nincs gát, nincs kérdés, ami megakaszthatna. A telefonom jegyzetei között listát vezetek mindarról, amit Márkról mondtam. Engem aztán valamiféle buta ellentmondás nem fog lebuktatni! Az Arsenalnak szurkol, nem a Chelsea-nek, szürkésbarna a szeme, nem szürkészöld, egyszer focilabdával a kezében láttam, nem kosárral, télen kötött sapkát hord, nem baseballt, mint máskor, és a szintén nem létező barátaival a buszon általában hátra ül, nem előre. Márk a tökéletes ha zugságom, lassa n másfél hónapja csinosítgatom.

76


*** Rémálmomban Márk eljön értem, és mindenki előtt randira hív. Rémálmomban igent mondok. *** Olykor más fiúk is szóba kerülnek, nem csak Márk, Olivér, Balázs és Bármilyen Egyéb Nevű Kiszemelt. A legváratlanabb szituációkban bukkannak fel, olyanok akár a gaz, ami a beton réseiben is kinő. Az utcán sétálunk és az olasz háziról beszélünk, amikor egy csapatnyi srác sétál el nagy hanggal mellettünk. Rögtön meg kell tárgyalnunk, melyikük a leghelyesebb, és még a sarokról is hátra kell pillantgatnunk rájuk. A gólyaavatónkra készülünk, és sorra vesszük az elmúlt évek avatós próbatételeit. Mindannyiunknak tudnia kell, az osztályból melyik fiúval csinálna csókot imitálós feladatot. Sorozatot nézünk, és a kedvenc szereplőnknek egy férfi karakternek kell lennie. A Riverdale-ből kedvencnek Cheryl Blossomot nem lehet választani, rá csak irigykedni szabad és a ruháit kívánni magunknak. És ha már sorozatok, a félmeztelen jelenetekre a helyes reakció a fütty és a hurrá, nem a szájelhúzás vagy a reklamáció, hogy miért félmeztelen Archie a tél kellős közepén. Sok-sok szabály van, belezsong a fejem, annyi. Kész illemtankönyv az egész, jó és rossz válaszokkal. Elővigyázatosan cirkálok köztük, és ha lehet, sohasem szólalok meg először. Összezárom a számat, és csak akkor nyúlok a lakathoz, ha biztosan tudom, nem szökik ki rajta semmi sületlenség. ***

77


Egyik este olyan hosszan tanulmányozom a riverdale-es Archie-t a telefonomon (ezen a fotón is póló nélkül ácsorog), hogy a képernyőm közben elsötétedik. A rám bámuló feketeség visszatükrözi az arcomon ülő értetlenséget. Néha azt kívánom, bár azt látnám, amit a többiek. *** Néha azt kívánom, bár ne lenne baj, hogy én mást látok. *** Popcornt rágcsálunk és semmisségekről fecsegünk, amikor a legjobb barátnőm bejelenti, hogy Olivér tegnap délután megcsókolta. Ironikus módon épp egy buszmegállóban történt az eset. *** Olivér után Balázs is lép, és ugyan Bármilyen Egyéb Nevű Kiszemelt – mint kiderült, Zsoltinak hívják – nem, a barátnőm megteszi helyette. A többiekkel együtt ámulva helyeselek az akcióra, „mert miért is kéne a tökkelütött fiúkra várnunk mindig”, magamban azonban egyre osztok és szorzok, de világos, mi a matek vége. Nem várom meg a sokatmondó tekinteteket, az unszolásokat és kommenteket, elébük megyek, és a Zsolti sztori szünetébe ékelem a vallomást, miszerint Márknak barátnője van. Láttam őket kézen fogva, nincs semmi kétség. Annyi csalódottságot festek az arcomra, amennyit bírok, és annyi dühöt köpök és könnyet nyelek, amennyi telik tőlem. Oscar díjat talán nem érne az alakítás, de a Riverdale-be elmehetnék vele. Válaszul három pár kar zár szoros, vigasztaló ölelésbe, és bár nem érdemlem meg, mélyre vackolom magamat a melegükben.

78


*** Alig telik el egy hét a márkos csalódásom óta, úgy tűnik, ennyi egy viszonzatlan belezúgás gyászideje, és a lányok már faggatnak is. Van valaki más, aki tetszik? Csak akad más is. Ott van például az a srác, aki pénztáros volt a gólyaavatón. Vagy az a másik, amelyik a büfében előreengedett minket. Vagy az, amelyiket folyton látjuk a számtech terem előtt, tudod. Vagyazavagyazavagyaza. A Márk listám olyan hosszú volt, hogy másodpercekig kellett pörgetnem, ha végig akartam olvasni. Elképzelem, mennyi idő lesz egy ugyanilyet írni. Újra ki kell találnom egy nevet és egy hajszínt és egy hobbit és egy kifogást és még egyet, és érzem, hogy a fejem zúgni kezd. Nem akarok újabb listát. Megrázom hát a fejem. Újra és újra, de a kérdések és javaslatok nem szűnnek meg. A fáradtságom pedig egyszeriben olyan nagy lesz, olyan mindent maga alá gyűrő, hogy elapasztja a hazugságaimat. *** Emmának hívják, ugyanahhoz az olasz magántanárhoz járunk. Szögegyenes, barna a haja, általában copfban hordja. Mindig köszön, amikor az ajtóban találkozunk. Fantasztikusan édes a mosolya. És igazán, igazán létezik. Csak egy egész kicsit remeg a hangom, amikor először beszélek róla a lányoknak, de ők bátorítanak, hogy folytassam.

79


A

CS UH Á NY L I L I: A ZÖL D S Z E M B E Z Á R T TÖ R T É N E T

T

omi jó mesélő, mert elég a szemébe nézni ahhoz, hogy mindent megtudjon az ember, míg én gesztusokkal és szavakkal is csak kapálózok, hogy valamennyire átélhető legyen a történetem. A sors iróniája, hogy most ő hallgatott, és én meséltem. – Szervusz, fiam! – köszöntöttem társalgó hangnemet megütve. Bárcsak képes lett volna válaszolni. – A doki mindjárt itt lesz. Elhozza azt a sapkát, amiről beszéltünk. Kinéztem a folyosóra, de sehol egy lélek. Gyérül bevilágított fehér falak vettek körül mindenütt. Ha Tomi látná, elborzadna. Egyszer azt mondta nekem, hogy meghamisítja a papírjait, hogy tizennyolc fölött is engedjék a gyerekosztályra. Emlékszem, ahogy csóváltam a fejem, és felajánlottam, hogy inkább eljövök vele kifesteni a felnőtt kórtermeket. – Remélem, hamarosan itt lesz. Nem szeretem ezeket az egyoldalú beszélgetéseket. Sóhajtottam egyet. Persze mit tehetett volna Tomi? Lefogadom, hogy mindenre felelt eddig, amivel tömtem a fejét látogatáskor, csak nem hallottam. Mozdulatlan arcát fürkésztem, próbáltam belátni a szemhéja alá, hogy megtudjak mindent, de ő kérlel­hetetlenül csukva tartotta őket. Egy hónapja nem láttam már a szép zöld szemét. Kopogó léptekre lettem figyelmes, amik gyors ütemben egyre közelebbről hallatszottak. Majdnem felugrottam, amikor megláttam a dokit két sapkával a kezében. – Erről lenne szó – mondta. – Még kísérleti fázisban van, de az eddigi eredmények biztatóak. – Ezen keresztül tudok beszélni a fiammal?

80


– Hang közvetítésére egyelőre sajnos nincsen lehetőségünk, de láthatja. Létrehoztunk mindkettejüknek egy avatárt, amit a gondolataikkal irányíthatnak, valahogy úgy, mint egy robotkart. Bólogattam. A technológia világával bajban voltam, mert nem tudtam szétszedni, hogy megnézzem az alkatrészeit, de ha tényleg láthattam valamit, amit Tomi tudott irányítani, hogy üzenjen nekem, akkor nem ódzkodtam semmitől. Az orvos gondosan a fejünkre illesztette az eszközt, és adott nekem egy szemüveget, aminek a belsejében volt a kivetítő. – A fiam hogy fog látni engem? – Nem tudjuk, mit fog érzékelni, de az eszköz mindenről pontosan informálja majd. Tudomásul vettem, hogy lehet, hogy Tomi nem fog látni engem. Ez az egész még mindig magas volt. Elhelyezkedtem a székemben, és vártam, hogy elinduljon a kísérlet. A műszerek zúgásától ideges lettem, és felkészültem mindenféle bizsergető, kellemetlen vagy kifejezetten fájdalmas élményre, de ehelyett fehérség lepte el az addig sötét képernyőmet, ami inkább csak furcsának tűnt. Olyan térszerű volt. – Kérem, gondoljon arra, hogy kinyújtja a kezét! – utasított a doki. Rágondoltam, és a gondolataimmal összhangban megjelent előttem kinyújtott kezem. Kicsit úgy éreztem magam, mintha elváltam volna a saját testemtől. Számtalan gyakorlatot végeztünk, hogy belehe­lyezkedjek a virtuális testbe. Türelmetlenül vártam, hogy befejezzük a gyakorlást, és végre megpillanthassam Tomit. Feszes tempóban válaszolgattam a doki kérdéseire, amíg úgy nem ítélte, hogy biztonságos létrehozni a kapcsolatot. Valós fogaimmal az ajkamba haraptam, virtuális alakom követett a mozdulatban. – Kérem, tartsa egyenesen a fejét! Önnel szemben fog megjelenni a fia. Egy pillanatig még átjárt az adrenalin, amikor megjelent előttem egy merev figura. Nagyjából két méter magas volt, sötétszőke hajjal, zöld szemekkel és mélyen ülő arccal. Felszipogtam. Amíg

81


próbálgatta az új tagjait, csak a szemét néztem. Gondterhelt volt, és nagyon máshol járt, talán még félelem is bujkált benne. Szerettem volna megérteni ezeket az érzéseket. Szembefordult velem, amikor befejezte a gyakorlást, és mereven intett egyet. Ölelésre tártam a karjaimat, de nem mozdult felém egy lépést sem, csak kínosan megsimogatta a felkarját. Leejtettem a kezeimet. Tanácstalan voltam, hol kezdjem. Megpróbáltam elmutogatni a balesetet. Bal kezemet kinyújtottam függőlegesen, míg a jobbal vízszintesen ka­­ n­­yarogtam felé egyre gyorsabban, amíg bele nem ütközött a balba. A tekintetemből tudnia kellett, mire gondolok. Szemét lesütve bó­logatott, tartva a zárt, kínos testtartást. Csak kitártam felé a kezem, és egész arcommal azt kérdeztem, miért. Miért történt ez? Tudtam, hogy egyébként óvatosan vezet. Megköszörülte a torkát, aminek csak látványa volt, hangja nem. Lassan, remegve felemelte a kezét, a mozdulat közben többször meg-megállva, mintha meggondolná magát. Biztattam, hogy folytassa, tágra nyílt szemmel bólogattam, hogy csinálja, hadd lássam. Összeszorított szemmel, hangtalanul csettintett, ami után tátva maradt a szám. Egyszerre történt minden: összement, olyan százhatvan-százhetven centiméter közé, szőke haja elkezdett nőni és hullámossá válni a háta közepéig, erős állkapcsa finom vonásokba rendeződött, hosszúkás orra megrövidült, ádámcsutkája visszahúzódott. Teljesen elváltozott görcsösen összeszorított arca. Nem tudtam felfogni, mi történt, amíg meg nem láttam, hogy a pólója alatt megnőttek a mellei és homokóra-alakot vett fel a teste. Fiús ruháit lecserélte egy szűk topra és rózsaszín szoknyára, kitaposott tornacsukájából magassarkú lett. Meglepetésemben elhátráltam. Tomi kinyitotta a szemét, és elmesélt mindent, amire nem lettek volna szavaim. Bánatosan és félve nézett rám, izmai megfeszültek megvékonyodott karján. Azt hiszem, összeállt a fejemben a történet. Ismét kinyújtottam felé a karjaimat, örömömben és bánatomban elkezdtek folyni a könnyeim. A lányom beleolvadt az

