__MAIN_TEXT__
feature-image

Page 1

BECCA.JPG

ISTENI GONDVISELÉS

lassan megmozdultak a zsibbadt tagok megbillent az őrfa és vonszolva a test hajóját a rozsdás szerkezet kiúszott a képből vissza a pillanat kijelölt helyére 2. a költöztető cég emberei ezek jöttek kipakolni az üres házat a szomszédban kezükben a papír lengetik hogy nekik ilyen hülye feladatot de még ma meg kell csinálni különben 3.

FELSZÍNFEJTÉS Mint tüdőben a szénpor, megragadtak ők is a tájban. Rövidek a belégzéseik, kezükön felszakad a bőr, ha ökölbe szorítják. Reggelente felfeszítik magukat egy testre, lassan talál egymásra funkció és szándék. Az ébredők toronytetőkre járnak. Innen tekintenek szét: a peremen fúrótornyok tonnalebegése, a mélyben örökségük görbülő betongerince.

anyáéknak még én mutattam a játékot Boldival két testvérnek egy idő után csak a verekedés marad kell hogy legyen legalább egy egészséges harmadik fél

táborokban szokás játszani a sugdolózóst körben ülünk valaki kitalál valamit és továbbadja halkan a szomszédjának aki megint tovább és végül az utolsó hangosan kimondja ami eljutott hozzá ez gyakran egyáltalán nem egyezik a kitaláló szándékával de a vicces pillanatok éppen ebből születnek

SUGDOLÓZÓS

apa lehívott minket az alsóteraszra (ott van pont annyi szék) nagy meglepetésemre mami is átjött (akkoriban már ez nem volt egyértelmű) játsszuk a sugdolózóst dobta fel anya és felém fordult mert megvolt az üzenet amit mi a fair play éljátékosai tovább is adtunk bele sem gondolva a valódi jelentésbe egy ilyen mondat ha játszanak vele súlyát levetkőzi komolyságát átengedi másnak mami fülébe ért el utoljára az üzenet szurkoltam hogy félrehallja türelmesen vártam mikor nevethetek de akkoriban még hallókészülék nélkül is tudta

ha hozzá beszélünk Boldi a kelleténél hangosabban súgott a táplálék ami szánkban puhult a mondat maminál volt kész az emésztésre nyitotta csőrét szárnya feszült és akkor tudtuk meg hogy születni fogsz

csak nehogy tényleg rátaláljanak volt hogy átjártam megbizonyosodni semmi több csak nehogy minél beljebb mennek ajtók helyét falak nyomát elhagyva mint a hajófenéken ott van ilyen sötét és gyűlik a víz a talpak alatt

akad mindig rádióadó ami éjszaka is sugároz és nem csak ismétlést ad felpúpozom a takarót antennám begyűjti a szoba melegét a plafon nyílt seb a betadinet felszívják az izzadt falak idegen nyelven magyaráz valami férfi hangosítok (mintha az segítene a megértésben) és hagyom hogy a zaj megtöltse a teret mint csőtörés előtt duzzadjanak a ház belső szervei tényleg kíváncsi vagyok mit beszél

mami messze repült már mikor a kórházi ajtó két gyenge szárnya utat kínált anyának a kezében neked azóta vigyázzuk első lépéseid szárnycsapásaid röptedet

1.


VEREBEK Imi felhív szerdán, hogy rúgjunk be. Találkozunk a Madáchon, de csak ő van ott. – Többiek? – kérdezem. – Nem jöttek. – Mi az, hogy nem jöttek? Az utolsó elvonó után megfogadtuk, hogy... – Nem jöttek. Ebben maradunk. Beülünk egy kocsmába. Imi hozza az első kört, négy tequilát és két sört. Füttyentek. A paktumhoz hozzátartozik, hogy nem kérdezünk rá, miért iszunk, de ilyen kezdőmennyiségnél muszáj. – Mert fasza az élet – feleli. Koccintunk. Imi prüszköl, nem szereti az italt, azért is kezdett szívni annak idején. Vagy mert elszállni a legjobb dolog a világon. Aztán jött a többi. Nem tudom. Sose beszéltünk róla, ez is a paktum része. – Mit csinálsz azóta? – kérdezi. – Tanulok. – Mit? – Minden szart. – Minek? – Nincs jobb dolgom. Bólogat. Érti. Én tanulok, a Csaszi alkoholista, Nikó havi nyolcvanat költ fűre, Feri elhízott. Ez van, ha lejön az ember. Imi is csak a barátnője miatt úszta meg. A következő tequila után továbbmegyünk, Imi azt mondja, a Kuplungban lesz később valami koncert. Laszti is van nála, hogy biztosan bepörögjön. Megkínál. Nem kérek. Ha tiszta vagyok, legyek tiszta. Amellett ő hívott engem inni, a paktum értelmében én vigyázok rá. A Kuplungban nincsenek sokan. Imi eltűnik, amint belépünk, egyedül maradok az üres asztalokkal és a kifeszített drótokról lógó lámpákkal. A bárpultig sem jutok el, rögtön ismerősökbe futok. Még a Pázmányról. Csak kilenc óra, de hullarészegek, kérdezgetik, mi van velem. Egyikük úgy hallotta, sikerült lejönnöm a cuccról. A nyelvem hegyén van, hogy hívd a nevén, bazmeg, de felbukkan Imi, kezében két söröskorsóval. – Mire koccintsunk? – kérdezi. A pázmányosokra nézek. – Két év tisztaságra. Imi röhög, nincs az két év, de mindegy. Egy év, két év, öt étvized. Nem számít. Lerázzuk az ismerőseimet, és leülünk a lámpák alá. Imi be van pörögve, magyaráz, de nem követem. Azt hiszem, nosztalgiázik. – Mit keresünk itt? – szakítom félbe. – Nem jó a hely? – Csak nem értem. – Itt találkoztam először Fannival. – És? Meghúzza a sört. – Tegnap megkértem a kezét. Gratulálok, mosolygok, átölelem. Szép munka, kösz haver, erre igyunk, meghívlak egy körre, satöbbi. A pulthoz csoszogok, kérek két whiskyt, emlékeim szerint azt utálja legkevésbé. Közben arra gondolok, igazán kezdhetnék már magammal valamit. Nem így kéne kinéznie egy rehabilitált heroinistának, mint én, vagy a többiek. Inkább, mint Imi. Neki összejött. Van melója, pénze, menyasszonya. Élete. Persze nézőpont kérdése. Még lélegzem. Ha úgy vesszük, nekem is összejött. – Prosit. – Visszaülök az asztalhoz, és felemelem a poharam. – Mi? – Egészségedre, németül. – Minek tudsz te németül? – Miért ne? – Jogos. Épp kezdem élvezni a társaságát, amikor odajönnek a pázmányosok. Ismét gratulálnak, hogy tiszta vagyok, és azzal a lendülettel le is telepednek mellénk. Újgazdag kretének, az egyik a munkájáról pofázik, a másik a szakdolgozatáról, a harmadik arról, hogy tízezer per éjszaka alatt nem talál szállást Dublinban. Semmi kedvem hozzájuk, intek Iminek, lépjünk. Félreérti. Lehajtja a whiskyt, és a mellettem ülő srác arcába böfög. – Tűnés – mondja higgadtan. Fogom a fejem, de már késő. A srác méltatlankodik, veri a mellét, és mert Imi nem mozdul, felbátorodik, pedig jobban tenné, ha menekülőre

fogná. Persze nem tudhatja. Nem látta még Imit, ahogy a Bethlen Gábor utcában hátulról tarkón vágja a dílerét, mert a Mátyás téren talált olcsóbb heroint, és rájött, hogy hónapokig átbaszták. Most még az MDMA is dolgozik benne. Átnyúlok az asztalon, megfogom a karját, de elsöpri. Feláll, gyomorszájon vágja a srácot. A többiek ráugranak, én meg hátrálok, tudom, őket is elintézi. Szerencsére jönnek a kidobók, és kirugdossák a helyről, mielőtt komolyabb balhét csinálna. – Mi volt ez? – kérdezem, miközben baktatunk a Király utcán. – Felhúzott a gyerek. Faszságot beszélt. – Azért nem kell megverni. Te is folyton faszságot beszélsz. – Elmehetsz a jó büdös... – Miért, szerinted az rendben van, hogy a csajod kimondja a nagy igent, erre másnap bevisznek az őrsre? – Nem mondta ki. Megtorpanok az út közepén. Nekem jön valami külföldi. Hangosan magyaráz, de elküldöm a picsába angolul. Imi kicsivel arrébb nézi a csillagtalan égboltot. – Nemet mondott? – Ja. – Ha előbb szólsz, nem veszek whiskyt. – Jófej vagy. – Kijött volna belőle kétszer annyi vodka. – Majd most – mondja, és elindul egy söröző felé. Gyorsan leisszuk magunkat. Módszeresek vagyunk, mint régen, csak most nincs a pislákoló bűntudat, hogy araszolunk a halál felé. Nem mintha akkor törődtünk volna vele, egyedül Nikó kattogott ilyeneken, belőtte magát, kidőlt pár órára, aztán járkált egyik faltól a másikig, közben lökte a Trainspotting-féle faszságokat, hogy minek választanád az életet, ha választhatod a heroint, illúzió az egész világ, tökmindegy, meddig és hogyan töltjük meg értelemmel. Emlékszem, a Csaszi mindig bólogatott, hátha kap tőle még egy ingyen shotot, Imi viszont ideges lett, csak azért nem húzott be neki egyet, mert nem bírt felállni a kanapéról. A kocsma tizenegykor is csendes, hiába van tele. Imi a nőjéről beszél, akinek a nevére sem emlékszem. Azon tűnődöm, milyen fura, régen listát vezettünk egymás kalandjairól, aztán kielemeztük, mennyi az esély rá, hogy valamelyikük AIDS-es. A közös tű miatt muszáj volt. Most ennek az egynek se tudom megjegyezni a nevét. Nem mintha Imi zavartatná magát, hosszan ecseteli, mennyit készült a nagy pillanatra. Délután művészmozi, este gyertyafényes vacsora a Pomo D’Oro-ban, aztán séta a Dunaparton egy üveg borral. Simán ment minden, csak a letérdeléskor lett gond. A csaj elsírta magát. – Aznap akart kirúgni – mondja Imi. – És kirúgott? – Nem volt ideje. Otthagytam. – Mint egy igazi férfi. – Miért, te mit csináltál volna? – Talán sírok kicsit. Vagy belövöm magam. Imi nem mond semmit, csak bólogat, hogy na látod. Beleharapok a rántotthúsos szendvicsembe, de közben eszembe jut valami, és a torkomon akad a falat. – Imi – nyögöm, miután könnyesre köhögtem magam –, ugye nem? – Mit nem? – Ugye nem lőtted be magad utána? – Lőtte a halál. – Akkor jó. – Tiszta vagyok. – Máshogy nem érdemes. – Meg se fordult a fejemben. Iszunk. Én lassítok, érzem, elég. Imi nem. A kocsma kettőkor zár, a csapos hagy minket fél háromig, aztán kirak. Veszek egy Kalinkát, és elindulok a villamos felé, de Imi rám szól, hogy menjünk le a Dunapartra. Menjünk, nekem mindegy. Holnap is csak annyi dolgom van, mint máskor, az albérletem falait másnaposan is tudom bámulni. Imi nem beszél, csak megy hatalmas léptekkel, és forgatja a nyakát jobbra-balra. Eszembe jut, amikor egyszer ugyanígy sétált végig a Rákóczi úton, és minden szembejövő gyalogostól megkérdezte, van-e nála heroin. Egyik kontaktunk sem ért rá, és kellett neki egy shot, a rendőrt is megkérdezte volna, ha szembejön. Most balhét keres. Irigylem. Legalább akar valamit.

