Issuu on Google+

XIII. évfolyam, 6. szám e-mail: itelet@jak.ppke.hu honlap: www.jak.ppke.hu/itelet

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának hivatalos lapja

Ítélet

Áldott Békés Karácsonyi Ünnepeket és Sikerekben Gazdag Boldog Új Esztendõt Kívánunk! Bogdánffy Szilárd

Teaest

Alkotmánybíróság

Szerzõi Jogok

ExperiDance

Gál Gyula

2010. december 10.


Búcsúzik 2010

„Addig volt az Istennek áldása rajtunk, addig volt országunk, míg az mi hitünk virágjában volt” (Pázmány Péter) IMPRESSZUM

Felelõs kiadó: Dr. Schanda Balázs dékán A szerkesztõbizottság tagjai: Aradszki Dea (mûvészet), Bárdossy Csaba, Bende Tamás (irodalom), Bárth Bertalan, Both Hunor, Horváth László (kulinária), Hrecska Renáta (szerkesztõ), Kis-Molnár Flóra, Koltay András (felelõs szerkesztõ), Konta Balázs, Mikola Orsolya (interjú), Palócz László (kari közélet), Sergõ András (karrier), Stevanyik Ádám (sport), Simon Nikolett, Szabó Imre (közélet), Teleki László, Teleki Levente (egyház), Tóth Bálint András (kari közélet), Tóth Máté Szerkesztõség: PPKE-JÁK, 1088 Budapest, Szentkirályi u. 26., 319-es szoba E-mail cím: itelet@jak.ppke.hu Honlap: www.jak.ppke.hu/itelet Nyomdai kivitelezés: Villkesz Nyomda, 1011 Budapest, Iskola u. 13. TA R TA L O M

A Pázmány Szalon megemlékezése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .3. oldal Teaest Jávor Benedekkel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .3. oldal Tisztújítás volt a HÖK vezetésében . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .3. oldal Alkotmányozó pódiumbeszélgetésen jártam . . . . . . . . . . . . .4. oldal Prágai Sörtúra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .4. oldal Birt Or Not – Szavazás az életrõl . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .5. oldal Szerzõi jogok vs. társadalmi igények – Vitaindító . . . . . . . . .5. oldal Mi lesz veled Alkotmánybíróság? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .6. oldal Dobrudzsai vakáció . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .6. oldal LOL, avagy a humor hatalma 2. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .7. oldal Õsz Párizsban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .7. oldal Interjú Gál Gyula Tanár Úrral . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .8. oldal Bogdánffy Szilárd boldoggá avatására . . . . . . . . . . . . . . . . . .9. oldal Esti mese . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .10. oldal Csíny vagy bûn? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .11. oldal Botero mesés képei a Szépmûvészeti Múzeumban . . . . . . .12. oldal Egy kivételes hang és egy, a világon egyedülálló album . . . .12. oldal Experidance – Boldogság 69:09 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .13. oldal Egy film az életrõl – Lourdes . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .13. oldal Édes élet a Bródy Sándor utcában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .14. oldal Karrier Kalauz 2. – A motivációs levél . . . . . . . . . . . . . . . . .15. oldal Fékpedál helyett – Interjú Dr. Tóth Andrással . . . . . . . . . .15. oldal Öregdiák fiatal szemmel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .16. oldal Karrier Iroda – Tavasszal is várunk! . . . . . . . . . . . . . . . . . .16. oldal

Toborzás! Az Ítélet szerkesztõbizottsága szeretettel várja minden olyan hallgató jelentkezését, aki szívesen részt venne az újság munkájában. Jelentkezni lehet e-mailben vagy személyesen a szerkesztõség bármely tagjánál.

Látogassatok el az Ítélet honlapjára, ahol többek között megtalálhatjátok a lap korábbi számainak archívumát! www.jak.ppke.hu/itelet Csatlakozzatok hozzánk Facebook-on is!

Vizsgaidõszak. Karácsony. Új év. A decembereinket, legalábbis egyetemi éveink alatt, e három nagy esemény határozza meg. Persze mint minden évben, idén több más dologról is szól e hónap. Ahogyan ebben a lapszámban is olvashatjátok majd, az Alkotmánybíróság intézményének rövid története fordulóponthoz érkezett. A szervezet, ami a fékek és egyensúlyok rendszerében papíron(!) fontos pozíciót tudhatott magáénak, most lehet, hogy a végét járja. Mielõtt azonban elhatalmasodna rajtunk a demokrácia és jogállam iránt érzett kétségbeesés, szögezzük le, hogy az Alkotmánybíróság mindig is ellentmondásos szervezetként töltötte be több-kevesebb sikerrel a funkcióját. Tény persze, hogy fõleg az utóbbi nyolc évben, megmentette az országot néhány, enyhén fogalmazva furcsa törvény hatályba léptetésétõl – gondoljunk csak az új Polgári Törvénykönyvre. E hónap elejére azt is megértük, hogy a világhálón eldõlt egy ember élete vadidegen szörfözõk és lájkolók szavazatai alapján. Elõkarácsonyi ajándékként a leendõ „szülõk” megkapták a voksok eredményét, és ha hallgattak rájuk, akkor – legalábbis a szavazásnak a cikk írásakor való állása szerint – elvetették gyermeküket. Mire ezt az újságot olvassátok, a baba sorsa eldõlt. A házaspár államában december 9-én betiltották az abortuszt. Amennyiben a kisbaba meghalt, úgy legyen ez a pár sor, és az újságban található cikk egy megemlékezés mindazokra, akiket jogtalanul ölnek meg világszerte a jog köntösébe takarózva. Ha életben maradt, úgy kívánom Neki, hogy ne e két személy gondoskodásában bízva kelljen felnõnie, hanem fogadja õt örökbe egy igazi szeretõ család. És ha már család. Közeledik a karácsony, a család, a szeretet ünnepe. A televízióban elmerülve mosolyogva figyelem meg, hogyan készül a fogyasztó az ünnepekre. Tekintsünk be a média csodálatos ünnepi világába: Miután betettük a sütõbe a karácsonyi instant pulykát, nekiállhatunk, és könnyekig meghatva készíthetjük ünnepi menünk elsõ fogását, új zselés állagú alapanyagból, hogy az eredmény íze igazán olyan lehessen, mint az otthon készített levesé. Mert hát egyébként óhatatlan, hogy a természetes dolgokból készült étel olyan, mintha valami mûanyag vacakból készítettük volna… Ha az ajándékainknak nem örülünk teljes szívbõl, mert nem Balázs legújabb ötletét kaptuk a Vodafone-ból, vagy mert a kishúgunk félredobva saját kis csomagját önfeledten teszi magáévá a mi csörgõ-rezgõ ajándékunkat, hát kezdhetjük a családi civakodást. Azonban vigaszként ott van nekünk a Head&Shoulders összetartó ereje: „bár mindenben nem érthetünk egyet, de egyformán dús és korpamentes hajunk mindannyiunknak lehet.” Lássuk be: a karácsonynak nem errõl kellene szólnia. Azt tapasztalom, hogy a múltban sokkal izgalmasabb volt ez az ünnepkör is. Több érzelem, és több öröm kötõdött hozzá. Az emberek mára csalódtak benne, kis túlzással csak a gyerekek várják. Nem egy embertõl hallottam az utóbbi hetekben, hogy számára unalmas a karácsony. Fõként az olyan közhelyek, mint a szeretet, az önzetlenség, a lélek mélyén megszületõ boldogság. Szerintem most itt az idõ, hogy megvizsgáljuk, számunkra mit jelent az advent, a karácsony: valami, a legmélyebb emberi rétegeimrõl szóló dolgot, vagy csak egy felszínes szentimentális ünnepet? Válaszunkban megoldást kaphatunk arra, hogy miért gondolkodunk úgy e szent ünneprõl, ahogyan. Ha az ember azt érzi, hogy valami képmutató és felszínes, akkor természetes, hogy elveszíti az érdeklõdését iránta. Ezzel szemben, ha valóban átjárja lényünket a lényeg, a hangulat, akkor újra gyermekként várhatjuk december 24-ét. Sikeres vizsgaidõszakot, áldott karácsonyi ünnepeket és békés, boldog új esztendõt kívánok mindenkinek!

– második oldal –

Hrecska Renáta


Kari Közélet

A Pázmány Szalon megemlékezése

Teaest Jávor Benedekkel

Erkel Ferenc, a korszakalkotó zseni Izgalmas zenetörténeti elõadásnak lehettünk a tanúi november 10-én a Pázmány Szalonban. Az Erkel-év jegyében a magyar nemzeti zenemûvészet megteremtõje, Erkel Ferenc életmûvébe kaptunk átfogó betekintést Szilasi Alex zongoramûvész és Horváth Attila egyetemi docens, jogtörténész vezetésével. Az est kezdetén Szilasi Alex legújabb kitüntetésérõl számolt be: a lengyel Chopin Intézet, mint Chopin zongoramûveinek egyik legkiválóbb interpretálójának és „utazó nagykövetének”, lengyel útlevelet ajánlott fel a számára. Pár nappal korábban Lengyelországban koncertezett a mûvész és fellépett többek között az elsõ lengyel miniszterelnök és zongoramûvész, Paderewski emlékére rendezett állami megemlékezésen is. Erkel Ferenc mûvészetét bemutatva elsõként annak problematikájára világított rá Szilasi Alex és Horváth Attila tanár úr, hogy a Hunyadi László és a Bánk bán kivételével a többi Erkel-opera csak kéziratban maradt fenn, melyeknek egyes lapjai sajnálatos módon megfakultak és ezért ma már nem lehet teljes egészében rekonstruálni ezeket az alkotásokat. Erkel Ferencnek maradandó érdeme, hogy szinte a semmibõl megteremtette nemcsak a magyar operakultúrát, hanem a hazai zeneoktatást is. Igaz, a Nemzeti Zenede és a Zeneakadémia vezetéséhez Liszt Ferenc adta a nevét, de a gyakorlati oktatás szervezése Erkel kezében összpontosult. Az új zenei nyelv kialakítása a verbunkosból indult ki, miként ezt Szilasi Alex példákkal, többek között az Erkel által lejegyzett Rákóczi-indulóval is illusztrálta. A nemzeti operastílus legfontosabb jellemzõje történelmünk kiemelkedõ eseményeinek színrevitele. A nagyformátumú hõsök, mint Bánk bán vagy Hunyadi László mellett pedig már a nép, a parasztság képviselõje is megjelenik – Tiborc alakjával – a színpadon. Megismerkedhettünk a Hunyadi László-nyitány motívumaival, amely monumentalitásával önálló zenemûként is megállja a helyét. Azt is megtudtuk, hogy a „Meghalt a cselszövõ” miért „suttógókórus”: az elnyomás éveiben nem lehetett hangos örvendezéssel kikiabálni egy idegen érdekeket kiszolgáló bábpolitikus halálát. Az est fénypontja Bánk bán áriája, a „Hazám, hazám” volt Szabó Levente tenorista tolmácsolásában. Szilasi Alex elemzésében rámutatott, hogy a számûzött-motívum a Hunyadi Lászlóban is megjelent, a fõdallam pedig a mû keletkezésekor betiltott Himnusz motívumát is felidézi. Így válhatott a híres ária mintegy második nemzeti himnuszunkká. Szilasi Alex a Himnusz eredeti, pozitív jövõképet sugárzó, gyorsabb, palotástempójú változatára is felhívta a figyelmünket. A mai verziót a trianoni tragédiát követõen kezdték játszani Dohnányi Ernõ átdolgozásában, aki négy hanggal lejjebb transzponálta a mûvet. Liszt Ferenc „Szózat és Himnusz” c. feldolgozásának kezdõ részlete is elhangzott, megelõlegezve a Pázmány Szalon jövõ évi Liszt-sorozatát. Az est rendhagyó befejezéseként meggyõzõdhettünk, hogy Szilasi Alex improvizáló mûvészként is a világ élvonalába tartozik. A közönség javaslatára egy Zrínyi Ilonáról szóló fiktív romantikus opera keresztmetszetét-parafrázisát adta elõ, ellenállhatatlan humorérzékérõl is tanúságot téve. Péterfi-Nagy László

Idén harmadik alkalommal rendezte meg a Hallgatói Önkormányzat a Teaestet, ezúttal Jávor Benedekkel, „Fiatalként a politikában” címmel. A lassan hagyományosnak mondható téma harmadik vendége (Kocsis Máté és Rétvári Bence után) 1998 óta Egyetemünk oktatója, a Lehet Más a Politika országgyûlési képviselõje és a Fenntartható Fejlõdés Bizottság elnöke. Bevezetõjében elmesélte, hogyan került bele a politika körforgásába. Biológusnak készült mindig, 1997-ben meg is szerezte diplomáját az ELTE biológia szakán, majd 2006-ban doktorált. Elmondta, hogy õt mindig is jobban érdekelte a kutatás tárgyának a fenntartása, megõrzése, mint maga a klasszikus értelemben vett biológiai kutatás. Ennek megfelelõen foglalkozott ökopolitikával, környezeti etikával valamint a társadalom és a civil szervezetek részvételével a környezetvédelemben. A Védegylet egyik alapítójaként 2000 óta valóban tevékenyen részt vesz a magyarországi környezetvédelem elõremozdításában. „Egyik nap arra ébredtem, hogy egy fához vagyok láncolva” mesélte nevetve, jelezve ezzel is, hogy mennyire gyorsan és váratlanul történtek vele a dolgok. Öt évvel ezelõtt például arra a kérdésre, hogy képviselõként dolgozna-e, rögtön rávágta volna a választ, soha! Aztán mégis úgy alakult, hogy 2008-ban létrejött a Lehet Más a Politika terve, majd 2009-ben elindultak az EP választáson, 2010-ben pedig az országgyûlési választásokon. Az elsõ téma természetesen a vörösiszap katasztrófa volt. A felelõsökkel kapcsolatban leszögezte, hogy a MAL Zrt. vezetõségének bûnösségét nem vonja kétségbe, de felhívta a figyelmet arra, hogy a probléma ennél sokkal szerteágazóbb. A hatóságok megalapozatlan engedélyeitõl kezdve, a jogalkotók mulasztásán át, a privatizációs ügyletek enyhén szólva gyanús voltáig, mindenki felelõs a kialakult helyzetért (ezeket egyébként egy októberi közleményében is leírta). Hozzátette, környezetvédõk már 2003-ban jelezték, hogy a vörösiszap problémája megoldatlan, az illetékesek akkor sem értek rá érdemben foglalkozni az üggyel. Mondhatjuk, hogy ez a szituáció az elmúlt húsz év politikájának állatorvosi lova. A megjelent hallgatókat – érthetõ módon – rendkívül izgatta az LMP színeiben fõvárosi polgármester jelöltként indult oktatónk véleménye Budapest jövõjével kapcsolatban. Jávor Benedek véleménye szerint a rendszerváltás óta követett út nem folytatható tovább, ezt be kell látnunk végre, ahogy ezt a nyugati nagyvárosok évtizedekkel ezelõtt megtették. Bár a Budapest Szíve program jó irány, van még hova fejlõdni és ennek kulcsa a BKV helyzetének normalizálása, melyet egy cégen belüli átalakításban és a finanszírozás hatékony felosztásában lát (1/3 a fõvárosi önkormányzatot, 1/3 a központi költségvetést és 1/3 az utasokat terhelné). Ezenkívül, szerinte egy elõre tekintõ, tartható és jól átgondolt terv, koncepció szükséges ahhoz, hogy a célt, egy élhetõbb várost, elérhessünk. Végezetül az LMP-vel kapcsolatos kérdésekre adott válaszában kifejtette, hogy pártjának jövõje kiszámíthatatlan. Egyelõre a párton belül is viták folynak arról, vajon mi lenne jobb: ha a következõ választásokig átalakulnak egy néppárttá, ennek minden következményével, vagy megmaradnak kispártnak, így (talán) hatékonyabban és õszintébben képviselve az ún. zöld érdekeket. Arra a kérdésre, hogy valóban lehet e más a politika, õszintén válaszolta, hogy eddig úgy tûnik igen. Maga a tény, hogy egy párt környezetvédelmi értékekkel indult el a választásokon már sokat változtatott a politika addigi arculatán. „Soha nem volt ilyen zöld a kampány!” emlékeztetett, hozzátéve, hogy a Parlamentben egy darabig ugyan csak „szaglászták” õket, de a szakértelmet mindkét oldal elismeri, és respektálja. Véleménye szerint jót tett az állóvíznek a sok új arc, és megindult a szemléletváltás.

