Issuu on Google+

Milyen furcsának és rémisztőnek tűnt,   állni meztelenül a puszta ég alatt! és milyen   élvezetesnek! Úgy érezte magát, mint egy újszülött,  aki szemét egy ismerős világra veti,    melyet korábban soha nem látott.   /Kate Chopin: Awakening, 1899/ 

         

Forró, szikrázó, vérvörös hangok.  Piros nyelvü, hegyes fülü  Fekete, pikkelyes koboldok,  Táncos manók és libegő lidércek  Hozzák magukkal, valami forró  Tűzzel, vérrel, kénnel lobogó  Mélységéből a vérnek...  S fölsikoltnak a hangok  Lázas, lobogó sikoltással:  ’Evoé l Tied az élet l’  S rá kórusban visszariad  A villogó szemü csapat:  ’Evoé! Tied az élet!’  /Erdős Renée:Hangok, 1909/ 

  TARTALOM  

 

A szexualizált (női) test nyelve a századforduló magyar irodalmában    Bevezető  A 19‐20. század fordulóján,1 ebben az irodalom‐ és kultúrtörténeti szempontból meglehetősen dina‐ mikus  időszakban  kezd  kibontakozni  egy  sajátos  női  hang  a  magyar  szépirodalmi  művekben.  Nem  egyszerűen  a  nőírók  számának  exponenciális  növekedésével  együtt  járó,  günokritikai  szempontból  igen fontos jelenségről van itt szó, hanem az écriture féminine jegyeit mutató szövegek születéséről,  melyek – akár írói szándékon kívül is – megbontják a férfiírás hagyományának koherens rendszerét. A  női írás ideológiája csak a 20. század utolsó harmadában kezd megfogalmazódni, de az Hélenè Cixous  szorgalmazta  női  testírás,  a  női  test  hangjának,  nyelvének  keresése  korábbi  szövegekben  is  tetten  érhető. Hagyományosan megtaláljuk a nőt mint tárgyat, a női testet mint objektumot, melyre a te‐ kintet,  az  írás  fókuszál,  s  kutathatjuk  a  nőt,  a  női  testet  mint  alanyt,  aki  önmagának  próbál  formát  adni az írás gesztusával.2   A századfordulós pszichológia, a szárnyát bontogató pszichoanalízis csupán mint pszichés probléma‐ forrásnak  biztosít  teret  a  női  testnek:  Freud  gyakran  a  hisztéria  kútfőjét  látja  benne,  Richard  von  Krafft‐Ebing,  a  kor  népszerű  pszichiátere  pedig,  bár  számos  kiadást  megélt  alapművében,  a  Psychopathia sexualisban igyekszik a női testet, annak erogén zónáit és gyönyörre hangolásának igé‐ nyét megértéssel kezelni, ebben a kérdésben nem rugaszkodik el korának hagyományos felfogásától,                                                               1

 A „századfordulót” időben tágan kezelem: az 1870‐es évektől 1930‐ig tartó időszak szépirodalmára koncentrá‐ lok,  irodalomtörténetileg  különböző korszakokat  olvasva  együtt, abból  a  célból, hogy mozgásában,  változásá‐ ban vizsgálhassam a testről való beszédmódot.   2  „Az írás aktus, amely nemcsak meg fogja ’valósítani’ a nő cenzúrától mentesített kapcsolatát tulajdon szexuali‐ tásával, női‐létével, utat nyitván saját erejéhez, de vissza is fogja adni neki tulajdonait, örömeit, szerveit, pecsét  alatt tartott hatalmas testi birodalmait, ki fogja szakítani a mózesi struktúrákból, ahol mindig csak a bűnös sze‐ repe jutott neki...” (Cixous 363) 


mely  a  női  szexualitást  alapvetően  –  nem  csupán  társadalmi,  de  biológiai  meghatározottsággal  –  passzívnak, befogadó jellegűnek látja.3 Úgy tűnik, a kor e két meghatározó szakemberének gondolko‐ dása erősen uralja a jelentős átalakulás alatt lévő magyar társadalom közgondolkodását is, s a szel‐ lemi élet minden terén, kulturális folyóiratokban, szépirodalmi művekben, képzőművészeti alkotáso‐ kon,  sőt  a  népigényt  keltő/kielégítő  pajzán  lapokban  egyaránt  tetten  érhető.  Ez  a  gondolkodás‐  (és  írás‐)mód századunkból nézve meglehetősen fallogocentrikusnak tűnik,4 hisz minden, amit a női test‐ ről ír azon megkérdőjelezhető viszonyítás eredménye, mely a nőt a férfihez mint logikusan összera‐ kott, jól működő etalonhoz hasonlítja, s olyan módon próbálja működtetni a női testről  – részletes és  kiterjedt – empirikus vizsgálatok nyomán felépített modelljét, amely a férfi test modelljének teljessé‐ gét  tekinti  alapnak.5  A  csiklóból  kis,  tökéletlen  hímvesszőt  gyárt,  melytől  azonban  elveszi  a  nőként  megélt  gyönyör  jogát,  mikor  kimondja  felette  a  hüvelyi  orgazmus  egyedüli  egészséges  és  normális  parancsát.6 A cselekvőképes, vággyal telt, kielégülést óhajtó női testből passzív bábot farag, s ameny‐ nyiben az lázadna ellene, a tudomány szigorával kórosnak, eltévelyedettnek ítéli.7   Tanulmányomban arra a kérdésre keresem a választ, hogy vajon ezzel az elméleti háttérrel felvértez‐ ve  jelenik‐e  meg  a  szexualitás  ábrázolása  a  magyar  irodalmi  művekben  is,  vagy  a  férfi/női  szerzők  képesek szövegeiket kreatív módon – legalább néhány szövegtöredék erejéig – kívül helyezni a felvá‐ zolt heteronormatív és fallogocentrikus látás‐ és láttatásmódon. Természetesen nem egy anakronisz‐ tikus ideológiát kívánok számon kérni a századforduló íróin, elemzésem inkább arra irányul, mutatko‐ zott‐e jele annak, hogy másként is lehetett gondolkodni az emberi szexualitásról, lehetett‐e más sé‐ mákat ábrázolni fikciós alkotások lapjain, s ha igen, hogyan és milyen nyelvi formában, mint azt a kor  természettudósai, (keresztény) egyházi gondolkodói, s ennek részben okaként, részben következmé‐ nyeként a korszak „átlagembere” tették.                                                               

3

 „A férfi kétségtelenül élénkebb nemi szükségletet érez, mint a nő. Hatalmas nemi ösztönnek eleget teendő,  bizonyos kortól fogva vágyik a nő után. Érzékiesen szeret, választásában a testi előnyök befolyásolják. A termé‐ szet hatalmas ösztönének rabja lévén, szerelmi hódításában támadó és erőszakos. Ámbár a természet parancsa  nem tölti el teljesen psychikus lényét. Ha vágyát kielégítette, akkor szerelme más vitális és társadalmi érdekek  mögött  egyelőre  háttérbe  szorul.  Máskép az  asszony.  Ha  szellemileg  normálisan  fejlődött  és  jól  nevelt,  akkor  nemi vágya kisfoku. Ha nem volna így, akkor az egész világnak bordálylyá kellene lennie és házasság és család  sem volnának képzelhetők. [...] A nőt kegyeiért ostromolják. Ő passive viselkedik. Ez nem csak a jó erkölcs dik‐ tálta törvényeken alapszik, hanem a nő nemi organisatiójából is következik. (Krafft‐Ebing 11) [kiemelés K. E.]  4  vö. „A férfi szexualitás a pénisz körül gravitál, így nemzve ezt a centralizált testet (politikai anatómia) a részek  diktatúrája alatt. A nő nem hajtja végre magán ezt a régiókra való osztást a fej‐szex páros javára, amely csak a  határokon belül érvényesül. A nő libidója kozmikus, ahogy a tudattalan is világméretű: az írása is csak folyama‐ tos lehet...” (Cixous 374)  5  vö. a Freudnál még nem szimbolikus értelemben létező péniszirigység mint női kasztrációs komplexus elméle‐ tével (Freud 126‐151)  6  „Ilyen ’erogén’ zónák a nőnél, míg szűz, a clitoris, a defloratio beállta után a vagina és a cervix uteri is.” (Krafft‐ Ebing 27) [kiemelés K. E.]  7  „Minthogy a nőnek nemi  szükséglete csekélyebb, mint a férfié, azért azon körülményt, midőn a nőnél a nemi  szükséglet érzete hamarább ébred vagy erősebb, mint a férfinél, kóros jelenségnek kell mondanunk.” (Krafft‐ Ebing 52‐53) 


0. Módszertani alapvetés  Az alkalmazott módszer lényege, hogy az adott korszak néhány szépirodalmi szövegében megvizsgá‐ lom a testről, elsősorban a női testről és a testiségről való írásmód sajátosságait, az eltérő nyelvi re‐ giszterek  adta  lehetőségeket,  a  tabuképzés  és  eufemizálás  sajátosságait,  s  felkutatom  a  fallogocentrikus  beszédmódon, a heteronormativitáson kívüli szexualitás bontakozó megnyilatkozá‐ sait.   A szövegválogatás módszerét tekintve több körös szűkítést alkalmaztam: az 1870 és 1930 közt szüle‐ tett  szövegek  mennyiségileg  áttekinthetetlen  korpuszából  Császtvay  Tünde  korábbi  szövegközlései‐ nek felhasználásával,8 a korszakkal foglalkozó kutatók javaslatai,9 a témát feldolgozó folyóiratszámok,  korabeli  élclapok,10  a  Quattrocento  Kiadó  Buja  Vágyak  Kiskönyvtára  sorozat  kötetei,  valamint  saját  korábbi  olvasmányaim  alapján  készítettem  egy  szűkebb  merítést,  melyet  az    általam  részben  előre  kijelölt, részben az olvasás‐újraolvasás folyamán felmerülő tematika alapján tovább szűkítettem. Az  egyes tematikus csoportokban fennmaradt szövegek, szövegrészletek újraolvasásakor körvonalazód‐ tak bizonyos konkrét elméleti megközelítési szempontok, melyek mentén a korpuszt részletesen le‐ het elemezni: az utolsó szűkítést – mely már a tanulmányban idézett, említett vagy elemzett szöve‐ gek körét adja meg – nem az elméletekbe nem illő szövegek kirostálása jelentette, hanem a teoreti‐ kus  prekoncepció  alapján  várhatóan  hasonló  megközelítést  hozó  szövegek  közül  a  legjellemzőbbek  kiválasztása, s az analóg szövegek kiszűrése. Szeretném elkerülni az alapvetően tendenciózus váloga‐ tást,  így  e  tanulmányban  nem  elméletek  alátámasztására  kerestem  szépirodalmi  anyagot,  hanem  a  primer szövegek olvasásakor körvonalazódó témák mentén válogatott szövegekhez próbáltam elmé‐ leti  megközelítéseket  illeszteni,  melyek  mentén  a  szövegek  vizsgálhatóvá,  összevethetővé  válnak,  s  melyek segítségével a korszak irodalmi testírásáról állítások tehetők.  Az anyagot nem célom esztétikai értékrendszerek mentén vizsgálni, így a válogatás során sem ügyel‐ tem  arra,  hogy  csupán  kanonizált  művek  között  keressek,  sőt  a  szűkebb  értelemben  vett  szépirodalmiságot  sem  tekintettem  mércének:  különféle  célközönségnek  íródott    és  eltérő  nyelvi  regiszterrel dolgozó szövegeket válogattam.   A  kutatás  iránya  kettős  lehet:  elindulhatunk  a  társadalomtörténet,  a  szexualitástörténet  irányából,  alapul véve azokat az eredményeket, melyek az adott korszak intim világának társadalmi beágyazott‐ ságáról a szociológia, a mikrotörténetírás módszereivel születtek, s kereshetünk szépirodalmi szöve‐ geket ezek alátámasztására, árnyalására vagy megkérdőjelezésére, illetve vizsgálódhatunk a szépiro‐                                                              8

 A Budapesti Negyed és a Café Bábel hasábjain.   Köszönöm az ELTÉ‐n működő Trauma és Gender Kutatócsoport vezetőjének, Menyhért Annának és különösen  a  csoport  a  korszakkal  foglalkozó  kutatójának,  Mészáros  Zsoltnak  a  segítségét,  valamint  a  Bednanics  Gábor  vezette doktori szemináriumi csoportnak a termékeny javaslatokat a szövegválasztás terén.  10  úm. Kaviár, Magyar Figaró, Fidibusz, Pikáns Lapok, Hasznos Mulattató, Kis Kurvák Lapja  9


dalmi  szövegek  felől  az  irodalom‐  és  a  nyelvtudomány  módszereivel,  kísérletet  téve  a  tipizálásra,  a  diszkurzív  gyakorlat  során  leképeződő  testi  viszonyrendszerek,  hierarchiák  feltérképezésére,  választ  keresve arra a kérdésre, hogy a korszakban társadalmi nemként konstruálódó szerepek hogyan befo‐ lyásolják  a  biológiai  nemként  megélt  szexualitást,  szexuális  identitást.    A  szépirodalmi  szövegek,  a  bulvárlapokban  publikált  fikciós  írások  elemzése,  az  elemzés  eredményei  azután  szolgáltathatnak  értékes  adatokat  a  társadalom‐,  a  kultúra‐  és  mentalitástörténeti  kutatások  számára.  Bár  jelen  ta‐ nulmány az utóbbi módszert alkalmazza, bevezetésként fontosnak tartom a korszak jellegzetességei‐ nek áttekintését a szexualitásról való nyilvános és privát beszéd terén.  Az  elemzés  kísérleti  jelleggel  készült,  a  korszak  szépirodalmának  feltérképezése  komolyabb  emberi  erőforrásokat,  s  egy  –  mégoly  terjedelmes  –  tanulmánynál  szélesebb  formai  kereteket  igényel.  A  genderszempontú irodalomkutatás számára megkerülhetetlen a női test nyelvének, hangájának meg‐ ismerése,  részletes  vizsgálata,  s  ehhez  szükség  van  e  nyelv  történetének  ismeretére,  a  magyarul  írt  szépirodalmi korpusz itt felvázolt szempontrendszer mentén végzendő részletes és mély elemzésére.    1. Otthonok és bordélyházak – a századfordulós pornográfia befogadó közege és médiumai  A  századforduló  Budapestje,  úton  a  nagyvárossá  válás  felé,  nem  mentesül  az  üzletté  egyszerűsített  szexualitás, a testiségről való méltányos beszédet ellehetetlenítő pornográfia hatásai alól. A testről, a  másik ember testét kívánó, az erotikus gyönyört igénylő és ígérő felnőtt női és férfi testről való szólás  az  előtt  kezd  a  nyilvános  írásos  médiumokban  inflálódni,  mielőtt  korrekt  nyelvet  kapna.  A  nagyvárosodást  megelőző  kisközösségekben,  ahol  a  közvetlen  emberi  érintkezés  hagyományos,  begyakorlott formái működnek, jóval kevesebb problémát okoz a tabuként kezelt szexualitás és a róla  való  beszéd,  mint  az  újonnan  alakuló  tömeges  embercsoportoknál.  Etnográfusok  gyűjtései,  népdalszövegek,  mesék,  rigmusok  ezrei  tanúsítják,  hogy  a  népnyelvnek  saját  –  a  közösség  minden  tagja  számára  egyértelmű  és  megfejthető  –  kódja  van  a  szexualitás  kifejezésére.  A  nagyvárosi  élet  azonban más kódot kíván.   A  születő  nagyvárosok,  ahol  a  kulturális  élet  szinte  összes  orgánuma  működik,  ahol  a  nyilvános  szövegközléssel  foglalkozó  iparosok:  szerzők,  szerkesztők,  kiadók  tömegével  élnek  és  dolgoznak,  sajátos  szeméremmel  viszonyulnak  a  szexuálisan  aktív  test  kérdéséhez.  Milan  Kundera  szerint  „[a]  szemérem védekezést jelent az ellen, amit akarunk, és szégyenkezést amiatt,  hogy azt akarjuk, ami  ellen  védekezünk.”  (399)  Ez  az  ambivalencia  figyelhető  meg  a  századforduló  Budapestjének11  (mely  Nagyvárad  és  más  pezsgő  kulturális  életű  városok  után  egyre  inkább  központi  szerepet  kap)  a  szexualitáshoz fűződő viszonyában is. A nyilvános beszédet egyfelől a szexualitásról való nyílt szólás                                                              

11

 A kialakuló nagyvárosok metaforikus ambivalenciájáról ld. Huszár 147‐155 


jellemzi:12  a  prostitúció,  az  éjszakai  élet  napi‐  és  hetilapok  állandó  témája,  a  vurstli  s  vele  a  voyeurködő  mutatványosdi,  a  női  testtel  (igaz,  egyelőre  ruhában)  reklámozott  termékek  részei  a  város életének, a feminista lapok egyre erőteljesebben foglalnak állást a szexuális felvilágosítás mint  a  pornográfia  elleni  harc  egyik  lehetséges  eszközének  fontossága  mellett,13  másrészt  azonban  keveset  hallunk,  olvasunk  az  otthoni,  a  privát  életben  zajló  szexualitásról.  A  szépirodalom  jó  tükre  annak, ahogyan a hálószobák hallgatnak. Az a retorikus csend, amely a normalitás keretei között zajló  szexuális életet övezi, nem független attól a harsány zsongástól, amely az anomáliákat zengi körül. Az  tény, hogy a magyar főváros lakosságának számához képest a prostituáltak aránya ijesztően magas,14  beszédesen  jelzi,  hogy  sem  a  testiség  megélése,  sem  az  arról  való  beszédmód  nem  alakult  ki  a  közösség egésze és az egyén szabadsága szempontjából egyaránt elfogadható módon. A tömegesen  pénzért vásárolt gyönyör ugyanis súlyos frusztrációkat árul el egy nép életéről, s ezek a frusztrációk  nem  egyszer  nyelvi  természetűek  (is):  az  elbeszélhetetlenség,  a  kimondhatatlanság  szüli  őket.  Ez  a  frusztráció  torkollik  prostitúcióba,  pornográfiába,    illetve  szublimálódik  a  testiség  vulgáris  verbalizálásával  (vö.  pornográf  füzetek  és  alacsony  esztétikai  értékű  szépirodalmi  művek  egyre  szélesebb  kínálata15)  és  vizualizálásával  (vö.  a  mai  fogalmaink  szerint  is  hard  kategóriájú  pornófilmkészítés és pornómozik Budapesten már a kilencvenes évek végén16).   Jótékony  hatást  gyakorolhatna,  ha  a  magasabb  presztízzsel  bíró  köz‐  és  irodalmi  nyelv  képes  volna  hatékonyan megnyilatkozni a témáról. Ennek hiányára utal, hogy azokban a művekben, ahol a legké‐ zenfekvőbb módon, pl. az asszonnyá avatódás kapcsán előkerülhetne a szexualitásról való irodalmilag  is  adekvát,  ugyanakkor  egyenes  és  a  normalitás  biztonságának  tudatában  kockázatmentes  beszéd,  csupa ellipszissel, csupa eufemizmussal találkozunk. Sem az írónak, sem szereplőinek – ha hitelesnek  akarja őket ábrázolni – nincs direkt, de a regiszter presztízsét megtartó nyelve, hogy beszéljen arról,  amiről talán a valóság tisztességes polgárai és polgárasszonyai is hallgatnak: az otthon szexualitásá‐                                                             

