Uploaded Magazin különszám

Page 1

Különszám


Impresszum Uploaded Magazin irodalmi különszám 2016. május Elérhetőségek: magazin.uploaded@gmail.com www.facebook.com/uploadedmagazin www.twitter.com/MagazinUploaded www.uploadedmagazin.hu Szerkesztők: Dylan D. Tides és Tóth Judit Kiadványszerksztő: Tóth Judit Szerzők: Bajzikné Panni, Bodrogi Sára, Dylan D. Tides, Fejes Zuszsanna, Goda Gergő, Horváth Henrietta, Kerekes Dóra, Kovács Péter, Nagy Vendel, Rózsa Boglárka, Rucska Ferenc, Seth F. Henriett, Tiebel Ferenc, Varga Tibor Képek: a szerzők által küldve, illetve www.pixabay.com A magazin kizárólag teljes egészében másolható vagy sokszorosítható, az oldal mint forrás megjelölésével.


Köszöntő Tudjátok, amikor Felmerült bennünk a Feltöltött pillanatok gondolata, sosem mertünk volna belegondolni, hogy közel egy évvel később itt tartunk. Kis lap vagyunk, még csak szárnyainkat botogatva, ezért nyilván nem is reméltük, hogy pályázatunkat majd ekkora érdeklődés kíséri a kezdetektől egészen a kötet mejelenéséig. Éppen ezért döntöttünk jelen különszám publikálása mellett. Szeretnénk ugyanis, ha megismerkednétek a kötet szerzőivel, ezért lehetőséget biztosítottunk nekik a bemutatkozásra. Sokféle életúttal találkozhattok az újabb remek alkotások mellett, hiszen a Feltöltött pillanatok sokszínűségét a szerzőknek köszönhetjük. Alessandro Baricco szavaival engedlek utadra: “Az írás az egyetlen fájdalommentes módja a várakozásnak. Hát írtam neked. Ebben a levélben mindent leírtam, amit érzek. (...) Elolvasod, aztán kimész a fövenyre, és a tenger partján mindent újra átgondolsz, és meg fogod érteni. Lehet, hogy egy óráig tart, lehet, hogy egy napig, nem számít. Végül visszajössz a fogadóba... feljössz a lépcsőn, kinyitod az ajtómat, és egy szó nélkül a karodba veszel s megcsókolsz. Tudom, ostobaságnak tűnik fel. Pedig örülnék, ha így történne. Szép módja a pusztulásnak, beleveszni a másiknak a karjába. “ Tóth Judit szerkesztő


Töltsd fel a könyvtárad antológiánkkal! Végre nyomtatott formában is megjelent az Uploaded Magazin első antológiája, amely a Feltöltött pillanatok címet kapta. A pályázatot végig nagy érdeklődés kísérte, közel kétszáz pályázati anyag közül kellett kiválasztanunk a legjobbakat. A kötetben 29 alkotó kiváló művével találkozhatsz: Nagy Vendel: Ismeritek a… Bárdosi Attila: Még mit lehet… Már mit nem lehet… Fejes Zsuzsanna: Írj valamit Klára üzenőfalára! Bodrogi Sára: Elvonó Goda Gergő: Nagypéntek Tiebel Ferenc: Emberi játszmák Hadar Judit: A tükör Gula Krisztina: Árny Vasas Marianna: Az vagy Te Kerekes Dóra: Ezüsthíd Rucska Ferenc: Szélhámos bolygó Bajzikné Panni: Féltékenység Páll Tamás: Bátorságpróba Rózsa Boglárka: apokalipszis 2.0 Seth F. Henriett (Fajcsák Henrietta): Március volt, mikor felébredtem… Horváth Henrietta: Valter papa Csomor Henriett: Harmat vízzel mosdatlak Csordás Barbara: Néztelek Pigniczki Ágnes: Könnyű léptekkel Avanában Kovács Péter: Az ág sorsa Morfológus: Kódolt gondolatok Gulyás Gábor: Banánhéj Bencze Tibor: Ne mekegj itten! Szabó Gergely: feljebb Pados Judit: Elveszve Velencében Szöllősi Betti: Bakancslista Pflaume Endre: Egy verselemzés javítása Dylan D. Tides: Leány – Anya Tóth Judit: eltűnsz Minden történet más-más pillanatot ragad meg. Van, amelyik az élet nagy kérdéseivel foglalkozik, némelyik a szerelemről fest le egy képet, néhány mű az önismeret fontosságára helyezi a hangsúlyt, de akadnak vidám pillanatok is. Az abszurditás mellett megjelenik a gyász, a vágy, a társadalomkritika, öröm, bánat, vagyis minden, amitől mi emberek többek leszünk. Feltöltünk érzelmekkel, gondolatokkal, kiragadunk a szürke hétköznapokból, hogy egy kicsit elengedd magad. A kötet ebook-ként és nyomtatott formában is megvásárolható a Publioboox-on, a Booklineon, a Líra honlapján. a Molyon pedig értékelni is lehet a kötetet.



Egy borsodi lány vagyok, aki jelenleg elsőéves egyetemi hallgató a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem kommunikációés médiatudomány szakán. Amióta megtanultam írni, azóta ragaszkodom a gondolataim véglegesítéséhez, már egészen pici koromban magával ragadott a költészet világa. Nem voltak céljaim sosem, csak leírni mindent, ami valamiért kikívánkozott belőlem. Először betelt naplók, aztán lapok, végül dokumentumok, vagy épp a telefonom jegyzettömbje. Csak írni, ahova épp lehetett, mindezt magamnak és magamért. Belekóstoltam több műfajba is, próbálkoztam versekkel, regényekkel, novellákkal. Mivel imádom a zenét, ráadásul tanultam gitározni, így a dalszövegírás is hamar magával ragadott, de mégsem tudta legyőzni nálam eddig semmi a verseket. Sokszor széttépett papírfecnikhez, vagy törölt fájlokhoz vezettek a túl személyes mondataim, mert még én sem akartam újra elolvasni őket. Csak kiadni magamból mindent és megkönnyebbülni, ennyi volt. Sokáig nem is tudott róla szinte senki, hogy írok, mert nem éreztem fontosnak, hogy megmutassam ezt az oldalamat is. Talán környezetváltás kellett, az, hogy Pestre költözzek, mert bár nagyon lassan tudtam rávenni magam arra, hogy megnyíljak, azóta annyi mindenképp változott, hogy már elkezdtem betekintést engedni másoknak is a gondolatfonalakkal teleszőtt koponyabelsőmbe, és már nem akarok teljesen egyedül maradni a pillanatnyi benyomásaimmal. Vettem a bátorságot, és az első próbálkozásaimmal valahogyan eljutottam odáig, hogy a Verskoncert zenekar megzenésítette az Ökölnyi folt című versemet az idei József Attila Vers-Dal Fesztivál keretein belül, ráadásul a Feltöltött pillanatok című antológiában is helyet kaptam az Elvonó című versemmel. Ez mind hihetetlen, mégis hatalmas megtiszteltetés számomra. Elkezdett komolyan érdekelni az, amit tulajdonképpen egész életemben csináltam –szóval már hozzám tartozik–, és rájöttem, hogy szükségem van a visszajelzésekre, hogy fejlődhessek.


Bodrogi Sรกra


Illatölés Mint mikor csak csodálatból megérintesz egy pillangót, ezért lejön a por a szárnyáról, és miattad nem tud többé repülni. Így kell valamit akaratlanul megölni, pont mint én az illatodat. Eszembe jutott már megint a betörés – erről is készíthetnének jegyzőkönyvet, és állhatna rajta az mondjuk, hogy: gondatlanságból elkövetett illatölés.

Kukaplakát Mostanában csak egy dolog foglalkoztat úgy igazán: ha valaha majd még összefutunk esetleg Pesten, vagy Budán, mi is biztos plakátnak álcázzuk magunkat egy mocskos kukán, és lefagyva bámulunk majd egymás után – tele emlékszemetekkel, amiket valahogy eddig még sosem vittek el a kukások hétfőnként reggel.


Hajszál Most csak a hajszálakra gondolok. Tényleg csak arra, hogy mennyit ehettél meg – hány hosszú, barna hajszálat sikerült lenyelned, és, hogy a sok magadba foglalt hajszálból nem alakulhatnak-e ki esetleg kötődések. Vagy, hogy ezeken a damilnyi DNS-eken kívül maradt-e még belőlem valami benned.


Amikor megkérdezik, hogy mióta írok, azt mondom, tizennyolc éve. Ha arra kíváncsiak, mióta vagyok költő, a válaszom: arra még várni kell. Pedig már több száz év gondolatai, érzései, megfoghatatlan tapasztalásai várják fejemben azt, hogy végre kigyalogolhassanak a fényre, s szép sorban, vagy csak kaotikus-találomra megkeressék helyüket a papíron, a monitoron, a telefonom jegyzetei közt, esetleg egy vonatjegy szélén. Várjanak. Sok-sok év kapkodás, hirtelenkedés után én meg tudtam tanulni a türelmet, a higgadt megfontolást, hát várjanak csak ők is szépen a sorukra. Megérnek majd ők is, mint én, s bátran szembenézhetnek majd Veled, Olvasó, talán körbe is fordulnak kicsit, hogy lásd minden oldalról, mivé váltak. Szólnak majd hozzátok, s szavaikra különösen figyeljetek! Nem véletlen, hogy századokig érlelődtek, idő kellett hozzá, hogy szíveitek ezerféle nyelvét megtanulják…


Dylan D. Tides


Látogatók Megérkeztél. Tulajdonképp meglehet, hogy reád vártam... Mindent szépen félretettem, s olyan furcsán nyugodt lettem - kulcsod sóhajtott a zárban. Voltak ők is. Egyesével, de még egyszer bekopogtak. Némelyiktől megrettentem, volt olyan, kit megvetettem… Tegnap mind itt toporogtak… A Vidámság. Ébredéskor egyszerre csak rám kiáltott! Lerángatta paplanomat, mutogatta ablakomat - nevetése szinte bántott… Kacsingatva, énekelve szűrte kezén át a napfényt, hangja törött penge karca, s hamis mosolyt szórt az arca - sose láttam hazugabb lényt… A Megbánás. Hason csúszott, repedt padlóm fogta könnyét, s míg köpenyét hasítottam, könyörgésem visítottam, elővette kopott könyvét. Felolvasott. Kilistázta, s rámdobálta összes vétkem. Mondatai vérben áztak, holt szemei megaláztak - közben csak a hajam téptem.


A bősz Harag. Reámrontott, s mi még ép volt, összetörte. Ostorával írta bőröm, rám szegezte saját tőröm, nyálát köpte körbe-körbe. Nem értettem minden szavát, üvöltött csak, s egyre tombolt… Ki nem fogyó, talmi vádak éles kövekként találtak, ütött az is, ha csak gondolt… Az Ámítás. Horgas orra sunyi képét szinte fedte. Sárga, s rohadt volt a bőre, borzongott a szívem tőle, mikor szemét rám emelte. „Nem te tetted!” - duruzsolta. Hízelegett a csalárd beste... Úgy akartam az igazát! Annyira ittam vigaszát! - aztán szétfoszlott a teste… A kis Remény. Ő köszönt el bágyadt szóval utoljára… Hitte, hogy az őrök restek, elfeledtek, s nem kerestek, s halhatok magamba zárva… Később már csak abban bízott: valaki majd megbocsáthat... Isten, ember, vagy akárki, képes lesz még rámtalálni, bűnbánatom égbe szállhat... Vártalak már. Egyetlen vagy, kinek jöttén nyílt az ajtó… Te vagy az is, kinél zárul, s koszos priccsem újra árvul… Még az est is búba hajló… Ölni jöttél. Zavart lelked az utolsó, fáradt vendég… Nem nézel rám… Számon kérjem? Szörnyű munkád én ítéljem?! Rakd a láncot, mostmár mennék…


In memoriam Karcok a múltba, a szénbe fürösztve… Az arcra, keretre, mindre talál szeme régre merengve, a versbe temetve igaz parolát. Alszik a fal, s vele százak, a képek, a múlt Duna-népek, tompa az óra, ma vatta, ha lépek, a csendre cserélek a hajnalon át. Hallgatom őt, ahogy éneke lebben a déli telekben, s hordja magyarnak a szerb szigetekben, a szláv szeretetben a kéve kalászt . Jötte, ha hallik, a föld hazavárja, a tolla a szárnya; hívja a túzok, a gólya, a kánya, a bán csalogánya az új madarászt.



A nevem Goda Gergő. 21 éves vagyok. Jászberényben születtem. Római katolikus családban nőttem fel, ám hamarosan kiábrándultam és áttértem a református hitre. Ekkor kezdett el fokozottabban érdekelni az irodalom. Jelentkeztem Egerbe, az Eszterházy Károly Főiskola magyartanár szakos képzésére. Az írás egészen kis korom óta foglalkoztatott. Alsósként több-kevesebb sikerrel írtam egy Miki egér feldolgozást. Nem éreztem átütőnek, de a tanáraim mégis láttak benne fantáziát. Nem sokkal ezután elkezdtem kedvemre írogatni. Többségében istenes verseim születtek, de adódott alkalom, mikor rövidebb novellaötletek pattantak ki a fejemből, melyek gyakran a hétköznapi élet témáihoz is kapcsolódtak. Mivel ezt a folyamatot csak gyenge fellángolások sorozata jellemezte, hosszú évekig szüneteltettem alkotói tevékenységet. Korfordulatot jelentett a szerelem, mely eddig nem látott termékenységre bírt rá engem a líra tekintetében. Mivel udvarlásom többségében célt ért, arra gondoltam, hogy Múzsámmal az oldalamon ismét kipróbálom magam szélesebb témaköröket feszegető történetek, főként novellák formájában való, megalkotásában. Az invocatio sikeresnek bizonyult. Egy hirtelen ötlet hatására írtam meg első komolyabb hangvételű novellámat, mely „Nagypéntek” címmel megjelent az Uploaded Magazin antológiájában. Számomra ez nagy ösztönzést jelentett arra, hogy folytassam, amit elkezdtem, így azóta már több hosszabb-rövidebb novellát írtam. (Ezek közül szeretnék publikálni néhányat ebben a különszámban, bemutatkozás céljából. Írásaimban szeretném tükrözni az emberi világ gyakori ellentmondásosságait, tökéletlenségét. Mivel úgy érzem, túl jelentéktelen lenne, ha azokról tényszerűen írnék – hiszen azokat nap, mint nap átéljük – próbálom allegorikus alakok, történetek és elgondolkodtató, sokszor erkölcsi-, filozófiai mélységű kérdéseket felvetve közölni gondolataimat. Kívánom, hogy a novellákban megjelenő egyes szám első személy az olvasó számára ne én legyek, ne is a műbe olvasztott másik énem, hanem a kedves Olvasó maga, egy teljesen önálló, független, számára az olvasás pillanatában megteremtett, de mégis lehetséges világban.


Goda Gergő


A hallássérült tolla Pestről tartottunk hazafelé. Késő volt, mivel barátnőm vonata késett. Szerencsére óránként indult busz a Stadiontól Egerbe, így felszálltunk a legközelebbire. A járat zsúfolásig tele volt; csak a lámpa világított. Felszálláskor kényelembe helyeztük magunkat: a kabátot a felső csomagtartóra pakoltuk, míg az utazóbőröndöt a busz oldalában helyeztük el. Rég vágyott szerelmes pillantást vetettünk egymás szemébe. Számunkra a felszálló emberek nem léteztek. A pillanat hevét valami mégis megzavarta. Egy ismeretlen kezeit láttam magam előtt, ahogy egy tollat és egy papírt tart fölém. Nem értettem, mit akar. Reflexből nyúltam a tárgyak után, és ahogy elvettem tőle, a férfi hátra tülekedett, helyet adva az utána sorakozó embereknek. Az arcát sem láttam. Arra sem emlékszem, hogy mit viselt. Talán nem is létezett… Ha barátnőm nem kérdezi meg tőlem, mik ezek, azt hihettem volna, hogy hallucinálok. - Nem tudom – feleltem megdöbbenten – Csak úgy a kezembe adta. Aztán megfordítottam a papírt, melynek hátoldalán a következő állt: „Kérem, támogassa ezt a hallássérültet ennek a tollnak a megvásárlásával.” Igen érdekes toll volt; ezüstös kinézetű, oldalán piros csíkkal. Vajon hányadik lehettem, akire megpróbálta rásózni? Hány emberi kéz érzékelte könnyű fogását, és hány döbbent szem meredt rá úgy, ahogy most én? Megszakíthattam volna a láncot, és támogathattam volna az illetőt. Ennek ellenére, mivel senkit sem akartam a körülöttünk ülők közül ezzel terhelni, beékeltem az előttem álló ülés háttámlája és kapaszkodója közé. Elhatároztam, hogy ha a férfi arra jár, visszaszolgáltatom neki az eszközt. Az idő viszont telt, a kelleténél talán gyorsabban is. Kezem az Ő kezében. Lelkem az Ő lelkében. Így utaztunk, miközben a telihold fénye furcsa kis álombogarakat pöttyözött kedvesem szemére, ahogy rám pillantott. Örökké égni fog e festői gazdagságú látvány a szívemben. Ha értenék hozzá, megörökíteném, akár egy művész. Tehetség hiányában azonban könnyebb lerajzolni egy közönséges tollat meg papírt, mint ahogy leírni részint egyszerűbb. Ó átkozott eszközök, hogy addig is elvontátok Róla a figyelmemet! Ti fizessetek érte, hogy hozzám kerültetek, és a leszállás hevességében otthagytalak benneteket az ülésen! Olyanok lettetek, mint egy falra ragadt légy, egy haszontalan állat. Mert nem kellettetek sem nekünk, sem a hallássérült embernek, aki egy váratlan pillanatban tűnt el a buszról, ha létezett egyáltalán… Ezért, bár soha többet nem láttalak titeket, mégis rólatok írok a továbbiakban. Pedig de sokkal érdekesebb lenne az a sok kaland, amit ketten átéltünk a rég nem látott lánykával, és talán a kedves olvasókat is jobban lekötné a téma. Most viszont ezt az utat választom. Tisztelt toll és papír! Elképzellek benneteket, ahogy leszállásunk után dermedt mozdulatlanságotokban vártok valakire, ki reggel újra megtöri a busz csendességét. Voltaképpen még irigyellek is benneteket, hisz míg ti ott pihentek, addig odakint az emberek futnak, félnek, aggódnak, veszekednek és gyilkolnak. Ti, bár nem éltek, mégis nyugalomban, egyfajta meredt harmóniában vegetálhattok. Tovább ragyoghat rátok a telihold fénye, de ez mit sem számít nektek, mert nem tudtok ti erről a világról semmit.