A Bajcsyra érve megunja a nézelődést. Beszélni kezd a rehabról, az utolsó heroinos emlékeinkről, a köcsög pszichiáteréről, akivel a Csaszi lefeküdt a végén. Aztán a Csasziról beszél, hogy nem is volt soha a barátunk, csak a heroin tartotta velünk, mert állandóan behívtuk, most meg hol van, amikor szükség van rá, a paktumot sem tartja be. Mondom, hogy biztos elázva fekszik valahol a saját hányásában fuldokolva, régen is az volt neki az optimális este, ha tűvel a karjában elájult hat-hét órára. Imi röhög. Kérdezném tőle, hogy miért, mi talán jobbak voltunk? De hirtelen felordít: – Kurva amerikaiak! És rohan a Parlament felé. A Kossuth téri szökőkút előtt részeg turisták dülöngélnek. Két lány és két srác. Alig állnak a lábukon, épp az országházzal próbálnak fotózkodni, amikor Imi rájuk veti magát. Kiveri a telefont a magasabb srác kezéből, majd gyomron térdeli. Szerencsétlennek annyi ideje sincs, hogy segítségért kiáltson, máris a földön fekszik. Imi felüvölt, és körülnéz a másik fiú után. – Megöllek, te kövér fasz! – ordítja, és alulról állkapcson vágja, hogy reccsen. A srác elterül, de Imi nem hagyja, felállítja, és üti tovább, az ágyékát, a bordáját. A fiú teste elernyed, feje a vállára csuklik, de Imit nem érdekli. Ráüvölt a sikoltozó lányokra, hogy kussoljanak, aztán folytatja. – Idejöttök Pestre, mi? Ti faszszopók! Idejöttök, mert olcsó a sör, és teleordítjátok az éjszakát a tetves akcentusotokkal? Mit ér most a telibekúrt akcentusod, he? Mit ér? Megragadom a karját. Megfordul, majdnem rám támad, kész vagyok lefejelni, ha kell, de a tekintete megtalálja az enyémet, és akkor lenyugszik. Mondom neki, menjünk, mert jönni fognak a zsaruk, ő meg zihál, és követ, le a partra, a Jászai felé. Szótlanul sietünk át a Margit hídon. Imi a ruhájába törölgeti a vért az ökléről, és liheg, mint valami veszett állat. A Margit-szigetnél lekanyarodik, és nem felel, amikor megkérdezem, hová megy. Utánarohanok. Követem a vízpartra. – Egy amcsi miatt hagyott ott a nőd? – ülök mellé a hideg kőre. – Ja. Bólintok. Az ég üres, a hold fehér. Mellettünk verebek. Jó lenne elszállni. Szúrni egyet, mint régen. Szembe velünk a feltúrt rakpart, markolók és barna kupacok. Vagy legalább villanykörtéből, ha más nincs. Egy vércsepp csöppen a lábam mellé. Imi orra vörös, bevihettek neki egy ütést. Leszakít egy levelet a fejünk fölött lógó faágról, és belefújja az orrát. A Dunába hajítja, és üveges tekintettel nézi az Árpád híd irányába úszó hajót, aminek az oldalára vagy harminc nyelven rá van írva: viszlát.


SZPUTNYIK 2

1 meguntam a látást nem csak mert egészségtelen szputnyik kedves vigyél haza hasalunk mint birkanyáj az első emeleten ahogyan két testmeleg tudhat egymásról ennyire kiszolgáltatott a hőnek a bőr a csillagok kint vannak ma éjjel mondja mutasd meg mondom manuális orgazmus az ablaknak nyomva

,,hiszen te sem térhetsz

a gép megkezdte az ereszkedést mely egy meghatározhatatlan magasságponttól landolássá zuhan az éjszaka fekete elhajlik benne a troposzféra un és köhög

ki az alkony elől” (Krusovszky Dénes: Alkony) I.

Minden színes, ő fekete-fehér. A kutyámnak 42 foga van, megszámoltam. Megvágtad az ujjad, vérzik. Egyszer parizert hánytam. Vigyázz magadra. Hamisan énekeltem, bele a mikrofonba. Túl vastagon pucolom a krumplit. Azt álmodtam, hogy anya nevetett. Siess már. Kosz ment a körmöm alá. Kinyitotta a száját, és a te hangod jött ki rajta. Papa beragadt a strandi csúszdába. Nem bírom meggyújtani, fúj a szél. Miért, mit hittél? Metszőollóval elvágtam a gitárod összes húrját. Mondj már valamit. Lekapcsoltam a villanyt, és világított a fejed. Megevett egy gilisztát, azt mondta, sok benne a fehérje. Hallottam, nem vagyok vak. Sosem pislogsz, te. Ennek a bácsinak mindig nyikorog a biciklije. Nem tettem vajat a szalámi alá. Először kacagtál, aztán nem. A halak nyitott szemmel alszanak. Megsüketülök, ha még egy percig csöndben maradsz.

a föld mint willendorfi vénusz testén ég minden ami valaha hozzáért fényszennyezett tenyerek hálózata a közvilágítás

2 3 a gép megkezdte az ereszkedést valami lépett hármat hátra mely egy meghatározhatatlan magasságponttól landolássá zuhan valami lépett hármat előre valami lefeküdt akkor az éjszaka fekete valami elkezdte nézni a saját ujjait elhajlik benne a troposzféra valami a szájába vette un és köhög

II.

a föld mint willendorfi vénusz testén ég minden ami valaha hozzáért fényszennyezett tenyerek hálózata a közvilágítás

Nézz a lábad elé, ott a halál, ja, jó, köszi. A dunántúli nevetések nem tudom, hogy hangzanak. Anyucika, láttam csillagot. Inkább megvárta a következő zöldet. Az emberi testben körülbelül 96.000 km hosszú érhálózat van. Vigyél már haza. Ellopták a menzapénzem. Mondj valamit. A kréta csikorgása, az milyen szép. Vigyázz. Bocsánatot kértem az Istentől, amiért nem hiszek benne, azt mondta, nem baj. Csak tömegben merek sikítani, ha más is. Jó éjszakát, gyerekek. Mondjatok már valamit. Megkérdeztem, mi a neve, nem tudta. Holnap találkozunk, vagy nem. Úgy megsimogatnám a szemgolyódat. Nagy bajban vagyunk. Még sosem mondták a tenyeremre, hogy szép, pedig szép. Hol van a kijárat? A villamoson ma láttam egy boldog embert. Az egyetlen állatfaj a delfineken kívül, amely névvel azonosítja magát, az ember. Nem akarok meghalni, az közhelyes. Megégettem a nyelvem gyógyteával. Nem megy, ha siettetsz. Előbújhatsz, már nem vagyok rossz.

3

ez is egy szonett ez is egy szonett azt hitték azt hitték nem történik semmi nem történik semmi

III. az emberek féltek volna az emberek féltek volna nem voltak ott nem voltak ott nem nézte senki nem nézte senki

nem találtam a megszokott emojiainem találtam a megszokott emojiaimat aztán összedőlt a tó mat aztán összedőlt a tó a meder kiszakadt a gondolatokat a meder kiszakadt a gondolatokat tartó gát mögül tartó gát mögül

utószezonban egy balatoni strand utószezonban egy balatoni strand webkameráját néztem webkameráját néztem eleinte annyira nem történt semmi eleinte annyira nem történt semmi majdnem kihagyott a szívem majdnem kihagyott a szívem

SZONETTNEK SZÁNOM SZONETTNEK SZÁNOM

valami lépett hármat hátra valami lépett hármat előre valami lefeküdt akkor valami elkezdte nézni a saját ujjait valami a szájába vette

A barna szín az csúnya szín. Mondj már erről valamit. A születés és a halál dátuma mindig zárójelben van, élni nem fontos. Lenyeltem egy rágót. Kopogtak, nem nyitom ki. Senki nem mondta, hogy ez ilyen lesz. Szép vagy, bár most nincs rajtam a szemüvegem. Egy ritmusra görgetnek le a mobiljukon. Jobb, ha most megyek. Bárcsak tudnál csellózni. Hahó. Egyszer feketét sírtam. A kutyám még sose látta magát. Nem köszönt vissza. Rád kiabált, és én kezdtem el sírni. Vigyázz, meghalsz. Menj el egy falumba, és megtudod, mi az a sors. Tetszik, bár nem értem. Csak óvatosan. Szép, bár szebb is lehetne. Nem teljesült, amit a hullócsillagtól kívántam, lehet, hogy repülő volt. Ültess fát, tovább fog élni, mint te. Álmomban még sosem hallottam a hangomat. Huszonnyolc naponta elvileg megújul a bőr. Félek a csendtől. Nézz már a hátad mögé.