Palócz László HÖK elnök beszéde a 2010-es Gólyabálon Tisztelt Dékán Úr, tisztelt Alessandro Atya, tisztelt Oktatók! Kedves Hallgatótársaim, kedves Gólyák, kedves Ünneplõ Közönség! Szeretettel köszöntök mindenkit ezen a jeles eseményen. Amennyiben megengedi a kedves ünneplõ közönség, ma este fõként az elsõéves hallgatótársaimhoz szólnék. Már három hónap telt el, mióta tagjai lettetek a Pázmány közösségének. Õszintén remélem, már ezalatt átéreztétek, hogy mit is jelent Pázmányosnak lenni, és Magyarország legjobb hangulatú intézményében tanulni. Remélem, a vizsgaidõszakban is hasonlóan jókedvûek és mosolygósak lesztek, mint most a félév legkülönlegesebb estéjén, a Gólyabálon. A Hallgatói Önkormányzat igyekezett nektek egy olyan programot biztosítani, amely valóban méltó arra, hogy együtt ünnepelhessük meg a teljes értékû Pázmányossá válásotokat. Ez az este nem a legis actiókról szól, hanem arról, hogy továbbmentek azon az úton, amire ráléptetek szeptemberben, és sok-sok élménnyel gazdagodva, új barátságokat kötve vágtok neki az elsõ nagy megmérettetésnek: a vizsgaidõszaknak. Természetesen nem a vizsgaidõszakról szeretnék ma beszélni, hanem arról, hogy mit is jelent Pázmányosnak lenni. Azt jelenti, hogy Magyarország legjobb képzést nyújtó, legjobb közösségi élettel rendelkezõ intézményének lehettek oszlopos tagjai! Igen, én nem hiszek azoknak a torz és ad hoc felmérések eredményeit hangoztató statisztikáknak, amelyek azt állítják, hogy a Pázmány nem az elsõ helyek egyikét foglalja el a jogi egyetemek közül! Aki ezt állítja az vagy nem hozzáértõ és sosem járt a Pázmány jogi karára, sosem vizsgázott Polgári Jogból, vagy nincs helyén a minõségérzéke. Továbbá sosem kapta meg azokat az értékeket, amelyeket más egyetemen nem kaphat meg, hanem csak itt a Pázmányon! Én tudom és hiszem, hogy mi vagyunk a legjobbak, és nap mint nap minden hallgató legjobb tudásával és szorgalmával azért küzd, hogy jó szakemberré váljon, és ezáltal nem csak a saját, hanem a Pázmány szekerét is elõretolja! Mi a Hallgatói Önkormányzatban azon vagyunk, veletek és értetek dolgozva együtt toljuk ezt a szekeret amit úgy hívnak, hogy Pázmány, és továbbra is azon leszünk, hogy ilyen színvonalas rendezvényeket csináljunk nektek mint a 2010-es év Gólyabálja! Ezek fényében kívánok nektek a HÖK nevében nagyon szép estét, jó szórakozást, és sikeres vizsgaidõszakot! Hajrá Pázmány!

– harmadik oldal –

Galiger Enikõ

Tisztújítás volt a HÖK vezetésében Nagy Adrienn eddigi általános alelnök több mint két év után lemondott posztjáról, helyére a PPKE JÁK HÖK küldöttgyûlése Sokolowski Márk negyedéves jogász hallgatót választotta meg 9 igen szavazattal és 1 tartózkodással. Tóth Máté negyedéves jogász hallgató is megválasztásra került a Felügyelõ Bizottság élére egyhangúlag. Arnóth Juditnak harmadéves nemzetközi igazgatás szakos, és elsõéves jogász hallgató 8 igen, 1 érvénytelen és 1 tartózkodás mellett lett kulturális referens. PPKE-JÁK HÖK


Kari Közélet

Alkotmányozási pódiumbeszélgetésen jártam A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi karának díszterme adott otthont, a november 10-re megrendezett nyilvános alkotmányozási pódiumbeszélgetésnek. A rendezvény elsõdleges célja, az alkotmány országgyûlési koncepciójának véglegesítés elõtti befolyásolása volt. A kerekasztal beszélgetés, csak, mint egy elõzetese a 2011 februárjára tervezett, országos alkotmányjogi konferenciának. Ahol már nem egy, hanem több szekcióülés formájában kerülnek részletezésre az addigra várható koncepció alapvonásai. A pódiumbeszélgetésen hallhattuk Lábady Tamás egyetemi docens, volt alkotmánybíró, a Pécsi Ítélõtábla elnöke, Schanda Balázs egyetemi docensünk, aki egyben az Alkotmányjogi Tanszék vezetõje, Varga Zs. András egyetemi docens, a Közigazgatási Jogi Tanszék vezetõje és nem utolsósorban, Jakab András egyetemi docens és Zlinszky János, professor emeritus, volt alkotmánybíró véleményeit a témában. A rendezvényt Koltay András egyetemi adjunktus vezette és konferálta. A konferencia nyitószavai karunk professzora, Sólyom László, volt Köztársasági és Alkotmánybírósági elnök szájából hangzottak el. A rendezvényen a szakma jeles képviselõi, egyetemi tanárok, köztisztviselõk és a téma iránt lelkesen érdeklõdõ hallgatók is képviseltették magukat. Az elõadók lehetõséget kaptak, az alkotmányelõkészítõ eseti bizottsághoz szeptember 30-ig

beérkezett és azóta ennek honlapján elérhetõ szakvéleményekre való reagálásra. Egyetemünk felkért oktatói rendelkezésre bocsátották észrevételeiket, úgy, mint Jakab András A magánszemélyektõl beérkezett észrevételek címû javaslatával. A listán további ismerõs nevekkel találhatjuk szembe magunkat, úgy, mint Schanda Balázs dékán úr, Szabó István oktatási dékán helyettes és egyetemi docens, Jobbágyi Gábor a polgári jogi tanszék vezetõje, vagy a jogbölcseleti tanszéket vezetõ Varga Csaba. A közvetlen demokrácia intézményei, az emberi élet és a család védelme, a preambulum problémaköre, a hatalomgyakorlás egyes formái éppúgy kifejtésre kerültek, mint az új alkotmány gondolati adalékai, a különbözõ alapjogok, alkotmányos alapértékek és irányelvek. A felsorolt pontok a konferencia egészét áthatották, amelynek középpontjában, maga az alkotmányozás folyamata és az új alkotmány állt. Feltevõdött a kérdés, hogy valóban szükséges-e az új alkotmány? Sólyom László, bevezetõ elõadásában hangsúlyt fektetett az alkotmány szilárdságára, kiemelve az alkotmány jogállami szerepét, emellett az igazságosság és jogszerûség egymáshoz való viszonyát. Az alkotmányba vetett bizalom aspektusából vizsgálta a hagyományozás és a tradíciók kiemelkedõ szerepét. Az alkotmánybíróság tekintetében a legnagyobb veszteségnek költségvetési tárgyú törvények alkotmányellenességének, s szankciójának

Prágai Sörtúra Október 29-31. között került megrendezésre a „Jozef megmutatja Prágát!” címû sörtúra, amelynek plakátjait láthattátok épületszerte is a Höknek köszönhetõen. A kiránduláson résztvevõ keménymag, de még a szervezõk jelentõs része is karunkról került ki, kivéve a túra reklámarcát, Zolát, aki örömmel fogadta el a hagyományteremtõnek szánt kirándulásra való meghívást. Az elkövetkezõ sorokon egy átlagos útinapló is következhetne, annak minden unalmas részletével.... Azonban a reggel 9-kor tartott pihenõt a szervezõk egy welcome Becherovka-val színesítették, melyért ezúton is kijár a dícséret. Pozsonyon át, Prágába véve az irányt az euró/korona/Schengen kérdéskört is megtárgyalva érkeztünk meg az egyszerre gyönyörû városba és sörparadicsomba, elfoglalva szállásunkat, a Hotel Juno-t. Az Óváros és a Zsidó Negyed idegenvezetõkkel való bejárása után az egyik patinás étteremben költöttük el vacsoránkat (U Medvidku), megkezdve a finom cseh remekek kóstolgatását, nem feledkezve meg a 13%-os sörökrõl sem. Ezután kisebb társaságokba verõdve vetettük bele magunkat a prágai éjszakai életbe, ki-ki vérmérséklete alapján. Mindenesetre megállapítottuk, hogy Prága méltán érdemli ki a buliváros címet. A másnapi Velke Popovice-ben töltött délelõtt szintén welcome drinkkel kezdõdött, de ez már a Kozel sörgyárban, ahol közelebbrõl ismerkedtünk a Kozel védjegyéül szolgáló kecskével, na és persze a szûrõkádakkal, üstökkel. Egy órával késõbb bevettük a Prágai Várat, a Szent Vitus Székesegyházat, Vaclav Klaus rezidenciáját majd a Károly-hidat, miután fakultatív programként csatlakozhattunk a Moldva-i hajókázáshoz vagy egy napsütéses korzózáshoz a Svejk Éttermet avagy David Czerny polgárpukkasztó szobrait megcélozva.

A búcsúestét a társaság együtt töltötte, felkerestük Hrabal egyik kedvenc törzshelyét (U Fleku), majd onnan elszakadva páran egy angol bárba is betévedtünk a fõtér szegletében, ahol gitárzene gondoskodott az igazi prágai hangulatról, természetesen Karel Gott slágereit sem kímélve. A csehek a sör nyugtató hatásának is köszönhetõen elég békések, tisztelet a kivételnek (néhányan megismerkedtek a metró ellenõreivel is), amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a prágaiak a németek ellen csak 1945.május 9-én indítottak felkelést!(már vége volt a háborúnak!) Furcsa módon a csehek kétharmada nem tartja magát vallásosnak, a munkanélküliségi ráta az egyik legalacsonyabb az Unióban, és a gazdaság is felívelõben van, ezzel együtt is a KSÈM-nek (Morva- és Csehországi Kommunista Párt) az idei választáson a voksok 13,7%-át sikerült megszereznie – tudtuk meg idegenvezetõinktõl. Egy biztos, két nap alatt jócskán hozzájárultunk a statisztikához, miszerint az egy fõre jutó cseh sörfogyasztás a legnagyobb a világon. Mindezt remek egyetemi hangulatban, költséghatékony szervezéssel, ajándék út kisorsolásával az Eurotrip és a partyszervezes.hu jóvoltából. ...Krakkó tavasszal, mégvalaki? Bárdossy Csaba

– negyedik oldal –

elvételét tartja. Felhívta a figyelmet arra, hogy az alkotmányos kontroll kiiktatásával felértékelõdik a köztársasági elnök politikai vétója. Kiemelte a hatályos alkotmány szerepét, hiszen az újnak erre kell épülnie, hogy használható, és legitim alkotmány lehessen. Végezetül leszögezte, hogy a napjainkban megjelenõ klasszikus dilemmák, nem számítanak újdonságnak, mivel ezek a régi jogállamokban is felmerülõ problémaként szerepeltek. Zlinszky János, véleményében válaszolt arra a mindenki által érdeklõdéssel várt kérdésre, miszerint valójában égetõ szükség van-e új alkotmányra és, hogy a mostani tényleg akadálya-e bármiben is az ország demokratikus és sikeres mûködésének. Miben is indokolt az 1949. évi XX. törvény módosítása? Bizonyos dolgokat javíthatónak gondol, de a tartalom nagy része megtartandó lenne. Egyre jobban cáfolhatók az új alkotmány mellett felhozható érvek. Szerinte az alkotmány eredetileg is csak ideiglenesnek volt szánva, addig, amíg a parlament újat nem alkot. A volt alkotmánybíró tolmácsolásában egyértelmûvé vált, hogy a „galoppozó alkotmányozásnak” valódi veszélye van, tehát az erre szánt idõt nem szabadna lespórolni. Elsõként, a fontosabb részletkérdésekrõl kell megegyezni és majd csak ezután következhet, maga a megfogalmazás. „Nem tudok más indokot elképzelni, mint hogy ez az egész, az új hatalom szimbolikus tette, amivel az újrakezdést, a nagytakarítást kívánják érzékeltetni” – hallhattuk Lábady Tamás a Pécsi Ítélõtábla elnökének szavait. Az aktuálpolitikától tartózkodva kifejtette, hogy kollégáihoz hasonlóan õ is egyetért az új alkotmány szükségességével. Varga Zs. András közjogi érveket felsorakoztatva beszélt a témáról. Õ kifejezetten szereti a mostani alkotmányt, hiszen mikor jogész lett akkor is ez volt hatályban, de ugyanakkor elmondta, hogy egészében soha sem szavazták meg. Tömörebb, rövidebb alaptörvényre lenne szükség! Jakab András az óvatos, gondos kodifikációt szorgalmazza, és ennek három funkcióját emelte ki, név szerint, jogállami norma, demokratikus jellegû és szimbolikus összetartó ereje van. Egyetemi docensünk szerint komoly értékeket képvisel a mostani, ami helyett eredete miatt kell új, és mert az 1949-es számot viseli. Schanda Balázs is érvelt ezen állítás mellett, mivel az alkotmánynak nem egyetlen törvénynek kellene lennie, hanem magának az alkotmánynak. A beszélgetés záróakkordját Salamon László, Karunk címzetes egyetemi docensének, az Országgyûlés Alkotmány-elõkészítõ eseti bizottságának elnökének szavai jelentették. Salamon tanár úr nem kívánta összegezni az addig elhangzottakat, viszont egyes kérdésekre visszautalt véleményében. Az új alkotmány szükségességét azzal indokolta, hogy hiába szerkesztettek a rendszerváltáskor egy új alaptörvényt, „a mostani 1949-es évszáma egy stigma”. A most aktuális szöveget viszont nem szabadon választott parlament szavazta meg, és az Ellenzéki Kerekasztalt sem választotta meg senki. A mostani alkotmányt is alkalmasnak tartja, de nélkülözhetetlennek az, hogy ebbe mindenképp bele kell építeni az elmúlt években megszerzett tapasztalatokat. Nem szabad megfeledkezni arról a kijelentésrõl, miszerint a kétkamarás parlament hívének nevezte magát. Így a meghozott döntések politikai értelemben vett legitimációja erõsebb lenne, a politikai rendszer stabilitása pedig biztosabb talajon állhatna. Végül, de nem utolsó sorban kijelentette, hogy a napi politikának nincs helye az alkotmányozási kérdések vitájánál. S.N.