12

 Ezt a gondolatmenetet ld. részletesen Szigeti 85‐101    "A  legjobb  ellenszer,  amellyel a  szülők  gyermekeiket  immúnissá  tehetik  a  pornográfia  szellemi  mérgével  szemben: hogy őszintén válaszolnak olyan kérdéseikre is, amelyek a nemi élet jelenségeire, az ember születésé‐ re vonatkoznak." (Dirnfeld 84)  14   A  korabeli  források  e  kérdésben  meglehetősen  ellentmondásosak,  míg  egy  1884‐es  Népszava‐cikk  16.  679  nyilvántartott örömlányról ír, ami a többi forrás adatainak ismeretében teljesen irreális számnak tűnik, addig a  legtöbb forrás két‐háromezer közötti számokra hivatkozik. Ezek persze a rendszeres orvosi vizsgálatokon részt  vevő nők adatai, nem kétséges, hogy ennél jóval többen lehetnek a látenciában létező és tevékenykedő prosti‐ tuáltak. A számadatokról ld. még Budapesti Negyed 2010. ősz 170‐189.  15   Wiesner Emil az 1913‐as könyvkiadói kongresszus pornográfiaellenes küzdelméről szóló napirendi    pontjá‐ nak (!) előadója így ír a kifogásolt sajtótermékek tömegessé válásáról: „A pornográfia nem tehetett kárt, amíg  csak a kivételesek tudtak olvasni, amíg újság nem volt, amíg a könyv csak kis mértékben készülhetett, amíg a  könyv csak a kiváltságosak kincse volt. Ma több százmillió lappéldány jelenik meg naponkint, sok százmilliót dob  ki  magából  a  gyorssajtó  s  természetes,  hogy  a  szórakoztató,  műveltséget,  tudást  terjesztő  olvasmánnyal  egyidőben,  sok  erkölcstelenséget  is  kidob  a  piacra,  avatatlanok  kezébe.  És  így  a  gondolat  szabadságának  ki‐ használásával, a förtelem is belekerül az irodalomba.” (5)  16  ld. részletesen Szigeti 85‐101  13


ról. Erről árulkodik pl. Erdős Renée A nagy sikoly című regényének jelenete, melyben az anya a nász‐ éjszaka előtt álló lányának csak zavaros, bűntudatkeltő és csupa hárítással teli tanácsot képes adni,  neszesszerébe  pedig  „kis  csomagot”  rejt,  vélhetően  egy  diszkréten  dobozolt  pesszáriummal  –  amit  nem átad, csupán eldug a lány holmijában –, azzal az intelemmel, hogy majd a mellékelt használati  utasítás  ismerteti,  hogyan  kell  vele  bánni.17  De  ennek  hiányáról  árulkodik  Czóbel  Minka  Pókhálók  című  elbeszélésében  az  a  körülmény  is,  hogy  a  frissen  asszonnyá  lett,  korábbi  testi‐lelki  jóbarátnő,  Klára csupán „lányos dolgokról” képes a haláláig pártában maradó Annuskával beszélgetni, az „asszo‐ nyos dolgok” már közéjük állnak.18   Nem  feledkezhetünk  el  arról,  hogy  a  századvég  Magyarországán  a  szépirodalom  Gyulai  Pál  uralta  esztétikai  birodalma  az  egyre  jobban  kiteljesedő  nemzeteszme  szolgálatában  áll,19  a  szexus  pedig  nem vonható eredményesen ezen ideológia körébe. A kezdetben Gyulai mint irodalmi autoriter által  központosított szövegműhely azonban lassanként bomlani kezd: egyre több új sajtóorgánum születik,  alakulnak  és  eltűnnek  a  kérészéletű  lapok,  magánkiadású  szépirodalmi  kötetek  látnak  napvilágot,  kiadók  jönnek  létre,  szellemi  társaságok,  szalonok  szerveződnek,  melyek  egyre  kevésbé  állnak  egy  központi ellenőrzőrendszer befolyása és hatása alatt. Az említett  Erdős Renée‐szöveg (1923) éppen  arra  példa,  hogy  a  lánynak  a  lakonikus  és  hárító  felvilágosítás  nyomán  már  hiányérzete  támad  az  örömtelen  nászéjszaka  után:  „...  itt  valami  van,  amit  nem  értek.  De  mindegy.  Talán  így  kell  ennek  lenni. És Sándor azt mondta: ez a kezdet. Miért, hogy mama erről nem mondott semmit? Ezt kellett  volna mondania. De úgy látszik, az anyák ebben mind egyformák, akármilyen modernek is: a legfon‐ tosabbat sohasem tudják útravalóul adni.” (Erdős 1989. 21‐22)  A  nagyvárosi  polgár,  aki  otthonában  tartózkodónak  tűnik,  a  nyilvános  térben  gyakran  felelőtlenül  tobzódik a tömeglét biztosította anonim arctalanságban,20 intimitása veszélybe kerül. A tér hiánya, a  leszűkült  magánterület  fenyegetően  hat  az  egyén  belső  világára.  A  polgári(nak  nevezett)  otthonokban  bujkáló  házastársi  erotika  hamar  belefullad  a  polgárosodás  árnyoldalaként  képződő  képmutató  alakoskodásba.  Nem  volna  meglepő,  ha  életmódtörténet‐kutatók  munkája  nyomán  kiderülne, hogy a a színlelt orgazmus vagy az ominózus női fejfájás is ennek a közegnek a szülötte. A  városias  illem  és  kellem,  a  polgári  elkendőzés  nem  kedvez  a  partnerre  való  őszinte  odafigyelést,  alapos testismeretet és valódi törődést igénylő női szexualitásnak. Az 1894‐ben vélhetően dr. Nádas                                                              

17

 Erdős 1989. 11‐12.   „Annuska Klárához húzódik, s kezdenek ismét leányos, rózsaszín dolgokról beszélni, mint régen. Annuska már  nem veszi észre, hogy Klára beszédjébe vegyül valami a bíborpirosból is, vagy a barnafeketéből, hogy mélyebb  és  fáradtabb  a  hangja,  talán  boldogabb,  talán  csalódottabb,  de  más,  s  a  leány  maga  se  tudja  már  egészen  a  rózsaszín leányos beszédet meglelni...” (Czóbel 2000. 20)  19  Ennek részletes ismertetését ld. Császtvay 2003.   20   A  jelenséget  vö.  a  bő  száz  évvel  későbbi  internetes  fórumok  féktelenül  tobzódó  arctalan  tömegével,  mely,  hasonlóan a 20. századelős tendenciához, éppen napjainkban tűnik a megnyugvás, mederképzés és arcfelválla‐ lás útjára térni.  18


Mihály  orvos‐fordító  átdolgozásában  megjelent  Amor  és  Hymen  című  ismeretterjesztő  jellegű,  szexuális  felvilágosító  céllal  született  munka  mindenesetre  –  ma  már  tudjuk,  sőt  kis  mondhatjuk  –  nem a nők barátjaként fogalmaz erről: „Az érintkezés a legtermészetesebb módon történjék; kerülni  kell  mindenféle  mesterséges  ingerlőszereket,  úgy  a  fogdosást  s  csiklandozást,  mert  az    így  okozott  túlingerültség  rendesen  kimerültséggel  és  idegernyedéssel  jár,  ami  káros  hatású.  Egyúttal  a  másik  félben undort is ébreszthet, s a nemi ösztön eltompulását, ha az időjén kívül – vagy ha a hajlam meg  is van – fölösleges módon túlcsigáztatik.” (Nádas 58‐59) Az ehhez hasonló gondolkodás eredménye a  szépirodalomba  is  beszűrődik:  míg  Erdős  Renée  már  említett  regényében  Roessler  Dóra  erős  hiányérzettel virrasztja végig nászéjszakáját elégedetten horkoló ura mellett, addig a Brüsszeli csipke  Kellerhardt  Istvánné  szül.  Saly  Adrienne‐je  explicit  leckét  kap  a  hitvesi  ágyat  évtizedek  óta  uraló  férjtől:  „Kell is ehhez a maga hangulata! A fő, hogy az én hangulatom jó legyen. […] Hát mi a szösz,  talán kérvényt nyújtsak be előbb? […] Baj van már ott, ahol hosszú előkészületek kellenek! […] Hát ez  már  így  van!  Ez  a  természet  rendje!  A  legtöbb  asszony  ilyen.  Hiszen  maga  olvasta  A  nagy  sikolyt!”  (Erdős 1990. 81)   Ezzel  a  hősnő  arcába  vágott  kiábrándító  intertextuális  utalással  akár  szimbolikusan  is  jelezhetjük  a  nagyvárosi  polgári  otthonok  a  nőket  érzékenyen  érintő  szexuális  problémáit.  A  regény  folytatása  azonban  nem  kevésbé  beszédes:  a  budai  elitnegyedben  új  villát  építtető  Adrienne  az  őt  nőként  először igazán kielégítő (belső)építészével saját hálószobát terveztet, melyet mérhetetlen műgonddal  rendez  be,  s  melynek  funkcionális  használatba  vételétől  kezdve  a  „hosszú  előkészületektől”  idegenkedő férj prostituáltaknál kezdi  keresni jól megszokott egyoldalú kielégülését.21 A prostitúció  elhatalmasodása,  a  sorra  megjelenő  erotikus  tartalmú  lapok,  a  kispéldányszámban  nyomott,  számozott, gyakran dedikált, jól megcélzott közönséggel bíró pornográf, vagy erősen erotikus töltetű  füzetek  folyamatos  nyomtatása  és  terjesztése  (általában  vidéki  várost  nevezve  meg  nyomdai  helyként és célzottan, személyesen, illetve postai úton) olyan tömegigényt sejtet, mely nyilvánvalóan  nem  független  a  nagyvárosi  létformák  világának  hálószobai  problémáitól,  s  attól  a  ténytől,  hogy  a  felek  –  ahogyan  azt  Erdősnél  láthattuk  –  képtelenek  nyelvet  találni  a  probléma  megoldásához  elengedhetetlen közös beszédre, a probléma verbalizálására.    2. Nyelv és szexualitás  Nyelv és szexualitás összefüggésével foglalkozni századfordulós szépirodalmi alkotásokban a feminis‐ ta kritika szempontjából nem csupán azért fontos,  mert a nyelv mint médium – és annak beszédes                                                               21 

„Most már külön hálószobája volt. Szép, tágas, délnek néző, erkélyes hálószoba. Itt már nem zavarta az ura  jelenléte. Egyáltalán nem zavarta őt többé. Mintha kölcsönös, néma megegyezés lett volna köztük, oly termé‐ szetes hangon mondtak egymásnak jó éjszakát a küszöbön. Régi házaséletük ritka s futó kapcsolata most már  egészen megszűnt közöttük.” (Erdős 1990 xx) 


hézagai  –segítségével    körvonalazható  a  korszak  testképe,  szexualitása,  az  intim  szféra  társadalmi  narratívája, hanem mert éppen ez az az időszak, amikor a női test nyelvét‐hangját, a női szempontú  szexualitás  verbális  konstrukcióit  eredménnyel  kezdhetjük  keresni.  Az,  hogy  tetten  érhető‐e  a  genderlektusok szerepe a szexualitásról való szépirodalmi megnyilatkozásokban, hogy létezik‐e férfi  illetve női fókuszú testiségleírás a századfordulón, hogy a tabu‐ és eufemizmushasználat terén külön‐ bözik‐e nemek szerint a nyelvhasználat, érdekes kérdése lehet a vizsgálódásnak.22   Deborah  Cameron  azonban  hangsúlyozza,  hogy  a  szexualitás  nem  csupán  a  beszélő/megnyilatkozó  identitásának  összetevőjeként  kap  releváns  szerepet  a  nyelvhasználatban.  A  skót  nyelvész  kifejti,  hogy a szex az ember számára nem egyszerűen ösztönös, de kulturális viselkedés, ami jelentéssel bír,  s mint ilyen, mindig szemiotikailag kódolt. Éppen ezért, a professzor szerint, a nyelv az a legerőtelje‐ sebb  definitív/reprezentatív  médium,  ami  az  ember  rendelkezésére  áll,  ami  értelemformáló  erővel  bír  abban    a  kérdésben,  hogyan  viselkedünk,  illetve  hogyan  lenne  ildomos  viselkednünk  szexuális  lényként. Az a nyelv pedig, amely adott időben és térben rendelkezésünkre áll, hogy  szexről és sze‐ xualitásról beszélni tudjunk, jelentős befolyást gyakorol arra, mit tartunk lehetségesnek, mit tartunk  ’normálisnak’ és mit tekintünk kívánatosnak. (Cameron 12) Cameron gondolatmenetéből számunkra  nyilván az is következik, hogy ha különb��ző nyelvi regiszterrel dolgozó, más‐más műfajú, eltérő for‐ mai követelményeknek megfelelni próbáló szépirodalmi23 szövegeket vizsgálunk, fontos megfigyelé‐ seket  tehetünk  az  adott  korszakban  fennálló  szexuális  normalitás  és  normativitás,  nemi  és  gender  szerepek konstellációja terén. A századfordulós  szövegek elemzésével nyert eredményeket egyúttal  jól használhatjuk a mai kortárs viszonyrendszerek megértéséhez is.   Keith Harvey és Celia Shalom Encoding sex, romance and intimacy című könyvük bevezetőjében rá‐ mutatnak,  hogy  nyelvi  formát  adni  vágyainknak  messze  meghaladja  verbális  képességeinket  (1).  Az  erős  kulturális  beágyazottság,  a  szinte  minden  korban  és  minden  régióban  jelen  lévő,  de  a  nyugati  keresztény  világban  különösen  erős  tabujelenségek  a  szexualitás  körül  komolyan  megnehezítik  a  helyzetet.  A  19.  század  Magyarországán  egész  gépezet  dolgozik  azon,  hogy  a  nemi  vágy  ne  kapjon  szót,  ne  reprezentálódjék  a  nyilvános  térben,  a  női  nemi  vágy  pedig  még  definitíve  se  létezhessen  vagy a férfiével szemben erős redukcióval konstruálódjék. A korszak prüdériája azonban nem magyar  találmány, az angolszász kultúrában is erőteljesen jelen van. Jesse F. Battan rámutat, hogy „[a]zok az  erőfeszítések, hogy a nyelv segítségével ellenőrzésünk alatt tartsuk az erotikus képeket és impulzuso‐ kat, felerősödtek a 19. század folyamán. Valójában ezek játszották a központi szerepet  a viktoriánus  szexuális  ideológia  kialakulásában.  Az  érzéki  vágyak  iránti  bizalmatlanságuktól  vezérelve,  a  viktoriá‐                                                              22

  A  kérdést  azonban  érdemes  óvatosan  kezelni,  s  ahogyan  Heiko  Motschenbacher  Redefining  genderlect  c.  írásában  felhívja  rá  a  figyelmet,  nem  elvágólagos,  nem  a  leegyszerűsítő  dichotomikus  sémát  keresni,  hanem  genderidentiások kevert, szélesebb spektrumában gondolkodni.  23  Ez alatt mindenféle esztétikai mérlegelésen kívüli, pusztán fikciós szöveget értek. 


nus moralisták azon dolgoztak, hogy beleneveljék a szégyenérzetet az erotikus ingerekre adott reak‐ ciókba,  s  az  erkölcsösséget  a    gondolkodásban  és  beszédben  legalább  annyira  támogatták,  mint  a  viselkedés terén. Abban a meggyőződésben, hogy az egészség és a társadalmi stabilitás megkívánja a  szexuális vágyak szigorú szabályozását, úgy próbálták meghatározni a szexualitásról szóló viták társa‐ dalomföldrajzát,  hogy  éles  különbséget  tettek  a  nyilvános  térben  és  a  magánéletben  illendő  nyelv‐ használat között.” (Battan 226)    Mint  minden  erősen  központosító  ideológia  esetében  azonban,  itt  is  tapasztalható  egy  ellentétes  irányú mozgás: a test kiszabadításának igénye a nyelvi hatalom alól. Erre enged következtetni a ha‐ zánkat  is  ellepő  pornográf  és  erotikus  írások  tömege,  melyek  alternatívát  képeznek  a  szexualitásról  való szólás/nem‐szólás terepén. Battan szerint a Free Lovers mozgalom – mely hazánkban sem isme‐ retlen  ekkoriban –  például „... az "obszcén" nyelvhasználatot állította a központba. Állításuk szerint  abban,  hogy  radikális  eszméiket  ezzel  a  nyelvhasználattal  támogatják,  nem  a  közönség  vágyainak  felcsigázása vezérli őket. Ez a módszer sokkal inkább alapvető törekvésüket tükrözi, hogy felszámolják  azt a szexuális kultúrát, melyet romlottnak és megrontónak  látnak. Sokkal nagyobb volt a tét, mint  egyszerűen a szólásszabadság: a Free Lovers harca a viktoriánus prüdéria ellen kísérletet jelentett az  amerikai társadalom átalakítására a nyelv újjáélesztésén keresztül.” (Battan 227)    2. 1. Tabuk és eufemizmusok  A nyelvi tabu jelensége nem csupán azokra a szövegekre jellemző, melyek az irodalmi nyelv regiszte‐ rével  dolgoznak,  de  a  társadalmi  tabusítás  hatással  van  a  vulgáris  szövegekre  is.  Mivel  a  tabuként  kezelt tematika maga nem válik köddé azáltal, hogy a társadalom kerüli (vagy kerülgeti) a róla való  beszédet, a különböző közösségekben kreatív megoldások születnek a kimondhatatlan szavak helyet‐ tesítésére. Segít a gesztusnyelv, a körülírások különféle típusai és az elhallgatás, a retorikus csend is  gyakran  utal  tabujelenségre.  Amit  azonban  ilyen  körültekintően  kerülgetünk,  az  mindig,  mindenki  számára jól érzékelhetően jelen van, sőt szerepe gyakran éppen az eufemisztikus gesztusok által válik  erősebbé, fontosabbá, hangsúlyosabbá, nyelvileg jobban megtámogatottá. Számos ilyen példa figyel‐ hető  meg  a  szexualitással  kapcsolatos  jelenségek  verbális  rögzítésekor  szinte  a  létező  összes  nyelvi  regiszterben. Zlinszky Aladár a századfordulós korszak után nem sokkal decens megfogalmazását adja  a  társadalmi  eufemizmus  jelenségének:  „Az  eufemisztikus  nyelv  a  fejlett  társadalmi  életnek  nemes  virága,  mely  letompítja  az  életküzdelem  fegyvereit,  elismeri  mások  jogát,  kiméletes  felebarátaival  szemben, műveli a szépet, nemesíti az ízlést s mindezzel magunkat is fölemel.” (44) Az akadémikus  esztéta utal a tabusítás relatív jellegére is, megemlítve, hogy bizonyos – a nyugati kultúrkörtől    elté‐ rő – közösségekben a nyilvános étkezés (és vélhetően a róla való beszéd) inkább számít kerülendő‐ nek, mint a nemi élet. (Zlinszky  45)  


Zlinszky  freudi  elszólásaként  értékelhetjük  azt,  hogy  amikor  két  csoportra  osztja  a  társadalmi  eufe‐ mizmusokat,  előbb  „testi  és  szellemi  fogyatkozások,  tökéletlenségek,  hibák”  címkével  illeti  azokat,  majd a tételes felsorolásban már „testi szükségletekről” és „szellemi hibákról” ír. A különbség beszé‐ des, hisz a bennünket elsősorban érdeklő testi jelenségek esetében az első megfogalmazás azt sugall‐ ja, a szerző valamiféle gyengeségnek (fogyatkozásnak, tökéletlenségnek, hibának) véli a test funkció‐ it, köztük a 2‐es pontként említett nemi életet is. Ez utóbbi kapcsán utal a közösülésre, a terhességre,  a  hónapszámra  (menstruáció),  s  megemlíti  a  szemérem  kifejezéseinek  gazdagságát.  (Zlinszky  57)  Zlinszky kiemeli, hogy ezen eufemizmusok között jelentős csoportot alkotnak a nőre, a női testre és  annak  fiziológiai  folyamataira  vonatkozó  kifejezések,  melyekre  egészen  archaikus  (jobbára  bibliai)  példákat közöl. (Zlinszky 61‐63)    2. 1. 1. Nemi szervek megnevezése  A társadalmi kurzus által indexre tett szavak között előkelő helyet foglalnak el a nemi szervek megne‐ vezései,  olyannyira,  hogy  a  21.  századig  nem  voltunk  képesek  a  gyeremeknyelvi,  a  trágár  nyelvi  re‐ giszter, illetve az orvosi szaknyelv elemein túl, neutrális köznyelvi megfelelőket alkotni rájuk. A szá‐ zadfordulós szövegekben sincs ez nagyon másként: talán csak gyermeknyelvi szavakkal nem találko‐ zunk,leggyakrabban köznapi eufemizmusok és költői metaforák, igen ritkán, erős stílusértékkel vulgá‐ ris,  trágár  kifejezések  fordulnak  elő  a  klasszikus  értelemben  vett  szépirodalmi  szövegekben  és  már‐ már  stílusparódiának  ható24  tabuszó  halmozás25  az  élclapokban,  illetve    az  erotikus‐pornográf  szép‐ irodalomban, latin kifejezések vagy azok eufemiszikus magyarított megfelelői a tudományos és isme‐ retterjesztő  művekben.  Az,  hogy  mi  minősül  egy  adott  jeltárgy  esetében  egyértelmű  jelölőviszony‐ nak, s mi utal inkább eufemisztikus természetű jelölő folyamatra, nem mindig dönthető el pontosan:  vélhetően mind a „hímvessző”, mind a „szeméremajak” kifejezés eredetileg eufemizmusként kapott  jelölő  szerepet,  a  rendszeres  használat  során  azonban  a  körülírásos  jelleg  elhalványodott,  a  jelölő  hangsor  egyértelműen  a  jelöltre  (és  csakis  arra)  kezdett  vonatkozni,  így  ma  már  nem  tulajdonítunk  nekik az eufemizmusokra jellemző enigmatikus jelleget: a megfelelés egyértelművé (!) vált. Nehezen  azonosítható  azonban,  hogy  ez  mely  nyelvi  közegekben  és  közösségekben  pontosan  mikor,  milyen  fokon ment végbe.   A korábban tévesen Babitsnak tulajdonított, Savarius álnéven írt, 1926‐ban 250 dedikált példányban  megjelent  A  bujaság  himnuszai  című  versantológia  például  úgy  írja  körül  a  női  nemi  szervet,  mint  „ivor  ajku  drágakincs,  pici  pirosszáju”,  „pelyhes  puha  vályu”,  „leggyönyörübb  gyönyörök  /  legvidá‐                                                             