Eljön a reggel. (Ez nektek ismét semmit sem jelent.) Új felszállók lepik el a buszt. Egri felszállók. Valaki más foglalja el a helyünket. Lehetséges, hogy egy másik fiatal pár? De ti mégis ránk ismertek bennük, hisz hozzánk hasonlóak. A lány szintén az ablak mellett ül, a fiú mellette. Önfeledt állapotában a srác tudomást sem vesz rólatok, mert az ő figyelmét is eltereli az a bájos tekintet. A lány viszont észnél van. Rátok mutat és levesz benneteket az ülésről. Micsoda megkönnyebbülés számotokra, hogy ismét emberi kéz érinti fagyos testetek, nem pedig a szék kíméletlen huzatához simultok. - Ezek meg hogy kerülnek ide? – kérdi a fiú. - Fogalmam sincs – feleli a lány. Majd megfordítják a papírt és elolvassák rajta az írást. Azt gondolják, hogy az ember, aki által felkerültetek a buszra, valahol itt ül mögöttük. Később elérkeznek a végállomásra, leszállnak a Stadionnál, titeket pedig visszahelyeznek a talált helyre, mivel az út során senki nem jelentkezett értetek. Ott maradtok egész nap. Sokan megfigyelnek benneteket, de egyikőjük sem zavarja meg nyugalmatok. Látom, ti együvé tartoztok. Senki sem választhat el titeket többé. Való igaz… mit is érnétek egymás nélkül? Funkciótokat tekintve kiegészítitek egymást. S a párok, akik rendszerint észrevesznek titeket? Talán azok is, noha ti csak arra vagytok jók, hogy elvonjátok a figyelmüket, hogy aztán szegények ne bírjanak titkos csókot lopni egymás ajkára; szégyenlősen, akár egy gyermek. Mindenért ti vagytok a felelősek! Emlékeztek arra, mikor az Isten tudja hányadik párocska ült oda, ahol ti alkalmatlankodtatok, és a srác történetesen mániákus tollgyűjtő volt? Annyira elvontátok a figyelmét, hogy szerencsétlennel szakított barátnője, mivel nem tulajdonított neki annyi figyelmet, mint a ti csalfaságotoknak. Éppen ezért ő sem vitt magával titeket. Hosszú hónapokat, éveket éltetek le ingázva Pest és Eger között, mit sem törődve azzal, hogy voltaképpen potyán utaztok. De hogy nektek sem legyen minden fenékig tejfel, emlékezz, amikor egy idős asszonyka felhasznált téged, toll, hogy teleírd vele saját rejtvényújságát. Napokig haragban voltatok papírral, mire megértetted vele, hogy nem készakarva történt az eset. Bár utána már te sem tudtál úgy rátekinteni, mint azelőtt, mikor még az én kezeim óvta szánalmas külsőtöket. Megromlottatok, akár az emberek. Gyűlölködtök és telhetetlenkedtek. Mivé lesztek így végül!? Láthatjátok, hogy senkinek sem kelletek. Létezésetek haszontalan. Te, papír! Megsárgultál. Egy ujjnyomat elég, hogy szétporladj. És te, toll! Kifogytál. Tintád helyett csak vésnéd a lapot, ha az nem halna bele rögvest a durva érintésbe. Már senki sem láthat benneteket, mert beestetek a belső szék mögé. Átkotok felülmúlhatatlan, mert arra a helyre kellett száműzettetnetek, amit arra sem méltatnak, hogy teleragasztgassák egy kis rágóval. És ez lesz az a hely, hol a busz belső fűtése okozza vesztetek. Tudjátok, mire mindez megtörténik, én már rég elfelejtelek benneteket. Olyanok vagytok, amiket könnyen pótol az ember egy papírboltban. Ezer testvéretek lesz birtokomban. Csak a pótolhatatlan pillanat járhat eszemben aznap estéről, mikor kedvesem vigyorgó arcát leleplezte a telihold fénye, s csukott szemében őrizte az élet lángját, melyből egyszerre nekem is juttatott. Érett korotokban ti nem ismertétek a szerelmet. Szükségszerűen éltetek át annyi buszos utazást, mert nem volt lábatok, hogy elhagyjátok egymást. Ha lenne lelketek, akkor sem változna köztetek semmi. Ha hús-vérek lennétek, bár utódokat nemzenétek, mégsem találnátok benne gyönyört soha.


Legfeljebb a rendszertani fajfenntartás hamis vigaszát. Éppen ezért nem kellettetek akkor sem, és ma sem használnálak szívem szerint titeket. Számomra idegenek vagytok. S a férfi, ki egykor otthagyott benneteket, mint gondatlan anya síró gyermekét? Bizonnyal, ő csak kitaláció volt részemről… és idegen. Mert olykor előfordul, hogy átélünk olyan eseményeket, melyek annyira kizökkentenek bennünket a mindennapok fergetegéből, hogy abban sem lehetünk igazán bizonyosak, hogy ami körülöttünk történik, az valóság. Számomra a valóság az, amit átélek. Aminek nem voltam részese, az nem is létezik. Egészen nyugodtan kérdőre vonhattok. Ám tudok egy ilyen esetről a dolog kitalálása nélkül beszélni? Valószínűleg nem. De pont így teszem számomra jelenvalóvá, és csak így lehet sziklaszilárdan a részem az, amit nem élhettem át. S így lényegtelen számomra, mi történt a háttérben, és főként hogy a ti sorsotok miként végződött be, tisztelt toll és papír fecni. Mert abból az estéből egy bizonyos: a telihold úgy ragyogott, mint még soha.

Énbolygó Empíria és Racionália egykor szövetséget kötve esküdött fel védelmemre. Közös erővel győzedelmeskedtek a csúszómászók felett, lecsendesítették a forrongó Inger-patakot és meghódították a világűrt, melynek közepében helyezkedtem el én: egy kisebb bolygó a Mars mögött, csak ameddig a szem ellát. Sikereiket elsősorban két uralkodónak köszönhettem. Empíria feje Szófia kormányzóasszony, Racionália uralkodója pedig Izidor császár volt. A kettejük közötti szövetséget hitvesi esküjük fonta szétválaszthatatlanná. Bár sokban különböztek ügyeik meghozatalában, végül mégis közös véleményre jutottak. Szófia kormányzóasszony ugyanis mindig a tapasztalataival érvelt a politikai ügyekben, míg Izidor császár előre gondolkodott, ám gyakran merészeket álmodott. Egy alkalommal – hobbijukhoz híven – közösen indultak az erdőmbe csipkebogyót gyűjteni. Kart karba öltve haladtak sűrűmbe, de hosszú órák után sem találtak egyetlen csipkebogyó-bokrot sem. Szófia kormányzóasszony ekkor felsóhajtott: - Jól éreztem én, hogy idén nem fog a csipkebogyó virágozni. Felülről ez már eldöntetett. Izidor császár e szavak hallatán azonnal megborzongott, és igyekezett helyesbíteni feleségét: - Én pedig biztosan tudom, hogy ha tovább haladunk, találunk majd egy bokrot. Szófia a vállát rándította, majd továbbhaladtak. Apró lépteik, mint a hangyák csiklandozták humuszos testemet, mígnem ismét megálltak. - Látod? Erről beszélek – kiáltott fel Izidor – Ott a fák között látok egy bokrot. Szófia hosszasan elmerengett a távolba, de bármilyen erősen próbált koncentrálni, ő nem látott egy csipkebogyó-bokrot sem. - Ezek csak fák – felelte végül. - Én is tudom – méltatlankodott férje – De ott közöttük érett csipkebogyó szagát érzem.


- Én viszont nem érzem – mormogta a kormányzóasszony, majd tekintetét lesütve engedett Izidor erőszakoskodásának, aki mindaddig próbálta tudományos alapokon megértetni vele, hogy az év ezen szakaszában már elvárható, hogy csipkebogyót találjanak az erdőmben. S hogy az én agyamban mi járt eközben? Ha lába kélt volna talán megmondanám. De hopp! Szanaszét gurultak a csipkebogyók. - Ez hogyan lehetséges? – dübörgött a császár éktelen haragja. Szófia szelíden kuncogott. - Mi ebben olyan vicces? Tudom, hogy itt volt. - Látod pont ez a baj, hogy tudod. Mert én csak annyit tudok, hogy a fákon kívül nem láttam semmit. Izidor császárnak erre betelt a pohár. A kormányzóasszonyt a legsötétebb gondolataimba száműzte, és seregével lerohanta Empíriát, melynek tehetetlen lakói – sereg híjában – képtelenek voltak elmenekülni Racionália uralkodójának végzetes veszedelme elől. A vezetőnő száműzetése után az ország fővárosa, Szentimentália teljesen kipusztult. A haragtól átfűtött uralkodó csak egy valamivel nem számolt: a peregrinusokkal. Szokás volt ugyanis Szentimentáliában, hogy évente elküldenek három ifjút a felszínemet kettéválasztó Világfolyamhoz, mert a hiedelem szerint aki abból iszik, azé lesz minden bölcsesség a világon. Idén Teodort, a város legfiatalabbját, Róbertet, a legidősebbet és annak testvérét Mártont bízták meg a nemes feladattal, mivel az ő közösségért tett munkájuk bizonyult a legkiemelkedőbbnek. A három ifjú már hazafelé tartott, amikor egyszerre füst szállt fel előttük az égen. - Ez a füst Szentimentália felől jön! – kiáltott Róbert. - Siessünk! – tetézte testvére. Hiába futottak oly hősiesen, mint talán még soha, mire odaértek, halottak halma fogadta őket az utcákon. Sokakat katonák mészároltak le, másokat az ostrom miatt leomlott házfalak nyomtak agyon. A legmegrázóbb a fegyvertelen civilek, nők és gyermekek hiábavaló halála volt. Mivel mindhárman ittak a Világfolyam vizéből, ismerték minden gondolatomat. Így azt is tudták, mi történt a városban, és hogy szeretett kormányzóasszonyuk száműzetésre ítéltetett a legsötétebb gondolataimba. Kétségbeesettségükben azonban mégsem hitték el, amit látnak. Az előírt gyász ideje után halottaikat gondosan eltemették, majd felesküdtek Szófia kiszabadítására, hogy újra felépítsék Empíria társadalmát. Racionália eközben terjeszkedett. Amerre csak bejárta a vidéket, megfázott a koponyám. Izidor viszont kardot rántott mindenki ellen, aki nem az ő alattvalói közül való volt, mit sem sejtve, hogy ezzel engem is elpusztíthat. Egyetlen mozzanat és leeshet a bolygóm. Tovább már a Mars sem takarhatja sötétségemet és napvilágra kerül az igazság. Szófia szenvedett, Izidor hajthatatlan volt. Visszatértek a csúszómászók, az Inger-patak újra forrongni kezdett, s a világűr – ami eddig minden ismeretük közül a legbiztosabb volt – már megkérdőjeleződött. Teodor, Róbert és Márton, a három felesküdött fiatal még mindig halottjaik fölött siránkozott. Noha tudták, mit tegyenek, tapasztalatlanságuk visszatartotta szívüket. Rövidesen ők maradtak Empíria egyedüli lakói. Izidor császár erről mit sem sejtve ülte diadalát várában egész háza népével, mely nem máshol, mint Racionália szívében, Realizália városában helyezkedett el. Az ünnep alatt, mint azt elég gyakran tette, visszaemlékezett a békeidőkre, amikor még nem kellett a csipkebogyó-bokor mérgétől tartaniuk; mikor még a nap tiszta fénye lehelte körül árva burkomat.


Hírnök érkezett ekkor sebes léptekkel a várba. Áttörve az őrségen azon nyomban Izidor lába elé vetődött, aki erre igen feldühödött, mert a félkegyelmű tudtán kívül megzavarta a mulatságot. - Felséges uram! Nagy baj van! – hebegte a hírnök. A császár gondolkodóba esett. Mutató ujját a szája elé biggyesztette, majd felszólalt: - Mégis mi baj történhetne, ha tövestül kiirtottuk Empíria összes lakosát? - Magad sem fogod elhinni, ó ismeretek ismerője, kegyelmes úr! - Ne ajnározz, hanem beszélj már! - A Világfolyam… magam sem értem, hogy történhetett, de kiszáradt. Izidor császár szemei ekkor ismét kikerekedtek, de már nem az éktelen dühtől. A hírnök pedig, látván, hogy urának még a lélegzete is elakadt, folytatta: - Köztudott uram, hogy ha a Világfolyam kiszárad, a medrében lévő föld előbb vagy utóbb kettérepeszti a bolygónkat. - Hogy történhetett mindez? - Fogalmam sincs. Annyit azonban mondhatok, hogy ma reggel az egykori Szentimentália területén járőröző csoportunk három fiatalt talált, akik Empíria lakosainak, és a néhai kormányzóasszony elkötelezett híveinek vallották magukat. - Micsoda?! Megparancsolom, hogy tétlenkedés nélkül kapják el őket! - Már a járőrség elkapta, úgy éljek. Ám megszöktek az aljas férgek, és most senki sem találja őket. Kínos csend állt be a vár köré; a balsors hallgatagsága, melyet a kipárlott pusztaságom jajszavain túl egy zsarnoki hang tört meg: - MEGÖLÖM ŐKET!!! Eközben sietős léptekkel haladt a három ifjú: Teodor, Róbert és testvére, Márton, elérve ahhoz a mederhez, ahol nemrég magukba szívhatták gondolataimat. Tudták, hogyha ki akarják szabadítani a kormányzóasszonyt szörnyű fogságából, sem Racionália, sem az egykori Empíria világrészén nem találják meg. Viszont ha nem igyekeznek, könnyen kettérepedhetek. Irdatlan helyzet! Bárcsak képes lettem volna kiszabadítani! Sajnos azonban csak annyit tudtam, hogy Izidor király a legsötétebb gondolataim közé parancsolta az ártatlant. Ám azokat akaratommal magam sem tudnám kézhez keríteni. S ha a módját ismerem is, mit érek vele, ha pont a tapasztalat úrnője áll rácsaim mögött? Ők azonban képviselők. Szentimentália hősi polgárai lévén magukat meghazudtolva kutattak gondolataim tengerében, hol sem tér, sem pedig idő nem lakozik. Átugrottak a csillagok köntösén, szétlyuggatták prémes selyembundáját. A forró fejű Izidor is nyomukat vesztette. Magam sem tudom, hol járhattak. Semmit sem láttam az egészből. Már a Marsot sem. S ahogy feltűnt előttem Izidor császár két lángszeme, hirtelen tudtam, hogy gondolataim sötétsége világosabb, mint azt valaha feltételezni mertem volna. Nem volt ott szoba vagy valami tartály, ami minden engem alkotó érdemi dolgot summázzon. Nem láttam magamat, hogy meghatározzam: igen én itt vagyok. Mindennek tetejében pedig nem láttam a három ifjút sem, mintha csak a tüzes kemence elől rejtette volna el őket egy angyal. Izidor törtetett, de semmi nem volt sehol, ahogy Szófia sem. Soha többé nem éreztem a két uralkodó apró lépéseit a testemen. Hangjuk sem hasított többet az aurámba. Lelkük sem volt, testük sem volt. Egy valami maradt meg biztosan belőlük: az emlékük.


Senki nem tett semmit, mégis minden megtörtént. A Világfolyam újra megtelt vízzel. Tagjaimat dús nedv járta át. Örömömben mézédes csöppeket ontottam. Racionália Empíria sorsára jutott, azzal a különbséggel, hogy ez az ország nem emberkéz által pusztult el. Valami sokkal súlyosabb ököl nehezedett rá, mint amit el tudnék képzelni vagy képes lennék megtapasztalni. S habár soha többet a három ifjút: Teodort, Róbertet és testvérét Mártont nem láttam, hittem, hogy ők legalább túlélték a gondolataimat. Sőt, reméltem, hogy ezután ők maguk fogják majd irányítani értelmemet. Szerettem ezt az érzést. Nagyon szerettem.


Kerekes D贸ra


Kerekes Dóra vagyok. 1975-ben születtem, Nagykanizsán. Történelem–török szakon végeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, majd tanultam Németországban, Bécsben, Tours-ban és Párizsban. Már kamasz koromban is írtam, és későbbi éveim alatt is folytattam az írást. Eleinte, mint a legtöbb kamasz, én is romantikus verseket költöttem, később inkább a próza irányába fordultam. Szívesen írtam (és írok) olyan prózai műveket, amelyek mindannyiunkat foglalkoztató kérdéseket taglalnak (pl. Miért vagyunk itt a földön? Mi feladatunk van?). Később – különösen kislányom megszületését követően – a társas kapcsolatok mélyebb szintjei, a minket összekötő kapcsok kezdtek foglalkoztatni. Első nagyobb lélegzetű prózai munkámat is az utóbbi kérdéskör taglalásának szenteltem. Jelenleg második regényemen dolgozom, bízván abban, hogy egyszer a kiadásukra is sor kerülhet majd. Terveim között szerepel egy olyan regény megírása, amely a 17. századi konstantinápolyi kémvilágba kalauzolja majd el az Olvasót.


Világvándorok Mindannyian tisztán érkezünk erre a világra. Szívünkben nincsenek vágyak, lelkünkben nem ring ott a múltunk, mert nincsen még múltunk. Szemünket kinyitva, az első beleeső fénysugár visszavonhatatlan változást idéz elő: a szív vágyni, a lélek emlékezni kezd. Emlékezni valamire, amit már nem tud megragadni, bár néhány pillanattal korábban még kristálytisztán ragyogott előtte. Próbálja felidézni, de a szemét érő újabb és újabb fénysugarak, majd a fülébe nemsokára behatoló hangok, később az illatok és mindaz, amit megérint, eltérítik ettől. Egy idő után már nem is emlékszik arra, ami azelőtt volt, csak halványan, mint egy olyan érzés, amelytől – mert nem tudunk mit kezdeni vele – meg akarunk szabadulni, de mint az apró szálka, amely mélyen belefúródott az ujjba, nem ereszt. Nyugtalanság és keresés. Kutatás és kérdezősködés. Előbb a szülőktől, majd másoktól, akikkel az élet összehoz bennünket. Keressük azt, amire emlékszik a lélek, azt, ami megfoghatatlan, amit nem is igazán ismerünk. Nekem nem volt örökségem, a szüleimnek nem volt fontos a múlt, a mának, a jelennek éltek, de még inkább a jövőnek. Mindig vágytak, az lebegett a szemük előtt, hogy egyszer majd jobb lesz, egyszer majd boldogok lesznek, miközben elfelejtettek élni, és kihalt belőlük az élet szeretete. Az én családomban nem voltak hagyományok és nem volt hit. Hosszú-hosszú éveken keresztül kerestem azt, amire a lelkem emlékezett, a valahová tartozás érzését, a csendes örömet egy téli délutánon a tűz mellett, egy baráti beszélgetésben, egy mosolyban. Kamasz koromban éppen ezért a vallások irányába fordultam. Annyira szerettem volna úgy hinni Istenben, mint azok a társaim, akik valamely keresztény közösség tagjai voltak. Ők benn voltak egy körben, láthatatlan és látható szálakkal kapcsolódtak hozzá, úgy láttam, hogy tartoznak valahová, egy helyre, ahová én nem juthatok be, ahonnan szemlélve kívülálló maradok, mindörökre. Pedig olyan kétségbeesetten akartam. Templomba jártam. Előbb a nagyapámmal, később néha magam is. Főleg olyankor, amikor nem volt mise vagy istentisztelet, és a templomban nem volt senki rajtam kívül. Abban bíztam, hogy meglelem majd azt, amit vagy akit keresek. Vártam az érzésre, amely sosem jött el. És én távoztam, reményeimtől ismét megfosztatva, magányosan. Mindeközben mégis ráleltem valamire, amiről ekkor még nem is tudtam. Az hit iránti vágy újabb évei jöttek. Már nem jártam templomba és nem irigyeltem azokat, akik egy vallási közösség tagjai voltak. Sokat olvastam a vallásokról, egyre többet láttam is belőlük, és bár még mindig nem tudtam, hogy mit is keresek, azt már igen, hogy mit nem: nem akartam egy vallás mellett letenni a voksomat. Nem akartam bezárni egyetlen ablakot sem, mert úgy éreztem, akkor pontosan az a kis fény fog hiányozni az életemből. Elkötelezni magamat egyetlen vallás mellett, egyetlen merev normarendszer mellett pedig ezt jelentette volna: be kellett volna csuknom néhány ablakot. Ez volt az ára. A fény kizárása, a tudomásul nem vétele, és én ezt nem akartam. A kizárólagosság, az, hogy csak egy Út létezik, amely minden másnál magasabb rendű, ezek a gondolatok már ekkor sem vonzottak. Egy napon, amikor a keresésbe már eléggé belefáradtam, lassan és lustán sétáltam magamban, ma már nem is tudom, pontosan hol, és hirtelen mintha egy hangot hallottam volna, halkan, amint gyakorlott ujjak játszottak lágy futamokat egy hárfa húrjain.