Közélet

Szerzõi jogok vs. társadalmi igények – kibékíthetetlen ellentét? Vitaindító Ma már szinte alig ismerek olyan embert, aki ne sértett volna legalább egyszer szerzõi jogo(ka)t életében, sõt, egyre több olyan felhasználóval találkozom, aki azzal sincs tisztában, pontosan mivel sért szerzõi jogokat és mikor jogszerû a felhasználása (például amiatt, mert tevékenysége szabad felhasználás alá esik). Ezzel párhuzamosan mégis egyre nõ azok száma, akik egyáltalán tudnak a szerzõi jog létezésérõl, és például egyre többen hallottak már arról, mit jelent az üreshordozó-díj, kik a közös jogkezelõk, mit jelent a fájlcsere, stb. A szerzõi jog ma már mondhatni mindenkit „közelrõl” érint, egyre többen fogalmaznak meg konkrét véleményt hatékonyságáról, mûködésérõl, jövõjérõl. A leggyakrabban az internet korában élõ felhasználók (jogos, vagy jogosnak vélt) igényei kerülnek hangoztatásra, illetve a nagy kiadók vagy egyes jogkezelõk elleni, általában támadó hangvételû írásokkal találkozhatunk a legkülönfélébb fórumokon. Egyre kevesebb szó esik magáról a szerzõrõl, arról a szobrászról, íróról, költõrõl, grafikusról, zeneszerzõrõl, stb., aki alkot, és még kevesebb a hazai, kezdõ alkotókról. Azért emeltem ki ez utóbbi csoportot, mert például amíg igaz lehet, hogy a felhasználók által szabadon elérhetõvé tett, letölthetõ alkotás kiváló, ingyenes reklámot jelenthet egy befutott, világhírû író számára, addig pl. egy kezdõ magyar szerzõ nem valószínû, hogy önmagában ezzel a „reklámmal” sokra megy, amikor õ maga bevételre is számított az eladott példányok alapján. Azonban ezek után senki sem fogja megvásárolni az ingyenesen is elérhetõ mûvet. Persze aki mûvész, emellett rendelkezhet egy kiváló egzisztenciát nyújtó állással is, így nagyvonalúan lemondhat mindenféle szerzõi vagyoni jogáról – végül is napi tíz óra irodai munka után kiválóan lehet még verseket írni vagy dalszöveget sze-

rezni, emellett léteznek jótevõ mecénások, stb... Nemrégiben azt az érvelést is hallottam ezzel a kérdéssel kapcsolatban, hogy „régen egy igazi alkotó az alkotás öröméért alkotott, és az sem érdekelte, ha ennek fejében egy kis padlásszobában halt meg tüdõgyulladásban”. Valóban, ilyen önfeláldozó szerzõk is szolgálhatnak a jövõ ideál-tipikus alkotójául, de vajon tényleg ennyire mostohán kezelnék a szerzõket a XXI. század felhasználói? Érezzük, hogy valahogyan a két szélsõség között kell a jövõ jogász nemzedékének választ találnia a kérdésre, mégpedig úgy, hogy végre ne csak a szerzõ vagyoni, hanem személyhez fûzõdõ jogai is megfelelõ figyelmet kapjanak. A szerzõi jog jelenlegi rendszerét lehet kritizálni – sõt, a megfelelõ alternatívát kínáló, építõ jellegû észrevételek csak jó hatással lehetnek a jogterület fejlõdésére. Valóban léteznek jelenleg „kényszer”– illetve „félmegoldások”, így például valószínûleg maguk a szerzõk lennének a legboldogabban, ha az üreshordozó-díjakra nem lenne szükség. Hiszen az üreshordozó-díjnak a termék árába történõ beépítése nem csak azt a – tegyük hozzá, csapán néhány – felhasználót zavarja, aki csak és kizárólag szerzõi jogi védelem alatt nem álló, vagy saját mûvet tárol az adott hordozón, hanem azt a szerzõt is, aki az adott mû jogszerû felhasználásával (pl. nem az engedélye nélkül az internetre feltöltött kéziratot egy DVD-re kimásolva, hanem a kiadott könyvet megvásárolva) jóval nagyobb bevételre számíthatott volna. Persze sokan vannak azon a véleményen, hogy az alkotóknak mindenféle anyagi kompenzálás nélkül, örömmel kell a társadalom számára rendelkezésre bocsátaniuk kreativitásuk gyümölcsét. De ez azt kellene hogy jelentse, hogy nem létezhetnek „fõállású” alkotók? Egy alkotónak mosolyogva kellene néznie, amint mindenki más profitál az õ

Birth or not?

Félõ, hogy a reflektorfény csábítása könnyen követõkre találhat az így is jócskán évi 1,5 millió abortusszal terhelt USA-ban. És ha belegondolunk, ez egy új valóságshow, ahol névtelenül, ingyen lehet szavazni egy védtelen élet végérõl, mégpedig úgy, hogy esélye sem volt „az utolsó szó jogához”. Ha egy anya az abortusz mellett dönt, akárcsak nehéz körülményei miatt, valahol még feldolgozható. De amikor ismeretlen felhasználók kapják meg a döntés jogát, szavazva egy másik ember életérõl, ez egészen döbbenetes. Azonban a „Give Birth” opció szavazattöbbsége esetén zöld lámpát kaphat az élet. Figyelemmel követve a szavazást kb. 300 ezren adták le eddig a voksukat, de fél órája átvette a vezetést „Have an abortion” nyilván néhány szélsõséges liberális szervezet, média ráhatásaként, de nem kizárva a szavazás internetes vírus által való eldöntését.

Szavazás az életrõl Egy nagy vihart kavart oldalon e sorok írásával egyidõben lehet szavazni, hogy egy amerikai pár elvetesse, avagy megtartsa gyermekét. (A szavazás címe: Should We Give Birth or Have an Abortion?) Ez az jelenség világszerte tömeges reakciókat váltott ki mind a sajtó, mind pedig az interneten szörfölõk körében. A pár állítása szerint hideget, meleget kapva özönlenek az olvasói levelek, amelyek többségében a „Have an abortion” opcióra leadott szavazattöbbség esetén az örökbefogadást vállalják gyermektelen párok, élet- és jogvédõk, érezve a szokatlan jelenség veszélyét és tétjét, ami valójában egy élet, avagy annak halála.

– ötödik oldal –

szellemi termékébõl, miközben õ és családja abból egyáltalán nem termel bevételt? Sõt, egy dal szerzõje boldogan nézze és egyszerûen elismerése jeléül fogadja el, amint egy kiváló mosogatószivacs reklámjában az õ szerzeménye csendül fel, és egy plázában az õ dalaira vásárolnak boldogan az emberek? Többektõl hallottam azt a véleményt, hogy akárhogyan is alkotjuk meg a szabályokat, egyszerûen nem tudjuk érvényesíteni azokat, ezért az lenne a legegyszerûebb megoldás, ha nem tekintenénk jogsértéseknek a modern technika által lehetõvé tett többszörözéseket, fájlcserét, stb. (Jónéhány büntetõjogász ennél a pontnál talán hangosan felszisszen, elképzelve, mi lenne a következménye az „úgyis sok a lopás, lehetetlen mindet felderíteni, ezért inkább a helyzetünk megkönnyítése érdekében ne is üldözzük azokat” hozzáállásnak). Erre a felvetésemre néhányan korrigálták elképzelésüket, és úgy foglaltak állást, hogy az analóg világban minden maradjon a régi, csak az internetre vonatkozóan vezessünk be új szabályokat. Ez az elmélet persze nagyon egyszerûen hangzik, megvalósítása azonban számos problémát vet fel. Mi legyen az elhatárolás pontos alapja, hogyan válasszuk ketté a két területet? És mi számítson végül is az interneten jogszerû felhasználásnak? Netán mûtípusonként történjen meg egyfajta differenciálás? Sok a kérdés, és egyelõre kevés a valamennyi érdekeltre tekintettel lévõ, valós alternatívát kínáló válasz. Kíváncsian várom, hogy Karunk hallgatói, mint tipikus felhasználók, mint a legkülönfélébb alkotások szerzõi és mint a terület lehetséges jövõbeli jogalkotói, hogyan látják a kérdést, és milyen elképzeléseik vannak a szerzõi jogról? Gondolatébresztõnek szánt írásomra érdeklõdve várom a hallgatói véleményeket, ötleteket tartalmazó szerzõi alkotásokat! Pogácsás Anett Eközben az illetõ hölgy ultrahang-felvétekkel szinesített blogjában számol be, hogy a felülvizsgálaton a babával minden rendben, szépen fejlõdik, és köszöni, hogy ilyen sokan érdeklõdnék irántuk, majd még egyszer emlékeztet a dec. 9-i törvényes határidõre. (Az esetleges beavatkozás legális elvégzésének utolsó napja.) Természetesen az elnök megvétózhatja a szavazás eredményét, bárhogy is alakul. A szavazás után megjelenõ rendszerüzenet: „Thank You for voting!”. Pedig „Merry Christmas!” is üdvözölhetné a webkettõ „emberét”. (birthornot.com) Bárdossy Csaba


Közélet

Mi lesz veled Alkotmánybíróság? Az utóbbi hetekben az Alkotmánybíróság volt az érdeklõdés középpontjában. Talán ekkora figyelem utoljára a megalakulásakor övezte a taláros testületet. De honnan is indultunk és hol tartunk most? Az Alkotmánybíróság megalakításáról 1989 januárjában határozott az Országgyûlés. Magáról a szervezetrõl, hatáskörrõl azonban már a rendszerváltást elõkészítõ háromoldalú politikai egyeztetõ tárgyalásokon döntés született. Az Alkotmánybíróság az

alkotmányvédelem legfõbb szerve. Alapvetõ feladatait az alábbiakban foglalhatjuk össze: a jogszabályok alkotmányosságának vizsgálata, az alkotmányos rend és az Alkotmányban bizto-

sított alapjogok védelme. Az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik az elõzetes normakontroll, utólagos normakontroll, jogszabály nemzetközi szerzõdésbe ütközésének vizsgálata, alkotmányjogi panasz, mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség vizsgálata, hatásköri összeütközés, az Alkotmány rendelkezéseinek értelmezése, egyéb eljárások. Az események akkor gyorsultak fel, amikor az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a 98%-os különadóról szóló törvény alkotmányellenes. Még meg sem száradt a tinta a határozaton, máris politikai kereszttûz alá vették az Alkotmánybíróságot. Lázár János, a kormányzó párt frakcióvezetõje arra a következtetésre jutott, hogy nincs más lehetõség, mint korlátozni az AB jogkörét. Ezen kijelentés mellett a jogásztársadalom sem mehetett el szó nélkül. Sorra szólaltak fel az Alkotmánybíróság volt tagjai, jeles alkotmányjogászok, jogászok, hogy ez a mondat a Magyar Köztársaság demokratikus jogállami mûködését veszélyezteti. De mintha az értelmiség heves kirohanása hang nélkül maradt volna. Az Országgyûlés már a következõ szavazás alkalmával keresztülvitte az Alkotmánybíróság hatáskörének megvonását. Ennek

Dobrudzsai vakáció Egy könyv, Wass Alberttõl az Elvásik a veres csillag, amely a Tizenhárom almafa folytatása, késztetett ennek a cikknek a megírására. A szerzõ a regény végén leírja, a tõle megszokott erõs érzékeltetési eszközökkel, egy a történelem által méltatlanul elfeledett és sok erdélyi magyar, „kulák” családot érintõ drámát, nevezetesen a Dobrudzsába történõ deportálásukat. A fõhõs Tánczos Csuda Mózsi hiába próbálta a megszokott, csavaros székely észjárással kijátszani a rendszert és alkalmazkodni a túlélés érdekében a változó világhoz, mégis felkerült arra a listára, amely a Kommandóról számûzött, a dobrudzsai iszappokolba kényszeríttettek névsorát tartalmazta. A történet sajnos valóságon alapszik. A második világháborút lezáró Párizsi Béke visszaállította a régi határokat és így a székelység, ugyanúgy, ahogy az erdélyi magyarság többi része is újra román fennhatóság alá került. Aminek a következménye a megtorlások és a mesterséges integrálás tervének megszületése lett. Ezt a célt szolgálta már ebben a korai idõszakban a dobrudzsai kényszermunka és deportálás, s majd késõbb a Ceausescu idõben a regáti románság régi magyar, erdélyi városokba történõ betelepítése, aminek ma már láthatjuk a magyar-román lakosság arányaiban mutatkozó következményeit. Az elsõ nagy megtorlás az erdélyi nagybirtokosoknak a számûzetése volt a Duna-csatornához, miután a földjeiket, birtokukat államo-

sították. A „Halál-csatorna” építése 1949-ben kezdõdött el, ahol a „szocializmus ellenségeivel” építették az eredetileg 60 km-esre tervezett csatornát. A munkát tehát a pont kapóra jövõ jelszó alatt 60 ezer (75%-ában) erdélyi magyar ember végezte, teljesen embertelen körülmények között. A csatorna célja az volt, hogy a Fekete tengert ezen a csatornán keresztül Az Oder-Rajna csatornához kapcsolják nehézipari termékek szállítása végett. Óriási munkaerõt követelt ez a projekt és mivel kellett az utánpótlás, az állampárt még egy Dekrétumban is szabályozta (1970-ben!), hogy ha bárki kritizálni meri a gazdasági döntéseket, vagy a kisebbségi politikát, az kényszermunkára kerül. Mindenesetre az eredmény önmagáért beszél: az itt dolgozó magyarok (és mások) 300 millió köbméter talajt ástak ki és a csatorna a 80-as évek közepére elkészült. Az kérdéses, hogy mennyire volt gazdaságos beruházás, hiszen kiszámolták, hogy a Ceausescu megalomániájából újrakezdett munka körülbelül 630 év alatt fogja visszatermelni azt az összeget, amit a román állam (nyugati segítséggel) a nagy álom megvalósulására költött. Az ár sok-sok ezer ember élete, akik mindenfajta emléktábla, vagy sírhely nélkül alusszák örök álmukat. 1950-ben kezdõdött a „nagy vakáció” a háromszéki székelyeknek. A karhatalomnak nem számított, hogy gyerek, asszony vagy öregember, akit úgy gondoltak, kihurcolták otthonaikból és nagy teherautókon szállították õket Brassóba.