82


ölelésembe, hangtalanul sírtunk egymás vállán. Több kérdésem támadt, mint valaha, és nagyon reméltem, hogy egyszer még feltehetem neki mindet. Mindig nagyon férfias volt, imádták a lányok, én pedig borzasztóan büszke voltam rá. Sokáig reméltem, hogy egyszer majd elhívja hozzánk Kittit, akiről annyit mesélt. És most azt sem tudtam, kicsoda, és hogy hívják. Eltoltam egy kicsit magamtól, hogy megpróbáljam neki a levegőben leírni, hogy mi a neved? Nagyon koncentráltam, hogy el tudja olvasni. Elfelejtettem tükrözni a betűket, ami felbosszantott, de az én lányom okosabb volt, mint hittem: lepillantott a fehér topjára, amin megjelent az a felirat, hogy Tamara. Tamara. Eltátogtam neki betűről betűre, és felmutattam egy szívet. Azt hiszem Tamara megértett mindent, amit akartam, de én még mindig alig értettem valamit. Váratlanul a doki hangja ütötte meg a fülemet: – Lassan lejár a látogatási idő. Kérem, készüljön fel a kilépésre! A lányomhoz fordultam, hogy addig lássam, amíg csak lehetőségem van rá. A tartása már nem volt olyan merev, de azt hiszem, nem volt képes teljesen a szemembe nézni. Próbáltam válaszokat találni a némaságban. Annyira lefoglaltak a gondolataim, hogy kisebb sokk ért, amikor eltűntek az avatárjaink, és ismét csak a kórterem volt, meg a saját testem. Megvártuk, amíg visszahelyezkedtem a valóságba. – Érez szédülést vagy fejfájást? – kérdezte az orvos. Ráztam a fejem, minden további kérdésére is. Az egyetlen panaszom az volt, hogy szertefoszlott a lányom a szemem előtt. – Tomi megváltoztatott magán valamit, amikor bent voltunk. Rossz érzés fogott el, hogy a magatehetetlenül fekvő gyermekem felett rosszul mondtam a nevét, de mégsem akartam az orvos orrára kötni, mit láttam. – A gondolataikkal elméletben létre tudnak hozni új dolgokat, csak pontosan tudniuk kell, hogy néznek ki. Ha ön például arra gondolna, hogy az otthonában szeretne lenni, csak annyi fog megjelenni a lakásból, amennyit fel tud idézni.

83


– Ezt miért nem mondta? – Az első kísérletnél az a cél, hogy megszokják az új helyzetet, és felmérjük a reakcióikat. Érzékeltem, hogy a fia már továbblépett. A gyermekem mintha eltelt volna szomorúsággal a rossz szavak hallatára. Megígértem neki, hogy visszajövök holnap is. Fáradtan estem be az üres lakásba. Totó a farkát csóválva futott elém a labdájával. Megvakargattam a füle tövét és a hasát, de azt nem tudtam megígérni, hogy játszani is fogok vele. – Elfáradtam, blöki. Különben is gazdira vársz inkább, nem igaz? Hátrapillantottam az ajtóra, mire a kutya felnyüszített. Szerencsétlen jószág. Vele sem tudtam megbeszélni a dolgokat. Ledobtam a kabátomat az előszobában, és Tamara szobája felé vettem az irányt. Felkapcsoltam a villanyt, hogy körülnézzek. A kupái a polcokon porosodtak, az ágya hanyagul bevetve maradt a reggeli rohanás után. Íróasztalán kinyitva hevert a matekfüzet, a pontosan megrajzolt függvény alá felfirkantotta a kutyáját is. Elmosolyodtam rajta. Tekintetem lejjebb vándorolt az asztal fiókjára. Rácsúsztattam a kezem, és lassan kihúztam. Nem szerettem a dolgai között turkálni, de azt reméltem, találok valamit, ami segít megérteni. A kezem beleakadt egy papírba, ami csak úgy bedobva hevert régi karszalagok és mozijegyek között. Kihajtogattam, és szinte szótagolva olvastam el az egészet. Apa, Nem is tudom, ezt hogy mondjam el neked. Nem az vagyok, akinek gondolsz. Illetve pont ugyanaz az ember vagyok. Ugyanúgy szeretek veled barkácsolni és Totót sétáltatni, ugyanúgy szeretem a röpicsapatot, ugyanannyira szétszórt vagyok, szóval tudod… Ugyanaz, akit ismersz. De egy dolgot nem tudsz még rólam. Nem szeretek ebben a testben élni. Nem tudom a magamévá tenni. Ha én választhattam volna, akkor alacsonyabb lennék, hogy fel tudjak venni egy magassarkút. Megnöveszteném a hajam, és ápolnám, hogy szép göndör legyen. Kisebb lenne az orrom, meg a kezeim, meg a vállam. Rendeltem egy melltartót, hogy érezzek valamit,

84


amikor ezeken gondolkodva az ágyban forgolódok. Ha ezt érted… Jobban érezném magam, ha lánynak néznének. Mint a vásárban a szomszéd néni, amikor öt éves voltam, és kikönyörögtem egy lila ruhát. Még most is nagyon emlékszem arra. Félek ezt leírni, apa. Félek, hogy már nem leszel büszke rám. Remélem, hogy egyszer eljut hozzád, és nem fogsz megutálni érte. Nem tudok mit kezdeni vele. Próbáltam megszeretni ezt a testet, de nem tudom. Ujjaim alá gyűrődött a papír sarka. Értetlenkedve pásztáztam a sorokat. Totó a lábamhoz somfordált, és úgy nézte a papírt, mintha még ő is értené, miről van szó. – Legközelebb olyan sapkát kérek, ami a te gondolataidat is olvassa! – sóhajtottam, miközben megsimogattam a buksiját. – Borzasztóan figyelmetlen voltam, Totó. És nem tudom, hogy lesz-e még lehetőségem helyrehozni. Az elmúlt egy hónapban egyszer sem vallottam be, hogy felelősnek érzem magam. Súly nehezedett a mellkasomra, amikor megpróbáltam egy mély levegőt venni. Átküzdöttem magam rajta, hogy kitisztítsam a fejem, és hirtelen felébredt bennem a dac. Meg akartam ismerni a lányomat. Fogtam a levelet, és begyűrtem a kabátom zsebébe. Éjszaka megterveztem a következő látogatást. A lábaimmal topogva ültem a székben, miközben kihajtogattam a levelet, lesimítva a gyűrött papírt. Megkértem a dokit, hogy várjon pár percet a sapkával. – Hoztam neked valamit, amiről szeretnék beszélni. – Megköszörültem a torkomat, mielőtt belekezdtem. – Tamara, igaz? Szép nevet választottál. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tudtam, hogy van benned valami különleges. – Elmosolyodtam. – Elolvastam a levelet, amit a fiókodban tartogattál. Tudom, nem szabadott volna a holmijaid közt turkálnom, de nagyon meg akartam érteni ezt az egészet. Valahogy elnéztem fölötte, félresöpörtem. Tudom, hogy ez nem vigasztal, de amikor én felnőttem, nem be­s zéltünk ezekről a dolgokról, ezért nem is tudtam, hogyan

85


kezeljem. De abban mindig is biztos voltam, hogy egy igazi szülő képtelen hátat fordítani a gyerekének. Az órámra pillantottam. Ideje volt behívni a dokit és felvenni a sapkát, hogy láthassam a lányomat. Kevesebb gyakorlással sikerült belerázódnunk az avatárjainkba. Tamara rögtön testet váltott, és a topjára mutatott, amin most három szó jelent meg: minden oké apa. Rögtön könnyebbnek éreztem a mellkasom tőle. Kipróbáltam, hogy én is tudok-e üzenni neki. Arra gondoltam, hogy az ingem helyett egy fehér póló legyen rajtam, azzal a felirattal, hogy látod ezt? Nem is keresgéltem magamon, mert rögtön megláttam a lányom heves bólogatását. Elgondolkodtam azon, hogy vajon a levegőbe is tudok-e írni, vagy elképzelni egy papírt és tollat, de Tamara hamar elvágta a gondolataim fonalát egy új felirattal: ne így beszéljünk. A szemébe néztem, ami most sem hagyott cserben. Valami nagyon hiányzott neki. Nekem is hiányzott egy valódi beszélgetés az otthonunkban. Felrajzoltam gondolatban egy teret, ami körülbelül négy méter széles és három méter hosszú volt, kék falakkal fedve a négy oldalán, parkettával a talpunk alatt és fehér plafonnal a fejünk felett. A színek és arányok nem voltak tökéletesek, de a tér nagyjából hasonlított Tamara szobájára. Tamara figyelte, ahogy emlékezetből elhelyezem az ágyát összetúrva, hiszen így bámultam órákig tegnap este. Valami, a szekrényéhez nagyon hasonló bútordarab került mellé. Megfordultam, és elhelyeztem az íróasztalát a matekfüzettel, amiben a függvény csak egy vonalhalom volt, de Totó rajza egészen pontosra sikerült. A lányom döbbenetében a szájához kapott. Kicsit megigazította a trófeáit és a falak színét, amennyire emlékezetéből telt, és lerogyott az ágyra, mintha tényleg otthon lenne. Elkezdte a negyedik falat szuggerálni, ahová elfelejtettem ajtót rakni, de Tamara rögtönzött nekünk egyet, amin keresztül Totó befutott jellegzetes lépteivel, és Tamara ölébe ugrott. Az ölelésében aztán megdermedt, azt hiszem, a lányom már nem foglalkozott azzal, hogy tovább mozgassa, és csaholtassa. Ez a látogatás így telt el. A szobát szépen felbomlasztottuk magunk körül, ahogy egymásra

86


koncentráltunk. Csak a fehérség maradt, a lányom mosolya és a megdermedt Totó. Megnyalogattattam vele Tamara arcát, aki nem győzött mosolyogni és mosolyogni. Hirtelen elrepült az időnk együtt. A dokinak ezúttal tovább kellett marasztalnia, hogy visszaszokjak a valóságba. Még maradt egy percem, amit arra akartam használni, hogy mondjak Tamarának valamit. Ezt suttogtam a fülébe: – Ne add fel a küzdelmet, lányom! Próbálj meg visszatérni! Mindig eljövök, és majd játszunk Totóval, meg amit csak kitalálunk. Megszorítottam a kezét, hogy bátorítsam. Tami tele volt ötletekkel. Amikor legközelebb eljöttem, felállított egy röplabdahálót a semmi közepén, és egy labdát ütött nekem. Jól szórakoztunk, miközben próbáltuk összehangolni a játékot. Gondoltam, hogy ütök neki egy erőset balra, de pillanatok alatt odaért, és ugyanolyan lendülettel vissza is adta. Élvezte, hogy a fizika törvényei itt nem működnek. Egy másik alkalommal Totót sétáltattuk a lábunkkal együtt mozgó réten. Elértem, hogy elkezdjen ugrálni Tamara lába körül, de ő gonosz módon felém irányította, hogy megrágja a cipőmet. Megtanultam hajat fonni a virtuális térben, és szereztem egy parókát a valóságban, amin gyakorolhatom. Lassan idegenné vált az a fiútest, ami feküdt előttem, és azt hiszem kicsit megértettem, Tami hogyan érzi magát benne. A következő nap arra készültem, hogy együtt szétszedünk egy régi kakukkos órát, hogy megmutassam neki az alkatrészeit, de ráébredtem, hogy ezt már otthon, a valóságban is meg tudjuk tenni: kinyílt a világ legszebb zöld szeme. Olyan sokat beszéltünk tettekben és gesztusokban, hogy hirtelen szavakkal már nem tudtam mit elmesélni neki. A szeretlek sem érződött olyan kifejezőnek, mint összemosolyogni. Hazafelé tartottunk. Egy-két hete nem beszéltünk sokat, amióta felébredt. Elszoktunk tőle. A kérdéseim viszont megmaradtak, és fúrták az oldalam. – Totó már nagyon vár téged – mondtam. – Annyira hiányzott! – felelte egy félszeg férfihang. Azt hiszem, nagyon kellemetlen volt neki, talán ő ezért nem beszélt sokat.