Késő felülírni a türelmetlenséget, mikor már harmadmagunk vagyunk. Sorban a polcra helyezni vékony dossziékban a jelentéseket azokról, akik eddig voltunk. Akiket lehetett, kihordtunk. Átbukunk testünk korlátján, ha tartottunk valaha is egy irányba, majd áttetszővé válik a polcaink támasztéka. Ha türelemmel vártunk volna, talán szülés után is szüzek maradunk.

ablaknak pattogó poloska vagyok: kint lenni akarok, bent lenni szeretek. az üvegtörés belülről fakad, de félek, mert ha egyszer az üveg betörik, meghalok, és a zuhanó testem egy jelentéktelen porszem-mag lesz, ami leérve csak egy undorító loccsanás. de legalább nyomot hagy maga után.

Félelemmel gondolok arra, mi van, ha a megfeszült apadást már nem lehet megállítani? Egyre csak fogyni, míg készleteidből eltűnik az emberalak. Két hét után a telefonba is olyan hangon szólni, mint ami az eredeti keresztmetszetévé szűkült. A házból telefonszálsz, ahol felnőttem és amire költöd maradék alakod szűkét. Mire hazaérek, a telefon sistereg, a bútorok megnagyobbodtak tőle, hogy beléjük töltekeztél, de nekem csak holt meder jut. A töltekezés itt nem teljesség. Kapirgálok, de nem találom a teret, ahonnan jöttem, pedig tudni szeretném a bútoraink alakjainak változását és belátni a horizontot ingatlantól otthonig.

EMBER SZŰKÉBEN

SZÜLÉS

Málnát szedtünk, tengerkék szemében először láttam vizet. Végül az összes kérdését feltette lekvárkevergetés közben. Csendben kanalaztam a kóstolótálkából – nem a poloskaíztől volt nehéz a válasz. Inkább kiment a vadhajtások közé, hogy addig se ezt a félbeharapott, elhajított gyümölcsszemet lássa, aki talajt keres kimondhatatlan sejtéseinek.

Otthon volt bodzaszörp, bodzaszörp csak otthon volt. Elvirágzott bokrokra értem vissza – idén nem ittam a kedvencemből. Ezer tő paradicsom között írásos megegyezés hangos hiánya takart fekete fóliával, nem tudtam szintetizálni. A kerti oxigénhiányban csak a lassan gyökeret eresztő gyász maradt. Növényvéres kézzel már sejtettem: nem csak én török le hajtásokat a helyükről.

LÉGGYÖKÉR

LEKAPARHATATLAN

Elmúlt éjfél, a sokemeletes műtőlétesítmény elzárta a natúr vázakat és fémrészeket. Az épület krómozott falai síri csendet öleltek körül, eltekintve a bent éjszakázó fejlesztők és sebészmérnökök apró zörejeitől. Egy orvosi köpenyes szaktekintély elvétett alanyokat boncolgatott, az irányított evolúció negyedik törvénye miatt kiiktatott páciensek fémszerveit vizsgálta. Az alumíniumtálcán megcsörrenő szikét, és a motoros csontfűrész időnkénti robogását a tárgyalóteremben is hallották; kis szoba volt ez, egy szinttel feljebb. – Tegnap este találtam rá. Vadásztam. Lőttem egy nyulat, még a vérét is láttam a fűben. Biztos találatnak tűnt, szerintem lábon lőttem. Aztán kerestem mindenhol. Figyeltem a vérnyomokat, követtem őket, hátha megtalálom. Ráadásul fehér volt, erősen fénylett is. Aztán egyre több lett a vér. Amikor már igazán sok volt, akkor adtam fel. Akkor éreztem azt, hogy ennek annyi. A fémtestű férfi levette a fején viselt kopott filckalapot. Arcán végig gördült egy apró könnycsepp, rá az ölébe fektetett fényképre. Nehezen járt, jól esett neki az ülés. Az idő ördögi múlása, a korosodás bizonyossága egyszerűvé tette. Megöregedett teste már nem úgy vadászott, mint régen. Félt a lemondástól, félt rágondolni. A transzhumanizmus viszont tökéletesedő, csábító reformként terjedt. Már nem volt kérdés; bárki lehetett erősebb. A fémtestet elfogadták. Az öreg is fellélegzett, később már a vadászattól sem kellett félnie. A következő könnycsepp megágyazta magát az egyik ráncban. Az öreg terepszínű mellényének belső zsebéből egy kicsi, fehér kendőt húzott elő. Letörölte az első könnycseppet a fényképről, majd a másodikat az arcáról. A szipogással nem törődött. Orrában egyre sűrűsödött a takony. – Annál több vér már sehol nem volt. Már nem volt mit követni, ott kellett volna lennie – folytatta. Az elhangzottakat kamera rögzítette. A testfunkciók nanotechnikai, genetikai és számítástechnikai fejlesztése befolyásolhatja az alanyok pszichikai állapotát. Az irányított evolúció negyedik törvénye szerint az egyén vállalja, hogy a robotikai vakfoltok miatt a tudatot befolyásoló, esetlegesen agresszív viselkedést gerjesztő fémtesteknél a vázat irányító elme azonnali hatállyal megszüntethető. – Ne sírjon, uram – hallotta a vadász az asztal túlsó feléről. Egy másik férfi ült vele szemben. Középkorú, inges, zselézett. Kissé izzadt is. Mielőtt a fémtestű vadász kezébe nyomta a fotót, ő maga is bejárta az erdőt, és ő is megkereste a roncsot. Akkor síri csönd vette körül. Majd lefotózta. Másnap hívta fel az öreget: „Maga látott ott valamit” – mondta neki. Az ingesnek fémfarka volt, csak a játék kedvéért. Tartósabb erekció, mozgékony szegmensek, stimuláló rezgőfém a makkon. Nagyobb méret. – Én nem ezt láttam – felelte a vadász. – Patakokban folyt a fémes nyúlvér. – Maga nagyon lírai. – Maga pedig büdös. A roncs először egy héttel ezelőtt tűnt fel, napsütésben, egy ifjú szerelmespár erdei sétáján. A tisztás virágzott, a fák kizöldültek. A kék ég alatt tengersóssá izzadt mindkettő huszonéves. Túráztak, barnultak, mosolyogtak. Az öreg vadász kifújta az orrát. – Mit akar tőlem? – Kérdezte az öregember. A fiatalokra gondolt. Ők nem láttak se vért, se a furcsa rákot a roncs szárnyánál. – Dohányzik? A vadász nemmel felelt. – Végül is, ma már mindegy – tette hozzá. Rágyújtott. A rákról kell mesélnie. A lényről, mely a véres fűszálakat kékre festő isteni holdfényben marcangolta szét a vadász zsákmányát, apró, habzó fogaival. A mattfekete csápokról, a barna szemekről. Arról, ahogy a fehér nyúlszőr a fényes, nedves testhez tapadt, és arról, ahogyan kikúszott a hajó szárnya alól, karmai közt foltos, ragadós nyúlcsontokkal. A vadász volt a második, aki rábukkant a roncsra. A harmadik találkozás már nem írható le ebben a formában; a zselézett fejlesztő sokkal inkább odamerészkedett a tisztáson elterülő szerkezethez, mintsem ös�szefutott volna vele, fegyveres kíséret nélkül az erdőig el se ment volna. A Központ által rögzített telefonbeszélgetés szerint a fejlesztő ezt mondta: „a régmúlt próféciáinak legelvetemültebb jövőképét éljük – engem az sem érdekel, ha semmi nem látszódik a felvételen, mindenre fel akarok készülni.” Másnap megtörtént a harmadik találkozás. – Meséljen – hallja a vadász.

– Este volt már, bőven este. Hatalmas volt a fény, minden rikítóan kék volt. Mindent ellepett a Hold gigászi ragyogása, szinte már erőszakosnak éreztem. Mintha nem engedné a fűnek, hogy zöld legyen. Mintha nem engedné a vérnek, hogy vörös legyen. Mintha el akarná nyomni izzadt, ráncos arcom földes barnaságát. Lelkem öregségét. Testem hamisságát. Lőttem egy nyulat, elfutott, én meg ott álltam a fűben. Meg akartam találni. És amikor feladni készültem, a roncsot figyeltem, ami addig olyan volt, mintha fel se fogtam volna. Nagy volt, nagyon sok fényt visszavert. Aztán előmászott a szárny alól egy furcsa, idegen lény. Az kapta el a nyulamat. Mint egy rák, olyan volt. Elkapta és felfalta. Nyálkás és sima, fényes, fehér húsa volt, és barna, apró szemei. Sokkal több, mint kettő. Tűhegyes fogai voltak, rengeteg. És hosszú, kemény karmai. A zselézett férfi türelmetlennek látszott. Hirtelen unottságot, érdektelenséget kezdett el sugározni egész lényével. Elkezdett firkálni egy információkkal teli papírlapon: „Vadász.” „Este, 21:17.” „B23 típusú bionikus fémváz.” Az efféle adatokat gondosan kiemelték. „Roncs.” Folytatódtak a kinti munkálatok, fejlesztők dolgoztak hibás testrészeken és az új prototípusok tervrajzain. A létesítményt körbezáró vasfalakon túl minden elhalkult, nem jártak már autók, nem zörögtek emberek. A fejlesztő felemelte a papírlapot, majd megköszörülte a torkát. – Maga pedig a lény láttán fogta magát, és elrohant. Be az erdőbe – mondta. Majd egy másik, vastag betűvel írt információt figyelt, két firkálmány között. „Félelem, menekülés.” – Borzalmas volt. Megijedtem és elfutottam, más is ezt tette volna. – És nem furcsállja, hogy tudok erről? – Nyilván tud. Valahogyan megfigyeltek. Különben nem lennék itt. – Persze, hogy megfigyeltük. A fémrészek felvételt készítenek. Ismeri maga a Központi Exegézist? – Azzal vádol, hogy nem? – Dehogy vádolom ezzel. Maga is tudja, hogy megfigyelés alatt áll. De ez a „valahogyan” szó kissé árulkodó. – Kérdezzen ki, ha ettől jobban érzi magát. – Dehogy. Miért tennék ilyet? Az Exegézis összetett, nagy részük nem is érinti az alanyokat. Egy fontos részük viszont igen: Az Irányított Evolúció törvényeivel mindegyiknek tisztában kell lennie. – Én tisztában is vagyok! Tudom, hogy amint kilépek a házból, maguk azt látják, amit én. Látnak a szemeimmel. Az új testem idegpályáival, vagy hogyan mondják... – A bionikus vázat összekapcsoltuk a látóidegekkel, pont úgy, ahogyan összekapcsoltuk a központi idegrendszerrel. Erkölcsileg azonban úgy találtuk helyesnek, hogy a négy fal között ezek a bionikus idegszálak lekapcsolnak. Minket csak az érdekel, mit művel magával a váz odakint. Az emberek között. Akkor ezt tudja. – Tudom hát! – Aláírta. – Alá. – És emlékszik még az Irányított Evolúció negyedik törvényére? A férfi visszavette a fényképet. A vadász öle üressé vált, orrába beleszáradt a maradék takony. A poszttraumatikus sírás is abbamaradt. Csak az érdekelte, mit keres ott. Cigarettája elaludt. Gondolatai cikáztak. „Miért ülök a Központ egyik tárgyalótermében?” A roncsra gondolt, majd a fiatal párra. „Miért érdeklik, mit láttam?” „Ők miért nem látták?” – Igen, emlékszem. A fejlesztőt figyelte. „Egy hete még ez a ficsúr szabta agyamhoz a fémtestet. Mit akar?” – Nem akarom elveszíteni a munkámat, uram. „Miért veszítené?” – elmélkedett az öreg. „A testem tökéletesen működik. Néha kissé sajog, olykor-olykor belenyilall a fájdalom, de az ég szerelmére is, végre tudok vadászni! Miért vagyok itt?” Az öreg vadász félt. A szemben ülő férfi egyre jobban izzadt, zsíros zselé és bagófüst koncentrált szaga [1] töltötte meg a levegőt. Felállt, végigmérte [2] maga alatt a görnyedt öreget. Újra a papírlapra nézett, rágyújtott. Aztán ismét a legújabb munkáját figyelte. Ha az öreg bőrszövet borítást kért volna a vázra, a test sokkal többet érne. Egyesek még beépített hajgyökereket és szőrtüszőket is kérnek a hámréteg alá. Ez a férfi beérte a sima, illúziótlan, alkatrészvillantó fémtesttel, annak minden csontját és drótját szabadon hagyva az emberi szemnek. A szomszédjai szerint csupasz.