24

 Ne feledjük, hogy irodalmi kánonunk számos képviselője volt kénytelen anyagi okokból megrendelésre bor‐ nírt módon áterotizált vagy erősen pornográf szövegeket ontani magából. Ld. Császtvay 2003  25   A  tabuhalmozás  hatása  szerző  és  a  célba  vett  befogadó  igen  erős,  cinkos  együttműködésén  alapul.  Ennek  hiányában a megbotránkozás hatását váltja ki a szöveg. 


mabb  völgye”,  „reszketeg  kehely”,  „riszáló  ágyék”,  „párolgó  öl”,  „bizsergő  száj”,  „selymes,  szőkekámvás  kut”,  „kedvcsiholó  bűvös  lágyék”,  „ingerlő  szeméremajkak”,  „kékeres  lágyék”,  „sűrü  bolyhos rejtek”. A Jean vallomása című leszbikus témájú prózaműben a női nemi szerv egyszer fordul  csupán elő heteroszexuális kontextusban, ekkor „nyílásként” nevezi meg a szerző, míg a többi eset‐ ben  kivétel  nélkül  nő  és  nő  közti  együttlétek  alkalmával  találkozunk  vele:  „bíborburkolatú  gyönyör  raktára”,  „Vénusz‐ajak”,  „szerelmi  völgy”,  „szeméremajk”,  „csiklandó”  (itt  szűkebb  jelentéssel  bír:  konkrétan a csiklóra vonatkozik), „szerelem szentélye”, „duzzadt kehely”, „kékes‐vörös kehely”, „vö‐ rös ágyék” alakban. Oláh Gábor Viola elbukott című elbeszélő költeménye a szüzességét veszített női  nemi  szerv  eufemisztikus  versbe  írására  is  vállalkozik:  „Habos  fehér  ruhája  selyem  dobozba  zárja  /  Testének drágagyöngytől megfosztott ékszerét.” (21) Összehasonlításképpen nem árt tudni, hogy az  Amor és Hymen című tanácsadó kötet vénuszdombról, szeméremnyílásról, szeméremajkról, csiklóról,  hüvelyről  és  szűzhártyáról  ír,  míg  Richard  von  Krafft‐Ebing  már  említett,  korában  igen  népszerű  tu‐ dományos munkája clitorist, vaginát, cervix uterit (méhnyak) említ (utóbbit szintén az erogén zónák  között). A szépirodalomban használt metaforák többnyire pozitív hangulatú szóképek, leggyakrabban  a mélység, a titokzatosság, az űr, a nedvesség, az értékesség,a vágykeltés fogalomkörébe kapcsolva a  női nemi szervet.26  Jókai  Mór  a  közelmúltban  előkerült  kéziratos  pornográf  versét  (Császtvay  2011.  6),  mely  közlője,  Császtvay Tünde szerint vélhetően a 19. század utolsó évtizedeiben íródott (Császtvay 2011. 6), írója  nyilván  nem  publikálásra  szánta.  Mégis  papírra  vetette  és  megőrizte,  lehetővé  téve  ezzel  a  vulgáris  nyelvi regiszter tanulmányozását egy olyan századvégi személyiség szövegében, aki – mennyiségében  is tetemes – életműve nagy részét irodalmi regiszterrel alkotta meg.27 A nyelvi tabuhasználat sajátos  esete ez, mikor a szerző minden sorával, szinte minden szavával tudatosan tabut sért. Anélkül, hogy  túlságosan  nagy  jelentőséget  tulajdonítanánk  egy  –  feltételezhetően  –  írói  játéknak,  érdekes  tanul‐ sággal  szolgálhat  a  tabuszavak  vizsgálata.  A  versben  egyértelműen  megnevezve  összesen  42‐szer  fordul elő nemi szervet jelentő szó. Az alapvető versszituációt egy férfi és egy nő szeretkezése alkotja,  melynek narrációja a  szereplők által, fiktív párbeszéd formájában történik. A szöveg különös játéka,  hogy a fókuszpozíció gyakran változik, s csak a szereplőket egyértelműen jelző nemi szervek birtokos  személyjelezéséből tudjuk azonosítani (esetenként így sem) a mondat fokalizátorát. A kettős szerep‐ játékban  a  nőszereplő  kap  több  teret,  különös  módon  mégis  a  férfit  érezzük  dominánsnak.  A  vers  több  mint  80  sorának  egyértelműen  azonosíthatóan  a  nő  a  fokalizátora,  míg  a  férfi  fókusz  alig  30  sorban érvényesül. A nő saját nemi szervét (E/1 birtokos személyjellel ellátva) 22 alkalommal nevezi                                                               26

 Ez önmagában nem meglepő, akkor válik érdekessé, ha összevetjük pl. Eve Ensler Vagina monológok c. kor‐ társ szövegével, melyben a női szerv többnyire vérző, sérült, megsértett, fájó lényként konstruálódik – női elbe‐ szélések nyomán.  27  Nem árt megjegyezni, hogy a Jókai összes nyomtatásban kiadott művét tartalmazó CD‐ROM teljes szöveges  keresőjét  használva egyetlen egyszer sem bukkanunk ezekre a tabuszavakra az író szövegkorpuszában. 


nevén (ebből 19‐szer kifejezetten vulgárisan), a férfiét (E/2) pedig 13‐szor (ebből csak 2‐szer vulgári‐ san,  11‐szer  inkább  az  eufemisztikus  „farkad”  használatával),  míg  a  férfi  csupán  3‐szor  nevezi  meg  saját nemi szervét (E/1), a nőét (E/2) pedig 4‐szer (utóbbi mind vulgáris). Az, hogy a női nemi szerv  magasabb számban és – függetlenül a beszélőtől – szinte kizárólag vulgáris regiszterrel szerepel, míg  a férfi kevesebbszer fordul elő, s csak néhány esetben kifejezetten trágár megnevezésű, arra enged  következtetni, hogy a tabudöntés szándéka – a férfi szerző részéről – erősebb a nőhöz, a másik testé‐ hez tartozó tabu esetében. Jókai tobzódik a vulgarizált női testnyelvben, ami jól sejteti a vers esetle‐ ges  célközönségét  és  a  regiszterválasztás  szándékát.  Nem  véletlen  tehát  az  olvasónak  az  az  érzése,  hogy bár a nő több teret és több szót kap, mégis férfi fókuszt sejtünk a szöveg mögött: férfi karmes‐ ter irányítja a látszólagosan dominanciamentes együttlétet.   A  korszak  elsőszámú  epikusa  e  publikálatlan  lírai  kísérletén  túl  prózájában  sem  kerüli  el  a  nemiség  témáját, bizonyíték erre, hogy Zoltvány Irén, a korszak bencés irodalomtörténésze Erotika és iroda‐ lom című kötetében kifogásolja, hogy „legnépszerűbb regényírónk [...] főleg újabb regényeiben nagy  helyet ad a szerelemről való léha fölfogásnak és szinte kedvteléssel színezi ki az érzékies jeleneteket”  (73‐74).  A  szerzetes  tudós  „Jókai  erkölcsi  érzékének  ijesztő  megfogyatkozására”  (Zoltvány  77)  a  De  kár megvénülni című regényt említi példaként, kevesen figyelünk fel azonban arra, hogy egyik legin‐ kább kanonizált regénye, az általános iskolások házi olvasmányaként megbújó Az arany ember című,  erős metaforikával ugyan, de jól felismerhetően rajzolja meg a férfi nemi szervet, s vele egy tizenéves  kislány  beavatási  szertartását:28  „Noémi  reszketett  és  hevült;  arca  hol  elpirult,  hol  elhalványult.   ‐ No nézzen ön ide! ‐ szólt hozzá Timár, tenyereit félig szétnyitva. ‐ Hát lehet ennél kedvesebb állatot  képzelni? [...] Noémi a kíváncsiság és félelem tétovázásával nyújtá felé repeső kezét, s meg csak visz‐ szakapta.  ‐  No  fogja  meg  ön.  Nyúljon  hozzá.  Ez  a  legártatlanabb  lény  a  világon.  Tartsa  a  tenyerét.   Noémi félve is, nevetve is tartá oda a tenyerét, de nem a békára nézett, hanem Mihály szemeibe, s  megrezzent,  midőn  az  a  hideg  állat  legelőször  érintkezett  visszaborzadó  idegeivel.    Hanem  azután  egyszerre jókedvűen nevetett, mint a gyermek, aki sokáig fél a vízbe menni. S aztán úgy örül, ha ben‐ ne van.” Jókai (I. 281‐282) Ezután megtudjuk, hogy a kislány irtózik a békáktól, s nem ez velük az első  találkozása: „ Azóta borzadtam én oly nagyon a békáktól, amikor egy rettenetes nagy kenyérhéjszínű  békát vert föl egyszer előttem egy rossz fiú. Aztán azt mondta, hogy ezt ökörbékának híják; ha ennek  árvacsalánnal  megverik  a  hátát,  úgy  bömböl,  mint  az  ökör.  És  aztán  megverte  árvacsalánnal  azt  a  szegény  állatot;  és  arra  az  elkezdett  oly  kínosan  bőgni,  hogy  én  azt  soha  el  nem  felejtem,  mintha  egész nemzetségét bosszúra hívta volna fel ellenünk, és egész alakját belepte a fehér tajték. Azóta azt  képzeltem mindig, hogy az egész nemzetsége azért csúsz, mász, ólálkodik körülöttem, hogy mérgével                                                              

28

 A felismerés és az értelmezés Marczali Ferenc munkája, aki mindezt a Trauma és Gender Kutatócsoport tag‐ jaként az ELTE BTK Doktori Kiválósági Központjában Trauma, gender, irodalom címmel rendezett konferencián  vezette fel 2012 júniusában. 


lefecskendjen. Az a rossz fiú [Krisztyán Tódor!] pedig úgy nevetett, mikor az állat ezt a kísértetes jaj‐ gatást hallatá.” Jókai (I. 284) A békaként életre kelő férfi nemi szerv természetesen nem Jókai talál‐ mánya, jelen van már a mesevilágban is,29 de más állatok, pl. a medve is tradicionálisan ezzel a szerv‐ vel azonosíthatók.   Jókai fenti versével ellentétben Reviczky Gyula eltekint a tabuszavak halmozásától, s körülírással ve‐ zeti fel Vetkezz hamar című versének (Császtvay 2011. 7) fő cselekvőképes szereplőjét: a férfi nemi  szervet: „Hogy duzzad, hogy pirul, tekintsed, / Amit legjobbat adhatok.”, majd a továbbiakban ellipti‐ kus szerkezetet használ: mondataiban, melyekben a diadalmas szerszám aktív cselekvőként szerepel,  az alany egyszer sem kap nevet, illetve tárgyként csupán az igei állítmány határozott ragozása jelzi a  hiányt: „Dobd szét a lábad s vedd kezedbe Ø, / Hogy czélját gyorsan lelje meg Ø.”; „Már bent van Ø”;  „Éggel most és földdel nem törődünk, / Csak azzal, hogy mikor sül el Ø.”30 Hasonló grammatikai meg‐ oldása több irodalmi szövegnek, mikor  a tabuként jelen lévő szervet egyszerűen mutató névmással  helyettesíti az író.     2. 1. 2. A nemi aktus megnevezése  A  nemi  aktus  folyamatának  megnevezése  a  nemi  szervekéhez  hasonlóan  többnyire  eufemisztikus  keretben valósul meg, érdekes azonban megfigyelni, hogy itt gyakran nem egyszerűen egy‐egy tabu‐ szót helyettesít a szerző összetett metaforával, körülményes jelzős szerkezettel, hanem egész retori‐ kus gépezet hivatott a betiltott szóval nem jelölhető, s még eufemisztikusan leírt formájában is tabu‐ sított téma tárgyalására. Kiss József Az erdő parancsol című verses elbeszélése kitűnő példája annak,  hogyan vetítődik a természetbe a főszereplő pár és a férfi hőshöz pozíciójában igen közel álló, gyak‐ ran egybeesni látszó narrátor egyre fokozódó testi izgalma: „Mindegyre zordabb lett a tájék. / Söté‐ tebb  a  fenyves,  hűsebb  a  lég  /  És  nesztelenebb  a  mély  vadon.  / Döcögve,  lassan  hatolt  kocsink  /  A  szakadékos hegysikátor / Csalit‐övezte, patak átszabdalt  / Utain le‐fel, s mélyebben egyre, / Mig az  ősrengeteg sötétje / Fölött a sziklatömör bástyák / Összehajoltak s az égből nem látszott / Csak egy  parányi folt!” (Kiss 1972.  xx)  Ebben a történetben  maga a nőszereplő utal – természetesen implicit  módon  –  a  tabu  nyelvi  megszegésének  következményére,  a  szólás  beszédaktusként  konstruálódó  hatalmára: „S célzással...jellel...elejtett szóval / Kivégzik a nő becsületét, / A másét ma s lehet, holnap  az enyém!” (Kiss 1972 xx)  Sajátos  módja  a  tabu  kíméletes  feloldásának  a  századfordulón  az  erős  szecessziós  metaforika,  aho‐ gyan Császvay Tünde fogalmaz: „... nem lehetett nem észrevenni, hogy a 70‐es évek magyar folyóira‐                                                              29

 Vö. a királylány megcsókolta béka királyfivá változik, aki viszont nem vállalja ezt a csókot, arra szerencsétlen  sors vár.  30  kiemelések K.E. 


tait  miként  lepték  el  a  méhversek.  Csak  venni  kellett  egy  rózsaszálat,  amely  –  mint  tudjuk  –  igazán  nem ritka dolog a kor irodalmában sem, s máris ott repkedett körülötte egy méhecske. [...] És évszá‐ zadok  óta  az  sem  titok,  hogy  amennyiben  ez  a  jelkép  valamiféle  szúró‐,  bökőszerszámmal,  hegyes,  fölfelé meredő tárggyal jelenik meg, szinte bizonyosan az ártatlanság, a szüzesség elvesztésével járó  nemi egyesülésre, a deflorációra utal.” (Császtvay 2003. 481‐482) Arany A méh románcában diszkré‐ ten hódol ennek a divatnak: „Reménykedik / Egy kis méh az ágon: / Szép eladó, / Jaj, ne bántsd virá‐ gom! / Ezt az egyet / Magamnak kerestem, / Alig hasadt / Mikor eljegyeztem.” Oláh Gábor a fiatal  lányok beemelésével a virágmezőre, már kétségeket sem hagy az allegória megfejtése felől: „Ilyenkor  mámorítón ver illatot a rózsa, / A halkan rengő lég is egy illat‐tengerár; / Usszák részeg pillangók, sok  kis madár hajózza, / Pici lámpását tőle gyujtja a fénybogár. / Ilyenkor reszket a tó távoli sejtelemben,  /  Messze  nagy  vizek  lelkén  viharok  csapnak  át;  /  Tizenhat  éves  lányok  ruhája  vágyra  lebben;  /  Oly  szép ilyenkor a bűn: incselgő rózsagát.” (Oláh 1911. 18)  A kódot ismerve, Török Sophie Piszkos csúf  dongó című méhversének már a címe is árulkodik szerzőjének neméről.   A vers alanya E/1 birtokos  személyjellel  beszél  a  virágról,  a  zárlat  pedig  kérlelhetetlenül  felrúgja  a  méhversek  konvencióit:  „Megöllek dongó! ha hamvas / szirmaimat csúf csápjaiddal beszennyezed! / Szép kis virágom / meg‐ öllek téged is. (Török 71)  Oláh  a  szüzesség  elvesztését  is  félreérthetetlen,  s  meglehetősen  klisészerű  metaforával  vizualizálja,  miközben az aktus eufemizálásáról meg is feledkezik: „Az úrfi szilajabban, mint láng az éhes lánggal, /  Párzott remek párjával... Viharzón törte át / A lányszemérem gátját, melyet piros virággal / Zászlózott  föl az élet...” (Oláh 1911. 20) A bujaság himnuszai egyikének orgazmus metaforája szintén nem hagy  kétségeket az értelmezés terén: „ölének drága aranygyapja / gyémántkristályt izzad magából / a drá‐ ga bársonyfoglalatba.” (Azur szemek. Savarius 34) Bár Szigeti Péter írásából  tudjuk, hogy a századfor‐ dulós pornófilmek meglehetősen sokban hasonlítottak a maiak koreográfiájához, a ma elengedhetet‐ len ejakuláció‐ábrázolás akkoriban tabuként jelentkezett. Ezért olyan különös Oláh Gábor szövegében  mégoly  eufemisztikus  módon  is  női  ejakulációról  olvasni.    Ugyanakkor  a  férfimag  tilalma  vélhetően  csak a vizuális ábrázolásra vonatkozott, több szövegben előkerül ugyanis.31  Reviczky Gyula Apai örökség című regényének egy jelenetében jellemző példát találunk az aktus ellip‐ tikus ábrázolására: „Kihúzta revolverét, s a sírkőhöz támaszkodva, végső elhatározással homlokához  emelte.  Ekkor  néhány  lépésnyire  szoknyasuhogást  hallott;  majd  egy  kopottas,  erősen  kifestett  nőt  látott az úton jönni. Tibor hirtelen eldugta fegyverét. Midőn a nő egészen közelébe ért, szemtelenül  kacsintott feléje, s Tibor a beállt esthomály dacára fölismerte benne Dolóreszt. Tibor egyenesen felé‐ je tartott: – Te vagy az? Mit kóborolsz itt ilyenkor? Gyere velem. – Hova? – Ide  valahova. Az öngyil‐ kosjelölt megmarkolta Dolóresz fonnyadt mellét, s mindketten eltűntek a bokrok közé. Ø  Az életösz‐                                                              31

 ld. pl. Török Sophie: Párnák, Reviczky Gyula: Vetkezz hamar! 


tön újra feltámadt Tiborban. Elég volt egy, az utolsó úton járó nőt, akihez valamikor közel állt, látnia,  hogy újra élni kívánjon… Mikor Dolóresztől megvált, bizonyos erkölcsi csömört érzett ugyan, de ön‐ gyilkossági szándéka elpárolgott...” (xx) Az „eltűntek a bokrok közé” és „az életösztön újra feltámadt  Tiborban” tényszerű közlése között egy láncszem hiánya bontja meg a befogadó által megkívánt kau‐ zális sort: nem tudjuk, csupán sejtjük, mi lehet az oka Tibor hirtelen pozitív hangulatváltozásának. Bár  a  következő  mondat  már  válaszolni  látszik  a  ki  nem  mondott  kérdésre,  e  válasz  erősen  eufemiszikusan jelöli meg az „elég volt” állítmány alanyát: látnia (ti. az utolsó úton járó nőt). Az olva‐ sóban az eufemisztikus igenév és a mögötte sejtett valódi cselekvés jelentésbeli különbsége kelt fe‐ szültséget.   Asbóth  János  Álmok  álmodója  című  regényében  különös  nyelv  kel  életre  a  szerelmi  légyott  csúcs‐ pontjának  leírásakor,  mely  később,  Erdős  Renée  prózájában  –  és  másoknál,  mintegy  toposzként  al‐ kalmazva  –  hasonló  céllal  visszaköszön  majd:  a  zene  nyelve.  Számos  verses  és  prózai  műben  szólal  meg a zene, mikor az érzékiség a tetőfokára hág. Olykor zenei metafora formájában, a szeretők egyi‐ két hangszerként, másikát pedig őt felhangoló, vagy rajta játszó zenészként azonosítva, olykor magá‐ val ragadó folyamként, máskor pedig egyszerű aláfestő, de nem elhanyagolható háttérként szolgálva.  Asbóth művében a nő ül a zongoránál, s a férfi hallgatja énekét és játékát, majd térben közel kerül‐ nek egymáshoz, s végül „a megtört szemek alatt kidudorodtak a hevült orcák; az imént ellágyult ta‐ gok majd a görcsnek erejével tapadtak hozzám…”  (Asbóth 131) Előtte azonban „A hatalmas hanghul‐ lámokból csakhamar kiemelkedett, mint a szférák éneke a zúgó világok fölött, az édes vezérhang és  ennél  édesebben,  és  ezen  felülemelkedve  Irma  éneke  Pergolesi  ama  régi  egyházi  énekének  egyiké‐ ben, melyeket ma már Olaszország egyházaiból is kiszorított a modern opera‐zene...” (Asbóth 130),  majd rövid rögtönzött eszmefuttatás következik a zenei és a női eszmények, a szent zene és a szent  asszony,  az  anya,  a  szűz  összefüggéseiről,  s  ezt  követi  a  férfi  által  narrált  kvázi  orgazmus‐jelenet.  Utóbbi nem nélkülözi a testi érintkezést, mint Erdős Renée A nagy sikolyának szimbolikussá nőtt gyö‐ nyörjelenete, Asbóthnál a zene előkészítő, felhangoló, izgalmat keltő előjátékként van jelen, itt sem  egyszerű  háttér,    azonban  nem  is  a  zene  generálja  az  orgazmust,  elhallgat,  mikor  a  testek  kapnak  hangot.  Az  eufemizmus  itt  is  jótékony  illendőséggel  végzi  a  dolgát:  „ábránd  és  való  közt  lebegtem,  sem gondolatnak, sem tettnek nem ura többé” (Asbóth 130), s ekkor illedelmesen „szívembe szorult  a vér, és féktelen vágy tört ki rajtam” 32 (131), mely fiziológiai történés pontos locusát az orvosi szak‐ könyvek vélhetően másutt keresnék.  Erdős  Renée  A  nagy  sikoly  című  regényében  Roessler  Dóra  nászéjszakáján  „az  ünnep  elmarad”,  az  eufemisztikus  „nagy  sikoly”  és  „az  ő  ünnepe”  megnevezés  csupán  negatív  előjellel  van  jelen,  nem  történik női orgazmus. Bár a regényben végig egyértelműen a gyönyör kereséséről, hajszolásáról, a rá                                                               32

 kiemelés tőlem K. E.  


