Page 1

H orvรกth

Jรกnos


HORVÁTH JÁNOS 1989.03.01. 1239 BUDAPEST, SOROKSÁR MÁV ÁLL. I/3 0630/651-15-08 jani893@hotmail.com FOTOGRÁFUS TERVEZŐ I Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola Fotográfia szak 2010-2013 ALKALMAZOTT FOTOGRÁFUS I Alternatív Közgazdasági Gimnázium 2008-2010 DÍJAK VI. Országos Művészeti Diák Konferencia (OMDK) I Fotóművészet szekció 2013 (II. hely) V. Országos Művészeti Diák Konferencia (OMDK) I Fotóművészet szekció 2011 (II. hely) Az Év Kreatív Ígérete I vizuális művészeti pályázat 2010 (I. hely) KIALLITÁSOK CSOPORTOS VI. Országos Művészeti Diák Konferencia I 2013. április, Eger, Kepes Intézet Mi,Itt! we (are), here (and now) I Az FFS új tagjainak bemutatkozó kiállítása 2013. február, ArtBázis Pixelszag I az FFS műhelymunkájának kiállítása I 2012. november, Magyar Fotográfusok Háza Az Elsők I a BKF fotográfia szakának bemutatkozó kiállítása I 2011. december, Magyar Fotográfusok Háza Selection I a BKF fotókiállítása a XI. POSzT-on I 2011. június, Pécs V. Országos Művészeti Diák Konferencia I 2011. április Sopron, Artner Palota Az Év Kreatív Ígérete I 2010. június, Millenáris park, Piros-Fekete Galéria EGYÉNI ‘Árnyéktalan’ I 2012. április, ArtBázis TAGSÁG Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója tag 2012 óta


az

AJTÓ


Kiindulási alapom az volt, hogy olyan módon alakítsam át a teret, hogy a néző számára is megváltozzon az. Szerettem volna, ha ez az átalakítás egyúttal az iskola egyik elemévé válna, és tovább is élne vele. Szándékom volt, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy egy művészeti képzéseket oktató intézmény a saját hitvallását teszi tönkre azzal, ha a falak konganak az ürességtől, és minden steril marad. Választásom egy „egyszerű” wc ajtóra esett, ami jelen állapotában mindent elmondhat magáról, csak azt nem, hogy egyszerű. A harmadik emeleti férfi wc ajtaja nagyon jó térelem volt számomra, hogy saját funkciójával ellentétes szándékkal ruházzam fel azt, és kipróbáljak egy fotográfiában ismert technikát: a folyékony emulziót. A technika érdekessége az, hogy vannak felületek amiken kimondottan nem szoktuk meg, hogy képek vannak rajtuk. Az említett téralakítás végső soron a tér megnyitásaként volt jelen a munkámban, hiszen azzal, hogy ráfényképeztem az ajtóra a nyitott ajtónál látható képet; megszüntettem azt. A perspektíva helyes alkalmazása a képen, és a lehető legarányosabb méretek biztosítják az illúziót.

‘Door‘ I 2011 I 70x210 cm I Folyékony emulzió


180


180 c. munkámban kísérletet teszek arra, hogy a teret különböző fotográfiai eszközökkel átalakítsam. Célom elsősorban a rögzített perspektíva feloldása volt olyan módon, ahol jól érvényesülhet egy analóg technika: a camera obscura látványvilága is. Ezzel a kettősséggel sikerült létrehozni a lírai hangulatú képeket. A világból kiragadott részletek feladják statikusságukat, oly módon változnak át, hogy szó szerint fejük tetejére állnak. Mindehhez egy kimondottan statikus eszközt használtam, a camera obscurát. E formabontás nevezhető talán rombolásnak, ám én mégis úgy gondolom, hogy itt nem erről van szó. Ezek a terek új értelmet kaptak létezésüknek, átalakulva/megörökítve élnek tovább papírnegatívjaimon.

‘180‘ No.1-No.5 I 2011 I 13x18 cm I Zselatinos ezüst


DIE HARD.jpg


Amit egy film 1,5-2 órán keresztül mond el, lehetséges egyetlen képkockában is megjeleníteni. Így a képen elvileg mindent látunk. Minden robbanás, harc, sírás, nevetés rajta van a képen, és az összes cselekményt nyitott szemmel végignézi a camera obscura. Ez a rengeteg információ ami keresztülfolyik azon a 0.34mm-es nyíláson, gyakorlatilag teljesen értelmezhetetlenné teszi a képet számunkra. Különös érzés belegondolni, hogy ez a rengeteg sok vizuális elem, és információ, normális esetben nem a film felületére kerül, hanem a fejünkbe áramlik. Manapság különösen aktuális az információáramlás korlátlansága, erre próbáltam reflektálni a munkámban. A színek fontos jelentőséget kaptak a sorozatban, hiszen ez az egyik leghangsúlyosabb elem, ami minden esetben más és más. Kíváncsi voltam arra, hogy mennyire tudatosan használják a rendezők a képi világot, és le lehet-e vonni egyfajta következtetést a végeredményekből az adott film témájára/stílusára vonatkozóan. Lesz-e szembetűnő különbség a vígjátékok és a horrorfilmek között, ha csak két ellenpólust nézünk. Feltűnik-e egyetlen szín is a Sin Cityről készült képen?