– Nem hagyhatunk egy B23-mas natúrmodellt egy paranoid tüneteket produkáló idős férfi elméjéhez csatolva, akinek csupasz alkatrészeire az egész szomszédság panaszkodik. Biztos, hogy egy cingár, szőrtelen gyereknek kelleni fog a izmos teste. Itt idegrendszeri hibát vétettünk, uram. A létezése teljesen rossz fényt vet ránk. A fejlesztő egy meleg, nyirkos revolvert húzott elő az ingéből, majd a vadász széke mögé sétált. – Valamit elrontottam, uram. – Nem rontott el semmit. Épelméjű vagyok! Az öreg megérezte a hideg érintést a tarkóján, könnyei felgyorsultak, a hirtelen halálfélelem zihálásra késztette. – Nem gondoltam volna, hogy képzelődéssel vádolnak majd. – Maga egy selejtes gyártmány – hangzott el a mondat, majd a férfi elsütötte a pisztolyt, hogy véget vessen az öregember meghosszabbított életének. A vadász megrogyott, feje nagyot koppant a faasztalon. Vére eláztatta a roncsról készített fényképet. Lassan egyre lejjebb csúszó testével leverte a filckalapot és a zsebkendőt, fémváza egy hangos puffanás kíséretében a földhöz ért. Az elhalt test elterült. A másik férfi a papírlaphoz sietett, nehogy a vér azt is eláztassa. A jelentést figyelte. „Egyedülálló.” „Gyermektelen.” „Vagyonos.” „Paranoiás.” A férfi előkotorta a vadász pénztárcáját, majd az iratait vizsgálgatta. Robert Bowman, 74 éves, nyugdíjas.

Legeltetem a szemem. Hagyom, e körben álló barnászöld nyáj hadd kerekedjen rajtad, s köztük a hallgatás, a pupilla sötétje nőjön csak: terítse be a délelőttöt. Más dolgom nincs, leheveredem, alakod jobb gazdája jószágaimnak, mint én valaha is lehetek. Talán unalmában, mert már eltelt, vagy épp mohó vágyától vezérelve, az egyik mégis elkóborol, mire hiányát észreveszem, már messze jár, és te csak terelsz, ösvényeid keszekusza hálójában rám zárul az este, barlangba húzódom a csillagok kattogva forduló mikroszkóplencséi elől. Nézésükre nézéssel többé nem felelhetek, vakon végződöm elveszetten, hasra esve a barlang gyomrában, hol a sűrű, folyós sötétség ér tetten, hogy magam vagyok a jószág, a hiányzó.

öreg.

„Fémtestet akartam, hogy csinálhassam, amit szeretek.” – Gondolta az

PÁRISZ

„Magának meg fémből van a farka,” mondta Robert Bowman, mielőtt fejbelőtték. Másnap a roncsot elszállították.

Olyat nem lehet, hogy nem akarok, muszáj. Anya ébresztget. Kimegyek pisilni. néha a perem mellé találok, bosszúból úgy hagyom. Mici néni ebédelni jön hozzánk. Nem szeretem, mákos bajsza van és puszit akar adni. Mici néninek tüdőrákja van. Amikor köhög, elbújok az asztal alá, nehogy elkapjam. Evés után kiviszem a maradékot a disznóknak. Rántott hús volt, egy keveset a tányéron hagytam. Nézem, hogyan csámcsogják el a malacok, ami a testvérükből maradt. Később kimegyünk Mici nénivel a játszótérre. A szomszéd faluban van, busszal utazunk. Az öregek nem szeretnek háttal ülni. Azt szeretik tudni, hogy merre tartunk, ha látják, mit hagyunk magunk után, felfordul a gyomruk. Zsebkendőbe tüsszentünk. Mici néni is. Pirosvizes a kockás rongy. Málnaszörp kút van a tüdejében. Várépítés alatt titokban befalok pár marék homokot. Közben arra gondolok, hogy anya nem engedi. Nem vesz észre, beszélget. Kitartóan nyeldekelek. Hazafelé titokban megkérdezem Mici nénit a kútjáról. Azt mondja, elpattantak az erei és a tüdejébe víz gyűlt. Abban úszkál a rák, úgy képzelem. Estére összekoszolom magam. Fürödni kell. Utána anya levág pár darabot az ujjaimból és azt mondja, hogy a körmeim. Elalvás előtt bejön mesét olvasni. Duzzogva fordulok a fal felé. Nincs bennem szeretet. A háttal utazásra gondolok, meg Mici nénire, hogy neki is csak ki kéne köhögnie azt a rákot, meg homokot enni, hogy beszívja a szökőkút pirosvizét, mert láttam, hogy apáék is azt szórnak a betonra, amikor autószerelés közben kifolyik a gyúlékony anyag.

A harmadik köztársaság emlékére Pályaudvarokba költöztek a galambszürke békevíziók. Látta mindenki, ették a morzsáid és felkínálták magukat, a városi élet konvencióinak: pocsolyából ittak, amikben te a cipőd talpát szoktad mosni. Mikrohazugságokkal leplezed tanulatlanságod: sekély, zavaros pocsolyákból még a galambok sem isznak. Unod már, hogy négyévente bőröndöt pakolsz? – Azóta kétszer is átnevezték a vasútállomásra vezető utat. Cipő talpat mosol, mikor szebb napokra cserélnéd a köztársaságokra pazarolt víziókat, hogy hiába törted ízületekbe a pálcikaemberek végtagjait a csúszó-mászó államformák nem adják magukat.

Felkavaró látniuk a ráncos pofa alatt feszülő izmos testet. Azt mondták, olyan, mintha egy hústestű embert látnának bőr nélkül. A hústestek csontjaira tapadó eres-szálas-véres izomfeszülésekkel együtt, mindezt vasból. Fémből. Drótokból, csövekből, lemezekből. Mégis mintha egy huszonéves sportostestét látnák egy hetvenéves ráncos nyakon. Ha a vadász meghalna, a fejlesztők felhasználhatnák a testét újabb beavatkozásokhoz. Hiszen a férfi semmiféle személyre szabásért nem fizetett, teste egy natúr B23-mas fémváz. Egy sportos modell. A natúr fémvázak pedig egyre csak fogytak. – Miért veszítené el a munkáját? – kérdezte végre az öreg. – Mert túl nagy az anyagi veszteség – válaszolta a férfi. Felállt. – Milyen anyagi veszteség? – Maga az anyag, és maga a veszteség. – Hagyjon ezzel. Válaszokat akarok. Miért vagyok itt? – Azért, mert az a rák nem volt ott. A vadász szíve egyre hevesebben vert. Félelme fokozatosan temette be az elméjét. – De ott volt! Fényesen, véresen. – Akkor a fiatalok miért nem látták? – Biztos nappal elbújik. Hogy mondhat ilyet? Maguk nem azt látják, amit én látok? – Mi azt látjuk, amit a szeme lát. – Tudom, hogy maga megnézte. A roncsot. Maga készítette a fényképet. Azt is tudom, hogy állig felfegyverkezett katonák kísérték oda. – Központi tisztek. Elővigyázatosságból. Mi is tévedhetünk. A felvétel is tévedhet. – Elbújt! – Ezért hívtuk fel azt a párt. Mindkettőjüket megkérdeztük. Látták a roncsot. Ők még a becsapódást is látták. De semmi több.