87


Hazaérve hagytam, hogy megszeretgesse a kutyáját, aki nem fért a bőrébe, úgy ugrált körbe-körbe, nyaldosta, és lefeküdt neki, h­ogy megvakargassa a hasát. – Jól van, te! – szipogta Tami. – Nekem is hiányoztál. Leültettem a lányomat a kanapéra, hogy lassan elkezdjünk be­szélgetni. Kócos hajában turkált, mintha próbálná megzabolázni, és most is kerülte a tekintetem. – Tami! – Ne hívj Taminak, jó? Nagyon hasonlít az előző becenevemre. A Marát szeretem. – Mara! Nagyon boldog vagyok, hogy itthon vagy. Jól küzdöttél. Döcögősen indult a beszélgetésünk. Mara kínosan kerülgette a baleset témáját, de én nagyon, nagyon tudni akartam, mi történt akkor, és mi történt előtte. – Sajnálom, hogy nem tudtam olyan szülő lenni, akivel meg­ oszthatsz bármit. Nagyon szégyellem ezt, Tami. Bocsánat, Mara. – Nem beszéltünk igazából soha ilyesmiről. Nem mertem felhozni. Attól tartottam, hogy úgysem értenéd. – Nem is értem szerintem – jelentettem ki egyenesen. – Biztosan megkérdeztem volna párszor, hogy mennyire vagy biztos ebben, ha nem a saját szememmel látom. De nem tettem volna semmi rosszat veled. – És azt honnan tudhattam volna? Szívembe mart a kérdés. Nem tudtam a választ. – Rossz volt neked a bizonytalanság? Összeszorított szemekkel bólogatott. Magamhoz húztam egy ki­csit, hogy megnyugtassam, és el is engedtem, amikor visszahúzódott. Nagyon fájt, hogy így láttam. – Rosszul érzem magam a bőrömben. Elmondtam pár barátomnak, hogy mi a helyzet, és elkezdtek zaklatni vele. Ilyen dolgokat írtak. Elővette a telefonját, hogy megmutassa nekem. Durva üzeneteknek voltam szemtanúja, alig hittem el, hogy ennek semmi jelét

88


nem láttam. Elsöpörtem a lányom haját a homlokából, és mély bűntudattal próbáltam még egyszer nekifutni a legfontosabb kérdésnek. – Ezért vezettél úgy, hogy abból… baleset legyen? Nem kellett megszólalnia, nem kellett bólintania, csak rám néznie. – Sajnálom, Tamara. – Én csak azt sajnálom, hogy megszakítottam a kapcsolatot Kittivel. – Felkaptam a fejem erre a mondatra. Hát vele sem merte megosztani? – Nem bírtam volna elviselni, ha ő is… Azt hiszem, szeretem őt, apa. – Még nem késő helyrehozni a dolgokat. Ha ő is szeret, akkor megérti a helyzeted. Ezt tesszük mindnyájan a szeretteinkkel, nem? Azt hiszem, Tamara már máshol járt, a szeméből azt olvastam ki, hogy inspirálódott valamire. – Meddig voltam kómában? – kérdezte. – Két hónapig. – Mikortól használtuk a sapkát? – Egy hónap után. Miért kérded? – Abban az egy hónapban voltam a legboldogabb. Úgy néztem ki, ahogy mindig is elképzeltem, de nem csak az… Egy normális lány lehettem. Én csak ennyit akarok. Lehet, hogy sosem fogok találni magassarkút a lábamra, de az is olyan jó lenne, ha csak átmehetnék a lánycsapatba és mindenki Tamarának vagy Marának hívna. Játszanék egyet végre Kittivel. És menne tovább az élet, érted? – Azt hiszem, értem. Ne aggódj, Mara! Megcsináljuk. Látod, néha egy hajszálon múlik, hogy az ember elmenekül, vagy új életet kezd. Felejtsük el Tomit, és kezdjük újra! *** Engedjék meg, hogy a csapnivaló mesélőjük legyek újra. Az történt, hogy évekkel később ismét arra vártam a kórházban, hogy Mara

89


felébredjen. Kissé még kába volt, és össze-vissza beszélt. Gondosan jegyzeteltem a zagyvaságokat, hogy legyen mivel szórakoztatni a rokonságot a karácsonyi vacsorán. A testvéreim és a szüleim tartották velünk a kapcsolatot, de az anyai ág Tamara anyjával együtt felszívódott. Mara kezdte kipislogni a szeméből a kábultságot, de egy pár napig még meglehetősen fáradt volt. – Most nincs virtuális játszótér, kicsim. – Huszonhat éves vagyok, apa. Én már nem játszom. – Badarság. Láttam ám, hogy Kittivel elkezdtetek hócsatázni, miközben építettétek a kutyaházat! – Na, jó – adta meg magát kimerülten –, de Totó is élvezte. Az ünnepekre mindnyájan otthon voltunk. Kitti Mara ágya mellett vigyázott a lányomra. Kezükbe nyomtam egy-egy bögre fahéjas-szilvás teát, és rohantam vissza a konyhába, hogy ne égjen oda a sült. Este betelepedtünk hozzájuk. Apámmal bevittünk egy asztalt a szoba kellős közepére, hogy leültessük köré a testvéreimet. A szüleim erősködtek, hogy elülnek a régi íróasztalnál, én pedig el­foglaltam az ágy sarkát, ahonnan nehéz volt elhessegetni az öregen is fürge Totót. – Komolyan bejöttetek ide? – kérdezte panaszosan Mara. – Feküdj csak, kislányom, az orvos is megmondta! Mi elvagyunk itt – felelte anyám. Vacsora után átadtuk az ajándékokat, amikor is Tamara figyelmet kért. – Köszönöm, hogy itt vagytok, és támogattok mindenben! Csak annyit szeretnék mondani, hogy nem számít, mit adtok, mert a legnagyobb ajándékot már megkaptam tőletek és az élettől. Még egy esélyt, szinte hallottam utána. Tudni akarják, mi történt ezután? Éltük az életünket. Jó, ez nem volt ennyire egyszerű, de egy dolgot biztosan tudok: nem volt már olyan nap, amikor a menekülés és az új lehetőség közül Mara a menekülést választotta volna. És én büszke voltam rá.

90


91


VÉLEMÉNY

É


M.Z. C H A P E L L E

É

A FIÚK A K LU BB ÓL

EGY ÚTTÖRŐ HANG SZÓLAMAI

A közelmúltban újra divatos témává vált A fiúk a klubból című sorozatról beszélni, hiszen a kétezres évek kultikus darabját Stephen Dunn forgatókönyvíró segítségével tervezi újraéleszteni a Peacock tv-hálózat.

É

n azonban nem az újragondolt változatról, és a már nyilvánosságra hozott szereplőgárdáról szeretnék értekezni. Velük szemben egyébként bizakodó vagyok az örök szkepticizmusom ellenére; ám valahogy mégsem érzem százszázalékosan meggyőzve magam afelől, hogy nem lett volna érdemesebb inkább egy teljesen új történettel, címmel előállni, mint kikaparni a békében nyugvó elődöt. De majd meglátjuk, ez még a jövő zenéje! És hogy Michael Novotnyt idézzem stílusosan: „Ahogy a diszkó úrnője, az isteni Miss Gloria Gaynor énekelte nekünk: ”túl fogjuk élni”. A 2000 és 2005 között gyártott, öt évadon és 83 részen keresztül futó A fiúk a klubból

egy brit sorozat a Queer as Folk remake-jeként debütált, és már a címében is varázslatos módon előzte meg korát. A Showtime műsorának idejében a queer szó még nem terjedt el kü­l önösebben annak a fogalomnak a magyarázataképpen, aminek ma használjuk. A queer 1 a XVI. században jellemzően pejoratív jelzőként s z olgá l t a „ m á s ” e m b e rek 1 A queer (ejtsd: kvír) egy gyűjtőfogalom az olyan szexuális és nemi kisebbségek jelölésére, akik nem heteroszexuálisak vagy ciszneműek.

93


“Kábítószer-használat, elvonó, örökbefogadás, coming out, biztonságos szex, prostitúció, HIV, családon belüli erőszak, munkahelyi diszkrimináció, iskolai bullying… ” Csak néhány azok közül a markáns témák közül, amikkel a sorozat szereplői találkoznak, amikkel megküzdenek, amikkel együtt élnek, amiken elbuknak, vagy amelyek tovább építik a jellemüket. Habár örök Brian Kinney fanatikusnak tartom magam, de mellette érdekes módon minden egyes újranézésnél új kedvencet avattam. Ott van Michael, akinek az összes jelenetét végigmoso­­lyogja az ember, mert hihetetlenül

94

szerethető figura, igazi álmodozó, aki rengeteget változik az évadok során. Az ő narrációjával indul és zárul a Queer as Folk ötévadnyi világa. Emmett olyan, akár a tündér a mesékben, akinek mindig van egy jó szava, bölcs meglátása, és aki a legcsillogóbb a társaságban. Aztán ott van nekünk Ted, akit talán a legkönnyebben zárunk a szívünkbe az esendősége miatt. Sem nem túl jóképű, sem nem fiatal, zárkózott, és igazi peches típus. Az első rész Justin megjelenésével indul, aki maga a tündöklő fiatalság. Hurrikánként robban be, felborítva ezzel az állóvizet. Brian egy archetipikus karakter, aki mindenfajta szégyenérzet nélkül hisz önmagában, a mának élve élvezi az életét. Őszinte, szókimondó, az elveitől nem tágít. Egy igazi seggfej, természetesen, de nem lehet nem szeretni. Üdítő jelenség a leszbikus szál, Melanie és Lindsay kap­ csolata a sorozatban. Nem egy rózsaszín felhő ölén ugrálunk, amikor őket nézzük: már a legelső részekben nyilvánvalóvá válik, hogy akadnak problémák a kapcsolatukban. Izgulhatunk

​English Wikipedia - https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.en

megnevezésére. A cím egy észak-angol aforizmát hoz be, ami magyarul nagyjából úgy hangozna, hogy „semmi sem furcsább, mint maga az ember”, rávilágítva a különbözőségeink ellenére jelen lévő egyenértékű mivoltunkra. Magáról a sorozatról néhány szót:


értük a hullámvölgyekben, és velük örülhetünk, amikor elérik azt, amit addig senki a baráti társaságban. Ezek a karakterek a legfontosabbak, de még sorolhatnám, ki mindenkire érdemes odafigyelni a Queer as Folk nézése közben (Debbie, Debbie az ász! Igazi pride-anyuka, akinek a szívében elfér egy egész közösség, az egész Liberty Avenue). Találni hibát a sorozatban? Ó, hogyne! Ha más nem, a diverzitás mai fogalmának nem felel meg, nem vonultat fel annyiféle

származású és kulturális háttérrel bíró embert, ahogyan az a huszonegyedik században ildomos lenne, valamint bőven akad más deficitje is a történetépítésnek. Csűrhetjük-csavarhatjuk például, de a főszereplő páros tagjai közti korkülönbség mindenképpen aggályos. Justin nagykorúságának hiánya miatt a büntetőjogi felelősség is felmerül és fennáll, hiszen a fiú a sorozat elején még nincs tizennyolc éves, míg Brian közel harminc. A fiúk a klubból néha túlzó módon hangsúlyozza a melegek


és heterók közti különb­ségeket, holott függetlenül egy ember nemétől és szexuális orien­ tációjától, minden kapcsolat tele van küzdéssel, jobb és rosszabb időszakokkal. Felesleges a melegeket (legfőképpen a meleg férfiakat) úgy beállítani, mintha konkrétan csak a szex érdekelné őket, meg a buli. A z ember i test ( jelen esetben férfitest) túlszexualizálása, tárgyiasítása, a meleg

sz tereot ípiá k megerősítése sem marad ki a részekből, ezek is olyan jelenségek, amiket talán ma, ennyi év távlatából, az idő és tapasztalat jótékony gátja segítségével könnyedén meg/elítélünk és kritizálunk. Valóban vannak benne olyan mondatok, jelenetek, a mi k ut á n a z ember csa k pislog némán, hogy te jó ég, ez hogy hangozhatot t el? Sőt, a kad, amit már akkor, a Cool Tv előtt ülve is enyhe fejcsóválással vettünk tudomásul. (Én például feleslegesen provokat ív na k éreztem azt a jelenetet, amikor Justin az anyjával a pszichológusnál jár az első évadban. A férfi Justin magánéletéről érdeklődik, arról, miért gondolja melegnek magát, és emlékeim szerint nem lekezelően teszi ezt, ám velősen azt a választ kapja, hogy „szeretem a faszt”. Igen, kapizsgálom, mi játszódhatott le Justinban, én mégis túltoltnak éreztem ezt a reakciót.) De ha az ilyen és ehhez hasonló jelenetektől megfosztjuk a sorozatot, steril marad, álszent és egy cseppet sem formabontó. Mindjárt megmagyarázom, mire is gondolok. Meg merem kockáztatni, ​ nglish Wikipedia E https://creativecommons.org/licenses/bysa/3.0/deed.en