való  természetes  és  kielégíthetetlen  vágyról,  ebbe  a  küzdelembe  belepusztuló  nőkről  és  erről  mit  sem tudó fiatalasszonyokról van szó, az 1923‐as regény nyelve, a maga szecessziós körülményességé‐ vel, szinte dúskál az eufemisztikus megfogalmazásokban. Maga a kulcsjelenet is egy körülír��s: a női  orgazmus  zenére  áthangolt,  zongorára,  s  nem  a  zongoristára  (vagyis  Ózdyra,  a  virtuális  szeretőre)  szerelt testetlen változata. Itt a zene az a médium, ami nem csupán a kulcsjelenetben, de a regény  egészében  aprólékosan  kiépített  gépezetként  pótolja  mind  a  testiségről  való  nyelv  hiányát,  mind  a  valódi testi gyönyör elérésének lehetőségét a hősnő számára. A szövegszerűen is testetlennek neve‐ zett  zenei  hatáskomplexum  valójában  mégis  erősen  pszichoszomatikus  jelenségként  fogalmazódik  meg: „És érezte, hogy jő felé a mámor, a nagy mámor, a soha nem ismert, a szemek és a hangok mu‐ zsikáján keresztül. Érezte, hogy veszi birtokába szívét, agyát, egész testét! Hogy száll szemére valami  bíboros köd, hogy zsibbad el lassan a teste, a felé közeledő fojtogató gyönyörűségben, hogy remeg‐ nek karjai, melyek ki akarnak tárulni egy nagy ölelésre! Hogy nyílik meg ajka, mintha annak ajka köze‐ ledne felé! Hogy cikázik át testén a soha nem érzett, az első gyönyörűség, hogy hatalmasodik el rajta,  hogy  ragadja  el!  S  ekkor  hirtelen  fölemelte  két  kezét,  és  az  ajkára  szorította,  hogy  ne  sikoltson  fel!  Hogy ne sikoltson bele a zenébe, az asszonyiságát megteremtő első kéj sikolyával, mely íme itt van,  itt van, megtalálta őt, testetlenül, így, a zene szárnyán és az égő pillantás igézete alatt.” (Erdős 1989.  243‐244) Egy nőíró gyönyörszövegét olvassuk itt, amely éppen olyan felülről, kívülről jövő folyamként  ábrázolt,  s  benne  a  nő  éppúgy  nem  alany,  hanem  tárgy,  hisz  minden  őfelé  és  őrá  irányul,  mint  a  maszkulin szövegekben megszokhattuk. A nő itt is passzív, sőt, önmagát tettlegesen is passzivitásra  kényszeríti, mikor kezével elfojtja az orgazmus sikolyát, mégis maga a tény, hogy ez a szöveg szerepel  egyáltalán a könyvben, hogy explicit módon a női kéjről olvashatunk, a női szerzőség tudatának bir‐ tokában aktív felhangot kölcsönöz a szövegnek.  Egészen hatásos az a maszkulin‐behetoló szeretkezés szimbolikus definíciójaként értékelhető novella,  a Gaea, melyet Móricz Jankával kíván megítéltetni, s naplója tanúsága szerint felesége sajátosan ér‐ telmezi  az  üzenetet.33  A  szövegben  a  szeretkezés  az  anyához  való  végső  visszatérés  ősi  toposzával  párosul:  „S  most,  most!  hirtelen  őrülettel  belevágta  magát  az  anyába!  gyötrelmes  boldogan  fúrta  bele magát! Óh a türelmes, édes, nehézillatú végtelen test, hogy adta szent magát, s hogy betöltötte  agyag  puhaságaival  mindenét,  hogy  befogadta,  tűrte,  hagyta,  szívta,  óh  kimondhatatlan  szent  bol‐ dogság, egész testén, végig lihegő gerincén, föl az agyig, a meredő lábujjaktól a halálig dermedt, elbu‐ tult  gondolatig  egyetlen  nemző  szörnyűséges  kéj.  Gaea  befogadta,  s  magát  odaadta,  és  boldoggá  tette drága szülöttét. És egy rithmusban lüktetett most az egész mindenség, az ég és a föld és a vizek  és az istenek, és bekövetkezett a végtelenség örök explóziója, és lőn nagy lobbanás az Univerzumon                                                              

33

  „Addig  nem  tudott  megírni  ilyen  baszást,  míg  a  kurvával  nem  volt!”  –  mondja  a  novelláról  Holics  Eugénia  férjének, három nappal végzetes öngyilkossága előtt (Móricz 2010. 356‐57) 


át, és fényben égett egy pillanatban az egész világ. És utána édes lankadtság öntötte el a világegye‐ tem teljes körét.”  (Móricz 2009. 1372) A szövegben a nő, a földanya teljességgel passzív befogadó,  aki az ifjú ménként rakoncátlankodó férfit minden erejétől megfosztja, így az képtelen az örvénnyel  megbirkózni és végleg elmerül.    2. 1. 3. Szexuális „eltévelyedés” mint nyelvi tabujelenség  Különös tapasztalat, hogy a kor szexuális normativitásának körébe nem tartozó, nem csupán nyelvi‐ leg,  hanem  cselekvésként  is  tabuként  létező  jelenségek,  mint  a  zoofília,  a  nekrofília,  a  pedofília,  a  testvérszerelem, a csoportos orgiák, a szado‐mazochista játékok és a – kor megítélése szerint rendel‐ lenes nemi érzésként számon tartott – homoszexualitás milyen gyakran előfordul a limitált példány‐ számban terjesztett erotikus kötetek lapjain, de találkozunk velük a hagyományos módon publikáló  szerzők  köteteiben  is.  Fontos  lehet  megfigyelni,  vajon  erről  a  jelenségről  milyen  nyelvi  eszközökkel  írnak  a  szerzők,  van‐e,  létezik‐e  saját  kódrendszer  a  kétszeres  tabura,  találnak‐e  eufemizmusokat  a  szövegek, eltér‐e az ábrázolás a normalitás körébe sorolt szexuális jelenségekétől, s vajon felfedezhe‐ tő‐e mindennek gender aspektusa.    2. 1. 3. 1. Leszbikusság, lesbian‐like szövegek  A homoszexualitás főként nők között, s akkor is általában a voyeur férfiszem előtt, annak megrende‐ lésére  vagy  narrálásával  íródik  bele  a  századelő  szövegkorpuszába.34  Legkevésbé  direktnek  ebből  a  szempontból  azok  a  lánykapcsolatok  tűnnek,  melyeknek  leszbikus  közeledésként  vagy  egyszerű  ba‐ rátságként  való  értelmezése  a  befogadói  szabadságra  bízott.  Találkozunk  ilyennel  Kaffka  Margitnál,  Erdős Renée‐nél, Czóbel Minkánál és férfiíróknál egyaránt. Az angolszász szakirodalom a lesbian‐like35  kifejezést  alkalmazza  azokra  a  szövegekre,  ahol  a  korban  létező  normarendszer  miatt  nem  lehetett  explicit  a  leszbikusság  kifejezése,  illetve  ahol  a  szövegből  nem  válik  egyértelművé  a  kapcsolat  jelle‐ ge.36 Jelen tanulmány szempontjából azonban nem releváns annak eldöntése, mi tekinthető leszbikus  kapcsolatnak, lényeges minden olyan szöveg, ahol nők – bármilyen szituációban – intim közelségbe                                                               34   Ritkábban előfordul a férfi homoszexualitás ábrázolása is, pl. a Jean vallomásában említés szintjén, Oláh Gá‐ bor Rossz istenek alkonyában: „A piros arcú, pompás combú, daliás fiúkat becsalogatja kábító illatos palotájába  és énekli fülökbe az ördögi zsoltárt így: ’Mily gyönyörű tested van! Ha meztelenűl láthatnálak, holdas paripámat  adnám  örökűl  teneked.  hol,  vetted  ezt  a  barna  csigákba  leomló,  aranyosan  bizarr  hajadat,  te  fiú?’Az  ajakad  rubintja  nekem  drágább,  mint  ezer  asszonyé...’  [...]  Fiúszeretőt  tart  a  ’görögös  műveltség’  habjaiban  evező,  huszadik századbeli bíboros úr.” (Oláh 1909, 172); Berda József: „Finom és szép fiú vagy, / elhiheted bátran – /  ó, illatos tűzből kilehelt / törékeny piperkőc... [...] Míg én nagyon szégyeltem [sic] magam, / mert arra gondol‐ tam, / ha most a tükör előtt állnál / talán kipirult arccal / én is megcsókoltalak volna...” (B.J.: Selyemfiú. Buda‐ pesti Negyed (2010)4. 737‐738.)  35  Bennett 1‐24.  36  Egyértelművé persze ritkán válik ebben az időszakban, s a szakirodalom arról is több kötetet tölt meg, hogy  mit értünk leszbikus kapcsolat alatt, egyáltalán mit takar a leszbikus jelző.  


kerülnek egymással. Ilyennek tekinthetők a zárt nőközösségek, melyek közül a korszakban leginkább  a bentlakásos lányiskola és a zárda mutatkozik be a szépirodalmi művekben. Jellemző ezekre a közös‐ ségekre, hogy aszexualitásra kényszerítik tagjaikat, akik azonban az alkalmazott normatív nevelési elv  vagy vallási ideológia ellenére szexuális lények. Abba a speciális elvekkel működő narratívába, amely‐ be őket  helyezik, minden, a külvilágban ’normálisként’ létező cselekvés tilos és/vagy lehetetlen, így  olyanokkal  helyettesítik  azokat,  melyek  a  külvilágban  ’abnormálisak’,  itt  azonban  hallgatólagosan  normálissá válnak. Ilyen a fiatal lányok szerelme nevelőnőik iránt, ilyen az egymás iránt érzett heves,  erős érzelmi töltetű szeretet, szerelem, testi vágy, de ilyen a maszturbáció, sőt lokálisan ilyenné vál‐ hatnak a külvilágban a durva perverziók közt számon tartott cselekedetek, mint a nőorgiák is.37   A  felsoroltak  mindegyikére  találunk  szépirodalmi  példát.  Ahelyett,  hogy  a  női  kapcsolatokat  bármi‐ lyen értékrend mentén minősíteni próbálnánk, érdekesebb a róluk való írás szövegszerű vizsgálata. A  lánybarátságok igen kedvelt témát képeznek ebben az időszakban, s nyelvi megformálásuk általában  körülírásos jelleget ölt. Többnyire metaforagazdagság, jelzőhalmozás jellemzi ezeket a leírásokat. Ez a  narratíva gyakran valaminek az elfedésére, tabuleplezésre szolgál, s nem nehéz eljutni addig a gondo‐ latig, hogy ezek a barátnő‐szövegek nem egyszer a leszbikusság, illetve a két nő közti (különböző fokú  és motivációjú)  testi vonzódás eufemizálását szolgálják. Kaffka Hangyabolyában már a zárda kertjé‐ nek  leírása,  a  türelmetlenül  érő  gyümölcsök  nedvének  illata,  a  földre  hulló  „nagy,  csorgó  levű,  túl‐ érett  körte”  (9),  amit  a  növendéknek  tilos  azonnal  magáévá  tennie,  az  érzékiség  világába  vezetik  a  szöveget. Olyan hely ez a zárda, ahol egy érett körte tabuvá válik, szimbolikussá erősödik: „Ó, ártatlan  fagyümölcs! Mily óriássá növelt, mily jelentőssé dagasztott, mily ártóvá mérgezett itt fantázia és tila‐ lom!” (Kaffka 10) Az érzékiség meddő tombolása ez a zárda, ahol a vágyak nem nyerhetnek kielégü‐ lést,  ahol  a  ráció  minden  kísértést  felülír:  a  kívánatos  körtékből  befőtt  lesz  a  betegeknek,  hisz  „azt  csak  az  ördög  súgja  az  embernek,  hogy  ilyen  érzéki  kívánsága  legyen.”(  Kaffka  10)  A  test  szava  itt  mindig  a  bűnnel  párosul,  szégyenérzetet  okoz.  Mégis  az  összezárt  női  testek  hallatják  hangjukat:        „‐ Mit akar? Vegyen erőt magán! Isten nevéért fékezni kell a szenvedélyeinket. ‐ De én nem bírom!   Segítsen rajtam! A hangja síró, szerelmes nyögdécselés volt; lehetetlenül sovány alakja reszketett a  fehér  hálóruhában, alsószoknyában. Megtántorodott, és odaborult térdre a Király Erzsi ágya mellé; a  ruhásszéknek könyökölve eltakarta az arcát a tenyerével. ‐ Küzdjön! Szenvedjen! A kislány fuldokolva  zokogott, vézna vállait rázta az izgalom. ‐ Nem bírok. Kell, hogy lássam néha! ‐ nyögte. A szép novic  testvér úgy állt előtte, mint egy szentkép, egy szobor, melyet térden állva megimád.” (Kaffka 59‐60)  Az idézett szövegben a keresztény erkölcs retorikája és a női test természetes fiziológiája küzd egy‐ mással: az Isten nevében elrendelt fékre szerelmes nyögdécselés, a küzdés, a szenvedés parancsára                                                              

37

 Musset Gamiania pl. úgy számol be a zárdában folyó apácaorgiákról, mint rendszeres, saját idővel és térrel  bíró, a közösség számára kodifikált, bevett koreográfiával rendezett eseményről. 


izgalomtól  elfúló  zokogás  a  válasz.  Végül  a  vágyakozó  test,  amely  vágya  tárgyának  puszta  látásáért  könyörög, és a vágyott alak egy képben olvad össze: konvencionális térelrendezésben merevedik meg  előttünk az imádó és az imádott nőfigura. A viszony erősen hierarchikus, amit az álló és térdelő hely‐ zet vizuálisan is felerősít.   Czóbel Pókhálók című novellájában sokkal finomabb, kevésbé explicit a szexuális töltet, mégis érde‐ kes az a nyelv, amellyel a két barátnő közelségét és Klára asszonnyá válása után távolodásukat érzé‐ kelteti  az  író:  „Klára  egészen  hozzásimult  s  megcsókolta.  […]  Aztán  így  összesimulva  maradnak  né‐ hány percig. Oly jól érezték magukat, így együtt [… ] Semmi babám, semmi, úgy kell annak lenni… Így  kezdte Annuska levelét Klárához […] Csak már téged láthatnálak, édes, egyetlen Klárikám, úgy vágyó‐ dom  utánad  […]  A  levelet  Klára  írta:  s  jelenté  barátnőjének,  hogy  boldog  menyasszony.  […]  valami  határozatlan ijedtség és szomorúság, valami pótolhatatlan veszteség érzete […] S ő csak vár és vár a  boldogságra. Néha Aladár alakjában képzeli el, néha Klára után vágyódik. […] kezeik összetalálkoznak,  mint  régen,  hangjuk  ismét  ismerős  lesz  egymás  előtt.  Annuska  Klárához  húzódik,  s  kezdnek  ismét  leányos, rózsaszín dolgokról beszélni, mint régen.” (Czóbel 2000. 6,9,10,12,18,20) Az olyan igék, mint  hozzásimul, megcsókol, összesimul, egyértelműen a testi közelség igényét jelzik a lányok barátságá‐ ban, míg Klára párhuzamba állítása az udvarló fiúval, a vágyódás a szeretett nő után, a féltékenység  feltámadása,    mikor  Klára  otthagyja  barátnőjét,  mind‐mind  a  szerelmi  kapcsolatok  koreográfiáját  követik.   Leszbikus kapcsolatok ábrázolásánál konvencionálisnak mondható a szolgáló‐úrnő viszony is, mely a  központi témaként nő‐nő közti viszonyokat ábrázoló szövegekben gyakran megjelenik (Jean vallomá‐ sa, Gamiani, Júlia és a nők), de felbukkan heteronormatív szövegkörnyezetben is: „Bora ült mellette.  Leguggolva a kád mellé. Barna, kemény kis kezeivel simogatta, locsolgatta a grófnő habfehér testét és  szerelmesen nézett rá. A grófnő nevetett rajta. ‐ Nos ‐ mondta ‐, nos!  De Bora csak nézett nagy dió‐ barna szemeivel, s nyitva felejtette haragos vörös ajkait, melyek mintha szét akartak volna csattanni a  túlságos vérbőségtől. ‐ Mi az, Bora ‐ szólt rá a grófnő, akit szinte felizgatott a lány heves nézése és  szótlansága. ‐ Be szép maga, gyönyörűm! ‐ mondta a lány, s befogott ököllel, és kinyitott hüvelykujjal  parasztos naivsággal megcsípte az állát. A grófnőt sértette, de elmosolyodott.” (Móricz 1975. xx)  A rejtélyes személyazonosságú Buttyán Vilus Jean vallomása című kötete kiváló példája a normalitás  próbatételének:  benne  az  egyetlen  monogám,  heteroszexuális  aktus  a  rémült  szűz  menekülésével  hiúsul  meg.  A  csatajelenetként  előrevetített  defloráció  ábrázolása,  mely  a  nem  csupán  általánosan  normálisnak, de adott társadalmi közegben normatívnak tartott szexuális magatartásformát láttatja  képtelen aberráció gyanánt, arra enged következtetni, hogy a normatív szexualitás nem tud a társa‐ dalom minden tagja számára normálisként tételeződni. Ugyanebben a műben az orgiák, az állatokkal  való  közösülések  és  a  szadista‐mazochista  szexuális  összejövetelek  eleinte  visszatetszést  keltenek  a 


hősnőben, később azonban, bár maga nem vesz részt bennük, élvezettel (értsd szó szerint) vállalja a  voyeaur pozícióját. Jeant többször elfogja az undor érzése a regényben: először az első heteroszexuá‐ lis együttlét előtt, mely elől megszökik, később az erotikus klubban homoszexuális és bestiális együtt‐ léteket  szemlélve,  ahonnan  szintén  szökve  menekül,  bár  saját  undorán  kívül  nem  üldözi  semmi.  A  hősnő  a  számára  normálisan  megélhető  szexualitást  végül  a  leszbikus  kapcsolatokban  találja  meg,  ahol csupán egyszer számol be az undor élményéről: mikor partnerének  átlagosnál nagyobb méretű  csiklóját megpillantja: ami péniszre emlékezteti. A leszbikusság ábrázolása meglehetősen ambivalens:  hol tévelygésnek nevezi, hol teljesen természetes jelenségként tételeződik. Ez a vívódás akár szimbo‐ likusan is értékelhető: az individuum és a társadalom harca a normák definiálásáért.   A férfibarátai kérésére leszbikus kalandjait előadó címszereplő úgy áll előttünk, mint egy szoknyava‐ dász kalandor férfi, leszbikus kapcsolatait a heteroszexuális kotta szerint alakítja. „Úgy szerelmesked‐ tem, mint egy vándorfecske, mindig más éghajlat alá néztem... Nem engedtem többet egy asszonyt  sem közel a lelkemhez, nem láttam bennük egyebet, csak szerelemre, kéjre való eszközt.” (Buttyán  27); „Ott szakítom le a virágot, ahol találom, ha jólesik... Úgy csinálok, mint ti, férfiak...” (Buttyán 39)  Jean a nőkkel, vágyának tárgyaival pontosan úgy ismerkedik meg, mint bármely flâneur, aki jár‐kel a  világban  és  kihasználja  a  kínálkozó  lehetőségeket.  A  leszbikus  együttlétek  ábrázolása  sem  tér  el  a  heteroszexuális normától: mindig van egy alkalmilag férfiként, s egy alkalmilag nőként performálódó  szereplő, s bár ezek cserélődhetnek, a séma ugyanaz marad.38 Maga a történetmesélős kerettörténet  is meglehetősen konvencionális, s mivel a nő a férfiak kérésének eleget téve kezd mesélni leszbikus  kalandjairól, erősen maszkulin narratívába helyezve a látszólag női mesét. A voyeur férfiak, akik köz‐ beszólásaik révén folyton elárulják, valójában nem tartják normálisnak a leszbikus szerelmet, nyilván‐ valóan  saját  érzékeik  felkeltésére  szorgalmazzák  a  bizarr  szituációt,  s  a  szerzői  szándék  minden  bi‐ zonnyal hasonló: az olvasó mint voyeur követi, ahogyan a kerettörténet voyeur férfiszereplői hallgat‐ ják egy nő elbeszélését nőkkel való szexuális élményeiről, illetve saját voyeur kalandjairól. A vallomás  tehát legkevésbé sem vallomás jellegű. Jean előadásának valódi tétje – ahogyan a kötet utószavában  Horváth Gergő rámutat –, „a társadalmi hatalmat birtokló férfi ellenőrzése alá akarja vonni a leszbi‐ kus  szerelmet”  (Buttyán  59‐60).  Ez  a  sztereotip  látásmód  jellemzi  leggyakrabban  a  leszbikus‐ ábrázolást a 20. század eleji szövegektől a kortárs pornófilmekig.  Talán ezért van, hogy nem itt alakul ki saját nyelve a korai leszbikus szövegeknek, legalábbis ebben a  nő‐férfi,  passzív‐aktív,  gyenge‐erős  dichotómiában  nem  konstruálódhat  ilyen  nyelv,  hiszen  az  nem                                                               38