Nem értettem, mit mond a hang, de tudtam, egészen biztosan tudtam és éreztem, hogy hozzám beszél. Hosszú heteken és hónapokon át jártam újra és újra azt az utat, tudtam már, mikor és hol szólal meg a hang. Egyre jobban és világosabban hallottam, míg egy napon értelmes szavakká változtak, majd néhány újabb hét után egy alakot pillantottam meg, ködbe-párába burkolózva, aki tőlem nem messze baktatott. Ő egy másik úton jött, ez világos volt abban a pillanatban, amikor megláttam. Más világból származott, más emberekkel találkozott eddig, más vallásokkal és népekkel, más korú volt, mint én. Mégis, értettem, amit mond. Minden egyes szavát, mintha az én lelkemből szólt volna, mintha mindig is ismertem volna. Amikor ott voltam, az ő közelében, minden olyan világos volt, annyira egyértelmű. A lelkem könnyen és szabadon szárnyalt, és éreztem azt, amire mindig is vágytam: a csendes boldogságot, a mindennapok örömét, amelyhez nem kellett pénz, nem kellettek kapcsolatok; amely belőlem fakadt, és visszatükröződött az ő mondataiban, igen, néha úgy éreztem, mintha egyek lettünk volna, nem lett volna az Ő és az Én, csak a Mi. Boldog voltam. Máskor, eltávolodva tőle, úgy éreztem, mintha azok a percek és pillanatok nem is lettek volna valódiak. Mintha az egészet csak álmodtam volna, mintha csak vágyaim projekciója lett volna a messziségből felém baktató alak. Ilyenkor kétségbeestem, és rohantam vissza. Amikor ismét meghallottam a hangját, megnyugodtam, lelkembe béke költözött. Néhány héttel később az alak már nem volt ködben és a pára is alábbhagyott. Egy másik vándor bontakozott ki az Úton. Sokáig úgy éreztem, párhuzamosan haladunk, és féltem, hogy soha nem fogunk találkozni. Próbáltam kiáltani neki, de mintha soha nem ért volna oda hozzám, bár hangját egyre közelebbről hallottam. Elindultam abba az irányba, ahol őt sejtettem, de nem éreztem, hogy közelednénk egymás felé. Elgondolkoztam azon, hogy ha tényleg párhuzamosak az útjaink, akkor nem fogom őt ennél jobban látni. Azután egy napon, amikor már csüggedten sétáltam a szokott Utamat, egészen közelről hallottam a hangját, felpillantottam, és ott állt mellettem. Megrökönyödtem, de ő csak annyit mondott: ‒ Az utak nem párhuzamosak! ‒ Honnan tudod, hogy ezt akartam kérdezni? Elmosolyodott, majd halkan csak annyit mondott: ‒ Hamarosan te is látod az összefüggéseket! A te Utad olyan rövid az enyémhez képest. Alig egy kis darabon jöttél, mégis ide értél, erre a pontra, ahol találkozhattunk. ‒ Ha ez így van, akkor egy napon majd össze fog érni az Utunk? – kérdeztem. ‒ Talán igen, talán nem. – mondta talányosan. Azután hozzátette: ‒ Az Utak mind összeérnek. A kérdés csak az, hogy mi rajtuk leszünk-e még. Lesz-e erőnk kitartani..? A következő hetek vele teltek. Olyan volt, mintha az a világ, amelyben korábban éltem volna, eltávolodott volna tőlem, párába és ködbe burkolózott volna; és csak a vele töltött percek, órák lettek volna valóságosak. Beszélgettünk és haladtunk előre. Most már éreztem, hogy minden nap egy kicsit közelebb vagyunk egymáshoz. Társam ezt úgy fejezte ki: ‒ Megismerjük egymást, ezért érnek egyre közelebb az Útjaink. Énnekem más kifejezés jutott eszembe, és ezt meg is osztottam vele: ‒ Megszelídítjük egymást! Mosolygott, úgy, hogy a szeme is mosolyba fordult. Már tudtam, ez azt jelenti: tetszik neki, amit mondtam. Sokat tanultam tőle. Emberségről és emberekről, tisztességről és becsületről. Csupa olyan dolgokról, amelyek a mai világban vajmi keveset érnek, ezért sokan már nem is emlékeznek arra, mit jelentenek valójában ezek a szavak. Használják őket, nap, mint nap, de tartalmuk kiüresedett, burkokká váltak, amelyekbe bárki bebújhat, annak látszatát keltve,


hogy ő tisztességes, becsületes és rendes ember, de szavai és tettei olyan égbekiáltóan disszonánsak, hogy nem értem, más miért nem látja rajta a csalást és a hazugságot az első pillanatban. Társam tisztességes ember volt, akiben szó és tett olyan harmóniában éltek, hogy nem kellett elgondolkozni személyisége hitelességén. Tudtam, hogy olyan, amilyennek mutatja magát, hogy nem akar becsapni. Ittam a szavait, és tudtam, az első pillanattól tudtam, hogy ez volt az, amit mindig is kerestem. A családi hagyományokban, a templomban, vagy a velem szembe jövők arcán, az utcán. Néhány héttel később ismét hangot hallottam. Mondtam is a társamnak, aki csak annyit jegyzett meg csendesen: ‒ Akkor jó irányba haladunk. Közeledünk a többiekhez. ‒ Hát mások is vannak? ‒ Nem emlékszel? – mondta. – Az első napon már elmeséltem neked: sok Út van és mind egy pontba visz, a kérdés csak az volt, hogy mi rajta leszünk-e az Úton akkor, amikor az közelebb ér a középponthoz. Emlékeztem. Hamarosan újabb alakokat láttam, ködbe-párába burkolva. Már tudtam mi következik. Amikor olyan közel értek, hogy értettünk egymás szavát, beszélgetni kezdtünk. Eleinte csak én, mivel társam nem hallotta még őket, de ahogy haladtunk, Útjaink közelebb értek egymáshoz, és mindannyian értettük a másik szavát. Mindenki más volt közöttünk. Volt, aki hosszú-hosszú évek óta vándorolt, más úgy érezte, csak most lépett rá az Útra. Volt, aki távoli földrészeken született, messzi vidékeket járt be, mielőtt az Útra rálelt, más a szomszéd utcából jött, és sokkal távolabb, mint a város határa, nem járt. Beszélgetéseinkből kibontakozott az, ami talán a legjobban érdekelt engem: miért pont mi vagyunk az Úton? Mi köt össze minket, kik annyira mások vagyunk, ami a többieket, akik a mindennapokban velünk élnek, elválasztja tőlünk? A beszélgetéseink során jöttem rá: mindannyian kerestünk és kutattunk, egészen zsenge gyerekkorunk óta. Társaim lelkében ugyanaz a hiány, ugyanaz a gondolat fogalmazódott meg, mint az enyémben: tartozni valahová, ami több mint a vallás. Emlékezni valamire, ami több mint a tegnap. A hit és a hagyomány volt az, amelyet mindannyian kerestünk. Ezért indultunk el, ezért nem volt elég az, ami körülvett, a csillogás, a ragyogás, az álvilág, az álöröm és az álboldogság. A pénzért megvehető világ. Ezért csömörlöttünk meg viszonylag korán mindattól, amit ez a magát modernnek és jólétinek mondó társadalom ránk akart kényszeríteni. Nem elégedtünk meg a féldolgokkal és nem alkudtunk. Amikor ezt megértettem, boldogság töltött el. Tartoztam valahová, valakikhez és tudtam, hogy az Úton maradni jó. Azután az kezdett el foglalkoztatni, hogy hová visz az Út, mi lesz a mi jövőnk. Társammal osztottam meg ezt az aggodalmat, ki bölcs volt és sokat tapasztalt már. Tudtam persze azt is, hiszen ismertem, hogy nem fog rá egyenes választ adni, nekem kell megfejteni a rejtélyt, de a kulcsot segít megtalálni. Hosszú Utat tettünk meg közösen, és majdnem minden nap egy lépéssel közelebb vitt engem a megoldáshoz. Végül egy napon, mint száraz ág a poros úton, ott hevert előttem a megfejtés: egyszerű volt és kristálytiszta, benne minden tudás, amelyet az Úton megismerhettem. Íme: az Utak egyszer, egy távoli pontban mind összeérnek majd, a sok különbözőség eggyé olvad, egység születik belőle. Az Úton lévők ezt csak akkor ismerhetik meg, ha van bennük hit. Akiben nincsen, az nem találja meg az Utat, nem hallja meg a többieket akkor sem, ha azok ott vannak mellette. Sokan járjuk az Utat, mindenki a magáét, mégsem magányosan.


Akikben van hit, azokban él a hagyomány is, még akkor is, ha Útjuk kezdetén nem volt örökrészük e kettő, mert az Út végére évezredek gondolkozó embereinek öröksége az övék. Bennük rezeg és él tovább a mindenség, még akkor is, ha vannak, akik ezt el akarják pusztítani, mert veszélyt jelent alantas terveikre. A hit és a hagyomány emberei a középpontban, a találkozásnál teljes egészében meglátják egymást abban, ami ott található. Nevezhetjük a világkerék forgatójának, a sorsok irányítójának, a mozdulatlan mozgatónak, Istennek. Lelkeik feloldódnak benne, megtalálják azt, amit a születésük pillanatában elveszítettek: emlékeznek.

A puro pura – Csak tiszta forrásból Már órák óta bolyongtam a városban, egy kicsit céltalanul, de sok feladattal. Majdnem mindent sikerült is elintéznem, már csak egy helyre vitt az utam. Pokoli hőség volt, gyilkos, mintha gonosz kis manók ezernyi apró tűvel szurkálták volna a testemet. Az izzadság végigfolyt a hátamon, a hasamon, és csípte az arcomat is. Az utolsó csepp vizemet már egy órája megittam, és a közelben nem találtam semmiféle boltot, ahol – mindegy milyen áron, de – vízhez juthattam volna. Éreztem, ahogy szédülni kezdek, így legalább egy parkot vagy kertet kerestem, ahol leülhetek egy kicsit az árnyékban, mielőtt továbbmennék célom felé. Mintha titkos vágyam meghallgatásra talált volna, hamarosan egy kellemes kis park került utamba, ahol lerogytam az első padra, amelyet felfedeztem. Lehunytam a szemem, csillapítottam a szívverésemet és megpróbáltam ismét szabályosan lélegezni. Csak ekkor döbbentem rá, hogy egy idő óta már kapkodva szedem a levegőt. Lassan megnyugodtam, a szédülésem is csillapodni kezdett, és a szomjúságom ellenére is békére leltem ott, a parkban, a padon, a fák árnyai között. Ahogyan kitisztult egy kicsit a fejem, és már nem csak arra tudtam koncentrálni, hogy hogyan jutok vízhez, egyszer csak csobogás ütötte meg a fülemet. Azonnal kipattantak lehunyt szemeim, és reménykedtem, hogy végre ihatok. A következő pillanatban – a túlzott remény csapdáját ismerve – megfeddtem magamat. „Biztosan csak egy szökőkút vagy valami hasonló.” – gondoltam. Azért elindultam abba az irányba, mert lassan már ott tartottam, hogy akár egy szökőkút vizéből is, de innom kell. Követtem a csobogás hangját, és egy kanyargós kis ösvényre tévedtem. Furcsa volt, mert a parkokban inkább a szép egyenes, egymást keresztező utakat szeretik, könnyebb tisztán tartani és gondozni. Az én ösvényem azonban girbegurba volt, mint az erdei utak. Egy idő után felnéztem, és a fák is inkább egy rengetegre emlékeztettek, mint egy közpark szépen gondozott és nyírt fáira. De nem érdekelt már ez sem, szomjasabb voltam annál, mintsem, hogy ezen mélyebben elgondolkozzam. Egy helyütt az ösvény összeszűkült. Olyannyira, hogy előbb csak összehúztam magamat, majd lehajtottam a fejemet, végül a derekamat is.


Ekkor már elgondolkoztam azon, hogy vajon hol is lehetek, mert egyre áthatolhatatlanabb lett az út. Már nem is lehetett ösvénynek nevezni, csak csapásnak, amelyen régen nem járt senki sem. Két oldalán egyre több gally, majd ág lógott be elém, kezemmel kellett utat vágnom magamnak. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy jobb lenne visszamenni, de a csobogás és a szomjúság továbbhajtott, előre. Végül nagy nehezen kibogoztam az előttem lévő vad rengeteget, és hirtelen egy kis tisztásra értem. Soha nem láttam még ilyen tisztást parkban, csak az erdők leges-legmélyén. Egy pillanatra mindenről elfeledkezve néztem körbe, mint amikor az ember csodát lát. Magamba ittam azt, amit láttam: a tisztást, a harsogóan zöld füvet, a bölcsen, szinte óvón a tisztás fölé hajoló vénséges vén fákat, barna, simára dörzsölt kérgüket, ágaikat és leveleiket. A csobogást most már nagyon közelről hallottam, de még mindig nem tudtam, honnan jön. Körbenéztem, de nem volt szökőkút, elmosolyodtam magamban ezen a feltételezésem. „Hogyan lehetne itt, egy tisztáson szökőkút?” – gondoltam. Igen ám, de akkor honnan a csobogó hang? Már éppen elkeseredtem, hogy csak a szomjúságom űz velem tréfát, és nincsen sem tisztás, sem fák, sem csobogás, csak ülök a padon, a parkban és lassan elájulok a hőségtől, amikor egyszer csak mozgásra lettem figyelmes a fák között. Ahogy mozdulatlanná dermedtem, majd összehúztam a szemöldökömet, hogy jobban lássak…, egy tündért láttam, amint táncot lejt a fák között a tisztás túlsó oldalán. Megdörzsöltem a szememet, de utána is láttam, sőt, mintha engem várt volna. Hóna alatt kicsiny vödör, belőle víz folyt, így öntözte a fákat. – Ki vagy te? – kérdeztem önkéntelenül, de ő nem felelt, csak elmosolyodott, és szorgalmasan továbblocsolta a fákat. Ha az ember ilyesmivel találkozik, hajlamos elfeledkezni arról, hogy mennyire abszurd a helyzete. – Adsz innom a vödrödből? Rám mosolygott, majd halkan, csilingelő hangon csak ennyit mondott: – Az megölne Téged. – Ha nem adsz innom, akkor a szomjúság öl meg. Egy pillanatra habozott, majd halkan ennyit mondott: – Ha most iszol ebből a vízből, meg kell ígérned nekem, hogy soha, senkinek nem mesélsz a tisztásról. – Igen. – vágtam rá gondolkozás nélkül. Szomorkásan elmosolyodott: – Tudod, hányan mondták ezt azok közül, akik ide vetődtek? – De én meg is tartom a szavamat. – Igen. Ezt is sokan mondták már. – Mivel tudom bizonyítani, hogy igazat mondok. – Csak az életeddel. – Az életemmel? Ezt nem értem. – Ha iszol a vizemből és elárulsz engem kint, a Te világodban, boldogtalan lesz az életed és nagyon rövid. Jól gondold meg, mit kívánsz. Ha nem iszol a vízből, talán életben maradsz, talán nem, de nem emlékszel majd a találkozásunkra, így nincs is mit elárulnod. Te döntesz, ember!


Nehéz feladat elé állított. Tudtam, hogy innom kell, mert ha nem, akkor nem emlékszem majd semmire ebből az útból és a tisztásból. De milyen lehet visszatérni úgy, hogy mindenre emlékszem, de nem beszélhetek róla? Kibírom majd? S ha nem, elátkozott lesz egész életem? Végül döntöttem. – Iszom a vizedből és megtartom az ígéretemet. – Rendben van. – mondta és a számhoz emelte ezüstvödrét. Soha ilyen jó vizet nem ittam még, és tudtam, hogy soha többé nem is fogok. Amikor csillapítottam szomjamat, a tündér elmosolyodott és eltűnt a fák között. Csak álltam a tisztáson, amely fokozatosan átalakult körülöttem. Eltűntek az ős-öreg fák, a tisztás derékig érő zöld füvét szépen nyírt gyep váltotta fel. A csobogás azonban elkísért. Amikor feleszméltem, a parkban voltam, egy szökőkút előtt álltam. Elszomorodtam, azt hittem álom volt minden. Ami furcsa volt: nem éreztem szomjúságot. Amikor megnéztem jobban a szökőkutat, láttam, hogy egy tündér áll a közepén, hóna alatt vödör, abból folyik a víz vastag sugárban…


Tiebel Ferenc


20 év versírás a magam csendességében, de két éve megtörtem ezt a csendet, mivel feleségem unszolására elindultam egy versíró pályázaton, melynek végeredményeként egy 50 versből álló 20 példányszámos kötetem jelent meg, Érzelmeim viharában címmel, majd tavaly ismét megmérettettem magam, az Uploaded magazin szervezésében induló pályázaton melynek szép eredményeként bekerültem a Feltöltött pillanatok antológiába. Reflektorfénybe írásaimmal eddig zenekarjaimon keresztül kerültem, hiszen fél tucat zenekarban megfordultam, mint dobos és szövegíró. Verseimet a visszajelzések alapján a sok keserűség jellemzi, illetve az empátia olvasható soraimból, de ahogy egyik költő ismerősöm jellemezte írásaim, így szólt: „Az egyike vagy azoknak a bátraknak ki igaz arcát mutatja a fény felé”. Természetesen helyet kap írásaimban a szerelem, melyet feleségem iránt érzek, több száz verset kötet formájában is megörökítettem számára. Kedvenc költőm Szabó Lőrinc, az ő költeményei állnak hozzám legközelebb, az ő lelkivilágával tudok teljes mértékben azonosulni. Számomra a költészet, a zenélés mellett, egy olyan önkifejezési forma, mely által a világból kapott érzelmek hatására, erős késztetést érzek az írásra, ez pedig végül egyfajta lelki megtisztulást von maga után. Verseim nagyközönség elé tárásának célja, illetve öröme akkor valósul meg, ha olyan érzelmeket válthatok ki, melyek az azonosulás mellékhatásaként lelki megnyugvást eredményeznek. Verseimmel egyszer szeretnék olyan szintre kerülni, hogy költőnek mondhassam magam.


ELHALKULT TEGNAPOK Elhalkult tegnapok falain, Még átszűrődik egy hang, Az élet üzenete, hogy küzdj, Míg tenyerén tart, Megannyi akadály vár, Mely erősít a bajban, Vérünk adjuk, az embertelen, Civilizált harcban. Gyermeki vágyódásunk, Egy ölelő simogató kéz, Édesanyánk dallamából, Szívünk epekedően kér, Miért a harag, hisz a Szeretet bölcsőnk ringatta, Éhesen s ruhátlan érkeztünk, Hogy rosszabb lesz, senki Sem tudhatta. Kevés ha szeretsz, a Hálátlan hiénák között Elvész jóságod, hisz mindenki Büszkén jár a föld fölött, Elhalkult tegnapok, s múltam Nincs miért siratnom, Velem lehet végre, kit a Sors nékem írhatott.


MEGALÁZVA BECSTELEN Belém költözött gyász elnémítja Jellemem, hisz akaratom ellenére Törték meg érzékeny lelkemet, S még fel sem eszméltem a bántó Szavaktól, lidérces álmok mélyén Fájó gúnnyal teli visszhangjuktól. Elérhet vád, harag, s eget rengető Közöny, émelyítő magány ég és föld Között, de most felejteni szeretném Azt, mit az élet váratlan méregfogaitól Ártatlan kaptam, elrejtett aknák Közt járva végzem, bizonytalan utamat. Ott álltunk kiszolgáltatva mérges kígyók Völgyében, alattomos hízelgésük Csapdájában mérgeiktől gyengén vesztőben. Megdöbbenés álarca az elismerés mosolyát Váltotta, elcsendesült világomból Szédülten, lelkem a halálba rántotta.


ROHANÓ IDŐ Mint szállunk percekből Órákon át a napok, s évek Múló végzetébe, s mindig Várva az újra, miközben Elkopott életünk színtelen Útját elhagyni kényszerülünk. Izgága nappalok végét a Nyugalomba hajtott éjszaka Követi, mely szomorú Üzenete, hogy ismét rövidült a Jövő, s a múlt veszi át a jelen Cselekedeteit. Elhasznált éveinkkel most Mit is kezdhetnék, hisz Múltba ágyazzuk a gyönyör Szivárvány ünnepét, s lassan Feledés váltja gyermekeink Szívében, hogy köztük jártunk Valaha, s látták lelkünk küllemét… Hiába küzdelem, ha az éjszaka S nappalok sűrű váltása Lassan elveszi életem, s Sodródunk az élet színpadán Vidám és sanyarú napok Közt így, végtelen.