– hatodik oldal –

értelmében az AB a költségvetésrõl, a költségvetés végrehajtásáról, a központi adónemekrõl, illetékekrõl és járulékokról, a vámokról, valamint a helyi adók központi feltételeirõl szóló törvényeket csak akkor vizsgálhatja felül és semmisítheti meg, ha azok az élethez és emberi méltósághoz való jogot, a személyes adatok védelméhez való jogot, a gondolat, a lelkiismeret és vallás szabadságát vagy a magyar állampolgársághoz kapcsolódó jogokat sértik. Egyetlen alapjog maradt ki ebbõl a listából, a tulajdonhoz való jog, ami a leginkább sérülhet ezekben a helyzetekben. Az Alkotmánybíróság jogkörének megvonásával kapcsolatban a következõknek adott hangot: „Az Alkotmánybíróság utólagos felülvizsgálati jogkörének változatlan fenntartása a magyar alkotmányos rend lényegi biztosítéka. A hatáskörök megváltoztatásának tervével kapcsolatban az Alkotmánybíróság továbbá azt is megjegyzi, hogy a törvényhozásnak még az alkotmánybírósági felülvizsgálat alól kivont területeken is számolnia kell az Európai Unió Bírósága és az Emberi Jogok Európai Bírósága által végzett ellenõrzés lehetõségével.” Baracsi Katalin A legtöbbjük azt sem tudta, hogy hova fognak menni, hiszen abban az idõben esélyes volt a Duna-csatorna vagy akár Szibéria is. Ezután marhavagonokba tették õket és kezdõdhetett a két napig tartó utazás. 100-120 embert is bezsúfoltak egy-egy vagonba, bármifajta egészségügyi berendezés nélkül. A végállomás Cataloi volt, ahol egy több ezer hektáros területen fekvõ állami gazdaság adott otthont a háromszékieknek. A késõbbiekben kisebb enyhülés kezdõdött el, ekkor a gyerekek egy részét hazaengedték, de ennek az lett a következménye, hogy sok család végleg kettészakadt. Jogvédõ szervezetek fel is emelték a hangjukat az embertelen körülmények miatt. Beszámolnak a napi 10-12 órás kegyetlen munkáról, amelyet rendkívül rossz táplálkozási és egészségügyi körülmények között kell végezniük. Az Amnesty International beszámol jelentésében arról is például, hogy a rabok a vizet közvetlenül a Dunából nyerték és az idõjárási körülményekre tekintet nélkül, a munkát fagyban, vagy kegyetlen melegben, malária veszély mellett is kellett végezni, az iszappokolban. Az ott történteknek a nagyobb része még így sem látott napvilágot, de talán most hozzájárul egy Bukarestben megnyílt kiállítás, amely az Egy kitervelt temetõ címet viseli. Két túlélõ azt a célt tûzte ki, hogy megpróbálják feltárni az ott történteket és ezáltal is elõsegíteni a még élõ bûnösök felelõsségre vonását. Ez azonban egyáltalán nem tûnt egyszerû feladatnak, több helyrõl is elküldték õket, azzal, hogy õk errõl még ma sem mernek semmifajta információt kiadni. Ennek ellenére a kiállítás megtekinthetõ és remélhetõleg a közfigyelmet jobban ráirányítja erre az egyiptomi piramisok építésének módszereire emlékeztetõ projektre. Both Hunor


Közélet

Õsz Párizsban Mintha néhány napra idõkapszulába zártak volna, úgy állt meg számomra a hétköznapi robotolás, mikor a francia fõvárosban ragadtam a hónapok óta tartó sztrájk általánossá válásakor. Lelassult minden: a repterekre nem jött kattintgatós turista, s nem is hagyta el néhány napig légi úton senki sem a várost. A meleg sem sietett távozni, így a napsugarak még velem maradtak és melengettek. Kedvesen, cirógatva törtek át az õszi faleveleken, melyek mintha oda lettek volna ragasztva, az ágakon függeszkedtek. Rozsda- és gesztenyebarna, mohazöld, mustársárga és megannyi színben pompázó, terebélyes platánok és „ûrszelvénybe nyúló fák” szegélyezték a széles utakat, amelyeket fehér, magas házak öveztek, tövükben megannyi kávézóval, virágossal, összefonva a frissen sült croissant és szirmos rózsa illatát. Az így kirajzolódó harmóniát a szirénázó rendõrautók és az utcákon hömpölygõ tömeg törte meg, mely azonban fülhallgató és kellemes zene segítségével könnyen kizárható volt, megragadva a napot, kihasználva a pillanatot, kalandozva a Napkirály birodalmában. A Notre Dame tövéhez érve, a színpompás rózsaablakokra felnézve megelevenedett Quasimodo, aki megbabonázva nézte Esmeralda táncát. A szegény púpos mosolygott, egészen

belefeledkezett a cigánylány figyelésébe. A felsõ párkányon egy szörnyalak mellett állt, mint az egész Ile de la Cité kis õre. Oly gyengéden nézte Esmeraldát, mint ahogy a Szajna két ága karolja át a kis szigetet, amelyrõl tovább baktatva a zsibongó Latin negyedbe érkeztem. Macskaköves, kacskaringós utcákon keresztül egészen a Musée d’Orsay-ig vitt az utam, közben a túloldalra nézve a Louvre elterülõ szárnyain szinte keresztül látva vissza mosolyogtam Mona Lisára. De a francia impresszionisták képei jobban vonzottak: Monet, Degas, Cezanne… Légies-

ség, könnyedség, akárcsak a hatalmas Eiffeltoronyra tekintve, ami a temérdek vaselem ellenére oly törékenyen magasodik a lába elõtt heverõ város elé, hogy fel sem fogjuk erejét.

Szemközt vele a Trocadero tér, s távol valahol a mártírok hegyén, a Montmartre-on keleties Sacre Coeur. Felkapaszkodva a hercegnõ szoknyájára, lenézve a lába elõtt heverõ Mars mezõre, az aranyló kupolájú Invalidusok dómjára, ahol a Szent Ilona szigetérõl elhozott Napóleon márványszarkofágja pihen, s emlékezik a dicsõ csatákra, a Champs Elysées egyik végén emelkedõ Diadalívhez hasonlóan. A távolban, kicsit messzebb azonban már valami új, más emelkedik: futurisztikus, csillogó üvegmonstrumok, már nem a Haussmann báró által tervezett városkép elemeiként. A múlt és a jelen, a jelen és a jövõ valahol el kell, hogy váljon. Néhol még egybeolvad, jól megfér, ott azonban már teret nyert a modernség. Azonban még nagyjából meg van az egyensúly: a tizenkét sugárút összefutásánál álló Diadalív, az Arc de Triomphe tengelyén található a Louvre üvegpiramisától néhány lépésnyire álló Arc de Triomphe du Carrousel és a már modern a Grande Arche, egységben és békében. Tolerálják egymást, akárcsak az emberek, akikben közös, hogy a francia nyelvet beszélik. Ha franciák, ha nem, ha értik a másikat, ha nem. Süket sógor módjára csak mondják és mondják, én meg „je ne comprends pas”. De megértem õket, õk franciák, kiknek zászlója büszkén lobog a Diadalív ívében, Európa szívében. Mikola Orsolya

LOL, avagy a humor hatalma (2.) A folyamatos közéleti izgalmak közben kikapcsolódni vágyók kívánsága elõtt mélyen meghajolva ajánlom ezen sorokat, megemlékezve a világ egy szerencsésebb szegletében zajló korántsem jelentéktelen tudományos felfedezések világáról. A közelmúltban zajlott le a világ egyetlen, s így legrangosabbnak mondható tudományos elismerés az anti-Nobel (Ig Nobel prize) díjkiosztó gálája, nem kevésbé impresszív helyen, mint a Harvard egyik dísztermében. Az elismerést komolynak szánt haszontalan kutatási eredmények kapják (a díj neve az angol „ignoble”, azaz „alantas származású” szóra utal). Igazi Nobel-díjasok is örömmel vállalják a díjkiosztáson való közremûködést, kifejezve így is õszinte együttérzésüket a díjazottakkal, akik általában az eléggé értelmetlen felfedezéseket produkáló, azokat neves lapokban (Nature) publikálni sem szégyenlõ tudósok körébõl kerülnek ki. A díj (Tojásra hajoló kopasz csirke) meglepõ módon semmilyen juttatással nem jár, sõt a díjazottnak saját zsebbõl kell fizetni az utazást is. A béke-Ig Nobelt az amerikai légierõ ohiói Wright Laboratóriumának tudósai kapták. A kutatók szó szerint értették a „szeretkezz, ne háborúzz” szlogent, és olyan bombát kezdtek tervezni, amely „az ellenséges katonákat ellenállhatatlanná teszi egymás számára”. 2007-ben a kémiai Ig Nobelt a japán Jamamoto Maju vihette haza, amiért kimutatta, hogyan lehet vaníliaaromát szintetizálni tehéntrágyából. A New York-i Cornell Egyetem kutatója, Brian Wansink az emberi étvágy határait vizsgálta egy kísérletben, amelyben egy gyakorlatilag feneketlen levesestálból etetett önkénteseket. Wansink a tálban levõ levest egy rejtett csövön ke-

resztül pótolta, és arra a megrázó következtetésre jutott, hogy a kifogyhatatlan tálból kanalazók 70 százalékkal többet esznek, mint a hagyományos módon levesezõ kontrollcsoport. A repüléstechnikai Ig Nobelnek az argentin Quilmes-i Nemzeti Egyetem tudósai örülhettek, amiért felfedezték, hogy potencianövelõ szerek csökkentik a biológiai óra hosszabb repülés okozta idõeltolódását, vagyis a jetlaget. Az irodalmi díjat az ausztrál Glenda Browne érdemelte ki a „the” szócska, vagyis a határozott névelõ angol megfelelõjének kutatásáért. Ivan Schwab ás Philip May azzal érdemelték ki a kitüntetést ornitológia kategóriában, hogy tudományosan megvizsgálták, miért nem fájdul meg a harkály feje attól, hogy napi 12 000 alkalommal a fához veri. A Kaliforniai Egyetem tudósai szerint a harkályt a többi madárénál vastagabb koponya védi, amely szivacsos szerkezetével óvja az agyat az ütésektõl. Arra is rájöttek, hogy egy milliszekundummal azelõtt, hogy a harkály csõre a fához verõdne, a madár pislogóreflexe mûködésbe lép, így akadályozza meg, hogy szemei kiugorjanak a hirtelen becsapódástól. Az orvosi díjat egy holland tudóspáros kapta, õk azt állítják, hogy az asztma kezelhetõ hullámvasutazással, legalábbis enyhítõk vele rohamai. Díjat kapott egy olasz csapat is: matematikával bizonyították be, hogy hatékonyabban mûködhetnének a vállalatok, ha találomra léptetnék elõ dolgozóikat. A leghírhedtebbé azonban egy korábbi irodalmi anti-Nobel vált a világban: ír rendõrök kapták, amiért vagy félszázszor bírságolták meg a lengyel Vezetõi Engedélyt. A tévedést az okozta, hogy a lengyel jogosítványokban a jobb felsõ sarokban virít a felirat: Vezetõi Engedély, vagyis Pravo Jazdy. A rendõ-

– hetedik oldal –

rök meg mindig azt hitték, ez a szabálysértõ neve. Töltötték is ki szorgosan Vezetõi Engedély névre a bírságcetliket, ám egy lengyelt sem hívtak így az érintettek közül, ezért mindegyikük megúszta a dolgot, az ír rendõrök pedig már-már fantomnak hitték Pravo Jazdyt, aki állandóan változtatja a lakcímét: mindegyik megbírságolt lengyel máshol lakott. A gálán hagyomány volt, hogy a díjazottak papírrepülõket dobálnak a színpadra, de ez idén biztonsági okok miatt elmaradt. A díj létjogosultságát alátámasztandó, az idei fizikai Nobel-díjas, Andre Geim tíz évvel ezelõtt élõ békák mágneses térben való lebegtetéséért holland kutatótársával kapott Ig Nobelt, majd 2010-ben megosztva megkapta a fizikai Nobeldíjat a kétdimenziós grafénre vonatkozó kutatásaiért. Bárdossy Csaba


Interjú

„Egy jogásznak mindent tudnia kell, és még valamit hozzá.” Interjú Gál Gyula Tanár Úrral Nem tartozhattam azon szerencsés hallgatók közé, akiket még utolsó csoportjaiban oktatott a nemzetközi joggal, világûrjoggal foglalkozó tanár úr, s akik fényképét mosolyogva mutatja. De néhány órás beszélgetésünk is örök útravalóul szolgál. Karizmatikus egyénisége és határozott nézetei igencsak példaértékûek, s követésre méltóak. – A közelmúltban köszönt el egyetemünktõl… – Sajnos egészségem már nem engedi, hogy az órákat megtarthassam. Tizenöt év után nehéz szívvel búcsúztam, mert az oktatás lételemem. Legszívesebben innen, az olvasófotelembõl is folytatnám az elõadásokat. Úgy, ahogy most magát untatom. – Hallgatói kedvelték, pedig elõadásait a hagyományos, úgymond „poroszos” módon tartotta. – Ha a téma beható ismeretén alapuló, jól felépített elõadás „poroszos” – ám legyen. A hallgatóság bevonása retorikai feladat. Igaz, az amerikai stílusú interaktivitásnak egyáltalán nem vagyok híve: a közbeszólásoknak, a Coca Cola mellõl odavetett mondatoknak. De az elõadás után minden kérdést szívesen megtárgyaltam az érdeklõdõ diákokkal. Módszerem igazi elismerése az volt, amikor az utolsó indexaláírás után odajött egy hallgató, és csak annyit mondott: „Kérem, tanár úr, minden elõadása élmény volt!” – A diákoknak olyan rövid összefoglalókat adott, amiket „tacepao”-nak nevez. – Igen, tréfásan hívom így az elõadások alkalmával kiosztott lapokat – a kínai diákok egykori röplapjai nyomán. Ezek az elõadás vázlatát, fontosabb definíciókat, számadatokat tartalmaztak és a „napirend elõtt” néhány percben említett témákat: hanyagságból vagy tudatosan züllesztett szép magyar nyelvünk védelmében, vagy protokoll-ismeretek rögzítésére. Tûrhetetlennek tartom például, hogy még parlamenti képviselõk is azt hiszik, õk „törvénykeznek” (holott törvényt hoznak), vagy hogy Kolontár „helyiség”. Egy régi szólás szerint a jogásznak mindent tudnia kell, és még valamit hozzá. Hallgatóim talán emlékezni fognak arra, mit jelent az RSVP rövidítés egy meghívón, és elõveszik a gasztronómiai tacepaót, ha ünnepi menüt terveznek. – Kedves tanára, Flachbarth Ernõ, a nemzetközi kisebbségi jog szakértõje mellett tanársegédként tevékenykedett. Néhány évvel ezelõtt, 2002-ben, kezdeményezésére emlékkönyv is megjelent tiszteletére. Ebben ön is ír róla, a tudósról és professzorról. – Mindig az volt a célom, hogy amit tudok, továbbadhassam. Ez a flachbarthi iskola szellemébõl következett. Valóban, abban a szerencsében volt részem, hogy dolgozhattam mellette, õ mindmáig példaképem. Az oktatás volt a szenvedélye. A legnehezebb idõkben divat volt a „lemorzsolódás elleni harc”

jegyében elítélni a tárgyi tudás szigorú megkövetelését. Õ ilyen engedményt nem tett, s a hallgatók és oktatók is tisztelték érte. Nagyon hálás vagyok azért, hogy a Kar lehetõvé tette az emlékkönyv megjelenését, és ezzel ráirányította a figyelmet egy nagy magyar tudós már-már elfelejtett életmûvére.

– Önt a világûrjog hazai „atyjaként” tartják számon. Számtalan publikációja jelent meg, s joggal mondható korszakalkotónak 1964-es Világûrjog, majd 1969-es Space Law címû könyve. 2005. augusztus 21-én a Magyar Köztársaság elnöke „közel ötven éven át végzett tudományos tevékenysége, különösen a világûrjog tudományának megalapozásában és mûvelésében elért, nemzetközi elismerésben részesülõ eredményeiért, valamint több évtizedes kimagasló tudományos oktatói munkája elismeréséül” egyetemünk docenseként a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetésében részesítette. – Ami az „atyaságot” illeti: mater semper certa est, pater incertus. A világûrjogban nincs DNSvizsgálat. Kétségtelen, hogy 1964-ben megjelent könyvem a szocialista államokban elsõ összefoglalása volt egy új jogterületnek, és világviszonylatban is az elsõk közt volt. Az 1969-es „Space Law” ezt alapszerzõdésünk, az 1967-ben aláírt Outer Space Treaty figyelembe vételével fejlesztette tovább. Az Érdemkeresztet nagy örömmel fogadtam. Nemcsak személyes okból, hanem azért is, mert ez magának a világûrjog tudományának elismerését jelenti. – A Nemzetközi Asztronautikai Akadémia rendes tagja, a Nemzetközi Világûrjogi Intézet tiszteletbeli igazgatója. Ha gyermekkori, szinte mérnöki pontossággal készített csillagászati rajzait nézem, úgy tûnik, igen korán elindult az ide vezetõ úton.

– nyolcadik oldal –

– Csillagászattal tízéves koromban kezdtem foglalkozni. Ez a rajz 1937-bõl származik. Egy iskolatársamnak és barátomnak lelkesen számoltam be arról, hogy kidolgoztam a csillagászati távolságmérés trigonometriai módszerét. Ma már persze mosolygok rajta, mert kissé pontatlanra sikeredett: szögmérõ és vonalzó segítségével a Hold Földtõl való távolságát úgy 40 000 km-es eltéréssel adtam meg. De komolyra fordítva a szót: a mesterséges holdak és bolygók csillagászati törvényszerûségek szerint haladnak, az orbitális mozgáshoz szükséges sebességet a rakétatechnika biztosította, ami ugyanúgy érdekelt, mint a hagyományos repülés. Mindehhez társult késõbb a nemzetközi jog – ez volt az indíttatás. – Mikor kezdett a világûrjoggal mint önálló tudománnyal foglalkozni? – 1957-ben, amikor még nem volt kívánatos a nevén nevezni, ezt az új területet a légijog új kérdéseként közelítettük meg. Elsõ tanulmányom a Jogtudományi Közlönyben „Légitér és világûr” címmel, ötven évvel ezelõtt, 1960-ban jelent meg. Ebben fejtettem ki azt az új látásmódot, ami – szakítva a hagyományos sémákkal –, ûrtevékenységnek az orbitális vagy orbitális célú tevékenységet tekinti. Függetlenül bármiféle elhatárolástól légitér és szabad világûr közt. Ezt a funkcionalista felfogást az úgynevezett szocialista országokban egyedül képviseltem akkor is, amikor a Szovjetunió az elhatárolást támogatta. Meg kell mondanom, hogy ebbõl az „ellentmondásból” semmi hátrányom nem származott, és az Interkozmosz ûrkutatási programja keretében elméletem tárgyilagos viták témája volt. – Egy elõadásában azt mondta, úgy tûnik, a világûrjog konzervál. – Valóban, például A. Meyer, E. Pépin, és mások jóval kilencven feletti kort értek meg. Többen közülük az I. világháború elõtt a nemzetközi légijog megalapozásában is részt vettek. Mrs. Galloway, akit tréfásan és szeretettel „a világûrjog nagymamájának” neveztek, 103. életévében, von Rauchhaupt professzor számára 104 évesen jött el az a bizonyos „dies certus, incertus quando”. Svájcban, egy óra cifferblattján olvastam a következõ bölcs figyelmeztetést: „Jede Sekunde verletzt die letzte aber tötet dich.” Vagyis: „Minden másodperc megsebez, az utolsó megöl.” 84 éves fejjel ezt a másodpercet, amelybõl egy évben 31 és fél millió van, feltehetõleg hamarabb várhatom, mint Ön. Melyik lesz az, csak a Mindenható tudja. Egy tevékeny élet alkonyán, aminek nagyon szép záróakkordja volt tizenöt éves oktatói munkám egyetemünkön, nem ér váratlanul. Mikola Orsolya


Egyház

Bogdánffy Szilárd boldoggá avatására A boldoggá- és szentté avatás, vagyis a kanonizálás a Katolikus Egyház egyik legszebb ünnepi eseménye. Tehát nem mindennapi történésrõl beszélhetünk. Ha pedig egy magyar ember életét és tetteit ismeri el az Egyház ezzel a szép szertatással és az élõk számára sokat jelentõ címmel, számunkra különös örömöt és büszkeséget kell, hogy jelentsen. Ilyen örömteli eseményre nemrégiben került sor legutóbb. Nagyváradon, 2010. október 30-án, szombaton a XVI. Benedek pápa küldötteként jelenlévõ Angelo Amato érsek, a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának prefektusa kihirdette Bogdánffy Szilárd vértanú püspök boldoggá avatását. A boldoggá avatás ténye és az esemény helyszíne is különleges a maga nemében. A helyszín azért, mivel Nagyváradon I. László király 1192-es szentté avatása óta, tehát 818 éve nem volt ehhez hasonló esemény. Az újonnan boldoggá avatott személye pedig azért, mert õ Romániában az elsõ, aki a kommunista rendszer áldozataként kapta ezt a kitüntetõ elismerést. Hazánkban is csak tavaly tört meg az a mély csend, amely azokat övezte e tekintetben, akik a kommunista rezsim alatt a katolikus eszméket és elveket büszkén és megalkuvás nélkül vállalták és megélték, gondolkodás nélkül elfogadva ezzel akár a halál lehetõségét is. A magyarországi egyház tekintetében ezt a tisztességet Meszlényi Zoltán, szintén püspök vértanú érdemelte ki, akit 2009. október 31-én, Esztergomban avattak boldoggá. A most kanonizált egykori nagyváradi püspök ugyan élete jelentõs részét a mai Románia területén töltötte, kétségbevonhatatlan magyarságát mi sem bizonyítja ékesebben, minthogy az említett ünnepi szertartást a nagyváradi székesegyházban, Erdõ Péter, Magyarország bíborosa, prímás, esztergombudapesti érsek celebrálta. Méltán lehetünk tehát büszkék rá mi, magyarok is, ahogyan a romániai katolikusok is azok. És ez úgyszintén öröm számunkra, hiszen két, egymással sok esetben vitában álló nemzet között egy fontos közös pontot jelent. A következõkben a hazánkban méltatlanul szûk körben ismert és elismert XX. századi vértanú püspök személyét, ezzel együtt életét és tevékenységét kívánom közelebb hozni az olvasóhoz. Bogdánffy Szilárd 1911. február 21-én született a Torontál megyei Feketetón. Ez a helyiség ma Szerbiához tartozik Crna Bara néven. Középiskolai tanulmányait a temesvári piarista gimnázium tanulójaként végezte. 1929-ben felvételt nyert a nagyváradi Teológiai Akadémiára. Kiváló eredményei és példamutató viselkedése elismeréseként elöljárói a Budapesti Központi Papnevelõ Intézetbe küldték, hogy annak elvégzése után a tanári pályára léphessen. Tanulmányai befejezése

után 1934-ben visszatért Nagyváradra, ahol pappá szentelték. Szatmáron a papnevelõ intézetben kezdte szolgálatát, mint helyettes tanár és tanulmányi felügyelõ. 1935-ben már a nagyváradi Gojdu Líceum hittanáraként is tanított, ezzel párhuzamosan pedig kinevezték a Szent József Intézet tanulmányi felügyelõjének és lelki vezetõjének. 1938-ban az Orsolya-rend Tanítóképzõ Intézetének hittanára és lelkésze is lett. 1936 és 1943 között a budapesti Pázmány Péter Egyetem Hittudományi Karán végzett felsõbb tanulmányokat, doktori értekezését 1943-ban védte meg.

Szellemi képességeinek és lelkiségének köszönhetõen hamar kiemelkedett a szatmárinagyváradi egyházmegye munkatársai közül. Mindemellett fizikumát sem hanyagolta el. Amikor tehette, az országot járta és sokat sportolt, különösen is szerette a hegyek világát. Lenyûgözõ tudású hittanárrá, teológiai professzorrá vált. Egyénisége, lelkisége és nevelési módszere tanítványaiban és híveiben is szimpátiát keltett, a tanuló ifjúság körében hamar népszerûvé vált. Félelem nélkül kiállt az üldözöttek mellett, ezért zaklatta a román csendõrség. Fenyegették a nyilasok is, mert zsidók bújtatásával sokakat mentett meg a haláltól. 1939 novemberében a román hatóságok a trianoni békeszerzõdés miatt elvesztett területek visszaszerzésének céljából létrejött Rongyos Gárda szervezésében való részvétel koholt vádjával letartóztatták, megkínozták, majd állampolgárságától megfosztva kitoloncolták Magyarországra. Itt kilenc hónapig a Ranolder Intézet hitoktatójaként és spirituálisaként mûködött. 1940 szeptemberében a magyar hadsereget követve visszatért Nagyváradra, ahol a szeminárium lelki vezetését és

– kilencedik oldal –

az erkölcstan oktatását kapta feladatául. Kiemelkedõ tudását jelzi, hogy a háborúban elhurcolt tanárok helyett 1945 és 1947 között nem csak hittant, de szükség esetén latint, franciát és matematikát is tanított. 1945 õszén az Orsolya-rend lelki vezetõ nélkül maradt növendékei számára pápai jóváhagyással megalapította a Merici Szent Angéla harmadrendet. Ezzel elsõdleges célja a keresztény családok erõsítése volt. 1947 tavaszán Scheffler János püspök kérésére Szatmárra költözött, ahol fontos tisztségeket töltött be a püspök mellett, mint tanácsosa és titkára. A püspök bizalmasaként még ugyanebben az évben a szatmári és váradi egyházmegyék, valamint a bukaresti apostoli nunciatúra összekötõje is lett. A papneveldék 1948. évi államosítása után a papképzés folyamatosságának biztosítása érdekében Felsõbányán és Színfaluban titkos szemináriumot szervezett. Miután az egyházüldözések várható fejleményeit látva Róma engedélyezte a titkos püspökszenteléseket, a bukaresti nunciatúra vezetõje, Gerald P. O’Hara nunciatúrai régens 1949. február 14én ily módon püspökké szentelte. Alig két hónappal ezután, április 5-én a román állambiztonsági szervek hazaárulás vádjával letartóztatták. Négy éven keresztül minden jogalap nélkül tartották fogva és kínozták a börtönökben. Itt sem felejtette el azonban küldetését, mindennap azt kereste, mivel enyhíthetné társai szenvedéseit: elrejtett kenyérdarabokat adott a legyengültnek, cigarettát a dohányosnak, más helyett cipelte a nehéz zsákokat. Ezt megtorlandó a börtönõrök gyakran megverték. Koncepciós perét csak 1953 áprilisában folytatták le, és ennek eredményeképpen 12 évnyi kényszermunkára ítélték. Családjának és ügyvédjének sikerült ugyan elérnie az ítélet megsemmisítését még a per újratárgyalása elõtt, ám a fiatal püspök ezt már nem élte meg. A nagyenyedi börtönben tüdõgyulladást kapott, és miután a börtönorvos nem volt hajlandó gyógyszert adni neki, betegsége végzetesnek bizonyult. Vértanúként hunyt el 1953. október 2-án. 1992 márciusában Tempfli József akkori nagyváradi megyéspüspök indította el Bogdánffy Szilárd boldoggá avatási ügyét. E rövid megemlékezés méltóbb lezárást nem kaphatna Erdõ Péter ünnepi szentbeszédében elhangzott szavainak idézésénél: „Szilárd püspök vértanúsága a remény forrása számunkra. Szenvedésével és halálával igazolta, hogy olyan örömre, olyan boldogságra kaptunk hivatást, ami nagyobb, mint ez a földi élet. Ezért erõsebb a szeretet, mint a halál, ezért nem fér össze a szeretet a félelemmel.” Teleki Levente


Irodalom

Történt egyszer, hogy élt két jó barát egy békés kis település házikójában. Egészen idilli állapotok uralkodtak ebben a városban. Az utcák nem voltak zajosak, a levegõ friss volt és oxigéndús, de még a víz íze is finomabb volt a szokásos nagyvárosihoz képest. A két barát már idejét se tudta annak, mióta költöztek össze, hogy új életet kezdhessenek. Nem is ebben a városban születtek, nem kötötte õket ide semmi, egyszerûen csak vágytak arra a békére és nyugalomra, ami ezt a helyet jellemezte. Komoly döntést kellett meghozzanak. Szüleiket, családjukat otthon hagyták és úgy határoztak, saját kezükbe veszik sorsuk irányítását. Béla volt kettõjük közül az idõsebb. Ez nem járt azzal, hogy õ lett volna az érettebb is.

álmokat szövögetett. Biztonságban érezte magát, mint az anyaméhben, és még olyan kellemes melegség is áradt felé, mert a fûtésen nem spóroltak a fiúk. Zoli sem volt hajlandó vállára venni az élet nyûgjeit, így a két barát, lassan de biztosan emésztette fel szüleiktõl kapott pénzét. Dolgozniuk nem kellett. Nem is tudtak volna. Mindkettejük nagyon lusta volt. Tudták ezt egymásról is, nem is vetették a másik szemére. Mégis milyen alapon tették volna? A helyzet azonban így nem volt sokáig fenntartható. Mégsem voltak képesek lépni. Kivárásra játszottak. Majd lesz valami. Hát lett is. De ne szaladjunk ennyire elõre. Vagy sietünk? Lehetséges. Az idõ drága, mindenkinek kevés van belõle. Elgondolkozott már azon a kedves Olvasó, hogy milyen fontos tényezõ életünkben az

Igazából nem jelentett semmit. Csak a tényszerûség kedvéért mondtam el. Bélus (így becézték társai) nagyon szeretett szórakozni, a jót soha nem sajnálta magától. A problémákkal viszont utált szembe nézni. Leginkább észre sem vette õket. Nem akart foglalkozni velük. Úgy gondolta van még ideje felnõni. Nem kell azt elsietni. A gond ezzel az volt, hogy Bélus már 31. életévébe készült lépni. Barátja, Zoltán egészen más személyiség volt. Meg 2 évvel fiatalabb is. Õ nem szerette a mulatozást, a társaságokat, jobban érezte magát az otthon négy fala között. Többször elõfordult, hogy magzati pozíciót felvéve feküdt takaros ágyikójában és szebbnél szebb

idõ? Idõ nélkül nem lenne az életünknek se eleje, se vége, csak bele lennénk ágyazva a térbe és fogalmunk sem lenne mi a cél, mi az értelem. Lehet, nem is foglalkoznánk vele. Mindenesetre idõ van. Nem is akármilyen, kiváló atléta lehetne belõle, olyan gyorsan szalad. Épp ezért becsüljük meg, amennyi adatott nekünk, és ne tékozoljuk el. Nagyon jól tudta ezt Béla és Zoltán is. El is határozták, hogy változtatni fognak életmódjukon, és végre kitörnek abból a mocsárból, amibe belepottyantak. Vagy inkább belesüllyedtek. Nem egybõl kerültek mélyre, szépen-gyorsan kellett süppedniük. De kimászni jóval keservesebb küldetésnek tûnt. Ezerszer elhatározták, hogy másnap elkez-