  Vö.  „...  szédületes  láz  rohan  át  harminc  fiatalságon;  patyolat  ingéből  merészen  kifejlik  a  márványtest  szűz  Évaiságában, és lesbosi módra: lányt ölel lány. Soha ily háreme nem volt a félhold‐csillag alatt álmodozó padi‐ sahnak! Édes ravaszsággal itt önmagát csalja meg a Szerelem. ’Ma te vagy fiú, holnap majd leszek én’... suttogja  lihegve egy szőke kis angyal. És játszák [sic!] játékát a nem ismert gyönyöröknek.” (Oláh 1909. 174)    


sajátja  lenne,  csupán  a  fallogocentrikus  gondolkodás  kiterjesztése  a  nő‐nő  közti  kapcsolatokra.  Ha  azonban nem a textus szexualitását keressük, vagyis nem a leszbikus nemiséget próbáljuk tetten érni  a  szövegben,  hanem  a  szemiózis  felől  közelítünk,  és  hagyjuk,  hogy  a  nemi  jelölők  a  szövegen  belül  jöjjenek létre, a nemi jelek performatív módon, a szövegen belüli játékban nyerjenek jelentést,  vagy‐ is ha a szexus textualitására koncentrálunk, a mára már egyértelműen létező leszbikus irodalom nyel‐ vének  gyökerét  nem  az  explicit  módon  leszbikus  –  implicite  inkább  maszkulin  és/vagy   heteronormatív –, hanem  éppen a fent említett barátnőket és nőközösségeket bemutató szövegek‐ ben kereshetjük eredménnyel.       2. 1. 3. 2. Zoofília, nekrofília, vérfertőzés   Erős tabujellege ellenére ez a téma is jelen van a szépirodalomban, még az irodalomtörténet margó‐ jára száműzött, vidéki vénányként számon tartott, valójában a századvég legmodernebb költeménye‐ it író Nyugat‐előfutár, Czóbel Minka verseiben is. Az a nő, aki a testetlen, égi szerelemről ír, aki a nir‐ vánáról  álmodik,  s  aki  számára  a  házasság  éppen  földi  jellege  miatt  elfogadhatatlan,  halott  apáca  testét  meggyalázó  lázas  majomról,  férjét  egy  utolsó  szeretkezés  erejéig  a  sírjából  visszakönyörgő  királynéról, féktelen és kényszerű tánc közben halálra szúrt parasztlányról és az árnyát egy széttiport  fejű  kígyóra  (!)  vető  kék  női  napernyőről  ír.  Természetesen  szó  sincs  ezekben  a  szövegekben  sem   valódi zoo‐, sem nekrofíliáról. Többnyire valamely felhalmozódott feszültség csatornázódik be a szö‐ vegbe a szélsőségesen erotizáló képek által. A befogadóban megképződik a tabuolvasás izgalma, s az  értelmezés enigmatikussága, a tabutörés  feszültséget kelt. Czóbel Virrasztó című versében aktív sze‐ replőként  egy  majom  jelenik  meg,  aki  „fogdossa”,  „hajlik  hozzá”,  „átöleli”,  „csókolja”  az  életét  sze‐ xuálisan inaktívan élő és halálával immár örök passzivitásra kényszerített hivatásos szüzet: „A majom  vékony hosszú ujja / Lázforróságban ég, / Fogdossa félve a halott szűz / Jeges  kezét. // Most hajlik  hozzá hosszú‐hosszú csókra / Átöleli  nyakát, / Csókolja lassan embermódra /  Kék ajakát. /  Csókolja  hosszan,  önfeledten  /  Míg  mind  besiklanak  /  Halott  leány  kék  ajkába  /  A  fehér  fényű,  hegyes  élű  /  Állatfogak.” (Czóbel 1974. 227) Czóbel a „halott szűz” jelzős szerkezetbe sűríti végletesen a nő cse‐ lekvésképtelenségét.   Alfred de Musset Gamiani című 1833‐as kötetében jól tapintható az a feszültség, amely Czóbel képeit  is  áthatja:  a  szigorú  elzártságban  nevelt  lány  testében  oly  mértékűvé  nő  a  kielégítetlen  vágy,  hogy  előbb  az  onánia  bűnébe  esik,  „[a]  szerencsétlen  minden  éjszaka  megfertőzte  magát.  Ujjai  aláásták  ifjúságát és egészségét.” (100), majd egy „pompás  orángután” (100) segítségével próbál kielégülést  keresni, ám a feszültség akkor sem csökken, mikor szülei, „[h]ogy szegény leányt ’majomszeretetéből’  kigyógyítsák, kolostorba zárták.” (103), a zárdában ugyanis „a kolostor apácái a legérzékibb őrjöngés‐ ben éltek” (98), s az időközben fejedelemnővé avanzsálódó hős a – regénybe mellékszálként ékelt – 


történet végén egy halott(nak hitt) férfival egyesül, hogy enyhülést szerezzen csillapíthatatlan teste  számára. A francia szerző (kinek inkognitója sokáig megőrződött) ábrázolta majomjelenet érdekesen  köszön  vissza  Czóbel  csaknem  száz  évvel  későbbi  szövegében,  ahol  a  vágytól  feszülő,  a  kielégülés  forrását kereső, az állatot inzultáló lány helyett egy végletekig passzívra formált nőalak szenvedi el a  bestiális  inzultust.  Musset‐nél  egy  leendő  apáca  a  hős,  aki  bűnét  orvosolandó  kerül  a  zárdába,  míg  Czóbelnél egy egykori apáca a vágy tárgya, alanya pedig rejtve marad. A Virrasztó című vers különös  víziója  ugyanis  csupán  eszközként  használja  az  alanyként  fellépő  majmot,  amelynek  alakja  mögött  valaki/valami  más  jelenlétét  –  talán  az  apáca  utolsó,  levegőben  lebegő  halálos  vágyát39  –  sejtjük.  A  halál és a szexualitás témája Czóbel Donna Juanna című drámájában is összekötődik. Itt a vágy tárgya  a halott férj, alanya egyértelműen a feleség, a királyné, a következmény, a „testet öltött bűnös gon‐ dolat (Czóbel 1974. 100)”, a halott és az őrült nászának gyümölcse pedig maga a címszereplő, akinek  életét a szülésbe belehalt anyja örökségként hagyott szigorú parancsa mérgezi meg: „szerelemmel ne  szeressen soha (Czóbel 1974. 100)”  Nem marad ki a testvérszerelem sem az eltévelyedések szépirodalmi méltatásából: Oláh Gábor A két  testvér  című  regényének  ez  adja  az  alaptémáját.  A  már  említett  szerzetes  irodalmár,  Zoltvány  Irén  szerint „[a] mű gerince egy sodomita házaspártól való két testvér egymással való fajtalankodásának  érzékingerlő története. Egyike az újabb, legdurvábban erotikus regényeknek. (163)”40 Naplójában a  kritizált  szerző  kitér  arra,  hogyan  értelmezendő  az  erotikus  túlfűtöttség  szövegeiben:  „Ti  jövendő  évek magyarjai, akik már csak betűkbe zártan ismertek engemet, bocsássátok meg nekem azt a sok‐ szor szinte ijesztően felrakétázó erotikus tobzódást, amellyel két embernek az összeolvadását szok‐ tam festeni. Higgyétek el, nem érzékcsiklandás vezette fantáziámat és tollamat, hanem belső kény‐ szerűség. Azok az emberek, azok az anachoréták, akik a nemi szerelem hullámverésétől távol tartják  magukat, csak nem ölhetik meg testükben a lángoló állatot. Ennek a belső nagy tűzijátéknak ki kell  lobbannia valahol. Én a regényeim szikrázó szerelmi jeleneteiben tobzódom ki magamat. Ez a magya‐ rázata annyit kárhoztatott és meg nem értett, írói érzékiségemnek.” (Oláh 2002)                                                                    39

 S ha ezen az értelmezési vonalon haladunk tovább, a testi passzivitás alatt aktív és produktív lelki folyamatot  sejthetünk.  40  A kritizált szerző, noha büszke rá, hogy Balzackal, Byronnal, Csokonaival, Shakespeare‐rel és Zolával együtt  kerül indexre a szerzetes könyvében, nem mulasztja el visszarúgni a labdát a támadó térfelére: „Óh, te jámbor  képpel  ravasz  benediktinus!  Nem  szégyelled,  papi  ember  létedre,  ilyen alantas témával  foglalkozni!  […]  Nem  afféle  szellemi  onánia  ez  tőled,  óh  istenes  vén  ember?  Hiszen  oly  mérgesen  durrognak  kárhoztató  jelzőid:  ’mocskos, ocsmány, alávaló, szennyes, aljas, piszkos, szemérmetlen, arcátlan, undok, förtelmes, malackodó...’  Óh Isten legkisebbik malaca! ha nem turkálnád oly gyanús előszeretettel és szorgalommal ezt a ’pocsolyát,’ hát  nem szólanék semmit.” (Oláh 2002.) 


2. 1. 3. 3. „Nemi erőszak”  A mai fogalmak szerinti nemi erőszak nehezen értelmezhető az adott korszakban. A „szelíd” erőszak   – a közmegítélés szerint – a férfi részéről legfeljebb jellemhibának, de nem bűntettnek minősül. Eh‐ hez a szemlélethez a szépirodalom is igazodni látszik: olvashatunk erőszaktevésekről, ám azok ábrá‐ zolásában az áldozat gyakran a provokátor szerepében jelenik meg. A társadalomtudományok számá‐ ra fontos lehet ennek felismerése az irodalmi szövegekben, hiszen a 21. század jogi gyakorlata a sze‐ xuális  erőszak  terén,  valamint  az  áldozat  szerepének  társadalmi  megítélése  erősen  emlékeztet  az  említett szemléletmódra. Kiss József álnéven publikált (ám még életében felvállalt) ponyvaregényfo‐ lyama, a Budapesti rejtelmek jó példa arra, hogyan mutatja a szerző kihívó, vadító és gyenge prédá‐ nak a nőt, míg ösztöneitől hajtott (így tettéért nem felelős), megzabolázhatatlan ragadozónak a férfit:  „Góczy  Ilona  egy  arculütéssel  válaszolt.  Cserni  Viktor  arcát  forró,  piros  vér  borította  el,  de  ő  nem  érezte. Az ő piros vére egyesült Góczy Ilona könnyeivel. Mikor utolsó nőietlen fegyverét elhasználta  Ilona, kimerültsége tetőpontját érte el. Újra könyörgésre fogta a dolgot, de most már késő volt. Cser‐ ni Viktor ölébe zárta a leányt és forró csókjaival halmozta el. Érintése zsarát volt és csókja lélekvesztő  láng. Ilona ajkain egy éles metsző sikoltás röppent el, ezután jóltevő fátyol sűrűsödött eszméletére.”  (Szentesi [Kiss] xx) Az ábrázolásmód a természetfilmek azon jelenetére emlékeztet, amikor a ragado‐ zó állat előbb eljátszik kissé zsákmányával, megízleli azt, majd végleg magáévá teszi.   Az  erő  nekiszegezése  a  gyengeségnek  toposzként  uralja  azokat  a  jeleneteket,  melyekben  a  nő  az  alanyként tételeződő aktív férfi nemi cselekvésének passzív objektuma. Gulácsy Irén Veronja „[ü]gyes  siklással kicsúsztatta szikár testét a zúzó izmok közül. Acélkék szeméből szikrákat vetett a düh, a ma‐ ga gyengébb voltának kettős megalázottsága.(61)”, mégis „A sajátjánál szívósabb erő csodálata von‐ zotta az ura mellé hajdanában is, vére sohase mozdult magától.(58)” A regény nőalakja azonban ma‐ ga is rendkívüli erővel, szívós kitartással bír, s ez feltüzeli az erőszakoskodó férjet: „– Ó, te macska!  Szilaj  csikó…!  Így  vagy  jól, látod…! –  motyogta  oda  a  tüzelő  arcba,  elfutott  értelemmel.  Veron  neki‐ fordult, felfújta az ábrázatát. – Phhe…! Végső menedékképp úgy segített magán, hogy amaz elvakult  tőle. Menyhért egyszerre eleresztette  az asszonyt. Ellökte, meg újból megkapta. Verte gerendához,  verte a hordó oldalához, a küszöb fájához, ahol csak érte. Veron már nem szegült ellen. Lankadt erőt‐ lenséggel morzsolódott az ura markaiban. Sőt mintha valami különös, bizakodó ragyogás is nyílt volna  el  az  arcán,  ahogy  a  lemaradt  kendőjéért  várakozólag  visszafordult.  De  az  ember  a  gádor  szájánál  szétvetette  a  lábát.  Tiltólag  ordított  rá:    – Takarodj!”  (Gulácsy  62‐63)  A  visszautasított,  majd  arcon  köpött férfi veréssel torolja meg a rajta esett sérelmet, ám szexuálisan lemond a nőről, demonstrálja  erőfölényét, ám annak érzékelni vélt szabadjelzésére, megadására elutasítón reagál. Szexuális izgal‐ ma azonban nem múlik el: „... úgy állt a gádornál, mintha gyökeret vert volna. Fújt, lihegett, törülget‐ te  a  homlokát.  Izmait  az  asszonytesttel  való  bolond  viaskodás  szinte  pattanásig  feszítette.  (Gulácsy 


63)” Így az érkező szerető beszédaktusként értelmeződő kijelentésére „Phű, de meleg van ideki! (Gu‐ lácsy  63)”  a  férfi  a  behívás  (és  annak  következményei)  perlokúciós  aktusával  reflektál.  A  feleséggel  folytatott erőszakos előjáték után az aktus maga már a szeretővel realizálódik, ábrázolása elliptikus:  „Menyhért csizmaorral rúgta be az ajtót. (Gulácsy 63)” Igazán rendhagyó módon ábrázolt erőszakje‐ lenet ez, hiszen nemi erőszak nem történik, testi erőszak igen, az erőszakos cselekvés felgerjesztette  vágy  tárgya  pedig  közben  kicserélődik,  hisz  a  vágy  tárgyaként  konstruálódó  nők  helyettesíthetők  egymással, a vágy nem ott elégül ki, ahol felgerjedt.41   Az ismeretlen szerzőjű századvégi szövegben, a Júlia és a nők című regényben olyan erőszakjelenet‐ nek  vagyunk  tanúi,  mely  felerősíti  a  fokalizátorként  megjelenő  fiatal  lányban  már  felszínre  került  leszbikus  identitást:  „Bent,  a  szalmán,  a  tehenek  mögött  feldöntött  parasztlány  feküdt,  kiabálva  és  hadonászva. Szoknyái felborítva kóvályogtak körülötte. Otromba parasztlegény feküdt a lányon. Egyik  kezével a száját iparkodott befogni, másikkal a szoknyák alatt tapogatódzott: ebben a kezében valami  durva, ágaskodó húsdarabot szorongatott, azt próbálta belökni. Rémülettől és undortól megzavarod‐ va, ész nélkül futott el onnan. A legény durvasága fellázította és lelkében a harag és méltatlankodás  legyőzhetetlen érzése ragadt meg, örök időkre. (726)” Feljebb már láttuk, nem ez az egyetlen példa  arra, hogy a női homoszexualitás gyökerét a szövegek az erőszakos férfiból kiábránduló nő sztereotí‐ piájában vélik felfedezni.    2. 2. Hatalmi konvenciók  2. 2. 1. Aktív‐passzív viszonyulás  Több  vonatkozásban érintettük már az aktív‐passzív dichotómia kérdését, fontos azonban önállóan is  foglalkozni vele, mivel ez lehet a szexuális viselkedés egyik sarokköve, s nyelvileg jól tetten érhető. A  századforduló  felfogása  az  aktív  férfi,  passzív  nő  konstellációt  olyannyira  alaptételnek  tekinti,  hogy  mindenképpen elsődleges, biológiai és nem másodlagos, társadalmi determinációt sejt mögötte.  Az  Amor és Hymenben a jegyesek és fiatal házasok okulására javasolt koreográfia szerint a természetes  (értsd heteroszexuális) párkapcsolatban nemcsak, hogy a férfi az irányító, az aktív, a cselekvő fél, de a  nő passzivitása egyenesen szükséges kelléke a szexuális együttlét céljának: a gyermeknemzésnek.42 Ez                                                               41

 Hasonló a szituáció Móricz A cica, meg a macska c. 1908‐as novellájában is: a feleség, a macska dulakodás  után kisiklik a felajzott férj szorításából, kimenekül a kamrába, ahonnan magát megadón visszasompolyogva a  férfit a szerető, a cica karjaiban találja.  42  „Fogamzás megvalósulására nagy hátránnyal van a nőnek mozgása. Régi írók tanácsolják már, hogy érintke‐ zés alkalmával csendesen, nyugodtan viselje magát a nő, s kerüljön minden hevesebb mozgást. A cselekvő fél a  férj, az asszony szerepe inkább szenvedőleges legyen, mert az ilyen játékban nem összpontosulhat úgy a terem‐ tő erő, mint különben.” (Nádas 73); „Nem ok nélkül nevezi nyelvünk a nőket ’a gyöngébb nem’ nevével, igen  szépen jelezve általa ama természet adta különbséget, mely a férfi s női nem között létezik. A nő már alkotásá‐ nál fogva félénkebb s szemérmesebb, s hogy úgy mondjuk, a szerelemben passzív szerepet látszik képviselni. 