A kötényes kilépett az üvegház ajtaján. Az ember ránézett, és azt mondta, hogy úgy fest, mint az anyja, pedig semmit sem tud az anyjáról. Csak

Individuálisan lélegző és gondolkodó egyének sokasága feküdt a kertben. Arcukon a nyugalom. Mind ugyan azzal szeretkeztek utoljára, mind ugyan attól hajtotta álomra fejét. Brisoverecbe új beteg érkezett.

mikor fodrozódást váltunk a kiszáradt folyó nyomában csak arra gondolsz hogy naplót kéne vezetned és elhagyni valahol valakinek visszatérő álmokat okozva becslések alapján 16528 nap az olajfogyásig

olvadtál mint a zsírok voltál az üres ételhordó mégis megmaradt szaga lezárt sztrádák magánya de a mellékút lehetősége napok folytonos felkelése az alvadt éjszaka ellen egy kreol nő a hóban

várost nyomtattak spórabizalommal ahol minden ember az utolsó készlettel hámlásba tűnik és csak időzítve ereszti a fennmaradás térdét hogy deréktájig izzon

CARCOSA VÉGE

A HÚS MÖGÖTT Nem tudom, miért őt szemeltem ki. Talán mert ő tűnt a legsebezhetőbbnek; vagy csak mert ő volt a legrészegebb mindig is értettem ahhoz, hogyan találjam meg a legkönnyebb utat. Mikor pár óra múlva felmentünk hozzám, először a zokniját sem akarta levenni; aztán mikor tíz perc múlva épp a bugyiját ügyeskedte le magáról, azt mondta, ügyvédnek kellett volna mennem. Mégsem lett semmi a dologból. Mert mikor azt suttogta, hogy inkább csak aludna, szó nélkül a mellkasomhoz szorítottam, és felhúztam a pólóm.

kié a magzat, akit a tavasz fogant és támaszt fel. ember vagyok, nem érdekel mivé korhadnak a fényérzékeny angyalok. gondolta Mária, és tovább hallgatott.

NYOLCADIK HÓNAP

van, akit vérbe, van, akit, langyos tejbe fojtok. a fölösleges hús, mind más csontjain boldog.

szívnak, nyelnek, harapnak, a bőröm szájalakban felreped. táp, ól, erő, áldás, magzatlé és paplan. ha szeretnek is, szólniuk kell, mikor milyen alakban akarnak.

A kertkapu kitárult. A javasasszony beengedte a vendégét, körbevezette a kerten, mintha a portékáját mutogatná, aztán ügyes és nőies mozdulattal bevezette az üvegházba. Az illatok betöltötték a párától csöpögő helyiséget. Sosem múló nyár fogadta a látogatót. Az asszony kávét töltött. A vevő ivott. Az asszony figyelte, hogyan nyomja el az álom, hiszen tudta, kit visz az üvegházba, nem is tartott attól, hogy felébred, szinte már egyezséget kötött a halállal. Előre tudták, mi lesz a sors akarata. Az asszony közelebb hajolt révületbe esett áldozatához. Az almák vérvörösen nevettek be az ablakon, a ciklámenek virágoztak, mint egész évben, és várták a következőt.

nem úgy, ahogy a fiadzó természet megálmodta. két mellemre nem egy gyerek jut, hanem kétszáz dekától kétszáz kilóig, bárki, aki szopni tud.

Nyíltak a ciklámenek, ahogyan rendeltetésszerű tavasz idején. Vérvörös almák súlyától rogytak az ágak, nyögve roskadtak össze magukban a nárciszok, saját fejük nagysága alatt, mintha őrült királyok koronáját viselték volna, s a tehertől nyakukban törtek ketté. Nem fértek meg egymás mellett a szőlőszemek, mind a másikat akarta a földre lökni, és utána mámorban úszva figyelni, ahogy kifröccsen magjaival együtt a másik leve. Anarchizmus lepte be a kertet, a bőség zavarában a növények egymást gyilkolták. Szenvedtek maguk miatt, és ellenállni sem tudtak.

látszik, hogy már generációk óta, kontyról kontyra száll a test és a szellem. Ősz tincsek vegyültek a kötényes hajába, koponyáján megaszott a bőr, megereszkedtek a mellei, és már nem örült a ciklámeneknek sem. Magában vénült meg, annak rendje és módja szerint, hiszen csak ő élt meg ilyen kort a nők közül a családjában. De szép volt. Galambbá vált, nem verébbé, patina ült a csontjaira, nem rozsda, és a hangja is búgott. Vénségére megszépült. Letörölte a homlokát, olyan mozdulattal, mintha száz év bűneit vallaná az izzadságcseppjeiben, mintha a melanóma is leperegne, mint az elhalt bőr. Minden mozdulatában szánalom érződött maga iránt. Összehúzta a kabátját, begombolta, kontyba kötötte a haját, és elindult a kertkapu felé. Ráfonta ujjait a kerítésre, a zöld festékbe markolt, beleszippantott a ciklámenekbe, és kilépett a kertből. Már várta egy fehérkabátos, póklábú úr. Amorf koponyabőrén még kirajzolódott egy ránc, aztán elindultak.

ÉVABATYU

A kialvatlanság és a skizofrénia alapvető jelei mutatkoznak rajta, minden tette a pszichés állapotától függött, nem befolyásolta sem ember sem állat, bomlott elméje darabkáit kereste csupán a kertben. Az istenkomplexus elhatalmasodott felette, tudatában sem léve annak, hogy nem természetes, mit tesz, gondolván, hogy az élet nem érték csak kiváltság, s a férfi csak eszköz a kielégülésre, nem pedig individuálisan lélegző és gondolkodó egyén. Írta a jelentésben egy „költőszagú” „individuálisan lélegző és gondolkodó egyén”, azaz egy férfi, akinek dolga a lejegyzés. Ezen leírások alapján kerültek később a Brisovereci elmegyógyintézetbe az elítélendők, forgatva az orosz rulettkereket, mint valamikor a régi korok visszamaradt emlékeiben, mikor még divatos volt a sokkterápia és a lobotómia. De a Brisovereci elmegyógyintézet padlója sincsen már fehér csempével kirakva, lelinóleumozták, a falakat újrameszelték, a gramofonokat rádiókra cserélték, a plafonról nem esett már be az eső, jók voltak a szigetelések, és vörös cserép fedte a tetőt.

* Lehet persze, hogy ez az egész egy akkor már napok óta részeg, és viszonylag magányos ember története, aki nem akart könyörögni egy pár perces dugásért; vagy aki pusztán attól félt, hogy nem fog felállni neki. De az is lehet, hogy ahogy ott feküdtem, dideregve a hajnali tompaságban, a hús mögött felsejlett valaminek a körvonala, amiről azt hittem, rég eltemettem magamban, és amiért, mint éjszakai lépcsőházakban, tapogatózom azóta is.


Fekete kosz ragadt a körmöm alá. Az előttem álló pad háttámlájáról származik, azt kapargatom, miközben a pap prédikál. Minden misén ezzel foglalom el magam. Régen azt számláltam, hány helyen mállott le a vakolat a mellettem levő falról, de ehhez oldalra kellett fordítanom a fejemet, ami sajnos túl feltűnő volt. Nem gondoltam volna, hogy bárki is a fejem állásával foglalkozik majd a szentmise közben, azonban a buzgó hívek, akik mind nagy odaadással hallgatták az atya anekdotáit, melyeket prédikáció címén mondott, még arra is tudtak időt szakítani, hogy engem figyeljenek. Múlt héten valaki szólt a nagymamámnak, hogy igen sajátos módon elmélkedem. Megszidott. Azóta inkább a pad támláját kapargatom. Azt lehajtott fejjel kell, így mindenki azt hiszi, imádkozom. Most épp amőbát játszom magammal. Amikor félfüllel hallom, hogy Izsákot felrángatják a hegyre, már nagyon unom magam, annyira, hogy elkezdek figyelni. Aztán eszembe jut, hogy az iskolában is mindig amőbáztunk, amikor a tanárok őrjöngtek. Ha akkor segített, itt is fog. Elkezdem belekaparni a  négyzeteket a fába, így a történet végét már nem hallom, a játék köt le. A prédikáció idejére viszont csak a kapargatás marad. Egy strigula minden alkalommal, amikor ki akarok futni a templomból. Ábrahámnak Izsák volt a mindene, csakúgy, mint az indián törzsfőnöknek a kígyókat elűző botja. Egy strigula. A pap egyébként ausztrál. Hobbiból hasonló kígyóűző botokat farag. Még egy strigula. Az esőűző indián zene ecsetelésénél már tényleg felállok és kijövök. – Na mi van, nem bírsz magaddal? – morog mögöttem a nagymamám. Észre sem vettem, hogy utánam jött. – Jézus meghalt az emberekért, te meg elrohansz ahelyett, hogy imádkoznál. Nem azért vagy ám itt, hogy összevissza mászkálj. Nem mondok [1] semmit, csak nézek, ő meg karon ragad és visszarángat. A vasrács belenyomódik az oldalamba, ahogy nekilök. Ő megáll szorosan

mellettem és hamisan kornyikálni kezdi a zsoltárokat. Én csak a cipőfűzőmet bámulom szégyenemben. Na nem magam miatt, hanem mert ő énekel a leghangosabban. Bár a kántor se jobb, de rajtam ez nem sokat segít. Alig merek felnézni az anorexiás Jézus-szoborra. Ha nő lenne, irigyelném az alakjáért. – Szégyellem magam miattad. – suttogja a fülembe a nagymamám – Inkább hajtsd le a fejed és imádkozz! Addigra már a földet nézem. A leheletét csak a fejem tetején érzem, de így is úgy megborzongok, mintha az arcomba kaptam volna a kelkáposztaszagot. – Most beszél az atya. Ne lefele bámulj! – krákog megint a fülembe és a hajamnál fogva felrántja a fejemet, hogy előre nézzek. Annyival magasabb nálam, hogy a hangja akár az égből is jöhetne. – Így biztos nem mész ki áldozni! Remélem, a Jóisten megbocsát majd neked! Visszatekintek a cipőmre. Ez lényegesen színesebb, mint a többieké, akik most hosszú sorokban kígyózva állnak. Mind fekete cipőt viselnek, kivéve egy embert, akin még pöttyös zokni is van. Azt már nem látom, hogy kicsoda, mert nem merek felnézni. Csak várom, hogy a nagymamám visszaérjen. Megint a falról pattogzó vakolatot nézem, de aztán hallom, ahogy valaki köhint mellettem. Inkább gyorsan imádkozni kezdek. Közben magam előtt látom, ahogy mindannyian a tisztítótűzben égünk, az anorexiás Jézus-szobor életre kel és nevetve táncol körülöttünk, mi megpróbálunk elfutni, de Szent Péter csak akkor enged be minket a Paradicsomba, ha előbb fejjel lefelé keresztre feszíthet minket. Jézus nevet, körülötte az angyalok merev arccal néznek. A családom mögöttük áll, ők már mind keresztre vannak feszítve, közben mosolyognak és az Üdvöz légyet mondják. Vége a misének.