96


“...annyi kidolgozott férfitestet vonultat fel egy epizódban, amennyit nem szégyell...” sajnáltam, hogy a nagyközönség számára rejtve maradt a sorozat. Csak az akadt rá, aki kereste, vagy aki véletlenül belebotlott. Na, de ott a másik oldal is, ami miatt mégsem lett volna jó, ha egy alternatív, könnyed változat esetében (mint a Szex és New York Light) korhatáros figyelmeztetés nélkül, főműsoridőben adhatták volna le a részeket. Ezzel ugyanis, ha kevésbé explicit módon ábrázolják a nyers erotikát, saját magának mondana ellent, annak az értéknek, amit képvisel. Mindezek ellenére vagy éppen ezért, a Queer as Folk lefektette az utat számos más hasonló tematikájú sorozat előtt (It’s a Sin, Sex Education, Euphoria, stb.), és lehetővé tette, hogy az emberek merjenek beszélni bizonyos kérdésekről. Ez volt az első olyan amerikai tévédráma, aminek egyórás epizódjai egy meleg közösséget

hogy ha a Queer as Folk kevésbé bővelkedne a nyílt szexualitás ábrázolásában, akkor sokkal erőteljesebb visszhangja lett volna a benne megfogalmazott társadalomkritikának, politikai állásfoglalásnak, tabudöntögető témaválasztásainak, mint így, hogy az erőteljes tizennyolcas karika leszűkítette a kört, akik számára elérhetővé vált. Ráadásul A fiúk a klubból céljaként tűzi zászlajára, hogy annyi kidolgozott férfitestet vonultat fel egy epizódban, amennyit nem szégyell, ezzel téve (talán nem is alábecsülendő) kísérletet arra, hogy elterelje a figyelmünket a lényegről. Arról, mennyire tűpontosan mutat rá a világot átszövő univerzális problémákra, értékválságokra, hogyan fest elénk emberi sorsokat, amiknek a tragédiái és problémái a mieinkké válnak. Ügyesen csinálja, meg kell hagyni. Ezért mindig nagyon

97


(elsősorban meleg férfiakat) helyeztek a középpontba, ezzel bevezetve a műsorkészítés új korszakát, aminek keretében LMBTQ+ karakterek kerülhettek fókuszba. A show az elsők között mutatta be felvállaltan egy azonos nemű pár legális házasságkötését2, az örökbefogadás procedúráját, beszélt a HIV-ről, testközelből, nagyon emberi módon.

“Nem hibátlan.” Aki eddig nem látta, annak mindenképpen csak ajánlani tudom. A humora páratlan, a karakterei egytől egyig belopják magukat az ember szívébe. Egy-egy erőteljesebb epizódja olyan, amit még ma is megirigyelnek a dramaturgok és a forgatókönyvírók. Nem hibátlan. Úgy érzékenyít és ad át értéket, hogy közben egy hangyányit sem érdekli, mi mindent olvasunk majd ki

belőle nézőként. Pont, mint a főszereplője, Brian Kinney. Most pedig itt állunk, 2021ben és várjuk az új kiadást. Ingoványos talajt választottak a készítők, mert nézőként és rajongóként elképzelésem sincs, hogyan tudnák kikerülni az elfogultan kritikus, lehúzós véleményeket. Biztosabb lett volna, ha egy teljesen új sorozatot gyártanak le, és nem kapcsolják egy ilyen kultikus darabhoz. Ám az, hogy mégis így döntöttek, végül is igazi, QAF-os bevállalásnak tűnik a számomra.

M. Z. CHAPELLE

2 Az első ilyet a Roc c. 1991-1994 között futó sitcom mutatta be a televíziózás történetében.

98

V


V

JO S A N D VIC T IM (1961)

AZ ANTI-DÉMONIZÁCIÓ EREJE

Amikor először láttam az 1961-es Victim trailerét, eléggé erősen meg voltam győződve arról, hogy ez egy borzalmas film lesz. Basil Dearden angol neo noirja témáját tekintve kihívás: Dearden célja egy tabu megdöntése volt — olyasmire vállalkozott, amire azelőtt egy angol filmrendező sem. A Victim az első angol nyelvű film, amelyben elhangzott a homoszexuális szó. Leginkább attól féltem, hogy a film a kora miatt nem fog tudni megfelelni annak, amit én modern nézőként elvárok tőle. Legnagyobb szerencsémre hatalmasat tévedtem.

A

film a kor meleg szubkultúrájának leg­fenyegetőbb tényezőjét járja körbe: a zsarolást. A történet főszereplője a Dirk Bogarde (The Servant, Halál Velencében) által alakított Melville Farr: egy nagy presztízsű ügyvéd, aki látszólag tökéletes életet él, és ezt a látszatot mindenáron fenn akarja tartani annak ellenére, hogy az rövid időn belül romba dőlni készül. Egykori szerelme, Jack “Boy” Barrett zsarolás áldozata lesz, viszont Barrett munkásosztálybeli férfiként nem tudja kifizetni az összeget, amit követelnek tőle, így lopni kényszerül a munkahelyéről. Megpróbál újból kapcsolatba lépni Farr-ral, hogy segítséget kérjen, de ő inkább pánikszerűen ignorálja, egészen addig, amíg túl késő nem lesz. Maga az alaptörténet elég klasszikus, sőt, egyes olvasatok szerint a legelső LMBTQ+ témájú film, az 1919-es Anders als die Andern egyfajta parafrázisának is tekinthetjük (az Anders als die Andern főszereplőjét is megzsarolják). A témabeli hasonlóság egyáltalán nem véletlen: a XX. század során főkent homoszexuális személyek váltak zsarolás áldozatává, és bár lehetséges volt ilyen ügyekben a rendőrséghez fordulni, az érintettnek el kellett mondania a zsarolás okát, ami a

99


lehető legrosszabb végkifejletet vonta maga után, tekintve, hogy akkoriban a legtöbb európai ország, köztük Anglia is, még krimina­ lizálta a homoszexualitást. Ez az ún. „Blackmailer’s Charter”, amely a filmben szó szerint is előkerül1. A Victim szerepet játszott a Lord Arran által benyújtott 1967-es Sexual Offences Act létrejöttében – Lord Arran személyesen írta meg 1 A Blackmailer’s Charter a Labouchere Amendment nem hivatalos neve, amely az 1885-ös Criminal Law Amendment Act egyik záradékaként jelent meg – ez ugyanazon törvény része, ami miatt többek között Oscar Wilde-ot is bebörtönözték.

100


Dirk Bogarde-nak2, hogy valószínűleg Dirk két filmje, a Victim és a The Servant tehettek arról, hogy a törvényjavaslatot elfogadták. Bár a Sexual Offences Act még nem dekriminalizálta teljesen a homoszexualitást, de jelentős lépést jelentett a melegjogi mozgalomban3.

“...jelentős lépést jelentett a melegjogi mozgalomban.” A 60-as években Hollywood még bőven a Hays Code4 hatása alatt állt. És annak ellenére, hogy az Egyesült Királyságban elméletileg nem voltak érvényben a Hays Code-hoz hasonló vaskalapos cenzúratörvények, a hatásuk — és a korszellem maga — mégis érezhető volt a nemzetközi filmes világban is. A londoni Victoria and Albert Museumban található például egy Dirk Bogarde-dal készített interjú bevezetője, amiben a cikk írója olyan kijelentéseket tesz, amelyek mai szemmel teljesen hihetetlennek tűnhetnek. Például: „[…] És, mint gondolkodó ember, aki alaposan megfigyeli mások viselkedési mintáit és gondolatmeneteit, Dirk levonta az egyértelmű következtetést, hogy a homoszexuálisok beteg, menthetetlen emberek”. Maga a film szerencsére egyáltalán nem hajlik bele a megszokott démonizáló narratívába, és pont ez az, ami időtállóvá teszi. Maga Basil Dearden úgy jellemezte a filmet, mint “egy nyílt tiltakozás a brit törvény ellen, amely szerint a homoszexualitás bűncselekmény”, amely kifejezetten sokkoló kijelentésnek számított. Fontosnak érzem kiemelni, hogy sem Basil Dearden, sem a 2 Lord Arran levele Dirk Bogarde-hoz https://dirkbogarde.co.uk/icon/victim-discreet-reformer/ 3 Burton, A. (2010). Victim (1961): Text and Context. AAA: Arbeiten Aus Anglistik Und Amerikanistik, 35(1), 75–100. https://www.jstor.org/stable/26430917 4 Hays Code: Az amerikai Motion Picture Production Code nem hivatalos neve, amelyet az 1930-as években vezettek be. A Hays Code törvényei határolták be, milyen témákat lehet nagy közönség előtt feldolgozni, és miket nem. A szabályozások egészen 1968-ig voltak érvényben.

101


forgatókönyvírók nem voltak az LMBTQ+ közösség tagjai. Ilyenkor viszont jogosan merülhet fel a kérdés, hogy akkor mégis hogyan voltak képesek egy olyan filmet alkotni, amely nemcsak, hogy a 60-as években, de ma, kerek hatvan évvel a megjelenése után is megállja a helyét? A válasz egyszerű: Dirk Bogarde. Ma már tudjuk, hogy Dirk Bogarde írta a Victim több jelenetét is, köztük a legfontosabbat, amelyikben Farr bevallja a feleségének, hogy egy férfihoz vonzódik. Bogarde identitása afféle nyílt titok volt: több évtizeden át élt együtt menedzserével, Anthony Forwooddal. Annak ellenére, hogy egész életében nem vállalta fel nyilvánosan a melegségét, több alakításában jelennek meg queer sorsok vagy “queer-kódolt” karakterek — a Victim esetében pont az ő általa írt jelenetek teszik autentikussá és élővé a történetet. Amíg az olyan filmekben, mint például a The Children’s Hour Shirley MacLaine-nek külső feltevések alapján kellett egy személyes tragédiát felépítenie, Dirk Bogarde alakítása sokkal egyenesebb, őszintébb. Talán pont ezért nem esik bele a film abba a hibába, hogy túldramatizálja a történetet, és a queer szenvedést teszi a középpontba, a queer sorsok helyett. Hiszen a Victim központi eleme végső soron az LMBTQ+ személyek sorsa, és maga a közösség. Farr karakterábrázolása talán pont azért üdítő, mert az ő karakteríve abban merül ki, hogy kivételesen a közösség érdekeit helyezi a sajátja elé (még úgy is, hogy azelőtt egyáltalán nem is engedte meg magának, hogy a közösséggel azonosuljon). A “bosszúja” — hogy lebuktassa a zsarolókat — nem akkor teljesedik be, amikor az igazságszolgáltatás fellép, mert maga a rendszer önmagából kifolyólag korrupt, hanem akkor, amikor az érintettek kilépnek az individualista látásmódjukból és képesek valamiféle együttműködésre. Farr

“Dirk Bogarde írta a Victim

több jelenetét”

102


tragédiájának része, hogy fel kell adnia az addigi életét, viszont mégsem érződik teljesen annak: halványan utalnak a diszkriminációra, ami a bíróságon vár majd rá, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy sikerült megtörni a kört, és, hogy a zsarolóknak már nincs kontrolljuk senki felett.

JO SAND

103


VILÁGJÁRÓ

A


A

S.A. LO C RYN

HELYZET MÁSHOL:

IN T E R J Ú A.L. L E STER R EL

Ally Lester (A.L. Lester) kortárs brit író, aki Anglia félreeső részén él családjával, és szabadidejében történelmi LMBTQ+ regényeket ír, amiknek érdekes színezetet ad egy, a könyveit általában összekötő természetfeletti szál. A történetei sajnos nem érhetőek el magyarul, de nagyon sok tanulságot tárnak elénk. Ally Lester egyszerre foglalkozik könyveiben a szexuális irányultságokkal, genderkérdésekkel, illetve általános emberi megértéssel és elfogadással. Ezek a gondolatok és cselekedetek viszont nem csupán a történeteiben jelennek meg, az írónő a való életben is küzd az egyenlő jogokért és bánásmódért, valamint az elfogadásért. Fogadjátok szeretettel a vele készült interjút!

M

esélj nekünk egy kicsit magadról! Hol élsz, mivel foglalkozol?