Esti mese

– tizedik oldal –

denek munkát keresni, ugyanennyiszer fogadták meg a jövõ heti nagytakarítást, de ezek a dolgok mindig elmaradtak. Mindig meghallgatták a másikat, hogy min lehetne és kellene változtatni. Végiggondolták közösen lépésrõl-lépésre a tervet. Volt 3 éves, 5 éves. Építkeztek. Gondolatban. Majd elmentek a dolgukra. A tett meghalt. Nem volt sok kínja és még brutális vérengzés áldozata sem lett. Csak úgy csendben elszunyókált. Persze gondosan ügyeltek rá, hogy fel ne ébresszék. Megrázogatták, nem kelt fel, békén hagyták. A két fiú egyébként normális családból származott. Béla famíliája szegény volt, ám szülei mindent megtettek egy szem fiúkért. A fiatal Bélus mindig elmondhatta magáról, hogy micsoda áldozat õ (tényleg így is érzete), valójában pedig nem kellett volna, hogy panaszkodjon élete miatt. Mindent megkapott, amit csak kért. Ha teljesíthetõ volt. A szülõk nem vették észre, hogy ezzel többet ártanak szeretett gyereküknek, mint használnak. Tudták jól, hogy elõbb vagy utóbb mindenkinek föl kell nõni, de nem akartak ezzel foglalkozni. Valójában így volt nekik a legkényelmesebb. Nem unatkoztak, mindig volt mit tenni-venni a „fiúcska” körül. Még társaságot is szolgáltatott, mert meg lehetett ismerkedni a többi gyerek szüleivel a játszótéren, iskolában, meg jó ég tudja még hol. Bélus volt a kiskutyákhoz hasonlatos családi játékszer, annyi különbséggel, hogy néha beszélni is kellett vele, meg jóval drágább volt a fenntartása. De egyébként nagyon szerették, mert jóképû, humoros, igazi vagány srác volt õ. Jól tanult az iskolában, szorgalmasan készült az órákra és még a lányok is imádták. Béla szívét azonban már rabul ejtette valaki, akivel szemben a csajoknak esélye sem volt: saját maga. Képtelen volt megnyílni õszinte érzelmekkel bárki felé, mert mindig önmagával foglalkozott. A lényeg az volt, hogy rajongjanak érte, alátámasszák az õ tökéletességét. Zoltán sorsa sok mindenben különbözött Béláétól. Csöndes fiú volt, magának való, ám sokszor ki tudott nyílni az emberek felé. Szerette a magányt, de sokszor vágyott társaság után is. Furcsa kettõség volt ez benne, mint ha két személy vívott volna életre szóló küzdelmet. Egy nyílt, vidám és egy szomorú, befelé forduló. Szülei nem foglalkoztak vele sokat, mert mindkettejüknek rengeteget kellett dolgozniuk. Az anya és az apa is nehéz sorból származott, mindig is maguk keresték meg napi betevõjüket. Szerették a gyerekeket és akartak többet is, hogy legyenek Zolinak testvérei, de be kellett lássák, ehhez nincs elegendõ


Irodalom pénzük. Szerették fiukat is, de nem igazán tudtak mit kezdeni vele. Azokat az egyszerû tanácsokat se fogadta meg a gyerek, amik magától értetõdõek voltak. Nem lehetett vele beszélni. A szülõk arra számítottak, hogy majd õ akar tanulni tõlük, ehhez képest Zolit sokszor ki se lehetett mozdítani a szobájából. Gondolták, hogy majd a saját bõrén megtapasztalja, hogy hogyan is mûködik a világ. A kicsi Zoltán el is kezdett „tapasztalgatni”, de nem nagyon tetszett neki, amit látott, hallott és érzékelt. Félni kezdett a való világtól. Visszavonulót fújt hát és teremtett magának egy másikat az otthon melegében. Álmodozott egyre hosszabban, és kezdtek elmaradni az õt jellemzõ pozitívumok. Az élet néha csodálatos véletleneket produkál. A két különbözõ karakter valószínûleg soha nem ismerkedik meg egymással, ha nem ugyanabba az intézménybe iratkoznak be. Egyikük se akart elmenni a felvételijére, mondván ez rossz lesz nekik, van jobb hely is. De végül sikerült õket meggyõzni, hogy tanulni kell, mert csak úgy van esélyük megállni saját lábukon. Tehát a két fiú középiskolában ismerkedett meg egymással. Osztálytársak voltak és – megint a véletlen folytán – egy padban csücsültek minden órán (az osztályfõnök ültette õket össze még elsõ órán, hogy majd Zoli mellett úgyis csöndben lesz Bélus, aki rögtön kitûnt szemtelenségével). Eleinte „kényszerbõl” beszélgettek, nehogy a tananyagra kelljen figyelni, mert az károsítja az egészséget. Majd elkezdtek spontán dumálni a bulikról, sportról, na meg az élet nagy

dolgairól. Idõvel le sem lehetett vakarni õket egymásról és kiválóan kiegészítették a másikat. Bélus volt a nagydumás, aki fölhajtotta a haverokat és a csajokat Zolinak, aki pedig rendszeresen súgott neki a dolgozatoknál és fedezte a lógásokat. Amíg a szüleiknél éltek, megtörhetetlennek tûnt ez az egység köztük. Fehér hollót sûrûbben lehetett látni, mint ilyet. Bíztak a másikban. Érettségi után úgy döntöttek, hogy új életet fognak kezdeni, és elmennek munkát keresni, távol otthonuktól. Jól tudták, hogy a szüleik ezt úgy sem engednék, így más megoldáshoz kellett folyamodniuk. Gondoltak egy nagyot és mindketten hitelt vettek föl. Ebbõl a pénzbõl sikerült albérletet találniuk és vígan beköltöztek új otthonukba. Szüleiket kész tény elé állítva fogták „batyujukat” és elköltöztek. Volt nagy sírás-rívás, hogy ne menjenek, ez felelõtlenség, fogalmuk sincs, hogyan kell önfenntartóan élni, de a két fiú hajthatatlan volt. Teltek-múltak az évek és a szülõk végül belenyugodtak abba, hogy a gyerekek nem élnek már otthon. Érdekes helyzet állt elõ: nem is nagyon hiányoztak. Könnyebb volt az élet két problémás kölök nélkül, sokkal gördülékenyebben mentek a dolgok. Így hát amellett döntöttek a szülõk, hogy lehetõségeikhez mérten támogatják fiaik megélhetését és nem erõltetik hazatérésüket tovább. Majd felnõnek maguktól. Béla és Zoltán meg élte aranyéletét és tették azt, ami éppen jól esett. Egy ideig még valóban kerestek munkát, sõt egy-két helyen pár hónapig még dolgoztak is, de végül min-

dig ott hagyták a munkahelyet valamilyen ürüggyel. Az életben van jó pár rossz dolog, amit nem árt idõben kitapasztalni és elfogadni. Utóbbit nem sikerült a két férfinak. Férfinak, hiszen ahogy teltek-múltak az évek, lassan felnõtt korúvá váltak. Anyagi gondjaik meg kezdtek szaporodni, a pénz el-elmaradozott otthonról, munkájuk meg még mindig nem volt. A szülõk is egyre idõsebbek lettek, munkahelyeik megszûntek, egyre több gyógyszert kellett fizetniük és inkább õk várták volna a segítséget a gyerekektõl, mint fordítva. Persze tudták jól, hogy hiába várnak. Közben Bélának és Zoltánnak fiatalon felvett hitelüket is törleszteniük kellett volna. A bajok sûrûsödtek, de hát Lustaság Úr már úgy beköltözött hozzájuk harmadik lakónak, hogy onnan lehetetlenség volt fölállítani. Így csordogáltak a napok, mikor váratlanul betoppant az életükbe egy új szomszéd: Teréz. Teréz egy csinos 25 éves lány volt, aki nagyon kedves mézes-mázos stílusával az ujja köré csavarta a két férfit. Pillanatok alatt átlátta a helyzetet és úgy döntött megszerzi a lakást magának, mert hát az õ élete se volt könnyû és az ilyen lusta emberek amúgy sem érdemelnek semmit. Hozzá is kezdett terve megvalósításához. A történet folytatását a kedves Olvasóra bízom. Nagyon nehéz feladat elé állítanám. Gondolja ki a vidám zárását ennek a történetnek –, ha tudja – és írja meg. Elvégre ez egy esti mese. Stevanyik Ádám

Csíny vagy bûn? Ezzel a címmel kerül hamarosan a boltok polcaira egy minden ízében újszerû könyv. A szerzõk jogászok, tanárok, filozófusok, irodalmárok és gyerekek. Nem tévedés az utolsóként megemlített szerzõi kör! Ugyanis a könyv az általános iskola felsõ tagozatának kötelezõ olvasmányaira támaszkodva irodalmi példákon keresztül mutat be jogi és erkölcsi kérdéseket. A kötetben szereplõ mûvek mindegyikében egy-egy gyerek szerzõpárosként szerepel. Hogy hogyan? A könyvbe írók mindegyike „saját” gyerekkel dolgozott, az õ kérdéseik nyomán, a legkülönfélébb kommunikációs helyzetekben – levél, telefonbeszélge-

tés, email – dolgozzák fel a kötelezõ olvasmányokat egy-egy jogi vagy erkölcsi kérdés mentén. Nem titkolt cél a szerzõk részérõl, hogy más megvilágításba helyezzék a kötelezõ olvasmányokat és a sajátos hangvétel révén az erkölcsöt és az etikát is visszacsempésszék a mindennapokba és a jogot is elérhetõ közelségbe hozzák. Persze nemcsak az iskolások számára lehet kedves ez a könyv, hanem minden irodalomszeretõ jogász és nem jogász megtalálhatja benne kedvenc, már-már feledésbe merült íróját, szereplõjét.

– tizenegyedik oldal –

Baracsi Katalin


Ajánló

Egy kivételes hang és egy, a világon egyedülálló album Vásáry André: Ünnep Idén elérkezett Vásáry André, a Csillag Születik címû tehetségkutató mûsorban országszerte ismertté vált énekes nagy álma: kiadta „Ünnep” címû karácsonyi lemezét, amelyen minden egyes számot szimfonikus nagyzenekari kísérettel vettek fel. A lemez igazi ritkaság, hiszen férfiszoprán eddig még nem adott ki karácsonyi lemezt szimfonikus kísérettel, ráadásul a CD-n szereplõ mûvek hat nyelven hangzanak el. Mindenesetre a zenekedvelõk elõrendelési igénye alapján az album már aranylemez, és a Mahasz lemezeladási listáján harmadikként debütált!

szerepét a Pesti Színház Eszterházy Péter: Rubens és a nem euklideszi nõk címû darabjában játszotta, idén pedig második nagysikerû évadát kezdi vendégmûvészként Schiller Ármány és Szerelem címû darabjában is a Nemzeti Színházban, ahol Kossuth-díjas szín-

Ne gondoljuk, hogy Vásáry André csupán azon celebek táborát erõsíti, akik manapság a csapból folynak. Mostani népszerûségét tíz év kemény munkával alapozta meg. Bostonban képezte magát, megnyerte a Miskolci Operaversenyt, döntõsként szerepelt a Római Nemzetközi Énekversenyen. Meghallgatásra hívta, majd szerepet ajánlott neki Ricardo Muti, turnézott Németországban, felkérték énekelni a bécsi Staatsoperbe, a hazai és külföldi koncert színpadok keresett vendégmûvésze. Nem mellékesen õ az az elõadómûvész, aki különleges hangjával az operát, mint mûfajt megismertette és megszerettette a fiatalokkal is. Hazai elismertsége nemcsak a koncerteken mutatkozik meg látványosan. Elsõ színpadi

mûvészekkel egy színpadon alakítja különleges, kizárólag az õ énekhangjára írt szerepét. A mûvész decemberre kapott meghívást a Medveczky Ádám által vezényelt Debreceni Filharmonikusok koncertjére, januárra pedig a Dohnányi Zenekar két koncertjére az Olasz Intézetbe illetve a Mûvészetek Palotájába. November elején megjelenõ Ünnep címû harmadik lemezén szimfonikus zenekari kísérettel hangzik el 13 csodálatos klasszikus és örökzöld karácsonyi dal, amelynek jótékonysági lemezbemutató koncertjére december 14-én, este nyolckor kerül sor a Budapesti Kongresszusi Központban. A rendkívüli kulturális esemény színvonalát mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy a Szombathelyi Szimfonikus Zenekart Vásáry Tamás Kossuth-díjas, világhírû karmester dirigálja, de a mûsorban fellépnek Tunyogi Henriett és Solymosi Tamás balett mûvészek is, akik Európa és a világ balett színpadainak ünnepelt sztárjai. A megjelenõ új CD és a lemezbemutató koncert egyben jótékonysági célokat is szolgálnak, hiszen a koncert teljes nyeresége és az eladott CD-k bevételének egy része a Semmelweis Egyetem I. sz. Gyermekklinikája Trautsch András Olivér Alapítványát támogatja. Ez a jótékonysági koncert szervesen illeszkedik Vásáry társadalmi szerepvállalásába, melynek keretében fellépéseivel részt vett az emlõrák elleni küzdelemben, támogatta a Pethõ Intézetet, a Gyógyvarázs címû kezdeményezéssel a gyermekétkeztetést, valamint aktív részese a környezettudatos életmód népszerûsítésének. Hrecska Renáta

Botero mesés képei a Szépmûvészeti Múzeumban Intenzív színek, gömbölyded formák, sajátos utánzások, életképek, diszkrét meztelenség, mese és valóság vászonra festve és szoborba öntve. Kulcsszavak a kortárs kolumbiai festõ, Fernando Botero a még január 23-ig a SzépMûben látható és tapintható kiállításához. Realistának vallja magát: ez azonban csak saját világának a valóságát jelenti. Elnagyolt, „monumentalista” alakok, statikus, érzelemmentes(nek szánt) jelenetek, fokozott expresszivitás. Illusztráció-szerû képek közé csöppenünk: Botero mintha életének és álmainak egy-egy momentumát egyszerûsítette volna le a gyerekek, a Mi számunkra. A latin-amerikai származású mûvészre Európában, elsõsorban Madridban és Firenzében folytatott tanulmányai alatt nagy hatással voltak a Prado és az Uffizi képei: a kiállításon találkozhatunk többek között Velázquez Margaréta infánsnõjének és Van Eyck Arnolfini házaspárjának sajátos értelmezésével, másával, amelyeket rögtön – Botero kifejezett kérésére elhelyezett fényképek révén – össze is vethetünk az eredeti alkotásokkal. Ádám és Éva „klasszikus” édenkerti jelenetét sem a megszokott módon, külön képen lát-

hatjuk: itt együtt s mindketten almával szerepelnek – a nemi egyenjogúság tréfás ábrázolása –, egyformán felelõsek a bûnbeesésért. Bár Éva, már kiharapott egy darabot…

