Page 1

BAJCSI NÓRA

KÉSEI JEGYZETEK


Édesanyám mindig a legjobbat akarta, én pedig jó gyerek voltam, sosem kértem túl nagy dolgokat. Nagypapám meghalt, s nem vágytam akkor semmi másra, csak, hogy visszakapjam. Anyu rosszul érezte magát, hogy ezt nem tudja teljesíteni. Egy nap összevesztünk. Másnap reggel egy levél fogadott. „Azt kérted, menjek a pokolba, úgy tudom, az öngyilkosság oda vezet. Örülök, hogy ezt a kérésed teljesíteni tudtam. Megkeresem idelent Nagypapát. Majd jelentkezünk! Szeretünk!” Azóta mindig úgy érzem, követnek.


Fekszem a sötétben. Mi mást tehetnék? Egyedül érzem magam, elhagyatva, mint akit bezártak egy szobába s körülöttem kihalt volna az emberiség. Felállok, az ajtóhoz lépek. Bizonytalanul teszem kezem a kilincsre. Lassan nyomom le. Az ajtó kitárul s hallom az emberek zsivalyát. Észre sem vesznek. Csak egyet lépek, ki az ajtón, s a mélybe zuhanok.


Mélyről indulok. Egyszer már lesüllyedtem, ideje a felszínre törni. Sete-sután úszok felfelé, remélve, minden jól megy majd. Látom a Nap sugarát behatolni a vízbe fénycsíkokat húzva nyomán. Belehúzok. Pár másodperc után fent találom magam. Meglátom egy embertársam. Sebesen felé úszok, mire hátra nézhetne, lehúzom a mélybe. A vadászat sikerrel zárul.


Többet ittam, mint kellett volna, tudom. Én bánom is. Hazafelé botorkálok éppen. Kíváncsi vagyok, mi mindenre emlékszem majd. Reggel másnapos fejjel majd el kell hitetnem magammal, hogy csak elestem... Beletúrok a hajamba. Ragacsos. ...és betörtem a koponyám. Egy ló lép elém az úton. Hófehér szőre elszíneződik, ahogy sóhajtva ráborulok.


Valami megfogta a kezem. Kétségbeesetten sikálom tenyerem, ujjaim, de nem fakul. Így ébredtem. Hajnali négy van. Felállítottam egy kamerát az ágyammal szembe, többet pedig szétszórva a házban. Még nem néztem vissza. Szörnyűt álmodtam. Bohócok jöttek a csatornából, és lemészároltak mindenkit. Szegény pantomimesek, senki sem hallotta sikolyukat. Az alvás klinikán ajánlották a kamerák használatát. Gyakorta álmodok rosszat, és alvajáró is vagyok. Feladom. Kimegyek a konyhába, megbotlok valamiben. Lenézve anyámat látom vérbe fagyva heverni élettelenül a csempén. Lenézek a kezemre. Egy bizonyos: citromlével kell megmosnom a kezem.


Én én én

Háromszögeket rajzol a tébolyult.

Én én én

Háromszögeket rajzol az őrült.

Én én én

Háromszögeket rajzol az ápoló. Csak nézem őket, leülök az asztalhoz, ceruzát veszek a kezembe.

Én én én

Köröket rajzolok.

Én én én

Háromszögeket rajzolsz.


Kihúzva ülök, szememet kezemmel takarom. Vöröses fényt látok ujjaim között átszűrődni. A vér fanyar, vas szaga hatja át a szobát. Markomban egy acél kést szorongatok. Élével a homlokomba csapom.


Ugrálok, tombolok. A zene szívdobbantó basszussal dübörög. Lehet volt valami az italban. Új ritmus kezdődik, és magával ragadja a testem. Felgyújthatod magad, de sosem fogsz égni! – Tombol a zene.


Mozdulatommal kiverem egy srác kezéből a piát. Rám ömlik. Megijed, azonnal mentegetőzni kezd. Megfogom a vállát, rám összpontosít. Megcsókolom. Belenyúlok a farzsebébe, és előhúzom az öngyújtóját. Mosolyogva a bőrömhöz érintem. Az alkohol kék lángja nyalogatni kezd. Kiveszem a kezéből a cigijét is, és beleszívok. Elszörnyedt arcába fújom a füstöt, és mosolygok. Felgyújtottam magam, de sosem fogok égni!


