AZDI-1552.indd 110
– Nemsokára – válaszolta kitérően, és ez tökéletesen kielégítette a kisfiút, Juricát azonban nem. Látszólag fájó bokájával volt elfoglalva, de Dienes tudta, hogy valami nyomja a begyét: – Beszélni akarsz velem? – kérdezte egy idő után, s Jurica bólintott: – Már napok óta céltalanul bolyongunk az erdőben, mint a zsiványok, akiknek félniük kell az emberektől. – Hidd el, én is sokat gondolkoztam már ezen. Eredetileg vándor énekmondó akartam lenni, mint Sebestyén diák, aki várról várra jár, és nagyurak asztalánál zengi a hősök dicséretét, megénekli a törökkel vívott csatákat. – Szóval mi csak kerékkötők vagyunk a számodra – hajtotta le a fejét Jurica. – Félreértesz, én nem így gondoltam – próbált meg tiltakozni Dienes. – Akkor magyarázd meg, mégis hogyan gondoltad. Dienes összezavarodott. – Még azt sem tudjuk, hogy Elláknak van-e valakije. – Meg akarsz tőle szabadulni! – kiáltotta Jurica sírásra görbült szájjal. – Lehet, hogy az apja, anyja él valahol, és most őt keresi égen-földön. Jurica elgondolkozott: – Azt hiszem, igazad van, csak hát annyira megszerettem, nekem rajta kívül nincsen senkim. Dienes maga se tudta, miért, elszégyellte magát, megfogta Jurica kezét, és mielőtt még meggondolhatta volna, megcsókolta: – Neked itt vagyok én. 110
31.7.2006 15:38:03