a beidegződés erősen tetten érhető a szépirodalmi szövegekben is, olyannyira, hogy nem egyszerűen  a  heteroszexuális  kapcsolatokban,  de  a  leszbikus  együttlétek  leírásakor  is  többször  visszaköszön  a  természetesként láttatott aktív‐passzív viszonyrendszer.   Reviczky Gyula már idézett Vetkezz hamar! című verse kitűnő példája a cselekvő fél egyeduralmának:  a férfi végig felszólító módú igéket használ, célja a „jobban élvezhesselek”, ami felé az egész versszer‐ kezet  halad.  A  mozgás  egyre  gyorsul,  egyenesen  előrehatoló,  a  nő  egyetlen  aktív  cselekedete:  „Tíz  ujjadat  húsomba  vésed”  csupán  kapaszkodás,  a  folyamat  önkéntelen  lassítása.  A  „Szilajon  czibálsz,  esdekleni  /  Kezdesz:  tovább,  még  szomjazom”  pedig,  bár  a  hím  értelmezésében  egy  újabb  (fér‐ fi)orgazmus türelmetlen követelése a nő részéről, valószínűbb, hogy inkább kétségbeesett próbálko‐ zás a férfilibidó tempójában vezényelt aktus áthangolására a nő ritmusához. A vers egyértelműen a  férfi hatalmi pozícióját tekinti alapnak, ám a szerző kiváló megfigyelőkészségéről árulkodik a nő ma‐ gatartásának  bemutatása,  még  ha  annak  jelzéseit  nagy  valószínűséggel  félre  is  érti.  Tudva,  hogy  a  verset  Reviczky  tizenéves  korában  írta,  jól  látható,  hogy  valós  élmények  hiányában,  vagy  legalábbis  nemi  életének  kezdeti  szakaszában  egy  későkamaszkorában  járó  fiú  már  mennyire  a  kor  szexuális  konvenciói szerint képes csupán gondolkodni.  Erdős Renée A nagy sikoly című regényében az aktív nők, a szexuális vággyal bírók, akik képesek az  orgazmusra,  mind  holtvágányra  kerülnek:  a  nagy  sikoly  rabságában  élő  színésznő  leszámol  addigi  életével, Tonia, a férfiak által végletekig hangolt aranyhegedű öngyilkos lesz. „Az orgazmust elért nő  eltévelyedett  szörnyként,  beteg  állatként  jelenik  meg,  akit  meg  kell  gyógyítani  és  rávezetni  az  ’igaz  útra’.  (Jastrzêbska  111)”  Dóra  viszont,  a  passzivitásától  szenvedő,  tájékozatlan  lány,  képtelen  saját  testének irányítására, amit újdonsült férje egyenesen megkövetel tőle: „Nem, ez még nem volt az az  asszony, akit ő akart. Ez még mindig a passzív mártír volt, aki tűri, hogy birtokba vegyék. (Erdős 1989  63)”  A  Brüsszeli  csipke  Adrienne‐je  előbb  tehetetlenül  viseli  ,  hogy  férje  kiszolgálja  magát  a  testén,  majd szeretőjével megéli ugyan az orgazmust, ám együttlétük irányítója egyértelműen a férfi marad:  „Milyen szédítő határai vannak a csóknak! És hogy rohan vele, hogy viszi őt minden mélységébe és  magasságába a kéjnek! A polgári ölelésekhez szokott testét hogy hangolja fel, mint egy ezerhúrú hár‐ fát,  a  maga  gyönyörűségére!  [...]  S  a  férfi  magához  vette  őt,  a  játékos  düh  és  a  gyöngédség  egész  skáláját viharoztatva fölé és száguldott vele olyan mély elragadtatás felé, amihez az asszony álma és  fantáziája soha el nem ért, ami új volt neki és megrendítő.” (Erdős 1990. 145,111) Ha a férfihez kap‐ csolódó igéket megvizsgáljuk: rohan vele, viszi őt, hangolja fel, magához vette, viharoztatja fölé, szá‐ guldott vele, akkor semmi kétségünk nem marad afelől, hogy bár a negyvenes nő saját bevallása sze‐                                                                                                                                                                                            [...] A nők részéről indult kezdeményezés mindig visszatetszést szült, nem azért, mint a női emancipáció hívei  hívei hangoztatják, mert a férfi tőle uralmát félti, hanem, mert természetével ellenkezik, s elveszti általa legna‐ gyobb erkölcsi ingerét, t. i. a nőiességét.” (Nádas 15‐16)   


rint végre életében először képes élvezni a test nyújtotta szexuális örömöt, ez a test csupán megkap‐ ja, megéli, elszenvedi, s nem megteremti, előidézi az orgazmust. Hasonló képet kapunk Török Sophie  Fekszem című versében is, ahol ismét felbukkan a  nő mint hangszer, férfi mint zenész, mint játékos  toposza: „... Homloktól bokáig / kifeszített húr vagyok, s testem / remegve zeng, mint megcsapkodott  hangszer.(82)2 A nő szabadsági foka itt sem a cselekvésben áll, csupán a cselekvő alany (a „kedves”  nemét itt homály fedi) által beindított rezgések (melyek azután képesek egymás gerjesztésre) adnak  némi saját, önjogú mozgásteret.     2. 2. 2. Áldozati retorika    2. 2. 2. 1. Harctéri metaforika  A szerelmi viszony, sőt maga a szexuális aktus mint küzdelem, mint harc gyakori toposza a szépiro‐ dalmi műveknek. Legtöbbször két fél párbajaként43  jelenik meg, de előfordul tömegjelenetként is, az  orgia mint ütközet ábrázolásával. A konvenció szerint a férfi a diadalmas, erős résztvevője a harcnak,  a  nő  gyakran  semmiféle  eszközzel,  sem  cselekvőerővel,  sem  saját  hanggal  nem  rendelkezik,  hogy  egyenrangú ellenfél lehessen a küzdelemben. E konvenció azonban többször felborul, s a férfi eleset‐ té,  áldozattá  válik  a  harcmezőn:  „S  ha  valaki  itt  csók‐csatában  /  Kapott  halálra  sebet,  /  Kék  hegyek  közt fölsóhajt egy szûz / S fehér lovag született (A csók‐csatatér lovagjai).” Ady, aki egyébként is nagy  rajongója a háborús metaforáknak és allegóriáknak számos versében ábrázolja ütközetként a szerel‐ mi viszonyt, s magát a testi érintkezést is. A beszédes című Fedjük be a rózsát című versben össze‐ kapcsolja a szerelemrózsa és a szerelmi hadakozás metaforikát: „Utálom a rózsát, sok kerti csatán /  Szívenszúrt már, de jön a December: / Fedjük be a rózsát, édes apám.” A Bujaság himnuszainak több  darabjában  találkozunk  csókos  csatákkal,  szerelmi  harccal,  testgyakorlattal,  izgalmas  karambollal,  vad, másutt ledér, vidám szerelmi tornával, sőt a női nemi szerv is ütközetbe hívja itt a férfit: „Sűrü  bolyhos  rejtekét  /  izgatón  kitárva  /  ha  kacéran  int  feléd:  /  tüzel  nyílt  csatára.  (Gyönyörök  völgye.  Savarius 13)” Számos szövegben egyértelműek az erőviszonyok: a férfi szempontot a  „Legyürlek ir‐ galmatlanul, / ugy ejtek rajtad diadalmat!” (Párzás. Savarius 22) elv képviseli, míg a nőit a „Minden  szerelem harc volt / és legyőzetés. Mámorom alázatát / csak akkor adtam, ha lesújtva / lázadni már  nem tudtam többé.” (Sohsem. Török 142) megadó pozíciója adja.  A Jean vallomásainak leszbikus hősnője szintén alkalmazza a harc metaforáját, ami nála először a nőt  elrémisztő defloráció említésekor kerül elő:  „Az első éjszaka, mikor barátom szerelmi csatára készült,  és  erőtől  duzzadó  nyilát  nyílásomba  akarta  döfni,  hirtelen  rosszullétet  színleltem  [...]  egy  jó  félóra  leforgása alatt már egy gyorsvonat másodosztályú fülkéjében robogtam hazafelé.” (Buttyán 13‐14) A                                                              

43

 Ady Héja‐násza talán az egyik legismertebb ilyen ábrázolás. 


jelenetben a férfi a veszedelmes harcos, míg a nő az irtózó áldozat szerepét kapja. Az alapvetően női  örömöket taglaló szövegben azonban nem történhet meg a leigázás gesztusa: az áldozat elmenekül.44   Oláh  Gábor  Adyt  idéző  soraiban  nyoma  sincs  a  konvencionális  csataképnek,  mégis  egy  ütközetben  érezzük magunkat: „Akinek nem jutott egy asszony: / Az ezer asszony bábja. / Ezer fehér  kéz, mint  egy  labdát,  /  Szerelemjátékkal  dobálja.  [...]  Akinek  egy  asszony  nem  jutott:  /  Ezer  asszony  csókolja  széjjel;  /  Ezer  asszony  égeti  szájjal,  /  Ölelléssel  [sic!],  állati  kéjjel.  [...]  Ezer  asszony  ugy  szertetépi,  /  Hogy emlék se marad belőle. / Lassan hervadó ezer asszony‐test / A koporsója, temetője.” (Az asszo‐ nyok bábja. Oláh 1909, 49) A versben visszájára fordul a konvenció: a nő diadalmaskodik, s a férfi a  szenvedő áldozat, ám a nő diadala nem önerejében, hanem a társak kohéziójában rejlik.     2. 2. 2. 2. Vadász és prédája  A szerelem mint harc metaforájától nem áll távol koreográfiájában a vadász és prédája kép sem, ahol  az áldozat (legyen férfi vagy nő) egyetlen esélye a menekülés, szembeszállásra nincs lehetőség. Ezt a  narratívát idézik meg a fent említett erőszakjelenetek is, melyek gyakran üldözési helyzettel indulnak,  s  a  préda  megmenekülésével  vagy  elejtésével  végződnek.45  A  jelenetekben  gyakran  hasonlatként,  metaforaként  szerepelnek ragadozó, illetve prédaállatok, sőt esetleg a nem megnevezése is az állat‐ világ szemantikai mezőjéről származik. Móricz Sáraranyának erőszakjelenetében például a „megder‐ medt asszony” és a „tajtékzó kan” állnak szemben egymással: „Letette a papírt az asztalra, s rápillan‐ tott a férfi arcára. És megrémült. A paraszt olyan szemmel nézett rá, irtóztatóbb nem lehet a vérebé,  a téli farkasé... Az asszony megdermedve állott. Ruhájához akart kapni, hogy összefogja; megérezte,  egész  testében  érezte  a  megbőszült  fenevadat.  Nem  bírta  fölemelni  a  kezét,  ott  állott  védtelenül,  kiszolgáltatva a tajtékzó kannak. És ez fölemelte a karját, kinyújtotta, torkon ragadta őt, a ruháját, s  egyetlen moccanással lábujjhegyig szakasztotta rajta a zöld selyemleplet.” (Móricz 1975. xx) Ezekben  a helyzetekben tetten érhető ugyanaz a retorika, melyet a nemi erőszakoknál már említettem: a pré‐ da gyakran cinkostársként van jelen saját elejtésénél. A Móricz‐regényben Héléne grófnő, mire elju‐ tunk a megalázó tettlegességig, számos jelét adja testi vonzalmának Túri Dani iránt, s az a leereszke‐ dő hang, ahogyan róla és vele kommunikál, enyhíti az olvasóban a főhős bűnét.  

                                                            

44

 Hasonló élmény jelenik meg a szintén leszbikus elbeszélővel dolgozó Júlia és a nők című kötet a nemi erő‐ szakról szóló fejezetben már idézett jelenetében is, ahol egy heteroszexuális aktus, egy nemi erőszak látványa  riasztja el az Ursula‐apácák szemlélődő növendékét, aki Jeanhoz hasonlóan szintén nőkkel talál rá a testi gyö‐ nyörre.   45  Vö. Gulácsy Irén Hamuesőjének, és Móricz Zsigmond A cica, meg a macskájának idézett jelenetei, ill. a térben  korlátozottabb, talán ezért fenyegetőbbnek ható kocsijelenet Kiss József Budapesti rejtelmek c. regényében (2.  fejezet) 


A leszbikus narratívát alkalmazó Jean vallomása sommás ítéletet mond a maszkulin szexualitás mint  vadászkaland felett: „A férfiaknak legnagyobb része úgy veti magát rá a nőre, mint egy prédára leső  hímtigris,  és  brutálisan  elégítik  ki  ösztönüket,  nem  törődve,  hogy  a  nőnek  élvezet  volt‐e  vagy  sem.  (Buttyán 12‐13)” Ugyanakkor a történetmondó nő maga is vadász és préda birkózó küzdelmeként írja  le a preferált leszbikus együttlétet: „Nem törődtem, hogy ajtó, ablak nyitva van, és a herceg minden  pillanatban beléphet a másik szobából... csak azt láttam, hogy keble, melyen a sötétvörös bimbó ki‐ egyenesedett, tűzárban feszül, teste kinyújtja magát, lábai valami kékes fényben hozódtak, és comb‐ jai közül kikandikáló kékes‐vörös kehely úgy nézett ki, mint egy sziklán megnyílt gyöngykagyló... Kéjjel  vetettem magam a szép testre, vadul csókoltam a mellét, a hasát, míg ajkam csakhamar a szőrzete  közé keveredett... combjai engedtek mind mélyebben, jobban, míg fejem egészen forró combjai közé  került...  Ekkor  már  ő  is  elvesztette  józanságát...  lihegett,  éreztem  ritmusos  hullámzását...  a  duzzadt  kehely  forrósága  perzselte  ajkamat...  és  nyelvemet  mint  tőrt  beledöftem  vörös  ágyékába...  izmai  roppantak, amint combjaival összeszorította fejem...” (Buttyán 54‐55)    2. 2. 2. 2.  Mártíromság és aranykalitka  A nő mint gyengébb nem köznapi szókép olyan asszociációs sort indít el, mely mélyíti a nő önállótlan‐ ságának,  elesettségének,  védelemre  szoruló  lényének  képzetét.  Az  erővel,  akár  szellemi,  akár  testi  erővel  bíró  nő  problémaforrást  jelent.46  A  probléma  látszatmegoldását  segíti,  ha  a  nő  piedesztálra  kerül, ahol cselekvési szabadsága erősen korlátozott, nem tehet, de még csak nem is mondhat bár‐ mit,  ha  ő  a  tiszta,  az  érinthetetlen,  az  imádott  és  imádatra  méltó  (!)  lény.  A  hatalomgyakorlásnak  olyan rafinált módja ez, mely látszólag pozitív töltetű, így nehezen támadható, ám tökéletes felügye‐ letet biztosít. Szépirodalmi kötetek ezrei vannak tele aranykalitkába zárt, zéró szabadsági fokkal ren‐ delkező  nőkkel.  Mind  Krafft‐Ebing,  mind  az  Amor  és  Hymen  gondosan  ügyel  rá,  hogy  ezt  a  mítoszt  felerősítse:  „A  nőket  sohasem  szabad  szemérmes  félénkségükben  megsérteni;  mert  megtanuljuk  nélkülözni  annak  becsét;  s  épp  úgy  iparkodjunk  a  percnyi  gyöngeségeket  kihasználni,  mely  a  nőre  csak lealjasító lesz, s elveszti erkölcsi tisztaságát.” (Nádas 18)  A  nők  mártírszerepe  éppen  ebből  a  szakralizáló  fokalizációból  fakad.  A  nagy  sikoly  végére  Roessler  Dóra maga is elhiszi, hogy „... itt van az asszony igazi hivatása, ezen az úton. A tisztaság fogja a világot  megváltani az elkárhozástól. S ezt a tisztaságot az asszonynak kell kivívnia. [...] ott látta magát nem a  nagyok,  hanem  a  kicsinyek  között,  akiknek  csak  az  a  feladat  jutott,  hogy  a  maguk  szűk  élethatárai 

                                                              „De te, mint kit méltatlanul újabb csalódás ért, / melenkóliával keseregted: ’Szellemes vagy akár / egy férfi! Néha már azt 

46

hiszem, fiút / ölelek, s ez undorít. Sőt megfoszt még / képességemtől is! Okos nő engem nem tud / ingerelni!’ – így duruzsol‐ tál, fátyolos / mosolyokkal, mint ki szemérmes bókokat mond, / s néztél rá, várakozón, elvárva, hogy menten / meg is butu‐ lok mulattatásodért.” (Úgy jöttél. Török 209) 


között teljesítsék a megváltás munkáját: benn a családban és azon kívül abban a környezetben, mely‐ be beleszülettek.” (Erdős 1989 312)  A nő teste mint templom47 szorosan kapcsolódik a mártírszerephez, a vágyát csupán az áhított gyer‐ mek fogantatásának szolgálatába állító, testetlen lény képzetéhez. A  nő lelke  egy mártíré,  aki a kö‐ zösség  (család  és  társadalom)  boldogulásáért  válik  meg  saját  emberi  attribútumaitól,  teste  pedig   szakrális  tér,  templom,  ahol  a  férfi  olykor  elragadtatással  áldoz  a  transzcendencia  oltárán,  máskor  azonban unatkozik, esetleg tör‐zúz és pusztításokat végez.48   A nőt felmagasztalása legalább annyira eltávolítja ember mivoltától, mint  lealacsonyítása, a retorika  azonban körmönfontabb módon működik. Oláh Gábor kifogásolja a „várj, és tűrj, mert türelemvirág a  te  neved!  (Oláh  1909.  162)”  intelmet  a  nők  számára,  helyette  azonban  egy  szakrális  anyát  és  egy  konfliktusűző feleséget fest elénk: „Én tibennetek az édesanyát imádom s a férfi‐viharfelhők szivár‐ ványkoszorúját. (162) Oláh retorikája rafináltan működik, felsorolja a feminista mozgalmak követelé‐ seit, s azokkal megajándékozza a női nemet: „Ne maradjatok pusztán szoba‐díszek, karra fűzött ele‐ ven csecsebecsék, szavak őrlőmalma, arannyal és pirossal festett kezdőbetűi a ’szent’ házasság sza‐ kadós oklevelének. [...] Ne viseljétek a gyermeki semmitudás kacagós álarcát [...] Nem a gyöngeség,  nem  a  máz  a  ti  hatalmatok,  hanem  a  csillagos  éj  hatalma  a  tündöklő  nappalhoz.”  (Oláh  1909.  161,162.) S ha utóbbi kép bináris oppozíciójából nem volna teljesen világos, milyen szerepet szán ez a  retorika  a  nőknek,  akkor  a  szerző  egyértelmű  viszonyállítását  már  nehéz  félreérteni:  „Emelkedjetek  föl a férfi hitéhez, legyetek hajójának repeső vitorlái, jobbkéz a balkézhez, az ígéretekhez a betelés.  [...]  A  ti  lelketeket  örökíti  a  természet  születő  fiatokba...”  (162)  Oláh  képtelen  megbirkózni  azzal  a  dilemmával,  hogyan  emelje  fel  a  nőt  anélkül,  hogy  lent  lévőnek  (alant  valónak)  ábrázolná,  hogyan  szabhat  a  nőnek  ő  maga  küldetést,  anélkül,  hogy  irányított  gyermekként  láttatná.  Ez  a  dilemma  az  idézett  szövegnél  diffúzabb  módon,  kevésbé  koncentráltan,  ám  legalább  ilyen  erősen  van  jelen  a  korszak szépirodalmi alkotásaiban.    2. 3. A női test tárgyiasítása, szinekdoché vagy pornográfia  Nyelvileg jól tetten érhető jelenség, mikor az egyik fél tárgyként ábrázolódik, rá irányul az aktív alany  által  végzett  cselekvés,  illetve  annak  tekintete.  Számos  szépirodalmi  szövegben  kétségtelenül  a  női  test  tárgyiasul,  s  a  férfi  test    nőírók  szövegeiben  is  ritkábban  kerül  vizsgált  pozícióba.  A  szecesszió                                                               47

  Vö.  „A  Szerelemnek  a  természet  emelt  minden  gyönyörű  asszonyi  testben  eleven  imádandó  templomot.”  (Oláh 1909. 170) A szerző lírájában azonban nem hagy kétséget afelől, hogy számára a templom nem a megkö‐ zelíthetetlenség  örök  tere,  s  a  konvencionális  női  mártírszerep  kifordításaként  önmagát  feszít  keresztre  a  női  testen: „Imádom ezt a templomot, / Fehér templomát üde asszonytestnek, / Engemet a márványkarok / Eleven  húsfeszületre szegeznek.” (Bálványimádó vagyok. Oláh 1909. 50)  48  Vö. a fentiekben kifejtett feleség, szerető, prostituált, erőszak áldozata szerepekkel.  