Ally: Somersetben élek, Anglia dél-nyugati részén egy kis faluban a Quantock Hills lábánál. Minden megtalálható itt, amit csak el lehet képzelni egy kis angol faluról: a templom, a templom előtere, ahol összeülünk kávézni reggelente, egy krikett pálya, világháborús emlékhely. Egy három és fél hektáros kertészeti faiskolában/farmon nőttem fel, és az édesanyám még mindig ott él. Az egészségem nem a legjobb – fibromyalgiában1 – és stressz kiváltotta rohamoktól szenvedek –, és én vagyok a gondozója a tizenhárom éves lányomnak is, aki mozgáskorlátozott és súlyos fogyatékossággal él. Már nem dolgozom az otthonomon kívül, de 1 állandó fájdalmakkal járó, elsősorban az izmokat és a lágy szöveteket érintő betegség

105


korábban az IT szektorban vállaltam munkát, elsősorban geográfiai információs rendszerekkel foglalkoztam, aztán váltottam közösségi felnőtt oktatásra, és végül azóta, hogy a gyerekeim megszülettek, csirkéket nevelek, és eladom őket, van egy standom a piacon is, ahol a tojásaikat árulom. S.A.L.: Mi inspirált arra, hogy írni kezdj? Ally: Egy pár évig nagyon beteg voltam, és ez alatt az idő alatt nem nagyon csináltam mást olvasáson kívül. Aztán arra jutottam, hogy „én is képes vagyok erre”, és így lett. S.A.L.: Mikor és hogyan döbbentél rá, hogy író akarsz lenni? Ally: Mindig is írtam, már kamaszkorom óta: verseket, történeteket, darabokat a vidékről. Szóval talán mondhatnám azt is, hogy mindig is írtam? Nagyjából egy évtizeden át vezettem a blogom a

106


kissé sajátságos családomról, és arról, hogy milyen vidéken élni. Abbahagytam az írását, amikor a férjem szülei rábukkantak, és kifejezetten nem örültek neki. Utána kezdtem el fiktív történeteket írni nagyjából 2016-ban, és ez azóta is tart. S.A.L.: Mondhatjuk, hogy a könyveid érdekes keverékei különböző zsánereknek, mert amellett, hogy LMBTQ+ történetek, történelmiek, valamint jelen van bennük a természetfeletti is. Mi inspirált arra, hogy éppen ilyen regényeket kezdj írni? Mi az olvasóid véleménye erről? Próbáltál esetleg más zsánerekben is írni, vagy tervezed, hogy kipróbálod magad valami másban is? Ally: A 2010-es évek elején eléggé depressziós voltam úgy általában minden miatt az életemben, és volt egy pár hónap, amikor arra sem tudtam rávenni magam, hogy az ágyból kikeljek. Kaptam egy Kindle-t, és csak feküdtem és olvastam. Viszont könnyed románcoknál komolyabb tör ténetekkel képtelen voltam megbirkózni, és így botlottam bele teljesen véletlenül az LMBTQ+ regényekbe. Egészen addig nem is tudtam, hogy léteznek ilyenek. Aztán elkezd­­­ tem fokozatosan jobban lenni, és arra jutottam, hogy én is tudnék ilyeneket írni, és végül bele is kezdtem. Viszont a történeteim egyre bonyolultabbak és komplikáltabbak lettek, mígnem teljesen kinőttek a könnyed románcból. Az első könyvemben, a Lost in Time-ban eredetileg egy az 1990-es években született férfi életét akartam szembeállítani valakiével, aki az 1890-es években a jött a világra. És szükségem volt egy történeti csavarra, ami mindezt lehetővé teszi, és innen jött az időutazás. A teljes természetfeletti

“ ...így botlottam

bele teljesen véletlenül az LMBTQ+ regényekbe. ”

107


szál pedig ebből emelkedett ki. Nagyon szeretem a Border Magic2 univerzumomat. Egyszerű emberek a szereplői, akik hétköznapi életüket élik, és hirtelen furcsa és szokatlan dolgok kezdenek történni velük. A romantikus szál legtöbbször ezek mentén alakul, és több esetben háttérbe is szorul a természetfeletti események mellett.

Van egyébként pár nem természetfeletti történelmi, romantikus történetem is, amik az 1960-70-es évek Angliájában játszódnak, amikre kifejezetten büszke vagyok. Párt alkotnak, mégis önálló olvasmányok. Az elsőt ezek közül abba az időszakba helyeztem, amire én is emlékszem a gyerekkoromból, és van benne egy 2 Öt történet tartozik bele, de történetében csak az utolsó három kötet függ össze (kötetek sorrendben: The Flowers of Time, The Gate, Inheritance of Shadows, Lost in Time, Shadows on the Border, The Haunted and the Hind). Érdekessége a sorozatnak, hogy minden részében megjelenik egy titokzatos bőrkötésű kötet, mindenféle bonyolult mágiákkal és a világ titkaival. Azért Border Magic a sorozat címe, mert az emberek, akik képesek varázsolni, a Borderből, a világokat egymástól leválasztó engerigából nyerik az erejüket.

108


nagyon-nagyon aprócska természetfeletti, de ez csak akkor látszik, ha nagyon figyelmesen olvasod és keresed benne. Emellett van még néhány kortárs, a kelta mítoszokon alapuló, viszont minden természetfelettit nélkülöző novellám is gyűjteménybe rendezve, ezekhez is készülnek újabbak. Bevallom, ezeket sokkal könnyebb megírni. S.A.L.: Vannak olyan valós események, amiket inspirációként használtál az LMBTQ+ történeteidhez? Ally: Úgy gondolom, hogy az, hogy olyan, a hagyományos nemi szerepeknek meg nem felelő szereplőket is írok, mint Jones 3 a Flowers of Time-ból, sokat segített abban nekem is, hogy felismerjem a saját érzéseimet, és rájöjjek , hogy én is nem-bináris és pánszexuális vagyok. Rá kellett döbbennem, hogy például a hú­szas éveimben szexuálisan sosem a testekhez vonzódtam, hanem a személyekhez, akik ezekben a testekben laknak; viszont akkor még nem értettem meg, hogy a boldogtalanságom nagy részét az okozta, hogy nem a megfelelő genderhez próbáltam tartozni. Ez az állapot egészen addig tartott, amíg egy közeli családtagom be nem vallotta nekem, hogy transznemű, és akkor az egész világlátásom megváltozott. Akkor kezdtem el újraértékelni a saját létezésemet és a helyem a világegyetemben. Az ötvenes éveim elején járok, és nagyon sokáig tartott, hogy eljussak oda, hogy végre megértem saját magam. És az, hogy queer karakterekről írok, rengeteget segített ebben. S.A.L.: Könnyebb történelmi környezetbe helyezni a történeteidet? Segít ez abban, hogy tükröt tarts a jelen kor eseményeinek? 3 Ő a The Flowers of Time egyik főszereplője. A neve ellenére egy non-bináris női szereplőről van szó. Jones Londonból származik, és az apjával él egy tibeti kolostorban, ahol mágiát kutatnak. Miután az apja lebetegszik és meghal, Jones az utolsó kívánságát követve hazatér Londonba, ahol próbál beilleszkedni, de nem érti azokat a szerepeket, amiket sosem kényszerítettek rá Tibetben.

109


Ally: Nem tudom. Talán könnyebb kortárs novellákat írni. De ez lehet, hogy csak amiatt van, mert ezek rövidebbek? Talán nem is a történelmi környezettől függ. Egyébként nagyon szeretem azokat a kutatásokat és utánajárásokat, amikkel egy történelmi regény megírása jár. Történelem és régészet szakpáron szereztem diplomát, és az, hogy múltbeli eseményekről írok, lehetővé teszi számomra, hogy elmerüljek, és beleéljem magam a történelem legapróbb részleteibe is. Bár a királyok és királynők, vagy a politika-történelem nem vonz annyira, sokkal jobban érdekel az, ahogy az egyszerű emberek élete alakult. Például, hogy mit ettek vacsorára? Mit olvastak, amikor volt rá módjuk? Milyen gyakran írtak az anyjuknak? Ilyesmi kérdések foglalkoztatnak igazán. Egyébként abban igazad van; a történelmi regényeket lehet arra használni, hogy tükröt tartsanak a jelen történéseinek. Az Eight Acts című novellám, ami 1967-ben játszódik Londonban, két férfi nyári szerelmi kalandjáról szól. Mind a ketten elmúltak huszonegy évesek, akkoriban szüntették meg két férfi szexuális kapcsolatának büntethetőségét. Amikor erről az időszakról olvastam és írtam, párhuzamokat fedeztem fel azzal, ami manapság a transznemű emberekkel történik Angliában. Mondjuk úgy, hogy egy elég kellemetlen és erős ellenállás van a közösséggel szemben. A legfrissebb megjelenésemben, a The Quid Pro Quo-ban, az egyik főszereplő egy transznemű férfi. A történet 1920-ban játszódik, szóval egész életében bujkálni kényszerült. Ez jó lehetőség volt, hogy nagyon sokat olvassak történelmi jelentőségű

110


transznemű személyekről. Az emberek nem változnak igazán, mindig ugyanazt akarják a történelem folyamán. Igazából csak azt szeretnénk, hogy legyen egy hely, ahol biztonságban meghúzhatjuk

magunkat, hogy jóllakhassunk, és ugyanezt kívánjuk a szeretteinknek is. Ilyen egyszerű. Igazából mindent erre lehet visszavezetni. És minden gyűlölet, ami azok ellen irányul, akik valamiben mások, mint a nagy többség, abból fakad, hogy az emberek félnek attól, ami eltérő. Félünk attól, hogy azok az emberek, akik mások, mint mi, valamilyen módon ártani fognak nekünk, és ez a félelem fordul át indulatokba és agresszióba. Nincsenek válaszaim, hogyan lehetne megállítani ezt. De talán az, hogy olyanokról írok, akik mások, az LMBTQ+ családokról, azzal talán meg tudom mutatni, hogy mindig is itt voltunk, végig a történelem során, és éppen ezért nem jelentünk fenyegetést, nincs miért tartani tőlünk, vagy gyűlölni minket.

111


S.A.L.: Ki a kedvenc szereplőd a történeteidből? Ők egyébként teljes mértékben a fantáziád szüleményei, vagy ihlette őket egyegy konkrét személy? Ally: Nem könnyű választás. Talán Will Grant a kedvencem az 1920-as London trilógiából, ami a Lost in Time című regényel kezdődik. Magas társadalmi osztályból származik, higgadt személyiség és teljességgel rendíthetetlen. Az ő személyét egy 1930 körüli fénykép ihlette, amelyen Cecil Beaton Gary Cooperrel flörtöl. Illetve nagyon szeretem még Dr Sylvia Marks karakterét a Bradfield trilógiából. Ő annyira… kompetens. Két lábbal áll a földön, és nem tűri a mellébeszélést. Őt részben egy helyi orvosról mintáztam, akiről a nagymamám sokat mesélt, aki sokszor látogatta az ő édesanyját 1910 körül, és mindig elérte, hogy odainvitálják az asztalhoz. Mindig feldobta rá a lábát, ahogy a széken előre-hátra hintázott, és dohányzott közben. Egy barátom összeházasodott ennek a doktornőnek az unokaöccsével, és ő mesélt még róla egy kicsit.

