Kaleidoszkóp Boros Lili A Magyar Elektrográfiai Társaság immáron 13 éves múlttal büszkélkedhet, de tevékenysége régebbre nyúlik vissza. Az elektrográfia egykor a kísérletezés terepe volt. A fénymásolót (a másolásművészettől, ahonnan eredeztetik) ma már a sokszorosítás és a digitális képalkotás legkülönfélébb módjai helyettesíthetik. A Társaság alkotó tagjait és a felhívásra jelentkező, „szabad kategórában” kiállító művészeket az elektrográfia, azaz az „árammal való rajzolás” köti össze, amelyből nem következik egyértelmű műfaji meghatározottság vagy anyaghasználat. Hiszen az általa kínált lehetőségek folyton mozgásban vannak abban az értelemben, hogy a képalkotó eljárások, módszerek folyamatosan alakulnak és megújulnak. Ezért is biztosítja a művészek számára a lehetőségek kimeríthetetlen tárházát. Az elektrográfia műfaji határeset, hiszen a tagok és kiállítók között festőt, graffitist, fotóst, szobrászt, médiaművészt találunk. Van, akinek kalandozás az elekrtrográfia területe, van, aki kizárólagosan digitális eszközökkel alkot. 2010 környékétől pedig még inkább szélesedett a médiumok köre a MET tagjainak számára, így videók is megjelentek kiállításaikon. Az alkotókat olyan kérdések foglalkoztatják, mint a digitális portréfestés (most kevesebbet láthatunk belőlük), az elektrografikus tájképfestés vagy a szöveg képpé transzformálódásainak esetei. De főként a textúrák és a különböző „valóságok” átalakításának, formálhatóságának a problémáját tartják aktuálisnak (erre utal a mostani tárlat címe is: Kaleidoszkóp). Az itt kiállított művekben az elektromosság mint téma is felbukkan, főleg úgy, hogy a művészi eljárás, az alkotási folyamat önreferenciális, tehát témaként, a művek középpontjába azok esztétikai minőségét és lehetőségeit állítja. Ezt bizonyítja, hogy hagyományosnak mondható, a festészet–képzőművészet–ábrázolás problémáira irányuló kérdéseket járnak körbe – a kiállításon plasztikusan rajzolódik ki e csoportosítás. A teljesség igénye nélkül néhány példát szeretnék említeni: az „elektrofestmény” mint technikai megjelölés (Büki Zsuzsanna), a tryptichonra emlékeztető hármas elrendezés és a vászon használata (Lévay Jenő), a karcolt felületek digitális átformálása és a printek hármas elrendezése (Pál Csaba), valamint régi mesterek feketefehérré (tehát a sokszorosítás műfajára utaló) átalakított képe és gyűrt, tükrözött drapéria formája (Sándor Edit) emeli ki a technika világán átszűrt hagyományos festészeti-
esztétikai kérdések jelenlétét. Különösen érdekesnek tartom, hogy a giclée nyomtatás esetében is fekete-fehér megjelenítést választott Lévay, amivel, nekem úgy tűnik, a mű kissé elbizonytalanítja, másként láttatja magát, mint ami. A kibervilág egyfajta párhuzamos, esztétikai jelentéssel bíró alkotásai ezek, a technikát és az abból fakadó lehetőségeket (a gépet, ahogy Bohár András írta) állítják a művészet szolgálatába. Ma már szakmai közhelynek számít, hogy a digitalizálás világában az eredeti és másolat elveszítette jelentőségét, a kibertér összekuszálja az egyediség, identitás és helyhez kötés fogalmait. Ez azzal is jár, hogy a sorozatjelleg, szerialitás fontosabb körüljárandó problémává vált, és az osztott képmező (Kádár Katalin, Kelecsényi Csilla) – a konceptuális fotóeljárásokra csak formailag emlékeztető módon – a leképezést, azaz a valóság másként mutatását és ezáltal annak kutatását jelenti. Vagy egy lehetséges világ modellezésével (Bitó Ildikó) függ össze, és egy meghatározott térképzettel van kapcsolatban (Pézman Andrea az átírt htmlkódokat ábrázoló fekete-fehér, hajtogatott, megcsavart formájú Összeköttetés-sorozata a síkból kilépve, a kiállítótér mennyezetéhez rögzítve helyezkedik el). A személyes átfogalmazásának másféle módját adja Gábor Márton, aki Victor Vasarely emlékére készült filmjében fényeffektek használatára épít, Gyenes Zsolt mozgóképeit pedig Hajas Tibor képkorbácsolása ihlette. Pierre Lévy a kilencvenes években a virtualitás kapcsán a szöveg digitalizációjáról úgy ír, hogy míg a könyvet vagy papír alapú újságot olvasó egy fizikai tárggyal szembesül, addig a képernyőn olvasás esetében az addig jelenlévő térbeliség eltűnt, vagy átalakult, ami kihat az olvasás és megértés módjaira is. Ugyanakkor a papíron nyomtatott szöveg, bár számítógéppel állították elő, nem különbözik alapvetően korábbi társától. Ugyanez mondható el egy számítógéppel készített, de klasszikus hordozókon bemutatott képről vagy filmről. Mégis – mondja Lévy –, ha pusztán előállító eszköznek tekintjük a számítógépet, tagadjuk az interaktivitáshoz kötődő új műfajok felbukkanását. Az itt látható kiállítási anyag pedig éppen azt bizonyítja, hogy a digitalizáció olyan inspiráló erővel hat, újra- és újrafogalmazásra készteti az alkotókat, aminek következtében nemcsak tematikájukban, hanem más szinteken is folyton aktuálissá teszi a képzőművészet nagy kérdéseit.
2014. július 24., Vízivárosi Galéria 153