kedvelt virág‐méh metaforájában a virág csábító testként van jelen, helyváltoztató mozgásra képte‐ len passzív tárgy, mely csupán érzéki tulajdonságaival képes az izgatott dongót magához vonzani. A  fent már említett zenész‐hangszer metafora szintén az aktív, cselekvő férfi és a tárgyként használt nő  képét vetíti elénk. A nőség, nőiség, nőiesség esszenciájának megragadási vágya a tárgyalt időszakban  is erős hangsúlyt ad a külső megjelenésnek, ami lehetőséget ad a test tárgyként szemlélésére. A tár‐ gyasítás fokozatai különfélék lehetnek a tekintetek kereszttüzében álló néma és vak testtől, a tükör  előtt  megcsodált  és  felfedezett  saját  testélményen  (ahol  a  test  egyszerre  alany  és  tárgy)  keresztül  egészen a testre irányuló fizikai aktusokig.   Gyakran azt a teret tesszük meg a pornográfia és az erotika közti határvonalnak, amelyen a test ré‐ szekké redukálódik, ahol a testrész nem csupán reprezentálja, de helyettesíti a testi egészet. Néhány  egészen ritka kivételtől eltekintve a századfordulós szépirodalmi szövegekre ez a végletekig lecsupa‐ szított  testiség,  nyers  pornográfia  nem  jellemző.  Jól  látható,  hogy  a  nyelvi  regiszter  megválasztása  nem feltétlenül befolyásolja a szöveg egészének pornográf vagy erotikus jellegét. A vulgáris szövegek  nem teremtenek feltétlenül pornográf narratívát, ha utóbbi alatt a külső fókuszból követő, a testisé‐ get közvetlenül és redukáltan, mindig egy‐egy részre koncentrálva mutató, nem a szereplő testének  élményét, hanem a befogadóra gyakorolni kívánt hatást megcélzó bemutatásmódot értjük.  Az  a  narratíva,  melybe  Jókai  fent  említett  cím  nélküli  versének  szereplőit  helyezi  tisztán  pornográf:  benne  az  egyes  testrészek  a  test  egészétől  függetlenül  végzik  feladatukat.  A  szövegben  férfi  és  nő  között  a  testrészekre  való  redukció  tekintetében  nincs  különbség,  mindkét  félnél  működik  a  szinekdochikus  mechanizmus,  végsőkig  fragmentált  képet  kapunk.  A  szinekdoché  itt  metonimikus  jellegét erősíti fel, a részek az egész helyett állnak. Ahogyan Bókay Antal utal rá, ez a megoldás főként  a  késői  modern  gondolkodására  jellemző,  a  századvégi‐századeleji  szövegekben  alkalmazott  szinek‐ dochék  sokkal  inkább  „a  reprezentáció  szinekdochéjának  metaforikus‐szimbolikus  arcát”  (Bókay  xx)  rajzolják meg. Ez utóbbira példa a szemnek gyakori szerepeltetése a testiséget központba állító jele‐ neteknél,  ahol  a  szem  gyakran  mint  látásképtelen,  funkcióját  vesztett  szerv  szerepel,  ahová  a  test  egészére kiható kéj érzése csatornázódik, a (nem)látó szerv reprezentálja a (tudatát veszített) ember  egészét.49  Az a mód, ahogyan a Jean vallomásában a címszereplő nő a női testet elénk vetíti, a szituáció szokat‐ lansága miatt tűnik érdekesnek. Jean egyszerre látja felülről és távolról, valamint lentről és közelről                                                                 „Szemét, lelkét a kéjek aranyköde bevonja” (Oláh 1911. 20); „Ózdy szeme Dórára tapadt, mintha élőszóval 

49

beszélt  volna  hozzá  [...]  Úgy  itta  be  szeme  a  művész  szemének  vallomását,  és  úgy  felelt  rá  némán,  őszintén,  asszonyi alázattal.” (Erdős 1989. 243); „Nyitott szeme kísértetiesen meg volt törve; soha nem fogom feledni ezt  a soha nem látott tekintetet, melyen a nyitott szem azt mutatja, hogy elveszítette látképességét a bódulatban  [...] a megtörött szem visszanyerte fényét, és messze kitágulva tündöklött a homályba, de tudat és látás nélkül  mostan is...” (Asbóth 131) 


az előtte fekvő női testet. Egyszerre szemlélődik és szemléltet. „Valami csodásabbat, ingerlőbbet el  tudtok‐e képzelni fiúk, mint egy kreol testű nőt hófehér ágyban?... Nyújtózott, hempergett előttem,  vonaglott, mint egy kígyó...” (Buttyán 54) A voyeur férfitársak megszólítása Jeant, a nőt a férfiak közé  emeli,  velük  együtt  csodálja  a  tárgyként  heverő  nőt,  akinek  mozgása  csupán  az  alany  figyelmének  felkeltését  célozza.  Mikor  Jean  nem  konkrét  kalandot  mesél,  hanem  a  leszbikus  vágy  természetét  kívánja feltárni férfi hallgatóságának, szintén a tárgyiasítás eszközét alkalmazza:  „Ha szerelmet aka‐ runk ébreszteni, a nő tökéletes eszköz... Tetőtől talpig csodálatosan a szerelemre van teremtve, és ha  egy  szerelmespár  két  nőből  áll,  azoknak  összefonódása,  lágy  érintkezése  a  legfőbb  gyönyört  ad‐ ják...”50  (Buttyán  12)  Mégis  érthető  a  különbség,  amit  a  főszereplő  a  női  test  mint  a  férfi  vágyának  tárgya és a női test mint a nő vágyának tárgya között érzékeltetni próbál: utóbbi esetben ő mint cse‐ lekvő  alany  nem  válik  tárggyá,  nem  veszíti  el  cselekvőképességét,  míg  az  első  esetben  éppen  attól  érzi magát megfosztva, amire a kéj eléréséhez szüksége van: vértelen beavatódásra, irányítói pozíció‐ ra  vagy  annak  lehetőségére,  veszélyre  (hisz  a  vetélytársként  tételeződő  férjek  bármikor  benyithat‐ nak), a sematikusnak látott heteroszexuális aktus helyetti „rafinált szerelemre”.   Számos  szöveget  végigolvasva,  homoszexuális,  biszexuális  és  heteroszexuális  szereplői  pozíciókat  vizsgálva  úgy  tűnik,  a  nő  számára  nem  az  jelenti  a  legfőbb  hátrányt,  ha  írók,  szereplők.  narrátorok  tárgyként bánnak testével, hanem az, ha ő maga nem tud alanyként megszólalni, ha nincsen hangja,  cselekvési tere. A két jelenség gyakran, de minden esetben áll ok‐okozati viszonyban egymással.    2. 4. Ösztönszféra és társadalmi determináció  Fentebb már láttuk, hogy a női test vágyhoz való joga igen erősen korlátozottként ábrázolódik a szá‐ zadforduló szexualitásról szóló szakirodalmában. A szépirodalomban vannak azonban kísérletek mind  a női, mind a férfi vágy mindent elsöprő, elemi ösztön jellegű ábrázolására. Míg  a szakirodalom az  ember társadalmilag determinált voltát hangsúlyozza, aki uralkodik saját vágyain, addig az írók gyak‐ ran rajzolják meg az individuális vágyak meghatározó erejét. Oláh Gábornak ez igen kedvelt témája,  számos szövegében kísérel meg újra és újra formát adni vívódásának. Olykor az állat mint ösztönlény  trópusára építi fel sorait: „Vérgyujtó piros suhogóval korbácsol / A tavaszi láz az asszony után. / Mint  az  utcák  kóbor  ebe:  vizslatok  én  is;  /  De  négylábú  társam  ezerszer  /  Boldogabb,  mert  azt  öleli,  akit  akar. / Vágyam rabló madár, száll az asszonyokon, / Vállakról vállakra , kebelekről kebelekre, / A piros  ajkat  megcsipdesi,  mint  a  bakar  /  Szőlőszemeket  ősz  hajnalain  a  seregély;  /  A  sugár  nyak  sikamlós  lépcsőin leoson, / A csipkék közt a ringó csipőkre kerül, / A szégyenkedő keblek halmán / Üti fel sok‐ szor  rózsaszínű  sátorát.”  (Angyalok  és  nem  angyalok.  Oláh  1909,  54),  máskor  kéjre  éhes                                                              

50

 kiemelés K.E. 


kamaszfiúként panaszkodik: „A földön, levegőben, égen, / Én untalan, én alva, ébren, / Mindig: mez‐ telen asszonyt látok.” (A néma bűn. Oláh 1909, 67)  Érdekesebb azonban az az ábrázolás, mikor a női vágyat festi le, egy kamaszlány testének ébredését,  s azt az utat, ahogyan Violát ez a vágy a halálba sodorja: a lány a vágy beteljesülésének következmé‐ nyét, a testében dobogó immár kettő szívet a patakba veti. A női vágy – ahogyan Oláh láttatja – épp‐ oly zabolátlan, öngerjesztő és önemésztő természettel bír, mint a férfi: „Ott, a rejtett csalitban, hol  tündérláncba szőve / Lebegi láthatatlan táncát ezer kobold: / Ott hajlott Violának asszonyi ölelőre /  Lánykarja,  mikor bűvét ráverte szőke hold. / Azóta nyárba izzott heves bűnök tavasza, / A pillanatnyi  mámor  időtlen  szenvedély;  /  Azóta  nincs  a  vágya  vad  rohamának:  vissza!  /  Az  aranykút,  mit  ásnak,  buzog  már...  öble mély,” [...] Viola látta egyszer:  hogy fürdik a patakban / Az úrfi, hőse, kit már  kis  férjeképp imád; / Akkor omolt a vére szívére gátszakadtan, / Sodorta árba lelke gyermeki templomát.  / Fölébredt éhesen a hímvágyás szörnyetegje, / Egy szikrapattanástól a nyár lobot vetett... / És lett  Viola kínok alvajáró betegje, / Míg sorsa és bukása el nem végeztetett.” (Oláh 1911. 19,20)  Hasonlóan erős a női vágy ábrázolása nőírók szövegeiben is, Erdősnél egyenesen pusztító és emésztő  erejűvé nő a „hímvágyás szörnyetegje”, s tönkre tesz mindenkit, aki egyszer is hatalmába került:  „El  tud ön képzelni örömet és gyönyörűséget, ami soha önmagában ki nem elégül, amely azért van, hogy  magát  megszázszorozni  kívánja,  és  tegyük  fel,  hogy  megszázszorozza  önmagát,  még  akkor  is  egyre  szomjúhozóbb?  El  tud  képzelni  olyan  gyönyörűséget,  ami  az  embert  egyre  nagyobb  gyönyörűség  keresésére  korbácsolja,  olyanok  felé,  amik  túl  vannak  a  test  határain?  Az  ember  keresi  a  csúcsot,  keresi, és amikor azt hiszi, hogy már elérte: akkor következik a rémes zuhanás. [...]  Ez a mi életünk,  látja, asszonyoké, akik ismerik a nagy sikolyt. Mi ez a nagy sikoly? Segélykiáltás, mintha azt kiáltanák:  Levegőt!  levegőt!  mert  megfulladok!  Segélykiáltás,  mely  azt  mondja:  Vizet!  vizet!  mert  meghalok  szomjan! Segélykiáltás a semmibe, a szabadság után, a lelkünk szabadsága után, mely mint egy elti‐ port féreg, vonaglik a bálvány alatt. Segélykiáltás ahhoz, aki csupa lélek és semmi test: az Istenhez,  hogy húzzon ki bennünket ebből a pokolból! A vérünk kiált a maga rabságából, a lelkünk a maga lán‐ cai közül!”   Úgy tűnik, az eddig néma csendre kényszerített női ösztönök elemi erővel tépik fel a szövegeket, má‐ sutt azonban csendes otthonokban kap kielégülést a női vágy. A Brüsszeli csipke „polgári ölelésekhez  szokott” Adrienn‐je  már szeretője figyelmével is  beéri, Gulácsy  Veronja pedig a szoptatás (régmúlt)  élményében fedezi fel saját örömét: „Nem értette, mi az, amiből más asszonynak sohase lenne elég…  Az ura legforróbb ölelése közepett is látó maradt a szeme, józan és mérlegelő az értelme. Míg a má‐ sikat  a  bogárzó  kedv  esztelenné  beborította,  ő  maga  ilyen  ’szabad’  pillanatokban  tartott  leltárt  a  másnapi munka fölött. A fia táplálása óta nem ismert testi gyönyörűséget.” (59) Török Sophie Mint  ittas kéjlány című verse szintén kemény ítélet a női vágy felett. A tükör előtt „vérlázító mozdulatokat 


mímelő” „illedelmes test” tanulsága a verszárlatban: „S ha mutathatnám / kigyúlt testemet neked: /  óh,  nem  volnék  bacchánsnő  többé!  /  Mint  ijedt  kis  szolgáló  /  ügyetlen  s  bájtalan  mozdulatokkal  /  csuklanék össze előtted.” (67) Jellemző ez a végletes ábrázolásmód más női szövegre is, gyakran fel‐ merül a szűz és a szajha, a szemérmes feleség és a szemérmetlen szerető toposza is. Török Sophie‐nál  azonban különös összefüggés is teremtődik a kettő között: ha feleségként megélhető volna a szajha  élménye, az egyben kioltaná a szajha tombolását, ahelyett azonban, hogy ennek eredményeként egy  testében  boldog,  kielégült  feleség  születne,  egy  szerencsétlen,  magát  megalázó  lény  vergődik  előt‐ tünk.  Akad  a  regényekben  boldog  hősnő  is,  akit  férje  nem,  de  szeretője  eljuttat  az  orgazmusig,  aki  nem  válik  szajhává,  de  boldogan,  és  nem  görcsösen  hódol  új  szenvedélyének:  az  élvezett  szexnek,  mindaddig, míg szeretője oltár elé nem kíséri saját fiatalabb hasonmását, Aranka nevű lányát.51 A női  élvezet a századforduló írók és írónők által büntetett cselekménye.52     2. 5. Utódnemzés vs. örömszerzés  A nemi élet mint kizárólagosan az utódnemzésre irányuló tevékenység már a századfordulós tanács‐ adóban  sem  jelentkezik  követelményként.53  Gender  szempontból  azonban  nem  csak  azért  releváns  kérdés  ez,  mert  tetten  érhetjük  a  szövegben  a  nő  jogát  vagy  jogfosztottságát  testének  szexuális  él‐ ményként  való  megélésére,  hanem  azért  is,  mert  –  szépirodalmi  szövegekben  is  –  felmerül  a  nem  kívánt  utódokért  való  felelősségvállalás  kérdése.  Itt  jön  elő  a  fogamzásgátlás  problémája,  amit  a  Brüsszeli csipke férjalakja gálánsan felvállal, s miután felesége titokban megtalálja pizsamazsebében  az üres óvszeres dobozt, a nő belső hangja lázadva bár, de mentséget keres a férfi hűtlenségére: „És  még  hálásnak  is  kell  lennie  érte,  hogy  legalább  nem  hozza  haza  a  hitvese  ágyába  a  szennyet,  amit  esetleg  egy  más  asszonynál  fölszed!”  (Erdős  1990  xx)  Míg  azonban  a  fogamzásgátlás  az  eszköztől  függően lehet férfi felelősség (ld. Brüsszeli csipke) vagy női (ld. A nagy sikoly), addig a fel nem vállal‐ ható terhesség már egyértelműen a nő bűneként ábrázolódik. Oláh Gábor Viola elbukott című elbe‐ szélő költeményében a címszereplőt olthatatlan vágy hajtja, s a következményeket egyedül kell visel‐ nie: „Szép gyermek válladon már asszonyok átkát hordod, / Két szív dobog már benned, kétszer bol‐ dogtalan.”(Oláh 1911. 31) Viola számára az adott társadalmi kurzus egyetlen megoldást kínál: az ön‐ gyilkosságot.   

                                                             51

 Erdős 1990   Vö. Ha egy férfi követ el bűnt, az olyan, mint kiköpni egy ablakon; ha egy nő követ el bűnt, az olyan, mint  beköpni egy ablakon. (észt közmondás, forrás: Schipper 210)  53  „Az emberi természet tehát maga protestál az ellen az ésszerűtlen felfogás ellen, mely gyakran nyer kifeje‐ zést napjainkban is különböző erkölcsi elvek felállításánál, hogy csak akkor kell vágyainknak hódolni, ha a faj‐ szaporítás  kívánja,  s  egyúttal  meg‐megbotránkozik,  ha  az  ember  a  fogamzás  után  is  eleget  tesz  ingerének.”  (Nádas 52)  52


Krafft‐Ebing határozott különbséget lát a gyermek utáni vágy terén férfi és nő között: „Míg a férfi a  nőben először nejét és csak másodsorban gyermekei anyját szereti, addig a nő érzésvilágában gyer‐ mekének atyja áll előtérben és csak aztán a férj. [...] Az anyai szeretetből eltűnik az érzékiség. A há‐ zasság további folyamán a nő a nemi érintkezésben nem annyira érzéki kielégítést, mint inkább a férj  szerelmének és vonzalmának jelét látja.” (11) Az a nő, aki komolyan veszi a pszichiáter szavait, köny‐ nyen találja magát olyan élethelyzetben, mint a Brüsszeli csipke negyvenpáréves főhőse, aki gyerme‐ keit  felnevelve  úgy  érzi,  nincsen  saját  élete,  hálószobája,  vágyai,  teste,  kielégülése.  Az  a  gondolat,  hogy a nő számára a gyermek pótolni hivatott a tőle a természet által megvont kielégülést, hogy míg  a férfi természetéből adódóan otthonán kívül keresi a kéjt, addig a nő számára ez a lehetőség tabu,  számos  műben  felbukkan  különböző  kidolgozottsági  fokon.  A  nagy  sikoly  tekintélyes  családi  férfi  autoriterjei egyenesen a szülés fájdalmának sikolyává próbálják konvertálni a fiatalasszony agyában  az orgazmus sikolya utáni vágyat s az ebből fakadó hiányérzetet.54   Az  a  hipotézis,  hogy  a  nőírók  szövegeiben  nagyobb  hangsúlyt  kap  az  utódnemzés,  a  gyerekvállalás  kérdése,  nem  igazolható  vagy  cáfolható  egyértelműen  néhány  példa  alapján.  Török  Sophie  szinte  képtelen úgy gyönyörről írni, hogy ne hívódjon elő a gyönyör „céljának”, a gyermeknek a képe: „S míg  rázott a gyönyör, elszállt ölelésed / éles emléke összefolyt boldog képzeletemmel: / s a gyönyör rit‐ musára sejtelmesen / már gyermekedet éreztem rebbenni / ujjongó szívem alatt.” (Párnák. Török 84)  Ugyanakkor Adynál is többször felmerül a gyermektelenség fájdalma: „Bús szerelmünkből nem fakad  /  Szomorú  lényünknek  a  mása.  (A  mi  gyermekünk)”  Az  ifjú  Reviczky  erotikus  versébe  is  bekerül  az  utódlás problémája, igaz nullfokon, nem a gyermek, hanem az örökítőanyag képét asszociálva, s meg‐ lehetős hímbüszkeséggel: „Ahonnan az a nedv kivált. / Onnan többszörre is telik. / Mint rózsát, érez‐ lek  kinyilni.  /  Lefejtve  rólam  két  karod  /  S  pihegve  nem  győzöd  beszívni  /  A  létfentartó  harmatot.”  (Vetkezz hamar! Császtvay 2011. 7) Ennek az erős vizuális hatást kiváltó képnek nőírónál is találunk  párját: „Védelmező mozdulattal csuktam szorosra / térdeimet, míg fáradhatatlan görcsökkel / gyön‐ gyözött bennem szerelmed.”, Török Sophie‐nál azonban nem ez a kép alkotja a verszárlatot, s a ké‐ sőbbi versszakokban gyengéd szálakkal rajzolt gyermek képe feloldja a kínos asszociációt.     3. Narráció és fokalizáció55  Mieke Bal – Gerard Genette (és mások) által kritizált – sémája, miszerint mindig egy adott látásmód  alapján narrálják a történetet, így a „látó” (fokalizátor) és az „elbeszélő” (narrátor) elválnak egymás‐ tól, hasznos segítséget jelent, ha gender szempontok mentén kívánunk szövegeket vizsgálni. A pro‐                                                             

54

  ”Ha van nagy sikoly, amire az asszonyok születtek, ez az a sikoly, amit a gyermek születésekor hallat az asszony. Itt sikolt  fel  az  asszonyi  test  az  ő  alkotó  szenvedésében  az  Istenhez,  aki  reá  ezt  a  legnehezebb  és  legszentebb  feladatot  bízta:  az  életét!"  (Erdős 1989 xx) 