ARS POETICA az otthonnak nevezett sárga épület felé sétálva azt gondoltam hogy mindent amin áthaladok (átmegyek zebrán zajon szmogon mechanikai hullámokon illaton rezgésen árnyékon és fényen sugárzáson pocsolyán országút felvert porán) meg lehetne írni meg kellene írni akkor is ha mint tücsökdal nyáron a puszta kopáron – kivész

**Tolvaj Zoltán: Gagarin (részlet)

tűből lett szénakazal-közeg és nagyon szúr.

téblábra nyúlcipőt: posztlófasz miszlik az eredmény; büszkeségem

számítgatok de kövek nem se háton se ablakon

kiszellőzöm ragasztgatom vérző gombjaim

feltár és mélyen visszazár nyitva tartom a jegyzett átjárókat

*Sziveri János: Bábel (részlet)

mire sokórányi sötétbepislogás után végre elalszol, én felébredek nyugtalan álmomból. az alvászavar két típusa vagyunk, két elveszett lélek a teknősbékáid vizében, néha az üvegen koppanunk. nagyon körülményesen készítem a kávét, hátha szerzek neked pár többletpercet, amíg nem kell mire gondolnod. ez egy konyhábandohányzós, feketekávézós reggel lesz. azon tűnődöm, felébreszt-e majd a hiányom.

szóba állok: rögzülésem természetszerű

“hogy e megnyomorító tudást fölismerjem” * “kell [...] érzelmi bádogosmunka” **

NYÁKSZOBA

Tegnap meglátogattam a nagynénémet. Anyám küldött, mert ha már ők nem mennek el, legalább én. Nagynénémnél a társalgás: kényszeres puszi-puszi, egyetem, miért nincs barátnőm. Egy túlmozgásos félrenézés idejéig a nagybátyámat figyelem, ahogy épp a gazokat irtja machetével, (velem egy távolságtartó kézfogást produkált) és eszembe jut, hogy azokon a nyarakon, mikor barátok híján nem tudtam mit kezdeni magammal, ide bicikliztem át, és irtottam fakarddal a növényzetet, miközben magamban beszéltem. A nagynénémmel egyértelműen terhére voltunk egymásnak, úgyhogy inkább hazudtam valamit, hogy beadandót kell írnom, (augusztusban) és indultam volna, mikor szólt, hogy van itt nekünk valami. Ja, a szokásos családi csomag Németből, gondoltam, és kezembe nyomott egy aldis zacskót, meg százötven eurót, hogy osszuk szét hármunk közt. A zacskóban tejcsoki, müzli, wc-papír, tusfürdő. Hazaérve odaadtam anyámnak a csomagot: az eurón farizeuskodott kicsit, de a wc-papírt látva megenyhült, mert épp fogyóban volt. A zacskót pedig a többi mellé akasztotta, korábbi karácsonyok, húsvétok és magyarországi szabadságok Kaufland- és Lidl-színű emlékei közé.

A CSALÁD SZENTSÉGE

REGGEL

JÚLIUS EPLÉNYBEN csak egy tócsa maradt a viharból. rigók ülnek a bokrokon. avokádóról, napraforgóról, sárgadinnyéről álmodom. nagymama régi szalmakalapban túlérett málnát szüretel, nagypapa farag s ideszól halkan - gyorsan múlik a szünet el hátra a sípálya, a bánya előre ma még egyiknél se jártam napfény simítja meg hátam nagypapa számol, el kell bújni előle mintha az ősz elől bújnék pedig a július új még


EGRY LAKÓTELEP

*

*

először a sörhasad tűnt el, aztán nem főztél többé pacalt meg húslevest. aztán nem ittál már alkoholt, nem húztad fel az élére vasalt nadrágokat, nem mentünk az erdőbe sétálni, kiléptél a vadásztársaságból, és leszoktál az evésről is. üzenetet hagytam neked a konyha falán: papa, egyél, nincs mit felhúznom a temetésedre. megígérted, hogy majd eszel, de mégis kifogytál önmagadból.

csend van. sűrű és nehéz. a pulzusod egy szénatom felezési idejével egyenesen arányos, a kint robogó mentőautó vonyítása a csontjaid összeroppantásával fenyeget. félek. te már feladtad. a sokkalóriás csokis tápitaloknak is csak a felét iszod meg. itt nálatok ragad minden, a tálka és a kiskanál is, és én ezt a csokoládéfagylaltot is mindjárt visszahányom. el kellett volna válnotok. minimum húsz évvel ezelőtt.

Gyerekek hasaltak sorban a földön, barna karjukat előrenyújtották, hogy egy robogós férfi áthajthasson az ujjaikon. Valami bulvárban láttam ezt a képet, akkor még nem tudtam olvasni, de szinte biztos, hogy büntetés volt, így fenyítették őket a harmadik világban. Ilyesmi csak távoli helyeken történik, meg a múltban. Nagyanyám egyik bátyjának az iskolában pálcával a kezére csaptak, ha nem írt elég szépen. Azt hiszem, Beethoven is így járt, csak ő a zongorával, és az apjával. Régebben tudtam a Für Elise-t. Ma már csak azt tudom, hogy akármennyit is verném a zongorát, apám meg engem, akkor se menne. Apám amúgy nem vert soha. Nem érdekelte az ilyesmi.

NEVELÉSI TANÁCSADÓ

megfakult gerincű könyvektől roskadozó polcok réseiben lakik már a lelked. nyitott szemmel ülsz a széken, csontsovány kezedben megremeg a vizespohár. néha megemelkedik még a mellkasod, én viszont szinte lélegezni sem merek, hátha elkaphatom a lelkedet, ha úgy dönt, elég volt itt neki és szökni akar.

Aznap több tanuló is volt nálam, félkörben ültek a bakokon. Akt volt. A modell mozdulatlanul ült a széken. Fejét a háttámlának döntötte, jobb lábát hanyagul kinyújtotta, és a két kezét összekulcsolta a bal combján. Mereven nézett maga elé, elvégre ez volt a dolga. Tekintetem végiggurult vékony derekán, sima bőrén, finom vállain, de a szája tetszett a legjobban. Nem volt vörös, mint azt elvárná az ember a huszonéves lányoktól, szinte eltűnt. Mosolygott, egyáltalán nem úgy, mint egy elsőbálos, az ajkak ruhaszárító kötelekként feszültek az arcon. Örültem, hogy ő a modell, untam már, hogy itt állandóan csak ráncos, kövér nőket rajzolhatnak. Körbejártam, megnéztem, hogy állnak a képek. Az egyik tanítványom mellé léptem, a papírról csak egy arc nézett vissza. Vagy inkább csak egy homlok, egy üres, üveges szempár és az a mosoly. – Hoppá, hol van az alak? – kérdeztem. – Miért nem használod ki, hogy a kisasszony teljes életnagyságában itt van? – Valahogy megfogott ez a feszes arc, van benne valami természetellenes. Csináltam néhány egészalakos vázlatot, de az a száj mindig elvonta a figyelmemet. Úgy mosolyog. – Jó kompozíció. Szerintem nem is kéne tónusozni, csak figyelj a vonalvastagságra. Kísérletezz vele, próbáld ki, hogy szűkül, ezzel ki lehetne emelni azt a furcsa arckifejezést. Én eddig észre sem vettem. Egy másik szénnel dolgozott. Világosszürkék csak pár helyen villantak fel. – Mik azok a halvány, félkör alakú vonalak a lány körül? – Észrevettem azt a sok legyet műteremben, és gondoltam így egy teljesen új környezetbe rakhatom az alakot. – Mint egy háló, érdekes. De a fehérek legyenek ám fehérek, fontos a dinamika. – Szerintem a kép ízét pont az adja meg, ha alig látszik a modell, ha az egész csak egy alig sejthető folt. – Jól van, csináld úgy, csak ne vidd túlzásba. Nehogy úgy nézzen ki a lány, mint aki halott. – Akkora baj lenne? – vigyorgott, én meg megjegyeztem, hogy azért gyakorolnia kéne még az anatómiát. – Hanna, maga nem pihen? – Kérdeztem a modellt, mikor a tanítványok végeztek, és kettesben maradtunk. Mivel nem válaszolt, melléléptem, és a lány fejét kedvesen a vállára döntöttem. – Készüljön Hanna, tíz perc múlva kezdek – mondtam, miközben felfeszítettem a vásznat, és elővettem a festékeket. A modell mintha finoman megmozgatta volna az izmait ültében. Visszaemeltem a fejét, és megcsókoltam. Korán sötétedett, szürke, decemberi este volt, de a műterem megtelt a radiátorokból áradó melegséggel. A modell mereven ült, talán hallgatta az ecset neszezését, más dolga nem volt. Lassan a vásznon láthatóvá vált fehér árnyként a figura. A porcelánszerű arcon csillogtak a lángok, olyan volt, mint egy földöntúli lény, aki elhozta a világosságot. Ilyennek láttam a modellt. Képzeletben telepakoltam a műtermet a legkülönbözőbb alkotásokkal, és csak őt ábrázolta mind. Azt gondoltam, lesz itt majd egy kacéran fekvő, barna, mázas kerámiaszobor, sokat sejtető tusrajz, halvány, szemérmes ceruzarajz, lobogó ruhákban, csukott szemű portré bronzban, hatalmas, fehér márványszobor, hatalmasabb, mint az ókori istenek. mas, fehér márványszobor, hatalmasabb, mint az ókori istenek. mes ceruzarajz, lobogó ruhákban, csukott szemű portré bronzban, hatalfekvő, barna, mázas kerámiaszobor, sokat sejtető tusrajz, halvány, szemérsokkal, és csak őt ábrázolta mind. Azt gondoltam, lesz itt majd egy kacéran a modellt. Képzeletben telepakoltam a műtermet a legkülönbözőbb alkotávolt, mint egy földöntúli lény, aki elhozta a világosságot. Ilyennek láttam fehér árnyként a figura. A porcelánszerű arcon csillogtak a lángok, olyan az ecset neszezését, más dolga nem volt. Lassan a vásznon láthatóvá vált a radiátorokból áradó melegséggel. A modell mereven ült, talán hallgatta Korán sötétedett, szürke, decemberi este volt, de a műterem megtelt koltam. megmozgatta volna az izmait ültében. Visszaemeltem a fejét, és megcsófeszítettem a vásznat, és elővettem a festékeket. A modell mintha finoman – Készüljön Hanna, tíz perc múlva kezdek – mondtam, miközben felés a lány fejét kedvesen a vállára döntöttem. nyok végeztek, és kettesben maradtunk. Mivel nem válaszolt, melléléptem, – Hanna, maga nem pihen? – Kérdeztem a modellt, mikor a tanítvágyakorolnia kéne még az anatómiát. – Akkora baj lenne? – vigyorgott, én meg megjegyeztem, hogy azért