Születési nevem Fajcsák Henrietta, írói álnevem Seth F. Henriett. Egerben születtem 1980. október 27 – én. Az irodalommal 9 éves koromban kezdtem el egyre elmélyültebben foglalkozni, akkor írtam legelső verseimet és novelláimat is. Mellette – szinte egy időben – a képzőművészettel is ugyan úgy foglalkoztam. Legelső verseim a Lyceum Paletta főiskolai folyóiratban jelentek meg (Eszterházy Károly Főiskola), majd az Új Arc folyóiratban, mely a Magyar Írók Nemzetközi Szövetségének lapja volt, 1999-ben. Kora gyermekkorom óta a szépirodalom és a pszichológiai sci-fi műfajában alkotok. A XII. Nemzetközi Irodalmi Versenyen 6. helyezést értem el 2000-ben, míg a XIII. Nemzetközi Irodalmi Versenyen 1. helyezést értem el vers és próza kategóriában egyaránt 2001-ben. Legelső interjúmat Elek Eszter újságírónak és Perl Márton fotósnak adtam a Heves Megyei Hírlapba 2001-ben. 2005-ben megjelent a Kapocs Kiadó jóvoltából az Autizmussal önmagamba zárva c. önéletrajzi kötetem, mely gyermekkori verseimet, gyermekkori szürrealista festményeimet, gyermekkori fotóművészetemet foglalja magába felnőttkori aforizmáimmal és grafikáimmal együtt. A könyvem olyan sikeres lett, hogy Friderikusz Sándor meghívott a Szólás Szabadsága c. műsorába és Esőlány címmel készített rólam egy dokumentumfilmet. 2006-ban jelent meg 2. kisregényem, Autizmus – Egy másik világ címmel az Új Galaxis antológia 8. kötetében. Műfaja pszichológiai sci-fi volt. A 2000 – es években az Autisták Országos Szövetségének Esőember c. folyóirata is megjelentette számos novellámat és versemet. 2010-ben az Autizmussal önmagamba zárva c. művemből monodrámát készített az Orlai Produkció Nemsenkilény, monológ nemmindegyembereknek címmel Börcsök Enikő színművésznő főszereplésével és 3 másik író regényének a felhasználásával együtt (Birger Sellin német autista szerző, Donna Williams ausztrál autista szerző, Mark Haddon angol szerző). Büszke voltam azonban, hogy könyvem 6. és 9. oldalának a szövege volt látható a színpadi kockákon. A monodráma letarolta Magyarországot, felhangzott többek között Esztergom, Budapest, Pécs, Tatabánya, Székesfehérvár, Eger, Gyöngyös, Szombathely színházaiban. Büszke voltam magamra, hogy olyan emberekkel ismerkedhettem meg, mint Bálint András színművész, Gyulay Eszter dramaturg, Orlai Tibor producer, Lang Györgyi és Falusi Mariann énekesnők. 2010-ben adtam második szóbeli interjúmat az ATV-nek és Rudas Attila színművésznek. Ugyanebben az évben és 2011-ben több külföldi kötet címlapjára kerültem autista szerzőkkel együtt: Autistic Savant (Autista Savantok), Hungarian Women Artists (Magyar Nők a Művészetben), Hungarian Writers (Magyar Írók), People From Eger (Egri Emberek), Hungarian Literature (Magyar Irodalom), People From Heves County (Heves Megyei Emberek), People on The Autistic Spectrum (Emberek Az Autista Spektrumon), stb. Olyan neves írók tettek említést rólam szakirodalmi adatok alapján autisták között könyveikben 2007 és 2015 között, mint dr. Gyarmathy Éva (A tehetség háttere és gondozásának gyakorlata), Adam Feinstein (A History of Autism: Conversations with the Pioneers), Noelle Marin (Savant Syndrome: Discovering the Key Exceptional Memories), José Dominech Mirá (Fundamentos de la memoria y el aprendizaje), Chip Walter (Last Ape Standing: The Seven – Million – Year Story of How We Are Survived), Ajay Rochester (Like me as I am: Living with and loving Aspergers), Dr. Badal W. Cariye (A Book of European Writers), Lee Bondy (Origin of the Spiritual Species), stb… 2013-ban több e-könyvet publikáltam hátrahagyott műként ingyen az Internetnek: 1. Egy autista savant élete 2. Egy autista savant élete magyar, angol, francia, szlovák, cseh és orosz nyelven 3. Képes Életrajzi Lexikon 4. Differenciáldiagnosztikus, innovatív, játékos e- füzet autizmussal élő felnőttek felismerésének a megkönnyítésére 5. Képes e-könyv autizmussal élő felnőtteknek 2013-ban Jesse Russell és Ronald Cohn életrajzi regényt ír rólam Henriett Seth F. címmel, s még ugyan ebben az évben adtam 2. írásos interjúmat Balog Szonjának és Krizsány Noéminek, a Különleges Életek c. digitális folyóirat szerkesztőinek. 2015 óta hátrahagyott műveket (verseket, regényeket, képző – és fotóművészeti alkotásokat) készítek, melyek java része már sehol sem elérhető, viszont személyesen tőlem megvásárolható az alábbi elérhetőségeimen.


Seth F. Henriett


Gyóntatóm a nap volt, atyám a szenvedély (hátrahagyott vers) Gyóntatóm a nap volt, Atyám a szenvedély. Imám félig tört zsámoly. Keresztem a szenvedés. Vágyam a világ volt, Oltalmam a sötétség. Templomom a szobám, Oktatóm a züllöttség. Papom az IMDb – média. Facebookom 2000 ismeretlen. Apácám a Paulaner München A hangos Egerben. A szegénység volt gazdagságom, Az utolsó papír, a menedék. Jópajtásom a tükör volt, Egy méterrel sosem arrébb. Bibliám halálig büszke elmém. Torinói leplem titkos önmagam. Oly’ nagy volt a pofám, hogy Aki ott fönn van, biztosan fölakaszt.


Hangtalanul... Hangtalanul süvítenek lelkemben a szavak, Hang nélkül szólok hozzátok, ha ez szabad, Némán gördülnek le ajkaimról a gyöngyszemek, Hogy ezt is meghalljátok, ti beszédes emberek, Mert a csönd szava néma, ám gyors beszéd, Mely fuldokolva rohan hozzád, eléd, Hogy elmesélje, milyen a csönd, a némaság, Mely gondolataimat mind-mind eltapossák, Mert szeretnék nektek mesélni szépet, jót, Illatosító, mézédes, angyali, regélő szót, de már nem tudok, ajkamról elrepültek a szavak, Minden csak egy bezárt gondolat maradt, És mit is mondhatnék nektek, hozzátok, Ha csak a csönd kiált belőlem, mint villám, Mint ahogy az asztalon fekszik némán a villám, Mely bele akar mártózni valami édes falatba, De meggátolja benne az üres tányér kietlen szava, Hát én is így vagyok a szavakkal, a betűkkel, Mind elétek vetném, kedves szemekkel, De lelkem üres, csupasz, nesztelen teste olyan, Mint a szív lüktetése a már kihalt alakzatokban, Csönd a neve lelkem hangtalan vonatának, S némaságra kárhoztatott a néma autizmus, Mert minden hallgatag szó egy gesztus (lenne), Bizony lenne, felétek, hozzátok, értetek, De ha ezt ti nem értitek, hát maradok én csöndben, Némán fuldokló lelkemben, hallgatag és reszketeg ...


Egy teljesen megírt vélemény… (hátrahagyott vers) Egy teljesen megírt vélemény Létem boldog, delejes tánca. Egy utolsó szó, mondat, Melyen többé nincs álca. Teljesen tiszta. Sima. RozsdáTól mentes, mint a tükröm. Magamon kívül az összes Írást leköpöm és összegyűröm. Mindent szétmar majd a sav, Az ecet, na meg az idő tartozása. Teljesen megírt véleményem Ép betűk összekovácsolása. Olyannyira autista és belsőséges Minden szavam és dicsőségem, Hogy már egyáltalán nem az. Gyermekded minden felnőttségem. Sok-sok éve már, hogy magamon Kívül, s lexikonokon kívül nem olvasok. Tiszta és szent a véleményem. Önmagamtól olvadok. Hátborzongató az önhittségem. A „Mindig több a mindenkinél” Gondolat. Izzó „kivagyiság”. Szívemben ezer lelkem mendegél. Szebb utakra, szebb helyekre. Szélességi és hosszúsági fokok nélkül. Szárnyalásom egy teljesen megírt Vélemény. Halálom után sem évül.



Immáron több mint húsz esztendeje, Rucska Ferenc néven láttam meg a napvilágot, mostanság pedig az ELTE-TÁTK nemzetközis hallgatójaként vívom fáradhatatlan harcomat a budapesti hétköznapokkal. Mióta csak az eszemet tudom, a kreativitás, az álmodozás és a változtatás vágya mindig szerves része volt a személyiségemnek. Mindig is szerettem saját, független magyarázatokra találni a dolgokat szemlélve, valószínűleg ez terelt viszonylag korán az olvasás és a szépirodalom irányába, s végül a sikeres tanulmányi versenyek, a puszta befogadás mellett magam is belekóstoltam a ,,másik oldal” világába, így a beszéd-, az esszé- vagy épp az újságírásba, miközben mindhárom műnemmel kísérletezgetni kezdtem. Bár az előzmények sokkal régebbre nyúlnak vissza, a költészet nálam nem egy csapásra, nem egy ,,megvilágosodással” indult, hanem hosszú ideig öntudatlanul, spontán működött, míg egyszer csak ráébredtem a tényre, hogy verseket írok. Olyan ez kicsit, mint az élet: állandóan mozgásban van, de pontosan senki nem emlékszik rá, mikor kezdődött… Műveimben igyekszem a téridőt minél szélesebben átfogni, és mintegy szinkronba hozni a jelen építőelemeit, tendenciáit egészen archaikus hagyományokkal (például kötött formákkal), így a régies nyelvi fordulatokat olykor modern kifejezésekkel ötvözöm, az egésznek pedig amolyan ,,földöntúli” jelleget próbálok kölcsönözni a szokatlan asszociációkkal, a rapszodikus hangulattal és a sűrített, helyenként patetikus képekkel. E szimbólumokkal nincs más célom, mint kihívás elé állítani a közönséget, hiszen ahányan vagyunk, annyi féle értelmezés lehetséges, és így annyi féle megoldás születhet az általam feladott rejtvényekre. Ugyanakkor, főleg a hosszabb költeményeimre egyfajta ,,lírai eposzként” tekintek, amelyben a hősök maguk a fogalmak, az érzelmek, amelyek mindegyike megteremti a sajátos miliőjét és a jelzők élő, cselekvő lényekké varázsolják őket, a maguk egyéni történeteivel. A mindennapi, illetve a tudományos logika határait feszegetve szeretném megragadni mindazt, ami a racionalitáson túlmutat, ezért mindig törekszem arra, hogy mélyítsem, tökéletesítsem, akár kozmikus filozófiai távlatokig tágítsam a gondolatmenetet. Néha négysorosokkal, epigrammákkal is próbálkozom, de inkább a terjedelmesebb művekben találok rá hangomra, amelyekben egyrészt van időm a kibontakozásra, másrészt ily módon egy részletes, önálló kis univerzumot teremthetek, amelynek egyszerre több szférájába is beavathatom az olvasót. Visszatérő dilemmát okoz számomra a pillanat megörökítésének és átadásának reménytelensége, valamint az újító szándék, azaz egy sokoldalú és komplex szellemi-ábrázolási rendszer megalkotása, amit én magam csak ,,romantikus szürrealizmusnak” nevezek. Mai, sok szempontból átmeneti korunkra úgy igyekszem reflektálni, hogy ne köteleződjek el semmiféle elvárás mellett, kerüljem az epigonizmust, de ennek dacára konzervatívnak is tartom magamat. Kötetem eddig még soha nem jelent meg, és bár örülnék, ha egyszer erre is sor kerülne, mostanáig a Feltöltött pillanatok az egyetlen antológia, amelybe beválogatták egy művemet (Szélhámos bolygó). Egyébként a költészetet úgy szólván kiegészíti életemben a zene és a természet szeretete: a túrázás és a gitár legalább olyan fontos szereplők a mindenség, az emberek, és persze önmagam megismerése során, mint a líra, egyúttal ezek képviselik számomra a ,,harmóniát a zűrzavarban”. Azonban, hogy milyen is ez a kapcsolat, talán sokkal beszédesebben fogja feltárni az alábbiakban közölt néhány alkotásom.


Rucska Ferenc


Szegény idők balladája Nincsenek tág űrmezőket megrengető karjaim, Sem évmilliós kódexekben forrongó, bölcs lapjaim, S nem fürösztget földi javak csillámló perselye, S nem ölel a langyos szépség ábrándos erdeje, S nincs rettegett parancsokkal megszentelt ereklyém, Sem fickándozó kandallókban pattogzó szerencsém, Sem édenkerti tükörfénnyel fogócskázó almám, Sem aranylángok bűbájából szikrát csenő orcám, Sem a zord Tekintély palástjából összevarrott ruhám, Sem nevető, lágy szellőkkel suttogó gondolám, S makacs babérkoszorú sem cirógatja fejemet, Megtépázott glóriám sem fonott reám remeket, S nem visz hátán tigriscsíkos harci szekerek heve, S nem telik meg vaskos vérrel sólyomlelkem csöpp begye, Meg gyémántfarkú, hideg trónszék sincs, mely tűrni intene, S léptemet sem őrzi szakadt vándoroknak istene, ha a csuhás Erény beteg szíve ragyogásba öltözik, Mert nincs vég, míg az égi morajt tompa álmok döfködik, Ám emberként vetett ki hajdan az Ősóceán engem, küzdök hát, hogy vissza is majd emberiként nyeljen...

Volare Csak ülök itt, a járdaszélen, gitárral kezemben, csak éneklem a nótát, mit már majdhogynem feledtem, amikor még rekedt tüdőm éhes bankókért feszült, s az utca kapzsi közönyétől a lőporos tenyér kihűlt, meg nem értvén, miért lobog még sok szenvedély szilárdan, s tovább annyi tört torok miért cimbalmozik bátran, így a dallam szárnyán gyulladt ujjam botladozni kezdett, s riadt görcsöm minden kincset szarkofágba rejtett. ,,...életünk csak szívverés, mely, mint esti, távolodó vonat, egyre halkabb, amíg végül több fül már be nem fogad, s bár néma hívságunkból ácsolt színpadokra vágyunk, a viaduktról mélybe hullik dédelgetett álmunk, gőze pedig megfagy a roncs sistergő kövétől, hogy sohse tudjon szabadulni jégcsap-börtönéből...”


Csak ülök itt, mert e sebes mozdony messze kell, hogy robogjon, s a rendületlen, fogoly szikra kazánjában dobogjon, mert ameddig vén nyomvonalán vándorolni engedik, a lomha bércek el visszhangját hiába is nyelhetik, mert forró szava befelé nőtt, tekergő csigaház, s mert az irigy Űr, ha meg nem hall, te úgy is csak triolázz, még akkor is, ha bús reményed korhely ködbe téved, vagy ha nem tanít már más, csupán a ronggyá szakadt Élet, vagy ha árokparton keresnéd a morajló hibákat, míg a veszett bosszú vérebe rád sötétségből támad, hogy remeteként lakd a Romlás porkoláb erdejét, míg csontjaidra vihar küldi fűrészfogas szelét, vagy aluljárók szennyet szívó temetője ostoroz, vagy egy kövér döntés szánni való bolondjává fokoz, ki merészen néz farkasszemet ezer fojtó csáppal, mégis züllött sikátorok fekélyével tárgyal, s piszkos szállók omladozó mosdójában mereng, míg koldus lelke szénné égett Golgotáján feszeng, vagy külvárosi sarkok bohóc prófétája leszel, hol az eszes, tolvaj alkudozás frigyládákhoz terel! Csak ülök itt, lent, játszogatván, hogy lélegzethez jussak, s hogy éljek még, bár vénáimba kínzó kották fúrnak, s ha boldog gyász, vagy gyarló öröm tépi is e húrokat, maradok, és rezgek, míg csak csökönyös láng gyújtogat, hogy naiv tűzben megrészegült, büszke mariachiként harsányabban kántálhassam, mit a Sodrás nékem megítélt, vagy, hogy útra kéljen belőlem a zarándok szeretet, melyből minden járókelő egy-egy víg darabot vehet, hátha néhány bölcs kebelben rózsa fogan tőle, de nem számít már, a Lét poncsómat, hogy milyenre szőtte, a vakszerencse hátán immár nyugodtan zenélek, a meredélyről zúgó csöndbe üdvözülten nézek, hogy ne tagadjuk bűnösként a végzetünknek valót, s meleg hévvel öleljünk át minden érdes karót, mert akkor tudjuk szoros béklyónk sínek alá gyűrni, és akkor fogunk végre majd az ég felé repülni!


Évezredes napló Voltam már idegen és voltam már földi lény, voltam már mamutfa és hajladozó, kis növény, voltam már annyi szín, annyi illat, annyi íz, hogy rejtély, mindez teher-e, vagy mulatságos harci dísz. Voltam már öreg, és voltam már fiatal, ki felhevült ódákat a jövendőbe szaval, majd mikor görnyedten, fehéren megremeg, a ráncos tűzben ifjú erény gőgjétől lesz beteg. Voltam már hatalmas, és voltam én már gyenge, ki a széles világot keskeny völgybe tette, s ott habár izzónyelű jogarral őrködik, odakünn a démonai kátránnyal öntözik. Voltam már éber, és örökös álmodó, másoknak életébe égi mannát hozó, máskor meg nyughatatlan, acsarkodó vadkan, s a kínálkozó perceket mindig futni hagytam. Voltam már őszinte, és voltam én már hazug, hogy megnyíljanak előttem a másvilági kapuk, ha viszont az igazságot erősen markoltam, a szabadságot mély üregek gyomrába hantoltam. Voltam én már tengerekkel viaskodó férfi, ki tűzokádó szablyájával becsületét védi, s voltam már a sötétben halkan síró lányka, aki bátor megmentőjét könnyes arccal várja. Voltam már pogány, és voltam már zarándok, meg sorsokat felboncoló, mindentudó látnok, kinek háborodott régóta már görcsberándult hite, s néha-néha ver csak egyet dallamtalan szíve.


Voltam már szerelmes, és voltam én már bolond, ki minden éjjel acélkeblű városokban bolyong, ám nyájas, szoros börtönéből nem tud menekülni, s visszazárják pirkadatra remények közt ülni. Voltam már barát, és voltam rút ellenség, kinek bűneire nincsen több szánakozó mentség, mert amikor vérbe nyomom lángban úszó fejemet, talán csak egy higgadt csókért játszom üres szerepet. Voltam tiltott talányokat kioldozó gondolat, ki fénylő szikrát kíváncsi bölcsességekkel fogad, s voltam züllött zsivány, ki csak porban tivornyázik, ki az utcákon vándorolva olcsó létért fázik, S voltam már magányos, és voltam gyűlölt tömeg, melyet hullámsírba terel minden érces hangú szöveg, meg voltam én már ember, és voltam gyötört állat, nem is sejtvén, melyik akart kacskaringós vágyat, s voltam élő, táncolván már fátyollombos ligetben, s voltam halott, taposván már Sztüxként habzó vizekben, de nem súgá meg egyik sem, akármit próbáltam, hogy mi vagyok, s leszek végül e keringő sodrásban.



A nevem Rózsa Boglárka, jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem anglisztika szakos hallgatója vagyok. Három éve foglalkozom írással, inkább versekkel, de van egy-két novellám is. Számomra az írás önkifejezés, szórakozás, fejlődés és egy új oldala a személyiségemnek. A jövőben is szeretnék írással foglalkozni, különösen érdekel a fordítói pálya.