Hallom ezrek énekét. Kiráz tőlük a hideg. Kinyitom a szemem, és rájuk üvöltök. Nyilat lőnek belém. Felhörgök, de nem csak az én hangomat hallom, hanem svalami démonit is.


Éles érzés feszeget belülről. Tenyerembe temetem arcom. Megdörgölöm, megszorítom, hogy érezzek. Hűvös lehelet fut át arcomon. Kinyitom a szemem, és a kezemre nézek. Az arcom vöröslik ujjaim között.


A lépcső előtt állok, figyelem a lejövő embereket. Sietősen kocog le egy ifjú; kimérten lépdel le egy öltönyös; letrappol egy gyermek; lejő egy menyasszony. Ő én vagyok. Rám mosolyog, és belém lép.


A húsomba vájok. Érzem, ahogy a szemfogam átszakítja a bőrömet, majd belemélyed a húsba. Kicsit lazítok a harapáson, vér burjánzik fel a seb mélyéből. Lenyalom. Összes izmom megfeszül. Szétárad a számban a vérem íze. Belemarok, és feltépem. A számban érzem a húsom. Újra harapok. Majd újra. Egészen addig, amíg el nem fogyok.


Elvakít a fény. A számról tépem a bőrt, de ujjaim között nincs semmi. Az arcomat kaparom, érzem, ahogy körmöm alá gyűlik a húsom, de nincs vér, nincs hús. Késsel a mellkasomba döfök, és ordítva kirántom a szívem a csontok közül. A kezemben tartom, de nem dobog. Nem vagyok.


Elhagytam őket. Nehezen veszem a levegőt. Lehet, hogy vissza kéne mennem? Az esőcseppek finoman ütögetik arcomat. Széttárom két karom. Hagyom, hogy a természet felemésszen. Megmásznak a növények, elnyel a föld, beborítanak a virágok, kihasználnak a méhek, a rókák. Befogad, elnyel, vár. Rád.


Régen farmerfiú voltam. Elmosolyodok tovább dúdolva a nótát, amit a folyosóról nyíló ajtó mögött hallottam. Régen versenylovakat tenyésztettem. Előtte pedig fegyvergyáros, egy szalagmunkás, utcán éltem. Mindezek előtt nemes voltam. Tovább bóklászok a folyosón be-benézve az ajtókon. Énekes is voltam, meg színész. Nem is értem, miért kértek, ne jöjjek ide! Sok érdekes életem szemtanúja lehetek. Magam mögé nézek, mintha az ajtó, ami kiút lenne innen, eltűnni látszana. Elmosolyodok. Egye fene! Majd élek életeimben.


Hé segíts! Itt vagyok. Látsz engem? Itt vagyok! Elnyel a fehérség! SEGÍTS!


Az eget levelek és ágak feketesége keretezi. Tökéletes útvesztő. Édes illatokkal teli a levegő. Mélyet lélegzek, de köhögni kezdek, vér bugyog fel a számból. Megsimogatom alattam a szarvast, és belélegzem az agancsát.


Meghaltam. Látom testem magam előtt elterülve. Érzek is meg nem is. Valahogy... nem tud elszomorítani. Inger tör fel. Kacagni kezdek. Előbb kedvesen, vidáman, majd hisztérikusan. Fejem csóválom. Már értem, miért öltek meg.


Egy szobában állok, pontosabban egy lépcsőn. Kósza, csendes lépteket hallok lentről. Tétován teszem eggyel lejjebb a sarkam. Pszt! – Szól rám egy kósza hang. Felpillantok. Hat gyerek mered rám rémült tekintettel. Az arcuk fehér, vézna ujjacskájuk, amit remegve ajkuk elé tartanak, is, a szemük feketéje is.


Egy férfi mosolyog rám. Nyugtalanító a jelenléte, sápadt mosolya az éjszakai járat rázkódó buszán, bár öt méterre van tőlem, menekülésre késztet. A busz az utat koptatja, én csak állok. A kanyarnál csikorogva felbőg. Amíg végig halad az utcán, a férfit bámulom. Fél szemmel kipillantok az ablakon, mindjárt itt a temető, ezután kell majd leszállnom. Visszanézek, a mosolygó férfi öt centire áll tőlem. A busz betér a temetőbe. Halálhörgése áthatja az éjszakát.