112


Szerintem ez a doktornő és Sylvia nagyon jól kijöttek volna egymással. Egészen biztos vagyok benne, hogy Will Grant a végtelenségig frusztrálná, mert ő túlságosan nyugodt és megingathatatlan, jobban, mint amit még jól tolerál. S.A.L.: Mennyi történetötleted van még, ami arra vár, hogy megírd őket? Elmesélnél egyet ezek közül? Ezek is LMBTQ+ történetek lesznek, mint a korábbiak? Ally: Ó, legalább milliónyi van. Tényleg milliónyi! Most egy rövidebb, kortárs kelta mítoszon alapuló történeten dolgozom, és remélem, hogy kijön karácsony előtt. Illetve még a harmadik Bradfield kötet is arra vár, hogy befejezzem. Aztán gondolkodom még valami science fiction történeten is. Igen, az is queer lesz. Igazából ezen a ponton már el sem tudom képzelni, hogy mást is írjak! S.A.L.: Milyennek látod az LMBTQ+ (és egyéb perifériára szorult) emberek helyzetét a saját országodban, és úgy általában a világon? Van valami, ami mellett kifejezetten kiállsz? Ally: Szerintem a dolgok javuló tendenciát mutatnak a világon, már ha összességében nézzük. De ez nem lineáris vagy egységes. Vannak országok, amik tesznek egy lépést előre, aztán kettőt hátra, ami gyakran borzalmas. De nem igazán szólalhatok fel más he­lyekkel kapcsolatban, egyszerűen azért, mert nem tudok eleget. De itt Angliában az utóbbi négy év hatalmas visszalépést jelentett a transzneműek egyenlőségét illetően. Egy olyan kifejezetten hangos és kellemetlen kisebbség az oka, akik sajnos valahogy képesek befolyásolni a médiát. Az utca embere általában nem törődik a genderrel, sokkal inkább érdekli őket az, hogy jó szomszéd vagy-­­e­, vagy jó kolléga, vagy hogy beállsz-e az ő felhajtójukra a házuk előtt, esetleg hogy melegítesz-e valami büdös kaját a munkahelyi

113


mikróban ebédidőben. Nem érdekli őket, hogy kivel fekszel le, vagy hogy milyen nemi szerveket fednek a ruháid. De valahogy mégis van olyan média, ami rászállt a transz emberekre. Hallottam olyat, hogy ezeket jobb oldali szerveződések pénzelik a határainkon kívülről, de konkrétumokat nem olvastam erről. Próbálok kiállni és nagyon gyakorlatias lenni azzal kapcsolatban, hogy az egyenlőséget támogatom, mindenki és nem csak a transz emberek számára. Menekültek és kisebbségi csoportok számára is. De én magam nem tehetek sokat… Elég zsúfolt és komplikált az életem, és az egészségem sem az igazi. De aláírok petíciókat, leveleket írok a parlamenti képviselőimnek, és megosztok dolgokat a közösségi média felületeimen, amik arra ösztönözhetnek másokat is, hogy úgy tegyenek, ahogy én. Nem híreket osztok meg, hanem gyakorlati információkat arról, hogy mivel tudnak az emberek segíteni; petíciókat, demonstrációkat, ilyesmiket. Hiszek benne, hogy meg tudjuk változtatni a világot, de ki kell állnunk és fel kell szólalnunk az igazságtalanságok ellen, ahhoz, hogy a változást el tudjuk érni. És nem csak egyetlen dologért, hanem mindenért és mindenkiért. Ez nem egy verseny, hogy melyik téma az, amelyik a legjobban megérdemli a figyelmemet, bár tisztában vagyok vele, hogy egyszerre nem lehet mindent megtenni, éppen ezért bizonyos esetekben választanunk kell. Viszont az egyenlőtlenség mindenhol ott van, és én mindig igyekszem kiállni ellene, amikor észreveszem valahol. S.A.L.: Megosztanál valamit az olvasóiddal, amit nem tudnak rólad? Ally: Erre a kérdésre általában azt szoktam válaszolni, hogy húsz perc alatt meg tudok kopasztani egy csirkét, bár szerintem a legtöbben ezt már úgyis tudják rólam. Szóval… ööö… Legyen. Kötni szoktam. Általában apróságokat; zoknikat, kesztyűket, sapkákat.

114


Mostanában nincs türelmem ennél nagyobb dolgokba belekezdeni. De ezeket nagyon élvezem, és szívesen foglalkozom velük. Nagyon köszönöm, hogy interjút készítettetek velem! Nagyon jó kérdések voltak, és tényleg megtiszteltetésnek éltem meg, hogy, megválaszolhattam őket. Üdvözlettel: Ally.

Ally Lester megtalálható: Goodreads-en Instagramon Twitteren Facebookon Még Facebook csoportja is van Weboldal

115


RÓLUNK, ALKOTÓKRÓL

R


R

S ZE L LŐ A B I G É L R AGÓ C Z Y MA R C I

Amikor szóba került, hogy a Létigen interjúkat is közölhetne, azonnal Marci jutott eszembe, akit egy írós platformon ismertem meg. Ha jól emlékszem, az egyik történetem alatt kommentben coming outolt nekem. Elkezdte olvasni a regényemet, először csak kommentekben beszélgettünk, majd üzenetekben is. Később felkértem, hogy az egyik angolra fordított novellámhoz rajzoljon nekem borítót. Fogadjátok szeretettel Marcit! Szellő Abigél

K

érlek, mesélj magadról!

RM: Először is, szeretem kijelenteni, hogy Marci vagyok, friss felnőtt, friss egyetemista (ezt azért szeretem ennyire hangoztatni, mert sosem gondoltam volna, hogy őszintén kimondhatom magamról ezeket). Szeretek viccelődni azzal, hogy transz vagyok, és azzal, hogy nem én vagyok a legélesebb kés a fiókban. Hobbiszinten írok, rajzolok és énekelek, a röpi az egyetlen sport, amiben egészen jó vagyok, hiába küzdősportoltam évekig. A társaságunkban én vagyok a queer szótár, a jelmagyarázat, rengeteget tudok az LMBTQ-t érintő törvényekről, eseményekről (legalábbis többet, mint bárki más, akit igazán ismerek). Szoktam sírni, amikor nem jut eszembe, mi Dél-Macedónia pénzneme. SzA: Hú, na, itt rengeteg minden került elő. Ami a legfonto­sabb, áruld el légy szíves, mi Dél-Macedónia pénzneme, hogy utána rátér­hessünk a többire is!

117


RM: Dél-Macedónia sajnos nem létezik… Jugoszlávia felbomlása után nem lehetett a régiót újra Macedóniának nevezni, így kapta az Észak-Macedónia nevet a térség (alatta már csak Görögország van).

romantikus regényekig érnek, az egyetlen, ami közös bennük, az a queerség, akkor is, ha az adott történetben nincsen egyértelműen kimondva (bár

SzA: Most, hogy kiderült, semmit sem tudok földrajzból, haladjunk tovább. Mesélj először is az írásról. Hogyan kezdődött és milyen témákról szoktál írni leginkább? R M : Tö r t é n e t e k e t m á r egészen kicsi korom óta alkottam (az első ilyesmi emlékem talán még óvodából származik. Nem aludtam eg y délután sem, helyette csendben kellett elszórakoztatnom magamat úgy, hogy a többieket ne zavarjam…), írni nagyjából tíz éves koromban kezdtem el, ezek vagy Star Wars fanfictionök voltak, vagy gimis szerelmi drámák (nem túl jó minőségben). Publikálni az írásaimat tizenhárom éves koromban kezdtem, azóta írok igazából aktívan. Fiókregényeim a fantasy­ tól kezdve sci-f in át mezei

általában ez központban lévő szerelmi szálként, főszereplő létében jelenik meg). Szeretek erről írni, mert ez foglalkoztat engem igazán, és fontosnak tartom, hogy erről írjak, mert tudom milyen, amikor nem találsz egyetlen főhőst sem, aki

118


épp olyan, mint te.

“...tudom milyen,

SzA: Igen, azt mondják, ha nincsen meg az a könyv, amit szívesen olvasnál, akkor írd meg te magad. Szerencsére most már egyre több olyan karakter létezik, akihez az LMBTQ+ olvasók is kapcsolódni tudnak. Főleg jó érzés, ha ők kiadott könyvben jelennek meg, de úgy érzem, az LMBTQ+ betűleves nem minden betűje képviselteti magát ugyanolyan gyakoriságban. Te hogy látod ezt? Olvastál már igazán hiteles transz karakterről akár kia­ dott, akár amatőr írások között, akivel együtt tudtál érezni, vagy akit nagyon a szívedbe zártál? RM: Igen, nagyon sok betű tényleg alul van reprezentálva sok másikhoz képest, és ez sokszor szokott zavarni (például eddig csak az egyik legjobb barátom regényében találkoztam aszexuális/demiszexuális karakterrel). A transz karakterek egy necces téma, mivel egyre többen próbálkoznak belefonni őket is amatőr regényeikbe, ami egy csodálatos hír, viszont

amikor nem találsz egyetlen főhőst sem, aki épp olyan, mint te.” legtöbbször ezt nem jól teszik. Legg yakrabban két véglettel találkozok, azzal, amikor a ka­r akter transzneműsége egyszer felvillan (gondolom azért, mert szeretnének kicsit diverzebb történetet magukénak tudni), viszont ezzel az író semmit nem kezd. Nincs bemutatva, hogy kicsit másképp viselkedik/ látja a világot, mint cisz társa, nincs megjelenítve, hogy mi az, amiben így hátrányba került másokkal szemben, egyszerűen csak egy cisz karakter, akinek a homlokára raktak egy post-itet, hogy transz, ami két pillanattal később le is esett róla. A másik véglet pedig számomra épp ennyire kétségbeejtő, hiszen, ha van eg y mód rá, akkor kö nyö r g ö m , l e ga l á b b e g y

119


cseppnyi személyiséget adjunk neki. A karakternek nem kell mind sztereotípiákra alapulniuk, nem akarom, hogy az identitásom egy „gay best friend” 2.0 legyen. Transznemű karakterekkel pedig leginkább fanfictionöket olvastam (nagyon kevés eredeti történetet találtam transz karak­t erekkel, akik nem a fentebb említett szélsőségek vala­m elyikei), így sajnos nem találtam még írott formából kedvenc transznemű karaktert. SzA: Nagyon remélem, hogy fogunk fejlődést látni ezzel kapcsolatosan a jövőben, mert minden egyes karakter segít, hogy a kevésbé nyitott emberek el fo ga d óbba k l eg ­ yen ek, emellett pedig tudnak rájuk példaképként tekinteni azok, akiknek erre szüksége van. Hogy ez a folyamat tovább haladjon, talán mi is tudunk segíteni kicsit a Létigennel az interjúkkal. Úgyhogy beszél­ gessünk erről is. Mikor volt az életedben az a pillanat, amikortól transzneműként határoztad meg magad? Volt

egyáltalán ilyen ráeszmélős pillanat vagy inkább hosszú folyamat eredményeként jutottál el ide? Hogyan zajlott ez nálad? RM: Igazából ezt az egészet én három részre szeretem bontani, most is így fogok tenni. Három fázisa volt az önfel­ fedezésemnek, három teljesen különböző helyzet segített engem rávezetni arra, hogy megtaláljam önmagam. Az első felvonás óvodában kezdődött, amikor nem voltam hajlandó elfogadni, hogy lány vagyok, így anyám legnagyobb örömére csak állva voltam hajlandó pisilni, mert a fiúk is így csinálják. Ekkor még nyilván nem gondol az ember erről semmit, szimplán furcsának lettem elkönyvelve. A második felvonás tizennégy évesen kezdődött. Ekkor már benne voltam az LMBTQ világában, sejtettem magamról, hogy nem vagyok heteró, de nem tudtam megfogalmazni, hogy miért, vagy hogyan nem vagyok az. Ismerőseim által találkoztam egy transz fiúval, ő volt az első

120


személy, aki miatt elkezdtem azon gondolkozni, hogy lehet, én is transznemű vagyok. Egyik nap felöltöztet tem magam poénból fiúnak, lekötöttem a mellkasom, a hajam sapka alá gyűrtem és apám ruháit vettem fel, amikor senki nem volt otthon. Számítottam arra, hogy idiótán fogok kinézni, számítottam arra, hogy egy ostoba jelmeznek fog hatni az egész, de arra nem, hogy amikor a tükörbe nézek, életemben először saját magamat fogom megpillantani. Bevallom, ennél ijesztőbb

volt magammal foglalkozni, magammal lenni, és már nem is emlékszem pontosan hogyan, milyen körülmények között, de kimondtam magamnak, hogy Marci vagyok, innen már nem lehet visszatáncolni. Internetes barátaimnak elkezdtem comingoutolni, az öltözködésemben is egyre inkább kezdett megnyilvánulni, hogy ki is vagyok belül. A pontot az i-re pedig egy biosz-kémia tábor tette fel, ahol augusztusban Marciként mutatkoztam be, és senkinek a legkisebb problémája sem volt

“...amikor a tükörbe nézek, életemben először saját magamat fogom megpillantani.” él­ményben nem is lehetett volna részem, ezek után következett a hiperfeminin korszakom, amivel megpróbáltam a szőnyeg alá söpörni az egészet. A harmadik felvonás az első karantén májusa és az utána következő augusztus között indult el. A karanténban rengeteg időm

belőle. Az egyetemi professzorok így hívtak, a diákok így hívtak és rájöttem arra, hogy én így akarok élni. Azóta bújtam elő fokozatosan minden fontos barátomnak, azóta már az egyetemen is így hívnak, és azóta érzem azt, hogy végre nem egy hazugság-ketrecben élek.