Rózsa Boglárka


megjegyzések I. kéregtelen mint az a fa ott az utcánkban olyan üres és idegen vagy mintha ikertestvérek lennétek kívül-belül ugyanazok

apátlanság 23 év telt el teljes nyugalomban de néha eszembe jutnak a napok mikor jó erősen megpofoztál ma sem hiányzol nekem

fénytelen a szemei pont olyanok voltak mint annak a kialudt utcalámpának aminek betört az üvege és már évek óta nem múlik benne az idő


vasárnap este zuhog kinn az eső elhomályosítja az utcai lámpák fényét de itt benn meleg van és a laptop képernyője a viszonyítási pont a billentyűk leütése néha gyorsabb néha lassabb mint az eső kopogása a hideg lábak zoknira lelnek de a kezek izzadsága meglátszik a betűkön és a backspacen nyugalom van és kis izgalom a szemek kicsit szúrnak de a légzés egyenletes a gyomor teát kér a torok mézet és a lábak lassan elindulnak a konyha irányába


Nagy Vendel Nagy Vendel vagyok, Szekszárdon élek családommal, egy nagy családi házban, ahol tizenegyen lakunk. Feleségem, három lányom és három unokám vesz körül. Magamról egyelőre csak annyit, hogy elmúltam hatvan éves, és negyven éve foglalkozom irodalommal, s ez a kettős jubileum számos eredményt, és elismerést hozott számomra. Az évtizedek során sok száz verssel és novellával, valamint pár könyvel ajándékoztam meg olvasóimat. Írásaimat megtalálhatjátok az interneten, és egyéb helyeken, saját kötetekben, e-könyvben és antológiákban egyaránt, és saját irodalmi magazinban, amit a nevem beütésével kereshettek meg a neten, Megszólalok címen. Önálló verseskötetemet, és szakácskönyvemet, mely nem szokványos receptura, hanem irodalmi tartalommal is bír, a neten e-könyvként is megtalálhatjátok. Hallottam a magazinról, és szeretném írásaimat itt is megmutatni. Folyamatosan küldöm be a verseket, ami remélem elnyeri tetszéseteket, és értő kritikákat remélek. Lassan tizedik éve hogy látássérült vagyok, színes világomat sötétségben élem. Megtanultam vakon tíz ujjal gépelni, és szerkeszteni, alkotásaimat önállóan viszem a számítógépbe, és küldöm az egész világba. Irodalmi magazinomat vakok is olvashatják géppel, s így ez egy hiánypótló lehetőség. Valamikor középiskolákban műszaki oktató voltam, de ma már csak az irodalommal foglalkozom, pályázatokon veszek részt és verseket, novellákat, regényeket írok, néha némi eredményekkel. Alkalmanként, aktuális eseményeken fellépek saját verseimmel, pl. karácsony, anyák napja, szüreti fesztivál stb. Az irodalmat hobbyként, amatőrként szolgálom, és ezt egy missiónak tartom a világ bármelyik tájára jutnak is el írásaim. Kérésre, saját e-mailekre is küldöm az újságot, és mindenkinek lehetőséget biztosítok a megjelenésre. Bárki rendelkezésére állok magánlevélben főleg az irodalom terén, de bármiben segítőkész vagyok Hangos verseimet meghallgathatjátok a Youtube-on, ahol rádióriportok is elérhetőek. Köszönöm, hogy itt is megmutathatom magam, abban a nem titkolt reményben, hogy szép sorokat olvashattok majd tőlem. A Magyar nyelv gyönyörű, koszorúba fonni csoda, s ez a mi kötelességünk.


Miért Mindenre megkapod a feleletet csak egy szót kell ismerned MIÉRT... s ha tudod a választ mindenre reagálhatsz. miért akkor miért ott miért ők miért nem én... ki a nagy legény. miért tették oda nem pedig amoda. mi a fagyöngy, és mi a gyöngyvér mi a pagoda. miért épült piramis minek kell katedrális vezesse az ég felé tekinteted. miért indult Kolumbusz útra miért pont oda. elvinni a halált annak aki másképp imádkozna. vízen akart eljutni a selyemútra. miért jobb a gömb mint a kocka. miért virulnak laktanyák hol a gömbölyűt viszik s a szögletest gurítják. a vizet nem kell gereblyézni a havat eldobálni a diót leverni. felhúzni a vekkert mindezek feleslegesek vagy felkelsz vagy nem kelsz. ez a lehetséges eshetőség á vagy b variáció ez a két verzió a dolog mindig szezonális vagy szenzációs, vagy banális. mindent el önt a kanális. nyakig állunk benne akárha embertömeg lenne. minden olyan gépies, vagy népies a kilenclyukú híd a legerotikusabb épület. kezdheted a rózsafüzér morzsolását vagy forgathatod Buddha imamalmát verheted a lármafát


olvashatsz koránt, vagy bibliát. völgyben bújó templom tornyában repedésig kongathatod a harangot akkor talán majd meghallod a csendnek elbűvölő hangjait besúgók füledbe suttogják mételyes ármánykodók dalait. miért ha mindezekre tudod a feleletet, a könyveket leteheted. nem kell várnod a megmondó embereket magad elől nincs hová fuss csak neked jusson a juss nyitva áll kriptádnak fedele amikor csak akarsz akkor fekhetsz bele. látszólag minden elmúlik csak a temetők élnek még egy darabig.

Ars poetica a vak költőhöz Ablakom kitárom Belecsapok gitárom húrjába, S rácsodálkozom E csodás világra. Ott állok az ég alatt Rongyos nagykabátban A hőgutában Mert hüssöt tart nyáron Télen meleget ád.. Nem törődöm én az írott, S íratlan szabályt, nyakamba akasztom a gitárt. Széttárt karral az ég felé kiáltok, Egy rövid imát, Te Isten.. S semmit nem látok A vakablak előtt állva, kinyitva a gitártok. Menjetek félre előlem Ne vessetek elébem gátot, Had induljak utamra.


Megtapasztalni e Cudar világot. hagyd énekelni a szegény utcazenészt, ki ékes dalaiért némi aprót remélt. s lecsordul a dal a templom fehér faláról, harangok néma tornyáról fatornyos haranglábról. aktuális gondolatok gördülnek elébem, kritikusaimnak ajánlom, mindegyik tisztán lásson, sohase találgasson. Éjszaka születtem Lanttal a kezemben Eleve megfenyegetve A költészetnek Mindenféle Múzsáit, S megtapasztalva A forrongó pokolnak Kénbűzös bugyrait. S a Parnasszusra felhágva Miközben folyton szállt a dal, Sokakban felötlött Gyenge testemnek Ganajba tiprása Ez volt többeknek Legfőbb óhajtása. Pitiáner irigyeknek Álnok ármánysága. Álságos kultúrák Belterjes világa. telik pénzel a gitártokja, potyog az apró kopogva. szégyenlős benne az erő, nem ő a főszereplő. ügyelj a kényes gitárodra. S vesztek el öröknek hitt Nemes gondolataim, A feledés homályába. Évek elmúltával Kihunyni készülő Öregedőn romos Rideg cemende Fekete kemence lukába Agg testemet elrejtve Az örök feledésbe temesse. Ráutalva arra,


A száraz fát kezében tartva, Mindenki maradjon Annál a fánál, Amelyiket kapta. S majd, a végítélet során, Mi marad egy vak költő után? Néhány könyv csupán, S egypár örökérvényűnek Vélt gondolata, gitárjának szakadt húrja, és egy hangszerét vesztett kopottas gitártok. melyből hiányoznak a magasztos dallamok.

Énekmondó Bódika harcairól... Éneked mondjad hangosan, bátor lelkületű Igrice, dalodat igazítsd fényesre. mond a valót, mint igazlátó, sámándobján kopogva, ki kőkésével öli a bárányt, csontjaiból jósolva reménylőn. halott vitézek lelkei veletek harcolnak segítőn, ősi jussotokban híven ügyetek mellé állva. talpig átforrósodott páncélban verőfényes britanni nyárban. Északról támadtak vérrel bekent sereggel állatbőrbe bújva, félmeztelenül, Bódikának vadlelkű fiai, Meredek falaikról nyilaztak vészt hozó íjaikkal messzi földekről érkezett hadfiak ellenük. jöttek meleg vidékről gyors hajóikkal sietve Elvéve élők szeméből az álmot Sarlókat szereltek lábakat kaszálni, Harci szekereik gyors kerekére. Bódika vezette hadait rájuk, Nehéz lándzsájával ölve a büszke rómait, kemény kézzel fogva vérpiros lovait. Vörös haja derekáig leért díszeként sudár testét koszorúzva, lobogva lángoló fejék.


Dörgő hangjától megriadt az élő Odébb kúszott a félholt, megrezdült ki már nem él. Elnyomta hátán csattogó korbács hangját A csatazaj dühödt vihara S rezgett dús kebleinek halma, Ha kövekre hajtott óvatlan kocsija Lenge tunikában harcolt bosszúvággyal, meggyalázott lányaiért, Halott férjéért ontva gyűlölt római vért. Ám elvakította a várt diadal A vak fegyelem ördögi győzelmet csikar ki Örömünnepet ül majd a római. Méregpoharát mégis Bódika itta ki Testét takarja sok ezer honfi. testvér nyilak borítják bátrak vérző szívét, hazafelé indul milliónyi szekér. nők, s sok gyermek, férfiak nélkül, megvert seregként. Szerkesztői megjegyzés: Szerettük volna érzékeltetni, hogy Vendel milyen módon fejezi ki magát versei által a hétköznapokban, ezért nem végeztünk sem formai, sem nyelvani korrektúrát.


Varga Tibor


Varga Tibor vagyok, huszonkét éves. Kommunikációt hallgatok egy Pesti egyetemen. Általános iskolámban a fogalmazás órák voltak a kedvenceim, ott ismerkedtem meg narratívákkal, prózai írásokkal, természetesen gyerekcipőben, egyszerű formában. Itt adtak házi feladatot, hogy írjunk történeteket, erről és erről a témáról, amit én élményként és boldogan abszolváltam. Kamaszkorom kezdetén döntöttem úgy, hogy nekivágok egy könyv megírásának nulla tapasztalattal, instrukcióval, szabályok nélkül. Nos, olyan is lett… A kedvem azonban nem halványult és újra nekirugaszkodtam, de mind tartalmilag, mind szellemiségileg és stilisztikailag, szerkezetileg nem ütötte meg azt a mércét, melyet könyvnek lehetne nevezni. Középiskolában petyhüdtté váltak írói ambícióim. Más területet is választottam, elmentem a reál irányába. Hatalmas baklövés volt. Nem tudtam mi akarok lenni, így visszatértem a kezdetekhez és kapva az alkalmon jelentkeztem az egyetemre, kommunikáció szakra, azon belül újságírásra. Ezt követőn az eddig rejtegetett humán beállítottságom kitört rejtekéből, és körülbelül két éve foglalkozom komolyabban írással. Igyekszem fejleszteni magam, mindebben az iskola is segítségemre van, én nekem is vannak kitűzött céljaim. Novellákat és verseket írok, de regénybe is belekezdtem már. Az első nyomtatásban megjelent művemet 2014-ben az Aposztróf kiadó adta ki, a Dimenziók 5 címmel ellátott novellapályázat gyűjteményében. Az alkotás neve: Éjjeli Eső Legutóbb a 2016-ban, önök által megjelentetett Feltöltött Pillanatok Antológiában kapott helyet a: Kódolt gondolatok című versem. Írásaimmal kapcsolatban annyit, hogy szeretem boncolgatni és különböző aspektusból szemlélni az emberi lelket és mentális jellemzőit. Tanulmányokat olvastam, szakkönyveket bújtam és betegségekről szóló könyveket forgatta a pszichiátria területén, ami valamilyen érthetetlen okból kifolyólag a rabjává tett. Sok, Márai Sándorhoz hasonlóan adott témában leírom gondolatmenetemet, véleményemet „szépirodalmi” köntösbe bújtatva (pl.: Márai Füveskönyve). Azt gondolom, hogy műveim elvontak, sötétek, néhol túlzottan amolyan barokkosak, pátosziak. Hála az égnek kezdek róla leszokni. Igyekszem megtalálni a számomra legmegfelelőbb stílust, de lehet felesleges keresnem, mert talán attól lesz egyedi, hogy a saját stílusomban írok.


Fájó mazochizmus Tüzet csiholok szájüregemben, Füstként tódulnak ki a szavak. A szén-monoxid lecsukja két szemem; Jobb is, hogy nem hallom magam. Vagy hegyet mászok. Fagyott emelkedőn kaparok felfelé. Minden egyes visszaesésnél Magam néz belőled kifelé. Tűvel szurkálom a gyengédséget, Combomra fektetve verem a bájt. Szavaim okozta tűztől Felperzselődött a benned ülő táj. Ólommal van tele bárkám. Tüdőmre szívom a sós vizet. Mikor a végén elszámolok – Önmagammal, Tudom, ki kinek fizet.


Emlékkönyvtár Sárguló papír, mit a múlt szájából szedtem ki, hogy ne rágja tovább őrlő foga. Szintelen képek, amin a fekete és fehér él harmóniában. Ezek a rohadó emlékek, melyek évről évre foszlanak szét, alakulnak át, minek kopó felülete szinte leamortizálódott az idő csiszolópapírja alatt. Az őszülő haj, az ércesedő halánték. Aszalódó bőr, minek felületére májfoltokat csepegtetett a kor, minek gyűrődései az a minden egyes nap, amit az időnek leróttunk. A tolvajmadár lábai, ki otthagyta védjegyét szembogarunk levelén, minek csillaga leszállóágban van a homályló mezsgyén. A tapasztalat tárháza, minek minden egyes darabjáért összetűzésbe kerültünk az élettel. A sajgó csontok, görnyedt hát, a kopaszodó fejbúb. A cvikker, mi visszakölcsönzi a korcs világ ábrázatát, hogy együtt figyelhessük mivé vált az emberibb élet. Remegő kéz, ami markolja a botot, mikor már kell egy harmadik támasz, mi besegít sokat járt, cipőbe bújtatott mankóinknak. Az érzés, mikor a daliás test, zsugorodásnak indul, s az aprócska ember markáns férfivá lesz, leváltva az antik hőst, aki már csak a szíve alatt érzi, a heroikus érzetet. De ha azokba az opálos sokat látott tekintetekbe fúrjuk magunkat, egy olyan világ tárul elénk, ami a mi álomkreációnk alapja, azaz élet, mi soha többé nem lát napvilágot. Saját történelemlapjainkon tűnnek csak fel ezek a más világok, minek papírjai sárgák, képük színtelen, de megkérdőjelezhetetlenül ott rejlenek. Mikor nagymamám megengedte, hogy betekintést tegyünk a család életkönyvtárába, mindig a történelem részleghez siettem, hogy leemeljem a polcról, amit ő írt.


Önkép Vakító koronggal nézek farkasszemet. A vereség megkérdőjelezhetetlen, elkerülhetetlen tekintete tüzes acél, elkapom a tekintetem. Mögötte habzó folyó, árnyalt fényjáték és elvétve, a távolba feszített kék tükör. Bárányok terelődnek egyazon irányba a kék tisztáson, a szél a pásztoruk, viszi őket gazdagabb terület felé, ezen az égbolti rónaságon. Magaslaton ülve kémlelődöm, kusza gondolatok gubancos hálózatát próbálom megfejteni, miközben diktáló szívem diktatórikusan pesztrál, hogy melyik útra lépjek. Sírként hallgatok, megköttetett a beleegyezés, kötéssel szememen állok a megfeszített kötélen, alattam tátongó feneketlen száj, minek ürege mohón várja egyetlen megingásomat vagy végzetes félrelépésemet. Szentesült benső énem, ki skizofrén tudatom tudatalattijával kötött paktumot, hogy felvértezve, fémsisakkal főjén álljon az eszmerendszer ellenes lüktető aorta kapujában, melynek kamrájában a zongora előtt ülő, billentyűket kalapáló, érkoszorújában tetszelgő lénnyel vívja meg önmaga(m) harcát. Azzal a hamvas arcú, tüzes cirmaival igéző, feketefátyolos, finom ruhájú csodával, aki rabként tartja, láncra vert ketyegőmet. A civódó érzet, a huzavona, az elbillenő mérleg, ami az egyensúly nyugodt, meditáló hipnózisát veszi el, hogy kiegyensúlyozatlan éned belső bomlásnak induljon. Mikor a szív-ész harc alábbhagy, csak a szívvészt gyógyító szívész műt az üres műtőben, homlokát köpenyujjába törli, miközben a tátongó lyukakat összevarrja, vagy épp befoldozza. Hogy, akin ne csak átfolyjon az élet, mint egy szitán, hanem merüljön meg annak patakjában, mártóztassa meg léleklepedőjét, és hagyja azt megszárítani a napon, hogy más is ráfekhessen, ha szükséges. Érezhesse annak tapintását, elnyűttségét, foszlását; hogy tisztában legyen, milyen emberrel is osztja meg álomágyát. Mikor majd egyszer véget ér, s nem lesz több égett vér, mikor ott leszünk, ahol a Vége tér, végtére is, ér valamit ez a belső viszály, ez a lövés nélküli tűzharc, mikor mély kutatások végeredményeképpen, a csatatérről felhozott kincs, magadnak Grálja, azaz érték, amit holisztikus képnek nevezhetünk és egy letisztult formában ölt alakot tükörképedben.


Életkép Kénpor tömi el torkom, És fojtó szag csavarja orrom. Pedig csak egy pillanat Fénye a sötétben, A vaku utáni sziluettem A sárguló képen. Legyezem; és hegyezem szemem. Hogy meglássam benne Árulkodó tekintetem. Így magamat magam elé vetíthetem. A füst szakad, a portré tisztul, De nem találom magam. Lehet az én beállítottságom Nem megy a beállításhoz, Vagy a gép képe tagadja meg Énképem. Törlöm a tárolóból, Ahogy memóriámat törli az idő. És végül minden emlék Múlandónak tekinthető. Aztán kezdem előröl. Mint, téves ideáimat tekerem Vissza a tekercsre. Nem bizonyosodhatok meg, Amíg nem támasztom alá. Egy újabb lövés, melyet füst követ. Szikrázó fényből parányi töret. Majd a várás, csak az marad. Megannyi pillanatot ez előz. Ami bennem mindent csak jobban tetőz. Végül fény felé fordulok, A sötétben már tapintani se tudok. A filmen csak a sejtelmes talány – Amolyan balladai homály Ehhez le kell ülnöm, Nem tudom magamnak kimondani. Pedig rég óta várom, hogy megtegyem. Árnyéka vagyok énemnek kétségtelen. Egy sötét, fekete lyuk, mit elnyelt az élet. Ő készítette rólam eme csodás képet.


Szab贸 Gergely


Szabó Gergely vagyok. Most éppen valahol huszonnégy és huszonöt között. Siófokon születtem egyébként és a Balaton-parton nőttem fel. Nagyszerű volt. Győrben diplomáztam, jelenleg itt élek, tanítok, dolgozok, vagyok. Itt is nagyszerű. Kamaszkoromban kezdődött ez az egész, ami a verseket illeti. Azóta változó hullámokban írok. Mindenféle stílus és téma érdekel, de leginkább az elvontabb, szabadabb írásokat kedvelem. Publikálásra még nem volt sok lehetőségem, ezért is köszönöm a magazinnak, hogy versem megjelenhetett az antológiában és a lehetőséget a bemutatkozásra.