magának egy kádnyi formalint, attól majd felfrissül. Jó éjszakát! – Látom, elfáradt, Hanna. Nem is zavarom tovább. Holnapra szerzek Sóhajtottam egyet, és elfújtam a gyertyákat. egyensúlyából, és lefordult a székről. szólna ehhez Ágnes? – Finoman megérintettem a kezét, ő erre kibillent az csak mosolyogjon. Most miért néz így rám? Teljesen összezavarodom. Mit vihogott, kacérkodott, vagy zihált volna. Én nem is kérek mást magától, volt, ő sosem bírt a helyén maradni. Nem volt olyan perc, amikor ne sírt, ját, hadd nézhessem még, ahogy mosolyog. Ágnes erre mindig is képtelen hogy eljött. Ne szabadkozzon, csak higgye el nekem. Ki se nyissa a szálenne? Én nem tudok betelni a csendes mosolyával, Hanna, én köszönöm, is magát látták volna, hanem csak egy megfeszült testet, pedig mi baja rültek volna, csak egészen máshogy közelítették meg a dolgot. Mintha nem gácska nem nézte meg. Én csodálkozom rajtuk. Nem mintha rosszul sike– Hanna, látta a képeket, amiket a fiatalok csináltak? Tényleg, maennyire a rántotta. vezettem. Leültettem magammal szemben az asztalhoz. Még sosem ízlett – Öltözzön fel, ha fázik – mondtam, és a derekát átkarolva a konyhába dolkodott, amin a modellek szoktak gondolkodni. a modell még mindig ott ült, ha egy kicsit hanyagabbul is. Biztos azon gonés lekapcsoltam a villanyt. Tökéletes látvány. Visszamentem a műterembe, kállamról, mégsem nézhettem ki akárhogy. Meggyújtottam egy gyertyát, és megterítettem. A tükör elé léptem, lemostam a festékfoltokat a szalami ennivalót, az asztalt letakartam egy piros-fehér, kockás terítővel, állítottam száradni, és átmentem a konyhába. Gyorsan összedobtam varetne itt vacsorázni? – A modell halványan bólintott. A képet a fal mellé – Pihenjen, Hanna! – mondtam, mikor kész lett a festmény. – Sze– Pihenjen, Hanna! – mondtam, mikor kész lett a festmény. – Szeretne itt vacsorázni? – A modell halványan bólintott. A képet a fal mellé állítottam száradni, és átmentem a konyhába. Gyorsan összedobtam valami ennivalót, az asztalt letakartam egy piros-fehér, kockás terítővel, és megterítettem. A tükör elé léptem, lemostam a festékfoltokat a szakállamról, mégsem nézhettem ki akárhogy. Meggyújtottam egy gyertyát, és lekapcsoltam a villanyt. Tökéletes látvány. Visszamentem a műterembe, a modell még mindig ott ült, ha egy kicsit hanyagabbul is. Biztos azon gondolkodott, amin a modellek szoktak gondolkodni. – Öltözzön fel, ha fázik – mondtam, és a derekát átkarolva a konyhába vezettem. Leültettem magammal szemben az asztalhoz. Még sosem ízlett ennyire a rántotta. – Hanna, látta a képeket, amiket a fiatalok csináltak? Tényleg, magácska nem nézte meg. Én csodálkozom rajtuk. Nem mintha rosszul sikerültek volna, csak egészen máshogy közelítették meg a dolgot. Mintha nem is magát látták volna, hanem csak egy megfeszült testet, pedig mi baja lenne? Én nem tudok betelni a csendes mosolyával, Hanna, én köszönöm, hogy eljött. Ne szabadkozzon, csak higgye el nekem. Ki se nyissa a száját, hadd nézhessem még, ahogy mosolyog. Ágnes erre mindig is képtelen volt, ő sosem bírt a helyén maradni. Nem volt olyan perc, amikor ne sírt, vihogott, kacérkodott, vagy zihált volna. Én nem is kérek mást magától, csak mosolyogjon. Most miért néz így rám? Teljesen összezavarodom. Mit szólna ehhez Ágnes? – Finoman megérintettem a kezét, ő erre kibillent az egyensúlyából, és lefordult a székről. Sóhajtottam egyet, és elfújtam a gyertyákat. – Látom, elfáradt, Hanna. Nem is zavarom tovább. Holnapra szerzek magának egy kádnyi formalint, attól majd felfrissül. Jó éjszakát!


Mikor az utolsó csigatésztát is kikanalazta, átvonult a szobájába. Egy pillanatra megállt, és hallgatta, ahogy a nappaliban lévő óra ketyeg megállás nélkül, tik-tak, tik-tak, minden más néma volt. De csak pár másodpercig tartott az egész. Még egyszer nekiállt történelmet tanulni, de egy negyed óránál nem jutott tovább. A telefonja rezegve jelezte, üzenete érkezett. Márton írta, hogy most megy cigit venni, ha kell neki is valami, jöjjön. A lány gyorsan begépelte a választ, megkérdezte, hol, illetve mikor találkozzanak. Tizenöt perc múlva a megállóban. Pénz kell, jutott rögtön eszébe. A tárcája azonban üres volt, a polcon a befőttes üvegben, ahová mindig teszi az apróját, sem talált semmit, csak néhány ötforintost. – Basszus, pedig valahol lennie kell! –kiáltott fel, és már rögtön eszébe is jutottak az új ruhák, mekis ebédek, pénteki és szombati bulik sorozata. – Ilyen nincs! – mérgelődött magában, miközben végigjáratta tekintetét a szobán. Aztán kiszúrta az asztalon régen elfeledett malacperselyt. Ebben talán maradt valami. Reménykedve rázta meg, a fémpénzek várt csörrenése helyett fura susogó halk hang hallatszott belőle. Lehet, papírpénz! Ám az alján lévő dugasz annyira belenyomódott, hogy nem bírta kiszedni. A felső részen pedig hiába nézett be, nem látta a tartalmát. Így kénytelen volt széttörni. Kicsit sajnálta, mert szép malac volt, és régóta ott állt már az íróasztalán. De mikor megpillantotta a szilánkok között a kétezrest, nem szomorkodott tovább. Azonban, ahogy érte nyúlt a széttört malacpersely egy darabja felvágta az ujját. Nagyot szisszent. A vágás mélyen a bőrébe hatolt. Átvérezte az első, majd második zsebkendőt is. Kirohant a konyhába, hogy sebtapaszt keressen. Hirtelen az anyjába botlott, aki épp most ért haza, és az apja üzenetét olvasta. Liza a fiókhoz ment, ahol a gyógyszereket tartják, ügyelve, hogy ne vérezze össze őket, keresett egy tapaszt. – Hová ment apád? – kérdezte az anyja. – Nem tudom – felelt neki, közben azon bosszankodva, hogy csak az öccse űrhajós sebtapaszaiból talált. Valahogy, nagyon ügyetlenül sikerült elragasztania a vérző részt. Sietve felkapott egy táskát, amibe belerakta a pénztárcáját, és már indult is. De az anyja utána szólt. – És te hová mész? – El – csak ennyit mondott, az anyja pedig nem kérdezett többet. A lány mögött becsukódott az ajtó, ő meg szédítő sebességgel leroLiza délután ért haza a suliból. A postaládából kiszedte a bedobott hant az elsőre, majd a földszintre. Kint meglepően hűvös volt az árnyékban, mivel a házak szórólapokat, amelyeket a lépcsőn felfelé menet áttanulmányozott. Eladó tűzifa és egy olasz étterem színes nyomtatványa. A lap háttere gyönyörű közötti teret a panelok úgy beárnyékolták, hogy semmi napfény nem ért el cédrusligetes táj volt, mögötte az azúrkék tengerrel és osztrigatelepekkel. oda. A buszmegálló − ahol Márton már várta − pár saroknyira volt. A doÉs erre a szép képre szerkesztették rá az étlapot! Ilyen meg olyan pizzák hányboltig tíz percet kellett gyalogolniuk. Márton bement a boltba, és kijött két doboz Marlboróval. most ötszáz forinttal olcsóbban kaphatók. Liza sosem járt Olaszországban. – A nő még csak el se kérte a személyimet! – a hangja csalódottan Az emeleti lakás teljesen üres volt. Biztos, még mindenki dolgozik, az öccse meg még a napköziben van ilyenkor. A hűtőben ott várta az aznapi csengett. Négy hónapja töltötte be a tizennyolcat. Mindennél jobban élebédje. A húslevest, aminek a tetején már kicsapódott a zsír, és pacákban vezte azt, amikor olyan orra alá dughatta az igazolványát, aki arra számít, lebegett a felszínén, a mikróba rakta. Kinyitotta a másik dobozt is, de aztán hogy kiskorú. A játszótérrel szemközti padon elszívtak egy-egy szálat. Körülöttük a tökfőzeléket látva inkább visszatette. A tál egy percig forgott körbe-körbe, majd a mikró egy csilingeléssel jelezte, hogy lejárt. A konyhaasztalon az a föld telis tele volt szórva tökmagokkal. A fiú hamar lelépett, de Lizának semmi kedve sem volt hazamenni. Ezen kívül áradt belőle a cigiszag, apja egy üzenetet hagyott: hétre jövök haza, a vacsorával várjatok meg. Leült és nekikezdett az ebédnek, közben félszemmel a törikönyvét így tuti nem mehet még. nézte, és memorizálni próbálta a dualizmus gazdasága című részt. AzonAz egyik panel alatt egy ócska presszót üzemeltettek. Erzsike volt ban sehogy sem sikerült koncentrálnia, ezért inkább becsukta, és helyette a neve, amitől a lány kis híján rosszul lett, de azért beült és kért egy kávét, megnézte Instagramon a legújabb posztokat. Liza aludt már, amikor éjszaka hirtelen felriadt. A konyha felől hangos veszekedés zajai hallatszottak. A kislány felkönyökölt a plüssállatokkal borított ágyán, és feszülten figyelt. Az éjjeliszekrényen az óra tizenegyet mutatott, mellette már ki volt készítve a holnapi ruhája és az összepakolt iskolatáskája. A szüleit mintha egyre közelebbről hallotta volna, már tisztán ki tudta venni a mondatfoszlányokat. – Nem csinálhatod ezt minden este! – kiabálta dühödten az anyja. – Értsd meg, nincs pénzünk erre! Nem értette, amit az apja erre felelt. Aztán a szoba közvetlen közeléből megint az anyja beszélt, de már félig suttogva. – Ne menj be hozzá! Hagyd aludni! – az anyja szinte ijedtnek tűnt. Az ajtó és a parketta közti résen át fény szűrődött be, és kint alakok mozognak. Hirtelen lenyomódott a kilincs, az apja pedig belépett. A kislány ösztönösen becsukta a szemét alvást tettetve. A férfi közben odalépett az íróasztalhoz, hogy a félhomályban megkeresse a perselyt. Ám a porcelán malacot sehogy sem tudta kinyitni, az alján lévő műanyagdugó mozdíthatatlan volt. Így egyszerűen odavágta az asztallaphoz. Az aprók szétgurultak. Amikor a pár ezresért nyúlt, a széttört malacpersely darabja felvágta az ujját. – A kurva életbe! – szitkozódott, mialatt a vért lenyalta a nagyujja begyéről. Kifelé menet megállt a lánya ágya mellett, ahonnan két ijedt szempár nézett rá. Megsimogatta Liza homlokát, ügyelve, hogy ne vérezze össze. S ettől az egész mozdulat olyan suta lett. A kis előszobában felvette a kabátját, a pénz mellé a zsebébe berakta a kulcsát is, majd elment otthonról. Liza ott maradt az ágyban. A nyitva hagyott ajtóban egyszer csak megjelent az anyja. Egyfolytában a ruhája ujját húzogatta, ezt csak akkor csinálja, ha valamiért feszült. – Hová ment az apád? – kérdezte. De Liza nem felelt, tudta, hogy valami rossz történt. Apa most rosszat csinált, anya ettől szomorú, tőle meg olyan kérdésre várják a választ, amire nem tud mit mondani. Az anyja aztán becsukta az ajtót, és ő ott feküdt a sötétben. Sokáig nem tudott újra elaludni, mert az apját látta maga előtt, ahogy már régóta járja a várost. Biztos volt benne, hogy előbb-utóbb beült egy kocsmába, és egy kávét kért, egy nagyon erős feketét. Mindig ezt iszik, ha ideges. Most pedig biztosan az. Így történt, biztosan így történt.

