Page 1

A PPKE-JÁK legnépszerûbb lapja

ÍTÉLET A PÁZMÁNY PÉTER K ATOLIKUS EGYETEM JOG- ÉS ÁLLAMTUDOMÁNYI K ARÁNAK LAPJA

HÚSZÉVES A GYERMEKJOGI EGYEZMÉNY KARRIER

SZOCIÁLIS BOLTOK

FOCIBAJNOKSÁG

I. M. 1956

MERRE HALADUNK? – 2. RÉSZ

E-VANGÉLIUM XII. évfolyam, 5. szám

HERTA MÜLLER

e-mail: itelet@jak.ppke.hu honlap: www.jak.ppke.hu/itelet

ÚJ PTK. 2009. november 12.


Húszéves a Gyermek jogairól szóló ENSZ egyezmény

„Addig volt az Istennek áldása rajtunk, addig volt országunk, míg az mi hitünk virágjában volt” (Pázmány Péter) IMPRESSZUM

Felelõs kiadó: Dr. Schanda Balázs dékán A szerkesztõbizottság tagjai: Ablonczy Zsuzsanna, Aradszki Dea, Barát Zsófia, Bartolák Csaba, Bárth Bertalan, Bendsák Márton, Bujdos Iván, Császár Adrienn, Fábián Beatrix, Horvátth Sarolta, Hrecska Renáta, Kocsis Ágnes, Koltay András (felelõs szerkesztõ), Konta Balázs, Kovács Bence, Marschalkó Linda, Mihalics Vivien, Mikola Orsolya, Palócz László, Salamon Dominika, Szendrõdi Szabolcs (terjesztési igazgató), Tarr Ádám, Techet Péter, Teleki László, Teleki Levente, Tóth Bálint András, Zágon Orsolya Szerkesztõség: PPKE-JÁK, 1088 Budapest, Szentkirályi u. 26., 319-es szoba E-mail cím: itelet@jak.ppke.hu Honlap: www.jak.ppke.hu/itelet Nyomdai kivitelezés: Villkesz Nyomda, 1011 Budapest, Iskola u. 13. TA R TA L O M

Húszéves a Gyermek jogairól szóló ENSZ egyezmény A magyarok harca Hírek a Kari Tanácsról Felhívás Õszi tréningek a Karrier Irodában PPKE JÁK HÖK focibajnokság eredményei és a tabella Merre haladunk? – 2. felvonás A tájképfestõ (Herta Müller irodalmi Nobel-díja) Néhány gondolat az új Polgári Törvénykönyvrõl Fenn a hegyen a Diák Hitellel A szociális bolthálózatról A katolicizmus a fejlõdõ országokban Az E-vangélium, és aki mögötte van Innocent Bystander Merre visz a jogi diploma? Adatvédelmi piac Wiesbaden – bíróság – gyakorlat Átmenet Boldog születésnapot Budapest! Túlvilági fények Itáliában Idegesítõ kétnaponta levinni a szemetet? Megtört ölelések Allah nem köteles méltányosnak lenni az evilági dolgokban Találkozó a komolyzenével Fotópályázatot hirdetünk A gyermekjogi egyezmény elfogadásának 20. évfordulója alkalmából!

2 3 3 3 3 3 4 7 8 9 10 11 12 12 12 13 13 13 14 14 14 15 15 15 16

Toborzás! Az Ítélet szerkesztõbizottsága szeretettel várja minden olyan hallgató jelentkezését, aki szívesen részt venne az újság munkájában. Jelentkezni lehet e-mailben vagy személyesen a szerkesztõség bármely tagjánál.

Látogassatok el az Ítélet honlapjára! www.jak.ppke.hu/itelet A honlapon megtalálható a lap korábbi számainak archívuma. második oldal

Az ENSZ közgyûlése a Gyermek jogairól szóló egyezményt 1989. november 20-án fogadta el, melynek jelentõségét egyrészt az adja, hogy korábban nem létezett speciálisan a gyermekek jogait átfogóan rendezõ egyezmény, valamint, hogy ez a legszélesebb körben (az Egyesült Államok és Szomália kivételével a világ összes állama tagja) és legrövidebb idõn belül ratifikált emberi jogi egyezmény. Az egyezmény az emberi jogokat biztosítja a gyermek számára, figyelembe véve helyzetébõl adódó különleges védelemhez és támogatáshoz való jogát. A dolgok jelenlegi állása szerint egymilliárd gyermek van a világon, aki nem élvezheti ezeket a jogokat, mert legalább egy, az életben maradáshoz szükséges javadalmat nélkülöz. Gondoljunk csak a megfelelõ lakóhely, tiszta ivóvíz, egészségügyi ellátás, elemi oktatás hiányára. A gyermeki jogok érvényesülésének nélkülözhetetlen feltétele azok ismerete. A gyermekjogokat magukkal a gyermekekkel és családjaikkal meg kell ismertetni. E jogok tényleges érvényesüléséhez azonban szükséges az is, hogy a gyermekügyekben döntést hozók és a gyermekekkel foglalkozó szakemberek is megfelelõ gyermekjogi ismeretekkel rendelkezzenek, és a gyermekjogi értékek áthassák szemléletmódjukat. Ezért van különös jelentõsége a jogi pályára készülõ fiataloknak, a jövõbeni politikusoknak, ügyvédeknek, ügyészeknek, bíráknak vagy akár csak a szülõként gyermekeikkel kapcsolatos döntések meghozóinak tudatformálására. Értékválság idején különösen fontos ezeknek az örök emberi értékeknek a lefektetése és érvényesítése, amely világnézettõl függetlenül mindenki számára értékmérõként szolgálnak. Ha a felnövekvõ generációk gondolkodását már ezek az eszmék hatják át, akkor szebb jövõ vár az emberiségre. Mottóként álljon itt Pérez de Cuéllar, volt ENSZ fõtitkár gondolata: „Az a mód, ahogyan a társadalom a gyermekeket kezeli, nemcsak az együttmûködés és a törõdés fokát jelzi, hanem jól tükrözi társadalmi igazságérzetét, a jövõ iránti elkötelezettségét, és azt, mennyire fontos az eljövendõ generáció emberi feltételeinek javítása.”

1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17.

A Gyermek Jogairól szóló 1989. évi ENSZ Egyezmény fõbb rendelkezései Minden gyermeknek joga van a szeretetre és gondoskodásra. Minden gyermek egyenlõ. Minden gyermeknek veleszületett joga van az életre. Minden gyermeknek joga van az egészségügyi ellátáshoz. Minden gyermeknek joga van a játékhoz. A gyermekeket nem szabad dolgoztatni. A gyermekeket nem szabad elhanyagolni. A gyermekek nem válhatnak háborúk áldozataivá. A gyermek nem válhat szexuális visszaélés áldozatává. A gyermekeknek joga van kifejezni saját véleményüket. A gyermekeknek joguk van saját vallásukat gyakorolni. A gyermekeknek joguk van másokkal való együttlétre. A gyermekeknek joguk van az információhoz. A családon kívül élõ gyermeknek joga van a speciális védelemre. A menekült gyermekeknek joga van a speciális segítségre. A fogyatékkal élõ gyermekeknek joga van a speciális gondozáshoz. A törvénnyel összeütközésbe kerülõ gyermekeket megilleti a külön segítség. Marschalkó Linda


A magyarok harca Október szép hónap. Már hullik a fák lombja, ám még langyosan süt a nap. A levelek sárgán, pirosan ragyognak az õszi napfényben. Ez az évszak maga a boldogság – ahogyan hallgathatjuk, miként motoszkálnak a kis állatok az avarban, beszívhatjuk orrunkba az esõtõl nedves föld illatát, megfigyelhetjük hogyan készülõdik a télre a cinege. Szép ez a hónap, ez az évszak. Õsz van. Ötvenhárom esztendõvel ezelõtt ezt is érezhették volna az emberek. Azonban ez akkor lehetetlenek tetszett. Aki magyarnak érezte magát, aki hallani vélte a szabadság hívó szavát, és aki felfedezett magában egy cseppnyi bátorságot is, hallatta a hangját. Az kiállt, az harcolt, az meghalt. Érted, értem, a jövõért. 1956-ban emberek mentek az utcára, mert magyar mivoltukat, a nemzetüket meg akarták védeni. Egy olyan hatalom tartotta elnyomásban

népünket, amelyet senki nem kért, nem választott. 1956 hétköznapi hõsei azonban meghaltak értünk. Békés emberek voltak, békétlenül távoztak közülünk. Ártatlanul estek el – bûnük annyi volt, hogy harcolni kívántak hazájukért, ami már akkor is az övék volt, ahogyan ma is a miénk. E harcnak vannak túlélõi. Élnek még emberek, akik akkor is harcoltak, ma is harcolnak hazájukért. Élnek, bizakodnak abban, hogy talán eljõ egy jobb világ. Ez a talán, az egyetlen reménységük, éltetõjük, akárcsak nekünk. Az ember mindig vissza kell, hogy térjen a gyökereihez, mert mint a növény, õ is abból táplálkozik. Nincs ez másként a nemzetek esetében sem. Ahhoz, hogy egy nemzet hosszú idõkig fennálljon, kell a történelem. Nekünk kell 1956! Amíg lesz egyetlen igaz magyar ember is a

Hírek a Kari Tanácsról 2009. október 2. Ezzel a néhány sorral szeretnénk megnyitni egy olyan cikksorozatot, melynek célja lenne, hogy mindenki értesüljön a Kart – és minket, hallgatókat – érintõ fontos kérdésekrõl, döntésekrõl, amelyek a Kari Tanácson születnek. A következõkben szeretnénk összefoglalni az októberi tanács eseményeit: Dékán Úr bejelentette, hogy az idén nyáron felújított elõadóink (II, III, és IV) munkálatai a végéhez közelednek, melynek keretében eltávolították a korábbi tartóoszlopokat, a termek új katedrát, padokat, és padlóburkolatot kaptak. (apropó nagykabát, senki ne aggódjon, fogasaink is lesznek) A Tanács szavazott a Kari Bizottságok tagjait illetõen (a terjedelem rövidsége miatt csak a hallgatói szempontból legfontosabbak vezetõit említenénk meg): Diákjóléti Bizottság – Dr.

Hallgatói Önkormányzat

PPKE JÁK HÖK focibajnokság eredményei és a tabella Evergreens – Bíbortógás Fenevadak 15-5 Doki1 – Internazionale 3-0 (megállapított eredmény)

1. forduló (2009. szeptember 28.): Legis Lazio – Tesi1 3-0 (megállapított eredmény) Legis Lazio – Bíbortógás Fenevadak 16-1 Red Devil’s Advocat – Doki1 16-3 ACB FC – N. Vaskapu FC 1-13 Fegyencjárat – Evergreens 6-7 2. forduló (2009. október 5.): Tesi1 – Konyhai Vegyes Vágott ACB FC – Fegyencjárat Dundee United – N. Vaskapu FC 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11.

csapatnév N. Vaskapu FC Legis Lazio Evergreens Red Devil’s Advocat Konyhai Vegyes Vágott ACB FC Tesi1 Doki1 Fegyencjárat Dundee United Bíbortógás Fenevadak

3. forduló (2009. október 12.): Legis Lazio – Doki1 11-5 Red Devil’s Advocat – Dundee United 8-1 ACB FC – Konyhai Vegyes Vágott 3-5 N. Vaskapu FC – Bíbortógás Fenevadak 14-3 Fegyencjárat – Tesi1 7-9 Evergreens – Internazionale 3-0 (megállapított eredmény)

0-3 16-3 1-13 G. 3 3 3 2 2 1 1 1 0 0 0

Az Internazionale visszalépett. D. 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0

V. 0 0 0 0 0 2 2 2 3 2 3

Hrecska Renáta

FELHÍVÁS Kedves Hallgatók!

Horváth Attila, Fegyelmi Bizottság – Dr. Varga Zs. András, Kreditátviteli Bizottság – Dr. Szabó István, Tanulmányi Bizottság – Dr. H. Szilágyi István. A Hallgatói Önkormányzat indítványozta a Pázmány Nap hivatalos tanítási szünetté nyilvánítását, tekintettel a rendezvény egész napos voltára, melyet a Kar vezetése fontolóra vett, és kompromisszumos megoldást javasolt, ennek mibenlétérõl azonban még nem született döntés. Módosításra került TVSZ 159.§ (2), és a Deák Ferenc Továbbképzõ Intézet Hallgatói követelményrendszerének 3.§ kiegészült az (5) bekezdéssel, a más felsõoktatási intézményben teljesített tárgyak elismerésével kapcsolatosan.

1-3. forduló

világon, addig mindig lesz olyan ház, ahol az elnyomás ellen fellázadó hõsökért imádkoznak, ahol imádkoznak a felszabadulásért, a virágzó hazáért, a szebb jövõért. Amíg él egy igaz magyar ember, addig él Magyarország is!

gólkülönbség 40 – 05 +35 30 – 06 +24 25 – 11 +14 24 – 04 +20 08 – 03 +05 20 – 21 -01 09 – 13 -04 11 – 27 -16 16 – 32 -16 02 – 21 -19 09 – 45 -36

pontszám 9 pont 9 pont 9 pont 6 pont 6 pont 3 pont 3 pont 3 pont 0 pont 0 pont 0 pont

A következõ, 2011 tavaszán esedékes Országos Tudományos Diákköri Konferencia elõtt várhatóan három Kari TDK kerül majd megrendezésre, amelyeken a legjobbak nem csak a helyezésekért, díjakért versengenek majd, de itt szerezhetõ jogosultság az OTDK-n való részvételre is. A soron következõ Kari Tudományos Diákköri Konferencia 2009. november 24-én 14 órától a II. János Pál pápa teremben kerül megrendezésre, amelyre nevezni a tanszékvezetõi ajánlással ellátott dolgozat Kari Titkárságon, történõ leadásával lehet. Dr. Jobbágyi Gábor tudományos dékán-helyettes kari TDK felelõs

dr. Pogácsás Anett kari TDK titkár

Õszi tréningek a Karrier Irodában november 20.: Pszichológiai szerda III. – Önéletrajz-írási tanácsadás november 23.: Üzleti tervezés I. november 30.: Üzleti tervezés II. december 4.: Pszichológiai szerda IV. – Munkahelyválasztást és munkahelyi beilleszkedést segítõ tréning Általános tudnivalók: – Pszichológiai szerda: 14-18 óráig; 24-es gyakorló (26-os épület I. em. 228.). 2500 Ft+ÁFA / alkalom – Üzleti tervezés: 15-16.30 óráig; V. elõadó (26-os épület I. em. 214.). Ingyenes. Minden képzésünk elõzetes regisztrációt igényel. Információ: Nagy Olivér (429-7200/310; nagyo@jak.ppke.hu

harmadik oldal


Merre haladunk? – 2. felvonás Vita a jogászképzés problémáiról – ezúttal a hallgatók szemszögébõl Az Ítélet 2009/3. számában két, névtelenül szerkesztõségünkbe érkezett cikket közöltünk, egy tanártól és egy hallgatótól, akik eltérõ nézõpontból ugyan, de egyaránt a jogászképzés, és közvetlenül a Pázmányos jogászképzés általuk észlelt gondjait kísérelték meg elemezni, illetve a terjedelmi korlátok miatt inkább csak számba venni. Ezt követõen született meg az ötlet, hogy az õszi elsõ számban egy fórumot nyitunk, és megkérdezzük Karunk oktatóit arról,

mit gondolnak a cikkekben foglaltakról. A beérkezett írásokat e lapszámban a 2009/4. számban közöltük. Jelen számunkba vártuk az oktatói véleményekre reflektáló írásokat a diákok tollából, amelyeket az alábbiakban közlünk. Õszinte és felelõsségteljes gondolatokat kaptunk, amelyek akkor is megérdemlik a megfontolást, ha esetleg vitathatók. Ha olvasóink úgy gondolják, a vita a következõ számban tovább folytatódhat…

Sajnos nem voltam Erasmussal sehol, és õszintén meg kell hogy mondjam, az Egyetemben rejlõ összes lehetõséget sem használtam ki, ugyanakkor mint az Universitas tagjának, és mint államvizsgák elõtt álló hallgatónak meg van a magam álláspontja a felvetett kérdésekben. Az, hogy ezt ezúttal nem csak a barátaimmal osztom meg egy vendéglátóipari egységben annak tudható be, hogy üdvösnek tartom a párbeszédet oktató és hallgató között a minél eredményesebb közös jövõ érdekében. Talán ha a felvetõdõ problémákról a Kari Tanácsban szó lenne, illetve amennyiben már tárgyalták ezeket a témákat a HÖK tájékoztatná a hallgatókat (akár ezen folyóirat hasábjain) az álláspontokról és a kialakult konszenzusról (vagy éppen annak hiányáról), az hosszútávon nagyban segítené az esetleges problémák megoldását. Nagyon fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy véleményem szerint mindegyik felvetett probléma, mindegyik (építõ) kritika csak részben lehetett helytálló, hiszen mind tanszékek, mind oktatók, mind hallgatók tekintetében, de a tankönyvek között is igen nagy különbségek figyelhetõek meg. Általánosságban azt mondani tehát, hogy nem elég szorosak az oktató – hallgató kapcsolatok, vagy hogy rosszak a tankönyvek, esetleg elavult a tanítási rendszer túlzás, és fölöslegesen kelt feszültséget mindkét oldalon. Tudom, hogy a vitaindító cikkek szerzõi is tisztában vannak ezzel, és nem is az volt a céljuk, hogy mindenkire és mindenre érvényes kritikát fogalmazzanak meg, de a 2009/4. számban publikált reakciók némelyikében ezt a hozzáállást véltem felfedezni. Úgy gondolom, ez a megközelítés és az ebbõl fakadó esetleges megbántódások nagyban nehezítik a párbeszédet és a problémamegoldást. Örülnék, ha csak én értelmeztem volna rosszul egy-egy mondatot, és senki nem akart volna általánosítani. Ha pedig így van elnézést kérek fenti soraimért. Nem ismerem az állami finanszírozás számait és pontos mibenlétét, de azt gondolom nem állok távol az igazságtól, ha azt állítom, minél több hallgatója van egy felsõoktatási intézménynek, arányosan annál több állami támogatás is jár neki. Vagy legalábbis kellene járnia. Ez a tény már önmagában is indokolttá teheti az elsõ évfolyamra történõ „tömeges” felvételt. Hiszen bármennyire fájó is a tény, de pénz nélkül nem mûködik egy intézmény sem.