121


SzA: Nagyon örülök, hogy ennyire pozitív helyzetben vagy most. Nagyon fontos, hogy van egy olyan közeg, ahol önmagad lehetsz. A családodnak előbújtál-e már? RM: A családomból reményeim szerint senki nem tudja még. Az unokatestvéreim tudják, hogy voltam Pride-on, az öcsémet rendszeresen érzékenyítem a témával kap­csolatban, de szerintem senki nem olyan elfogadó azok közül, akivel még beszélő viszonyban vagyunk, hogy csak úgy elfogad­j anak Marcinak. Leghamarabb akkor tervezek bármit is szólni, amikor anyagilag teljesen független leszek (hiába nem élek már otthon, ez egy darabig el fog tartani). Inkább érzem magam ké­nyelmetlenül minden találkozás alkalmával, mintsem ne legyek biztonságban.

megtennie, amikor igazán készen áll rá és ez jelentheti az érzelmi, a testi vagy éppen az anyagi biztonságot. Beszélgessünk még egy ki­csit az alkotásról! Említetted, hogy az írás mellett rajzolsz is. Milyen képeket készítesz? Mivel szeretsz dolgozni? Milyen témáról szoktál rajzolni? RM: Rajzolni sok mindent szoktam, amit most szeretnék kiemelni, azok az érzelem-rajzaim. Általában olyankor készülnek, amikor a

SzA: Persze. A biztonság a legfontosabb, ezért sem szabad erőltetni az előbújást, mindenkinek akkor kell

122


szavak nem elegek, vagy éppen túl sokak ahhoz, hogy neki­ álljak fejtegetni saját magamat. Sokszor a rajzolás után sem tudom megfogalmazni egyből, hogy mit is jelent az, ami a papíron, vagy a telefonomon van, az egyetlen dolog, amiben biztos lehetek, az a valami már nem bennem tombol, hanem valahol máshol. Ezeket a rajzokat úgy tudom megmutatni másoknak, hogy a legkevesebbet sem kell tudniuk arról, miért is létezik. Ha mégis rákérdeznek a jelentésre, egyszerű annyit mondani rá, hogy magam sem tudom, csak megtörtént. Végülis, nem hazugság. SzA: Ez számomra nagyon érdekes, mert én sosem voltam különösebben tehetséges a rajzolásban. Szokták mondani, hogy sokan terápiából írnak, te akkor terápiából rajzolsz, igaz? Jó látni, hogy az önkifejezés minden művészi ágban hasonlóan történik. Csak a rajznál vonásokból, nem pedig

szavakból áll az alkotás, ami a papírra kerül. Térjünk még vissza egy kicsit a transzneműségre. Ha l e s z l eh e t ő s é ge d rá a jövőben, szeretnéd kérni a nemátalakító műtétet és a hormonkezeléseket? Utánanéztél már esetleg annak, hogy mik a feltételek? RM: Régebben foglalkoztam inkább ezzel a kérdéssel, akkor, amikor először találkoztam a transzneműség kérdésével, de akárhogy számoltam, megrémítettek az árak. Évekkel ezelőtt számoltam ki, de ha jól emlékszem, akkor hatmillió forint volt a minimum, amibe nem számoltam bele, hogy jó orvoshoz kerüljek, megváltoztathassam a nevem és a nemem az irataimon, valamint azt sem, hogy a hormonokat egy életen át kell szedni. A hatmillió forint pusztán a műtéteket és a papírokat fedezte volna. Gondolkodtam az utóbbi időben, hogy mit tennék meg, ha nem számítana pénz, nem számítana a család, és egyetlen törvényt sem hoztak volna, ami

123


az én életemből rág le darabokat. Jó lenne úgy kinézni, mint egy cisz férfi, jó lenne úgy beilleszkedni a társadalomba, mintha egy lennék közülük, de nem ez a végső cél. Nem egy dobozba akarok beleférni, elég, ha végre nem érzem, hogy darabokat kellene kivájnom magamból csak azért, hogy elférjek kényelmesen a testemben.

ha senki nem nézne rám furcsán, amikor Marciként mutatkozok be, szeretném, ha egy kicsit azért mégis abban a cisz férfi dobozban látnának engem. Fél lábbal benne, fél lábbal valahol máshol, de épp olyan szögben, hogy az idegenek mindkét lábam a kartonban lássák. Sokszor kérdezték, hogy bottom surgeryt (azt hiszem,

“Nem egy dobozba akarok beleférni, elég, ha végre nem érzem, hogy darabokat kellene kivájnom magamból csak azért, hogy elférjek kényelmesen a testemben.” Hormont mindenképp akarok szedni, ha elérhetővé válik számomra, ha továbbra sem lehet igényelni, akkor tudok egy kiskaput is. Ha semmi nem számítana, akkor már ma elkezdeném. Műtétek terén azt hi­s zem, hogy csak top surgery-t (mellkasműtét) szeretnék. Szeretném, ha mások is annak látnának, aki vagyok, szeretném,

ezt magyarul alsó műtétnek 1 hívják) szeretnék-e, és én is sokat gondolkoztam ezen, de bármerről is közelítettem, mindig arra jutottam, hogy ez az én lábam kint a dobozból. Úgy érzem, hogy nekem nincs erre szükségem, hogy Marci legyek, sőt, talán még el is venne a Marciságomból. Tudom, hogy nem vagyok cisz férfi, tudom, 1 Helyesen alhasi műtét (a szerk.)

124


hogy sosem leszek az, de miért kéne valami olyanra vágynom, ami nem vagyok, ahhoz, hogy teljes legyek? Ezek mellett maga a műtét is kockázatos, nem is működik úgy, mintha cisz lennék. Nem kell ez ahhoz, hogy az idegenek mindkét lábamat a kartonban lássák, azoknak, mer t akik igazán ismernek, mindegy lesz, hogy hány lábam van a dobozban. SzA: Ez természetesen mindenkinek a saját döntése kell legyen, hogy hogyan érzi magát jól a testében. Az ár rémisztően magas ahhoz, hogy egyetlen, nagyon fontos műtétet foglal csak magában. Remélem, hogy a jövőben sikeresen meg tudod valósítani, hogy annyi lábbal és úgy állj abban a dobozban, ahogyan szeretnél! Említetted, hogy voltál a Pride-on. Mesélnél egy kicsit az élményeidről, hogy milyen volt közösen sétálni a többiekkel? RM: 2019-ben voltam, amikor egy-két internetes barátomon kívül még senki nem tudott

arról, hogy Marci vagyok, talán még magam sem voltam biztos a dologban. Emlékszem, hogy anyu­k áméknak azt mondtam, hogy a barátaimmal találkoztam, meg sajnos lemerült a telefonom, ezért nem vettem fel nekik, életemben először hazudtam nekik arról, hogy merre meg yek, életemben először csináltam olyat, ami biztosan nem tetszett volna nekik, így egy kicsit végig rettegtem, nehogy címlapra kerüljek, híresebb újságok és híradósok kameráit olyan messzire el­kerültem, amennyire csak nem szégyelltem. Jó volt a Pride? Hazudnék, ha azt mondanám, nem akkor éreztem magam a legszaba­ dabbnak, amikor egy egyszínű fekete pólóban vonultam életem legszínesebb tömegében. Annyi különleges ember t láttam, annyi boldog embert láttam, egyszerűen nem tudott nem magával ragadni az eufória. Mások kiabáltak helyettem, hogy kapjak jogokat, talán olyanok, akik személyesen nem is érintettek a témában. Több ezer idegen emberrel vonultam,

125


mégis olyan volt, mintha csak abban a pillanatban értem volna haza. Egy olyan élmény volt számomra, amiből mindenkinek kapnia kell az életében legalább egyszer, hogy megértse igazán, az LMBTQ közösség nem egy rémisztő massza, ami rá akarja erőszakolni magát másokra, hanem egyszerűen egy halom ember, akinek igenis szüksége van az elfogadásra. SzA: Valóban így van. Én nag yo n s z e re t e m n é z n i a pride-os videókat is, mert ez is visszaad egy kicsit ebből az érzésből, főleg, hogy nekem még sosem sikerült eljutnom a Pride-ra. A legfontosabb, hogy legyen az embernek egy olyan közösség az életében, ahol önmaga lehet, ahol megértik, és úgy szeretik, ahogy van. Ezért is fontos a Pride, mert sok embernek csak ez a pár óra az, ami megadatik egész évben. Kanyarodjunk vissza ki­csit az íráshoz. Az olvasóidnak coming outoltál már? Mennyit osztasz meg magadról az online írós térben?

RM: Tizenhárom éves korom óta használom a profilt, ahol publikálom az írásaimat, a régi felhasználónevemben benne is volt, hogy “girl”, illetve kommentekben rendszeresen használtam a polgári nevemet, most már a Marcit használom. Igazából sosem volt meg a nagybetűs coming out, de titkolni sem titkoltam a dolgot, ha valaki rákérdez, akkor nyíltan megmondom neki. Szerintem egyedül azok tudják biztosan, akik olvasták a rövid novellagyűjteményemet, ami nagyrészt a ventjeimből 2 áll, ott többször is kijelentettem nyíltan, hogy én így vagyok, így szeretem magam, mert miért ne tenném, illetve a profilom össze van kötve az instagrammommal, ahol a Transznemű Láthatóság Napja alkalmából egy rajzzal mondtam el, hogy mi is van velem. Az olvasóim többsége csak csendben elfogadja, hogy Marci vagyok, wattpados barátaim 2 Személyes, naplószerű bejegyzések olyan témákról, amelyek a bejegyzés szerzőjét felzaklatják, ill. erős érzelmeket váltanak ki belőle.

126


rendesen meglepődtek, amikor kiderült számukra, hogy én nem Marcinak születtem és jól is van ez így. A regényeimben nem lényeges, hogy én ki vagyok, az egyetlen dolog, ami lényeges, amit én leírok, úgy is ugyanúgy lehet értelmezni mindent, ha abban sem biztos az olvasó, hogy én magam egyáltalán létezek-e.

S z A : Na g yo n é rd ekes vizekre evez ez az utolsó mondatod. Szerinted mennyire fontos az olvasónak tisztában lennie azzal, hogy ki az adott mű írója? Manapság íróként, ha valaki sikeres akar lenni, egész brandet kell felépítenie a nevéhez. Te is így látod ezt? Illetve LMBTQ+ alkotóként szerinted fontos az „own voice”? Több

127


lesz attól egy regény, hogy az LMBTQ+ táborába tartozó író ír LMBTQ+ karakterekről vagy ez egyáltalán nem fontos? RM: Szerintem nem minden írónak szükséges, hogy arca legyen ahhoz, hogy sikeres legyen, de tény, hogy előnyt jelent, ha a sorok mögött az olvasók embert látnak és nem ürességet. Én magam rengeteg regényt élveztem úgy, hogy a mai napig ötletem sincs, ki az írója, mert abban a pillanatban nem az számított, de

“Szerintem az „own voice” nagyon fontos, de nem írja felül a történet és a karakterek minőségét.” ismerek olyan embert is, aki a könyvesboltban is előbb ráguglizik az íróra, mintsem olyantól olvasson, aki szerinte nem hiteles. Szerintem az „own voice3”

nagyon fontos, de nem írja felül a történet és a karakterek minőségét, hiszen olvastam már queer embertől botrányosan rosszul megírt queer karakte­ reket, és támogató heteró embertől olyan queer románcot izgalmas, többdimenziós, hiteles karakterekkel, ami után mind a tíz ujjamat megnyaltam volna. Alapvetően amikor mondjuk két férfi közötti románcról szeretnék olvasni, akkor nagyobb eséllyel fogok queer emberek történeteire kattintani (rengetegszer futottam bele gyalázatos fetisizációba - így reménykedek, hogy kevésbé találom meg az ilyeneket), de ha tudom egy történetről, hogy jó, vagy egyszerűen csak biztatónak tűnik, akkor nem fog megállítani, hogy ciszheteró személy írta. SzA: Az interjú végére érünk lassan. Szeretném még, ha elmesélnéd, mi volt a legkü­ lönlegesebb élményed, ami az LMBTQ+-hoz kapcsolható. Lehet ez akár pozitív, akár negatív élmény, teljesen rád bízom.

3 Az #OwnVoices fogalmát Corinne Duyvis alkotta meg. A fogalom olyan könyvekre utal, amelyek szereplője olyan alulreprezentált csoportból való, amelyből a könyv írója is. A könyvet az író saját élményi inspirálták.