Különlegesség, hogy a múzeumi szabályzatot félredobva, a mûvészet még jobb átélése végett meg kell érintenünk (Touch me!) a szobrokat, hogy ne csak a festményeken láthassuk, hanem a saját bõrünkön meg is érezhessük Botero valóságát. Botero sajátos ábrázolásmódjával tartózkodik mindentõl, ami megszokott. Talán ezért is késett, egészen a ’70-es éveikig az ismertsége és elismerése. Tudatosan kerül mindenfajta véleménynyilvánítást: bármit is jelenít meg a képein, nem akar mély érzelmeket kifejezni, nem akar minden áron „mondanivalót” hordozni, csak közvetíteni törekszik. Azonban, ha akarja, ha nem, mégis elgondolkodtat: „visszaûz” a Paradicsomba, s Beatrice-i szerepet játszva kalauzol végig. Gyermeki énemet, érdeklõdésemet és kíváncsiságomat is igénybe veszi: mindent érintsek meg és mindenre csodálkozzak rá… S így vettem észre a részletekben rejlõ lényeget: egy-egy képben a festõ saját képében a képet, elrejtve a Botero kézjegyet. Mikola Orsolya

– tizenkettedik oldal –


Ajánló

Instant nosztalgia ExperiDance – Boldogság 69:09 A 10 éve mûködõ ExperiDance társulat legújabb elõadása, a Boldogság 69:09, a „Bezzeg az én idõmben...!” évezredes mondatot dolgozza fel, két felvonásban. (A darabot a Mûvészetek Palotájában láttam, ahol egy órával a kezdés elõtt két terem, a Fesztivál színpad és a Bartók terem elõadásaira bejuthat bárki, akinek van érvényes diákigazolványa és 300 forintja. Összehasonlításképp: ennyibe fájt ezen a nyáron a Zöld Pardon.) A Boldogság két idõsíkban játszódik, 2009-ben és 1969-ben, amelyek közt a három fõszereplõ utazgat. A darab egy mai party jelenettel nyit, ahol a fiatalok a bömbölõ zenében, kihívó partycuccban, különbözõ szerek befolyása alatt próbálják magukat jól érezni. Innen emel ki a tömegbõl egy elveszett, eltévelyedett fiatal srácot (Péli Róbert) egy éltes úriember, akit maga a társulat vezetõje alakít (Román Sándor), hogy együtt utazzanak vissza az idõben, az öregúr fiatalkori alteregójához (Patonai Norbert), akinek segítségével elmagyarázzák, eltáncolják, hogyan is kell, kellene egy hölggyel bánni, hogy az ne hagyja õt rögtön faképnél. Megtanítják szegény fiút mindenre, hogy végre boldog lehessen. Persze közben kiderül, hogy 69-ben sem volt fenékig tejfel az élet. Patonai Norbertnek meg kell küzdenie nemcsak az orosz katonákkal, de a besúgás miatti fájdalmasan gyötrõ lelkifurdalással is, és egy alkalommal jól meg is veri a rendõrség. Ennek ellenére valahogy minden sokkal szebb, könnyedebb, kedvesebb, a jelenkori jelenetek fertõjéhez képest maga a megvalósult ártatlanság. A darab nem bír túllépni a „kedélyes szocializmus” képén, és egy közelibb, személyesebb képet adni.

A szerelmi szálak kissé furcsán alakulnak a történetben. 2009-ben, korunk hõse elõször egy barna hajú, aranyruhás, nagyon szexi vadmacskára „hajt”, majd miután õ kétszer is kikosarazza (a bunkó, és a „jólnevelt” verzió se mûködik), hát marad a szöszke, fehér ruhás angyalszerû leányzó, aki amúgy még a bunkó verzióra is bukott volna. Ez egyébként egy angyalnak is köszönhetõ, aki számomra kicsit érthetetlen módon keveredik a történetbe. A funkciója tulajdonképpen rejtély maradt elõttem. Odáig rendben, hogy õ intézi az idõsíkok közti váltásokat, de néha úgy tûnik, befolyásolni tudja az emberek szándékát is, bár ezt a képességét szerintem feleslegesen használja,

Egy film az életrõl

nyében elzarándokolnak oda? Vagy azokon, akik vették a fáradtságot, és készítettek a hívõkrõl egy megható drámát? A Lourdes játékfilmként van meghatározva, ám véleményem szerint nyugodtan lehet drámaként tekinteni rá. Nem csak emberi sorsokat ábrázol, hanem tragédiákat, lélek mélyén zajló súlyos tragédiákat. A filmet Jessica Hausner rendezte, tavaly mutatták be Ausztriában. A 2009-es Velencei Filmfesztiválon több díjat is nyert. Története szerint egy sclerosis multiplex-ben szenvedõ lány, Christine gyógyulását mutatja be a kezdeti kétkedéstõl a csodálatos gyógyuláson át egészen a magányos és reménytelen végkifejletig.

Lourdes (filmelemzés) Nehéz szavakat találnom. A stáblista a végére ért, a dallamok elhallgattak. Én továbbra is csak ülök. Nézem az üres mozivásznat, és tûnõdök. Tûnõdök végtelennek tûnõ perceken át életrõl, csodákról, bánatról, szeretetrõl, hiábavalóságról. Tûnõdök kérdéseken, amelyeket talán senki sem válaszolhat meg – hiszen mindannyian más választ adunk rájuk. A Lourdes nagy film. Emberileg. A karakterek, a sorsok, a jellemábrázolás mind a valóságos életbõl kinyert esszenciák, amik a vásznon összeállva nagyszerû kompozícióvá állnak össze. Nem vagyok benne biztos, hogy a film megkapja majd azt a médiavisszhangot, amit egyébként megérdemelne, mert igaz film. Nem hollywoodi tucattermék, nincsenek benne erkölcsileg deformált emberek, bármilyen kisebbséget képviselõ színészek. A filmben gyógyulni vágyók és gyógyítók vannak. És keresztény hit. Megdöbbentõ volt átélni, hogy egyes jeleneteknél, mint például a lourdes-i gyógyvíz körülkínálásánál, a nézõtéren nevetgélés hangjait hallottam. Több komoly vallásos témánál úgyszintén. Elgondolkodtam ezen is: vajon aki nem hisz semmiben, az miért ül be a Lourdes-ra? Hogy kinevethesse? Hogy jót derüljön azokon, akik gyógyulás remé-

nagy valószínûséggel nélküle is ugyanúgy alakulnak a dolgok. Ráadásul az öregúrral tisztázatlan marad a kapcsolata, van is köztük valami, meg nincs is. Zavaróan sokat van jelen.

Sokan irigyek Christine-re, amikor a teljes bénultságból felgyógyul és járni kezd – még az orvos segédje is azt jósolja, a javulás nem lesz hosszú életû. Mégis, a lányra úgy tûnik, rátalál a szerelem, többen imádkoznak azért, hogy a csoda ne csak egy álom legyen. Azonban Cécile, a gondozó, aki leginkább szívén viseli a lány sorsát, egyszer csak összeesik, és többet nem hallunk róla. Az utolsó információnk, hogy élet és halál között lebeg. Ezután sûrûsödnek a fellegek, a nézõ már ekkor érezheti, hogy nem lesz boldog végkifejlet. A filmet egy táncos est zárja le – a legmélyebb hatású jeleneteknek lehetünk az utolsó fél órában szemtanúi.

– tizenharmadik oldal –

A sztori tehát elég gyengécske. Bár az ötlet maga nagyon jó, nem értem, miért nem voltak következetesebbek az alkotók. Ha már nagy nehezen végre a srác fejébe verték, hogy egy virágszállal kell és lehet levenni a nõt a lábáról, akkor ez miért nem mûködik rögtön? Azt éreztem, hogy a szõke lány tulajdonképpen elég megalázó szerepbe kerül, mert a „Nincs ló, jó a szamár is!” klasszikus helyzetében, õ elég világos módon az utóbbi! Zavaró. A darab látvány része viszont tökéletes. A tánc és a koreográfia a megszokott módon lenyûgözõ. A táncosok precízek, szépek, és profik. A jelmezek szerintem nagyon ötletesek. A múltban játszódó jelenetekben a ruhák színe almazöld és sárga, a hölgyeken pedig mûanyag bubifrizura van. Aranyos. Ezzel szemben, a jelenben, a lányokon majdhogynem nincs semmi, az is fehér vagy aranyszínû. A díszlet minimális, így gyorsabban lehet ugrálni az idõben és térben. Inkább a fények töltik ki a teret, ami nekem nagyon tetszett, mert így elég hely maradt az én fantáziámnak. Az elõadás összességében élvezhetõ, helyenként rendesen magával is ragad. Az alkotók nem akartak túl sok mondanivalót belepréselni az elõadásba. A felcsendülõ zenéket mindenki jól ismeri (Harangozó Teri, Illés együttes, Kovács Kati, Szécsi Pál, stb). Kinek a fiatalságát, kinek a gyerekkorát idézi fel. A nosztalgiázás pedig mindig bejön, gondoljunk csak a Mamma mia! sikerére. Galiger Enikõ

Christine táncol szerelmével, míg egyszerre összecsuklik. Csak megbotlott? Vagy tényleg eddig tartott a csoda? A férfi a falhoz kíséri, hosszú másodpercekig állnak ott némán, mozdulatlanul. Aztán Christine szobatársa, egy idõs asszony kéretlenül odatolja hozzájuk a lány kerekesszékét. Hárman állnak tovább némaságban – és negyedikként a szék. Végül a férfi e szavakkal távozik: „Mindjárt visszajövök.” És tudjuk: soha többé nem jön. Christine és az idõs hölgy hallgatja a Felicitá örökzöld dallamait, míg aztán a lány megmozdul, és alázatosan visszaül a kerekesszékébe. Hihetetlen jelenet. Ahogyan a bánat, a magány és a kilátástalanság ott lebeg, és mégis mindez csupán a nézõ szívében ölt alakot, mert a lány néma és békés. Végül a nézõt magát is kétségek között hagyja a film: nem tudjuk meg, hogy néhány perccel azelõtt Christine egyszerûen csak elesett a parketten vagy valóban visszatért a betegsége. Christine – az õ szavaival élve – normális életet akart. Megkapta, ám nem lett boldogabb. A gyóntatóatya azt mondta az egyik jelenetben, hogy minden élet egyedi. Minden életnek megvan a maga szépsége, feladata, amit meg kell becsülni. Tragikus, amikor beteljesül legnagyobb álmunk, és mi kénytelenek vagyunk csalódni benne. Nem kell visszatartani könnyeinket. Ez a film mindannyiunkról szól. Az élet, az álmok, az örömök ugyanúgy benne vannak, mint a sivárság, a kétségbeesés és a tehetetlenség. Míg elõbbieket meg kell becsülnünk, utóbbiakat meg kell siratnunk. Így élhetünk mi is alázattal, nézhetünk szembe a sorssal, ha odavet, ahol nem érezzük magunkat otthon – akár egy béna lány "a normális világban". Hrecska Renáta


Kulinária

Édes élet a Bródy Sándor utcában Minket, Pázmányos joghallgatókat minden bizonnyal sokféle szempontból lehet kisebb-nagyobb csoportokba osztani. Ez a fajta osztályozósdi, amikor egy egész legalább két részre oszlik, azok pedig minimum további háromra amúgy sem idegen a jogászságtól. De hogy jön ez ide? Mi, Pázmányos joghallgatók többségében vagy a Kálvin tér vagy az Astoria felõl közelítjük meg az egyetemet. Utóbbiak pedig tovább oszthatók aszerint, hogy a Rákóczi úton avagy a Múzeum körúton kezdik objektív/szubjektív reggeleiket. Elõbbieket meg kell mondjam, sosem értettem. Õk forgalmas, szmogos és szürke

út mellett haladnak, ahol alig akad egy-két budapesti viszonylatban kiemelkedõ épület, ami feldobná az embert. Ellenben a másik csoport díszköves járdán, a felújított ELTE mellett halad el, a Bródy sarkára érve a Nemzeti Múzeummal találja szembe magát, majd Olasz Intézet, Andrássy Egyetem, Magyar Rádió. Kell ennél impozánsabb? Sokat látott falak ezek, akár mindegyikük megérne egy külön cikket is. De én most csak egyet emelek ki közülük. Ez pedig a Bródy Sándor utca 8. szám alatti palota, most az Olasz Nagykövetség és egyben Olasz Kulturális Intézet. Mint ismert az épület a régi képviselõház otthona volt, együtt a szemközti Nemzeti Múzeum dísztermében helyet kapó felsõházzal alkotta a magyar parlamentet, amíg Steindl Imre alkotása az Országház el nem készült. Ma, a nem hivatali ügyeket intézõk fõként a nyelvórák kapcsán juthatnak be a fõkapun, de hozzáteszem a bal oldali kiskapu is tartogat számunkra valami érdekeset. Itt található ugyanis az Intézet kávézója, amelynek a neve homályba vész, azonban sok jelentõséggel amúgy sem bír, hisz úgyis mindenki úgy fogja emlegetni: „az Olasz Intézet kávézója”. Lassan egy éve volt, amikor nagyfelújításon esett túl e hely, elnyerve mai „metropolitan art style” formáját,

ahol a múlt, a jelen, és az ezt keretbe foglaló egyedi mûvészeti megjelenés ötvözõdik. Ha valakit a hely stílusa esetleg nem fogna meg, várnia kell, amíg kihozzák az elsõ csésze kávéját. Akik jártak már itt, azoknak nem kell részleteznem mirõl van szó, de azok kedvéért, akik még nem: ez kérem Lavazza kávé. Nem a mostanság mindenhol elterjedt, égetett-keserû ízû német borzadály (Dallmayr). Az itteni kávé finoman ötvözi a telt ízt, a kávétól elvárt élénkítõ erõvel. Persze ahányan készítik, annyiféle, de biztosan állítom: mindegyik remekmû! Legyen szó akár egy hagyományos eszpresszóról, cappuccinóról, amelynek tejhabjáról szolidan hullik alá a cukor, vagy a nálunk ritkaságszámba menõ ristrettoról (fél eszpresszó méretû, nagyon erõs, nagyon ízes). A kávéélményt kiegészítendõ feltétlenül rendeljünk egyet a sütemények, desszertek közül is: eredeti, töltetlen croissant, fahéjasvagy mazsolás csiga, tiramisu. De ha ennél jobban korog a gyomrunk, akkor sem kell aggódni, mindig vannak szendvicsek és délben valamilyen fõétel – a hagyományos vonalon, azaz lasagne, pasta, pizzaszelet. Az árak egyáltalán nincsenek elszállva, sõt árérték arányban a legjobbak között van. Minden túlzás nélkül állítom, nincs még egy ilyen hely Budapesten! Arról lehet vitát nyitni, hogy egy ilyen történelmi jelentõségû épület lehet-e külföldi kézen – még ha az diplomáciai használatot is jelent, de arról nem, hogy ez a kávézó a lehetõ legjobb helyen van, nálunk a Palotanegyedben. Legközelebb tehát kedves Kollegák, az egyetemre menet vagy jövet bátran térjetek be egy csésze olasz kávéra, mert az élmény minden pénzt megér. Bárth Bertalan