‘Die Hard‘ I 2011 I 50x50 cm I Lambda print


John Mc Tiernan I Die Hard 1988


Hironobu Sakaguchi I Final Fantasy 2001


Francis Ford Coppola I Dracula 1992


Andrei Tarkovsky I Stalker 1979


Hayao Miyazaki I V谩ndorl贸 Palota 2004


Frank Miller I Sin City 2005


Árnyéktalan


Az árnyék a valóság bizonyítéka. Az emlékezés világában nincs árnyékunk, tehát csak részben vagyunk ott. Árnyéktalan figyelőkként nyomot már nem hagyhatunk, de a képek hatással vannak ránk. Minden emlék saját történelmünk egy szelete, ami úgy formálódik időről időre, ahogyan személyiségünk is folyamatosan fejlődik. Szubjektív történelmünk tehát állandó változásban van, ahogyan a képek is más-más képet öltenek fejünkben. Olyanok, mintha homályos tükörbe nézve próbálnánk észrevenni magunkat. Hol homályosodnak részletek, hol élesedik egy apró momentum, de az eredeti képet már sosem találhatjuk meg. Új képekké válnak, ahogyan mi is új emberekké, és ily módon írjuk saját történelemkönyvünket. Foltokat látunk, fellobbanó pillanatokra, hangokra emlékezünk, és mégis, mintha csak egy elröppenő álom árnyképét akarnánk megragadni. Az emlékezés hadban áll a ténnyel, egyetlen biztos pontunk: árnyéktalanságunk marad. Ez a fotósorozat ezeknek az emlékképeknek a megragadásáról szól.

‘Árnyéktalan‘ I 2012 I No.1-No.5 I 50x50cm I Zselatinos ezüst


a

FAL


Munkámban elsősorban arra vagyok kíváncsi, hogy mennyire határoz meg egy képet a kontextusa. Mennyiben nézünk máshogy egy képet, ha olyan közegben látjuk, ahol műtárgyak veszik körül? Feltehetjük a kérdést úgy is, hogy egy műtárgyat csupán a galéria kontextusa, avagy az a fal tesz műtárggyá, amire rakjuk? Úgy gondolom ezek a falak igazán megérdemelnek annyit, hogy egyszer ők maguk vegyék át a műtárgy szerepét, hiszen nélkülük nem válhatnának azzá a képek sem. Ironikus módon, amikor egy képet teszünk a falra, azáltal nemhogy figyelembe vennénk magát a falat, amin van, hanem el is tűntetjük a szemünk elől. Célom tehát az, hogy kiderítsem, mi történik akkor, ha a képen pontosan ugyanaz a falrészlet látható, mint ami azt műtárggyá teszi, és amit egyúttal el is takar.

‘Fal’ I 2013 I 80x80cm I C-print


KONTEXTUS


A kontextus szó többé kevésbé azt az állapotot jelenti, ami egy adott eseményt, esetleg írott szöveget körbefog, vagy éppenséggel a környezetét képezi. Képek esetében is beszélhetünk kontextusról csak kicsit másképp. Ez esetben a szó, sokkal inkább a kép tényleges helyére vonatkozik, illetve azok felhasználási módjára. A képek felhasználási módja sokféle lehet. Berakhatjuk őket magazinba, galériába, vagy felrakhatjuk házunk falára, illetve most már üzenőfalunkra is. Kedvünk szerint választhatunk rengeteg opción belül, hogy milyen módon szeretnénk közzétenni képeinket, és,hogy kik számára tesszük ezt. De valóban olyan különleges helyet képvisel egy kép számára a galéria kontextusa? Áhítattal nézünk képeket a múzeum falán, holott elsétálnánk mellette, ha egy panel falán látnánk. Mássá válik a kép egy olyan légkörben, ahol mindenki művészetre szomjasan nézi képünket? A kontextus megválasztásával egyúttal megválasztódik a közönség is. Más közönség, más kontextus, de “ugyanaz” a kép. Ugyanaz és “ugyanaz” között viszont mégis nagy különbség van. Ránézésre “ugyanaz” a kép valóban hasonlít az eredetijére, mégsem beszélhetünk ugyanarról a tárgyról. A kép médiumáról hajlamosak vagyunk megfeledkezni, holott egy kép szerves részét képezi, hogy milyen módon jut el érzékeinkhez. A munkámban ezekre a gondolatokra próbálok reflektálni. Szerettem volna egyetlen képet alternatív módokon megmutatni. Saját környezetükben vizsgálni őket, illetve megfigyelni azt, hogyan fogadják be a nézők a különböző kontextusokban. Fontos megemlíteni, hogy a kiállításon is megjelenő kép ugyancsak egy, a többi kontextus közül, így tehát azt is vizsgálnom kellett.