128


RM: Sok dolgon gondolkoztam, hogy mit mondhatnék itt, minél többet agyaltam az egészen, mintha annál kevesebb ugrott volna be, ami konkrétan megfogható esemény volt. Eszembe jutott, hogy az egyetemi közösségtől érkező legnagyobb kérdés talán felém annyi volt, hogy akkor Marcell, vagy Márton vagyok, vagy az, hogy a barátaim kérdés nélkül megvédenek, amikor valaki nekem jön buliban, vagy az, hogy a mentoraim kérdés nélkül átírták a jelenléti lapon a nevemet, vagy az, hogy minden alkoholfogyasztással járó e­gyetemi rendezvényen megtalál egy felsőbb éves, hogy men­nyire is büszke rám, vagy… aztán be­ugrott a tökéletes pillanat, amit ilyenkor mondhatok. Az egyetem gimnazistáknak rendezett táborában tavaly is részt vettem, amikor még fogalmam sem volt arról, hogy lesznek névtáblák, és még igazán biztos sem voltam a Marci névben, de eldöntöttem, hogy az lesz a hely, ahol kipróbálom, milyen lenne így élni. A névtáblán persze a polgári nevem szerepelt, amit jobb híján ragtapaszokkal és post-itekkel

ragasztottam le, majd átírtam a nevem Marcira rajta. Féltem, hogy mit fog szólni az idős szervező professzor, hogy mi lesz a dékánhelyettes reakciója… de az összes megjegyzés, amit kaptam rá, hogy jövőre nyugodtan regisztráljak így, ha ők ezt tudják, akkor Marci vagyok papíron, és abban a pillanatban éreztem azt, hogy nekem ezen az egyetemen van a helyem. Idén is jelentkeztem, hiszen a tábor felkészít az egyetemre, a tíz nap alatt tudjuk meg, hogy felvettek-e minket, meg amúgy is, imádtam tavaly is. A jelentkezésnél becenevet kérdeztek, hogy mi legyen a névtáblánkon. Nekem Marci volt, és tudom, hogy az egész miattam lett. A felsőbb évesek, a tanárok, a tavalyi arcok, mindenki Marcinak szólított. Az egész egyszerre tölt el hihetetlen boldogsággal, és büszkeséggel, hogy következő tizenéveseknek is meg­könnyítettem a dolgát. SzA: Elképesztően jó érzés e z t h a l la n i , h o g y i t t h o n , Magyarországon ez így, ilyen pozitív formában megtörténhetett. Köszönöm az interjút!

129


E

R AGÓC Z Y MA R C I: E NYÉ M A F Ü R D Ő “A természetben egy raj mindig meg fogja támadni a madarat, amelyik színesebb, mint a többi, pusztán azért, mert a másságát fenyegetésnek érzik…”

A

tükörben fel-felvillanó arcot figyelem, úgy nézem, mintha még sosem láttam volna korábban hasonlót. A vonások egészen biztosan nem hozzám tartoznak, az én orrom nem ilyen vékony, az én szemem nem ilyen kerek, az ismeretlennek még az ajka is pár árnyalattal sötétebb, mint az enyém. Az ismeretlenből önmagamat kell kifaragnom. Magamat akarom látni, és nem mást. Azt akarom, hogy a nevem hallatán rám gondolj, és ne másra. Tükröm-tükröm, mondd meg nékem, kinek kéne lennem, hogy végre önmagam lehessek? Hideg víz csorog le az ismeretlen arcon. Nem lesz tőle olyan, mint amilyennek nekem kellene lennem, az egyetlen, amit igazán elértem, hogy már nem néz ki halottnak. Már élő ismeretlen. Nem fog szertefoszlani az érintéseim nyomán a bőre. – Miért nem vagy boldog? Anya mindig ezt kérdezi, amikor beles a fürdőszoba kulcslyukán. Mindig ezt kérdezi, amikor az ismeretlen arcot figyelem. Sosem válaszolok. Az ismeretlen arc sem tudja, mit illik ilyen kérdésekre válaszolni. Még a magamnak feltett kérdésekre sem tudok válaszolni. Egyetlen igazi mondat sem elég nagy, hogy mindazt, ami bennem kavarog, belegyömöszöljem. Anya valójában nem is akarja tudni, hogy miért nincs velem minden rendben. Anya valójában nem is akarja hallani a válaszom, az egész csak egy színjáték része, csak a színpadon akarja, hogy minden rendben legyen velem. Én a valódi életben akarok boldog lenni, nem csak a képernyőn.

130


Apa már fel sem teszi a kérdéseket, csak felmordul, amikor besétálok a nappaliba épp úgy, ahogy vagyok. Apa nem szeret hazudni, apa nem szeret játszadozni az érzésekkel, nem takargat magából semmit. Nem kérdez, nem válaszol, apa csak van, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ő boldog. Az ő tükrében nincs idegen, de biztos vagyok abban, hogy épp olyan nyomorultul érzi magát minden egyes pillanatban, mint én. Látszik az arcán végigtáncoló mély ráncokban. Anya és apa egészen kevés dologban ért egyet. Nem veszekednek hangosan szinte soha, a néma egyet nem értésük is elég ahhoz, hogy a házunk sárga és barack falai zengjenek tőle. Anya és apa egészen más emberek, mint én, amikor végignézek rajtuk, egészen nehezen hiszem el, hogy nekem is olyannak kéne lennem, mint nekik. Talán az idegen a tükörben olyan, mint ők. Ötletem sincs, hogy mit rejteget a porcelánbőre alatt. Ha megszólalna, megismerhetném. Nem kell, hogy barátok legyünk, nem kell, hogy mindent tudjunk egymásról, elég, ha magányos perceimben csacsogunk az időjárásról, a borzasztó közlekedésről, vagy arról, hogy az utálatos irodalomtanárom megint kiadott egy kötelező olvasmányt, amit senki nem akar elolvasni. Nincs szükségem nagy szavakra, elég, ha nekem csak úgy csurran-cseppen valami, mint régen. Elég, ha a szavak léteznek, nem is kell őket kimondani. Elég, ha az idegen engem néz, meg sem kell szólalnia. Elég, ha a tekintetét nem önti el az undor, amikor megpillant, elég, ha mellette önmagam lehetek, elég, ha neki nincs szüksége a színpadias színjátékra annyira, mint amennyire mindenki más kapaszkodik belé körülöttem. Olyan sokat kérnék ezzel? Beletúrok a hajamba. Az idegené egészen hosszú ahhoz képest, mint amit magamon érzek. Az övé már az álla alá lóg, épp olyan keretet adnak az ő sápadt arcának is a sötét tincsek, mint amilyet

131


az enyémnek. Emlékszem arra, hogy az enyém jóval rövidebb. Emlékszem, hogy egyenetlen, emlékszem, hogy a rozsdás szabóollóval nyírtam meg, amiért anya annyira dühös volt rám. Mindenre emlékszek. – Rajtad átment egy fűnyíró, vagy mi az isten bajod van? Csak levágtam a hajam. Nem értem, hogy miért kell ezen ennyire kiakadni. – Azt tudod ugye, hogy borzasztóan áll neked? A te arcformádhoz a hosszú haj illik, és annyira szép voltál vele. – Kár, hogy mindent elrontott. – Kár. – Mi lesz így vele? Olyan gyönyörű volt, most meg… – Mintha egy kisfiú lenne. Egy csúnya kisfiú. – Egy ocsmány kisfiú. – Az egy dolog, hogy nem sminkel, csak különleges alkalmakkor. Azt el lehetett nézni. – Igen, azt el lehetett. Szép kerekek a szemei. Meg hosszúak a szempillái. – Pontosan. Az arca is arányos, el lehetett nézni. A bőre is egészen szép smink nélkül is. – De ez a haj, ez a haj miért éppen ilyen? Miért nem lehetett volna valami szép? – Olyan jól állt neki a frufru, olyan jól állt neki a hosszú haj. Az a srác is folyton őt nézte… – Igen, ő meg visszanézte a srácot. Most minden esélyét elrontotta nála. – Nem értem miért csinálta. Csendet! Már nem nézem az idegen arcát, az üres tekintete helyett a jéghideg csempék kényelmébe süppedek bele. Innen már nincs lejjebb, innen már nem szakadhatok át az alsó-szomszédhoz. Akkor sem, ha tudom, hogy fel kell állnom. Fel fogok fázni.

132


“Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” “Ha egy férfi az emberiség mellett is fekszik, miközben feleségül fekszik, akkor mindketten utálatot követtek el: minden bizonnyal halálra kerülnek; vérük rajtuk lesz.” “Ne tévesszen meg; Az Isten nem gúnyolódik; mert amit mindenki vet, azt is meg kell betakarítani.” “S férfi ne háljon férfivel, ahogy asszonnyal szokás, mert az utálatosság.” “Ne tévesszen meg: sem a szexuálisan erkölcstelen, sem a bálványimádók, sem a házasságtörők, sem a férfiak, akik homo­szexualitást gyakorolnak, sem tolvajok, sem a kapzsak, sem a részegök, sem a csalók nem öröklik Isten országát.” Újra az idegen arcot nézem. Ő nem mond semmit. Én sem mondok semmit. Csend honol a fürdőszobában. Nem akarok többé csendben lenni. Nem akarom némán tűrni, ahogy körbehajítanak, ahogy anya nem mond semmit, amikor behívja magához az osztályfőnök, amikor senki nem fojtja magába a szavakat, amikre nem vagyok kíváncsi, amikor az idegen csak bámul, amikor nem vagyok senkinek sem jó, amikor nem lehetek én magam, mert valakinek nem tetszik. Beszélnem kell. El kell mondanom, hogy ez így nem jó, hogy, anya, ne keverj össze az idegennel, aki a tükörből figyel, hogy világ, ne keverj össze az idegennel, aki a tükörből figyel, hogy végre önmagamnak kell lennem, hogy nem hazudhatok többet, mert hazudni épp olyan bűn, mint önmagamnak lenni. Akkor már inkább leszek boldog, ha úgysem jutok a mennyországba. Nem akarom magam többé nyomorultul érezni.

133


Fogkrémet nyomok az ujjamra. Nem csak egy egészen keveset, az egész ujjpercemet beteríti. Két csíkot húzok vele a tükörre. Két csíkot az ismeretlen arcára. Borotvahab. Anya sosem fogja megérteni, hogy miért nem használom, anya nem is akarja megérteni, hogy miért nem használom. A szépség nem a gyermekszerűségből származik, hanem az őszinteségből. A bátorságból. Az erőből. Két rózsaszín csík a kék fogkrém mellé. Az utolsó, amit a tenyerembe nyomok, naptej. Már nincs meleg, nem süt a nap. Azt mondták, hogy a héten havazni is fog, mégis, valamiért a tubus épp rám várt a mosdókagyló szélén. Már nem kell két csík, elég egy is ahhoz, hogy befejezzem a műalkotást. Készen vagyok. Szabad vagyok. Kék-rózsaszín-fehér-rózsaszín-kék. Az idegen arcot felváltotta a tükörben a sajátom. Felismerem magamat az apró részletekből, a barna csíkból a bal szememben, a jobb mosolygödrömből, a lila karikákból. Ez tényleg én vagyok, teljes valómban én állok a tükör előtt. Minden porcikám bizsereg, akkor is, ha tudom, hogy lemosom a tükröt, mielőtt anya bejönne. Nem értené, nem is akarná érteni. Különben is, a műalkotás személyes, a műalkotás csak az enyém. Még egy kicsit így hagyom. Kék-rózsaszín-fehér-rózsaszín-kék. Még egy kicsit enyém a fürdő.

134


Ragóczy Marci vagyok. Tizennyolc, szeptemberi szűz. Írok. Rajzolok. Vagyok. Boldog vagyok. Már nincs, ami megállítson.

Marci történeteit a Wattpadon találjátok

135


GAL É R I A: MA R C I R A J Z A I





IMPRESSZUM


IRODALMI FOLYÓIRAT I. évfolyam I. szám 2022. január Kiadja: a Létigen folyóirat szerkesztősége Facebook: Létigen Instagram: letigen_folyoirat E-mail: letigenfolyoirat@gmail.com Főszerkesztő Szerkesztők

Grafika, tördelés Korrektorok

Szellő Abigél M. Z. Chapelle Lauren Ignis S. A. Locryn Misz Anna Jo Sand Iván Eszter Budai Miklós Fazekas Kriszta S_H_Zsófia

Kiadványunk saját felhasználásra szabadon nyomtatható, sokszorosítható, de pénzért nem értékesíthető. A képek forrása: www.pixabay.com www.pexels.com