55

 Bali értelemben: „A fokalizáció a ’látásmód’, a látó ágens és az aközötti  viszony, ami látva van.” (Bal 133) 


fesszor  1980‐ban hollandul publikált elmélete szerint az a probléma a narratológiai elméletek tipoló‐ giájával, hogy „nem tesznek egyértelmű különbséget a látásmód között, amely bemutatja az eleme‐ ket, és annak a hangnak az identitása között, amely elbeszéli ezt a látásmódot. Egyszerűbben mond‐ va: nem tesznek különbséget a között, aki lát, és a között, aki beszél. [...] Ha nem teszünk különbsé‐ get a két eltérő ágens között, akkor nehezen tudjuk egy olyan szöveg technikáit megragadni, amely‐ ben  látva  van  valami  és  ez  a  látásmód  el  van  beszélve.”  (Bal  130‐131)  Bal  elmélete  lehetőséget  te‐ remt  rá,  hogy  a  narratív  hatalmat  megosztva  vehessük  szemügyre,  így  kiváló  eszköze  lehet  minden  olyan elemzésnek, amely a nemek reprezentációját vizsgálja szépirodalmi szövegekben.   Gyakran előfordul, hogy a narrátor és a fokalizátor személye  éppen gender identitásuk mentén kü‐ lönbözik, s ilyenkor  – más egyéb tényezők mellett – fontos szempontot adhat a látásmód és az elbe‐ szélésmód esetleges különbözőségének vizsgálata. Móricz feljebb már említet t A cica, meg a macska  című  novellája  például  gyakran  vezeti  át  a  külső  fokalizációt  (KF)  szereplőhöz  kötött    fokalizációba  (SZF).  A  narrátor  személye  (és  genderidentitása)  nem  változik,  a  SZF  azonban  a  férfi  és  a  genderszempontból  eltérő  társadalmi  státuszú  (feleség,  szerető)  női  szereplők  között  cserélődik,  képet adva azok látásmódbeli különbségeiről. Mikor az ispán lóháton megáll szomszédja (és szerető‐ je) háza előtt a KF átvándorol SZF(szerető) pozícióba: „Be akar sietni a házba, de a férfi ekkorra éppen  a virágos kis kertje kerítéséhez léptetett s egy parancsoló mozdulattal magához inti. Valami erős van  a szemében, s az asszonyka egy kis habozás után eléje megy.”56 A kurzivált tagmondat nyilván a sze‐ retőre van parancsoló hatással, aki a tekintetet felfogja, nem a narrátorra, aki mindezt elbeszéli.   A  nézés,  a  szemek  hatalma  a  későbbiekben  is  fontos  szereppel  bír  a  történetben,  többször  úgy  is,  mint a hatalomgyakorlás fontos eszköze. A szerelmi háromszögben mindenki rendelkezik a szem ha‐ talmával:  a  férj  a  szeretőre  nézve  „majd  felperzseli  szemével”,  mire  az  zavartan  kezd  viselkedni,  a  feleség „éles nézésű sárgás‐dióbarna szemével úgy rendben tart mindenkit és mindent, hogy nincs is  szükség patvarkodásra”, „gyanakodva néz az urára, úgy, hogy ez megjuhászodik s egy kissé mérsékli  magát”. A szerető nézése többnyire szélesebb spektrumot ölel át, és közvetettebb, leskelődik, kém‐ lel, s mikor célra tart a tekintete, akkor is „lesődően figyel” a férfi után, nem szemtől szembe és nem  határozottan ránéz. Mikor a narrátor beszámol róla, hogy a szerető a  férfivel szemben „hamiskásan  fölveti a szemét”, nem mindegy, hogy befogadóként inkább a SZF(férfi), vagy a SZF(szerető) képletet  sejtjük beszűrődni. Mindez segít feltárni a nő‐férfi szereplők viszonyrendszerét és egymásra gyakorolt  hatásukat/hatalmukat. Segít abban, hogy a sztereotipikus szituációt árnyaltabban értelmezzük annál,  hogy a nagyhatalmú ispán otthon erőszakkal igyekszik uralkodni felesége teste felett, s ha az erős és  rutinos asszony macska módjára sikeresen kijátssza őt, a simulékony, két irányba húzó (a feleség ér‐                                                             

56

 kiemelés K.E. 


tő‐féltő bizalmasa és a férj kihívóan büszke, de magát cica módjára megadó ágyasa) szeretőnél keres  kielégülést.   Sajátos átmenetet képez a Móricz‐novellában a KF és a SZF között a tárgyasított leskelődés: „A hátul‐ só ablakok ide néznek. Magas komlóbokrok takarják a szoba ablakait, de a konyháéból [ahol a feleség  adott pillanatban vélhetően tartózkodik] éppen ide látni.”57 Ez a közvetett SZF(’feleség’) arra a jele‐ netre  irányul,  mikor  az  utcán  „[a]  férfi csak  néz,  néz  maga  elé,  halkan  fütyürészve  s  a szeme  vissza  sem rebben a menyecskére, aki lesődően figyel utána szürke, kitáguló, hunyorgó cica szemével.”; ezt  a félreérthetetlen játékot figyeli a háttérből a konyhaablak.    Érdekes  megfigyelni  a  két  nő,  a  cica  és  a  macska  közti  viszonyt  is,  melynek  fokalizációja  sajátos  fe‐ szültséget  kelt,  mikor  a  felgerjedt  férj  elől  menekülő  feleség  a  szerető  kamrájában,  annak  becéző  karjaiban talál vigasztalást: „‐ Mégis, ha olyan kívánatos volnék, mint te vagy Zsófi. És Zsófi csakugyan  kívánatos  volt.  Izgatott.  Az  arca  hol  pirult,  hol  fehéredett,  olyan  volt,  mint  az  almafa  virága.  Keze,  keble remegett, szava lehelete el‐elfult. Szegény cica, hogy meg van ijedve. Az ispánné leült egy ládá‐ ra. De előbb leporolta. A másik asszony is odakuporodott mellé. S a cica meg a macska összebújtak,  együtt duruzsoltak.” A narrátor itt tudatlannak tűnik, ijedtnek, lojálisnak ábrázolja a szeretőt. A be‐ szűrődő SZF(feleség) pedig mintha integrálta volna a SZF(férj) képletet s így áll elő az a helyzet, hogy  férj  és  feleség  egyaránt  kívánni  látszik  a  szeretőt,  aki  alkalmasnak  is  tűnik  mindkettőjük  testi‐lelki  lecsendesítésére és felgerjesztésére egyformán. A novella zárlatában épp a látás erejének következ‐ tében bomlik fel ez az idill, mikor az eddig közvetetten látott, sejtett, fantáziált víziók hirtelen éles,  valós képként íródnak bele a SZF(feleség)‐be: „S odabent a fehér, puha, idegen cica összegombolyod‐ va gurul a sarokban, szemét nem bírva levenni az üldözőjéről. A hatalmas, villámszemű házimacska  tigriskörmökkel, felborzolt szőrrel, vadul megőrülve néz be az ablakon.”   A  dolgozat  keretei  között  nincs  mód  a  különböző  szintű  fokalizációk,  eltérő  típusú  fokalizátorok  és  ezek rendszerének alkalmazására különböző látásmóddal dolgozó szövegeken, ám fontos megjegyez‐ ni, hogy Bal elmélete sokat elmond a testek nézéséről, látásáról és láttatásáról. A holland szerző pél‐ dául  külön  fejezetet  szentel  a  „nemi  erőszak”  kulturális  státuszának  vizsgálatára  a  narrátor  és  a  fokalizátor szétválasztásának eszközével, s arra a következtetésre jut, hogy „Ami az egyik fél számára  szex, lopás vagy törvényszerű elsajátítás, az a másik számára a személyes integritás megerőszakolása  lehet  – akkor is, ha kulturálisan elfogadott vagy elítélt. De ki is alkotja a kultúrát? A narratívák ilyen  elemzése és felismerése és a bennük foglalt szubjektív jelentések feltárása legalábbis megzavarják az  etnocentrizmusról és relativizmusról kialakított akadémikus és társadalmi vélekedéseket.” (Bal 143)                                                                 57

 kiemelés K.E. 


Zárszó  A  cél  az  volt,  hogy  többféle  megszólalási  módot,  különféle  regiszterű  szövegeket  tekintsünk  át,  s  megnézzük, adott társadalmi kurzus milyen lehetőségeket teremtett a test megszólaltatására, s eb‐ ben mekkora szerep jutott a nemnek mint meghatározó jegynek. A szövegek vizsgálatából kiderül az  a nem meglepő tény, hogy a heteronormativitás az uralkodó ebben az időszakban is, érdekes viszont  megfigyelni, hogy ez még a leszbikus szerelmek ábrázolásának koreográfiájáról is elmondható. A női  passzivitás általánosan elfogadott, a nő gyakran cselekvésképtelen tárgyként  konstruálódik, ám van  már hangja a panasznak, a lázadásnak is. A nő vágyhoz és kielégüléshez való joga parázs téma korsza‐ kunkban, mely többnyire áldozati felhanggal, negatív képekkel ábrázolt, bűntudattal, bűnváddal pá‐ rosul.  A  testről  való  írói  szólás  jellegzetes  trópusai  a  zenei  és  virágmetaforák,  de  a  tükör  is  kedvelt  eszközként szerepel.   Keveset esik szó olyan témákról, melyek a női test fiziológiájához tartoznak (pl. a menstruáció, de a  szülés pátoszmentes megmutatása és a démoni helyett álló  emberi orgazmus sem túlságosan gyako‐ ri  témái  a  korszaknak),  ami  tovább  erősíti  a  női  test  rejtélyként  való  elgondolását.  E  téren  a  nőírók      – főleg a későbbiekben – igyekeznek oldani a tabusítás feszültségét: Erdős Renée ír a fogamzásgátlás‐ ról, a vágyról, az orgazmusról, Harmos Ilona és Lesznai Anna a menstruációról, ám nehéz olyasmiről  írni, amit sem a nyelv, sem a társadalom nem támogat. Ha csak az alacsony presztízsű nyelvváltoza‐ tokat használjuk, maga a jelölt cselekvés is alacsony presztízzsel fog bírni, és viszont: ha társadalmilag  alacsonyabbra  értékelünk  valamit,  hajlamosak  vagyunk  róla  alacsonyabb  presztízsű  nyelvi  regiszter‐ ben beszélni. A túlzottan kifinomult regiszter sem alkalmas azonban a semleges beszédmódra: szten‐ derd és közhasználatú nyelvre van szükség, s ennek kezdeményei a szecessziós képhalmozás ellenére  több szövegben tetten érhetők a századfordulón.  Hiba lenne egy hasonló dolgozat végén pontos cezúrát húzni női és férfi beszédmód, írásmód közé,  mikor azok testükről és mások testéről megnyilatkoznak. Természetesen a századforduló  szövegei‐ ben sem rendelhető egyik genderlektus mellé sem konkrét tabuként valamely nyelvi regiszter (a nők  nem  beszélnek  trágár  módon  sztereotípia),  sem  tabu  téma  (a  nők  nem  beszélnek  a  szexről),  sem  stigmatizált fokalizáció (a női látásmód testről, szexualitásról irreleváns). Heiko Motschenbacher sze‐ rint „[e]llentétben a  józanész uralta diskurzusokkal, melyek a gendert szigorúan bináris, természetes  és állandó adottságként kezelik, a performatív megközelítések többé nem úgy tekintenek a genderre,  mint ami az embernek van, hanem mint cselekvésre, amit az ember végez. Mindez persze kérdésessé  teszi, hogy beszélhetünk‐e egyáltalán demográfiai gender csoportunk következményeként konstruá‐ lódó  genderlektusokban.”  (Motschenbacher  47)  A  genderlektus  nem  állhat  merev  kategóriaként,  nem gondolható el férfi‐ vagy női nyelv leegyszerűsítéssel. Ezért nincsenek női és férfi testszövegek a  századfordulón  sem.  Ha  segítségül  hívjuk  a  posztmodern  genderelméletet,  s  a  bináris  oppozíciók 


mentén való gondolkodást becsatornázzuk egy szélesebb spektrumú, az esszencializmusra és sema‐ tizmusra  kevésbé  hajló  gondolatrendszerbe,  rugalmasabban  kezelhetjük  a  századforduló  anomáliáit  is.   Az  efféle  vizsgálatnak  sosem  lehet  célja  ugyanis  a  kétosztatú  látásmód  felerősítése,  hisz  száz  évvel  ezelőtt is számos példa akadt rejtett, bizonytalan, kettős, nemnormatív genderidentitásokra,58 s rá‐ adásul  nyilvánvalóan  maga  a  szöveg  és  a  befogadó  is  szót  kap  a  diskurzusban.  Mindebből  látható,  hogy a férfi‐nő dichotómia ekkoriban sem biztosíthat merev keretet a testnyelv tipizálására, mindösz‐ sze  olyan  szempontokat  gyűjthetünk  egybe  segítségével,  melyek  egy  rugalmasabb  koordinátarend‐ szerben  is  érvényes  megfigyeléseket  eredményeznek.  A  posztmodern  genderkutatás  performatív  genderkonstrukciói  és  testelméletei  nem  öncélú  teoretizálásra  törekednek  és  jól  alkalmazhatók  a  valóságra,  hisz  a  valóság  –  legyen  az  most  paradox  módon  a  szépirodalmi  művekben  megképzett  fikciós  közeg  –  nem  dichotomikus  és  a  századfordulón  sem  volt  az.    Motschenbacher  Redefining  genderlect című tanulmányában éppen a szociolingvisztikai kutatásokat nevezi meg, mint Judith But‐ ler performatív genderidentitás elméletének – melyet a kritikák túlságosan teoretikusnak és a való‐ sággal  nehezen  összeegyeztethetőnek  tartottak  –  kapcsolódási  lehetőségét  a  valósághoz,  a  genderkérdés  jelenlegi  gyakorlatához.  (48)  Ehhez  szolgáltat  a  századfordulós  szépirodalom  kiváló  szövegkorpuszt.                 

                                                            

58

 Vay Sándor/Sarolta Krafft‐Ebing jóvoltából világszerte megismert és elemzett alakja pl. éppen ebben a kor‐ szakban születik meg Dabason nőként, nevelődik, ír és éli az értelmiségi arisztokraták életét férfiként a magyar  társas közéletben. 


Felhasznált irodalom    Bal,  Mieke.  „Fokalizáció.”  Verbális  és  vizuális  narráció.  Szöveggyűjtemény.  Szerk.  Füzi  Izabella.  Sze‐ ged: Pompeji, 2011. 129‐148.  Battan, Jesse F. „The Word Made Flesh. Language, Authority, and Sexual Desire in Late Nineteenth‐ Century America.” Journal of the  History of Sexuality. 3(1992)2. 223‐244. Jstor. Web. 2012. dec.  28.  Bennett,  Judith  “’Lesbian‐like’  and  the  Social  History  of  Lesbianism.”Journal  of  the  History  of  Sexuality 9(2000)1‐2. 1–24.  Bókay Antal. „A líra az ezredfordulón ‐ poétikaelméleti szemszögből.” Alföld. 51(2000)2. 33‐44.  Cameron, Deborah és Don Kulick. Language and Sexuality. Cambridge University Press, 2003.  Cixous, Hélenè. „A medúza nevetése.” Testes könyv II. Szerk. Kiss Attila, Kovács Sándor, Odorics Fe‐ renc. Szeged: Ictus és JATE Irodalomelméleti Csoport, 1997. 357‐380.  Császvay Tünde. „A hím veréb és a pillangó. Az akadémikus és az erotikus irodalom harca a XIX. szá‐ zad utolsó harmadában.” Holmi 15(2003)4. 477‐493.  ‐‐‐. „Lüktető véráramok.” Café Bábel (2011)63. 3‐11.  Ensler, Eve. A vagina monológok. Bp.: Dee‐Sign, 2002.   „A Feministák Egyesületének Évi jelentése.” közgyűlés elé terj. Dirnfeld Janka. A Nő és a Társadalom.  3(1909)5. 81‐85.  Freud,  Sigmund.  „XXXIII.  előadás.  A  nőiség.”  Újabb  előadások  a  lélekelemzésről.  Bp.:  Filum,  1999.  126‐151.   Harvey, Keith és  Celia Shalom, szerk. Language and desire. Encoding sex, romance and intimacy. New  York: Routledge, 1997.  Huszár Ágnes. „A város mint nő: szép és rút.” A nő terei. Bp.: L’Harmattan, 2011. 147‐155.  Jastzrebska, Jolanta, Kemenes Géfin László. Erotika a huszadik századi magyar regényben. 1911‐  1947. Bp.: Kortárs, 1998.   Krafft‐Ebing, Richard von. Psychopathia Sexualis: Különös tekintettel a rendellenes nemi érzésre. Bp.:  Kostyál Jenő, 1908. 


Motschenbacher,  Heiko.  „Redefining  genderlect.”  Language,  Gender  and  Sexual  Identity:  Poststructuralist Perspectives. John Benjamins Publishing Company, 2010. 45‐59.  Nádas Mihály, átdolg. Amor és Hymen. Jegyesek és fiatal házasok tapasztalt útmutatója a szerelem és  házasság titkaiban. (Buja Vágyak Kiskönyvtára). Bp.: Quattrocento, 2012.  Schipper, Mineke. Soha ne vegyél el nagy lábú nőt!: szólások és közmondások a nőkről a világ minden  tájáról, Bp., Partvonal, 2007.  Szigeti Péter. „A szexualitás nyilvánossága a századforduló Budapestjén.” Médiakutató. 3(2002)4. 85‐ 101.  Wiesner J. Emil. A pornografiáról. Bp.: Athenaeum, 1919.  Zlinszky Aladár. Az eufémizmus. Bp.: MTA, 1931.  Zoltvány Irén. Erotika és irodalom. Bp.: Szent‐István Társulat, 1924.       


Szépirodalmi idézetek forrásai    Ady Endre. Összes költemények. Verstár'98 [elektronikus dok.]. Bp.: Arcanum, 1998. Magyar Elektro‐ nikus Könyvtár. Web 2012. dec. 22.    Arany János. Összes költemények. Verstár'98 [elektronikus dok.]. Bp.: Arcanum, 1998. Magyar Elekt‐ ronikus Könyvtár. Web 2012. dec. 22.    Asbóth János. Álmok álmodója. Regény. Bp.: Szépirodalmi Kvk., 1990.  Buttyán Vilus. Jean vallomása. (Buja Vágyak Kiskönyvtára). Bp.: Quattrocento, 2012.  Czóbel Minka. Boszorkány‐dalok. Bp.: Szépirodalmi, 1974.  ‐‐‐. Pókhálók. Pécs: Jelenkor, 2000.  Erdős Renée. Brüsszeli csipke. Bp.: Garabonciás, 1990.  ‐‐‐. A nagy sikoly. Bp.: Garabonciás, 1989.   Gulácsy Irén. Hamueső. Bp.: Szépirodalmi, 1990.  Jókai Mór. Az aranyember. Bp.: Földművesszövetkezet, 1959. I‐II.  „Júlia és a nők.” Budapesti Negyed.  70(2010)4. 723‐730.    „Kéj” [tematikus cím]. Café Bábel (2011)63.  Kaffka Margit. Hangyaboly. Bp.: Akkord, 2004.     Kiss József. Tüzek. Bp.: Szépirodalmi. Kiadó, 1972.   Kundera, Milan. Halhatatlanság. Bp.: Európa, 2007.   „Mindennapi regények ‐ absztrakt pozitívok ” [tematikus cím]. Budapesti Negyed 70(2010)4.  Móricz  Zsigmond.  Sárarany.  (Móricz  Zsigmond  összegyűjtött  művei).  Bp.  Szépirodalmi  Kvk.,  1975.  Magyar Elektronikus Könyvtár. Web 2012. jan. 18.  ‐‐‐. „A cica, meg a macska.” Nyugat 2(1909)3. Web 2013. 01. 10.  ‐‐‐. „Gaea.” közzéteszi Cséve Anna. Holmi 21(2009)10. 1371‐1372. Web 2012.  12. 20.  ‐‐‐. Naplók 1924‐1925. sajtó alá rend. Cséve Anna, Szilágyi Zsófia. Bp.: Luna, 2010.  Musset,  Alfred  de.  Gamiani:  vagy  a  kicsapongás  két  éjszakája.  (Buja  Vágyak  Kiskönyvtára).  Bp.:  Quattrocento, 2012.  Oláh Gábor. Istenek alkonyata. Új versek. Debreczen, 1909. 


‐‐‐. Két testvér.  Debreczen: Csáthy Ferenc, 1918.  ‐‐‐. Viola elbukott. Versek. Bp.: Franklin‐Társulat, 1911.  ‐‐‐.  Naplók.  Debrecen:  Debreceni  Egyetem  Kossuth  Egyetemi  Kiadó,  2002.  Magyar  Elektronikus  Könyvtár. Web 2012. dec. 22.    „Regényes mindennapok ‐ árnyékmentes negatívok” [tematikus cím]. Budapesti Negyed 70(2010)3.  Savarius  [Hoffmann  Imre].  A  bujaság  himnuszai.  És  más  erotikus  költemények.  (Buja  Vágyak  Kis‐ könyvtára). Bp.: Quattrocento, 2012.  Szentesi Rudolf [Kiss József]. Budapesti rejtelmek. Bp.: Argumentum, 2007.  Török Sophie. Kiadatlan szerelmes versek. Bp.: Éghajlat, 2006. 


A szexualizált (női) test nyelve a századforduló magyar irodalmában