Csak és Szembe is állítható ámde zavaros és kusza. Csak egyenes és őszinte, ja és szeret, ahogy tud. Előfeltételeket ide kérném, ide a valóságba fűződő viszonyhoz. Sok minden történt abban a csöndben. Életek változtak meg, a jég végre túlra szakadt és zenélt velünk a bizonytalanság a megfejthetetlenségben.


hasonló nem a betonkeverővel sakkozok a fikció már történelem a fikció a jelen és megkötöz a világ konzerválása csak a csempék között a fúga a front sem szalonna csak a szalonba egy megfenyített tivornya rivalizál az értékválság hagyományűzés és de-de-de dehumanizáció a víz alatt csak a szívem dobog fülemre szorított tenyeremben az örök idők visszhangja


1951-ben Budapesten születtem, s házasságom révén kerültem Keszthelyre, ahol megtaláltam a családban, a munkában, a kialakult baráti körömben az örömöket. Első verseimet unokáim léte ihlette. Intenzíven „Aranykorú”- ként kezdtem el rímelgetni. A költeményeim hűen tükrözik amit érzek, látok, tapasztalok. Szívesen írok szépséges Balatonunkról, általában a természet határtalan csodáiról, de az emberi jellemekről, jó és kevésbé jó tulajdonságokról. Szűkebb pátriámban, 2012 januárjában, 2013 májusában és 2015 februárjában sikeres bemutatkozó estet tarthattam. Verseim megjelentek: 1. Feltörekvők antológia 2012. AnyCase Desing Kiadó Kft 2. Kulturliget 2013. Kép-versek 3. Irodalmi Rádió 2013 A gondolatok értéke /302-ből 19.! /intern. 3. Keszthelyi múzsa 2014. Könyvpártoló Alapítvány, Keszthely 4. Szárnypróbálgatók 2014. Raszter Könyvkiadó, Csongrád 5. Szó-Kincs 2014. Aposztróf Kiadó, Budapest 6. Szárnypróbálgatók 2015. Raszter Könyvkiadó, Csongrád Egyéb Irodalmi rádió / honlap Szürreális képsorok A Balaton dicsérete Hévízi tó 2015. Ihletfonál Antológia 2016. Uploaded Magazin Feltöltött pillanatok/ e-könyv Mécs László Irodalmi Társaság Mécs10 A Zalai Hírlap, a keszthelyi Szuperinfó és Balatoni Futár több versemet méltatta már közlésre. Eddig megszületett verseimből öt kötetet tudtam önerőből összeállítani, nyomdakészen a hatodik kötetem. A számítógépes népszerűsítéssel még nem élek.


BajziknĂŠ Panni


A nyugalom órája Halk hang tolvajként suhan az éj fekete köpenye alá. Csönd váltja a zajt, a fáradt nappalt. A nyugalom órája puha léptekkel halad. A megnyugvás érzése tölti a nyüzsgő gondolat-árt. Álom szövete - pókfonál erős karral ölel. Jóleső önkívület frissíti visszhangját.

Érkezik a hajnal Az éjszaka uralta sötétből lassú szárnyon érkezik a hajnal. Szürkeségén megcsillan a derengés sugara, a tó sima tükrét bearanyozza. A természet pityegő madárhangja álmosan szól. Apró zizzenéssel ocsúdik a hangtalan hullámú nádi világ: zsibbadt mozgással hattyú úszik, gyenge csobbanás fürdőző halat sejtet. Égő arccal kel fel a nap, fénye elűzi a homályt.


Ahogy kósza szél… Ahogy kósza szél a levelet, úgy kapja fel a szóbeszéd a híreket. Sziszegve terjeszt vélt,valós tényeket. Jeges hideggel szorít a szomorúság: vajon mit rejt az álmosoly, a mondat közepén az elharapott szó? Kell ezzel törődni, figyelni!? Fülek mellett a kaján megjegyzést könnyedén el kell engedni! Dúdolok, ringatom magam, tudva: semmi, de semmi nem lényeges csak az, mikor csöppnyi édenem körülvesz.


Kovács Péter


Kovács Péter nyugdíjas műszaki értelmiségi vagyok. Bár műszaki-gazdasági pályát választottam, az írott szó iránti igény gyermekkoromtól végig kísér. Terjedelmes könyvtárunk széles választékból, a gyarapító korok szelleme által diktált módon gyarapodott. Mindent fogyasztó vagyok, haszontalanul elolvasott mű számomra nincs. Kedvenc íróim? Kell ilyen ezek után? Az írást számomra kamaszkoromon túllépve érzelmi töltöttségem kényszerítette. A későbbiekben hozzáadódtak a való élet problémái. Egyetemi éveim alatt verseket fabrikáltam. A továbbiakban az inger megvolt, az idő kevesebb, hogy komolyabban foglalkozzak gondolataim papírra vetésével. A nyugdíjas évek erre kiválóan alkalmasak. Írásaim az emberi viselkedési módok, a személyiségek megnyilvánulásainak megfigyelésén alapulnak. Kis iróniával, humorral szemlélődöm és jegyzek. Szeretem a természetet, s a benne való megmerülés is írásra csábít. Családom története, novellák, versekképezik eddigi, baráti, családi körben ismert „m űveimet”. Közélet iránti érdeklődésem nyomán keletkező gondolataimat a Fb-on (ill. korábban a Galamus oldalán) tettem nyilvánossá. Nyilvános bemutatkozásom még nem volt, erre nem törekedtem.


Az utolsó út A férfi az utolsó üzleti útjára készült. Következő hónapban nyugdíjba vonul. Az új gépsor utolsó szerződési feltételeit véglegesíteni utaznak Svájcba. Sem gépkocsiban, sem repülőgépen nem számolt veszéllyel. A fővárosba kellett eljutnia a hajnalban ötkor induló géphez. Főnökéhez és másik kollegájához a repülőtéren csatlakozik. A vidéki városkából gépkocsijával indul útnak. Úgy kalkulált háromkor elindulva kényelmesen odaér. No, de az útviszonyok! Nappal esett a hó. Már napok óta kisebb-nagyobb hullámban szórja fehér pelyheit az ég. Az időnként rövid időre tisztuló felhőzetből át-át tör a napsugár. Csupán arra jó, hogy a hó-paplan alatt vékony réteget olvasszon, s tegye jegessé az utat. De menni kell. Felesége aggódva vette tudomásul a kényszert. Egy órára ébresztőt rendelt mobilján magának. Lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Öt napig lesz távol, mert még két helyen előzetesen megnézik a sorok működését. Nem lehet melléfogni. De hát a főnök is ott lesz! Igaz, kollegájával kettőjüké a szakmai felelősség. Próbálta átgondolni még egyszer, de már ezerszer megtették. Hagyta tehát gondolatait. Gondolt inkább az ötnapi távollétre kedvesétől. Valahányszor nélküle ment, mert a szakmai utak ilyenek voltak, mindig rossz érzése volt. A feszített program mellett sosem mulasztottak széttekintést a városban, az országban, ahol jártak. Akármily keveset is láthattak. De ezt akkor csak ő, kedvese nélkül látta. Pedig mindig vele szerette felfedezni az ismeretlent. Tizenegyre járt. Odakint csend volt a hóesés már régen elállt. A nyugalmas éjszaka csendjét a hókotró zaja bolygatta meg elhaladtában. Alvó feleségéhez fordult. A sötétben kereste arcát. Kis ideig hallgatta pihegését, egyenletes levegő vételét. Fürkészte a kedves arcot, s hogy fel ne ébressze alig érintve csókolta meg. De felébredt, s a még révedő szemei megpillantva őt, rámosolygott. Átölelték egymást. Feküdtek szótlanul, de már egyikük sem aludt. Az utolsó órában ölelkeztek, szerették egymást. Szenvedélyesebben is, mint mostanában. Talán az elválás utáni hiányérzet „igérete”? Vagy megéreztek valamit…? Nehéz volt a kelés, nehéz volt az indulás. Az út viszonylag tiszta volt, de két sávon járható. Az ég tiszta, ragyogtak a csillagok. Hova tűnt a napközbeni felhőzet? A kocsi lassan, de bemelegedett, az induláskori hidegben azonban elgémberedtek ujjai. Lassacskán azok is kiengedtek. Milyen jó lenne, ha felesége itt ülne mellette. Elgondolta, amint együtt mennének a csodás svájci kisvároska utcáin. Beszippantanák az egész országot átható tehéntrágya illatát. Igen, illatát, mondta azután, amikor először érkezett vissza egy ilyen útjáról. Hozzátartozott az országhoz, mint a monumentális hegyek, amit ugyan nem mászott meg, csak lenyűgözte a látványa. Hozzátartozott, mint a sajt, amit a kis gazdaságok sajtüzemeiben készítettek. Hozzátartozott, mint az erdőcskék övezete dús legelők a sziklás csúcsok tövében.


Időközben felhők kúsztak az égre. Az iménti ragyogás, amely szinte nappali fényben világította az utat, megszűnni látszott. Előbb a hold rejtette el magát, majd sorra a csillagok is eldugták fényüket. Egyedül rótta a kilométereket. Senki sem kelt útra ilyen korán, ilyen időben. Kanyargós útszakaszhoz érkezett. Fehér pihék táncoltak a szélvédő előtt. Egyre sűrűbben kellett járatni az ablaktörlőt. Egyre lassabban mehetett, de időben kell érkezni. Hegyek árnyékában vezetett az út. Jegesedett. Érezte a gumik könnyebb mozgását. Kanyart kanyar követett. A hó felrakódott a törlőlapátokon kívüli szélvédő mezőn. Egyre nehezebb a kilátás. Az út széle, a középső vonal egyre nehezebben lett észrevehető. Ösztönösen a közép felé húzódott. Ismerte az útszakaszt. De a hó, a jegesedő út, a kanyar … A kanyar… A hegy itt kitüremlett az útig, sötét árnyat vetve rá, gátolva a jó kilátást. Egy felvillanó fény. A sötét és azt követő hirtelen világosság megzavarta. A jármű is feltűnt a kanyar, a hegy mögül. Ösztönösen jobbra kormányzott. Hirtelen mozdulat volt. Egy rántás a kormánykeréken vissza. Hiba volt. Egy pördülés… Egy puffanás … Mélységes csend…. Előre hajolva, feje a kirepült szélvédő helyén. A hópihék tarkójára ülnek. A vörössé vált cseppek patakként folynak le arcán. Mellkasa a kormánykeréken, furcsa együttlétben. Jobb karja alá, a kormányba szorult. Kissé szétszakadtak tagjai. De még egyben? Balkarja a kinyílt ajtón lóg ki. Furcsa póz. Épségben így nem lehet helyezkedni. Körülötte csend és mindenütt fehérség. Szemét behunyta, fájdalmat nem érzett… Valami süvítést hall. Valahol messze, messze… Valahol világosságot észlel. Emberi hangok, véli kihűlőben… Érzi, megragadják. Fájdalmat most sem érez. Az út jár az eszében, ami előtte van. Nem ahová készült. Hanem az, a végtelen. Hát egyedül megy? Hol van a kedvese? Hogy együtt lássák a szépet. Valami egyre süvit, valami rázza. Pedig ő nem mozog. Nyugalom, megint megragadják. Hideg az asztal. Valaki homlokára teszi kezét. Hát itt van mégis vele? Együtt mennek tovább? Nem, ez nem Ő. Ez nem az Ő keze. Ennek kórház szaga van. És ő egyedül ment tovább. Letérve az eddigi útról megint elindult. Szürkült megint az ég. De hiszen már reggel lesz, a gép már indul. Miért sötétedik? Miért nem hallja a gép zaját? Szemei már nem akarnak látni. Fülei már nem akarnak hallani. Érzékelni már nem érzékel. Ment az utolsó útján, de felvillant még az utolsó éjszaka. Kedvese arcát vitte magával.


Horváth Henrietta: BogyóMoszat BogyóMoszat szorosan szorította magához a térdeit. Színes vesszőkből font kosara sarkában kucorgott és nagyon félt. Rémülten pislogott a vesszők résein át, a szobát kémlelte. Annak is az ajtaját nézte, szemei szinte kiestek a méretéhez képest meglehetősen nagy erőlködéstől. Apró kék-sárga kockás, bolyhos teste a legkisebb zaj hallatára is összerezzent, aminek következtében, ha ez egyáltalán lehetséges, még jobban összehúzta magát. Pici kis gomb orrocskája be-beakadt a vesszőrengetegbe, ahogy kíváncsian pásztázta a külvilágot. De ne szaladjunk ennyire előre! Ki is BogyóMoszat? Vagy helyesebb lenne azt kérdezni, hogy micsoda a kicsike BogyóMoszat? Bárhogy hangozzék is a kérdés, a választ egyik esetben sem egyszerű megfogalmazni. Pláne, hogy Bogyó sem tud segíteni nekünk, mivel ő maga sem tudja, hogy tulajdonképpen mi ő. Amit tud, az igen kevéske, de azért megvan a magához való esze. És nem is fél használni, ha feltétlenül szükségesnek látja. Tehát tudja, hogy nevét, számtalan becézési lehetőséggel egyetemben, egy kislánytól kapta, akit mindenki csak Bee-nek hív, tudja, hogy mindig is itt élt, ebben a házban, azon belül ebben a rozoga kis vesszőkosárkában. Habár Bee egész szobáját belakta, mégis a kosarat tartotta az igazi otthonának. Telepakolta sok-sok puha anyaggal, meg vattapamacsokkal, nehogy megüsse picike testét, ami alig volt nagyobb egy kakaós bögrénél és a formája sem különbözött tőle nagyon. Két kis lábacskája óriási talpakban végződött, amiken hat ujj volt található, mindegyik végén eltérő és a hangulatának megfelelően változó színű körmökkel. Kezeiből több is volt a kelleténél, egészen pontosan négy darab, behúzható tapadókorongokkal rendelkező kéz ágazott ki hordószerű, kockás testéből. Haja is volt ám, vörös és boglyas. Elképesztően hosszú szempillái egészen az orráig leértek, ha aludni tért. Színes kis valami, annyi biztos. Sokáig Bee legjobb barátja volt. Nagyon szerették egymást, mindent együtt csináltak, minden huncutságban cinkosok voltak. Telt az idő, Bee egyre nagyobb lett, BogyóMoszat sokszor épphogy el tudott ugrani, nehogy a kislány véletlenül rálépjen, vagy a feneke alá gyűrje nagy hirtelenjében. De nem bánta, egy BogyóMoszat legyen éber, vidám és mindig tettre kész! Idővel az apróság egyre többet üldögélt egyedül a kis kosárkájában. Bee-nek egyre több barátja lett, akikkel szívesebben volt együtt. Ráadásul új játéka is akadt. Egy baba. Hangos volt, de jó illatú. Többnyire. Vicces neve volt: Honey. Bee és Honey. - Ezzel nem lehet versenyezni! – bosszankodott Bogyó. De nem volt mit tennie, mint várni rá. És csak várt és várt, míg végül ráunt a nagy várakozásra. Egy nap felmászott Bee ölébe, onnan pedig tovább kapaszkodva meg sem állt a lány fejéig. Aztán egész egyszerűen ráült. Bee nem mozdult. BogyóMoszatot viszont nem olyan fából faragták, mint aki csak úgy feladja a fontos dolgokat. A lány fején csücsülő apróság először lehajolt és belebámult Bee szemébe. De nem történt semmi. Következő lépésként tapadókorongjait a lány arcára cuppantotta, aztán lassan, de határozottan rázni és szólongatni kezdte. - Bee! Bee! Itt vagyok! – minden hiába. Bee felült, arcán BogyóMoszattal, de egyetlen árva szót sem szólt. Megdörzsölte az arcát, majd folytatta, kívülről nézve nagyon unalmasnak tűnő tevékenységét. BogyóMoszat semmit sem értett. Vajon mi történhetett? Hozzá sem szólt, rá sem pillantott. Bogyó csalódottan vonult vissza a kosárkájába. Sajnos a helyzet változatlan maradt. BogyóMoszat minden erőfeszítése hasztalannak bizonyult. Az egész kis világa a feje tetejére állt, nem tudta, mi tévő legyen. Néha úgy érezte, mintha láthatatlanná vált volna. Mégis tovább próbálkozott. Sokszor a hajába akaszkodott, máskor a lába köré fonta karocskáit és tartotta magát, míg erejéből telt.


De nem ért el semmit. Végső elkeseredésében aztán, szörnyű dologra kényszerült. Álnok cselekedet volt ez, törte is rajta a fejecskéjét hosszasan. Vívódott magával, még régi korok varázslóit idéző Gondolkodó Süvegét is a fejébe húzta. Mi lesz, ha Bee nagyon megijed és megharagszik rá? Akkor biztosan elveszíti őt és örökre magányos marad. Végül vállalta a kockázatot és eldöntötte, hogy ráijeszt Bee-re. Kár volt úgy aggódnia, mivel nem úgy sült el a dolog, ahogy azt a terv ígérte. Csúfos kudarcba fulladt. Már a kezdés sem volt túl biztató, hiszen Bogyócska szinte remegett az izgalomtól, amikor alattomban a lány takarójának redőibe rejtőzött. Hiába volt igencsak ijesztő, ahogy az éjszaka kellős közepén apró, színes karmocskáit Bee pizsamájába akasztva és végtelenül ijesztő hörgő hangot hallatva egyre feljebb és feljebb húzta magát. Bee meg sem nyikkant. Bogyó elérte a takaró végét. Kimászott alóla, majd komótosan leült az ágy szélére. Lábai alá tette két karját, a másik kettővel pedig rájuk könyökölt, majd puha tenyerébe temette piciny arcocskáját. Sírni nem tudott, így hát nem tehetett mást, mind végtelenül szomorúan üldögélt és csillámos tollakból álló hosszú pillái mögé rejtette fájdalmát. Meglepően gyorsan jött a reggel. Bee felébredt, BogyóMoszat az ágy végéből figyelte minden mozdulatát, szinte könyörgött a pillantásáért. De rá sem hederített. Kicsi Bogyó lógó orral, már amennyire egy golyószerű pici orr lógni képes, visszakucorodott a kosárkájába. Nem is mászott elő onnan, mi értelme lett volna? Ráadásul egyre furcsább és rémisztő dolgokra lett figyelmes, amik fonott kis otthona biztonságában marasztalták. Hogy mitől félt? Erről kicsit később. Telt-múlt az idő, végül Moszatka nem bírta tovább elviselni a magányt. Ha nem kell már Bee-nek, akkor világgá megy. És, ahogy mondani szokás, a nagy elhatározást tett követte. Nem kis munka árán előrángatott egy zsebkendőt a kosár mélyéről, összeszedte minden ingóságát és batyuba kötötte. Nem volt egyszerű átkászálódni a vesszőkön túlra, de elszántsága átsegítette az akadályon. Puha hátsójára huppanva ért talajt, pontosabban szőnyeget. Már nincs sok hátra!- gondolta. Gyorsan átkel a szobán, kinyitja a jó magas ajtót, aztán… No, igen. Nem tudta, onnan hova tovább. Mindig Bee vitte magával. - Engem semmi sem állíthat meg! – kiáltotta csak úgy, magának. Más úgysem hallotta volna meg, ugyanis vékonyka hangja közel sem volt olyan hangos, amennyire ő gondolta róla. Éles volt? Igen. Éneklően csengő-bongó? Igen. De apró mérete komolyan korlátozta hangjának erejét. Lassacskán feltápászkodott, először az egyik, majd a másik pár hosszú, csíkos pamutkesztyűbe burkolt karjaira támaszkodva. Majd batyuját elragadó eleganciával aprócska vállaira csapta és bátran nekilódult a kosár és az ajtó közötti számottevő távolság leküzdése érdekében. Nehéz volt a csomag, nem is kicsit. Terheinek súlya most már nem csak apró lelkét, hanem a vállait is nyomta. Így vágott neki a hosszú útnak. Nagyon, de nagyon sok idő telt el, de a táv mit sem csökkent, ahogy az ajtó mérete sem. De nem adta fel. Térdecskéi meg-megrogytak az elképesztő kimerültségtől, BogyóMoszat mégis kitartott. Borzos fejét leszegve számolta a lépteit és a szőnyeg hosszú szálait, ha már úgyis ott voltak. Lassacskán azon kapta magát, hogy spagettinek látja a vékony, tésztaszínű fonalfonatokat. Eddig fel sem tűnt neki, hogy ilyen színű a szőnyeg. Egészen másként emlékezett rá. Az ajtó sem ilyennek rémlett. Biztosan az éhség tette ezt vele. Lépett még néhányat, majd hirtelen megtorpant, aminek két oka is volt. Az egyik a sötéttel függött össze, ami, ha tényleg olyan sok-sok órája menetelt már, hamarosan el kell jönnie. Mióta Bee nem foglalkozott vele, Bogyó félt a sötétben. A Bee-re ijesztős akciót követő estén ugyanis minden még rosszabbra fordult. Rémisztő dolgok kezdődtek, s a legijesztőbb mind közül az Éjjeli Óriás megjelenése volt. Igaz ugyan, hogy Bogyó nagyon vágyott a társaságra, de nem éppen ilyenre gondolt. A sötétben járó Óriás szinte minden este feltűnt és vakítóan fénylő, egyetlen szemével pásztázva vadászott rá, az ágy alatt vagy éppen a szekrényben keresve őt. S ha ez nem lett volna már így is épp elég ijesztő, mennydörgő hangjától úgy zengett a szoba, hogy BogyóMoszat egyszerre takarta el szemeit és füleit rémületében. Ilyenkor különösen nagy hasznát vette számon felüli kezeinek.