Másrészt pedig ahogy már elõttem is idézték: „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak” (Mt 22,14). Ha jól emlékszem a gólyatáborban elhangzottakra, 2004-ben több, mint 300 hallgatót vettek fel a Karra, viszont tudomásom szerint mostanra nem maradtunk többen 100-nál. Ugyanezt a statisztikát hallottam már 500-ból 150-nel is, de talán nem is a pontos számok adják a lényeget. Sokkal inkább az, hogy azok, akik nem hivatásból érkeztek a Karra, vagy egyszerûen más talentumokat kaptak a Jóistentõl, lassacskán kikoptak közülünk, és a végén már nem is tömegesen államvizsgázunk. Akik viszont megmaradtunk, elég színvonalas képzésben részesülhettünk – nem lettünk a „tömegképzés” áldozatai. Lehet, hogy személyes megszólítottság és részvétel nélkül kevésbé „hatásos” egy elõadás, és ugyebár 300 (500) hallgatóval nehezen lehetne interaktívan foglalkozni. De nem is kell. Osztom azt a véleményt, hogy az elõadásoknak nem párbeszédeknek kell lenniük. Természetesen, ha valakiben kérdés fogalmazódik meg, vagy valamit nem ért, azt jó, ha megkérdezheti az elõadótól, és ha egy témában annyi kérdés születik, amennyi már „zavarná a monológot”, akkor ott lehet, hogy valamit a tanár nem magyarázott el elég szabatosan, de általában véve azt hiszem ezzel nem nagyon szokott probléma lenni. Tapasztalataim szerint minden elõadónak fel lehetett tenni kérdést, és az esetek nagyon nagy többségében érdemi választ is kaptunk rá. Elõfordult, hogy a tartós értetlenséget vagy egy téma iránti rendkívüli érdeklõdést látva egy professzor azt kérte, hogy a megmaradt homályt hadd oszlathassa el majd szünetben vagy elõadás után, vagy a vitát máskor folytassák egy külön találkozó vagy gyakorlat keretében, de ez nem baj. Az elõadás célja véleményem szerint adott tudományterület részletes megismertetése a hallgatókkal, és nem feladatmegoldás. Utóbbiakra lett kitalálva a gyakorlat és a speckol. Én is hallgató vagyok, és némi szégyenérzettel magamban mondom, hogy nálunk nem hogy nem „divat” hozzászólni, kérdezni, vitatkozni az elhangzottakkal, hanem sokszor kifejezetten ellenállásba ütközik a hallgatótársak részérõl, ha valaki rendszeresen hozzászól, vagy „túl aktív”. Pedig ebben valóban lehetne tanulni a dánoktól (és másoktól): fontos lenne gyakorlatokon és speckolokon kérdezni, konkrét eseteket megoldani, valós feladatokkal találkozni, és azokat megbeszélni. Természetesen van gyakor-

negyedik oldal

latvezetõ és speciálkollégiumi oktató, aki saját praxisából vagy a hétköznapokból hozott példákkal minden órán igyekszik „életet vinni az üres vázba” – de sajnos a hallgató passzivitásba gyakran belebuknak õk is. Pedig lenne értelme ilyen jellegû óráknak. A fentiekben már részben taglaltam: nem tartom kimondottan elavultnak a jelenlegi oktatási gyakorlatot, inkább kihasználatlannak érzem. Szükség van a fõelõadásra, az alapokat mindenképpen ott kell elsajátítani. Az alapvetõ jogászi gondolkodásmódot, a jog rendszerét, dogmatikáját, egy-egy jogág fejlõdését a legjobban nagy szakmai tekintéllyel rendelkezõ professzoroktól lehet elsajátítani, méghozzá a „monológjaikból”. Más kérdés, hogy vannak nagytudású és felkészült elõadók, akik nem tudnak érdekfeszítõen, követhetõen beszélni, fõleg nem 90 percen keresztül, de egy-két ilyen kivételtõl eltekintve Karunk elõadóira inkább az jellemzõ, hogy jól rendszerezve, érthetõen, sokszor még (a normális határokon belül) közvetlen légkört teremtve is tudnak elõadást tartani. Nem véletlen, hogy van olyan professzor, akinek az elõadásaira sokan a nem jogász barátaikat is meghívják, vagy hogy egy tanár elõadásainak még a végén is tud figyelni a hallgató. Viszont fontos leszögezni: vannak olyan elõadók, akiknek a stílusát kevesebben tudják értékelni, de ezen kisebbséget valószínûleg jobban le is köti egy-egy ilyen elõadás, mint egy népszerû professzor zsúfolt teremben tartott „monológja”. Késõbb pedig belõlük lesznek az adott jogterület nagyágyúi. Ez így van rendjén. A gyakorlatoknál érzésem szerint már sokkal nagyobb a szórás. Van, amelyiknek a katalóguson kívül semmi más motivációs ereje sincs, mert csak az elõadás anyagát hadarja el rövidítve újra a tanár. Úgy gondolom, nem helyes álláspont, hogy ha kevesen járnak elõadásra, legalább gyakorlaton halljanak az anyagról. Aki nem jár elõadásra, és emiatt hátrányba kerül, az vessen magára, és próbáljon vizsgaidõszakban elõadásjegyzetek után rohangálni. De adassék meg a lehetõség a hallgatóknak, hogy gyakorlati ismeretekre tegyenek szert, ami nem csak azt jelenti, hogy az embernek mutatnak egy adásvételi blankettát, hanem hogy azt tanulja meg magától megírni, tanuljon meg perbeszédet mondani, ne csak BH-k érvrendszereivel ismerkedjen, készüljön fel általánosabb eljárási helyzetekre, ne csak elméletben, hanem próbaperek keretében is. Akad tanár, aki ilyen jellegû gyakorlatot tart, de sajnos 5 év alatt jellemzõen nem ezt tapasztaltam. Itt jegyzem meg, hogy bár az oktatási modellt alapvetõen nem tartom elavultnak, de a vizsgarendszert igen. Példának okáért fontos a magánjog fejlõdését vagy a magánjog és a polgári jog fogalmát megismerni, és adjon is számot ebbéli felhalmozott tudásáról a hallgató az adott félévet lezáró kollokviumban, de úgy gondolom, a záróvizsgán ezeket már nem kellene kérdezni. Ezek az ismeretek az alapvetõ gondolkodás formálására, a jogászi szemléletmód kialakítására szolgálnak, és egyáltalán nem szükséges záróvizsgán (vagy késõbb) pontosan tudni, hogy mikor élt Irnerius, vagy, hogy kik volt a Code Civil szerkesztõbizottságának a tagjai. Véleményem szerint az sem indokolt, hogy a polgári jogviszony fogalmát kell tudni, vagy hogy tudni kell, hogy a jogi tényeket milyen szempontok alapján lehet csoporto-


sítani. Ezeket az életben többet úgysem fogja használni az ember, ha pedig mégis valami oknál fogva utána akarna nézni, a kollokviumok miatt már tudni fogja, hogy melyik könyvben keresse – a ragaszkodik a könyvhöz, és nem elég neki az internet. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel az álláspontommal hatalmas ellenállást és ellenérzést váltok ki sokakból, de nem a polgárpukkasztás a célom. Talán ez is egy példa arra, hogy „mélyül a tanár és a diák közötti kulturális szakadék.” Ez a szakadék pedig nem csak a lexikális tudás terén figyelhetõ meg (azt magam is elkeserítõnek tartom, hogy a gimnáziumból kikerült érettségizett emberek történelmi, és irodalmi, sõt általános mûveltsége milyen mértékben halványodik), hanem szemléletmódban is. A lexikális tudás is átrendezõdött. Nagyszüleim generációjával beszélgetve idõrõl idõre szóba került, hogy miért nem ismerek fel egybõl egy híres „klasszikus” zenemûvet. Sokat hallgatok „klasszikus” zenét, és szeretem is, de klasszikusnak tartom a Guns n’ Roses-t és a Tátrai Band-et is is. Én hallgatok „klasszikust”, és tudom, hogy ki volt Mozart, de nehezen tudom elképzelni, hogy a nagyszüleim generációjához tartozók 99 százaléka ne nézne rám kérdõn, ha szóba jönne Axl Rose vagy Charlie neve. Pedig õk is klasszikusok. A szemléletmód is változik. Nem mindig jó irányba, ez tény. De ebbõl kiindulva nem lehet elvetni mindent, ami más, mint a régi, megszokott, bevett. Ma már nem a felhalmozott tudás, hanem a szakmai gyakorlat, nem az irodalmi ismeretek, hanem a rátermettség a fontosabb egy jogásznak. Ha pedig a záróvizsgára készülvén értékes órák vagy napok mennek el azzal, hogy történeti tételeket, fogalmakat és a gyakorlatban tökéletesen szükségtelen csoportosításokat magol az ember, azzal a Ptk. és a többi törvény elõl veszi el az idõt. Természetesen ez nagyon sarkított álláspont, de van igazságtartalma. Mint ahogy annak is, hogy a számítógép megjelenéséig a minden jogszabályra kiterjedõ lexikális tudásnak sokkal nagyobb jelentõsége volt, mint ma. Ma nem kell könyvtárba menni, ha régi jogszabályokat akar tanulmányozni az ember, úgyszintén nem kell kétségbe esni, ha Irnerius vagy Portalis kerül szóba. Fél perc alatt meg lehet találni ezeket (õket) az interneten. Elég hozzá egy számítógép és internethozzáférés. Lehet ezt értékvesztésnek nevezni, de szerintem jobban inkább az értékátrendezõdés a jobb szó. Nem kell minden téren elhagyni a korábbi értékeket. De van ahol lehet, sõt célszerû is. A lustaság fél egészség, és ha valaki fél perc alatt megtalálja a keresett jogszabályi részt az interneten és azt alkalmazni is tudja, akkor azt nem érzem rosszabbnak, mintha szó szerint el elmondaná fejbõl. Újra hangsúlyozom, ez koránt sem igaz az élet minden területére. Botrányos és felháborító lenne, ha a Himnuszt interneten keresgélnénk, vagy ha minden egyes alapfogalomnak utána kellene nézni. De el kell fogadni, hogy a nem alapszükségleti információknak már utána lehet járni pillanatok alatt. Ha pedig változik, fejlõdik a világ, akkor hogy lépést tudjunk tartani (természetesen ésszerû korlátok között), nekünk is változnunk kell vele. Ez még korántsem jelenti a professzionális képzés feladását – amiket írtam, a számonkérésre, illetve annak a megállapítására vonatkoznak, hogy valaki felkészült-e a jogászi pályára, vagy sem.

Végül pár szó az oktató-hallgató kapcsolatról. Nem gondolom, hogy ezen a téren problémák lennének a Karon. Amennyire 5 év alatt megfigyelhettem, aki akart, kapcsolatot tudott teremteni a számára szimpatikus oktatóval vagy hallgatóval, ki tudott alakítani megfelelõ szakmai, sõt, néha kimondottan mentorpártfogolt kapcsolatot. Vannak oktatók, akik egy-egy évfolyam felét, és olyanok is, akik csak egy-egy hallgatót ismernek névrõl. Úgy gondolom nem feltétlen jobb az egyik a másiknál. Az oktató személyisége, a hallgatók érdeklõdése, és számos egyéb tényezõ is közrehathat abban, hogy ez így alakult. Ameddig nem találkozom olyannal, aki tanácsot, eligazítást, segítséget kért oktatótól, de nem kapott, vagy demonstrátort keresett, de egyet sem talált, addig nem fogom azt érezni, hogy ezen a téren változtatni kellene. Horváth Péter A szerk. megjegyzése: én a magam részérõl védelmembe veszem Irneriust, és a jogviszony fogalmának ismeretét is elengedhetetlennek tartom. Aki nincs tisztában a jog történetiségével, társadalmi beágyazottságával, évezredek alatt formálódó erkölcsi, etikai tartalmával, ha úgy tetszik, ethoszával (és e tudás a rég elporladt egykori jogásznagyságok ismeretét is feltételezi), csak a jogot gépiesen, felületesen ismerõ és alkalmazó „jogtechnikus” lehet. Aki pedig nem tudja, mi az a jogviszony, nem is fogja felismerni, ha munkája során találkozik eggyel. Az elméleti ismeretek fontosságáról legyen szabad Varga Zs. András tanszékvezetõ docens úr múlt számbeli írásából idéznem: „…hallgatóként magam sem szerettem jogszabályokat és dogmatikai rendszereket »bemagolni« (…). [De] ahhoz (…), hogy utána lehessen nézni egy dogmatikai kérdésnek, azt mindenek elõtt fel kell ismerni. Egyszerûbben: ha egy eset körülményeinek megismerése során nem tûnnek fel a minõsítési, bizonyítási stb. problémák, akkor a leggazdagabb könyvtár is felesleges. (…) [S]okszor kedveskednek hallgatóim olyan kijelentésekkel, hogy a szakmai gyakorlat vagy a jogi irodákban végzett munkájuk során néhány hét vagy hónap alatt többet tanultak, mint az egyetemen évek alatt. Az ilyen kijelentések elsõ hallásra persze sértõnek tûnhetnek, valójában az egyetemi elméleti oktatást hagyományos módszerének helyességét igazolják. Azért tudnak ugyanis a gyakorlat során villámgyorsan fejlõdni, mert az elméleti ismeretekkel (vagy legalább nyomaival) rendelkeznek.” – KA Két dolog késztetett a véleményem megírására. Egyrészt egy hallgatótársam dániai tapasztalatairól szóló cikke (Amit a dánoktól tanulni érdemes. Ítélet, 2009/3.), mert én is hasonló tapasztalatokat szereztem egy másik nyugateurópai jogi egyetemen. Másfelõl Jobbágyi tanár úr válasza (Ítélet, 2009/4.), amelyben nem elsõsorban a fent említett cikket, hanem az egyik oktatótársának megállapításait bírálta. A magyar és az (észak-)nyugat-európai jogi oktatás éles kontrasztját mindenki megtapasztalhatja, aki eltölt pár hónapot egy ottani intézményben. Fölösleges lenne leírnom minden egyes idevágó élményemet. Inkább egy példát hozok, amelyben több, szerintem fontos mozzanat rejlik. Legelsõ külföldi elõadásom alkotmányjog volt elsõévesekkel, akik azon a héten kezdték az egyetemet. A professzor egy általános bemu-

tatkozás után egy lapot osztatott szét a hallgatók közt, amelyen egy jogeset (!) szerepelt egy fiktív kormányfõválasztásról. A friss elsõévesek azonnal ki is nyitották a náluk lévõ alkotmányszöveget, és élénk diskurzus (!) vette kezdetét az esetrõl köztük és a tanár közt. A külföldi elõadásoknak ugyanis szerves része, hogy a hallgatók észrevételeket tesznek a témában, amelyek akár ellentétesek is lehetnek a professzor nézeteivel vagy az uralkodó felfogással, mégis mindig okos vita bontakozik ki belõlük, amelyre egyik fél sem sajnálja az idõt. A leginkább szembetûnõ az volt, hogy ezek a hallgatók mernek és tudnak kérdezni. Ennek gyökerei természetesen az általános, de fõként a középiskolai oktatásban keresendõk, ahol az osztály egymással vitatkozó kis csoportokban dolgozza föl az aznapi tananyagot, míg a tanár – amellett, hogy elõre kitalálja a csoportmunka részleteit – csak moderátor, és rendelkezésre áll, ha a diákoknak kérdésük akad. Ez a kötetlen légkör és a motiváltság az, amely megtanítja a gyerekeket arra, hogy kérdezni alapvetõ joguk (a megszégyenülés veszélye nélkül), és hogy tudják, mit akarnak ez által megtudni. Talán ez a legfájóbb hiányossága a mai magyar közoktatásnak, hogy ennek a készségnek a kifejlesztésében inkább az órai munka kerékkötõjét látja, semmint öntudatos polgárok kinevelésének útját. Ez azonban nem vezethet ahhoz a hozzáálláshoz, hogy akkor már az egyetemi elõadásokat ne is zavarja meg az a néhány hallgatói kérdés, ezért azokat inkább a gyakorlatokra számûzzük. Jobbágyi tanár úr válaszában épp azt emelte ki, hogy az elõadásokat „nagyobbrészt a jogászi hivatás elismert szakemberei tartják”, akkor miért is ne illenének a hallgatók kérdései az elõadásra, ahol a diákok pont a legilletékesebbektõl kaphatnának adekvát választ a tananyaggal kapcsolatban? Ide kívánkozik a kérdés, hogy a „kiváló szakember-csapnivaló elõadó” vagy a „nagyszerû elõadó–középszerû szakember” típusú oktatók tartsák-e az elõadásokat. Nyilván ez ebben a formában eldönthetetlen, mert a legideálisabb a kettõ keveréke. Azonban az elsõ típus esetén elgondolkodtató, hogy ha egy elsõrangú szakember nem tudja megfelelõen átadni tapasztalatait a hallgatóságnak, akkor azok a diákok szempontjából sajnos olyanok, mintha nem is léteznének, és ezt nem tudja pótolni semmiféle igyekezet sem. Éppen az a többlet nem adódik át, amely miatt az adott oktató nem középszerû. Maradjunk az elõadásoknál! A fenti példámban a tanár egy segédanyaggal is készült az elõadására (jogesetet osztott ki), ahogyan neves alkotmánybíró vagy épp kezdõ kollégája is handoutot, fóliát vagy prezentációt készített az elõadásra. Oktatóinknak valóban szabadságukban áll, hogy ezek egyikét se alkalmazzák elõadásaikon; de azt hangsúlyozni kell, hogy ezek a technikák nem pusztán látványelemek, hanem vizuálisan könnyítik meg a hallgatók számára a tananyag befogadását, bonyolultabb összefüggéseinek megértését. Elkészítésük sem bonyolult annak, aki már felhasználói szinten ismeri a számítógépet (oktatóink többségén a 21. században már nem fog ki a technika), továbbá csak egyszer igényelnek idõráfordítást, késõbb már csak aktualizálni kell ezeket. Szerintem a fenti módszerek valósítják meg az elõadáson az ún. „interaktivitást”. Ezeknek

ötödik oldal


köszönhetõen a tananyag késõbbi elsajátítása könnyebb lesz a hallgatóknak, az oktató pedig visszajelzéseket kap a diákoktól. Ezt a tanár úr még az általa felhozott akadémiai és mûtéti példákkal sem tudja negligálni (a mûtétes példához: a helyi érzéstelenítéssel operált beteg – ha úgy tetszik – „interaktív” visszajelzései a sebész felé elengedhetetlenek a mûtét sikeréhez). Az egyre újabb kihívásokat állító és globalizált világban az „elõadás évszázados céljára és értelmére” hivatkozni, véleményem szerint megkérdõjelezhetõ. A másik fontos kérdés az elmélet és a gyakorlat viszonya. Külhoni diáktársaink az elõadásokon, a gyakorlatokon és a vizsgákon egy olyan univerzális jogeset-megoldási tesztsémával dolgoznak, amely független az adott esettõl és a jogszabályok hatályától. Szerintem ez a jogszabály igazi „szelleme”, nem pedig a diákokba sulykolt normaszöveg, amelyet ha késõbb megváltoztat a jogalkotó, akkor az egykori hallgató fejében már csak egy hatálytalan paragrafushalmaz néhány eleme kering majd, míg az új jogszabállyal képtelen lesz dolgozni (ld. az új Ptk. közelgõ hatálybalépése). Ezért nem ellentétes a gyakorlatorientált oktatással a jogszabály „szellemének” bemutatása. Ma a Pázmány „gyakorlati” óráinak többségét – tisztelet a kivételnek – valóban az elõadások sûrített változata tölti ki, nem a keresetlevelekkel és a szerzõdésekkel való „találkozás”. Ez ellen fölhozható, hogy „a diákok nem is járnak elõadásra, hogy lehetne arra gyakorlati foglalkozást építeni?” Azonban az életszagú jogesetek közös feldolgozásából fakadó motivációval már számolni lehetne, és ebbõl következõen azzal is, hogy a diákok többsége készülni is fog ezekre az órákra, hogy a megoldásokat megértse. Jobbágyi tanár úr érvelésének azt a részét nem értem, ahol a gyakorlati oktatás példájaként hozza fel a „nemzetközi magánjogot, […] munkajogot, környezetjogot, […] pénzügyi jogot”. Miért gyakorlatiasabbak ezek a tárgyak a joganyagukat, elõadásukat vagy éppen vizsgájukat tekintve, mint például a büntetõvagy a polgári jog? Mindig lesznek olyan más „súlyos gondok” és dicsérendõ eredmények, amelyek mögül lehet bírálni a (Pázmányos) jogi oktatás hiányosságainak firtatóit. De tényleg ennyire biztos, hogy a vitasorozatot elindító két cikkben teljes mértékben „valótlan és alaptalan” problémák kerültek fölvetésre? Erdõ Krisztián A szerk. megjegyzése: bármilyen csábító, vonzó és kívánatos lehet külföldön megismert példákkal szembesülve a honi felsõoktatás reformjáért kiáltani, nem lehet figyelmen kívül hagyni a több évszázados magyarországi hagyományokat és bevett oktatási metódusokat, amely szerint a tanár beszél, a diák pedig feszülten figyel. Magam is híve lennék a „beszélgetõs”, interaktív óráknak, és akár még az elõadásokon is el tudnék képzelni hallgatói hozzászólásokat, de ennek alapvetõ feltétele a diákság erre irányuló igénye és a vitában való részvételhez kellõ felkészültsége (félreértés ne essék: nem az adott jogi problémára vonatkozó részletes ismeretek elõzetes megszerzését jelenti ez, hanem a vitatott kérdések felismeréséhez szükséges

hatodik oldal

mûveltséget, tájékozottságot, humánumot…). Ami pedig a képzés gyakorlatiasságát illeti: amíg a hallgatóság jelentõs része csupán „megúszni” akarja az egyes tanórákat, illetve nem szerzi meg félév közben a szükséges elméleti ismereteket, és nem tudja alkalmazni a korábban tanultakat (és a tanítás rendje ezt nem követeli meg tõlük), addig hogyan vitatkozzunk gyakorlati jogi kérdésekrõl? – KA A nyári vitaindító cikk fontos témákat vetett fel. Tanulságos volt elgondolkozni azon, hogy mit is érzek az egyetemmel kapcsolatban, és érdekes volt azután számba vennem a cikkben szereplõ hét pontot, miután kiváló tanáraink megfontolandó véleményüket nyújtották át nekünk az elõzõ számban. 1. A jogi karok túlzott mennyiségû hallgatóval kénytelenek foglalkozni egyszerre. Szerintem ez így, egy az egyben nem helyes. Tény, hogy ha egy tanulócsoport résztvevõi egy bizonyos számot meghaladnak, a személyes kapcsolat lehetetlenné válik. Magam is járok olyan gyakorlatra, ahol ötvenen vagyunk, és így az interaktív témafeldolgozás igencsak behatárolt. Egy-egy ilyen szeminárium hasonlít egy fõelõadásra, de ez nem olyan igazán nagy probléma. Amikor pedig 15-20-an gyûlünk össze egy teremben, akkor már tényleg nem érdemes a túlzott mennyiségû létszámról beszélni. Egy ekkora csoportban jól lehet dolgozni, elsõsorban rajtunk múlik, hogy ez menyire teljesül. Talán érdemes azt a jó érzést is értékelnünk, hogy épületünk minden szegletében ismerõs, baráti arcok köszönnek vissza ránk. Egy üres épületben nem lenne felemelõ tanulni. Csupa elit arc között, akik megsavanyodnak önnön fensõbbségüktõl… Ez egyáltalán nem lenne kellemes. Jó, hogy ennyien vagyunk. Professzoraink hatalmas munkával vezetik a speciálkollégiumokat is. Tisztában vagyok vele, hogy munkaerejük véges, ám a nagyszámú szabadon választható tantárgy hozzájárul ahhoz, hogy mindannyian olyan tárgyakat tanulhassunk, ami igazán érdekel, leköt, foglalkoztat bennünket. Ennyiféle tárgyat kevés hallgatóval lehetetlen lenne fenntartani, és értelme sem lenne. 2. A túlzott mennyiségû hallgatóból túlzott mennyiségû végzett jogász lesz. Én úgy vélem, hogy az emberektõl nem szabad megtagadni a tanulás lehetõségét. A jó pap holtig tanul, és így van ez az átlagemberrel is. Jó lenne, ha annyit tanulhatnánk, amennyi csak jól esik – azonban a „túl sok a tanuló” felfogás megfoszt ettõl. Máris nagyon sokan estek el a sikeres jövõ lehetõségétõl, hiszen a szûkös anyagi feltételek miatt lezárul elõttük ez az út. Szerintem nem elsõsorban a hallgatók létszámával van a probléma. Sokkal nagyobb gond, hogy aránylag sajnos ijesztõen sok olyan egyetemista van, aki – ahogy Jobbágyi professzor úr is utalt rá – csak azért van itt, hogy melegedjen. Olyan emberek is járnak közöttünk, akikrõl messzirõl látszik, hogy unatkoznak, nem érdekli õket semmilyen követelmény és semmilyen lehetõség. Én pedig kapásból tudnám sorolni azokat a személyeket ismerõseim közül, akiknek álmuk, hogy jogot tanulhassanak, de nem hátrányos helyzetûek.

Szóval talán a hozzáállásra, az érdeklõdésre kellene koncentrálni, arra, hogy az tanulhasson, aki valóban szeretne. No meg arra, hogy aki bekerült, az alázattal hallgassa e valóban szép, különleges és sokrétû tudományt. Ha elhivatott hallgatók lennének, akkor elhivatott jogászok kerülnének ki az egyetemrõl. Elhivatott jogászból pedig nem elég a rengeteg sem, mert a jog az élet minden, valóban minden területén jelen van. Jó szakemberbõl mindig hiány van. 3. A hallgató-oktató viszony nem kellõen szoros. Az egyetemek egy részében valóban efelé tendál a dolog. Akad olyan oktató, akik azt a benyomást keltik, mintha lenéznék a hallgatót, és e benyomást nem is igyekeznek enyhíteni. Nálunk viszont ez kis mértékben van jelen. Többnyire kedvesen, segítõkészen fogadnak oktatóink, és ha elutasítanak, az csak azért van, mert ballábuk is van… Úgy vélem, hogy hallgatónak és hallgatottnak egyaránt tisztában kell lennie az universitas fogalmával. Mi egyenrangúak vagyunk, csak professzoraink mûveltebbek tõlünk. Ezt figyelembe véve, tisztelettel kell közelednünk és biztos, hogy nem kapunk elutasítást. Persze nem tudom, mit értünk a szorosságon – ha közös Vaskapus dülöngélést, hát akkor még egy darabig laza kapcsolattal kell számolni. 4. Mélyül a diák és a tanár közti kulturális szakadék. Ami a kulturális szakadékot illeti – hát az hatalmas. Elsõsorban az általános- és középiskolai oktatás hibája ez, de legalább ennyire hibásak az érintett szülõk is, akik nem látták, hogy gyermekük mennyire el van maradva az elvárható mûveltségi szinttõl, vagy ha látták, akkor aranyosnak tartották és nem tettek ellene semmit. Azonban tizennyolc évesen szerintem már nem hibáztathatjuk oktatóinkat, nevelõinket. A felnõttkorba belépve illene számba vennünk hiányosságainkat és autodidakta módon bepótolni a tudás hiányát. Semmiképpen nem gondolom, hogy alapvetõ tudásanyagot egy felsõoktatási intézménynek kellene megtanítania. 5. Az oktatás hagyományos rendszere idejétmúlt, alkalmatlan a mai kor követelményeinek való megfelelésre. Ez egy gyöngyszem. Szóval nekünk ez az idejétmúlt oktatás alkalmatlan. Ami másoknak fél évezreden át megfelelt, az a modern hallgató követelményeihez képest már fabatkát sem ér. Az én véleményem az, hogy lehet, hogy Nyugaton minden modernizált, minden gépesített, minden csupa kor-követelményeinek-megfelelõ. Azonban a nyugatiak nem tudnak többet tõlünk – a szakértelem nem ezen múlik. Figyelni is meg kell tanulni. Az egyetem nem cirkusz, ahová mutatványok valók. A professzor pedig nem mutatványos, nem szórakoztatóipari munkás. Professzoraink komoly tudományos munkával komoly eredményeket tettek, tesznek le az asztalra. Úgy vélem, hogy nem a Power Point érdemli a figyelmet, hanem elsõsorban a professzor. A jog ráadásul türelemjáték. Aki most nem tud figyelni, az majd ügyfeleit megkéri, hogy problémájukat számítógépes prezentációval adják elõ, mert különben képtelen felfogni? Meg ugye a kor követelményeinek nem felel


meg, hogy elsírja a bánatát. Nagy presztízse lesz ennek a jogásznak… 6. Minõségi tankönyvekre lenne szükség. Tankönyveink egy része jobb, másik része kevésbé jó. Tény, hogy vannak egészen szakkönyvnek kinézõ mûvek, melyek nem éppen hallgatóbarátok. Azonban a jogszabályok sem hallgatóbarátok. Meg kell tanulnia egy jogásznak, hogy szakmai dolgokat is tudjon olvasni. Nem lehet húsz oldalas, színes ábrákkal ellátott füzetkéket kiadni a jogról. Nem lehet, és véleményem szerint nem is kell. Nem a tankönyvnek kell igazodni annak a hallgatónak a szintjéhez, aki nem is kíván jogot tanulni, hanem nekünk kell felnõni a szakmához. 7. A képzés túlzottan elméleti orientációjú, nem ad át kellõ gyakorlati ismereteket. Ami a gyakorlati ismereteket illeti, ez igen vicces. Valóban abszolút gyakorlati ismeret lenne, ha egy-egy professzor úr beöltözne bírónak, lenne vádlott, vádló, ügyész, ügyvéd, tanúk, bizonyítékok, segédszemélyzet... Szerintem ez a színjátszókör feladata – õk jól is

csinálják –, nem a fõelõadásoké, még csak nem is a szemináriumoké. Az elméleti ismeretek alapot adnak. Ha nincs elméleti tudásunk, akkor nem vagyunk képesek átlátni a dolgokat. Elméleti tudás nélkül ott lennénk a bíróság elõtt, mint amikor a gólya bekerül az I. elõadóba és magyar jogtörténeten hallja elõször Szent István nevét. Utóbbin semmi nem múlik, elõbbin életek. Jó a gyakorlat, de elmélet nélkül nem mûködhet megfelelõen. Az egyetemnek nem az a feladata, hogy kész mesterjogászt adjon a világnak. Ellenben az, hogy megfelelõ alapot adjon az elinduláshoz. Szerintem kötelességünk, hogy elmondjuk, leírjuk, ha valamivel elégedetlenek vagyunk. Ez fontos a fejlõdés érdekében, azért, hogy minél megfelelõbb környezetben tanulhassunk. Azt viszont lényeges szem elõtt tartani, hogy mi az, ami csak a kényelem érdekében jelent gondot, és az álprobléma megoldása a minõség rovására menne. Az ilyen problémákat magunkban kell elrendezni. Hrecska Renáta

A tájképfestõ Herta Müller irodalmi Nobel-díja Milyen Herta, kérdezték sokan meglepetten. Hiszen az esélyesek között voltak nálánál jóval ismertebb nevek is: Philip Roth, Amos Oz vagy éppen Bob Dylan. Az idei Nobel-díjat azonban végül a bánáti német Herta Müller kapta. Herta Müller 1953-ben született a Temes megyei Niczkyfalván, amit akkoriban még többségében bánáti svábok laktak. A kisebbségi lét és különösen németsége jelentõsen meghatározta Müller egész életét – így írói munkásságát is. (Németországban élve már például többször is szót emelt a bevándorlók jogaiért.) Sváb, jómódú paraszti családból származik, édesanyját a háború után Szovjetunióba hurcolták, a korábban Waffen-SS-katona édesapa teherautósofõrként tartotta el a családot a kommunista Romániában. Herta Müller a Temesvári Egyetemen germanisztikát és román irodalmat tanult. Ezután hosszabb ideig egy gyárban fordítóként tevékenykedett – ám mikor megtagadta a Securitatéval való együttmûködést, elbocsátották. (A Securitate késõbb, hamis levelekben tudatosan próbálta azt a látszatot kelteni a német közvélemény felé, hogy Müller együttmûködött vele.) Fordítói állása után német nemzetiségi iskolákban, óvodákban tanított, meg persze magántanítványokat fogadott – és közben publikált. Írásai azonban csak cenzúrázva jelenhettek meg;

A szerk. megjegyzése: az eredeti vitacikk anonim szerzõjének vélhetõen nem állt szándékában vásári mutatványosokat faragni az oktatókból, csupán arra hívta fel a figyelmet, hogy az elõadónak óhatatlanul figyelemmel kell lennie közönsége igényeire is. Még akkor sem mûködhet tehát elefántcsonttornyába bezárva, ha annak a közönségnek az átlagos mûveltségi, kulturáltságbeli színvonala esetleg kissé süllyedt az elmúlt években, évtizedekben. Az oktatás elveszti hatékonyságát akkor, ha az elõadókban öten vagy húszan hallgatják a professzort, hiszen a képzés mindenkinek szól, a tanár mindenkit tanítani akar, nem csak ezen érdeklõdõ keveseket. Módot kellene tehát találni arra, hogy az oktató megtalálja a közös hangot a diákjaival. Ehhez persze a „showmûsor” nem elengedhetetlen követelmény; boldogok lehetnek azok, akiknek puszta szavára, katalógus tartása nélkül is megtelik az elõadóterem… – KA

elsõ jelentõsebb mûve a Mélységek (Niederungen). A bukaresti Kriterionnál kiadott kis könyvecskében „egy falu” történetét, mindennapjait meséli el, gyerekszemszögbõl. Müller száraz, leíró, ám nyelvezetében mégis régies stílusa már itt megmutatkozik. Mindaz, amit ábrázol, egy nép, a sokszor elfeledett és sokszor üldözött kelet-európai németség sorsa: de nem nagy szavakban, könnyfakasztó sorokban panaszkodik – hanem csak ábrázolja azt, amit lát, amit tud, amit meg- és átél. És mindezt egy nagyon tiszta, kerek német nyelven. Szavai erõsnek hatnak – anélkül, hogy erõsek lennének. A Niederungenben nem „a falu” szenvedéseit, hanem a szürkeséget, a felnõttek szomorú, keserû világát mutatja be. Ahol az anya már a házasság napján tudja, hogy a férje verni fogja. Ahol ütve küldik ágyba a gyereket. Ahol a szomorúság a mindennap. Müller dokumentaristaként közel kúszik a hangtalan szenvedéshez. Führer-mesék, részeg apák, pofonok – ez „a falu” élete. Elviselhetetlen anti-idill – de melléolvasta akkoriban mindenki Románia elviselhetetlenségét is. 1987-ben Müller végül elhagyta ezt a szomorú országot akkori férjével, a német olvasók számára ismertebb, szintén író és szintén bánáti sváb Richard Wagnerral. A házaspár mindkét tagja azóta Berlinben él, de elváltan immár.

A Nobel-díjat egész munkásságáért – de különösen legutóbbi, idén megjelent könyvéért, az Atemschaukelért (kb. „Lélegzethinta”) ítélték neki oda Stockholmban. Ebben egy Szovjetunióba hurcolt fiatal fogoly történetét meséli el – részben az erdélyi német író, Oskar Pastior személyes történetébõl kiindulva –, mindenféle nagy érzelem nélkül, hagyva, hogy a történet egyébkénti borzalma, s ne az író kommentárja fogja meg az olvasót. A Nobel-bizottság döntését azzal indokolta, hogy Müller regényeiben, esszéiben „a hazátlanság tájait” ábrázolja. Síkságokat, mélyedéseket – minden értelemben. A német közvélemény egyöntetûen gratulált Müllernek, akit igencsak meglepett a döntés. Egyedül a német kultúrpápa, Marcel ReichRanicki nem akart semmit sem szólni Müller díja kapcsán – tudvalevõ, hogy a lengyel-zsidó származású német irodalomkritikusnak régi favoritja Philipp Roth. Kissé gunyorosan csak ennyit mondott ezért a sajtónak: „Minden évben megéltem, hogy megint nem õ (mármint Roth) kapja a díjat. És számoltam azzal, hogy ezúttal egy nõt díjaznak.” Techet Péter

Német nyelvû irodalmi Nobel-díjasok: 1902 Theodor Mommsen (történetírói munkásságáért), 1908 Rudolf Eucken, 1910 Paul Heyse, 1912 Gerhard Hauptmann, 1919 Carl Spitteler (svájci író), 1929 Thomas Mann, 1946 Hermann Hesse, 1966 Nelly Sachs (svéd állampolgárként kapta már), 1972 Heinrich Böll, 1981 Elias Canetti (az Angliában élt, bolgár-zsidó származású író sokat írt németül), 1999 Günter Grass, 2004 Elfriede Jelinek (osztrák író, bár kérte, hogy Ausztria ne vegye megtiszteltetésnek a kitüntetését), 2009 Herta Müller. hetedik oldal


Néhány gondolat az új Polgári Törvénykönyvrõl Minden magyar polgárt érint az új Ptk. elfogadása, a joghallgatót pedig sokszorosan is – és nem csak azért, mert nem mindegy, hogy a mostaniból, vagy a jövõre hatályba lépõ újból kell-e felkészülnünk vizsgára. Mi megtanultuk, hogy régebbi magyar magánjogunk például a családjogot szervesen a személyi joghoz tartozónak, a Ptk. részének tekintette, de aztán a szocializmusban ideológiai okokból kikerült abból, és részben elszakadni látszott a gyökereitõl. Máris egy nagy pozitívum: ez most helyreáll (az új Ptk-nak hét könyve van, és minden könyvben elölrõl kezdõdik a szakaszok számozása). Az is jó, hogy a rendszerváltozás óta toldozott-foldozott Ptk. most új, egységes arculatot kap. Kettõ-null. A sort pedig bizonyára lehetne még folytatni.

De sajnos a pozitívumok mellett Lábady tanár úr és Zlinszky professzor úr felsorolt pár komoly negatívumot is. Szászy-Schwarz Gusztáv már az 1900-as Polgári Törvénykönyv tervezetének kidolgozásakor kifejtette azt az álláspontját, hogy az új magánjogi kódex megalkotásával megbízott felelõs Állandó Bizottságnak függetlennek kellene lenni a mindenkori minisztertõl, mert a politika férfiait „a nap árja hozza és viszi” így a törvény tervezetét az egyik államtitkár megcsinálja, a másik viszont feldönti. A politika férfiai a törvény szövegeit „ide-oda kergetik”, ezért állandó és a politikától független, magasan kvalifikált szakmai grémiumnak kell a kodifikációt végeznie. Ezt az igen logikus gondolatot akceptálva 1998ban az akkori Kormány határozatot hozott egy szakértõi testület felállításáról, amely feladatul kapta a magyar magánjog újrakodifikálását. 9 év kemény munkája után a bizottság az interneten, az IRM honlapján közzé tette a tervezetét, és hagyott majdnem háromnegyed évet, hogy mindenki tanulmányozhassa, és megfogalmazhassa a tervezettel kapcsolatos kritikáját. A legkülönfélébb szakmai és kevésbé szakmai testületektõl és személyektõl beérkezett javaslatok áttanulmányozására és a kódex végleges szövegformálására a kodifikációs szerkesztõ bizottságnak még egy fél évre lett volna szüksége, amikor az éppen aktuális

nyolcadik oldal

miniszter egy egyszerû szóbeli közléssel elvette a megbízatást a testülettõl, és a kodifikációt a minisztérium hatáskörébe vonta. A normaalkotás ugyan valóban a minisztérium egyik feladata, de vannak egy nemzet életében olyan jelentõséggel bíró törvények, amelyek megalkotását mégsem a minisztériumnak kellene elvégeznie, hanem a jogász szakma elitjének. A „kevésbé szakértõkbõl” álló minisztérium aztán rövid idõ alatt számtalan ponton módosította – helyenként szinte a felismerhetetlenségig eltorzította – a testület által kidolgozott, de még be nem fejezett tervezetet, majd parlamenti vitára bocsátotta. Az Országgyûlésben több száz módosító indítványt nyújtottak be a törvénytervezettel kapcsolatban, csak a zárószavazás napján 238-at. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a végül alig több, mint 50%-os többséggel megszavazott törvény arculatát a Parlamentben alakították ki. Azon túl, hogy az országgyûlési képviselõk jelentõs többsége természetesen nem jogász, elképzelhetetlen, hogy 238 módosító indítványt a rendelkezésre álló idõ alatt alaposan végigtanulmányozhattak volna, hogy aztán a szavazás során bölcs döntést hozhassanak. Lábady tanár úr frappáns megállapítása szerint „Egy nemzet alapvetõ jogi kultúráját, személyi és vagyoni viszonyainak arculatát tükrözõ és kifejezõ kódexet az Országgyûlésnek legalább 95%-os többséggel illik elfogadnia” – ehhez képest mint írtam, alig több, mint 50% jött össze. Ezen elszomorító elõélet után pár konkrét tény magából a törvénybõl: • A különbözõ lobbiknak és politikai érdekeknek köszönhetõ módosítások következtében a kódex teli van koherencia-zavarokkal, azután például nem ismeri a cselekvõképtelen nagykorú bíróság által elrendelt gondnokság alá helyezését, helyette a korlátozottan cselekvõképesség fogalmaival operál. • Az Alkotmánnyal teljesen szembe menve az élet továbbadására nem képes meleg kapcsolatban élõket vagyonjogi és örökjogi helyzetüknél fogva kedvezõbb helyzetbe hozza, mint az élet továbbadására képes élettársakat, és bizonyos tekintetben a házastársakat is. Ezen ugyan a végszavazáskor enyhítettek egy keveset, de a végeredmény összképe nem sokat változott. • A házastársak kötelezettségei között már nem szerepel a hûség, mint a házasság egyik legfontosabb alappillére, helyette a „kor szellemének megfelelõ” együttmûködési kötelezettség került be a szövegbe. • A törvény a tervek szerint 2010. május 1-én lép hatályba – gyakorlatilag lehetetlen, hogy a jogalkalmazók ennyi idõ alatt legalább megfelelõ szinten fel tudjanak készülni az

új jogszabály alkalmazására. Teszem hozzá, az új Ptk.-hoz tartozó Ptké. még el sem készült. Lehet sok elõnye és pozitívuma az új Ptk.-nak, ámde számtalan igen komoly, alkotmányossági aggályokat is felvetõ hibája is van. A köztársasági elnöknek három lehetõsége volt: aláírja a törvényt, visszaküldi az Országgyûlésnek megfontolásra, illetve az Alkotmánybírósághoz küldi meg alkotmányossági kontrollra. Teljesen evidens, hogy az elsõ lehetõséget egy szakértõ nem választhatta. A harmadik lehetõség szóba jött ugyan, de ahogy arra Zlinszky professzor úr rávilágított: az Alkotmánybíróság gyakorlatából munkahatékonyságra hivatkozással kikopott az az eljárási elv, hogy amennyiben egy normaszakasszal kapcsolatban alkotmányossági aggály merült felt, a Testület nem csak a kérdéses részt, hanem a teljes törvényt megvizsgálta. Így tehát az elnöknek az összes alkotmányossági szempontból vitathatónak tartható részt meg kellett volna jelölnie, ha nem akarta volna megkockáztatni, hogy a késõbbiek során szembesítik a szûrésbõl kimaradt, ámde alkotmányellenes részekkel. A rendelkezésére álló 15 nap alatt pedig gyakorlatilag lehetetlen lett volna az összes aggályos részt összegyûjteni (elõzetesen pedig nem igen készülhetett a feladatra, hiszen, mint írtam, csak a zárószavazás napján 238 módosító javaslat érkezett). Bár a Bokros-csomagról az elsõ Alkotmánybíróság kimondta, hogy egészében véve is alkotmányellenes, mivel nem hagy kellõ idõt a jogalkalmazók számára a felkészülésre, az elnök vélhetõen nem volt biztos benne, hogy a mostani Testület ugyanezt az álláspontot foglalná el. Így tehát nem maradt más választása, mint a kódexet visszaküldeni az Országgyûlés elé, hogy azt a képviselõk saját maguk vizsgálják felül. Sajnos a mai parlamenti képviselõket és az Országgyûlés szokásait ismerve nem nagy a realitása, hogy érdemi változásokat eszközölnének majd a törvényen. Most már csak az a kérdés, hogy a 2010-es választásokra gyakorlatilag biztosan prognosztizálható Fidesz gyõzelem után az új kormány tartja-e magát a mostanában tett ígéreteihez, és még hatályba lépése elõtt hatálytalanítja-e az új Ptk.-t. És ha igen, akkor mi lesz a törvény sorsa és mi lesz a szakértõi testület által alkotott tervezettel? Azt már csak csendben merem kérdezni, hogy ha ezeket azért nagyjából elõre lehetett látni, akkor miért járatja le magát és az országot ilyen lépésekkel az kormány és a parlamenti többség? Miért kell egy sokéves színvonalas munka gyümölcsét – beérése elõtt – kapkodva, pillanatok alatt tönkre tenni? Kovács Bence


Fenn a hegyen a Diák Hitellel Kommunikációs tréningen jártunk Idén sokadik alkalommal került megrendezésre a Diák Hitel Központ Zrt. jóvoltából az egyetemi lapok szerkesztõségi tagjai számára szervezett kommunikációs tréning. Az Ítélet szerkesztõségét jómagam képviseltem, így közvetlen benyomások alapján tudok beszámolni a kétnapos eseményrõl. A 2009. október 1-jére és 2-ára idõzített rendezvénynek a dobogókõi Hotel Pilis impozáns épülete adott otthont. Az ország különbözõ területérõl érkeztek a zömében kommunikáció szakos hallgatók, hogy megosszák egymással újságírási, szerkesztési, dizájnbeli tudásukat és hosszú-rövid távú kapcsolatokat építsenek az esetleges késõbbi együttmûködés reményében. A mindössze húsz fõs csapatot ugyanakkor nemcsak az tette különlegessé, hogy szegedi, pécsi, egri vagy miskolci tagja volt, hanem a média területén képviselt szakmák sokszínûsége is jellemezte a fõszerkesztõtõl a lap dizájnját tervezõ lapigazgatóig – így tapasztalatcserére bõven volt lehetõség. E meglehetõsen vegyes társaság összejövetelének elsõdleges célját, a fentiektõl eltérõen ugyanakkor egy elõzetesen összeállított, viszonylagosan kötött programon való részvétel képezte, amely szakmába vágó adalékokkal szolgált az egybegyûlteknek: elsõsorban kommunikációs tréningek valamint szakmabemutató beszélgetések formájában. Természetesen a rendezvény lebonyolítójának számító cég fõ profiljáról, a diákhitelrõl is részletesebb tájékoztatást kaptunk, amelynek elsõdleges célja a szolgáltatással kapcsolatos tévhitek eloszlatása volt. Õri András, a cég szóvivõje elõadása szerint ugyanis sokan tévesen azonosítják a diákhitelt a kereskedelmi bankok által nyújtott hitelekkel, amelyhez gondolatban az eladósodás veszélye is társul. Ezt kiküszöbölendõ kisfilmekkel, tájékoztatatókkal, plakátokkal valamint egy új kezdeményezéssel (errõl majd késõbb) hívják fel a figyelmet a különbségekre és a diákhitel által nyújtott elõnyökre. Ilyen elõnynek számít – többek között – a visszafizetés kezdõ idõpontja, amely az elsõ munkába állással veszi kezdetét (a hallgatónak csak a diplomája megszerzése után kell megkezdenie a törlesztést a hallgatói jogviszony megszûnése után), vagy a törlesztõ részlet pályakezdõk nehézségeit is figyelembe vevõ jellege (a törlesztés megkezdésének évében és a következõ évben csak a minimálbér alapján kell a törlesztést megfizetni.). A rövid tájékoztatást követõen a Momentán Társulat „iránymutatásai” alapján kezdetét vette a rendezvény kommunikációs trénig része. A színtársulat tagjai kezdetben az oldott hangulat biztosítása érdekében névmemóriás játékokkal segítettek a csapattagoknak egymás neveinek megismerésében. Az elsõ látásra könnyûnek és

egyszerûnek tûnõ játékok azonban meglepõen nagy figyelmet igényeltek, mire elértük a kívánt eredményt, azaz hiba nélkül, azonnali reakcióként tudtuk a ránk meredõ csapattag nevét (csak megjegyzésként annyit, hogy a mereven ránk szegezõdõ tekintet a játék részét

képezte az ún. cápás játékban). A nevek megismerését a résztvevõk rövid bemutatása követte, méghozzá a tréningnek megfelelõ formában: a csapatnak ugyanis kisebb csoportokra oszlását követõen az egyes csoporttagokat bemutató rövid tudósítást kellett adnia hol egy közszolgálati, hol egy kereskedelmi híradónak megfelelõ stílusban az illetõ fõbb tulajdonságairól. E rövid játékokat több hasonló jellegû követte, amelyek közül még kiemelést érdemel a manapság oly népszerû kibeszélõshow-k paródiája, amely jelen esetben valamely klasszikus mesébõl kimarad szereplõ (mint például a nyolcadik törpe) ebbéli sérelmébõl eredõ problémáját kívánta megoldani a valóságban is hangoztatott technikák valamelyikével (a mûsorban résztvevõket elválasztó fal, titokszoba, DNS teszt…). A rövid játékok amellett, hogy a résztvevõk körében osztatlan sikert arattak, nem vesztették el tréning jellegüket, hiszen nagyban épültek a spontaneitásra, gyors reagáló-képességre és a nyilvánosság elõtti beszédre. A tréningeket bizonyos idõközönként a szakmabemutató beszélgetések váltották fel, amelyeken a meghívott vendégelõadók elbeszélése alapján ismerhettük meg az illetõ szakmai életútját. A meghívottak elismert kommunikációs szakembereknek minõsülnek, akik életpályájuk során különbözõ médiumoknál szereztek tapasztalatokat, így komoly érdeklõdésre tartottak számot a hallgatóság körében. Vendégként elsõ nap Somorai László, a Szerencsejáték Zrt. kommunikációs igazgatója, valamint Borókai Gábor, a Heti Válasz fõszerkesztõje, korábbi kormányszóvivõ (akirõl egyéb-

ként kiderült, hogy kezdetben maga is jogásznak készült) elõadását követhettük figyelemmel. Mindkét elõadás a kommunikációs szakma szeretetérõl, színes szakmai pályáról tanúskodott. A második napon Veiszer Alinda mûsorvezetõt volt szerencsénk kicsit közelebbrõl megismerni, aki jelenleg a Magyar Televízió riportere, a Záróra címû mûsor szerkesztõje és mûsorvezetõje. Mivel szabadon eltölthetõ idõnk napközben nemigen akadt, az esti órákra maradt ennek pótlása. Szerencsére a szállásadó hotel nemcsak finom étellel, lakájos szobákkal szolgálta a kényelmünket, hanem kevés vendég lévén, csaknem kizárólagos használatra rendelkezésünkre állt a hotel medencéje, illetve bowlingpályája. Így választása szerint ki egyik, ki másik kedvtelésnek hódolhatott kedélyes borszürcsölés mellett vagy éppen egy jól habzó sör társaságában, amely egyáltalán nem könnyítette meg a másnap reggeli felkelést. Ennek természetesen inkább a késõi lefekvés mintsem a megízlelt bor vagy sör minõsége volt az oka… A második nap szintén nem hagyott idõt az unalomra, hiszen folytatódtak a kommunikációs tréningek, elhangzott a fentebb említett szakmabemutató elõadás valamint különleges lehetõségként adódott számunkra, hogy kisfilmek készítésében vegyünk részt. Ennek apropóját a Diák Hitel Központ Zrt. új kampánya képezte, amely ún. „lúzer” helyzeteket bemutató kisfilmeken keresztül szeretné „felnyitni a hallgatók szemét” a hitelben rejlõ anyagi lehetõségekre, amellyel gyakorlatilag azt az idõt spórolják meg, amelyeket számukra is kellemetlen munkák elvégzésével töltenének; vagy éppenséggel a felvett összeget felelõtlen módon szórakozásra és hamburgerre költenék – a tanuláshoz szükséges eszközök helyett. A feladatunk elsõsorban a hallgatói élethez kapcsolódó kellemetlen helyzetek közül egy, általunk esetlegesen átélt eset megfilmesítése volt. A technikai hátteret, azaz a filmezéshez szükséges eszközöket, vágást, hangosítást biztosították számunkra. A kész filmeket elkészítésük után feltöltötték a kampány részét képezõ internetes oldalra, ahol szavazás tárgyává tették a fõnyeremény elérését a legjobb kisfilm készítõi számára. E tárgyban így négy kisfilm készült el a csapatok jóvoltából, amellyel maradandót alkotva emlékezetessé tettük az elmúlt két nap eseményeit. A rendezvény összességében egy rendkívül kellemes, hasznos, ismeretekkel teli programnak bizonyult. (A kisfilmek megtekinthetõk a www.nemvagyokluzer.hu weblapon.) Fábián Beatrix

kilencedik oldal


A szociális bolthálózatról Beszélgetés Horváth Attilával és Schlett Andrással Az elõzõ számban olvashattatok a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Szövetségérõl, a szociális bolthálózatról és a közelünkben található üzleteikrõl. Tevékenységük, céljaik példaértékûek és követendõk, s remélhetõleg nem utópikusak. Egyetemünk két oktatójával, Horváth Attila és Schlett András Tanár Úrral beszélgettünk a „jelenségrõl”. – Mi a véleményük ezekrõl az új típusú üzletekrõl? – Horváth Attila: Remek kezdeményezés. Kicsiben a korábbi Hangya Boltok Szövetkezetét hozzák vissza, mely azt akarta kiküszöbölni, hogy a termelõ és a fogyasztó között a kereskedõ túl sokat tegyen az árukra. – Schlett András: Valóban, Magyarországon 1889-ben indult útjára a Hangya szövetkezet, melynek fõ célja az volt, hogy kivédje az amerikai kukorica és búzadömping pusztító árlenyomó hatását és elhárítsa az áru-uzsora pestisét. Ez azt jelentette, hogy a spekulánsok kivonták az árut a piacról, ezzel okozva hiányt, majd erre visszahozták a terméket, persze már uzsora-áron. Az évek elõrehaladtával 1940-re 700.000-re nõtt a Hangya-tagok száma, s 30 konzervgyár és 400 üzlet tartozott közéjük. – H. A.: Nem az volt a cél, hogy minél nagyobb hasznot hajtsanak. Egészen minimális profit volt a termékeken, s azt is arányosan osztották szét a tagok között, míg a vásárlót is olcsó és jó minõségû áruval látták el. A mostani törekvések is ebbe az irányba mutatnak, a hazai gazdaságot támogatva. – Ami rá is fér. Laikus szemmel is könnyû észrevenni, hogy egyre kevesebb a kiskereskedõ, alig találni már nem valami üzletlánchoz tartozó vegyesboltot, s mi, vásárlók is inkább felkeressük a hiper-szuper marketeket, hogy kedvezõbb áron vásárolhassunk. – S. A.: Igen, sajnos az elmúlt évtizedekben rohamosan megváltozott az ország kereskedelmi hálózata: nemcsak az élelmiszerekkel való kereskedés terén nyíltak nagyáruházak, hanem megjelentek a különféle szaküzletek is. Egymás konkurenciái lettek, gyilkos árversenyt elõidézve, mely nekünk, fogyasztóknak kifejezetten jól jön, de a kiskereskedõket teljesen lesöpri a piacról, s szintén kellemetlen helyzetbe hozza a termelõket. Tõkeerejüknél fogva teljesen átrendezik a települések kereskedelmi térképét: teremtenek 50-100 munkahelyet, de legalább kétszer ennyit szüntetnek meg közvetve azáltal, hogy a helyi kereskedõket tönkreteszik. Ez azért is hatalmas probléma, mert így azokat a lokálpatriótákat lehetetlenítik el, akik aktív szereplõi a városi közéletnek, támogatói a helyi rendezvényeknek, kulturálisés sporteseményeknek, s míg a multik kiáramoltatják a megszerzett profitot az országból, õk a saját környezetükbe, településükbe invesztálták. – H. A.: Azonban az utóbbi idõben egyre több áruházban találkozom kiemelten, címkével ellátott magyar termékkel, s nem messze tõlünk is, minden vasárnap hazai termelõk kínálják portékájukat a piacon. A magyar termékek

tizedik oldal

sokszor sokkal jobbak, mint az import áruk. A 80-as években egy ideig lebecsülték a magyar termékeket, aminek nem sok alapja van: nyilván trópusi gyümölcsök termesztésével felesleges próbálkoznunk, de a magyar gazdaság páratlanul jó. Sosem felejtem el, amikor hosszabb ideig kint voltam Németországban, hogy mennyire vágytam a magyar paprika zamata után. Nagyon sok és jó minõségû földdel rendelkezünk, az összes európai ország közül kiemelkedünk. Csak Dánia rendelkezik hasonló mennyiségû, de nem ilyen jó minõségû termõfölddel. – Én is azt tapasztalom, hogy a mi gyümölcseink, zöldségeink páratlanok. Azonban ennek tudata sokszor kevés ahhoz, hogy ne egy olcsóbb, szebb csomagolású „konkurenst” válasszunk. Ilyenkor csak az gyõz meg, hogy a magyar gazdaságot támogatom vásárlásommal. Sok kicsi, sokra megy… Egy jó reklám, szebb, vonzóbb csomagolás, tudatosabb vásárlók azonban sokat segítenének. – S. A.: A „tudatos vásárló” fogalma sajnos jelenleg kimerül a „homo consumens” elnevezésben, ez azt a vásárlóréteget takarja, melynek életformájává vált, hogy a reklámújságokon keresztül, állandóan figyeli az akciókat, s a hétvégi kirándulást egy nagyáruházban tartja meg. Sokszor ezért még – a különbözõ törzsvásárlói programok keretében – meg is jutalmazzák. – H. A.: Igen, jó reklámmal, marketinggel, talán tetszetõsebb csomagolással ki kéne emelni a hazai árukat. Sajnos, a nagyáruházak az egymással való versengésben annyira alámennek az áraknak, hogy mindenki mást kiszorítanak a piacról. – S. A.: Igen, mert megvan nekik a biztos tõkéjük, a biztos háttér, mellyel ezt megtehetik. Nagy károkat okozva azonban. S a termelõk igazából nem sokat tehetnek: helyzetükbõl és a piaci viszonyokból adódóan árelfogadók, az árakat a keresleti oldal határozza meg. A legtöbb esetben sok kistermelõ áll szemben egyetlen felvásárlóval. A szerzõdésük köti õket, a teljesítés azonban problémákba ütközhet. – Sajnos, a mezõgazdaság ezért ingoványos talaj: az idõjárás kiszámíthatatlan. – H. A.: Évrõl-évre egyre melegebbek a nyarak. Meg kellene próbálni alkalmazkodni e változásokhoz: át kellene állni az öntözésre, mely lehetne az árvízvédelemnek a mellékterméke. Másrészt szárazságot és aszályt jobban tûrõ növényeket is termeszthetnének, hiszen tõlünk délebbre, melegebb éghajlaton is van mezõgazdaság, ott is boldogulnak valahogy. Persze, mindez fõleg pénz kérdése. – S. A.: Nehéz helyzetben vannak a gazdák, az élelmiszer-vertikumban a termékpálya két végén álló fogyasztók és az alapanyagot elõállító mezõgazdasági termelõk alkupozíciója a legrosszabb. Õk „kicsik”, nem mobilak és informálatlanok, míg a kereskedõk, illetve az élelmiszer-feldolgozó vállalkozások nagyok, árukészletük mobil és természetesen jól informáltak. Õk diktálják az árat, ezáltal olyan veszteséget okozva, mely egész gazdaságokat tesz, tehet tönkre. – Lehet, hogy naiv a kérdés: de akkor meddig lesz még magyar mezõgazdaság? Meddig tartanak ki a gazdák? Hogyhogy nem mondják azt, hogy elég volt,

nem csinálom tovább, mert beleölök idõt, pénzt és energiát, s még örülök, ha a befektetett tõkém megtérül. Ráadásul bármikor elverheti a jég a termést, jöhet aszály vagy ár, és vége. – H. A.: Azért nem olyan könnyû a váltás, a magyar parasztember elkötelezte magát, általában generációról-generációra öröklõdnek a földek, a gépek. Legfeljebb csak akkor hagyja ott a földjét, ha már menthetetlenül tönkrement. – Emlékszem még, anno a magyar állam- és jogtörténet órákon is beszéltük, hogy a szövetkezetek jelentése mennyire pejoratív tartalmat nyert és mennyire félreértelmezett az eredetihez képest. – S. A.: A kommunizmus idõszakában erõszakos úton kialakított sztálinista kolhozmodelleknek – melyeknek egyáltalán semmi köze nem volt a nyugati típusú szövetkezetekhez – az lett az eredménye, hogy a rendszerváltáskor csak egy jelszót lehetett a politikai vereség kockázata nélkül kimondani: Le a szövetkezetekkel! Az elsõ években a Zacsek Gyula MDF képviselõ kezdeményezésére létrejött, ún. MDF-piacoknak jutott a szerep, hogy felvegyék a küzdelmet a lánckereskedelemmel. „Ha lehet, kérnénk egy zacsek krumplit!” – humorizáltak a képviselõvel politikai ellenfelei. A Nyugat-Európai szövetkezetek, melyek mintájára gróf Károlyi Mihály is kialakította Magyarországon a szövetkezeteket – fûzi bele Horváth Attila Tanár Úr, általában egycélúak voltak: a gazdálkodási folyamat egy-egy mozzanatát egyesítették, kicsit egyensúlyozva a monopol helyzetüket. – Manapság miért nincsenek ilyen törekvések? Vagy csak nem hallani annyit róluk? Pedig mennyivel egyszerûbb lenne több gazdának összefogni és közösen megvenni a gépeket. Nyilván problematikus a használatuk, ha mindenkinek egy azon idõben kell aratnia, de ezt ki lehetne küszöbölni azzal, ha más idõben érõ terményeket vetnek. – H. A.: Szerencsére erre nyugodt szívvel rácáfolhatok: nemrég a közvetlen környezetembe volt szükség ilyen szövetkezet alapító okiratának megírására, s örömmel mondhatom, hogy azóta is jól mûködik a dolog. Remélem, mások számára is példát statuálnak és minél többen követik õket. S végezetül álljon itt Schlett Tanár Úr tanmeséje: egy svájci szálloda alkalmazásába vesz egy magyar menedzsert, aki lelkesen nekifog munkájának: felbontja a drága beszállítói szerzõdéseket, az eszközöket, alapanyagokat a globális piacról szerezi be, ezáltal jelentõs költség-minimalizálást végrehajtva. Ragyogó arccal megy az igazgatóhoz referálni, aki viszont hadvész ülte képpel fogadja: Barátom jegyezze meg: én itt élek ebben a városban, ebben a kantonban és országban. A beszállítóim és az általam befizetett adókból mûködik a város, a kanton és az ország, ezért elõször azt nézem, mit lehet venni a városban, majd a környéken, a kantonban, illetve Svájcban. Ettõl ilyen erõs és magabiztos a mi országunk. Mikola Orsolya


A katolicizmus a fejlõdõ országokban Az Apostoli Szentszék tevékenységét vizsgálva az elmúlt idõben azt vehetjük észre, hogy a Vatikán egyre többet foglalkozik a fejlõdõ, fõként afrikai államokkal. Ez különösen igaz a nagy elõdje, II. János Pál méltó követõjének bizonyult jelenlegi egyházfõre, XVI. Benedek pápára. Ennek a növekvõ érdeklõdésnek a hátterét kísérlem bemutatni a következõkben. A jelentõs hagyományú egyházak között is kiemelkedõ szerepet követel magának a harmadik világ vallási meghódításában a kereszténység, ezen belül is mindenekelõtt a Római Katolikus Egyház, amely már ma is, és egyre erõsödõ módon a Föld legnépesebb, szervezett vallási közössége. Sõt, azt is megkockáztathatjuk, hogy mindközül a legnagyobb szervezett közösség. A Katolikus Egyház számára történetének kezdete óta a mai napig rendkívül lényeges, hogy az igaz hitet elterjessze az egész világon; perspektívájában a világ valamennyi nem katolikus hívõje, de a vallástalanok is úgy jelennek meg, mint potenciális egyháztagok. Bármennyire is frázisként hangzik, de a katolicizmus számára minden egyes ember fontos. Noha a harmadik világ lakóinak megtérítésével konkrét hatalomra vagy pénzügyi nyereségre nem tehet szert. Természetesen azt sem szabad elhallgatni, hogy mindig is a segítségben lesz a legnagyobb üzlet. Biztosak lehetünk abban, hogy aki az adományok céljukhoz való eljuttatásában segédkezik, illetve azok szétosztásánál bábáskodik, soha nem fog rosszul járni. De a szerény és igazságos haszon nem tagadható meg attól, aki nemes ügy mellett áll. És ne legyenek kétségeink, az Egyház mindenkori legfõbb vezetése jóval nagyobb távlatokban gondolkodik annál, mintsem, hogy az adott pillanatban learatható, hosszútávon meglehetõsen csekélynek tetszõ haszon motiválja tetteit. Hihetetlen alapossággal kiépített szervezettségének köszönhetõen már korunkban is a legerõsebb egyházi szervezet, tehát nem szorul rá az értelmetlen haszonszerzésre. Éppen ezért mindent meg kell tenni az egyházi hierarchia sérthetetlenségének megvédése érdekében, hiszen ebben rejlik az Egyház igazi ereje. Nem meglepõ statisztikai adat, hogy amíg a fejlett világban a katolikusok száma az USA kivételével gyakorlatilag nem nõtt, addig jelentõs mértékben emelkedett Afrikában, ahol napjainkban a legnagyobb a katolikus hitre tértek száma. Ezzel szemben az iszlám követõinek száma a fejlõdõnek nevezett világrészeken kívül és fõként Európában, illetve Észak-Amerikában is növekszik. Ennek két legfontosabb útját a bevándorlások, valamint az áttérések jelentették. Nem kérdéses, hogy ezeket a folyamatokat már nem egyszer megbánták az elmúlt egy évtizedben a fejlett államok polgárai. Igaz ugyan, hogy általában csak primitív elõítéletek és megkérdõjelezhetõ média-akciók okán váltotta ki az iszlám a „mûvelt” Nyugat megbékíthetetlen, minden bizonnyal még évtizedek múlva is visszaköszönõ ellenszenvét. Ma már jóformán lehetetlen lenne megmagyarázni, hogy az ismert 2001. szeptember 11-i események esetleg valóban iszlámhitû terroristák mûve, de a hangsúly az elsõ szó helyett a másodikon van. Terrorizmusukból táplálkozott a hitük, nem pedig fordítva. Látnunk kell, hogy a vallásokkal szembeni elõítéletek legfontosabb forrása a média. Amit

mi, az európai-amerikai kultúrkör tagjai, a világ egyházairól tudunk, azt szinte kizárólag a televízióból és a rádióból, illetve a mindenkihez eljutó magazinokból tudjuk. Tetteikrõl, mûködésükrõl, felépítésükrõl, de sok esetben tanítá-

saikról is kizárólag azt tudhatjuk meg, amit tudatni akarnak velünk. Példaként elég megemlíteni a már említett sztereotípiát a terroristanevelõ, erõszakot hirdetõ iszlám vallásról. Holott az iszlám hit öt pillére a következõ: a hit lényegének (Egy az Isten és Mohamed az Õ prófétája) elfogadása és megvallása, napi ötszöri ima, böjti hónap megtartása, mekkai zarándoklat, kötelezõ jótékonykodás. Ez sok mindennek nevezhetõ, de erõszakosnak nem. Kiemelkedõ fontossággal szerepel a próféta tanításában a szent háború eszméje, vagyis a hit védelméért és terjesztéséért folytatott állandó küzdelem, amely a propaganda „áldásos” tevékenységének hála, mára az emberek döntõ többségének elsõként jut eszébe az iszlámról. Ez a vallási fanatizmus eredetileg azt jelentette, hogy az igazhitûeknek szakadatlanul küzdeniük kell a pogányság ellen, az egyistenhit kizárólagosságáért. A tévhitekkel ellentétben azonban nem irányul eleve a zsidók és a keresztények elpusztítására, hiszen õk is Allah, az egyetlen igaz isten hívei. Tehát amíg nem õk támadnak az igaz hit ellen, életük háborítatlanságát biztosítani kell. Ezzel szemben a harmadik világban a média legveszélyesebb eszközei csak elvétve juthatnak el. Így a fejlett társadalmak által ismert elõítéletektõl hemzsegõ világ helyett, itt az emberek annak hisznek, aki odamegy hozzájuk, segítséget és perspektívát nyújt nekik. Ebben a tekintetben pedig a Római Katolikus Egyház misszionáriusainak tevékenysége messze a legsikeresebb és leglátványosabb. Ennek köszönhetõen a harmadik világ ma még rendkívül elmaradott államainak polgárai tömegesen keresztelkednek meg. Az említett folyamatnak hosszútávon több rendkívül fontos eredménye lehet. A perifériák társadalmaiban véghezvitt térhódításnak köszönhetõen a hívõk tábora jelentõs mértékben megerõsödik. Ez az elsõ távlati haszon a katolicizmus számára. Ez ugyan sokáig a statisztikák által közölt számokon kívül semmiben nem látszik majd meg, de késõbb annál inkább kamatozhat az egyre nagyobb hátország által nyújtott biztonság és erõ. Mivel az újonnan megtért társadalmi rétegek tagjai túlnyomó

többségében fiatalok, vagy sok gyermeket vállaló családok, ezért elkerülhetetlen a Katolikus Egyház néhány évtizeden belül végbemenõ nagymértékû megfiatalodása Ennek egyik elõnye, hogy a sokak által – általában tévesen – az öregek vallásaként aposztrofált keresztény hit újra mindenki által látható módon a fiataloké lehet. És ez most már csak idõ kérdése. Ehhez járulhat egy automatikus módon lezajló strukturális és kultikus megújulási folyamat is. A tévhitekkel ellentétben erre nem hitbéli-dogmatikai kérdések tekintetében van szükség, mivel azok az Egyház szilárd alapját jelentik, nem szorulnak felülvizsgálatra, és változhatatlanok. A változtatásokra, frissítésre sokkal inkább a gyakorlat szorul rá. Az Egyház ezenfelül jól járhat egy másik ponton is. A Szentszék egyre kevésbé leplezett nemzetközi politikai és gazdasági tevékenysége során. Növekvõ befolyásának szilárd hátteret biztosít a támogatására létrejövõ új tömegbázis. Fölösleges megmagyarázni, hogy mire lehet képes egy stabil eszmerendszeren felépülõ világszervezet, ha a Föld teljes lakossága egyharmadának vagy akár a felének megingathatatlan támogatását bírja. Gyakorlatilag bármire. Ennek elõszele már napjainkban jól érzékelhetõ. A Vatikán, a Pápa, vagy akár csak a bíborosok befolyása az Egyház legsikeresebb korszakait idézi. Az I. Vatikáni Zsinattól (1869-1870) kezdõdött a modern felemelkedés idõszaka, amely a rendkívüli képességekkel megáldott karizmatikus vezetõ, II. János Pál pápa uralkodásának idején csúcsosodott ki. Ennek a közel másfél évszázadnak a következményeként alakult ki az az állapot, hogy korunkban a Katolikus Egyház soha nem látott eredményeket érhet el. Mostanra pedig már azt is tudjuk, hogy mindez még korántsem jelenti a végállomást az egyházi terjeszkedés folyamán. Végül meg kell említeni a gazdasági vonatkozást is, amelyben találkoznak a hit szempontjai az anyagi szükségletek kérdésével. Egyáltalán nem elhanyagolható, hogy a sok millió újonnan megtért hívõ, sok millió potenciális fogyasztó megjelenését is jelenti egyben. Mert a vallás is egyfajta árucikk. Mindössze az a kérdés, hogy maga az árus hisz-e abban, amit kínál, esetleg csak saját hasznára tekint. Szerencsére a katolikus hit, és az Atya Isten szolgálatát hivatásukként választók túlnyomó többsége ez utóbbi kategóriába tartozik. Az Egyház fenntartása igenis pénzbe kerül itt a Földön, még akkor is, ha errõl sokan inkább szemérmesen hallgatni szeretnének. A papok ellátása, a szegények támogatása, a kórházak és más intézmények fenntartása, a látványos szertartások, illetve a civil államok vezetõit megilletõ körülmények másolása mind-mind nagy összegeket emészt fel. De a kegytárgyak eladásából, a turisták fogadásából, a saját márkanévvel megjelentetett termékekbõl, illetve a zarándokhelyek fenntartásából származó bevételek valamelyest ellensúlyozzák ezeket a kiadásokat. És nem kétséges, hogy hosszú távon a ma még a „harmadik világnak” számító fejlõdõ társadalmak igaz hitû, vallásukhoz a nyugati embernél sokkal inkább ragaszkodó, újonnan megtért hívei fogják a legnagyobb anyagi áldozatokat hozni szeretett Egyházuk érdekében. Teleki Levente

tizenegyedik oldal


Az E-vangélium, és aki mögötte van Beszélgetés Horváth István Sándor atyával „Istenem, csak most segíts meg! Még most, utoljára!” – mormoljuk magunkban számtalanszor vizsgák elõtt. Ha sikeresen abszolválunk, akkor megfogadjuk, hogy ezentúl rendszeresen imádkozunk, mert mégis milyen dolog az, hogy csak úgy kérünk a Jóistentõl, s nem adunk érte semmit… Valahogy elfelejtünk imádkozni a mindennapok szürkeségében, s talán pont ezt orvosolja az evangéliumi hírlevél. Már közel egy éve érkezik meg internetes postaládámba minden hajnalban, olyan öt óra körül az aznapi evangélium, majd az arra reflektáló elmélkedés és az imádság. Sokáig azt hittem, hogy ezek sablon üzenetek s évek óta ugyanazokat küldik szét. Azonban ahogy teltek-múltak a napok, felfedeztem aktualitásukat és kíváncsivá váltam, hogy ki áll mindezek mögött. Így bukkantam rá Horváth István Sándor Atyára. – István Atya, mióta készíti az elmélkedéseket a mindennapi evangéliumhoz? – Az e-mailes e-vangéliumot 2004. július 9. óta küldöm mindazoknak, akik feliratkoznak. Az elsõ hónapokban csak néhány százan kérték, de azóta jócskán gyarapodott a listatagok száma. Mostanában érjük el a 20 ezres számot. Az elsõ 5 hónapban csak az evangéliumot tartalmazta a levél, majd

kibõvült az elmélkedéssel és az imádsággal. Bár a liturgia rendjének megfelelõen a hétköznapi evangéliumok évente ismétlõdnek és a vasárnapiak is három évente, én azonban minden alkalommal új elmélkedést írok és az imádság is változik. – Honnan származik az ötlete egy ilyen – ingyenes – szolgáltatásnak? – Magam sem tudom, valahogyan kipattant a fejembõl. Talán a Gondviselés rendezte így, hogy ezáltal is sok emberhez eljusson a mindennapi örömhír. – Hajnalok hajnalán Ön küldi szét? – Sokan gondolják ezt, de a valóság egy kicsit más. A küldést egy számítógépes program végzi, de nekem kell gondoskodnom róla, hogy legyen mit kiküldeni. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a küldendõ evangéliumot, az elmélkedést és az imádságot feltöltöm elõzetesen egy adatbázisba. Mindig napokkal, hetekkel elõre dolgozok. Ennek köszönhetõen senki sem veszi észre, ha például napokig nem vagyok internetközelben, mert az e-mail akkor is elmegy mindenkinek a szokott idõben. – Ön hol tevékenykedik? – A Szombathelyi Egyházmegye papja vagyok 1994 óta. Jelenleg Zalalövõ városában és a környezõ falvakban látom el plébánosként a lelkipásztori teendõket. – Milyen indíttatásból lett pap?

Innocent Bystander Kovács Kettõ János, vagyis angolul John 2 Smith, asztrofizikus, fõállásban autóbuszvezetõ (a NASA-nál túljelentkezés volt) összeszorult gyomorral vágott neki a napi mûszaknak. Mióta New Yorkba költözött, folyamatos rettegésben él. Ez a város nemcsak zsúfolt, de még veszélyes is – fõleg a tömegközlekedésben utazóknak. Mert tegnap is mi volt? Az a rohadt pókember telehálózta az utat két felhõkarcoló között, mikor doktor Octopusszal harcolt és ezzel megakasztotta a fõutcán a forgalmat teljesen. Persze ilyenkor az utasok meg nem a baj okozóját, hanem a buszvezetõt kezdik el szidni. De hát mit tehet õ róla? Pedig a buszvezetés még a jobbik meló a NY-i tömegközlekedésben. Itt kevesebb az esély rá, hogy az aszfalt rászakadjon az ember fejére, mint a metrónál. Mert ott is van ám élet! A szellemirtók folyamatosan újabb ektoplazma-fészkeket találnak az elfeledett metrójáratokban, a csator-

Merre visz a jogi diploma? Diplomás kiútkeresés a Karrier Iroda tréningjével Szeptember és október hónapban végzett kutatást a Karrier Iroda, amelyben 275, jogi karunkra járó vagy záróvizsgázó hallgatót kérdezett meg elhelyezkedési elképzeléseikrõl. Röviden összefoglalva azt tapasztaljuk, a bejáratott jogászképekbõl nehezen tud kilépni a fiatal hallgató – egyetlen kivétel a közigazgatás. Mielõtt az eredményeket jobban megvizsgálnánk, essen pár szó az elõzményekrõl és magáról a vizsgálatról. A jogászi pálya telítettsége miatt egyre égetõbb kérdés a jogi tudás egyéb területeken való alkalmazásának lehetõsége. Egyre nagyobb feladat hárul a jogászokra egyéb területeken is. A hallgatók ilyen irányú hajlandóságára is kíváncsiak voltunk. A kérdõív online és papír alapon is kitölthetõ volt: a résztvevõk leginkább a 4-5. évesekbõl, vagyis a 2010ben vagy 2011-ben végzõk közül került ki. A kérdések két nagy csoportra oszthatók: elõször arra kértük a kitöltõt, 1-10-ig pontozzon néhány lehetséges munkahelytípust, attól függõen, mennyire dolgozna ott szívesen. Az államigazgatás, az igazságszolgáltatás, a kis és nagy ügyvédi iroda, a közjegyzõség, a pénzügyi- és bankszektor, egyéb hazai és multinacionális cégek, saját vállalkozás és külföldi munkalehetõség – ezeket osztályoztattuk a szerint is, ha jogi vagy nem jogi munkát kellene végezni. A második blokkban az

tizenkettedik oldal

egyetemi évek alatti és a diploma utáni tanulási hajlandóságot kérdeztük. A különbözõ szakterületeket vizsgálva elsõ helyen az igazságszolgáltatás zárt. 7,08 átlagpontja után a közigazgatás és a nagy, nemzetközi ügyvédi iroda következik 6,76 és 6,72 átlagponttal. Ezeket követi a közjegyzõi feladatok ellátása (6,69). Az alsóbb osztályok élén a hazai cég jogi képviselete van (6,58), azt követi a saját vállalkozás (6,16), majd a nemzetközi vállalat jogi képviselete (6,09) és a külföldi munkavállalás (5,5). A sort a pénzügyi- és bankszektorban végzett jogi munka iránti vágy zárja 4,77 pontátlaggal. A nem jogi munkakörök csak ezután jönnek: a legtöbb pontot a külföldi munkavállalás érte el (4,76), legkevesebbet a kis ügyvédi iroda nem jogi alkalmazotti munkaköre (3,03). A megadott adatok

– Csak azért, mert úgy éreztem, hogy a jó Isten ezt kívánja tõlem. E hívásnak engedelmeskedtem, erre mondtam örömmel igent. Azóta sem bántam meg, hogy a legnagyobb Úr szolgálatába álltam. – Mesélne néhány szóban magáról? – A papság életem lényegéhez tartozik, ezért ha magamról kellene mesélnem, akkor arról beszélhetnék, hogy milyen örömeim vannak a papi élet során. De azt hiszem, hogy ez nagyon hosszúra nyúlna. Az e-mailes e-vangélium küldést tartom a „hobbimnak”, de természetesen nem szórakozásról van itt szó. Szerencsés, ha egy pap „hobbija” egészen közel áll saját hivatásához és az Egyház küldetéséhez. Szeretném sok fiatalnak elmondani, hogy szívesen vállalják a papi hivatást, ha erre belsõ indíttatást éreznek, mert mind Istennek, mint az Egyháznak szüksége van papokra. Mindenkinek csak tanácsolni tudom, hogy csatlakozzanak, melyet Egyetemünk honlapján keresztül is megtehetnek: az ismert www.jak.ppke.hu, aztán középen, a képek fölött: „Napi Evangélium”, két kattintás, és már olvasható is, pár gördítés, és ott a feliratkozás. Csak azért, hogy ne csak a bajban imádkozzunk! Mikola Orsolya

nákban mutánsok és vámpírok laknak, akikkel a Penge meg az a Hellboy küzdenek egyfolytában és idõnként óriás hüllõk is bebontják a járatot, mikor kijönnek napozni a tengerbõl. Ha taxizna, akkor meg még durvább alakokkal találkozna. Hiszen mindenki hallott már a sikátorokról, ahol egyre csak eltûnnek az emberek, a csavargók – akiket az a Spawn vezet – pedig nem tudnak soha semmirõl… Egyszer egy haverja mesélt Jánosnak Európáról. Ott lehet jól élni. Arra nincsenek szuperhõsök, meg szupergonoszok, csak egyszerû bûnözõk és a fizetés is jóval magasabb. Sokszor azt kívánja János, bárcsak Magyarországon lehetne BKV igazgató… Konta Balázs

érdekes kérdése, hogy hallgatóink ugyanolyan szívesen dolgoznának külföldön bármilyen munkakörben, mint itthon például egy bank jogi osztályán. A második kérdéscsoportban kevésbé aprózódik el ennyire a válaszadók elképzelése. Arra a kérdésünkre, hogy hajlandó-e az egyetemi tanulmányok mellett kompetenciafejlesztõ vagy egyéb, kiegészítõ képzésben részt venni még a diploma elõtt, 75,24%-ban igennel válaszoltak a résztvevõk. A hallgatók felismerik tehát, hogy a diploma megszerzése az elsõ, de nem az utolsó lépcsõfok. A magas számú közigazgatási preferencia átlagpontja pedig arra figyelmeztet mindenkit, hogy az állami szektorban elhelyezkedni vágyó hallgatók idén decembertõl kötelezve lesznek a közigazgatási versenyvizsgára. A diploma utáni munkavállalás terén is megmutatkoznak az igények. A kitöltõk 62%-a tervez szakirányú továbbképzésen, 49%-a pedig doktori képzésben részt venni. A hallgatók 41%-a pedig újabb diploma (szociológia, politológia, közgazdász stb.) megszerzésében gondolkodik. Sergõ András Kérdõívünk kitöltõi között a Szent István Társulat Justinianus Egyetemi Jegyzetboltjának egyenként 6.000,- Ft értékû könyvutalványát sorsoltuk ki. Nyerteseink: Ling Dániel, Móricz Anita, Kriskó Anett. A nyerteseknek ezúton is gratulálunk, nyereményüket átvehetik a Karrier Irodában!


Adatvédelmi piac A minap éppen tallóztam az utóbbi hónapban megjelent jogszabályok között, amikor megakadt a szemem az alábbi címen: „188/2009. (IX. 10.) Korm. rendelet a közigazgatási hatósági eljárás irataiban lévõ személyes és védett adatok megismerhetetlenné tételéért, valamint az ilyen módon kivonatolt iratokról való másolat készítéséért fizetendõ költségtérítésrõl”. Ennek mindjárt az elsõ §-a a következõképpen szól: „A közigazgatási hatósági eljárás irataiban az iratbetekintést kérõ személy által meg nem ismerhetõ személyes és védett adatok megismerhetetlenné tételéért (a továbbiakban: anonimizálás), valamint az ilyen módon kivonatolt iratról való másolat készítéséért a megismerhetetlenné tétellel érintett oldalanként 200 forint költségtérítést kell fizetni.” Meg nem ismerhetõ adatok megismerhetetlenné tételéért? Ez kissé elgondolkodtatott. Hát – a nyilvánvaló fogalomzavaron túl – az Adatvédelmi törvény szerint nem csak a beleegyezésemmel lehet bármilyen adatomat másnak kiadni? De igen, továbbá törvényi felhatalmazás alapján is. E felhatalmazás meg is történik a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi

LXVI. törvény 17. § (1) bek-ben: „A nyilvántartás szervei az e törvényben meghatározott feltételekkel és korlátok között - a polgár, illetve jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkezõ szervezet kérelmére, a felhasználás céljának és jogalapjának igazolása esetén - adatot szolgáltatnak. (2) A nyilvántartásból adatok az alábbi csoportosítás szerint szolgáltathatók: a) név és lakcím adatok (felvilágosítás a lakcímrõl); b) természetes személyazonosító adatok és lakcímadatok, állampolgárság, családi állapot, a házasságkötés vagy bejegyzett élettársi kapcsolat létesítésének helye, a nem, a nyilvántartásból való kikerülés oka, helye és ideje;

c) a b) pontban felsorolt adatok és a személyazonosító jel; d) a nyilvántartásba felvett adatok teljes köre.” Ezt a kört tovább bõvítik más szabályok – például a születési adatokkal is. Mivel a jogszabályban nincs szó mérlegelésrõl, vagy megtagadásról, valószínûnek tartom, hogy a jogalap bármi lehet. És hogy mindez mennyibe kerül? A választ erre a 16/2007. (III. 13.) IRM-MeHVM együttes rendelet „a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásából teljesített adatszolgáltatásért, a kapcsolatfelvétel céljából való megkeresésért, valamint értesítésért fizetendõ igazgatási szolgáltatási díjról” adja meg, ahol is részletesen fel van sorolva, hogy milyen adatért mennyit kell fizetni. Hogy ezt még vonzóbbá tegyék a cégek felé, egy alsó határt is megadtak a fizetendõ díjnak. Így ha valaki egy személyrõl akar adatot kérni, azért 2800.- (a KEKKH honlapja szerint már 3500.-), míg ha 100 emberrõl, akkor fejenként 560.- (a KEKKH honlapja szerint 730.-) forintot kell fizetni. Ahogy azt a nyugati országokból hozott mentalitás teszi: vásárolj többet és fizess kevesebbet. Aki meg nem szeretné, ha teljesen illetéktelen személyek szereznének tudomást családi állapotáról, vagy élettársi kapcsolatáról, csak fizessen… Konta Balázs

Wiesbaden – bíróság – gyakorlat Azon szerencsések egyike vagyok, aki elmondhatja, hogy külföldi szakmai gyakorlat keretében betekintést nyerhettem egy idegen ország különbözõ jogterületeire. Németország, Rheinland-Pfalz, Wiesbaden. Erasmusos diákként Mainzban kaptam ezt a nagyszerû lehetõséget, hogy részt vehessek a Wiesbadeni Bíróság egy hónapos gyakornoki programján. Az ember azt gondolná, hogy az itthoni tapasztalatok alapján ez is a mindennapos aktaolvasásról és tárgyalásra járásról fog szólni. Nem így történt. A szeptemberre meghirdetett gyakorlaton egy bírónõ és egy bíró vezetésével 28 diák vett részt, köztük ketten voltunk magyarok, a többiek németek. Elsõ nap megkaptuk a négy hét precíz beosztását. Mondanom sem kell, hogy pozitív meglepetés ért, hiszen szinte mindennapra más program volt kiírva. Tárgyalásra utaztunk Rüdesheimbe, elõadást hallgattunk Wiesbadenben a családjogról, a fiatalkorúakra vonatkozó jogi szabályozásról, látogatást tettünk neves ügyvédnél, a Fõügyészségen megnézhettük a bizonyítékraktárt, a lefoglalt fegyvereket, pénzt és drogokat. Ellátogattunk a Rendõr-fõkapitányságra, majd a Rendõriskolába is, ahonnan busszal kivittek bennünket a rendõrség közlekedésrendészeti csoportjának gyakorlópályájára, ahol beülhettünk a tesztautókba és megtapasztalhattuk az ABS mûködését különbözõ sebességeknél. Bemutatták a drogkeresõ kutyák munkáját is. Jártunk biztosítótársaságnál, börtönben, nemzetközi ügyvédi irodában Frankfurtban és az Igazságügyi Orvosszakértõi Intézetben, ahol holttestet is mutattak, és a különféle mérgekrõl és

Átmenet Novella A nõ a korlátnak támaszkodva állt, miközben az egyre sûrûbben feltámadó szél bele-belekapott hajába. Bár tudta, hogy mindennek vége szakad egyszer, mégsem számított rá, hogy ilyen hamar sor kerül rá. Szeme a távolba révedt, rozsdavörös hajának egy-egy tincse zabolátlanul csapdosott körülötte. Nem volt különösebben szép. Középtermetû, átlagos alkatú hajadon volt, akit mindenki idõsebbnek vélt elsõ látásra. E hatást fõként arckifejezése keltette másokban, az a megnyugvást sugárzó arc, amely csak nagyon idõs, sokatlátott emberek sajátja, azoké, akik már a bölcsesség ajándékára szert tettek. Mogyoróbarna megértõ szeme ismerõsnek hatott mindenki számára, akivel csak találkozott. Bronzszínû szája korábban ifjúságának kifejezõje volt, hangos és kihívó; ezt domború homlokának lágy ráncai tettek idõsebbé. Mára a száj megfakult, elcsendesedett, s csupán egy keskenyedõ vékony szalag maradt a múltbéli húsos ajkakból. Fázósan összehúzta magán barna szövetkabátjának fel-fel libbenõ anyagát, mely a szél növekvõ

a DNS vizsgálatról tartottak elõadást. Mindenhol barátságosan fogadtak bennünket és igyekeztek az adott jogterületet a lehetõ legjobban bemutatni, az elõnyeivel és hátrányaival együtt, hogy a késõbbiekben a diákok könnyebben tudjanak dönteni. Tanácsokat adtak a vizsgákhoz és további szakmai lehetõségeket is ajánlottak az elõbbrejutáshoz. Azt kell, hogy mondjam, a négy hét alatt sok új élménnyel és tapasztalattal gazdagodtam. Sajnos a magyar diplomával nem sokra megy az ember külföldön, ebben az esetben Németországban, de aki teheti, mindenképpen vegyen részt egy ilyen külföldi szakmai gyakorlaton. Izgalmas, új ismeretekre tehetünk szert és talán kedvet kapunk, hogy végül mégis külföld felé orientálódjunk, és ott is elvégezzük a szükséges tanulmányokat.

erejére önálló életre kívánt kelni, és várt. Bár nem kívánta a találkozást, tudta hogy elkerülhetetlen. Gondolatai nyugtalanul jártak körül egy-egy emlékképet, akárcsak a szélben kavargó falevelek, tudatában annak, hogy ezek számára földi tartózkodásának egyetlen tudati maradékai… Mély lelki vándorlásából a szemerkélõ, apró cseppekben gyöngyözõ esõre tért vissza, amely mintha kívánságára mázolná el az elmúlás fájdalmával átitatott emlék-maradványok élénk színû kis festményeit. A kabátja szövetén lassan átszivárgó víztõl a hideg végigfutott a hátán, arcát s karjait libabõr borította be. Ellenállva annak a kísértõ gondolatnak, hogy most nyomban elinaljon és elrejtõzzék a rá váró hideg és sötétség elõl, figyelmét a lemenõ nap fényében vöröslõ tájra irányította. A helyszínnel továbbra is elégedett volt, az õ választását dicsérte: a kis parkban minden együtt volt, amely jellemezte s így megkönnyítette számára az elválást. Tekintete a fák mélyen barázdált törzsére esett, amely homloka redõihez volt hasonlatos. Haja, szeme, szája a színpompás avar kevert rõtjét, sárgáját s barnáját idézte. Az esõcseppek s az azokat felváltó enyhe meleg szellõ hangulatai változásának voltak tanúi. A táj õ maga volt egész valójában… Lassan, kopogó léptekkel közeledett akinek érkezését várta. Lelke korábbi izgatottsága, félelme kiváltotta háborgását a beletörõdés csendesítette le,

Mihalics Vivien

s immár készen állt a találkozásra. A parkbéli lámpa sárga fénykörében megjelent az, aki felváltja majd a természet örökkévaló törvényének megfelelve. A férfi közelebb érve az ismerõs kézfogással köszöntötte, s a nõ végigmérte a hosszú évezredek során mit sem változó külsejét. Az érkezõ barátságos arckifejezéssel bírt, amelynek mélyén a világoskék szempár figyelt, amely hasonlatosan a nõéhez mély bölcsességrõl árulkodott. A férfi fehér szakálla, akárha prémes kabátja folytatása lenne, övezte egészségesen pirospozsgás arcát. Termetén látszott, hogy erõs, egészséges, széles vállakkal és makacs állával kitartását jelezte a külvilágnak, kegyetlen szája a csontig hatoló hideg érzését keltette. Mindketten tudták, itt az idõ. Szavak nélkül is értették már egymást, s ha évente rövid idõre kellett is találkozniuk, az örök idõk óta fennálló gyakorlat nem követelt meg semmilyen szóváltást. A nõ csendesen hagyta, hogy a férfi a benne már csak halványan pislákoló erõt átvegye, hogy benne újra megerõsödjön és betöltse rendeltetését. Az elernyedt testet a férfi gyöngéden az avarra helyezte, hogy majdan újjászülethessen. Távoztában visszapillantott a nõre, s szokása szerint megajándékozta õt az elsõ hópelyhek puha takarójával. Fábián Beatrix

tizenharmadik oldal


Boldog születésnapot Budapest! Mi a véleményetek a városi létrõl? Én szeretem. Tetszik, ahogy nyüzsgünk, ahogy lótunk-futunk ügyes bajos kis dolgaink után, ahogy gyönyörködünk egy-egy pazar kirakatban, ahogy örülünk amikor bejön valami új, valami csillogó nyugati… Szeretem a város színpompás forgatagát. Tudomtudom, hogy más város is modern és szép, de nekem mégis sokat jelent, hogy itt lehetek, és az ország szíve azért mégiscsak itt dobog! Most persze van is okom, hogy ezt leírjam, ugyanis hazánk fõvárosa, Budapest a napokban ünnepli születésnapját. November 17-én lesz 136 éves kedves városunk. Most duplán is körülnézek jártamban-keltemben, hiszen ez nagy idõ egy város életében. Szemembe gyûjtöm szépséges látképét, feltérképezem minden kis szegletét, amit Petõfi már nem láthatott, de Arany János még örülhetett neki. Mennyi-mennyi történelmi örökséget õriznek az ódon falak, mi mindennek voltak tanúi a közel másfél évszázad során! Honfoglalásunk ezredik évfordulója, a századforduló, két világháború, egy szabadságharc, egy ezredforduló… November 17-ét 1991 tavaszán nyilvánította Budapest Fõváros Közgyûlése Budapest születésnapjává, ugyanis 1873-ban ezen a napon egyesítették Pestet, Budát és Óbudát. Azt nem tudom, hogy mennyire tudja egy átlag fõvárosi Budapest történelmét, de egy egyetemistának igazán illik ismernie. Íme hát: A város elsõ fõpolgármestere

Ráth Károly volt, polgármestere pedig Kammermayer Károly. A város fejlesztéséért báró Podmaniczky Frigyes felelt, aki a Fõvárosi Közmunkák Tanácsának volt az egyik vezetõje. Ez a szerv szabályozta a Duna budapesti szakaszát, megépítette a rakpartokat, közraktárakat, hidakat emelt, szabályozta a fõbb útvonalakat.

1870-ben Lechner Lajos megnyerte a városrendezésre kiírt pályázatot, innentõl olyan volt a város, mint ma: csupa-csupa építkezés… Persze néminemû különbség azért van. Lechner Lajos munkálkodása alatt kiszélesítették az utakat, meghosszabbították õket, az Andrássy utat 1871-ben kezdték el építeni. A Margit-híd is ebben az idõszakban

Túlvilági fények Itáliában Turner-kiállítás a Szépmûvészeti Múzeumban A Szépmûvészeti Múzeum újra elõállt egy olyan kiállítással, ami hiánypótlónak bizonyul Magyarországon, mivel Turnerrel a magyar közönség most találkozhat elsõ ízben önálló tárlaton. Az angol Joseph Mallord William Turnert a 19. század, sõt, talán az egész mûvészettörténet egyik legjelentõsebb tájképfestõjeként tartják számon. Turner egész életében harcolt azért, hogy a tájképfestészetet a festészet témáinak rangsorában elõkelõbb helyre juttassa. A kor ízlése szerint ugyanis a történeti témák kelendõbbnek mutatkoztak. De õ, mint ünnepelt és rendkívüli üzleti érzékkel is megáldott mûvész megtehette, hogy ne csak a megrendelõk igényeit elégítse ki, hanem támogatókat szerezve saját inspirációit is alaposan kidolgozhassa. Véleménye szerint ünnepeltségének egyetlen titka az „átkozottul kemény munka” volt. Korai tájképeire is hatottak a kortársak itáliai témájú mûvei, figyelte, tanulmányozta az olasz tájat már akkor is, mikor még nem is járt ott. Képei korai korszakában a vad, fenséges tájat ábrázolta, ahol a kék, szürke, s sárgás-narancsos színek játszották a fõszerepet. 1819-ben végül eljutott Olaszországig, s rengeteg telerajzolt jegyzetfüzettel tért haza Angliába, hogy vázlatait otthon dolgozza ki. A mediterrán napfény hatására képei kifényesedtek, vakító sárgás-fehéres színekkel dolgozott tovább. A kritikusok egy része pedig ezzel az új, szokatlan stílussal nem tudott mit kezdeni, s azzal jellemezték, hogy az olasz napfény megvakította, és képeivel a közönséget is meg akarja vakítani. Festményei valóban szinte túlvilági színekben kezdtek tündökölni, s e fényáradat nagy újítás volt a korban. De Turner mellé állt Anglia legnagyobb kritikusa, s ugyanígy tettek megrendelõi is, aminek hatására még ötször elutazhatott álmai országába vázlatokat készíteni, benyomásait rögzíteni. Képeit utólag átdolgozta, s ezeknél az átdolgozásoknál csak fehér és sárga festéket vitt fel a vászonra, így képei hatalmas fényáradatban kezdtek pompázni. Turnert az ókori itáliai városrészletek ábrázolásánál is a modern város érdekelte: a korabeli élet az ókori örökség romjai mellett. Ezzel a civilizációk hanyatlásának

tizennegyedik oldal

és megújulásának körfolyamatát érzékeltette. Épületei, a várost ábrázoló tájképei pedig egyre elmosódottabbak lettek a folyamatosan és egyre intenzívebben kísérletezõ Turner képein. Az alkotások titokzatos ködben úsznak, s sokak szerint ezzel a sejtelmes bolyongással, tökéletes színkavalkáddal fogalmazta meg Velence titkának

készült el és a tömegközlekedés is ekkor jelent meg – ekkor még sínen közlekedõ lovaskocsik szállították az utasokat. Sorra nyíltak meg a hangulatos kávéházak, a New York, a Centrál, a Japán Kávéház, az Orfeum. 1884-ben megnyílt az Operaház, majd a város történetének fénypontja 1896-ban következett el, a milleniumkor. A fõváros nemzetközi kiállítást szervezett a Városligetben, ahol bemutatták Magyarország kultúráját, tájait, városait. Erre az alkalomra épült a Millenium Kisföldalatti és a Vajdahunyad vára is. Az Országház már olyan szépen elkészülõben volt, hogy az ünnepi ülést a kupolateremben tarthatták meg – az épületet egyébként 1902-ben avatták fel. Én nagyon örülök, hogy a régi emberek szívükön viselték e város és lakóinak jövõjét. Szokták mondani, hogy ha az alagutat ma építenék, két év alatt beomlana. Lehet benne valami. Hogy rengeteg milliárdba kerülne, az viszont biztos, pedig régen a kezdetlegesebb technikának köszönhetõen azt hiszem, jóval költségesebb lehetett egy-egy ilyen beruházás. Persze akkor valódi szakértõk álltak neki a munkának. Mindenesetre vigyázzunk örökségünkre, vigyázzunk Budapestre! Hrecska Renáta

korok mûvészeire is hatással voltak, azt a célját is elérte, hogy a tájképfestészet, mint téma, elõkelõbb megítélés alá essen. Monet például úgy fogalmazott, hogy „nyitott szemmel festõ mûvész volt”. Turner tehát nem az az alkotó volt, aki egy „a korszak neves képviselõje” címmel beérte volna. A legkeményebb munkával és nyitott lélekkel felismerte, hogy a táj mit kíván mondani, a természet és város hangulatát a végletekig meg tudta jeleníteni. De mindezeken is túl, kísérletezésével kinyitott egy kaput egy új irányba, mely kapun késõbb sokan haladtak át saját útjaikat keresve. Aradszki Dea

Idegesítõ kétnaponta levinni a szemetet?

lényegét is. A mûvész ars poétikaként fogalmazott úgy, hogy az atmoszféra az õ stílusa. S valóban a tomboló színekkel, a poétikus ködösség megjelenítésével a mûvész új ösvényeket taposott ki a mûvészettörténetben. Rétegrõl rétegre vitte fel a titokzatos fényeket megjelenítõ tónusokat, s ennek eredményeként a kép tárgya már szinte nincs is jelen. Íme, az absztrakt mûvészet korai elõfutára. Szüntelen technikai újításai segítették kiemelni a mûvész hangulatát, kései képei nem is igazi tájak, csak Turner képzelet-szüleményei. Festõkéssel, ronggyal, ujjaival dolgozta ki mûveit teljesen megszabadulva a mûvészeti kötöttségektõl. Idõs korára már szinte absztrakt képeket festett, nem törõdve a kritikusok és a megrendelõk véleményével. A teljes felszabadultság érzékelhetõ alkotásain. A már szép vagyonnal rendelkezõ, de egészségi állapotában megromlott mûvész tudta, már nem indulhat újra útnak, viszont érzelmeit egyre inkább szabadjára engedve képei inkább alkotója lelkivilágát, mint a tájat ábrázolta. Turner mûvészete tartalmában, mélységében egészen rendkívüli. Legradikálisabb újításai a késõbbi

Tíz dolog, amivel csökkentheted a hulladékod: 1. Vigyél magaddal bevásárlólistát, vászontáskát, kosarat! 2. Taposd laposra, és gyûjtsd szelektíven! 3. Komposztálj! 4. Javíttasd meg! Használd újra! 5. Cseréld el vagy add tovább! 6. Vásárolj piacon, és támogasd a helyi kereskedelmet! 7. Keresd az újrahasznosított termékeket! 8. Válaszd a visszaválthatót! 9. Járj könyvtárba, kölcsönzõbe! 10. Tegyél meg mindent, hogy ne árasszon el postai levélszemét! Forrás: HuMuSz Nulla Hulladék Program


Megtört ölelések Igazán, egészében Immáron ötödik éve filmkritikát igyekszem idõrõl idõre – hogy jól/rosszul-e ki-ki döntse el maga – kreálni rövidebb-hosszabb terjedelemben, azzal a szándékkal, hogy felkeltsem az érdeklõdést egy-egy film iránt. Az még az én idealista/naiv gondolatvilágommal is elég tisztán sejthetõ, hogy nem egy havonta megjelenõ egyetemi újság, néhol igencsak szûkös hasábjain kell megváltani a filmvilágot. De, idealista/naiv gondolatvilágom lévén, szükségem van egyfajta küldetéstudatra, hogy mégis alátámasszam e hosszú évek során immáron megtisztelõen rovattá avatott cikksorozat létalapját. S mi is lenne ez az „alap”? Az alap a már említett idealizmusmentesség. Legalábbis annak minimalizálása. Magyarán szólva: nem fogom leírni és ajánlani/kritizálni a legújabb mega-giga produkciót, hiszen nyilván azt már megtették elõttem százan és fogják legalább ugyanennyien utánam is. Nyilván ilyen jellegû alkotások tukmálására nincs is szükség, hiszen aki kíváncsi rá – abszolút legális formában természetesen – meg is fogja ismerni/tekinteni. És ez így természetes. Gondolná a gyakorlott olvasó: nyilván most jön a „viszont az ún. szerzõi filmeket nem ismeri senki, azokat mutassuk hát be” fordulat. De nem. Hiszen az ilyen típusú filmeknek is megvan a maguk fóruma, akik ilyen filmekre vágynak, tudatosan keresik õket és nem az én profán írásaim alapján válogatnának. Mi marad akkor a cél? Egyrészrõl a szerkesztõség 99,87%-ához hasonlóan írói ambícióim kiélése, ha kell, ha nem. Másrészrõl olyan filmek bemutatása, melyek nem feltétlenül a legnehezebben érthetõ, legelvontabb alkotások, hanem nemes egyszerûséggel, azon mûvek, melyeket esetleg kevesebb moziban vetítenek, kisebb visszhanggal, ám mégis olyan valamijük van, ami miatt érdemes nem tovasiklani felettük, mikor esti, esetleg délutáni programot

keresünk. És ha ez már egy embernél célba talál, már megérte. (Ha pedig nem, még mindig marad nekem a „ha kell, ha nem”-bõl az utóbbi.) És a fordulat: mindennek ellenére most, kevéssé ugyan, de mégis váltanék. Almodóvart ugyanis nem kell tukmálni. A Megtört öleléseket nem kell bemutatni. Ha másért nem, Penélope Cruzért végül minden férfiember megadja magát a könnyes, romantikus filmet váró hölgypartnere mozi-ajánlatára. Almodóvar ugyanis egyfajta megnyugvás. Nagy ritkán, mikor eljutunk egy filmjéig, képzeletben megveregetjük önnön vállunkat szerzõi filmes mûveltségünk ilyen bravúros kipipálásáért. Hiszen óranézegetés és ásítozás nélkül végig tudtuk ülni, és megkockáztatom, egyszer-kétszer még el is tudtuk nevetni magunkat rajta… huhh, hát ennél könnyebben nem is mehetett volna, és máris megvan a témánk egy füstös kocsmában egy sör melletti, igen elvont – jó jogászhoz méltóan kevés alapból sokat kihozó – beszélgetéshez. De. És mindig ott van az a kicsi, idegesítõ de. Pedro Almodóvar nem olyan egyszerû és könnyed, mint amilyennek elsõ ránézésre tûnik. Persze még két héttel a bemutató után is hellyel-közzel teltházasak az elõadások, de tudjuk csak be ezt nyugodtan a letudandó tiszteletkörnek. Ugyanis mit látunk a filmben? Kicsit elvont, kicsit kusza, kicsit vicces és olyan se füle, se farka befejezés… Kicsit értjük is, meg nem is. De ez még belefér, szerzõi filmrõl lévén szó – gondoljuk és belenyugszunk abba a kicsit nem értjük részbe is. És akkor megint csak: de. Itt van a történet lényege: pont azt a kicsi részt kell megérteni, hogy tudjuk úgy igazán élvezni, ne csak letudni, és örülni, hogy van egy ilyen populárisba hajló „mûvészfilm” rendezõ.

Allah nem köteles méltányosnak lenni az evilági dolgokban „Egy kis néger gyerekkatona vérzáporos utazása a teljes civilizációs összeomlásban, a huszadik század végi Afrikában, Libériában és Sierra Leonében, ahol egyébként máig változatlan a helyzet.” Az Afrika Voltaire-jének kikiáltott elefántcsontparti író Ahmadou Kourouma mûve az „Allah nem köteles”. Egy afrikai kisfiú elbeszélésébõl ismerjük meg a történetet, kisfiúhoz illõ szófordulatokkal, szórakoztató beszólásokkal. Paradox az egész, hiszen ez a kölyök, akinek naplószerû írásából ismerjük meg sorsát, amit három szótár segítségével fogalmaz (és akkor írja, mikor kedve van hozzá); beáll gyerekkatonának, kap „kalast”, meghúzza a ravaszt, és máris jön a ra-tta-tta-tta …és ez jó, így van dolga neki is! Ha nehezen bírja a tempót, segítségül kapja a kábítószert, így bátrabban bolyong társaival a törzsi háborúk hátborzongató világában… és örül, hogy small-soldier lett. A lakosság közben középkori sötétségben él, fõhõsünk anyját sem engedik megmenteni, mocskos, gaz európai orvosokkal… hiszen a varázslat, a varázsige az jobban gyógyít, ennek következtében elüszkösödött lába miatt élete nagy részét a „valagán csúszva” kell leélni, hiszen Allah nem köteles méltányosnak lenni az evilági dolgok felett. És amúgy is, nagyon szép élete lesz a mamának Allah mellett, ha elhagyja ezt a helyet, ez a jele a sok szenvedésnek. A legijesztõbb, hogy idõben nem is vagyunk olyan távol (1993-ban), és nem kitalációról van szó, hanem az író gyerekkatonák emlékezései alapján írja a regényt, amiért 2000-ben elnyerte a Renaudot-díjat. A mûnek érdekes a nyelvezete is, amit még a fordítás ellenére is izgalmas, számos különbözõ törzsi nyelv szavaival találkozhatunk. Emellett az író azt is meg akarta mutatni, hogy mennyire különbözik a párizsi francia nyelv attól, amit Afrikában beszélnek, ezt persze az eredeti nyelven olvasók érzékelhetik. Mindezek mellett „bennszülött afrikai fekete néger” káromkodásból is kapunk nagy adagot, amin sokszor – a történet ellenére – felnevetünk. De a végén rezignáltan megértjük, hogy Allah nem köteles méltányosnak lenni… „Én sem, én sem vagyok köteles mindezt elmondani, elmesélni, hogy milyen kutyának való élet jutott nekem, nem vagyok köteles a szótáraimat lapozgatni, hogy érthetõen mondjam el, ami kikívánkozik belõlem. Elegem van; mára befejeztem. És mindenki húzzon el a jó büdös francba!” Zágon Ors

Elõször is: a filmet összességében tessék nézni. Egy egész: történet, kép és zene. Nem alárendelt és nem eszköz, sõt megkockáztatom, a Megtört ölelések esetében mintha a történet lenne a másik kettõ háttere. Mateo Blanco története esetében nem kell arra törekedni, hogy minden áron belepréseljük az elvárt film keretbe: egy alapszituáció, abból kibomló, a végén megoldódó konfliktus. Sõt, úgy se próbáljunk gondolkodni ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy a megoldás az, hogy nincs megoldás. Mateo Blanco (Luís Homar) története olyan, mint az élet. Egy sztori az életbõl, melyet találomra kiragadtunk belõle. Elvesztette látását egy autóbalesetben, ráadásként látásánál százszor fontosabbat: élete szerelmét, Lénát (Penélope Cruz). Ennek egy szerelmi háromszöggel fûszerezett körülményeit követhetjük nyomon a filmben. Nincs eleje, nincs vége. És lássuk be: egy ilyen helyzetnek az életben sem lenne se eleje, se vége. Legalábbis nem a történetek megoldása szintjén. Hiszen egy életnek nincs megoldása. Csak jól/rosszul megélt és elmesélt történetei. És hogy a megoldás végül, a legeslegvégén jó lesz-e, mindenkinek magának kell kialakítania. A lehetõség ugyanis adott. Csak üljünk be egy moziba, és nézzük meg. Úgy igazán, egészében. Elvárások és túlmagyarázások nélkül. Ablonczy Zsuzsanna

Találkozás a komolyzenével A komolyzene szó hallatán, biztosan sokan összerezzennek, azt gondolják tõlük távol álló világ. Inkább akkor a rock, pop és az r ’n’ b. Be kell vallanom, én is ezekkel az érzésekkel tekintetem e zenei stílusra. Azonban október 17-én a Mûvészetek palotájában a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben részese voltam valaminek, ami megváltoztatta a véleményemet. Egy kedves barátom, aki többedmagával idõnként ellátogat egy-egy hangversenyre, engem is meghívott, hogy töltsünk el együtt egy kellemes estét. Gondoltam, ha másért nem akkor a társaság miatt én is elmegyek. Otthonról elindulva elképzelésem sem volt, mire számíthatok. Nem értettem mi lehet izgalmas abban, hogy 2,5 órán keresztül hegedûket és brácsákat, fuvolákat és klarinétokat hallgassak. Végül megérkeztem a helyszínre. A többiekkel együtt bementünk a hangversenyterembe és elfoglalva a helyünket, vártunk. Megérkezett a zenekar, és Vásáry Tamás vezényletével elkezdték a koncertet. Ahogy ott ültem, és hallgattam a különbözõ hangszereket egészen belemerültem a zenébe. Egyszerre érdekesnek találtam a halk, majd hangos, a gyors majd lassú váltásokat. Élvezettel figyeltem a mûvészeket és a karmester mozdulatait. A következõ, amire figyelmes lettem, hogy bár csak néhány percnek éreztem az eltelt idõt, mégis véget ér az elõadás elsõ fele. Mondanom sem kell, a koncert második részlete ugyan ilyen gyorsasággal ért véget. Egyszóval nem volt se túl rövid, se túl hosszú. Pont az a kellemes érzés maradt bennem, ami azt sugallja, hogy hasonló programban máskor is részt kell vennem. Szóval, aki úgy érzi, hogy eddig még nem volt bátorsága, hogy végigüljön egy koncertet, annak javaslom, legyen nyitott a változásra, minél elõbb tegyen szert saját tapasztalatokra. Ezen kívül kívánom, hogy leljen rá a zenében lévõ értékekre úgy, ahogyan ezen alkalomból nekem is sikerült rátalálnom. Császár Adrienn

tizenötödik oldal


Fotópályázatot hirdetünk A gyermekjogi egyezmény elfogadásának 20. évfordulója alkalmából! A PPKE-JÁK hallgatói pályázhatnak az általuk készített, az egyezmény egyes cikkeiben biztosított jogokat vagy az egyezmény egészének szellemiségét tükrözõ, akár digitális, akár analóg, fekete-fehér vagy színes fotókkal. Beküldési határidõ: 2009. december 15. A beérkezõ legjobb mûvekbõl kiállítást szervezünk 2010 februárjában az egyetemen. A szerzõi jogokról nem kérjük, hogy mondjanak le a pályázók, de a képek beküldésével a kiállításon és az eseményrõl szóló beszámolón való felhasználásba a szerzõ beleegyezik. A beérkezett fotókat a kiíró által felkért fotómûvészek zsûrizik. Az elsõ három helyezett oklevélben és alkotói tárgyjutalomban részesül. A fotók beküldésekor a szerzõ nevét, elérhetõségét és a kép címét is kérjük megjelölni. A digitális képeket jpg formátumban a gyermekjog89@freemail.hu e-mail címre, az analóg képeket pedig a HÖK Irodába (Szentkirályi u. 26-os épület, hátsó traktus) kérjük eljuttatni. A képen szereplõ gyermek személyiségi jogainak tiszteletben tartása lényegi szempont a fotók elbírálásánál! További részletek felõl a megadott e-mail címen lehet érdeklõdni.

tizenhatodik oldal


XII. évfolyam 5. szám  

XII. évfolyam 5. szám

Advertisement
Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you