1. Lásd és csodáld Isten dicsőségét!
telenség ékes példáivá tesz minket: olyan csere ez, mely nyomorúságunkban a végső kiszolgáltatottságot tükrözi. A lényeg ez: Azért teremtettünk, hogy Isten dicsőségét minden másnál jobban ismerjük és mindennél többre értékeljük. Amennyiben ezt a kincset képmásokra cseréljük, minden zűrzavarossá válik. Isten dicsőségének napja azért teremtetett, hogy lelkünk naprendszerének középpontjában ragyogjon. És ha ott ragyog, életünk bolygói a meghatározott pályájukon keringenek. Ám ha a nap nincs a helyén, minden széthull. Lelki gyógyulásunk Isten dicsőségének helyreállításával kezdődik: vissza kell kerülnie lángoló, mindent magához vonzó központi helyére. Mindannyian Isten dicsőségét éhezzük, nem pedig a magunkét. Senki sem azért megy a Grand Canyonba, hogy önbecsülését javítsa. Hanem miért? Mert a lélek könnyebben gyógyul, ha nagyszerű dolgokat vesz szemügyre, mint ha saját magát. Semmi sem nevetségesebb egy ilyen hatalmas és dicsőséges világegyetemben, mint a Föld nevű parányi bolygón élő ember, aki a tükör előtt állva a saját tükörképének próbál jelentőséget tulajdonítani. Szomorú, hogy világunknak ez az evangélium. De a keresztyén evangélium nem ez. A magunk körül forgás kicsinyes sötétségébe beleragyogott a Krisztus dicsőségéről szóló evangélium világossága, aki az Isten képmása (2 Korinthus 4,4). A keresztyén evangélium „Krisztus dicsőségéről” szól, nem rólam. És ha (bizonyos mértékben) rólam szól, nem az Isten által alkotott fontosságunk aláhúzásáról van szó, hanem arról, hogy Isten kegyelmesen képessé tesz arra, hogy csodáljam őt, és örökre vele éljek. Mi volt az, amivel Jézus az irántunk való szeretetét legvilágosabban meg tudta mutatni? Mi volt az evangélium csúcsa, célja? A megváltás? A bűnbocsánat? A megigazítás? A kiengesztelés? A megszentelés? A gyermekké fogadás? Ezek a hihetetlen cso15