Tovább tetézte a bajt, hogy az Óriás nem volt egyedül. Kis barátunk Pöszkének nevezte az Éjjeli rém társát, különös beszéde miatt. Mindig halkan, az Óriás háta mögött orvul megbújva suttogott. Mintha Pöszke szolgálatában állt volna. Tette, amit mondott, arra ment, ahová a suttogó, vékonyka hang irányította. Ellenőrző körútjuk végét pedig egy megnyugtató, számára gúnyosnak és vészjóslónak hangzó, „jó éjszakát, szép álmokat” kívánság jelezte. Az egyik ok tehát világossá vált, de mi a helyzet a másikkal? Kevésbé félelmetes, de annál meglepőbb okról van szó, ami annyira meglepte a pici lényt, hogy csaknem az addig megtett út feléig rohant vissza lepettségében. Akkor még nem sejtette, de oktalan ijedelme mentette meg őt. Szegény butus kis Bogyó! Pedig nem történt más, minthogy piciny homloka az ajtóhoz koppant. Elérte hát az első célt, ami túlságosan is hirtelen lepte meg. Mint mondtam, BogyóMoszatnak megvolt a magához való esze, így szinte azonnal felismerte a közel sem kis problémát. Nem örült. Nagyon nem. Megtörten huppant le a vastag, puha szőnyegre, belefúrta magát, csak a biztonság kedvéért és onnan pislogott. Próbálta kifundálni, mi tévő legyen. Otthon és a világ egyenlő távolságra volt tőle. Merre induljon? Komoly fejtörésétől, ami csaknem a Gondolkodó Süveg újbóli felvételét igényelte, váratlan dolog szabadította meg. Egészen pontosan, kettő darab váratlan dolog. Egyrészt addig gubbasztott a szőnyeg mélyén, hogy közben leszállt az este, másrészt lassan nyílni kezdett az ajtó. A folyosó fénye mind szélesebb sávban világította meg a szobát. BogyóMoszat pánikba esett. Hátrahagyva az addig hősiesen magával cipelt batyuját, rohanni kezdett. A félelem meggyorsította lépteit. Elérte a célt, de ereje fogytán volt, így jobb híján a kosár mögé rejtőzött. Korábban is hallott ismeretlen hangokat, de annyira maga alatt volt, hogy nem törődött velük. Elég izgalmat jelentett számára az Éjjeli Óriás és Pöszke előli bujkálás. Először tárult fel előtte a szoba a maga teljességében. A pánikot döbbenet váltotta. BogyóMoszat annyira elámult, hogy majdnem kilépett a kosár védelméből. A szoba nem Bee szobája volt. Nem csak a szőnyeg és az ajtó volt más, hanem minden egyéb is. - Hol vagyok? – suttogta. Apró színes testéből kifutott a szín. Mintha egy régi fekete-fehér filmből lépett volna ki. Bogyócska józan esze működésbe lépett és olyan erővel kattogott, amire még nem volt példa. Az eset őt magát is váratlanul érte. Visszatért a színe, körmei mélyvörösbe váltottak. - Be kell mennem a kosárba. Lassan és óvatosan. Így is tett. Vesszőről vesszőre kapaszkodva húzta fel magát, felemelte a fedelét és belevetette magát a puha kis fészkébe. Szorosan összeszorította a szemét és várta, hogy véget érjen a mozgolódás. Közben elhatározta, hogy holnap újra világgá indul. Vagy már megtette? Hiszen már nincs Bee-nél. Csak arra kellene rájönni, hogy hol van. Túl sok gondolat volt ez egyszerre egy ilyen kicsike Bogyónak, el is szenderült szépen. Az Óriás hangjára ébredt. És sötétre. Azonnal a kosár sarkába kucorodott. S ezzel elérkeztünk a jelenhez. BogyóMoszat magához húzott térdekkel remegett a sarokban és nagyon félt. Annyira, hogy kellett hozzá némi idő, míg észrevette a változást. Az Óriás hangja nem az Óriás hangja volt. - Apu nincs itthon Honey! De nézzük meg azokat a szörnyeket! – mondta az Óriás az új hangján. - Rendben! Én majd mögötted megyek, oké? – suttogta Pöszke. És akkor Bogyó két dologra is rájött: Pöszke őt nézte szörnynek és Bee volt az Óriás. Egyik felismerés sem esett jól Moszatnak. Még mélyebbre kucorgott a kosárba. - Ne kapcsold fel a villanyt! Így nem találjuk meg őket!– sikította Pöszke. Moszatbogyó kíváncsian figyelte a történéseket. Olyan közel ment a kosár falához, amennyire tollpillái engedték, majd óriásira nyitotta amúgy sem kis mérettel rendelkező élénkzöld szemét. És alig hitt neki. Bee megnőtt és egy pici lány állt mellette. Bogyó fejében összeálltak a dolgok. Pöszke nem más, mint Honey. Egész idő alatt egymástól féltek. Micsoda butaság!


- Bárcsak hamarabb kijöttem volna a kosárból, bárcsak hamarabb kinyitottam volna a szemem! – suttogta Bogyó magában. Bee gyorsan körbenézett, csakhogy megnyugtassa Honey-t, de valami megragadta a tekintetét. BogyóMoszat kosara volt az. Szeme megtelt apró csillámokkal, kedvesen elmosolyodott. Bogyó felismerte benne a régi huncutságot. Pillantásuk egyetlen apró kis pillanatra összeakadt. Mintha Bee meglátta volna. De ezt csak Bogyó hitte így. Bee nem látta őt. - Nincsenek itt szörnyek! Ebben biztos lehetsz! – mondta Honey-nak vidáman. - Honnan tudod? - Emlékszel a kis kosaramra, amit neked ajándékoztam? Egy kis hős rejtőzik benne. Csak arra vár, hogy megtaláld! De ne ijeszd meg! Lehet, hogy ő is szörnyek nézett a sötétben! - Óh! Azonnal megkeresem! - Nem, most feküdj le szépen. Majd holnap nekilátsz! Jó éjszakát, szép álmokat! Bogyó most először hallotta szépnek ezeket a szavakat. Nem akart már világgá menni. Izgatottan várta, hogy Bee kimenjen végre. Amint bezárult az ajtó, BogyóMoszat kimászott a kosárkából, felmászott Honey ágyára és óvatosan a kislány arcát méregette. Hirtelen két hatalmasra nőtt kék szemmel találta magát szemben. - Látlak! – motyogta álmosan Honey és magához ölelte Bogyócskát.

Ha megáll a világ Gyerekkoromban elszántan hittem, hogy képes vagyok megállítani a Földet. Felnőttem. Most már tudom, nem én forgattam a Földet, így megálljt sem parancsolhattam neki egy hirtelen megtorpanással. És nem is gyorsíthattam fel, bármilyen őrült tempóban eredtem futásnak. Pedig annyiszor megtettem. Annyiszor igyekeztem felpörgetni az idő múlását. Mert ha gyorsabban forog a Föld, az idő is szaporázva lépdel. Akkoriban még nem gondoltam agyon a dolgokat, nem akartam mindennek tudni az okát, egyszerűen csak gyerek akartam lenni. Bár ilyen egyszerű lett volna! De nem volt az. Különös gyereknek tartottak, a legjobb esetben a fantáziám élénkségére fogták a tőlük idegen viselkedésemet, de számos más okot is a találtak rá, sokat közülük akkor még nem értettem. Viszont nem voltam buta, éreztem, hogy más vagyok. Mindenről volt véleményem, mindent ki akartam próbálni, gondolkodás nélkül vetettem bele magam saját kis életembe. Sokáig nem tűnt fel, hogy egyedül vagyok a világomban, de eljött az idő, amikor szembesülnöm kellett a többi gyerekkel. Soha nem bántottak, inkább csak levegőnek néztek. Kedvesen, de zavartan mosolyogtak, ha elmondtam, mik járnak a fejemben. A felnőttek sem voltak különbek, meghallgattak ugyan, de folyton valami sürgetést éreztem a hallgatásukban. Szabadulni akartak tőlem, mint egy nehéz tehertől. - Játssz a többiekkel! — mondták. Tényleg megtettem, amit tudtam, de ahogy a többi gyerek nem értett meg engem, úgy számomra épp az ő játékaik tűntek teljesen értelmetlennek. Egyetlen közös szórakozást találtunk csak: a mesehallgatást. Mindannyian ámulva, az izgalmas részeknél levegőt visszatartva ültünk néma áhítattal. Imádtam a meséket, órákon át tudtam hallgatni őket. Mivel, a többiekkel ellentétben már tudtam olvasni, számtalan történetet ismertem és szebbnél szebb világokat képzeltem el belőlük. De fantáziám folyton túlmesélte az olvasott meséket.


Ezért inkább én kezdtem mesélni. Kitártam a világomat, hogy mások is láthassák. Csak meséltem és meséltem. A szavak varázsa átjárta a lelkem, majd szétáradva egy egészen csodás világ ereszkedett ránk. Minden megváltozott, világom lassan összefonódott a többiekével. Lettek barátaim, az álmodozók, akikkel minden nap új kalandba kezdtünk. Aztán véget értek a mesék. Sajnos ez a természetükkel jár. Idősebb lettem, bőven iskoláskorú, s a meséket felváltották a szürke szavak. Megtanultam belőlük, hogy a világ fakó is lehet. De még milyen fakó! Az én világom azonban mit sem változott. Tele volt színekkel, képzelt lényekkel, minden tudást meghazudtoló és szabályokat áthágó történésekkel. A legszikrázóbb tájak tűntek fel a szemem előtt, mintha csak egy másik valóság lenne. Képzeletem nem ismert határokat. Az iskolát óriási sárkánynak láttam, aminek hatalmasra tátott száján át léptem be a minden nappal egyre unalmasabb, szürkébb és magányosabb világba. Idővel a sárkány átváltozott. Egy óriási sütiformának adta át a helyét, ami fából faragott keretét ellenállást nem tűrve szorította a beléptető kapun áthaladók köré, akik így, hála a gondos-pontos megformálásnak, helyes kis hóember formában folytatták útjukat az ellenőrzött tudások birodalmában. Természetesen engem elkerült az egyen-forma, így leírhatatlan élvezettel néztem, ahogy a kis hóemberkék sürögtek-forogtak körülöttem. Csak a színük különböztette meg őket egymástól. Vidám napok voltak, számomra mindenképp. Kivéve, amikor a tanáraim rám pirítottak a folyamatos mosolygásom miatt. Máig nem értem, miért zavarta őket. Tény, hogy képtelenség volt komolyan venni a szavaikat, bármennyire szigorúak voltak is, apró hóember arcukba nézve a megbánás legapróbb jelét sem tudtam magamra erőltetni. Csupán halvány bocsánatkérő mosolyra telt tőlem. Azonban ez nem bizonyult elegendőnek. Másnapra meghívást kaptam az igazgató irodájába és egy invitáló levelet a szüleimnek is elküldtek. Sajnos nem volt olyan szerencsém, hogy simán ússzam meg a dolgot. Hatalmas fejmosást kaptam. Először az ezúttal dínó formájú sütiként megjelenő igazgató mondta el drámai, az iskolai közösség, a fegyelem és a tisztelet fontosságát hangsúlyozó, szerfelett hatásosra sikeredett beszédét. Közben végig csak arra tudtam gondolni, hogy vajon milyen ízű lehet? Gyömbéres-mogyorósnak tűnt. Végül felém fordult: - Nagyon jó eszű vagy, de túl sokat álmodozol! Komolyabban kell venned a társaidat és a tanulmányaidat. Már a jövőd a tét! Nőj fel! A szüleim figyelmesen hallgattak. Miután végeztünk, némán mentünk végig az iskolán, egészen a kijáratig kísértem őket. Tudtam, hogy most ők következnek. - Siess haza! Meg kell ezt beszélnünk! Nos, addig azt hittem, hogy a sűrűn előforduló és meglehetősen mozgalmas fantáziálásaim ellenére, rendben mennek a dolgaim. Úgy haladt előre az életem, ahogy az el volt tervezve. Persze nem én rajzoltam a terveket, készen kaptam őket. Otthonról.

Az óráim után haza indultam. Lehajtott fejjel bandukoltam, de egyre nehezebben haladtam előre. Végül rájöttem az okára. Lépteim nyomán gyökérszerű, görcsös, karmokban végződő karszerű indák bújtak elő a földből, majd hirtelen a lábaim után nyúlnak és lassan rájuk fonódnak. Erősen tartottak, alig tudtam kiszakadni a szorításukból. Ahogy próbáltam szökellve elkerülni a csápokat, hirtelen egy régbe süllyedt kép ugrott be. Kicsi gyerek voltam. És hittem, hogy én forgatom a Földet. Azóta már tudom: nem én forgatom a Földet. Azóta tudom: sem felgyorsítani, sem megállítani nem tudom. Mégsem voltam képes ellenállni a csábításnak. Soha nem lehet tudni, talán mégis történik valami! Elszántan nekiiramodtam és futottam, csak futottam, közben egyre színesebbé vált a világ. Lihegve, nevetéstől fuldokolva rontottam be a házunkba. Olyan nagyon boldog voltam. Újra kicsinek éreztem magam. De már nem voltam az. A szüleim az asztalnál ülve vártak rám. Nem is asztal volt az, inkább áldozati oltárnak látszott. Legalábbis az én szemem annak látta.


- Ülj le, kérlek! Így hát leültem. Hosszú beszélgetés vette kezdetét, szóba került a sokszor emlegetett jövőm, a fantáziálások értelmetlensége, amivel csak pocsékolom a drága időmet, és úgy általában, ne bohóckodjak már tovább. Bólogattam, ahogy elvárták tőlem, majd bezárkóztam a szobámba. Egész hétvégén ki sem jöttem. Szomorú voltam és csalódott. Elővettem a kedvenc mesekönyvemet és olvastam. Ezúttal azonban elmaradt a hatás, nem működött a varázslat. Fantáziámat folyton megzavarták a szüleimtől hallottak. Szavaik beszivárogtak a mesés sorokba. - Menni fog ez! Olvass tovább! – bíztattam magam. De valami megváltozott. Éreztem, de nem akartam tudomásul venni. Hétfőn újra iskolába indultam. Futni akartam. Forgatni a Földet. Mit forgatni, felforgatni! Rohanni kezdtem, mindenen átugrálva, mindenkit kikerülve, egyre gyorsabban és gyorsabban, míg a talaj szinte folyni látszott a lábaim alatt. Annyira elmerültem a látványba és a valóságtól elragadó érzésbe, hogy elfelejtettem felemelni a lábam. Talán arra vártam, hogy a talaj vigyen tovább. De nem így történt, helyette óriási erővel csapódtam a földre. Csúsztam egy darabig, ami nem esett túl jól. Nem volt benne semmi varázslatos. Mintha saját világom vetett volna ki magából. Feküdtem még néhány percig a rögös járdán, majd lassan felkeltem. Ruháim itt-ott darabokban lógtak rajtam, a szakadások néhány zúzódást is sejtettek. Eszemben sem volt hazamenni. Legyen másnak is vicces napja. Lassan sántikáltam a suli felé, közben harcos amazon hercegnőként képzeltem el magam, aki nemes küzdelmének nyomait viseli büszkén. Ebben a hitben léptem át az iskola kapuját. Hamar észrevettem, hogy valami nincs rendben. A diákok és tanárok saját arcukat mutatták, szemükből megvetés és értetlenség bámult vissza rám. Megláttak. Engem láttak meg. És ezt képtelen voltam elviselni. Egyszerűen sarkon fordultam és hazafelé vettem az irányt. A kapun kilépve visszanéztem az épületre. A sütinyomónak hűlt helye volt, nem láttam mást, csak a magasra nyúló, világosszürke falakat. - Ostoba vagy! Nem Te forgatod a Földet! Az addigi rohanó és színes világom, az én világom, ahol otthon éreztem magam, lelassult. A mindig vidám, vibráló és bátor szökelléseimet óvatosság váltotta fel. Valami folyton azt hajtogatta bennem, hogy ha futsz, el fogsz esni és fájdalmat okozol magadnak. Ha lassan mész, biztonságban éred el a célodat. Idegen szavak voltak ezek, nem az enyémek. Mégis hittem nekik. Egy darabig. Habár a Földet nem lassíthattam le, a világommal ezt tettem. Majd egy nap szinte teljesen megállt, elfáradt. Kívülről nézett a valóságra. Onnantól kezdve szellemként jártam az életemben, részt vettem benne, de nem volt az enyém. Fantáziám mit sem csökkent, de kizártam a mindenki valóságából, mélyre mentettem magamban. Erről persze senkinek sem beszéltem. Egyre több időt töltöttem egyedül a szobámban, az egyetlen helyen, ami még megmaradt nekem, ahol szabadon engedett fantáziám újra szárnyra kaphatott. A ház többi részében nem éreztem jól magam. Mindenhol a szüleimbe botlottam, akik mérhetetlen magabiztossággal konstatálták a magatartásomban bekövetkezett pozitív változásokat, amelyben hatalmas szerepet tulajdonítottak önnön szülői képességeiknek. Észre sem vették a magányomat. Otthonomban voltam hontalan. Befejeztem az utolsó évemet, hivatalosan is érettnek nyilvánítva léptem ki végül a kezdetben örömet, majd annál több fájdalmat okozó iskolából. Alig vártam, hogy végre hátrahagyjak mindent, ami soha sem tartozott hozzám. Iskolát, a szülői házat, a várost, mindent. Az egész megmerevedett világot, amihez semmi közöm sem volt. Sajátot akartam, újra sajátot. Csupán egyetlen tennivalóm maradt hátra.


Egy újabb unalmas és félelemmel teli hazaút után, ismét a szobámban találtam menedékre. Csak ültem az ágyamon csendben és vártam. Csak meredtem előre, közben számtalan gondolat és kép zsibongott a fejemben. Boldog voltam. Majdnem, mint régen. Végre elérkezett, amire a vártam. Sötétbe borult a kinti világ, de a szemem előtt feltáruló világ élénk színekben szikrázott. Nem töprengtem sokat, egyszerűen kiugrottam az ablakomból és már indultam is. Ráérősen baktattam a megszokott útvonalon, lábaim jól tudták az utat, így élvezhettem a lassacskán magához térő kis világomat. Megérkeztem. Az iskola épülete előtt álltam. Csak ő és én. Kezdődjön az utolsó harc. A hamuszínű falakra lassan hatalmas, színes sávokból álló ponyva gördült, mintha csak az égből omlott volna alá. Talán a Hold adta kölcsön ezüst köpenyét, amit az ég színei festettek meg. A néhány perce még iskolaként álló épületet elnyelte a pompás lepel. Világom csak így volt képes elviselni egy enynyire sivár valamit. Beléptem a képzeletbeli sátorba és munkához láttam. Pirkadt, mire befejeztem a tervem. Elégedett voltam. A szemközti parkba sétáltam, leültem a nedves fűre és ismét vártam. Ezúttal a külvilág ébredésére. A Napot néhány csillag húzta fel az égre, a Hold visszakérte köntösét. Reggel lett. Ünnepségre készült az iskola, én is az ünnepeltek között voltam. Tudtam, hogy hamarosan érkeznek majd a tanárok, diákok és ki tudja még ki más. Így is történt. Izgatottan figyeltem, miként változnak meg az arcok, ahogy az egykor még üresen ásító szürke falak felé közelednek. Néhány perc múlva az emberek egy nagyobbacska csoportot alkotva álltak döbbenten az iskola előtt és bámultak rá elképedve. A változás igazán látványos volt. Végre az igazgató úr is megjelent, ordítása szinte szelte a levegőt. A mindig sárgás árnyaltban sápadó arca először vörös, majd lilás árnyalatot vett fel. Micsoda színek! - Ki a fene csinálta ezt? És hogyan? – őrjöngött. Bevallom, végtelenül élveztem az előadást. - Mi ez a falakon? Mi van rajtuk? – kiabálta szinte teljesen magán kívül. - Hogy mik ezek? Mesék! Minden fal tele van írva mesékkel. Üdv a világomban! Mosolyogva fordítottam hátat a felfordulásnak. Sóhajtottam egy jó mélyet, majd elindultam. Lassú tempóval indítottam, majd egyre gyorsítottam és gyorsítottam. Forogj Föld! Forogj világ!