A kép, amivel foglalkoztam, nem lehetett akármilyen kép. Olyan képre volt szükségem, ami témájánál fogva idegen az összes felhasználási módtól, így lehetett objektíven vizsgálni a hatásukat. Elkezdtem kutatni, hogy melyik felület az, ahol a legtöbb képpel találkozunk, és ezek közül is mi az a képtípus/ képtéma ami a legismertebb számunkra. Erre azért volt szükség, hogy nagy kontrasztba állíthassam az általam használt eszközökkel. A felület kérdését nem is volt olyan nehéz megválaszolni. Az internet lehet darabszám szempontjából a legmeghatározóbb médium. A képtípus problematikája már annál inkább nehézkes.Vizsgálódásaim során arra jutottam, hogy az interneten fellelhető néhány képtípus amik nézettségben magasabbak a többinél. Ilyenek lehetnek a giccsek, a babafotók, a hírességek fotói stb. és a vicces macskás képek. E típusok közül a macskás képekre esett a választásom, és ebben kezdtem el gondolkodni. Kellően abszurd helyzetet tudott teremteni valamennyi felhasználni kívánt kontextusban. A konkrét kép egy családi albumban levő fotó lett:

‘Kontextus‘ I 2012 I Vegyes technika


Installáció: A mű maga a dokumentálással és az installációval együtt értendő,

ezért fontos részét képezi minden eleme az installációnak is. Az eredeti kép megjelenik nagyobb méretben (70x100 cm). Ezáltal alkalmazkodva a saját kontextusához, felveszi a műtárgy “szerepet”. A dokumentációk mindegyike azonos méretben (kb. 30x40 cm ) lett kidolgozva. Egy ponton muszáj volt eltérni a rendszertől, hiszen a kiállítás maga is egy kontextus, aminek meg kellett jelennie egyenlő félként a dokumentációk mellett. Erre a célra egy televízión megjelenő élőképet alkalmaztam. A kép egy biztonsági kamera felvételét mutatta, amin a nézők saját magukat láthatták, ahogy a kép előtt állnak.


HATÁRTALAN


Az önarcképtől nem csupán az választja el a személyes fotográfiát, hogy a fotós alakja nem szükségszerűen jelenik meg a képen. Itt többről van szó. Legyen az akár egy tárgy, egy testrész, vagy a szűk értelemben vett élőhelye az alkotónak, mindenképp valami olyasmit fog elárulni számunkra, ami saját maga, valamit, ami hozzá tartozik. Ezek voltak azok a gondolatok, melyek mentén elindult egy folyamat, és amelynek fontos állomása lett a Határtalan. Ezúttal az élőhely kérdése foglalkoztatott, ami esetemben nem meglepő. Édesanyám révén több mint tíz éve kaptunk egy szolgálati lakást a soroksári MÁV állomás épületében. Korábban nem tudtam mi az a szolgálati lakás, sem azt, hogy milyen benne élni. Bár ez az elgondolás sokat változott az idő folyamán, teljesen megszokni nem tudtam. Sejtésem sem volt arról, hogy ahol egy személyvonat pár percet tartózkodik, az valakinek az otthonát jelentheti. Még mindig elfog egyfajta különös érzés valahányszor hazaérek. Mióta fotográfiával foglalkozom, tudtam, hogy ezt a helyzetet fel kell dolgoznom egy munkámban. A XIX. század végén, és a XX. század elején beindult vasútépítési láz folyamán kiderült, hogy szükségszerű épülettípusokat tervezni. Így fordulhat elő, hogy sok megszólalásig hasonló állomást találunk az országban. Az, hogy pont ebben az épületben kaptunk lehetőséget arra, hogy személyes teret építsünk ki benne, nem a mi választásunk volt. Ilyen módon rengeteg más épületben is lakhatnék jelenleg. Ez inspirált arra, hogy végigjárjak sok más hasonló épületet, amelyek jelenthetnék lehetséges otthonomat. A diplomamunka elkészítésének éve jelenti egyben az utolsó évet, mikor még ingyen utazom belföldön vonattal. Nem volt kérdés tehát, hogy ezt még utoljára ki kell használnom, és így egyfajta rituálévá válhat a sorozat elkészítése. Az utazások során kezdett elfogni egy olyan érzés, ami azt sugallta, hogy valamelyest mindenütt lakom. Az egy hónapon keresztül tartó folyamat, és a több mint 2100 km út megtétele után teljessé vált a kép. Ez az időszak képes volt arra, hogy immáron teljes mértékben elfogadtassa velem azt a furcsa helyzetet, amelyet egy ilyen különleges helyen való élés nyújt, miközben sikeresen feltérképeztem az országban fellelhető többi ˝otthonom˝.


2013

Horváth János - Portfolio  
Horváth János - Portfolio  
Advertisement