Feleszmélek. Levegőért kapok, de a tüdőmbe szúr egy érzés. Kés lenne? Nem. Olyan érzésem van, mintha nem otthon lennék, pedig érzem magam alatt a vízágyam kellemes hullámzását. Veszek még egy levegőt, ismét késszúrás érzete bontja gondolataimat. Kinyitom a szemem. Pánik robban bennem, kezemmel kapálózni kezdek, fogást akarok találni, de minden szikla, aminek nekiütközök, csak még több fájdalmat okoz. Ég a tüdőm, szegecsel a szívem. Robajlik a folyó, majd zuhanni kezd a testem, utolsó erőmmel kinyitom a szemem. Ennél szebb temetőt nem is találhattam volna.


Nevet. Irdatlanul nevet. Majd hirtelen megkomolyodik, és csak engem néz. Aztán nevet. Nevet. Majd bámul. Majd nevet, nevet, majd sír. És kilép a kamion elé.


Az egyik lábam még a levegőben, amikor megtorpanok. Feszélyezve nézek vissza. A nevemet hallottam.

Nem nem nem nem

Remegve kifújom a levegőt. Előre nézek, az utca legvégében ott áll, mozdulatlan.

Nem nem ez nem lehet


Elbotlok saját lábamban, ahogy hirtelen futni próbálok, felküzdöm magam, és rohanni kezdek. Egyre gyorsabban, egyre messzebb, ki a világból. Lefutok a Föld pereméről.


Messziről kiszemelem. Nekifutok. Kikapom a kezéből a táskát, és tovább rohanok. Nem indul meg utánam, nem is kiált. Nagyot fújva megállok, és szétnyitom a száját. Kábelek városának utcáján egy szám villog. 2 1 0 .


Ölembe tett kezemmel ülök, és nézem az előttem összefolyó tömeget. A nevetésük, beszélgetésük, vitájuk egy nagy hangzavarrá olvad össze. Ránézek az egyik emberre, szemembe néz, kedvesen rám mosolyog. Majd tovább sétál. Mintha meglöknének, leborulok a földre. Nincs erőm felkelni. Látom a lábakat, ahogy elhaladnak mellettem. Senki sem látja a szétfolyó vérem, senki sem látja, hogy meghalok.


Az épület tetején állva nézem a hömpölygő felhőket az égen. Milyen gyönyörű. Lépteket hallok, valaki mögém áll. Egy csuklyás alak. Álmomban ismerem, de nem tudom ki az. Rámosolygok, mire felém lép, és meglök. Megbotlok a tető szélében, felkiáltva utána kapok, de levegőt markol a kezem, és zuhanni kezdek. Rájövök, hogy nem álmodok.


Tükörbe bámulok, a lift ajtaja bezáródik mögöttem. Pupillám összeszűkül a fényben. Remeg az állkapcsom. A szememet nézem. Sebes az arcom, ömlik belőle a vér, látom egy pillanatra. Hulla sápadt vagyok, szemem elszürkül, látom egy pillanatra. Kötelen lógok, számmal artikulálok valamit, amit nem hallok, látom egy pillanatra. Elszakad a kötél. Elemelkedek a padlótól, ahogy a lift zuhanni kezd.


Vajon mennyire tud elnyelni a sötétség? Egy esőcsepp éri az orromat. Megszédülök. Felnézek a fekete égre, ami fekete vizet hány az arcomra. Lecsorog a járomcsontomról, az állkapcsomról, a kulcscsontomról. Szétfolyok az esti járdán.


Hideg. Fordulok. Túl forró. Fordulok. Hirtelen egy kattanást hallok. Felnézek. Az ágyam melletti széken a Halál ül. Csontos ujját állkapcsa elé emeli. Visszarakom fejem a párnára, és tovább alszok.


Elindultam. Már nem állhatok meg. Hogy hová is tartok igazából? Nem tudom. Csupán elhatároztam, hátra hagyok mindent. Mindent. Hogy miért határoztam így, az már meglehetősen mellékes. Legyen elég annyi: ez volt a legészszerűbb út. Elvégre ki maradna ott húsz hulla mellett, hogy aztán a rendőrség így találjon rájuk?


A sziklafal tetején álltam, és mosolyogva néztem, ahogy emberek hullottak alá. Némán a mélybe zuhantak, én pedig komikusnak láttam a dolgot. Nevettem.

Az élet szép.


Profile for Szabina Gollowitzer

Bajcsi Nóra: KÉSEI JEGYZETEK  

Bajcsi Nóra: KÉSEI JEGYZETEK  

Profile for kisgollo
Advertisement