Fejes Zuzsanna: Egy kongresszus lábjegyzetébe Szeged, 2015. május 20. Ez a reggel egy vasárnaphoz tartozott, napos, kellemesen hűvös. Vártam a buszt, ami elvisz Veszprémbe onnan pedig Balatonalmádiba, a konferencia színhelyére. Hogy miként kerültem részlegvezetőként egy buszra, mikor mindenki más autóval ment? Igen, jó kérdés. Mondhatnám, hogy nem vagyok simulékony, vagy nem akartam autópályán száguldozni és a buszt biztonságosabbnak éreztem. De igazából mind csak egy rész igazság lenne. Régen, úgy kb. 50 ügyelettel ezelőtt, és persze, mikor még nem voltam szakorvos utaztam. Nem csak felszálltam a buszra, majd leszálltam, helyet változtattam, hanem képes voltam UTAZNI, végig csupa nagybetűvel. Nem csak néztem, hanem láttam is. Hogy mit? Hát mindent. Az emberek vállán ülő szürke gondot, az ülések között felejtett játékautó rövid történetét. Ma már nem látok sok mindent, a munkámat leszámítva, ahol azért néha nem árt a gondolkodás. Mikor kiderült, hogy mindenki másképp oldja meg az oda fele vezető utat, először kicsit csalódott voltam, hogy társaság nélkül utazom. Olyan érzés volt, mint mikor több mint fél évig abban a hitben éltem, hogy két lány hörcsögöm van, majd az egyik reggel kis rózsaszín apróságokat találtam a fészkükben. Hát így kerültem ide, a Mars téri autó-buszállomásra, és vártam egy „kék Volvo”-ra. Elmosolyodtam. Rég hallottam ezt a szót. Így nevezik, a fiatalok, ezeket a kékre festett távolsági közlekedésben résztvevő járműveket. A busz oldalán még látszottak a Tisza Volánra jellegzetes matricák nyomai, amit nem sikerült teljes mértékben eltávolítani, helyén egy sokkal kisebb DAKK felirat foglalt helyet. Mondjuk ez a DAKK még a szerencsésebb rövidítések egyike, gondoljunk csak bele az KMKK, ki se lehet mondani. Nem emlékeztem mikor történt a váltás. Talán úgy 25 ügyelettel ezelőtt, a lényeg, hogy akkor már képtelen voltam UTAZNI, látni. Felszálltam a buszra, kevesen voltunk. Első zavaromban Veszprém vasútállomásig kértem jegyet, persze gyorsan rájöttem, hogy ez nem egy kötött pályás jármű. Sajnos a humoromat és hogy számlát kérek az utazásról nem mindenki értékelte hajnali öt óra tíz perckor. Öt és fél óra buszút állt előttem, plusz még séta a szállodáig, tehát összességében úgy hat óra. De ha valaki ügyelt már SBO-s (Sürgősségi Bel Osztályos) ultrahangot, nagyon-nagyon hamar megtanulja, hogy üljön kényelmesen öt és fél óra hosszát, és hogyan éljen egy kis utazótáskából. Az út szép volt, napfényes és nagyon csendes, mint egy átlag vasárnap reggel. A busz megdöbbentően pontos volt, mivel vonatokhoz szoktam – ahol általában a menetrend tájékoztató jellegű. A nagyobb állomásokon volt wi-fi, ami meglepően gyors volt – gondolom a piacra igyekvő Mari néni, és Józsi bácsi nem nyomkodja az okostelefonját a kerékpárján. Pontosan érkeztünk. Veszprémben elértem az átszállást, még várnom is kellett. Ez is egy autóbusz-pályaudvar, egy lakótelep közelében. Gondolkodott már valaki azon, miért nem lehetne ezeket az autóbusz-pályaudvarokat valami szép hely közelébe vinni? Persze tudom a zaj, a forgalom stb. mind zavarják a nyugalmat. De ha ez utazó leszáll a buszról, az első benyomás, hogy mit lát először egy idegen, ismeretlen városból, talán legfontosabb. Nos, én egy-két lelakott panelházat láttam. Nem kaptam nagy kedvet Veszprémhez, pedig állítólag szép.


Ahogy álltam, és vártam a csatlakozást, egy fiatalemberre lettem figyelmes tőlem úgy két méter távolságnyira. Magas, barna, húszas évei elején járó. Három táska volt nála, egy nagy a ruháknak, egy lapos a számítógépnek és egy kisebb az utazáshoz. Elkapott az izgalom és a kíváncsiság: vajon „látok e még”. Megszólítottam: - Szia – köszöntem rá, erre ő hátra hőkölt – bocs, ha tévedek – folytattam hadarva, szinte légvétel nélkül - de te Balatonalmádiba mész, egy izotópos kongresszusra, ami az életedben az első. Tehát hallgató vagy – kerekre nyíltak a szemei, láttam, hogy akar mondani valamit, de én még benne voltam a lendületben – és most persze azon gondolkozol, hogy én ezt honnan tudom… Igazából nem volt nehéz dolgom… a sok táska árulta el, a megfelelési kényszer jelei, ami ezeket a fiatal orvostanhallgatókat jellemzi, és persze annak idején rám is igaz volt. Az én táskám már kicsi volt, csak egy nadrág és blúz, valamint egy táblagép GPS-szel. Sajnos, ez már kell: öregszem. Régen bárhova elnavigáltam, most már jobban bízom a technikában. Még szemfestéket sem vittem, pedig lássuk be, a kor előre haladtával egy nőnek egyre több idő kell, hogy összerakja az arcát, ezt érthetjük akár átvitt értelemben is. Így együtt utaztunk a tovább, miközben faggattam. Mint a hozzá hasonlóak, elég naiv, és persze, mikor rákérdeztem, hogy izotópos orvos akar e lenni, hevesen tiltakozott. „Még bármi lehet, ő még nem is tudja stb.” Magyarul: igen. Csak azért tiltakozik, mert nem akarja felfedni a terveit, megszokott stratégia, és szerintem nagyon-nagyon kedveli/szereti a témavezetőjét. Biztos vagyok benne, hogy egy nő. Láttam, ahogy beszél róla, de azt hiszem ebben a korban ez is természetes. Kötődünk a témavezetőinkhez, a magunk módján. A helyzet fordítva is igaz. Úgy két éve kaptam egy TDK (Tudományos Diák Kör) hallgatót. Egy kamerarenográfiás témával a helyi TDK konferencián III. helyezést ért el – 0,5 pont kellett volna ahhoz, hogy ki jusson az országos TDK konferenciára. Kamerarenográfiával! (csak zárójelesen merem megjegyezni, hogy a módszer már rajta volt Noé bárkáján, a PET/CT-hez képest). A kolléganő azóta végzett, most várja ez első babáját, és mikor ezt megírta e-mailen, úgy éreztem egy új családtagom fog érkezni, így témavezetői kötelességemnek éreztem, a gyermek szakirodalommal történő ellátását (értsd. mesekönyvek). Odaértünk. Elfoglaltam a szobámat, 12. emeleten – a kilátás gyönyörű volt, nem tudtam ellenállni, így fel is raktam a facebookra (megnyugtatás képen, partyképeket nem posztolok). Többen azt hitték külföldön vagyok. Az előadások milyenek voltak? „Nagyon színvonalasak és érdekesek, sokat segítettek a tudományos fejlődésben”. (Egy kamerarenográfia sem volt – mondom, a módszer rajta volt azon a Bárkán). Nekem csak egy poszterem volt. Több előadást tartottam, védtem doktori fokozatott. De ahogy ott álltam, elakadt a szavam, nem forgott a nyelvem és az agyam sem. Fuldokoltam. A kollégák rosszallóan néztek rám. Volt még egy dolog, amit talán érdemes megemlíteni, emléklapokat adták át az arra érdemeseknek. Idén kitüntették a volt tanáromat is, aki egyre romló egészségi állapota miatt nem tudta vállalni a hosszú utazást. A tanszékvezető méltatta, hosszan beszélt tudományos munkájáról, idézettségéről, cikkei fontosságáról. Néhány mondatot azért írnék e kongresszusi emléklap margójára.


Én voltam az utolsó, akit a tanár úr valaha is tanított. Akkor nem volt mindig őszinte a mosolyom, sok leletet átíratott velem. Mindig pontos volt, következetes, gondolkodásra sarkalt, és arra, hogy ne adjam fel, hogy van helyem. Tőle tanultam leletet írni: „a leíró rész legyen olyan, hogy mikor egy szakmabeli olvassa, lelki szemeivel lássa képet. Az összefoglaló pedig rövid, mert amit két mondattal nem lehet elmondani, az olyan mintha nem létezne”. Neki köszönhetem, hogy pontosan azzá lettem, amivé kellett. Se több, se kevesebb. Néha elgondolkozom azon, hogy ezt vajon látta e, mint a nagy tanítók a filmekben vagy a vastag könyvek oldalain. A kongresszus további része eseménytelen volt, vacsora a debreceni kollégákkal, az aktuális helyzet megvitatása. Figyelemmel kísértem a fogadás egyik fontos részét a „ki-dolgozik-többet” című versenyt. Ami rutin szerint két pohár bor után, de még a desszert előtt következett. Csendben meghallgattam mindenkit. Bólogattam, együtt éreztem, majd este tíz körül az órámra néztem és a szobámba vonultam. Alig 36 óra volt, amiből 12 órát utazással töltöttem. Majd haza jöttem. Egy nappal korábban. Miért? Ez is egy jó kérdés. Nem találtam a helyem ott, valami megváltozott.

HÁROM NAP Péntek, Besenyszög – Szolnok helyközi járat Hársfavirág illatú este volt, csupán nyolcan szálltunk fel a helyközi buszra, csendben, egymás után. Egy fiatal lány, péntek lévén hibátlanul sminkelve, hosszú pilláit a mobiltelefonjára szegezte. Lendületesen ült le az egyik hátsó székre. Egy idős hölgy, tíz éves forma kisfiúval, egy fiatalember, aki nagy zöld hátizsákot cipelt. És mi négyen. Feketében, ki öltönyben, ki kosztümben. Nincs egy hete, hogy megtettem ugyanezt az utat, a búcsúba jöttem, fehér rövidnadrágban, élénkrózsaszín felsőben, aminek pántjára nagy rózsaszín virágot tűztem. Boldogok voltunk. Kimentünk a faluszélre, felültünk a körhintára, vettünk a gyerekeknek vattacukrot és egy kis vásárfiát. Sokat nevettünk, vidám történeteket meséltünk. Mindig így volt, és akkor is. Csak papa tűnt nagyon betegnek, szürke volt, a szemei beesettek. Ebédelni ugyan felkelt, odaült a fehér asztal mellé, még mosolyogni is próbált, de az unokáit és dédunokáit fekve fogadta. Mindenkivel beszélt egypár mondatot, de a szavak között nagy szüneteket tartott. Ilyenkor szeme lecsukódott, levegő után kapkodott. A búcsú utáni reggelen halt meg. Megint itt gurultunk, az országúton. Csak zsivaj és nevetés helyett csend volt. A faluból kiérve az út elég zötyögőssé vált, a busz behúzódott az út közepére. Viszonylag régebbi gyártmányú Ikarus volt, a motorja hangos, nem beszéltünk, csak csendben néztünk kifelé. Figyeltem a tájat, a vidéket. Ilyenkor az ember óhatatlanul felbecsüli a termést, és felméri a nemrégiben történt vihar okozta károkat.


Csupán egyszer álltunk meg Szolnokig, egy szántó szélén, a semmi közepén. Az idős hölgy leszállt a kisfiúval. Körbenéztem, először csak búzamezőt láttam, majd jobbra a fák között felfedeztem egy pici fehér házat, egy tanyát – valószínűleg oda mehettek. Lassan mentünk tovább, senki nem szólt. Nem tudtam sírni. Megérkeztünk a végállomásra. - Viszlát, jó hétvégét! – köszöntem el a vezetőtől leszállás közben. Köszönésemet meglepetten fogadta. Becsukta mögöttünk az ajtókat, lassan távolodott, láttam, hogy amíg lehetett, csodálkozó, kérdő tekintettel nézett utánunk.

Szombat, Kiskunfélegyháza – Kistelek vonatpótló autóbusz Késésben vagyok. Hiába, a tavasz legbiztosabb jele nem a zsenge zöld, rügyek vagy a napsütés, mely miatt kigomboljuk a kabátunk, de még nem is a hajnali madárdal, hanem, hogy a MÁV elkezdte vonalain a felújításokat és ismételten vágányzári menetrendet léptetett életbe. Gárdonyi Géza 1927-ben írt szavai adnak erőt nekem. „Más késés nem igen fordult elő, még hófúvások idején sem. Nem mintha kitűnő hóekéink volnának, hanem mert ilyenkor a közlekedést egyszerűen megszüntettük. És higgyék el, ez sokkal bölcsebb intézkedés, mint Cegléd és Szolnok között hóban rekedni, ott éhezni, fagyoskodni és teremtettézni egész héten át” (részlet A mi vasutunk című novellából). Majd szétrobbanok a méregtől. Rengeteg dolgom van még. Be kell pakolnom, hiszen holnap hajnalban indulunk autóval Pécsre, és még a ruhám nincs kivasalva a fogadásra. Kialvatlan is leszek, és nem bírom már úgy az éjszakázást, mint rég. Itt ragadtunk, egy vonatnyi ember, két kutya és egy kerékpár Kiskunfélegyházán, a vasútállomáson, és vártuk a vonatpótló autóbuszt. Volt, aki morgolódott, volt, aki csak csendben álldogált és volt olyan, ki tapasztalt túlélőként inkább kihasználta az alkalmat és vett egy kávét az állomás nyitva lévő büféjében, bár az időpont igencsak szokatlan volt az erős feketéhez. Nagyon nyomta a hátamat a hetvenöt literes hátizsák, dühös voltam, és megfogadtam, hogy visszaváltom a helyjegyemet, akármennyit kell is sorba állni érte. Ahogy az lenni szokott, várakozás alatt különböző hírek röppentek fel innen-onnan, úgymint: nem is jön busz, vagy hogy csak pici busz jön, a fele ember itt marad. Úgy negyedóra-húsz perc után megjelent a vonatpótló busz. Kettő darab, egy kicsi és egy nagyobb jármű. Pont felfértünk, még a biciklinek is jutott hely. Nagyon rosszul nézhettem ki, mert egy ötven körüli szakállas úr gondolkodás nélkül adta át a helyét, én hálásan rogytam az ülésbe, hátamon mintha ólomból lenne a hátizsák. Lehunytam a szemem, mikor elindultunk, csak utána nyitottam ki, körülnéztem. Az emberek sokfélék voltak, vibráltak a színeik, de mindenki nyugodtan viselkedett. Mellettem egy fiatal, magas férfi ült, érdekes vonásai kissé merevek. Behúzták ugyan az ablakokon a függönyt, de ő csak nézett kifelé a kék szőttesen keresztül. Vajon mit lát, mire gondol? Szemben egy lány ült, lehunyt szemmel pihent, amott egy nagyapa az unokájával. A busz csuklórészében pedig két egyetemistának tűnő férfi beszélgetett, nagy hátizsákjukat a padlón egymásnak támasztották.


Megérkeztünk. Beálltam a pénztár előtt kanyargó sorba, majd meggondoltam magam. A jegyemre néztem, aztán a mögöttem álló idősebb nőre, aki velem utazott, és folyamatosan méltatlankodott. - Tudja, az élmény megfizethetetlen – mondtam, és elindultam hazafelé. Gárdonyi Gézára gondoltam, vajon Ő mennyit ült tétován csak várakozva egy vonaton? Volt rosszabb is, és lássuk be, lassan eltelik 90 év, egyszer csak megoldják…

Vasárnap, Pécs, 2-es számú helyi járat Pécsen voltam egy konferencián, persze végigvittek minket a városon, ültünk a városnéző kisvonaton. Megmutattak minden nevezetességet, bementünk pár múzeumba és ettünk fagylaltot az egyik cukrászdában, ahol állítólag Pécs legkülönlegesebb fagylaltjait árulják, úgymint epres sajttorta, melyben lelkesen kerestem a sajt ízt, de hiába. Délután, ahogy hazafele mentem a tömeggel, úgy éreztem, ennél többet akarok: megismerni ezt a helyet, amennyire csak lehet. Elkezdtek hívogatni a város ismeretlen színei. Ahogy haladtunk a főúton a szállás felé, egyre inkább vonzott az utazás. El akartam menni oda is, ahol a városnéző kisvonat nem kanyarog. Amíg a többiek az esti társasági eseményre készülődtek, sminkeltek, vasaltak, lapos talpú cipőbe bújtam, felvettem a hátizsákom, és elindultam. Vettem két buszjegyet: egyet az oda-, egyet a visszaútra. De merre induljak? Vajon miért nincs benne az útikönyvekben, hogy me- lyik az a járat, ami keresztülhalad a városon? A megállóban várakoztam, majd választottam két tényező alapján. Szigorú tudomány elvek szerint: járatsűrűség és menetidő. A közösségi hálón gyakran feltűnnek képek, ahol a buszvezető ajtajára különböző “a megfelelő utazási magatartáshoz kapcsolódó tanácsok, észrevételek” vannak kiírva. Ezeket mindig megnéztem, néhányat még szellemesnek is találtam, jót mulattam rajtuk. De mostanáig nem hittem, hogy ténylegesen léteznek. Ahogy vártam a 2-es járatot, amit jól megfontoltan választottam ki, jött egy helyi járat. Automatikusan a járatszámát kerestem, majd miután megnyugodtam, hogy nem az, amire várok, hátráltam, és mivel sokan szálltak fel, jól szemügyre vettem a buszt. Hamar feltűnt a felirat a vezetőfülke ajtaján, de sajnos a feliratnak csak az utolsó részét olvashattam el “... a mosoly nem kerül semmibe”. Óhatatlanul elmosolyodtam, miközben a buszmegállóból néztem befelé a vezetőfülkébe, ahonnan egy idősebb sofőr, szeme körül az élet rótta mély barázdákkal, kicsit értetlenül nézett vissza rám. Hamarosan jött a csuklós Ikarus, amire vártam, a vezető fülke ajtaján pedig a következő felirat: “Kedves Utasok! A leszállás a hátsó ajtókon történik! Köszönettel a felszálló utasok.” Egyre vidámabb lettem, próbáltam elvegyülni az ismeretlen tömegben, néha ki-kinéztem az ablakon, hogy most merre járunk. Lakótelepek, terek, boltok suhantak el odakint. Csak egy óra volt. Akkor kezdődött a fogadás, mikor leszálltam. Kis estélyiben kellett volna állnom a fehér, egy díszesen megterített asztal mellett. Lassan indultam vissza. Figyeltem a színeket, a lemenő nap sárga és vöröses árnyalatait, a szürke, fodros felhőket magasban, a házak és a fák kontúrját, és azt, ahogy ez a bizarr valóság visszatükröződik a távolodó busz ablakain. Mi lehet ez? Indulás, vagy érkezés? Egy első találkozás vagy egy történet utolsó villanása? Vagy éppen egy útközben elkapott röpke pillanat? Nem tudhatom, csak azt érzem, mennem kell.