– tizennegyedik oldal –


Karrier

Fékpedál helyett Öregdiákunk a GVH Versenytanács élén Dr. Tóth András egyetemünk öregdiákja, egyetemi adjunktus, a Pázmányos versenyjogi szakjogász képzés oktatója. A Gazdasági Versenyhivatalban, majd a White&Case Ügyvédi Irodánál eltöltött évek után nemrég a GVH Versenytanácsának elnöki posztjába hívták vissza. A frissen kinevezett szakemberrel a Kar alumni konferenciáján beszélgettünk versenyjogi képzésrõl, kartellekrõl és a fékpedál helyes használatáról. – Ön 2002-ben végzett az egyetemen, majd elkezdte doktori tanulmányait. A tudományos pálya érdekelte? – Szûkebb területem kutatási témái érdekeltek. Már egyetem alatt megtaláltuk egymást Boytha tanárnõvel. Ez idõben a Szent Ignác Szakkollégiumban laktam, és az ott induló tudományos mentorprogramhoz csatlakoztam harmadéves koromban. Ez a program lehetõséget teremtett a többre vágyó fiataloknak, hogy egy területen elmélyedjen, és egy egyetemi tanárral, szakemberrel abban valami komolyat alkosson. Nekem ez a távközlési jog volt, a tutorom pedig a Magyar Telekom akkori osztályvezetõje lett. Õ ajánlotta, hogy foglalkozzam a versenyjoggal, mert abban nagyobb lehetõségek vannak. A versenyjog és a távközlési jog viszonyával nyertem meg a kari TDK-t, szereztem késõbb helyezést az OTDK-n. Ezt dolgoztam tovább a doktori program keretében. A Faludi Ferenc Akadémia is támogatott ösztöndíjával, így 2001-ben a münsteri egyetemen is tanulhattam. Rákaptam a kutatás ízére. – Innen nézve mintha csak egy hajszál választotta el a piaci szférától. – Részben azért benne voltam és vagyok, nem áll távol tõlem; bár ezt is a tudományos pályának köszönhetem. Kutatási témámmal a piac több szereplõjének feltûntem, és megtalált többféle törvény-elõkészítéssel foglalkozó szakértõi csoport is. Így a jogalkotásba is lehetõségem lett bepillantani. Így kerültem kapcsolatba

nemzetközi ügyvédi irodákkal, a piaci élet más szereplõivel. – Így került 2007-ben a White&Case Ügyvédi Irodába? – Igen, hiszen a közös munka során nagyon jó együttmûködés alakult ki. Bár kicsit ódzkodtam otthagyni a GVH-t, hiszen a jó légkörön túl az is a maradás mellett szólt, hogy itt nagyon támogatták – és teszik azt ma is – a munkatársak tudományos fejlõdését. Ugyanakkor vonzott az új lehetõség, a kihívás. Így kimondva egyszerûnek tûnhet a váltás, de egy egészen más rendszerhez kellett hozzászokni. Így utólag visszanézve azonban azt kell, hogy mondjam: emberileg és szakmailag rengeteget profitáltam a késõbbiekre. – A versenyjog fejlõdõ jogtudományi ág. Ez azt jelenti, hogy újnak is mondható? – Magyarországon 20 éves, Európában 60. De a híres Sherman Act – vagyis az elsõ modern Antitröszt törvény – 1891-ben született az Egyesült Államokban, így nagyon nagy tapasztalat áll a magyar versenyjogi gondolkodás segítségére. – Ennek gyümölcse az egyetemen most már harmadik éve zajló versenyjogi szakjogász képzés? – Unikális, hiánypótló képzésrõl beszélhetünk. Nem tudok még egy olyan jogi kart mondani Magyarországról, amely a versenyjognak ekkora jelentõséget tulajdonít már a graduális képzési rendszerében. Ezt a tárgyat a jogászképzés részévé tenni már a ‘90-es évek közepén Zlinszky dékán úr és Boytha tanárnõ nagy bölcsességére vall. Ebbõl nõtt ki a szakirányú továbbképzés úgy, mint a Versenyjogi Kutatóközpont, mindkettõ az itt végzett és itt oktató Szilágyi Pál mûve. De a Karon folyó versenyjogi képzés kapcsán ki kell még emelnem Tóth Tihamér dékán-helyettes urat is, aki mind a GVH-ban mind a White&Case-nél munkatársam és idõvel jó barátom is lett, nem mellesleg elõdöm a Versenytanács elnöki posztján. – Idén novemberben került vissza – immáron a GVH Versenytanács elnökeként, ami a GVH

elnökhelyettesi posztját is jelenti – a közigazgatásba. Pár szóban elmondaná, mi a Hivatal szerepe és feladata? – Egy sajátos jogállású szervezetrõl beszélünk, amely idén lett 20 éves. Feladata annak a sajátos jogi eszközrendszernek a mûködtetése, amelyrõl korábban már beszéltünk. Autonóm jogállású szerv, vagyis – noha a közigazgatás része – nem a Kormány, hanem az Országgyûlés alá tartozik. A Versenytanács a GVH-n belül önálló ugyanakkor a hivatal egészével szerves egységben lévõ szerv. A Versenytanács tagjai csak a törvényeknek vannak alárendelve és mindig tanácsban döntenek a piaci viszonyokba való beavatkozásról. Hitem szerint ez garantálja, hogy a hivatal döntéseit mindenkor kizárólag szakmai szempontoknak rendelje alá. – Egy fajta fék szerepet is betölt? – Igen, így is lehet mondani. Bár a piacnak is megvannak a maga törvényszerûségei. Ezért óvatosan kell bánni azzal a pedállal. Sokkal inkább az a feladatunk, hogy egyfajta a fék készenléti állapotban legyünk és hitelesen tudjunk azzal fenyegetni, hogy a normaszegés esetén a szankció sem fog elmaradni. Ezzel ugyanis meg lehet elõzni a jogsértések bekövetkeztét, amely társadalmilag hasznosabb, mint a pedálra lépni. Sergõ András

konkrét személynek címzed a levelet (ez persze egy kis nyomozást, utánajárást igényel).

Karrier Kalauz 2. A motivációs levél Az elõzõ számban elkezdett sorozatunk elsõ részében az önéletrajz helyes megírásához adtunk tippeket. A folytatásban a gyakran szintén szükséges motivációs levélrõl szólunk. Mi az, mi legyen és mi ne legyen benne? A motivációs, más néven kísérõlevél megírása hasznos lehet, ha a munkavállaló szeretne bemutatkozni a leendõ munkaadójának. Kiemelheted benne azon sajátos tulajdonságaidat, amelyeket a munkaadó a munkakör betöltéséhez fontos szempontként megjelölt, illetve azokat is, amelyek további elõnyt jelenthetnek az állás elnyeréséhez. A jól megírt önéletrajz azt a benyomást kelti, hogy Te vagy a legalkalmasabb személy az állás betöltésére, ezért – az önéletrajzzal ellentétben – rendkívül fontos a stílus. 1. Megszólítás, bevezetés A motivációs (kísérõ) levél felépítése legyen egyszerû és áttekinthetõ. Elsõ lépésben alakítsd ki a fejlécet (név, lakcím, telefon, e-mail), amelyet a címzett adatai követnek majd (a cég neve és címe). Ezt követõen pedig a hagyományos felosztás szerint írható meg a kísérõlevél, tehát: megszólítás, tartalom, dátum, hely, aláírás. Felkeltheti irántad az érdeklõdést, ha

2. Tárgyalás A megszólítást és a kísérõlevél szövegét is célszerû egy konkrét személynek címezni. Már a tárgyalás bevezetõ részében utalhatsz rá, hogy ismered azt a szakterületet, amelyen az adott cég, iroda mûködik. Megemlítheted a munkáltató idáig elért legnagyobb sikereit is. A továbbiakban pedig tüntesd fel szakmai tapasztalataidat, készségeidet a meghirdetett állásajánlat feltételeire tekintettel, illetve megindokolhatod miért éppen Te lehetsz a legalkalmasabb személy az állás betöltésére. Válaszolj arra a kérdésre, hogy mivel szeretnél hozzájárulni a cég jövõbeni sikereihez. Foglald össze az idáig elért sikereidet, mutasd meg, mi rejlik Benned. Mindezt persze kellõ visszafogottsággal; a vártnál több polír visszataszító lehet. 3. Befejezés: rövid, velõs, pozitív Ne mondj el mindent önmagadról, inkább keltsd fel az olvasó érdeklõdését személyedre, és hagyj teret a majdani kérdéseknek is! Mutass érdeklõdést a személyes találkozó iránt! A szöveg után ne felejtsd el megadni telefon és e-mail elérhetõségedet! Együttmûködésben a Profesia s.r.o.-val, a workania.hu üzemeltetõjével

– tizenötödik oldal –


Karrier

Öregdiák fiatal szemmel Hallgatók beszámolója a novemberi alumni napról A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi karának elsõ öregdiák találkozója, egyben e rendezvény keretében lebonyolított jubileumi díjátadó ünnepség november 18-án került megrendezésre, a Deák Ferenc Továbbképzõ Központ szervezésében. Az elõadások apropóját az jelentette, hogy a Kar 10 évvel ezelõtt adta át az elsõ jogász diplomát, és a végzett jogászok szakosodását elõsegítõ Továbbképzõ Intézet is éppen 10 éve kezdte meg tevékenységét. Plenáris ülés Dr. Schanda Balázs dékán Úr megnyitója után karunk alapító dékánja, Dr. Zlinszky János szólt, „aki nélkül ma egyikünk se lenne itt” (Schanda. B.). A volt dékán úr szívesen emlékezett vissza az elmúlt 10 év munkájára az „építkezés” idõszakától egészen napjainkig. Örömmel konstatálta, hogy az egyetem eleget tett az egy évtizeddel ezelõtt kitûzött céljainak. Így annak, hogy ne csak egy diplomát adjon a jogász értelmiség kezébe, hanem valami „többet”: egy keresztény rendszeren nyugvó erkölcsi tõkét. A következõ elõadó Dr. Rétvári Bence államtitkár, aki a jogászokat érintõ közigazgatási szerkezeti változásokról tartott elõadást. Az államtitkár úr ismertetõ elõadását megelõzõen volt hallgatóként köszönetet mondott az egyetemnek és jelen lévõ volt tanárainak, hogy a boldogulásához való kellõ tudást itt a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen maradéktalanul megkapta. Kellemes és könnyed hangulatot teremtve beszélt vizsgaélményeirõl, az évfolyamtársakat összefûzõ betyárbecsületrõl és a tanulmányi éveken átívelõ összetartásról. Külön kiemelném még Dr. Polt Pétert, egyetemünk oktatóját. Az ügyész úr az Alkotmánybíróság és az Ügyészség jövõjérõl beszélt az új Alkotmány tükrében. Kiemelte, hogy az ügyészség, mint önálló alkotmányos tényezõ fog megjelenni az új alkotmányban, valamint többek között két olyan fontos változtatás is bekerül majd, minthogy: a legfõbb ügyész nem lesz interpellálható és a legfõbb ügyész csak az ügyészek közül lesz megválasztható. Szekciókra bontva A díjak és elismerések átadása után kerülhetett sor a szekcióülésekre, ahol már egy kerekasztal beszélgetés keretében nyílhatott lehetõség az egyes szakmákat napjainkban leginkább érintõ

kérdéseinek megtárgyalására. Az alumni találkozó egyik legfontosabb célja az, hogy megteremtse az azonos hivatásrendben vagy szakterületen életpályát építõ jogászok számára azt, hogy ismét felvehessék és ápolhassák a kapcsolatot régi oktatóikkal és azokkal a Pázmányon végzett pályatársaikkal. Három szekciót kiemelve beszámolunk a folytatásról. Bírák tegnap, ma és holnap Az egész beszélgetés az igazságügyi reform körül forgott. Dr. Szabó Sarolta egyetemi adjunktus, Mária Terézia Planum Talubare-jával nyitotta meg a beszélgetést, majd az igazságügyi reform, mint egy a válságra adott válasz vált beszélgetés fõ tárgyává. Minden résztvevõ egyértelmûen leszögezte, hogy nincs válság. Dr. Kozma György a Legfelsõbb Bíróság kollégiumvezetõje a 150/2010. LB határozatra utalt érvelésében, Dr. Székely Ákos bíró az Ítélõtáblák területilletékességi szabályainak újragondolását tartotta szükségesnek. A két fiatalabb

bíró Dr. Bögös Fruzsina (Fõvárosi Bíróság) a rájuk nehezedõ súlyos eljárási terhekre hívta fel a figyelmet, míg Dr. Kõhalmi Attila (II, III. Kerületi Bíróság) az instruktori bíró rendszer használatát tartaná a lehetõ legjobb választásnak. PPP – avagy hová álljanak a belgák? (piac, PhD, politika) A valódi „alumni-hangulathoz” a témakör kötetlensége mellett az is valószínûsíthetõen hozzájárult, hogy az egyik legnépesebb öregdiák-társaság gyûlt itt össze. A szekcióülés által összefogott rendkívül széles és szerteágazó témakörben nehéz is lett volna más közös pontot találni, mint a Pázmány, így nem meglepõ

módon elsõsorban a tapasztalatokra, értékekre, és az egyetem által adott többletre tevõdött itt a hangsúly. A meghívott kerekasztal-vendégek nagy része roppant fontosnak tartotta az egyetem által képviselt keresztény szellemiséget. A vendégek mindegyike kiemelten fontosnak tekintette azt a légkört, mely a Pázmányt jellemezte és jellemzi ma is. Mindannyian hangsúlyozták, hogy a legfontosabb és legtartósabb kapcsolataik itt, az egyetem falai között alakultak ki – amely falak az elmúlt évek alatt jelentõs felújításon, fejlesztésen estek át. Egyetlen kritika látszott megfogalmazódni, ez pedig az egyetemi felvételi hiánya. Az egyik meghívottunk (dr. Ugron Gáspár) érzékeltette, hogy az oktatást karunkon (idõszûke mellett) azért hagyta abba, mert a diákoknál súlyos hiányosságokat észlelt az alapmûveltségben. Emellett a felvételi alkalmassági szûrõként is mûködött. Közigazgatásban „Jogászi hivatás a közigazgatásban” címmel kezdõdött meg délután fél ötkor az egyetem Dísztermében a közszolgálatban dolgozók „kerekasztal beszélgetése”. Egy késõbbi – és egy Erasmus szatírába is teljes mértékben beleillõ – hasonlattal élve, egy „véletlenül” betévedt vendégnek is egyértelmû lehetett, hogy itt bizony jogászok ülnek – ki más is tudná mindezt egy négyszögletû asztalnál ülve végrehajtani… Gerencsér Balázs tanár úr mint moderátor – nem mellékesen öregdiák is – mûködött közre a beszélgetésben, a felvezetés után egyszerûnek tûnõ kérdéssel kezdte: „Ki miért választotta a közszférát?” A válaszok nagy részénél érzékelhetõ volt a tipikus joghallgató trichotómia – mindenki bíró, ügyész vagy ügyvéd lesz –, és nagyrészt véletlenek sorozatának volt köszönhetõ, hogy a közszférában helyezkedtek el; egy ilyen véletlen volt például az is, hogy Deák Ferenc úr a sok szétküldött pályázat utána „csak az AB-ra jutott be”. A további beszélgetés már kötetlenebbül zajlott, megtudtuk, hogy egy Pázmányos bizony megállja a helyét egy az Egyetem térrõl érkezett vetélytárssal szemben is, vagy hogy milyen jó is, mikor egy ismeretlen közegben találkozunk egy „földinkkel”. Összeállította: Bakos Orsolya, Dömötörfy Borbála, Kovács Krisztián, Simon Nikolett, Zlinszky Péter és Sergõ András

Karrier Iroda • Tavasszal is várunk Olvasásfejlesztõ tréning • Cégbemutatkozások • Állás- és gyakornoki helyek • Fókuszban a nemzetközi igazgatás • Karrier Nap 2011

I. em. 137. a TO fölött – tizenhatodik oldal –


XIII. évfolyam 6. szám