egy nagyon erős feketét. A nap további részének elviseléséhez szükségesnek tartotta, hogy megigyon egyet. A pincérnő kiszolgálta. Liza közben megnézte, van-e wifi, de az erzsikewifi zárolt volt, a jelszót pedig hiába kereste, sehol sem írták ki. � Liza az anyósülésen próbálta rendbe szedni magát. Kicsit lejjebb húzkodta a miniszoknyáját, megigazította az össze-visszatekeredett melltartópántját. Lehajtotta a szemellenzőt, és a kistükörben megnézte a sminkjét. Az arcán rengeteg alapozó volt, túl sok is talán. A rúzs már teljesen lejött, csak egy kicsi maradt a szája sarkában, amit aztán egy zsebkendővel le is törölt. Egy pillanatra a tükörben a saját szemébe nézett, majd gyorsan elkapta a tekintetét. – Itt jó lesz? – kérdezte a férfi, s meg sem várva a választ, le is fékezett az út szélén, pont ott, ahol felvette a nőt. Liza, mielőtt kiszállt az autóból, ellenőrizte, hogy a táskájában valóban ott van-e a pénz. A kocsi ajtaját hangosan becsapta maga után, a kerekek alatt megcsikordult a kavics. A férfi elhajtott, Liza pedig hátra sem pillantva indult tovább. Hidegek voltak ilyenkor még a kora tavaszi esték, főleg így nyolc felé, de nem volt mit felvennie. Három nő állt még az út szélén. Egyikük egészen fiatal volt még, épp hogy betöltötte a tizennyolcat. Eszternek hívták, és egy gyereket már el kellett tartania. A kuncsaftok különösen szépnek tartották, azért nem lepődött meg senki sem, amikor aznap már az ötödik autó állt meg előtte. Kétszáz méterrel arrébb egy olcsó étteremféle üzemelt. Nagyon igénytelen egy hely volt, az étlap minden fogása fagyasztott, előre elkészített ételekből állt. A kávéjuk pocsék ízű volt, de Liza mégis idetartott, beült és kért egy kávét, egy nagyon erős feketét. Ameddig várt a kiszolgálásra, bement a mosdóba, és megmosta az arcát, majd újra felrakta a sminkjét. Kint az egyik sarokban lévő asztalon már várta egy csésze. Leült és minden fintorgás nélkül szürcsölni kezdett. Régen megszokta már, hogy itt minden rossz. Szemben vele egy család üldögélt: anya, apa és egy talán hatéves kisfiú. Éppen szülinapot ünnepeltek − pont egy ilyen rémes, lepukkant helyen. Ették a bolti, de itt felszeletelt tortát, hozzá kóla ízű italt iszogatva. Az anyuka és a gyerek háttal ült neki, míg az apuka vele szemben. Lelkesen bámulta, ahogy a kisfiú vidáman tépte le a csomagolópapírt az ajándékáról. Egy formás kis persely volt, olyan malac alakú, fehér porcelánból Liza nézte őket, mint valami furcsa, elfeledett emlékképet. Egészen elbambulva figyelt egészen addig, amíg a férfi rá nem pillantott. A nő nem ismerte fel, de tekintetéből rögtön kiolvasta, hogy találkoztak már. Talán nem is egyszer... A családi idill, ami eddig körbelengett a levegőben, azonnal szertefoszlott. A férfi próbált a gyerekére figyelni, de folyton elkapta a tekintetét, és Lizára nézett. Ideges lett, arcán gyöngyözni kezdett a veríték. Nem tudta, hova nézzen, mit csináljon. Zavarában fellökte a poharát, és ahogy nagy sietve fel akarta állítani, könyökével leverte az ajándékot, ami rövid zuhanás után a padlón landolt. Lehajolt, hogy felvegye, de a széttört malacpersely darabja felvágta az ujját. Szitkozódva kapta el a kezét, és ezután már meg sem próbálta összeszedni. A gyerek bömbölni kezdett. Az anyja leguggolt az asztal alá, hátha megmentheti a darabokat, talán össze lehet majd ragasztani. A férfi haragos pillantást vetett Lizára, aztán kirohant az ajtón, mint akit fojtogat a benti tér. A kisfiú csak sírt tovább. – Hová ment apád? – kérdezte az anyja, miután ismét felült a székre. Körbenézett, hátha meglátja a férjét. Tekintete egyszerűen átsiklott Lizán.


aki nem tép tollat nem érvényesül kiszorul a ringből mielőtt rászámolhatnák a harmadnapot nem jutok ki időben az erkélyre csak félúton az üvegből egy csukló egy lapockacsont

itt nem hallatszik sem az első sem a harmadik itt minden hártyamerev törésponttól az ízületig csak csonton terjed a hang

BALOGH ANETT BÁNKI BENJÁMIN BIRÓ ZSOMBOR AURÉL CSOBOTH DORKA ERDŐS KRISTÓF GÁSPÁR SÁRA GERLEI DÁVID HONÉCZY ZOÁRD HORVÁTH ESZTER HŐGYE ÁDÁM IMRE ÁBRIS KESZŐCZE PATRIK KISS LÓRÁNT KORDA BONIFÁC KOZSÁN LEÓ KUPIHÁR REBEKA LOCKER DÁVID MÓRA MENTA PENCS ATTILA RAFFAY SÁRA RÉKAI ANETT TAMÁS BOLDIZSÁR VOJCSIK JOHANNA WEEBER LUCA BORBÁLA

SZERZŐK NÉVSORA

mikor apám elvagdosta a csirkék torkát a szomszéd gyerekek napokig nem álltak vele szóba akkor jöttem rá hogy amit kimondok azt megteremtem ami kimond az

elszeretem körülötte a tárgyakat bántom amíg nem marad neki semmi ami mégis az virradatig háromszor

ebben a házban minden másnap reggel hűvös és párnafehér ki kell mennem az erkélyre rosszul vagyok ő már kint van azt hiszi így talán nem érem el téved

FOSZTOGATÓ

hajtásai

Ahhoz, hogy ez a tábor és ez a kiadvány létrejöhetett, köszönettel tartozunk az Alföldnek, Bodnár Zoltánnak, Csébi Zsuzsának, Csete Somának, Csombor Ritának, Fehér Renátónak, a Fiatal Írók Szövetségének, Gaborják Ádámnak, a Jelenkor folyóiratnak, a Jelenkor Kiadónak, Kállay Eszternek, Kiss Georginának, Körtesi Mártonnak, Lapis Józsefnek, a Magvető Kiadónak, Mátay Katának, Potozky Lászlónak, a Scolar Kiadónak, Tóth Kingának, Zilahi Annának, valamint további, névtelenséget kérő támogatónknak.

A menekülők bőre megreped. Árnyékuk megnyúlik, eléri a fákét, a sűrű levegő visszanyeli őket. Míg azt, akit megejt az éjszaka, szüksége vezeti le a hegyről, testében kibomlanak egy másfajta sötét

Aztán a hegy visszahúzódik tőlünk, pont ott, ahol a kéz már csak a sötétben biztosan kitapintható éleket ismeri.

Zárt alakzatban indulunk neki a hegynek, lehajtott fejjel, jelenlétünk megtapad a páraréteg fölött. Szűk, szimmetrikus vállak, csuklyás koponyaívek.

BECEHEGY

Profile for kospallagi.irotanya

Kóspallagi Írótanya 2018 zine  

Támogatóinknak köszönhetően kerülhetett sor 2018-ban az első Kóspallagi Írótanyára. A táborba 15-22 éves fiatal írók, költők jelentkezhettek...

Kóspallagi Írótanya 2018 zine  

Támogatóinknak köszönhetően kerülhetett sor 2018-ban az első Kóspallagi Írótanyára. A táborba 15-22 éves fiatal írók, költők jelentkezhettek...

Advertisement

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded