Page 1

A PPKE-JÁK legnépszerûbb lapja

ÍTÉLET A PÁZMÁNY PÉTER K ATOLIKUS EGYETEM JOG- ÉS ÁLLAMTUDOMÁNYI K ARÁNAK LAPJA

MERRE HALADUNK? Vita a jogi felsõoktatás helyzetérõl GÓLYATÁBOR 2009

KARRIER

UTOLSÓ LÁTOGATÁS

HAYDN

ERASMUS

PÁZMÁNY SZALON

XII. évfolyam, 4. szám

e-mail: itelet@jak.ppke.hu honlap: www.jak.ppke.hu/itelet

2009. október 8.


Körbe, körbe, karikába!

„Addig volt az Istennek áldása rajtunk, addig volt országunk, míg az mi hitünk virágjában volt” (Pázmány Péter) IMPRESSZUM

Felelõs kiadó: Dr. Schanda Balázs dékán A szerkesztõbizottság tagjai: Ablonczy Zsuzsanna, Aradszki Dea, Barát Zsófia, Bartolák Csaba, Bárth Bertalan, Bendsák Márton, Bujdos Iván, Császár Adrienn, Fábián Beatrix, Horvátth Sarolta, Hrecska Renáta, Kocsis Ágnes, Koltay András (felelõs szerkesztõ), Konta Balázs, Kovács Bence, Marschalkó Linda, Mihalics Vivien, Mikola Orsolya, Palócz László, Salamon Dominika, Szendrõdi Szabolcs (terjesztési igazgató), Tarr Ádám, Techet Péter, Teleki László, Teleki Levente, Tóth Bálint András, Zágon Orsolya Szerkesztõség: PPKE-JÁK, 1088 Budapest, Szentkirályi u. 26., 319-es szoba E-mail cím: itelet@jak.ppke.hu Honlap: www.jak.ppke.hu/itelet Nyomdai kivitelezés: Villkesz Nyomda, 1011 Budapest, Iskola u. 13. TA R TA L O M

Körbe, körbe, karikába! Gólyatábor 2009 „Ti vagytok Európa jövõje!” Merre haladunk? Gyakorlat az Európai Bíróságon Válság ellen szociális bolt Nyitás külföld felé Hogyan támogassuk a diploma elõtt állókat? Mit mesél az Adómanó? „Álomállás” – vagy inkább kellemetlen meglepetés? Jogász példatár 2. Haydn és az idõ(m) Haydntól Tiestóig és vissza A magyarok meghódították Granadát Lublin – a kis nagyváros A vallás, mint üzlet – hit és pénz A Vidék Napja Aknay múzsái KözösPont-misszió a Sziget Fesztiválon START-olj idõben! Utolsó látogatás Placebo – Battle for the Sun Rózsaszín sajt Est egy pohár bor mellett… Universitas cum politika?! Kérdõív

2 3 3 4 12 12 12 12 13 13 13 14 14 15 15 16 16 17 17 17 18 19 19 19 20 20

Toborzás! Az Ítélet szerkesztõbizottsága szeretettel várja minden olyan hallgató jelentkezését, aki szívesen részt venne az újság munkájában. Jelentkezni lehet e-mailben vagy személyesen a szerkesztõség bármely tagjánál.

Látogassatok el az Ítélet honlapjára! www.jak.ppke.hu/itelet A honlapon megtalálható a lap korábbi számainak archívuma. második oldal

Szívességet tenni egy barátnak, nem tartozik az élet legritkább jelenségei közé. Nyilván te sem vársz érte viszonzást, de azért persze nem utasítod vissza, ha ezt õ is meghálálja, amikor éppen neked van rá szükséged. Idegenekhez azonban kicsit máshogy áll az ember; legtöbbször akkor segítünk, ha nagy valószínûséggel kapunk is érte valamit, mondjuk egy másik szívességet. Csak, hogy ennek a viszontszívességnek nem kell feltétlenül ugyanattól az embertõl származnia. A kanadai Courtenaz városban egy Michael Linton nevezetû munkanélküli fickó úgy gondolta, hogy a szívességeket rendszerbe is lehetne szedni, és létrehozta a Szívességbankot. A hazánkban már több helyen is mûködõ KÖR (Közösségi Önsegítõ Rendszer) önkéntes munkára épül. Segítesz (szívességet teszel) az egyik tagnak, így õ jóváír neked annyi pontot, amennyit te a munkádért kérsz. Így õ mínuszba kerül, te, pedig plusszba, amit „elkölthetsz” egy másik tagnál egy hasonló értékû szívességre (illetve a különbözetet kiegészítheted pénzzel). Eközben a megsegített személy a mínusz pontjai kompenzálása végett tesz egy szívességet egy harmadik tagnak, így elõbb utóbb mindenki megkapja, ami neki „jár”. A pontokat a KÖR tagjai egy csekkfüzetben tartják számon. A beváltás nem idõhöz kötött, azokat igény szerint bármikor felhasználhatod és a szívesség teljesítése is a te jóindulatodon múlik. A rendszer ennek ellenére hatékony, hiszen miért ne csinálnál meg valamit, amihez értesz és kedved is van, pláne ha ezért viszonzást várhatsz. Hogy milyen szívességek kerülhetnek szóba? Kihasználatlan képességeid neked is vannak, akkor is, ha most egy sem jut eszedbe! Például idõd biztos van, és valaki nagyon hálás lesz érte, ha vigyázol 2 órát a húgára, vagy megszereled a számítógépét, mellyel komoly összegeket és idõt spórolhatsz meg neki, te meg cserébe kapsz egy adag finom süteményt (úgysem ettél már hazai ízeket egy hónapja…), vagy megspórolhatod az albérleti konyhatakarítást. Ebbe a körbe tartoznak a kölcsönzések is. Óriási pénzeket lehetne megspórolni, ha a kedves jogász kollégák nem a kukába dobnák használt könyveiket, hanem kölcsönbe vagy örökbe odaadnák alsós KÖR tagoknak. Esetleg órai jegyzetek átadásával segíthetsz másoknak a vizsgára felkészülésben, cserébe valaki lehet elviszi a diplomamunkádat a nyomtatóba, vagy a kötõhöz, vagy elintézi a bevásárlást, amíg államvizsgára készülsz. További példa lehet a nyelv/táncoktatás, lakásfelújításnál segédkezés, fordítás, gépelés… A lehetõségeket egy nyilvános kereslet-kínálat listán tartják számon, melybõl mindenki kedvére szemezgethet. Az ötlet kicsit a tökéletes (fenntartható) társadalmat idézi. Egy kulcsfogalom élteti, ez, pedig a BIZALOM. Vad idegen embereknek fogsz segíteni, azért, hogy egy másik tök idegen egyszer majd neked is segítsen. A rendszer ezért feltételez egy Közösséget így remek lehetõség ismeretségek kötésére, és a már régóta hiányolt alsós-felsõs kapcsolat kialakítására. Mivel tutorként lenyomtam itt jó pár évet és megtetszett az ötlet, gondoltam kezembe veszem az irányítást, hogy mi is kialakíthassunk egy kis KÖR-t a Pázmány körein belül (ami természetesen nem zárja külsõs tagok csatlakozását). Ha felkeltettem az érdeklõdésedet, légy szíves írj egy e-mailt a sarollta1@gmail.com címre! Akkor is írj, ha hirtelen nem jut eszedbe semmi, amit felajánlhatnál, vagy nem érted a rendszer minden egyes pontját, ezen ugyanis segíthetünk. A részletszabályokat, házirendet, személyes találkozás során beszélnénk meg, addig is sok információt találsz a http://szivessegbank.hu/ oldalon. Horvátth Sarolta


Gólyatábor 2009

A tutor szemével Sötét van. Gólya, tutor és hökös, most (az egyszer) elõbb keltünk a napnál. Mindenki dörzsölgeti még a szemét, de rutinos feleink már energiaitallal érkeznek. A gólyákat csak egy téma foglalkoztatja: ugye minket akartatok szivatni ezzel a reggel 6 órás találkozóval?! Megkapjuk a pólóinkat és a mindenkinek jól álló nyári sapkát, majd megjön Bömbi, a hangosbeszélõ és beindul az élet. Legtöbben a névtanulós (Dóri a dán díler), vagy a méltán hírhedté vált „elefánt, pirítós, kávédaráló” játékot játszatjuk. A vonatút hosszú, de a Pázmány- Jogász- és egyéb indulók zengése nagyban feledteti ezt. És ezen a ponton abba is hagyom a lineáris elemzést, de kizárólag, mert magam is csak nagy nehézségek árán tudnám szétválasztani azt a négy napot, amit ebben a mámoros-szervezõsrekedtre kiáltozós-csoport foglalkozós-reggelen ként furcsán kelõs idõben töltöttünk. Gólya, tutor és hökös így együtt. Olvastunk már olyan kommentárt Egyetem téri kollegáink tollából, hogy „ehhez képest az a Pázmányos gólya tábornak nevezett babazsúr...” Nos mi úgy vagyunk vele, hogy sok ilyen babazsúrt szeretnénk még. Pár nappal a tábor után, hangunk keresése közben jönnek elõ ismét az

együtt átélt élmények képfoszlányai: akadály verseny, strandolás, beatbox és Animal koncert, no meg az elmaradhatatlan és fergeteges bulik minden este. A tábor fénypontja számunkra a szokásos gólyaavatás volt. Fénypont, de nem csak mint írói pátosz, hanem mint az a pillanat amikor mindannyi megértettük, megéltük mi lyen is Pázmányosnak lenni. Hisz gólya, tutor és HÖK-ös, nappalis és levelezõ, jogász és nemzet közis, akiknek ezek a külöbségek már mit sem mondanak, együtt zengi, hogy „csak a Páázmány, csak a Pááázmány, csak a Pázmány éjááááóóóóó”. Mi tutorok pedig nem is kívánhatnánk ennél többet. Csak megtaláljuk egymás arcát a tömegben, és fáradtan de boldogan mosolygunk. Köszönjük gólyák, köszönjük HÖK! Ui: A „fény” legyen veletek! Bárth Bertalan A hökös szemével Augusztus 30-án hajnalban a Déli pályaudvar „gödre” szokatlanul színes napra ébredt, volt benne néhány fekete (meghívottak), rengeteg izgõ-mozgó narancssárga (gólyák), no meg persze a jó öreg zöld-fehér (tutor, hök) páros. A sok kis narancs számára nagy pillanat volt ez, hiszen ekkor találkoztak elõször azokkal az emberekkel, akikkel életük következõ öt évében együtt koptatják (ha egyáltalán megtalálják) majd a gyakorlókat a Pázmány jogi karán. És egyszer csak felharsant egy… megafon. Hangja egy csapásra rendet teremtett a káosz ban, és a „zöld-fehérek” segítségével a „megsár gított” szerelvények lassan, nagyon lassan megindultak Fonyódliget felé… A hosszú vonatút, és a fárasztó szobafoglalás mellett, gólyáink azonnal megismerhették a tábor tulajdonképpeni lényegét, a tutorfoglal kozást, ezután pedig magát az „universitast” a

„Ti vagytok Európa jövõje!” 2009. július 9-12. között tartották Rómában az Európai Egyetemisták Találkozóját, amelyet a Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE) hívott össze, mintegy 1500 fiatal részvételével. Magyarországot harmincöten képviseltük az ország különbözõ egyetemi városaiból, a budapesti egyetemi lelkész vezetésével. A konferencia címe pontosan utalt a tartalmára: „Az új emmauszi tanítványok. Kereszténynek lenni az egyetemen” – mit jelent ma állandóan megújuló szívvel, hittel, Isten jelenlétében elmélyedni a tudományokban, öntudatos keresztényekként formálni azt a világot, amelyben kiki mint diák, vagy tanár dolgozik. A konferencia fõ helyszíne a lateráni Szent János bazilika volt, ahol a nyitó szentmisét Marek Jedraszewski, poznani segédpüspök több mint száz pap koncelebrálásával mutatott be. A szentmise keretében ünnepélyesen hozták be valamennyi résztvevõ nemzet zászlóját, köztük a magyar trikolórt is. Nagyszerû felütés volt ez és felemelõ, hiszen minden részvevõ nemzet közös célja: a keresztény egyetemi élet kihívásaira adható válaszok töltötték ki a négy napos rendezvény minden percét. Minden nap a közös nyitó imádságtól az esti szentmiséig és buliig a nagy világtalálkozók fílingje volt érezhetõ.

A több nyelvre fordított konferencia részvétele mellett azért minden zarándoknak volt alkalma Róma szépségeivel is megismerkedni – különösen, ha jártas vezetõre vagy profi útikönyvre talált segítségül. Azt mondani sem kell, hogy a júliusi Rómában még a zarándokoknak is kijárt a napi háromszori fagyizás. A magyar csoportnak külön programjai is voltak a konferencián túl: áhítatot tartottunk a Santa Maria Maggiore-bazilikában, Melo Lajos domonkos szerzetessel; az Aventinuszon, Róma talán legszebb dombján Somorjai Ádám OSB vezetésével imádkoztunk vesperást; végül az örök város melletti tengerparti városban,

Dekanátus elõadásának keretében. Majd a nap méltó lezárásaként vetélkedõ vette kezdetét, amit önfeledt szórakozás követett. A második napon sem unatkozhattak a tisztelt (leendõ) Kolleginák és Kollegák, hiszen olyan programok várták õket, mint a kerekasztalbeszélgetés, (melynek során oktatóink adták át üzenetüket az egyetem elõtt állóknak, személyes élményeikkel fûszerezve.) vagy az akadályverseny. Este aztán megismerkedhettek néptánc együttesünkkel, és megkapták kötelezõ poénadagjukat is, Kovács András Péter (stand up komédiás) tolmácsolásában. Másnap következett a sportnap, így hát táborlakóink kipróbálhatták tudásukat a pingpongban, strandröpiben, fociban és kosárlabdában egyaránt. A fáradt sereglet, ha kedve tartotta, betérhetett az esti teaházba, ha ez még nem volt elég, ezen az estén kellett újoncainknak letenniük az ünnepélyes gólyaesküt is. Az utolsó nap Fonyódligeten a szokásos délelõtti tutorfoglalkozás után sajnos már a búcsúzás jegyében telt, azonban állíthatom, ez sem volt képes elrontani a balatoni hangulatot. Remélem rövid beszámolómmal sikerült ízelítõt adnom a néhány nap élményeibõl, és hogy gólyáink nem kevesebb lelkesedéssel vesznek majd részt a Hallgatói Önkormányzat többi rendezvényén is. Tóth Bálint András Nettunóban, Goretti Szent Mária sírjánál adtunk hálát szentmise keretében, Németh László rektor vezetésével. A találkozó csúcspontja a Tarcisio Bertone bíboros, vatikáni államtitkár vezetésével bemutatott szentmise volt a Szent Péter bazilikában, amelyet követõen XVI. Benedek pápa fogadott minket. Vatikánban, az áldások termében találkozhattunk a Szentatyával, akit a rengeteg egyetemista „világsztárnak” kijáró ujjongással, skandálással és tapsolással fogadott. „Ti vagytok Európa jövõje!” – mondta a Szentatya, így folytatva: Európa és a világ sokat vár a mai ifjúságtól: egyre növekvõ erkölcsi minõséget, mind értékesebb lelkiséget, új kulturális szintézist. A globalizált világban olyan értelmiségiekre van szükség, akik újra tudják éleszteni Isten keresésének vágyát. A Szentatya és a konferencia üzenete egyértelmû számunkra, Pázmányosok számára: fontos tudatosítani és megélni kereszténységünket diákként is, tanárként is, álláskeresõ vagy gyakorló jogászként is. A megszerzett tudásunk mellett ez lesz az a jel, amely által emelt fejjel tudunk minden küzdelmünkben helyt állni és az anyag helyett értékek hordozójává vállni. Útravalót és buzdítást kapunk a pápától, hogy vállaljuk fel kereszténységünket és értékeinket abban a világban, ahol most ez a legkevésbé keresett áru. Gerencsér Balázs

harmadik oldal


Merre haladunk? Vita a jogi felsõoktatás helyzetérõl Az Ítélet 2009/3. számában két, névtelenül szerkesztõségünkbe érkezett cikket közöltünk, egy tanártól és egy hallgatótól, akik eltérõ nézõpontból ugyan, de egyaránt a jogászképzés, és közvetlenül a Pázmányos jogászképzés általuk észlelt gondjait kísérelték meg elemezni, illetve a terjedelmi korlátok miatt inkább csak számba venni. Ezt követõen született meg az ötlet, hogy az õszi elsõ számban egy fórumot nyitunk, és megkérdezzük Karunk oktatóit arról, mit gondolnak a cikkekben foglaltakról. A beérkezett írásokat e lapszámban közöljük. Szerzõik – illetve a számos szóbeli visszajelzést adó oktató – szinte kivétel nélkül ZLINSZKY JÁNOS (professor emeritus, a Kar elsõ dékánja, Római Jogi Tanszék) Engedtessék meg, hogy bár immár a partvonalról, mégis elkötelezettségem jogán és okán, hozzászóljak oktatótársam május 11-i írásához. Elõször szeretném megjegyezni, hogy a hibák gyökere az egyre-másra önkényesen meghozott felsõoktatási törvénymódosításokban rejlik, amelyek jószerivel megszüntették, de legalább is eltorzították az egyetem, európai kultúránk egyik alapvetõ intézményének arculatát hazánkban. Az autonómia hiánya, az elégtelen finanszírozás, a tudományszakok oktatási rendjének uniformizálás címen való eljellegtelenítése, még oly buzgó hallgatói és oktatói hozzáállással sem védhetõ ki teljesen. Errõl többször írtam már, utoljára a PPKE JÁK kezdetei c. kötetemben (382. sköv.). Hiba volna azért, „mert sok bajunkat nincs kin megtorolni: egymást vádolni, egymást marcangolni!” (Sajó Sándor: Magyarnak lenni) A második akadálya a kibontakozásnak a kar elhelyezésének befejezetlensége (vö. PPKE JÁK kezdetei 275.). Tanítani jól kell, megfelelõ választékot kínálva, ám ehhez termek szükségesek, tér, ahol hallgatói csoportok alakulhatnak ki, ahol az oktatókkal zavartalanul találkozhatnak, s szobák, ahol az oktatók zavartalanul dolgozhatnak. Ebbõl a szempontból ma a helyzet rosszabb, mint 2000-ben volt, mert az oktatás-centrikus szemléletet felváltotta egy financiális és az oktatási egységek autonómiáját lekezelõ, minisztériumi óhajokhoz igazodó szemlélet. Az oktatás célját szolgáló tér csökkent, ahelyett, hogy növekedett volna. A probléma egyébként nehézség nélkül megoldható lenne a 26. számú épület megfelelõ rendbehozatalával. „Csak” pénz kell hozzá. Ezen nehézségek rögzítése után érdemes a felvetett, korántsem alaptalan nehézségeket számba venni. 1. A jogi karok túlzott mennyiségû hallgatóval kénytelenek foglalkozni egyszerre. A felvetés szerint még 20 fõvel sem lehet elmélyült munkát végezni. Ezt vitatom. A

negyedik oldal

egyetértettek abban, hogy a jogászképzés nehézségekkel küszködik (bár többen zokon vették azt, hogy oktatótársuk nem vállalta nevével írását…). Ezek legyõzése közös ügyünk, vitathatatlan egyéni és közösségi érdek – és e tekintetben már nincsen különbség a tanári és a hallgatói nézõpont között. Következõ számunkba szeretettel várjuk az oktatói véleményekre reflektáló írásokat a diákok tollából. Õszinte és felelõsségteljes gondolatokat várunk. Bár félnivalója senkinek nincsen, a biztonság kedvéért – erre irányuló igény esetén – a küldött cikkeket név nélkül közöljük. fõelõadásoknak meg van a céljuk és rangjuk, ha megadják a színvonalukat – és ha a hallgatók készülnek az elõadásokra. Ezek résztvevõi létszáma akár korlátlan is lehet. Persze találkoznia kell a hallgatói érdeklõdésnek a professzor színvonalas munkájával. Ám e tekintetben, ha lehet is emelni a szintet, nincs elmaradva a karunk, inkább az országos élvonalhoz tartozik. Tény azonban, hogy a Kar oktatói gárdájában rejlõ lehetõségek távolról sincsenek kimerítve: lehetne többet, választékosabban kínálni, nyújtani. Ámde ehhez igényes hallgatóság kell, amely vállalja a többletet, és hajlandó a magasabb szintû képzésért dolgozni. Gondoljunk vissza arra a harcra, amit a hallgatók a második kötelezõ nyelvvizsga követelése ellen folytattak, a minisztérium támogatását igénybe véve. A Kar eredeti koncepciója szerint egyébként a megfelelõ szintet el nem érõ hallgatókat el kívánta tanácsolni – ez ellen mind az OM, mind a hallgatók tiltakoztak. A meg nem felelõ hallgatóval foglalkozni nem kénytelenség, másrészt meg lehetne kívánni az ellenértékét. 2. Túl sok lesz a jogász! Egyelõre a jó jogászból még mindig kevés van, ha a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, az önkormányzatok és a piac igényeit figyelembe vesszük. A jogi alapképzettség jól párosítható más szakokkal is, és így fokozottan hasznosítható. 3. Hallgató-oktató viszony nem elég szoros. Ismét valami, ami nem pénzkérdés. A tutorrendszer kezdettõl lehetõvé teszi e viszony indítását, oktatóink kötelezik is magukat annak kiépítésére. Ha „nem marad sem idõ, sem kedv”, az azt jelenti, hogy az oktató alkalmatlan hivatása gyakorlására. 4. Mélyül a kulturális szakadék oktató és hallgató között. Ez igaz, és oka az alap-, valamint középszintû oktatásunk gyászos színvonalvesztésében keresendõ. A felsõoktatásban szavazójoggal rendelkezõ állampolgárok mûködnek, harcoljunk azért, hogy ez a sajnálatos folyamat megforduljon. Ehhez viszont ismét szükséges,

hogy ne üljünk fel „az elitképzés veszélyei” hangoztatásának, hanem használjuk ki a magasabb szintrõl indulók elõnyeit, és a tanulók keressék a nehezebb iskolákat. A társadalom az önhibájukon kívül nehezebb induló helyzetben lévõket támogassa, fiskális szempontokra nem figyelve, alkotmányos kötelezettsége szerint. 5. Az oktatás hagyományos rendszere idejétmúlt. Az oktatás hagyományához hozzátartoznak a proszemináriumok és szemináriumok, a speciálkollégiumok, a tanszéki közösségek, a valós párbeszéd. Nem szabad sajnálni tõle az idõt, egyik félnek sem. És persze az uniformizálás, meg a számítógépes rendszer igényei okán nem kellene megakadályozni, hogy aki részt vesz ilyen többletfoglalkozásban, azt leckekönyvében elismertethesse. 6. Nincsenek megfelelõ tankönyvek. A gondokat felvetõ kolléga – szokásos, de sajnálatos módon – nem nevesítette tankönyvekkel szembeni kifogásait. Magam egy sor olyan nálunk bevezetett tankönyvet olvastam, amelyek a tárgyat élvezetesen, szakszerûn mutatják be. A Kar tudományos közösségének kötelessége lenne az ezirányú kritika és elismerés megfogalmazása, de a hallgatók is hangot adhatnak akár tankönyvek, akár elõadások szintjével, hiányaival kapcsolatos véleményüknek. Ehhez sem pénz kell, hanem alázat, nyitottság, õszinte bátorság és javító szándék. 7. A képzés túlzottan elméleti orientációjú. Örülök az értékorientált oktatás kívánalmának, amiben a Pázmány elõtte jár a többi jogi karnak. A gyakorlati ismeretek persze ugyancsak hasznosak. De hadd idézzem néhány évvel ezelõtti tapasztalatomat: jogelméleti záróvizsgán a vizsgázó hallgatón segíteni akartam, és megkértem, mondjon egy jogszabályt, bármely területrõl. Az utolsó vizsgájánál tartó jogászjelölt nem tudott ilyet idézni! Ez pedig nem az oktatás hibája, legfeljebb annyiban, hogy elengedték különbözõ vizsgákon át a zárásig… JOBBÁGYI GÁBOR (dékánhelyettes, tanszékvezetõ egyetemi tanár, Polgári Jogi Tanszék) Szó mi, szó alaposan hüledeztem e cikk olvasása után. Bár úgy másfél évtizede elhatároztam, hogy a hazánkban történõ mindennapos képtelenségeket igyekszem nem túl komolyan venni, mégis e cikk számos állítására úgy vélem reagálni kell. Véleményemet elsõsorban hallgatóink érdekében írom le; ne vegye kedvüket a cikk számos valótlan állítása. Válaszomban – rövidségre törekvés miatt – csak az alcímekre válaszolok, bár az alcímeken belül is több gondolat ellenvéleményre ingerlõ. 1-2. pont „A jogi karok túlzott mennyiségû hallgatóval kénytelenek foglalkozni egyszerre. A túlzott mennyiségû hallgatóból túlzott mennyiségû jogász lesz.”


Egyetlen felsõoktatási intézmény sem „kénytelen” hallgatókkal foglalkozni. A hallgatói létszámot (államilag támogatott, ill. költségtérítéses) részben az illetékes minisztérium keretszáma alapján a felsõoktatási intézmények adják meg, másrészrõl a jelentkezõi érdeklõdés. Hallgató nélkül nincs felsõoktatási intézmény; ezért minden egyetem és kar igyekszik növelni a keretszámot, másrészrõl a jó szakok és karok felé törekszenek – teljesen érthetõen – a jelentkezõk. Vagyis a magas hallgatói létszám öröm és érdek, és pont azok az egyetemek, fõiskolák vannak bajban – létük veszélyeztetése miatt! – ahová nincsenek felvehetõ diákok. Oszlassunk el még egy tudatosan terjesztett tévhitet; nincs jogász túlképzés! A Deák Intézet által készített pályakövetési felmérés szerint 2007-ben végzett nappali tagozatos hallgatóink közül fél év múlva senki nem volt munka nélkül, az állami felmérés szerint a frissen végzettek között 2008 elsõ félévében az összes jogi karról, az egész országban 62 álláskeresõ volt (!) szinte legkevesebb az összes diplomás közül! (HVG 2009. aug. 1. 49. old.) Így a tény az, hogy a jelentkezõk száma, és az elhelyezkedési lehetõségek alapján a jogászi hivatás kedvelt, s jó megélhetést biztosít. Szintén államilag közölt adat, hogy a pályakezdõ jogászok jövedelme meghaladja a diplomás átlagot. Mindez nem jelenti azt, hogy a klasszikus jogi pályákon (bíró, ügyész, ügyvéd, közjegyzõ) könnyû lenne elhelyezkedni; viszont a közigazgatásban, a gazdasági–kulturális életben a jogi diplomásokat továbbra is keresik. S ismeretségi körömben arra is bõven találok példát, ha valaki a „klasszikus” pályákat érezte hivatásának elõbb-utóbb, kitérõkkel, de célba ért. Így ki lehet mondani; jó jogászra, most és a jövõben is szükség lesz. Hangsúlyoznám; jó jogászra! A felkészületlen, lelkiismeretlen jogászt lehet felveszik; de néhány hónap múlva megválnak tõle. S itt már azt is mondhatjuk a jogi karok között – teljes természetességgel – verseny alakult ki. E tekintetben bátran ki lehet jelenteni, hogy a Pázmányos diploma jó hírû – amit nem minden jogi kar mondhat el magáról. Szomorú, hogy mindezt a munkáltatók, s a jelentkezõk tudják, a „Pázmányos oktató” sajnos nem. 3. „A hallgató oktató viszony nem kellõen szoros” (?!) Ez mit jelent? Néhányszor hallottam már ezt oktatói pályám során, de soha nem fejtették ki mit kellene tennünk a „szorosságért”. (Mert ennek számtalan formája lehet!) Nézzük akkor a tanrend által biztosított „szorossági” formákat; – Minden hallgató részt vehet és figyelhet az elõadásokon. Ezeket nagyobbrészt a jogászi hivatás elismert szakemberei tartják, ezért ez kiindulópont a hivatás, és az oktatók megismerésére. – A hallgatók szabadon jelentkezhetnek bármely oktatóhoz szemináriumra, kötelezõen és szabadon választható órákra. Itt a kapcsolat még „szorosabb”, tekintettel a 10-20 fõs létszámra. Ezen órákon a hallgatóktól függ,

mennyire aktív, mennyire „bombázza” kérdésekkel az oktatót. – Szabadon lehet jelentkezni bármely oktatóhoz évfolyam-dolgozati témával. Ekkor még „szorosabb” a kapcsolat, mivel ez többszöri személyes konzultációval jár. – Minden tanszéken mûködik diákkör, minden oktatónak van fogadóórája – akinek „szorosság”-ból ennyi nem elég. Viszont valóban nem szoktunk jogi tanácsot adni, beadványt szerkeszteni, ez 2500 hallgató és családjai részére elég fárasztó lenne. Nem tanácsos – sõt tilos, megkockáztatom – hallgatókkal sörözgetni-borozgatni; ezek mind tragikus eredménnyel járnak. Persze lehetne; kerekasztal vitákat, közös sportrendezvényeket, kirándulásokat szervezni; erre szerintem mindig kész lenne az oktatók többsége. Ilyen rendezvényeket a HÖK-nek kellene szervezni; amely intézmény sajnos a „buli szervezésre” koncentrál. Nem hiszem, hogy bármely oktatónktól elvárható lenne, hogy megsüketüljön hajnali háromig az A 38-as hajón. (Nekünk reggel órát kell tartani!) 4. „Mélyül a diák és a tanár közti kulturális szakadék.” Ebben van némi igazság. Globalista korunk nem szívleli a „reneszánsz”, sokoldalú embert, egy szakmán belül a specializálódás elkerülhetetlen. Érthetõ, hogy a hallgatókat általában kevéssé érdekli az oktatók sajátos kutatási területe. Viszont bátran állíthatom, hogy a jogászok még ma is univerzálisabbak a többi diplomásnál. Szinte minden oktatótársamnak tudok hobbyjáról; pl. színház–zene, olvasás, sport, politika. (Számomra is meglepõ példa; Klinghammer József, volt Rektor Úrral (ELTE) gyakran lehet találkozni Fradi meccsen!) Sajnos ez sem érdekli a HÖK-öt; ki miben „specialista” az oktatáson kívül. (Nem feltétlenül a Fradi meccsre gondolok!) 5. „Az oktatás hagyományos rendszere idejétmúlt, alkalmatlan követelményeinek való megfelelésre. Ma már nem elég kiállni a katedrára, és egy hosszú monológban 90 percet beszélni.” „Lehetõséget kell teremteni egyfelõl arra, hogy vonzó és »eladható« legyen a tananyag (?) és arra is, hogy növekedjen az órai interaktivitás, (ez mi?) valós párbeszéd alakulhasson ki tanár és hallgatóság között.” Ez a pont Magyar, Fodor és Hiller Miniszter Uraknak annyira tetszett volna, hogy elsírnák magukat örömükben, ha olvasnák, ezért teljesen leírtam. Liberális felfogás szerint valóban teljesen elavult az oktatás, az általános iskolától az egyetemig, ezért hatékonyan és gyorsan szét kell verni mindent. Végsõ soron különösen feleslegesek az oktatók, (esetünkben „a katedránál monologizálók”) õk kitûnõen leválthatók számítógépekkel és vetítõkkel. Sõt voltaképp a szóbeli vizsgáztatás jelenlegi formája is elavult, sokkal objektívabb, ha egy számítógép teszi fel a kérdéseket, és egyben értékeli is. A fejlõdés végsõ pontján hallgatóra sem lesz szükség, elegendõ lesz, ha beküldenek egy

számítógépes programot az „elõadó” és „vizsgáztató” számítógépnek. Egyedül a tandíj marad, mert mitõl mûködne a gépezet? A „Pázmányos oktató” megfeledkezik arról, hogy amióta léteznek egyetemek – bármely tudományágban! – az oktatás centruma, kiindulópontja az elõadás. Ami kétségtelen lehet jó, jobb, vagy rossz is, de az sem vitatható, hogy ezen egy ember (elismert szakember) igyekszik tudását, tapasztalatát átadni a tanulni vágyóknak jól-rosszul. Az oktató szavaival – egyéniségével is kell, (kellene) hogy hasson és nem számítógép kezelõi ismereteivel. Meg kell jegyezni, hogy oktatói szabadság van. Ennek alapján karunkon is lehet technikai segédeszközt használni. (Van is, a Mûszaki Osztály 5 perc alatt beszereli) Lehetséges óra közben is kérdést feltenni. (Ez lenne az „interaktivitás”? Itt csak az a gond, ha 200 ember folytonosan kérdéseket tenne fel, mi maradna a „monológból”? A kérdéseket inkább a gyakorlati órán kell feltenni!) Szóval az oktató oktatói szabadsága alapján jelenleg is élhet a kívánt lehetõségekkel, más kérdés, hogy véleményem szerint nem ez az „elõadás” értelme, célja évszázadok óta. (Gondoljunk csak bele, végsõ fokon egy akadémiai székfoglaló, egy prédikáció is „interaktív” kellene, hogy legyen, a sebésznek az operált beteggel „interaktív” kapcsolatban kellene lennie? – ne folytassuk.) Abban egyetértés van köztük, hogy egy elõadónak vonzóvá, érthetõvé kell tennie elõadását. Erre különbözõ egyéni – vagy elsajátítható – elõadási módszerek vannak. Van, aki nem tud elég jól élni a lehetõségeivel, de ez nem ok arra, hogy leváltsuk egy mozigépésszel vagy számítógépkezelõvel. 6. „Minõségi tankönyvekre lenne szükség” No ezt is jól megkaptuk! Lényeg; „Pázmányos oktató” szerint tankönyveink rosszak! Lehetséges, hogy némelyeknek ez a véleménye. Attól azonban – tételes jogi tárgyaknál – nem tudunk eltekinteni, hogy ne a hatályos jogot, bírói gyakorlatot mutassuk be, magyarázzuk. Ma már több kar – így a PPKE is – számos területen oktatói által írt tankönyv és jegyzetanyaggal rendelkezik. Ami a Pázmány esetében nem is lehet olyan rossz, mert egy részüket más karok is használják. Nagyon szívesen megmutatom a „Pázmányos oktatónak” a 25-30 évvel ezelõtt írt, az egész országban kötelezõ, egyforma jegyzeteket és tankönyveket. Erre vágyunk? Egyszer vizsgán, egy hallgató tétele bevezetéseként elõ akarta adni kedvenc meséjét a „Kincskeresõ kisködmönt” – mondván ez kapcsolódik tételéhez. Roppant sértõdött volt mikor ettõl visszatartottam. Talán nekünk is hasonló meséket kellene elõadni tankönyveinkben? 7. „A képzés túlzottan elméleti orientációjú, nem ad át kellõ gyakorlati ismereteket.” (Zárójeles kérdés; nem mond ez ellent az elõzõ kifogásnak, ahol az alcímen belül a jogszabályok „szellemének” bemutatását hiányolják?) Ezt a kifogást is halljuk szóban mástól is. Ehhez két gondolat.

ötödik oldal


A jogegyetemet végzettek még nem kész gyakorlati szakemberek, ez nem a jogegyetemi képzés elsõdleges célja. Az egyetem után a 3-4 éves gyakorlati idõ következik, mely után szakvizsgát kell tenni, ezután lehet csak bíró, ügyész, ügyvéd önállóan valaki. Ennek az idõszaknak áll a centrumában a gyakorlat. Ez nem jelenti azt, hogy az egyetemi képzés keretében ne találkozna a diák gyakorlattal. Minden jogi karra kötelezõ állami jogszabály írja elõ egyrészt a kötelezõ tárgyakat, másrészt a tantárgyak egymáshoz viszonyított arányát. Kötelezõ minden jogi karon 70%-ban a záróvizsgatárgyakat, illetve az un. „szigorlati” tárgyakat oktatni. Ezek jelentõs részében –az elõzõ pont szerint – a jogszabályok és bírói gyakorlat bemutatása áll. Kérdem; ez nem gyakorlat? Ezen kívül – a 30%-ban – oktatunk még többek között nemzetközi magánjogot, kriminológiát, munkajogot, környezetjogot, informatikát, pénzügyi jogot – csak néhányat említek. Ezek nem gyakorlati ismeretek? Ezen kívül a fõtárgyakhoz kapcsolódó gyakorlatokon jogeseteket elemeznek és semmi akadálya szerzõdés tervezet vagy végrendelet készítésének ugyanitt. Hozzáteendõ, hogy a jogi képzés során két nyári szünetben kötelezõ gyakorlaton kell részt venni. Némely tanszék fakultatív bírósági tárgyalás látogatást szervez. Ezek után azt állítani, hogy a „diák nem találkozik egy bírósági ítélettel, szerzõdéssel, keresetlevéllel” teljesen valótlan állítás! Természetesen magam sem állítom, hogy a hazai jogi oktatás, vagy a Pázmány jogi oktatása problémamentes lenne. Amióta létezünk folyamatosan találkozunk gondokkal – problémákkal, amit igyekszünk jól – rosszul megoldani, akár egyetemi, akár kari, akár tanszéki szinten. A „Pázmányos oktató” által elõadott gondok – problémák túlnyomó többségét azonban valótlannak, alaptalannak látom. Magam három másik súlyos gondot jelölnék meg: 1. Az elmúlt 7 év balliberális kormányzása igencsak hátrányosan érintette az egész oktatási rendszert, ezen belül a felsõoktatást is. A jogi oktatást is sújtó kormányzati „csapásokat” nem részletezem, de ezek nyilvánvalóan hatottak a jogi oktatás minden részletére is! 2. Az elõzõ ponttal szorosan összefügg, hogy a középfokú oktatást is tönkretevõ kormányzati politika miatt – felsõoktatási oktatók egybehangzó véleménye szerint – évrõl – évre gyengébben felkészült hallgatók kerülnek be a felsõoktatásba. Hangsúlyoznám, ez nem a hallgatók hibája. Egyre nagyobb számban találkozunk olyan hallgatókkal, kiknek beszédkézsége, helyesírása, alapmûveltsége, tanulási képessége katasztrofálisan rossz – s ezt már nem lehet egyetemi képzés keretében helyrehozni. Húsz évvel ezelõtt megmosolyogtuk a nívós amerikai egyetemek gyakorlatát, ahol a felvett

hatodik oldal

hallgatóknak két éves elõkészítõt kell elvégezniük, hogy pótolják hiányosságaikat. Nem állunk ettõl messze! 3. Megjelent, a felsõoktatásban egy olyan hallgatói réteg, akiket én „álhallgatónak” nevezek. Kezdõdik ott, hogy a felvetteknek kb. 10%-a nem iratkozik be – államilag támogatottak is – ezzel komoly anyagi kárt okoznak az intézményeknek. Vagy beiratkozik ugyan a hallgató, de egyetlen órán és vizsgán nem jelenik meg. További csoportja az „álhallgatónak”, aki abszolút felkészületlenül jelenik meg a vizsgán, egy szót sem tud tételeirõl, vagy tételét visszaadja. Az utóbbi években figyeltem fel arra, hogy a vizsgázók egy része a vizsga elõtt internetrõl levett „tételsûrítményekbõl” próbál készülni. A biztos kudarc garantált. Nézzünk szembe egy ténnyel; létezik egy olyan hallgatói réteg, amely elõadásra nem jár, tankönyvet nem vesz kezébe, vagyis úgy kíván jogi diplomát szerezni, hogy jogi szakembert nem hallott, jogi szöveget nem vesz a kezébe – kizárólag a „tételsûrítményekkel” találkozik egy – két nappal vizsga elõtt. Mi lehet az „álhallgatók” motivációja? Csak találgatni tudok. A hallgatói státuszhoz kedvezmények kapcsolódnak, (pl. utazási, adózási) az állami támogatás viszont 12 féléven keresztül jár, s ha elhagyja az egyik intézményt, a következõ évben máshol folytathatja. Talán még tandíját fizetve is jobban jár néhol az álhallgató, figyelembe véve a kedvezményeket. Talán még egy diploma is leeshet valahol, valamilyen alacsony színvonalú intézményben. Egyébként azt, hogy jogi oktatásunk nem olyan katasztrofális, mint azt a „Pázmányos oktató” véli, bizonyítják a tények. Ha olyan rosszak vagyunk, miért megbecsült a „Pázmányos” diploma, miért nyertünk oly sok díjat az OTDK-kon, miért szerepelnek hallgatóink kiemelkedõen a nyugat-európai perbeszéd és jogesetmegoldó versenyeken? A „Pázmányos oktató” negatívum halmaza mellett sokkal szívesebben olvastam volna óratartási gyakorlatáról, melynek nyomán a hallgatók tódulnak óráira, szívesen megismerném az általa írt közkedvelt tankönyveket, jegyzeteket, hallanék az általa megvalósított, s kívánatos „szoros” hallgató-oktató viszonyról – ne folytassuk. Sajnos erre nincs módom, mert a „Pázmányos oktató” – ki tudja miért? – az anonimitás ködébe burkolózott. KATONA KLÁRA (intézetvezetõ egyetemi docens, Heller Farkas Közgazdaságtudományi Intézet) Örömmel, ugyanakkor némi meglepetéssel fogadtam az Ítélet szerkesztõségének felkérését egy vitacikk megírására, mely a jogi felsõoktatás és képzés jelen problémáira fókuszál. Örömmel, mert a felkérés azt jelzi számomra, hogy a közgazdaságtudomány, melynek oktatása a Heller Farkas Intézet

feladata a karon, a jogászkollégák számára sem csupán egy „segédtudomány” a sok közül, hanem a modern és versenyképes jogászképzés egyik központi eleme. Meglepetéssel pedig azért, mert mégsem érzem magam teljesen illetékesnek a kérdés megválaszolásában, hiszen egy másik tudományág mûvelésében és oktatásában vannak tapasztalataim. Végül úgy döntöttem, hogy maradok a kaptafánál, és azokra a szempontokra fogok koncentrálni, melyek az Intézetünk által oktatott tárgyak jogászképzésben betöltött szerepére vonatkoznak. Mielõtt azonban ezt tenném, kitérnék arra a két cikkre, melyek a témával kapcsolatban az Ítélet korábbi számaiban jelentek meg egy hallgatónk és egy oktatónk tollából. Elõször anonim oktatónk megjegyzéseire reagálnék. Nem igazán érzem át azokat a félelmeket, melyet oktatótársam vetett papírra a túlzott számú jogászhallgató és diplomát szerzett jogász miatt. Mi több, félelmeim – melyet a Tanulmányi Osztály statisztikái is alátámasztanak – éppen ellenkezõ elõjelûek. Az idei év váratlan megugrásától eltekintve, a korábbi évek fájdalmas tendenciája éppen a jogászképzésre jelentkezettek számának drasztikus csökkenése volt. A másik szomorú tünet a lemorzsolódás mértékének növekvõ aránya. Bármilyen pesszimista költségtervet is készítsen a kar, a hallgatói létszám csökkenése azt mindig túlszárnyalja. Vitatom továbbá a cikk azon kijelentését is, miszerint: „A jó, izgalmas órákon mindig lesz szép számú közönség is”. Tapasztalataim szerint ugyanis az óralátogatási kedv évfolyamról–évfolyamra változik (ugyanazon tematika és ugyanazon oktató mellett az egyik évben még az ablakpárkányban is ülnek, a következõ évben pedig „harmadházzal” mennek az elõadások), illetve „szezonális ingadozást” is mutat a jelenlét, értem ezen az év elei, a CV idõszaki majd az elõvizsga heti létszám fluktuációját. (Kivételek, persze mindig akadnak, de mint tudjuk, a kivétel erõsíti a szabályt.) A másik cikk, melyet egy hallgatónk külföldi (dán) tapasztalatairól írt, sok fontos kérdésre irányítja rá a figyelmet, ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy vannak olyan sajátosságaink, oktatási hagyományaink, évtizedes beidegzõdéseink, melyeken nem könnyû túllépni. Hallgatónk számon kéri, hogy miért nincsenek nálunk is gyakorlatias, interaktív, kiscsoportos foglalkozások. A magam részérõl a leírt módszer alkalmazását már évek óta folytatom „Üzleti terv” címû speciálkollégiumom keretében, de minden igyekezetem ellenére nagyon nehezen megy a hallgatók bevonása a közös munkába. A kurzus metodikája szerint hétrõl hétre haladva és tanulva, a hallgatók kiscsoportjai által kiválasztott vállalkozás üzleti terve fejezetenként készül el. Minden héten más-más „cég” prezentálja terve soron következõ fejezetét, melyet aztán közösen megvitatunk, nem a kritika, hanem az együttgondolkodás jegyében. A kurzus teljesítése a készre megírt üzleti terv. A célom és elgondolásom legalábbis ez volt, de a hallgatók együttmûködési készsége nagyon hullámzó.


Az idegen nyelven meghirdetett órák eltûnése a palettáról szintén a hallgatói érdektelenség következménye volt. Amely tárgyak megmaradtak, azok az Erasmus hallgatók részvételének köszönhetik létezésüket. A két cikk problémafelvetéseibõl is következik, hogy a jogászképzés megújításakor kettõs nyomás alatt kell cselekednünk. Részint potenciális hallgatóink meggyõzése a cél, hogy a jogi karok közül éppen a Pázmányt válasszák, részint pedig olyan képzési struktúrát kell kialakítanunk, mely versenyképes tudást biztosít hallgatóinknak. A két cél valójában azonos, gyakorlati kivitelezésük azonban – a rövid és hosszú távú érdekek ütközése miatt – eltér egymástól. A racionalitás talaján állva, és bevallom kényszerûségbõl fakadóan is kizárólag a hosszú távú érdekeket tartom szem elõtt, amikor a közgazdaságtudomány oktatását szorgalmazom a jogászképzésben. Az interdiszciplinaritás fontosságát igazolják a nemzetközi tapasztalatok, a munkaerõ-piaci visszajelzések, és a kimûvelt – nem szakbarbár – emberfõk iránti igény egyaránt. A jog és a közgazdaságtan összekapcsolása nemcsak az egyén munkavállalását és sikerességét könnyíti meg, hanem komplexebb emberi tõkét biztosít a jövõ számára. Ugyanakkor – jellegüknél fogva – sok jogi és közgazdasági tárgy tartalma közvetlenül is egymásba épül, összekapcsolódik, kiegészíti egymást pl. vállalatgazdaságtan és versenyjog, EU gazdaságtana és EU közösségi jog, nemzetközi pénzügyek gazdasági aspektusai és pénzügyi jog stb. A kényszer magyarázatául annyit, hogy a közgazdaságtudomány másféle gondolkodásmódot követel meg a jogászhallgatóktól, mint ami a szaktárgyaik tanulása kapcsán beidegzõdött, ez pedig sokszor szül sikertelenséget és elkedvetlenedést. Valójában azonban nem „úszható meg” ennek a területnek a megismerése, bármilyen jogágban is tevékenykedjen a késõbbiek folyamán hallgatónk. (Még a válóperekre szakosodott ügyvéd sem mûködhet sikeresen gazdasági ismeretek nélkül, hiszen sok házaspár hoz létre közös társaságot vagy éppen egyikük alapít saját céget. Vagyonmegosztáskor az ügyvédnek rendelkeznie kell alapvetõ ismeretekkel a cégek adózását, elszámolását illetõen. Ez vonatkozik természetesen arra az esetre is, ha valaki nem ügyvédként, hanem bíróként találkozik hasonló ügyekkel.) Ha a hallgató nem él a lehetõséggel, hogy karunkon, a diploma keretén belül sajátítsa el ezt a tudást, akkor majd praxisa kiegészítéseképpen, súlyos pénzekért, plusz idõ ráfordításával kell megszereznie ezen ismereteket. A munkaerõ-piaci versenyképesség javítását szolgálja az a tanrendi reformhoz kapcsolódó kezdeményezés is, mely a diploma mellékleteként ún. betétlapot rendszeresít. E betétlapokon felsorolásra kerülnek azok a témák melyeket kötelezõ, kötelezõen választható és szabadon választható tárgyak keretében abszolvált a hallgató, s melyek így együttesen plusz szakmai ismeret megszerzésérõl informálják a lehetséges munkáltatót. A Heller Farkas Intézet két „szakirányt” alakított ki: „Nemzetközi gazdasági ismeretek” valamint

„Vállalkozási és pénzügyi ismeretek” témakörben. Az interdiszciplinaritás jegyében a betétlapok tartalmának kidolgozásakor együttmûködtünk a környezetjogi, a versenyjogi, a pénzügyjogi tanszékekkel és az informatikával is. Ez a komplexebb tudást tükrözõ betétlap, úgy gondolom, nagy elõrelépés abban az irányban, amit mind a két, korábban említett, cikk hiányol: gyakorlatorientált, ugyanakkor széles látókört ígérõ képzési modult épít be képzésünkbe. Tisztelt Hallgatók! Éljenek a lehetõséggel! KOMÁROMI LÁSZLÓ (egyetemi adjunktus, Jogtörténeti Tanszék) Meglátásait név nélkül közlõ kollégám két olyan körülményt is említ írásában, amelyek nemcsak karunk, de alighanem az összes jogi egyetem számára is elsõsorban külsõ adottságként jelentkeznek: az egyik a tömegképzés, a másik az egyetemre érkezõ hallgatók általános felkészültségének romló színvonala. A tömeges jogászképzés egész Kelet-KözépEurópára, Németországra, s az Egyesült Államokra is jellemzõ [erre nézve lásd pl. Pokol Bélának a 2003-ban az ELTE ÁJK-n tartott konferencia kötetében található írásait; in: Takács Péter (szerk.): A jogászképzés múltja, jelene, jövõje. Budapest, ELTE ÁJK, 2003. Elérhetõ az ELTE ÁJK honlapján is.] Lehetne persze mondani, hogy a tömeges igénnyel szemben állva minden jogi kar radikálisan csökkentse hallgatói keretlétszámát. Ez hosszú távon apasztaná ugyan a jogászok létszámát, de egyben megvonná az esélyt olyanoktól is, akik egy szélesebb merítésben bekerülve bizonyíthatnák rátermettségüket (ahogy Zlinszky János professzor úr szokta idézni: „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” Mt 22,14). Másrészt a minõség problémájára a létszámcsökkentés önmagában nem adna megoldást. Ami a fölvételt nyert hallgatók képességeit, elõzetes felkészültségét illeti, a jogi egyetemek nyilván egy adott (és romló) helyzethez kénytelenek alkalmazkodni, amin csak az egész közoktatás hatékonyabbá tétele segíthetne. E helyzettel is számolva, mégis, mi várható a jogászoktól, s mi a jogi egyetemtõl? A frissen végzett jogászokkal szemben támasztott elvárásokat illetõn jellemzõ a nemzetközi ügyvédi iroda Tormás D. Ármin által idézett illetékesének megfogalmazása (Amit a dánoktól tanulni érdemes. Ítélet, 2009/3., 4-5. old.). Gyakorlati ismeretekkel felvértezett, azonnal „hadra fogható” fiatal jogászokat szeretne, akiknek nem kell a kezét fogni egy-egy ügy megoldása során. S valóban, a jog alapvetõen gyakorlati hivatás, a hallgatók java része is gyakorlati pályán szeretne elhelyezkedni. Hogy a „gyakorlati” jogi tudásig milyen hosszú az út, arról kevésbé szoktak szólni. Mert itt már nem pusztán arról van szó, hogy az ember a maga mélységében ismeri a vonatkozó joganyagot, sõt, a bírói gyakorlatot is (tételes jogi ismeretek). Nemcsak arról, hogy ki tud tölteni egy földhivatali vagy cégbejegyzési

nyomtatványt (bár szükséges, s nagy mennyiségben rendkívül fárasztó tud lenni, egyébként kifejezetten unalmas is; több neves iroda állítólag fõként erre használja ügyvédjelöltjeit, ott ez a „gyakorlati tudás”). Nem is arról van szó, hogy képes megírni iratmintából egy ingatlan adásvételi szerzõdést, netán valamely típusesetben egy keresetlevelet. Az életet magát kell ismernie ahhoz, hogy a végzett jogász jó gyakorló jogász legyen. Ismernie kell a szereplõket, nyilvánvaló és rejtett érdekeiket, a tipikus konfliktusforrásokat, egy ügylet során esetlegesen bekövetkezõ váratlan helyzeteket, amelyek elõzetes felkészülést igényelnek, stb. De tovább megyek. A jó jogásztól ennél is többet várnak. Az ügyfél és az ügy iránti elkötelezettséget, õszinteséget, segítõkészséget, beleérzõ képességet, éberséget. Pontosságot, célszerû és költségkímélõ eljárást, nagyfokú körültekintést, komplex látásmódot, fáradhatatlan utánajárást, jó kritikai érzéket, ugyanakkor önmérsékletet. Ezek nyilván nem pusztán jogászi, hanem általános emberi készségek is. S végül, de nem utolsó sorban: a jó jogásznak a jog eszméjét, értéktartalmát is ismernie kell. Azt, hogy mely társadalmi és egyéni célokat képes szolgálni, hol vannak korlátai. Hogyan üresítik ki körmönfont módokon vagy alacsonyítják a hatalom eszközévé. Miként gondolkodtak ezekrõl a kérdésekrõl egykor, és miként ma. Mit tanít errõl a múlt tapasztalata. Ez ezerszer több a hatályos jog beható ismereténél, több a gyakorlatban szerzett rutinnál is. Itt már tudományról és hivatásról van szó, amelyhez széleskörû humán mûveltség, a közéleti kérdésekhez való affinitás, állandó kíváncsiság, ismeret-szerzési készség, nyitott szem, a dolgok mélyére látó képesség szükséges. Vajon az ismeretek és készségek említett rétegei közül melyeket hivatott nyújtani az egyetem hallgatóinak? Véleményem szerint mindegyiket, de a dolog természeténél fogva nem azonos módon és mértékben. Elõször, magától értetõdõ, hogy a tételes joganyagot, valamint a bírói gyakorlat rá vonatkozó legfõbb, elvi iránymutatásait az egyetemen kell elsajátítani. A hallgató rendelkezzen átfogó tudással a tételes jogról azon a szinten, hogy egy-egy jogág fõbb intézményeit és a rájuk vonatkozó szabályokat ismerje. Mindez nemcsak a klasszikus fõtárgyakra, hanem a technikai-gazdasági fejlõdés révén születõ új jogágakra nézve is érvényes. Még ha csak a felületes áttekintést tûzzük is ki célul, aligha jövünk ki félévi három kötelezõ tárggyal, mint a dánok. Másodszor – úgy vélem – szükséges, hogy a hallgató legalább a fõ tételes jogi tárgyak normaanyagának konkrét esetre való alkalmazásában is valamelyes gyakorlatot szerezzen. Többnyire erre szolgálnak a szemináriumi keretben folyó kurzusok. Régi tapasztalat, hogy épp a konkrét esetek megoldásával lehet a tárgyi tudást mélyebbé tenni [lásd pl.: SzászySchwarz Gusztáv: Gyakorlati jogtanítás. In: Parerga. Vegyes jogi dolgozatok. Budapest, 1912. 273-316. old.; reprint in: Horváth Pál (szerk.):

hetedik oldal


Tanulmányok az egyetemi szemináriumokról. Budapest, ELTE ÁJK, 2006. 12-37. old.]. Másrészt a szabályanyag konkrét helyzetre való alkalmazása már egy következõ készségszintet jelent, ami eleve föltételezi a szabályok viszonylag beható ismeretét. Ne várja azonban senki, hogy öt év „nulláról” induló képzés után valaki egy ötéves szakmai gyakorlat rutinjával lépjen ki az egyetem kapuján. Az ügyvitelt, a célszerû és hatékony eljárást, az ügyfelekkel, hatóságokkal való sikeres kommunikációt a gyakorlatban lehet igazán elsajátítani, ahogy az egyéb gyakorlati készségek legjavát is. Igen, erre is rá kell szánni az idõt, de az egyetem után. Igaz természetesen, hogy a „valamelyes” gyakorlati ismeretek megszerzéséhez a szemináriumokat valóban gyakorlatiasan kell(ene) tartani. Egy-egy szerzõdés, kereset, határozat elkészítésének bele kéne férnie a foglalkozásokba, épp az elméletben már megtanult normaanyag mélyebb elsajátítása érdekében. Egyébként komoly felkészültséget kíván az oktatótól, hogy pontosan tudja, mit és mennyit adjon át ismeretek és készségek igen széles körébõl, s hogy azt hogyan adja át. Újra és újra nagyon tudatosan ellenõriznie kell önmagát, s módszereinek hatékonyságát is, fel kell vértezõdnie pedagógiai, didaktikai, andragógiai ismeretekkel, amelyeket sajnos a tudományos képzésben nem oktatnak. E téren – azt hiszem – van még mit pótolni. A jó értelemben vett gyakorlati foglalkozás komoly felkészültséget kíván a hallgatótól is, mert alkalmazni csak azt lehet, amit már megtanult. Egykor Római jogi szemináriumokat tartván volt tapasztalatom arról, hogy ez mennyire nehéz. Szükséges végül, hogy az egyetem oktassa és elsajátíttassa a jog elméleti alapjait, eszméjét, értéktartalmát, mind történeti, mind elméleti megközelítésben. Fõként ezt a célt szolgálják a történeti és elméleti kurzusok, de természetesen minden oktató hivatott arra, hogy az általa tanított tárgy mélyrétegeit, igazi értékeit fölmutassa. Ha ezek mellett az egyetem a fentebb említett általános emberi készségekre is fel tudja hívni a figyelmet, leginkább az oktatók személyes példájával és hozzáállásával, akkor talán elmondhatja, hogy az oktatás terén nem áll távol feladata teljesítésétõl. Nem gondolom, hogy a képzés jelenlegi kereteit nagymértékben át kéne alakítani e cél elérése érdekében. Oktatói részrõl sokkal inkább a képzési cél pontos meghatározására és tudatosítására, valamint az oktatási módszerek újragondolására, hatékonyabbá tételére van szükség. E tekintetben – több ponton egyetértve Tormás D. Árminnal – szívesen vennék részt akár kari szintû oktatói eszmecserében is. Végül hadd utaljak arra: az egyetem „megszakadhat” a nagy igyekezetben, de ha törekvése nem találkozik hallgatói elkötelezettséggel, igényességgel, érdeklõdéssel és szorgalommal, csak a minimummal beérõ szemlélettel, akkor nem lesz sikeres.

nyolcadik oldal

LÁBADY TAMÁS (egyetemi docens, ny. alkotmánybíró, a Pécsi Ítélõtábla elnöke, Polgári Jogi Tanszék) „Egy eszmét szeretnék megpendíteni, mely sok ellenzésre fog találni és ezért alkalmasint helyes.” Ezzel a gondolattal kezdi Szászy-Schwarz Gusztáv Parerga c. gyûjteményes kötetének elsõ forgácsát. A „magyar Jhering” eszméjéhez csatlakozva fûzök néhány gondolatot anonim oktatótársam problémafelvetéseinek egyikmásik szegmentjéhez. Schwarz Gusztáv eszméje e töredékben az, hogy a jogelmélet és joggyakorlat két egyoldalúságát – a jogászképzésben is – házasítsuk össze. Hitem szerint ez a házasság szilárdnak és tartósnak bizonyulna. A kibontakozó vita során, akár azt fogadjuk el igaznak, amely nézet ezt az összeházasítást hiányolja, akár azt az állítást, hogy a kívánalom post festa, mert a házasságkötés a Pázmányon már megtörtént, azt minden bizonnyal mindenki elismeri, hogy ez a házasság – ha már megkötött is – mindenképpen jobbítható és mélyíthetõ. A jogtudomány ugyanis gyakorlati, alkalmazó tudomány, csakúgy, mint az orvostudomány. A magánjogász vagy a büntetõjogász, a közigazgatási- és munkajogász stb., aki a jogot nem gyakorlati mûködésében tárja hallgatósága elé – újra Schwarz Gusztáv szavaival élve – „ép oly fonák alak, mint egy táncmester, ki a táncmozdulatokat csak könyvbõl ismeri.” Elismerve azt, hogy az elmélet-képzés legalapvetõbb színtere az egyetem, a tételesjogi tárgyakat oktató elõadókkal szemben alapvetõ követelmény, hogy gyakorlati irányban tanítsanak, a jogot a maga gyakorlati mûködésében mutassák be és tanítványaikat azzá neveljék, amivé lenniük kell, ha jövõ feladatuknak meg akarnak felelni, azaz az élõ jog ismerõivé. Egyetértek azzal a megállapítással, hogy a gyakorlati foglalkozások e téren kevésnek bizonyulnak. Sokéves záróvizsgai tapasztalat bizonyítja, hogy közvetlenül a diplomaszerzés elõtt álló hallgató még nem látott ingatlannyilvántartási tulajdoni lapot, nem olvasott cselekvõképességet érintõ gondnokság alá helyezésrõl szóló bírói ítéletet, és nem képes az eléje tett felkészülési jegyzetlapra felírni egy saját vagy idegen váltót. Az én egyetemista éveim során a hallgatók párhuzamosan tanulták az anyagi és az eljárási jogot. Ennek megfelelõen a gyakorlati foglalkozások ún. komplex praktikumok voltak, melynek során a másod-harmadéves juristák – ha nem is formálisan – ügyvédi, ügyészi és bírói talárt öltöttek, és a diáktársak kézben tartott közbeszólásai mellett „valóságos” bírósági tárgyalást tartottak. Az érvekellenérvek és verdiktek mindig lázba hozták a csapatot. Ma van olyan – nem is kevés – záróvizsgázó, akinek fogalma sincs arról, hogy hogyan történik egy anyagi jogi igény érvényesítése, kik és milyen pozíciót foglalnak el a per szereplõi, hogy egy csak kizárást tartalmazó végrendeletet hogyan kell megszerkeszteni, és hogy miként kell felállítani

egy házassági vagyonmérleget. Ebben bizony hibás maga az oktatási rendszer is, és természetesen személyesen az oktató. Eszmém tehát az, hogy a tételesjogi tárgyakat elõadó jogtanár az egyoldalú könyv- és törvényismertetés helyett tárgyát úgy tanítsa – már az elõadások során is –, hogy a hallgatók ne vesszenek el a sok kazuisztikában, hanem lássák meg az átfogó szabályt úgy, hogy e szabályra ráismerjenek az elven életben is. Ehhez igenis szükség van arra, hogy az interaktivitás már az elõadások során – természetesen irányítottan és kellõ mértékben – biztosított legyen. A Habilitációs Bíráló Bizottság tagjaként alkalmam volt nemrégiben meghallgatni Menyhárd Attila, az ELTE tanszékvezetõ docensének a hallgatók részére tartott habilitációs elõadását. Mondhatom, elõadásának módja és az elõadás interaktivitása lenyûgözött. A dologi jog, ezen belül a tulajdonjog, a birtok, bírlalat és a tulajdonszerzés eredeti és származékos szerzésmódjai voltak elõadásának tárgya. Az elõadás során nemcsak rajzolt a táblára – fõvonalakat és különbözõ leágazásokat, amellyel szemléltette az egész rendszert –, de célirányos, és a hallgatót személyesen megszólító rövid kérdéseivel a diákokat szabályosan izgalomba hozta, és megengedte azt is, hogy az érdeklõdõ hallgató hosszú elõadói „monológját” többször is megszakítsa. Jogos kívánalom az oktatók és a hallgatók szorosabb közösségének a megteremtése is. Semmit nem ér a diákok bírósági tárgyalás hallgatása, ha az nem az oktatóval közösen történik és a tárgyalás után nem kerül sor arra, hogy az oktató irányításával közösen elemezzék, boncolgassák a tényállást, az ítéletet, a per szereplõinek tárgyalási tevékenységét, a lehetséges jogi megoldások alternatíváit. Természetesen a közösségépítésnek más formái is lehetségesek. A közelmúltban Szuromi Szabolcs professzor úr – külföldi tapasztalatai alapján – két további tanártársunkkal együtt egy nyilvános professzori lunch-time beszélgetésre hívott meg valamelyik oktatási nap déli óráiban a Hittudományi Kar könyvtárába. Igaz, a kötetlen – bár tematikus – tanári beszélgetés diák-hallgatói az elitképzésben részes doktoranduszok voltak, akik bátrabban kapcsolódtak be a tanárok szakmai eszmecseréjébe, de – kérdezem – miért ne tölthetnék a lunch-time-t alkalmanként az egyetem oktatói professzori-szakmai beszélgetéssel az alapképzés érdeklõdõ hallgatóinak részvételével? Egy ilyen úton két bajon is segíthetnénk egyszerre: a gyakorlati jogtanítás és a hallgatói érdeklõdés tevékeny kölcsönhatása indulhatna be. Az én diákkoromban kezdõdtek és váltak nagyon hamar népszerûvé a jogesetmegoldó- és perbeszéd versenyek. Hogy a gyakorlatra orientált tanításra mily jó hatással lehetne ezeknek a formáknak a rendszeressége, mindannyiunk számára világos. Pécsi tanár koromban hallgatóim tíz-tizenöt fõs csoportját többször meghívtam otthonomba délutáni-esti eszmecserére. Ezt a Kölni Egyetemen ösztöndíjasként ottani professzoromtól tanultam, aki a nyári szemeszterben


diákjainak rendszeresen adott jogtanítással egybekötött kerti partikat. Feleségem pogácsát sütött és – Uram bocsáss! – sört is ittunk. Megrendítõ, ahogy – több mint húsz év eltelte után is – komoly jogászi pozícióban levõ egykori tanítványaim még ma is visszaemlékeznek ezekre az alkalmakra, évtizedeken át is megõrizve a tudás, az érték, a szeretet és a szakma iránti elkötelezettség lelkükbe beépült láthatatlan erejét. Hasonló történt a Pázmány néhány kezdeti évfolyamán, amikor – a tutor-rendszer keretében – tanítványaim húsz-harminc fõs sora zarándokolt kéthetenként az Alkotmánybíróság dísztermébe. Ezeken a foglalkozásokon tanár és diák között olyan közösség épült – ahogy ezt egyik egykori tanítványom születésnapi jubileumi kötetembe írta –, amely megbecsülhetetlen. Persze mindehhez érdeklõdõ, a tudásszomj által fûtött, nyitott, jog- és igazságszeretõ diákok is kellenek. Tudom, hogy a hallgatói létszám kérdése számos tényezõ által motivált, komplex probléma. E tekintetben az ellentétes tartalmú vélemények mindegyikének van féligazsága. De azt is tudnunk kell, hogy a féligazság még csak nem is az igazság fele. Engem ebben a kontextusban két kérdés szokott néha foglalkoztatni. Az egyik: mi lenne, ha egyszer egy évfolyam valamennyi hallgatója úgy döntene, hogy részt vesz az elõadásokon? Az állóhelyekkel is túlzsúfolt elõtérben és elõadóteremben a hallgatók utat se tudnának engedni professzoruknak. Jó ez így? A másik kérdés pedig az, hogy egy-egy évfolyam hallgatóinak – becslésem szerint – mintegy húsz-huszonöt százaléka csak az, akik valóban és ténylegesen az universitas tagjaivá akarnak és tudnak nemesedni. Ez az arány és szám szomorúan kicsi, de – hitem szerint – mégsem ad okot aggodalomra és ijedelemre. Mert ha belegondolunk, a történelem során igazán nagy dolgokat és értékeket mindig a kevesek mûveltek és hoztak létre. SZILÁGYI PÁL (egyetemi tanársegéd, Környezetjogi és Gazdasági Szakjogok Tanszék) Az egyetem önképzés. Mint más hivatásokon belül is, mindenki annyit hoz ki az ideális esetben csak öt évébõl amennyit képes és amennyit akar. Vannak hallgatóink, akik a Pázmány után Európa legnevesebb oktatásikutatási helyein (pl. College of Europe, University of Oxford, European University Institute) folytatják tanulmányaikat, és vannak, akik nem. A tanárok, fiatal kollégák mentorai pedig, talán túlzás nélkül mondható, sok olyat letettek az asztalra, amit fiatal oktatóként legfeljebb ködös célként tûz ki az ember. Ennyi bevezetõ után néhány szubjektív reakció. Sokat gondolkodtam, miként lehetne összefûzni a gondolatokat, de végül arra jutottam, hogy reménykedve az elhúzódó vitában, inkább csak reakció születik a vitaindító oktatói cikkre. (Zárójelben megjegyzem, hogy míg a vitaindító szerzõ anonim, addig a válaszadók névvel szerepelnek, ami nem túl fair. Mindenesetre a szerkesztõi

felkérésre tekintettel az alábbiak jutottak eszembe.) 1. „A jogi karok túlzott mennyiségû hallgatóval kénytelenek foglalkozni egyszerre.” Igaz. De baj-e ez? Minden egyes kinevelt jogász valamilyen formában értékes tagja lehet a társadalomnak. Nem kell mindenkinek a „leg-leg” jogásznak lennie. Sõt, jogásznak sem kell lennie. Ugyanakkor hiszem, hogy a megszerzett tudás nem jogász hivatást ûzve is hasznos a társadalomnak, különösen, ha összevetjük egyes szintén ötéves képzésekkel. Az óra hangulatát valóban az átlag határozza meg, de az átlag is emelhetõ kitartó munkával. Bizonyosan minden kolléga megélte a hullámzó színvonalat. Az egészen kiváló képességû csoportokat és a nagyon gyatra átlagúakat. Ugyanakkor (valóban szerény és kevés) oktatói pályafutásom alatt, minden esetben lehetett haladást elérni. A kiválóból kiválóbbat, a jóból jobbat, faragni. 2. „A túlzott mennyiségû hallgatóból túlzott mennyiségû végzett jogász lesz.” Igaz. A versenyjog iránt érdeklõdõként mondhatnám (vallom is), a verseny alapvetõen jó a társadalomnak. A sok jogász a sok jogász számára probléma. A társadalom számára ez lehet érték, akár pénzben is kifejezve. Ha a hivatás szakmai színvonalát a szakmai érdekképviselet fenntartja erõs szabályokkal, akkor nem szabad bezárni a kaput azok elõtt, akik akkor születnek, amikor a hivatás már telítõdött. Miért érne többet egy már kapun belül lévõ közepes jogász, mint egy még a kapun bejutni nem tudó, várhatóan közepes? Természetesen nem tagadható az, hogy az oktatás és számonkérés is idõvel igazodik a középhez. A társadalom azonban kiválasztja (mint minden más hivatás esetén is) a kiválókat. A legjobb tíz helyet akkor is a legjobb tíz kapja meg, ha tízen pályáznak, és akkor is, ha ezren. 3. „A hallgató-oktató viszony nem kellõen szoros.” Lehet, hogy egyes oktatóknál nem, másoknál igen. Ez nagymértékben szubjektív megítélés kérdése, de én vallom, hogy a hallgató (leendõ) kolléga, így a kellõ tisztelet mellett a kollegiális viszony helyénvaló. A vizsgán és az órákon megmérettetik a tudás, de évközben és elõadások-gyakorlatok között ott az ember is. Természetesen nem ismerhetünk minden hallgatót, különösen nem minden hallgató mögött megbújó egyént. De ha valaki nem mellékfoglalkozásként oktató, hanem fõfoglalkozásúként, akkor jutnia kell idõnek sok hallgató számára. Ezen viszont valóban dolgozni kell, és lehetõséget kell adni az interakcióra. De az sem várható el, hogy minden egyes oktató, legyen mégoly népszerû és kiváló is, teljes mértékben csak oktató legyen. Akadnak kiváló elméleti szakemberek, kiváló gyakorlati szakemberek, kiváló elõadói képességekkel bíróak stb., és ezek tetszõleges kombinációja. A helyes egyensúlyt meg kell találni kari szinten. 4. „Mélyül a diák és a tanár közti kulturális szakadék.” E tekintetben nehéz nyilatkozni,

mert jómagam elég tapasztalattal nem bírok. Hallottam olyan mondatokat ötödéves joghallgatótól, ami miatt egy hetedik osztályos általános iskolás egyessel kullog(ott volna) haza. Ugyanakkor találkoztam olyanokkal is, akik mellett én hallgattam bölcsen. A vitaindítóban leírt tendenciára utaló jelek vannak, azonban az egyetemi oktatás hozott anyagból dolgozik. Ha itt kell betömködni olyan lyukakat, amelyek tátongnak, akkor az a mi feladatunk, mert valakinek be kell tömnie. Jó alapanyagból könnyû fõzni, rosszból mûvészet. Minél kevesebb mûvészre lesz szükségünk, annál jobb… 5. „Az oktatás hagyományos rendszere idejétmúlt, alkalmatlan a mai kor követelményeinek való megfelelésre.” Nem keverendõ össze az elõadás a speciálkollégiummal. Aki azt várja, hogy a fõelõadás olyan legyen, mint egy angol egyetemi kiscsoportos elõadás, tévúton jár. Volt szerencsém részt venni külföldi graduális és posztgraduális oktatás minden szintjén. Nincs lényeges különbség a hazai fõelõadásspeciálkollégium pároshoz képest stílus tekintetében. Így az almát az almával... Ami pedig az interaktivitást illeti, nem hinném, hogy nagyot tévedek, amikor azt állítom, hogy az oktatók igen jelentõs része ki van éhezve az interaktivitásra, amely viszont párbeszédet feltételez. Mind a két oldalnak fel kell készülnie az interakcióra. Ebben igen nagy szerepe van az oktatónak, hogy helyes úton indítsa el az órákat, valamint az egyes elõadásokon részt vevõ hallgatók „hangadóinak”. A csekély tapasztalatom az, hogy ha van két-három merészebb hangadó, akkor máris van sok megszólaló. Ha nincs, akkor marad a néma csönd és a monológ. 6. „Minõségi tankönyvekre lenne szükség.” Amelyet el is olvasnak. Ez egy ördögi kör. Egy rövidített törvény kommentárt nem élvezet olvasni, én se tenném, ha nem muszáj. Nem olvasó hallgatóknak viszont nem éri meg könyvet írni. Ugyanakkor ebben az oktatóknak kell megtennie az elsõ lépést, mivel az õ kötelességük közé tartozik, hogy megteremtsék a lehetõséget. De a hallgatóknak is el kellene tudniuk fogadni, hogy egy elméleti problémákat is feszegetõ könyv nem azért íródik, mert a szerzõ grafomán és unatkozik, hanem oktatói tapasztalatai alapján úgy véli, a leírt tudás a hallgatók nagy tömegének hasznára válik (válna, ha elsajátítanák). Ez éppoly összetett, mint bármely fentebbi és alábbi kérdés, és szorosan összefügg az oktatók és a hallgatók hozzáállásával. Megjegyzendõ, hogy talán a legnehezebb mûfaj a tankönyv. Egyszerûbb monográfiát, kommentárt, jegyzetet stb. írni, mint jó tankönyvet. 7. „A képzés túlzottan elméleti orientációjú, nem ad át kellõ gyakorlati ismereteket.” Ez a vita mindig érdekfeszítõ. Ugyanakkor vegyük észre, hogy az egyetemnek nem feladata az egyetemet követõ idõszak helyett felkészíteni a hallgatókat. Nem kell ahhoz adásvételi szerzõdést látni, hogy valaki elõvegye a Ptk.-t, és annak alapján megírjon egy kiváló

kilencedik oldal


adásvételi szerzõdést. Ha valaki megtanulja a tudnivalókat alkalmazni (ergo megérti, és át is gondolja), akkor ilyen alaphelyzetek nem okozhatnak problémát. Az pedig nyilvánvaló, hogy nem nekünk kell megtanítani graduális képzésen a tõzsdei értékpapír kibocsátás apró gyakorlati tudnivalóit, vagy hogy hol kell sorban állni melyik hivatalban. Ezért hívják az ügyvédjelöltet jelöltnek stb. Mielõtt a félreértés megesik. Bizonyos gyakorlati ismeretek szükségesek és hasznosak, de nem az a cél, hogy jogtechnikusokat képezzünk, akik képesek a korábban felhalmozott gyakorlati tudás majmolására, hanem olyanokat, akik értik a jogterület mûködését és képesek arról önállóan gondolkodni, hogy új értéket teremtsenek a társadalomnak. Ez pedig erõs elméleti tudás nélkül nem lehetséges. Ahogyan az elmélet is kevés önmagában a való világban a késõbb megszerzett gyakorlati tudás nélkül. A reakció igyekezett azokat a gondolatokat összefoglalni, amelyek ellentmondanak a vitaindítónak. Ugyanakkor számos ponton egyet kell érteni a felvetett problémákkal. Ekkora helyen, ekkora terjedelemben és ebben a mûfajban azonban csak sommás megállapításokra futja, amelyek félreérthetõek. A jogi felsõoktatásnak alkalmazkodnia kell a kihívásokhoz (legyen akár technikai, akár társadalmi), de mindezt úgy, hogy közben nem öntjük ki a gyereket a fürdõvízzel. A probléma jelentõs része pedig hozzáállásbeli kérdés mindkét oldalon. VARGA ZS. ANDRÁS (c. fõtanácsos ügyész, Legfõbb Ügyészség, tanszékvezetõ egyetemi docens, Közigazgatási Jogi Tanszék) Koltay András szerkesztõ úr felkérésére – és nem a névtelen levélre válaszolva – megkísérlem kifejteni néhány gondolatomat a jogászképzés aktualitásáról. Egy rövid írásban nyilván nem lehet alaposan körüljárni a témát, ám viszonylag könnyen megtalálhatók a leginkább érzékeny kérdések. A hallgatói létszám Általában ezzel szokás kezdeni az aggálykatalógust. Magam úgy vélem azonban, hogy ezzel a kérdéssel nem sokat lehet kezdeni. A hallgatói létszám önmagában, még inkább ennek összefüggése a finanszírozással nem a Kar autonóm döntésének következménye. Más szóval: tényként kell kezelni, hogy a felsõoktatás központi állami szereplõi a nagylétszámú egyetemeket/karokat/szakokat támogatják. Ebbõl következõen a karok, köztük a PPKE JÁK nem tehet mást, minthogy megpróbál minél több hallgatót felvenni. Esetünkben azért annyit meg kell jegyezni, hogy a Kar egyfelõl le szokott mondani jó néhány elvileg felvehetõ, de csak nagyon alacsony pontot szerzett felvételizõrõl, másfelõl a sajátosságaink folytán kifejezetten hasznos, hogy olyanok is megismerik a pozitív jog és természetjog összefüggéseit, az Egyház társadalmi tanítását, akikbõl nem feltétlenül lesz gyakorló jogász.

tizedik oldal

Tény persze az is, hogy a hallgatói létszám befolyásolja az oktatás módszereit. Sajnos nem hiszem, hogy alappal kijelenthetõ lenne, hogy az egy évben maturáltak olyan nagy százaléka, mint amit mostanában tapasztalunk, alkalmas lenne arra, hogy jogi vagy bármilyen más tudományterületen elmélyült ismereteket szerezzen. Tetszik, nem tetszik, a valamikori kegyetlenül szelektáló felvételi rendszer nagyobb arányban biztosította azt, hogy az arra alkalmasak tanuljanak tovább. Az erre felkészültek persze most is a padokban ülnek, csak nehezebb felfedezni õket. Mit tehet ilyen helyzetben az oktató? Valószínûleg nincs kizárólagos válasz. A saját megoldásom az, hogy a különbségekrõl igyekszem nem venni tudomást, hanem minden hallgatóról feltételezem, hogy nagyon felkészült, nagyon érdeklõdõ, ehhez igazítom az elvárásokat. Elég fáradságos a gyakorlati kivitelezése, és a vizsgaeredmények mutatják a korlátait. A módszer helyességének ellenkezõjérõl még senki nem gyõzött meg. A gyakorlatorientált oktatás Szintén örökzöld felvetés, amivel szemben néhány toposz azért felvethetõ. Elõször: a joggyakorlat (jogalkalmazás) nem más, mint az anyagi jog, az eljárásjog és az egyedi tények egymásra vetítése, egyidejû értékelése. Nos, az egyetemi képzésben ezek közül legalább egy, de inkább két összetevõ nem áll rendelkezésre: a hagyományos anyagi/eljárásjogi diszciplínák, illetve tantárgyak megközelítése szerint az egyiket elemezzük, a másikat ismertnek tekintjük (például a büntetõ anyagi jogi jogeset megoldása során a tényeket bizonyítottnak tekintjük stb.). A tények ráadásul minden esetben „preparáltak”, még ha valós ügyeket is dolgozunk fel, azokat az éppen kívánt jogi kérdésnek megfelelõen fogalmazzuk át. Attól pedig végképp eltekintünk, hogy a gyakorlatban a tények száma és minõsége is folyamatosan változik. Másodszor: hallgatóként magam sem szerettem jogszabályokat és dogmatikai rendszereket „bemagolni”, és szívesen használtam a „,minek kell megtanulni, miért nem elég, ha tudom, hogy hol kell utánanézni?” kifogást. Nem oktatóvá válásom, hanem a gyakorlati tapasztalatok miatt tartom ezt a felvetést inadekvátnak. Ahhoz ugyanis, hogy utána lehessen nézni egy dogmatikai kérdésnek, azt mindenek elõtt fel kell ismerni. Egyszerûbben: ha egy eset körülményeinek megismerése során nem tûnnek fel a minõsítési, bizonyítási stb. problémák, akkor a leggazdagabb könyvtár is felesleges. Ahhoz pedig, hogy feltûnjenek, legalább egyszer végig kell szenvedni a megismerés folyamatát még akkor is, ha mindenki, a hallgató és az oktató is tudja, hogy a tanulást közvetlenül követõ lépcsõfok a felejtés. El fogjuk felejteni, de nem teljesen, és fõként: nem végleg! Harmadszor: sokszor kedveskednek hallgatóim olyan kijelentésekkel, hogy a szakmai gyakorlat vagy a jogi irodákban végzett munkájuk során néhány hét vagy hónap alatt többet tanultak, mint az egyetemen évek alatt. Az ilyen kijelentések elsõ hallásra persze sértõnek tûnhetnek, valójában az egyetemi

elméleti oktatást hagyományos módszerének helyességét igazolják. Azért tudnak ugyanis a gyakorlat során villámgyorsan fejlõdni, mert az elméleti ismeretekkel (vagy legalább nyomaival) rendelkeznek. Mindez azt igazolja, hogy az egyes jogi szakterületek „gyakorlata” (persze leginkább ennek felszíne) nagyon hamar elsajátítható. Fordítva nem menne. Az elmúlt években az egyetemi oktatás mellett volt dolgom frissen végzett jogászokkal, részt vettem egyéni és szervezett továbbképzésben (például az Ügyészképzõ Központban), évente többször szakvizsgáztatok, voltam vezetõ és beosztott (az országgyûlési biztosoknál és az ügyészégen), a bíróságon napi rendszerességgel tárgyalok. Ezalatt talán soha nem találkoztam olyan helyzettel, amelyben valakinek a gyakorlati ismerethiánya okozott volna komoly gondot. A dogmatikai hiányosságok miatt viszont már láttam kritikus helyzeteket. Negyedszer: kérdés, hogy mi a jogi felsõoktatás célja? Ha a rávezetés a jognak, mint tudománynak a megismerésére, akkor a hagyományos módszer nehezen vitatható. Ha közvetlenül alkalmazható ismeretek szerzése, akkor viszont ebben a formában nem lehet folytatni, akkor valóban át kell állni más struktúrára, és a „jogász” minõség megszerzését fenn kell tartani a doktori iskolák számára. Bármennyire bántóan is hangzik, nem lehet egyszerre közéleti elitet és jogi szakmunkást képezni. Ötödször: kétségtelen, hogy a joggyakorlat mai divatja a szakosodás, ami kedvez a gyakorlat-orientáltság elvárásának. Csakhogy szintén korunk jelensége a pályamódosítás. Ez utóbbit pedig az könnyíti meg, ha az érintettnek alapos és átfogó jogi ismeretei vannak. Az oktatás minõsége Nos, ez olyan kérdés, amellyel kapcsolatban elégedettek soha nem lehetünk. A játszma azonban itt is többszereplõs. Kétségtelen például, hogy a gyakorlat nem arra való, hogy az elõadást az oktató megismételje. Mi van azonban akkor, ha az elõadáson a hallgatóknak csak töredéke vesz részt? Vagy mi van akkor, ha az elõadás – egyébként valóban egyetemhez méltóan – nem a tételes és a vizsgán számon kért ismeretek lediktálására szorítkozik, hanem az oktató – ideáltipikus esetben – sziporkázó, némi aktualitást sem mellõzõ „szereplése”? Saját álmaim szerint ilyen elõadásokat kellene tartani, majd kiadni a következõ gyakorlatra (hetente!) egy-két cikket vagy könyvfejezetet, és azt a gyakorlat során megvitatni, mégpedig gyakorlati helyzetek (preparált) felhasználásával. Mindezek eredményeként a vizsga lényegében beszélgetés volna a mindkét szereplõ által legalább alapjaiban ismert kérdésekrõl, a jegy pedig nem lehetne más, mint szükséges formaság, amely eleve nem kétséges. Igyekszem legalább megközelíteni ezt a mintát, de az eredmény mindig közös erõfeszítés gyümölcse. Az érdeklõdés inspirálja az oktatót, az érdektelenség visszahúz – ez nem új jelenség, elegendõ elolvasni Lukács János (vagy, ha úgy tetszik, John Lukács),


egyetemünk díszdoktora önéletírásának erre vonatkozó részét. Persze ne feledjük a lényeget, amire az egyik készülõ tankönyvünk elõszavában is idézett kínai közmondás rámutat: „a tanítók csak az ajtót nyitják ki, belépned neked kell”. KOLTAY ANDRÁS (egyetemi adjunktus, Polgári Jogi Tanszék) A napi munka során nem minden pillanatban látszik kellõ erõvel, de az egyetem nem a hallgatóság fölé rendelt oktatói rétegbõl, és nekik alávetett diákságból áll, hanem egymás mellé rendelt tanárok és tanulni vágyó ifjak (ideértve természetesen minden levelezõs hallgatót is, hiszen aki egyetemi padban ül, mindenképpen fiatalnak számít) szoros közössége. A két fél egymás felé nyújtott kötelezõ szolgáltatásai is egyensúlyban vannak: az oktatónak át kell adnia megszerzett tudását, segítenie kell a hallgatót abban, hogy tétova, jobbára tanácstalan exközépiskolásból útját megtaláló fiatal felnõtté váljon, míg a hallgatónak számot kell adnia az ily módon átadott tudás befogadásáról és arról, hogy néhány év alatt a kar részérõl felelõs, átgondolt döntéssel útjára bocsátható, immár önállóan helyét megállni képes emberré nemesedett. Ha tehát az oktatásban és a képzés folyamatában bajokat észlelünk, nem lehet azokat automatikusan a másik nyakába varrni, ahogyan diáktól és tanártól egyformán megszokott: a felelõsség, és a gondok is közösek. Sem oktatók, sem diákok nélkül nem mûködhet egyetem (bár mindkét fél élete bizonyos tekintetben egyszerûbbé válna); nem egymás ellenségei, hanem egymásra kölcsönösen rászoruló, közös érdekeink által egymásra utalt tagjai vagyunk az universitasnak. A továbbiakban számba veszem névtelen oktatótársam által írt kritika fõ pontjait, mögéjük fûzve észrevételeimet. 1. A jogi karok túlzott mennyiségû hallgatóval kénytelenek foglalkozni egyszerre. A „tömegképzés” a felsõoktatás jelenlegi rendszerébõl fakadó, kari szinten nem befolyásolható állapot. Az oktatás szinte futószalagon zajlik, amelynek végén sok-sok félig-meddig képzett, neve elõtt büszke „dr.”-t viselõ jogtechnikust nevelünk. A Pázmány eredendõen meghatározott speciális hivatása, a hagyományos, közösségi értékekre, a keresztény eszmék tiszteletére nevelõ szándékai így nem érvényesülhetnek a szükséges erõvel. Az uniformizálódás tendenciái miatt ezeket a „pluszokat” (amelyek a karalapítás elsõszámú mozgatórugói voltak, és amelyek hatékony képviselete nélkül a Pázmány létjogosultsága is megkérdõjelezõdhet!) a diákság egy jelentõs része zaklatásnak veszi, és sértõdötten hessegeti el magától – a tömegképzésre kialakított rendszer pedig mindezt tehetetlenül szemléli. Mindig – ezúttal fokozott – tisztelet persze a szép számú kivételnek. 2. A túlzott mennyiségû hallgatóból túlzott mennyiségû végzett jogász lesz.

Egyetértek Zlinszky János professzor úrral abban, hogy a jó jogászból ma sincs elég. De mégis, minden „dr.” dolgozni szeretne. Egy ügyvédi irodai felvételi során így a két nap alatt az ország minden pontjáról jelentkezõ 4050 fõrõl a több napos meghallgatás-sorozat végére – szorgalmát, alázatát, anyagi igényeit, szakmai felkészültségét, közösséghez való alkalmazkodását, szellemi kapacitásait, modorát, írás- és fogalmazási készségét megvizsgálva – kiderül, hogy igazából egyikük sem alkalmas arra, hogy azonnal munkába állítható, kezdõ ügyvédjelölt legyen. 3. A hallgató-oktató viszony nem kellõen szoros. Jogos felvetés, amely szintén a képzés rendszerének hibáiból fakad. Olyan jó lenne idõnként kis csoportokban, egyenrangú félként elbeszélgetni egy-egy kérdésrõl, amelyrõl elõzetesen a diák is naprakész információkat szerzett, és persze a tanár is frissítette meglévõ ismereteit (a jelenlegi szemináriumi rendszer ezt nem feltétlenül teszi lehetõvé)! A tömegvonzás azonban ezt nem engedi meg, hiszen mindenkivel foglalkozni kell, és így már nem marad idõ és erõ a többletre – fõleg, hogy az oktatónak is meg kell valahogyan élnie, tehát kis túlzással minden útjába esõ munkát, a talicskázástól a cipõpucolásig kénytelen elvállalni. A diploma megszerzéséhez nem elengedhetetlenül szükséges többletmunkát pedig a diákság nem elhanyagolható része nem szívesen végez; azt sokan nem a szellemi gyarapodás lehetõségeként, hanem egyenesen a gyors érvényesülés szükségtelen akadályaként érzékelik. 4. Mélyül a diák és a tanár közti kulturális szakadék. Botrányos élményeim vannak ezzel kapcsolatban, amelyek talán nem fordultak elõ 10-15 évvel ezelõtt. Sokaknak halvány lila gõzük nincs arról, mi az a felvilágosodás, mikor volt a Kiegyezés, ki volt Mária Terézia. Valaki idén júniusban sajtó- és médiajog vizsgán azt írta az elsõ magyar sajtótörvény (1848) bemutatását célzó kérdésemre, hogy „1913-14-ben, a reformkor idején II. József fogadta el”. Ilyen korábban legfeljebb a boldogult emlékû szóbeli felvételin fordulhatott elõ, és a következménye az lett, hogy miután a bizottság feltápászkodott az asztal alól, ahová a röhögéstõl beesett, megbocsátó szelídséggel megmutatta a jelöltnek a kijáratot. Elvégre az egyetem nem szolgálhat a közép- sõt alapfokú iskolák által üresen hagyott tudásbeli lukak betömködésére! Ha erre használjuk, nem marad idõ másra. Ha nem próbáljuk betömködni a lukakat, a hallgatóság egy része egész egyszerûen nem érti meg, amit az oktató a katedrán beszél. Ördögi kör. De tegyük azért hozzá: különbözõ okoknál fogva a régi vágású, klasszikus mûveltségû, univerzális tudású professzorok is kiveszõben vannak.

lenítheti magát a „társadalmi valóságtól”. Nem tehetünk úgy, arisztokratikus gõggel lenézve „az erkölcsi romlás felé haladó” világot, mintha egy intézmény az általános jelenségek hatása alól ki tudná vonni magát. Tudomásul kell venni, hogy az újabb generációk figyelmének lekötésére – egy-egy valóban karizmatikus, idõsebb professzor varázsát leszámítva – nem feltétlenül elegendõ, ha valaki 90 vagy 120 percet folyamatosan beszél. A totálisan mediatizált világban másra is szükség lehet: internetes segédanyagokra, az elõadáson elõre kiosztott „sorvezetõkre”, olvasmánylistára, kivetített prezentációra, filmbejátszásokra, meghívott vendégekre stb. Ha tehát a nagy többség figyelme általában véve lankadni látszik, az oktatónak még többet kell tennie annak fenntartásáért. Ennek persze intézményes szinten, készségszerûen meg kellene teremteni a technikai feltételeit, és végrehajtása rendszeres oktatói többletkészülést is igényelne. 6. Minõségi tankönyvekre lenne szükség. A tankönyvírást sajnos nem minden tudós oktató becsüli sokra, a tankönyv a jogtudománybeli közfelfogás alapján nem minõsül „tudományos munkának” (holott a hatása sokszorosa lehet a kanonizált mûfaji sajátosságokkal bíró monográfiáknak). Ismét csak persze tisztelet a szép számú kivételnek. A tankönyveknek élvezetes olvasmányoknak kell lenniük, olyan mûveknek, amelyek kinyitják témájuk kapuit az olvasó elõtt, igyekeznek felkelteni érdeklõdését, válaszokat adnak felmerülõ kérdéseire, esetleg további kutatásra sarkallják. Minden tárgyat be lehet mutatni élvezetesen, kellõ elméleti megalapozottsággal, de gyakorlati ismeretekkel élõvé téve azt, el lehet helyezni a témát társadalmi, történelmi, akár politikai vagy irodalmi összefüggésekbe ágyazva. 7. A képzés túlzottan elméleti orientációjú, nem ad át kellõ gyakorlati ismereteket. Ez a teljes magyar jogászképzés gondja. Persze nem lehet minden, a majdani, egyelõre ismeretlen munka során várható élethelyzetre felkészíteni a hallgatót, mégis, az alapvetõ okiratokat, szerzõdéstípusok sémáit, eljárásjogi dokumentumokat látásból ismernie kellene. De az egyetem nem arra való, hogy öt év után azonnal jolly jokerként használható kész jogász hagyja el kapuit: az itt töltött évek alatt a hallgatónak elsõsorban jogászi moralitást, közösségi felelõsségvállalást, többletmûveltséget, szilárd értékrendet kellene tanulnia, egy térképet kapnia a kezébe, amelyen az elõtte nyitva álló (az öt év alatt megnyílt) utak vannak felrajzolva, ezen felül életre szóló élményeket, barátokat gyûjtenie, és ha úgy alakul, szerelmet találnia. Ennél kevesebbért nem is érdemes idejönni.

5. Az oktatás hagyományos rendszere idejétmúlt, alkalmatlan a mai kor követelményeinek való megfelelésre. Bizonyos megszorításokkal megfontolandó felvetés. Az egyetemi képzés sem függet-

tizenegyedik oldal


Gyakorlat az Európai Bíróságon Iroda a tizedik emeleten, hozzáférés a Bíróság adatbázisához és az uniós intézmények belsõ rendszeréhez, belépés a könyvtár nem látogatható részeibe és végül, de nem utolsósorban, ebéd a Bíróság menzáján, ami inkább étteremre hasonlít és ahol felejthetetlenek a desszertek. Egy hónapot töltöttem Luxembourgban gyakornokként az Európai Bíróságon a magyar Fordító Osztályon. Az én feladatom nem idegen szövegek fordítása volt, az úgynevezett jogásznyelvész munkatársak dolgát megkönnyítõ kutató-elemzõ teendõket láttam el. Augusztusban törvénykezési szünet volt a Bíróságon, így egészen más hangulatban teltek a napok, mint amikor teljes gõzzel kell dolgozni. A bíróságon kötetlenebbül öltözködnek, és állítólag érezhetõen kevesebb a tennivaló is.

A magyar munkatársakon kívül sok külföldi gyakornokot is megismertem. A Bíróságon egyébként kétféle gyakorlat-típus van: az egyhónapos fizetéssel, illetve az öthónapos fizetés nélküli. A gyakornokok közül mindenki nagyon nyitott volt, és sokat buliztunk együtt. Az egy hónapos

Válság ellen szociális bolt Néhány héttel ezelõtt felkerestem egy közeli szociális boltot, hogy a magam módján támogassam a magyar gazdaságot. Mert enni úgy is kell, s egy kis sétát megért: a Mester utcától nem messze, a Balázs Béla utca 7. szám alatt találtam meg az Egyetemünkhöz legközelebb esõ kereskedõt. Az Európai Unióba való belépést követõen komoly gondok jelentkeztek elsõsorban a zöldség, a gyümölcs, a tej, a baromfi és a sertés ágazatában, mivel a termelõk elvesztették a hazai piacok jelentõs részét. Ennek hátterében több dolog is állt: egyrészt a kedvezõtlen feltételek mellett aláírt koppenhágai szerzõdés, másrészt az, hogy a korábbi években a magyar feldolgozóipar jelentõs része külföldi tulajdonba került. A hazai, jó minõségû termékek számára megszûnt a belsõ piac, vagy csak gazdaságtalan

feltételek mellett tudták a termelõk értékesíteni áruikat, olyan potom összegekért, amelyek még az önköltséget sem fedezték. Ezek a problémák a 2008-as esztendõben csúcsosodtak ki: rengeteg volt a demonstráció, s elég csak a szabolcsi almatermesztõkre gondolni... Ennek megoldásaképpen a Magosz, a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Szövetsége elsõ lépésként a CBA-val, a vezetõ hazai kiskereskedelmi lánccal kötött megállapodást az étkezési alma értékesítésével kapcsolatban, majd nem sokkal késõbb elindították az iskola alma

Nyitás külföld felé Az Erasmus programról mindannyian hallottunk már. Évente 155 ezer hallgató és 23 ezer oktató kerekedik fel, hogy egy másik országba lépve fejlessze tudását. Az Európai Uniós csatlakozás megnyitotta a mi egyetemeink kapuit is. Külföldi hallgatók érkeznek Magyarországra, és nekünk is soksok lehetõség kínálkozik arra, hogy szakmai tanulmányinkat egy nekünk szimpatikus külföldi egyetemen folytathassuk egy ideig. Nagy öröm ez, nem csak a személyes élmények miatt, hanem a nemzetközi kapcsolatok szempontjából is, hiszen játszva ismerheti meg a hallgató a világot e program segítségével. Gondolom azonban, hogy amíg valószínûleg

senkinek sem könnyû mondjuk egy indiai vagy éppen norvég egyetemen eligazodni az épület és a tanulmányok útvesztõiben, úgy egy német, francia, angol hallgatónak sem lehet egyszerû befogadni a mi egyetemünket, rendszerünket. Az õ dolgukat megkönnyíti, hogy immáron nem csak kedves barátunkra, a Zöld Könyvre, és a mi útbaigazításainkra számíthatnak. Nyáron megjelent a Zöld Könyv kistestvére, az angol nyelvû Kék Könyv, mely nagyon színvonalasan mutatja be a jogi kar épületét, szervezetét az idegen országokból érkezõ hallgatóknak. A kiadványhoz a Könyvtárban és a Külügyi Irodában lehet hozzájutni, valamint a külföldi egyetemeknek is küldünk, így az ott

gyakorlatra érkezett diákokat elsõ nap ismertem meg – amikor aláírtuk a munkaszerzõdésünket. Itt már mindenféle nemzetiség képviseltette magát. Luxembourgban elég drága az élet, így a mesésnek tûnõ összeg kint más megvilágításba került. A gyakornoki fizetés 1300 euró, de szállást találni a városban 500-600 euró alatt nagyon nehéz. Csupán néhányszor volt részem a szokásos luxembourgi idõjárásban: amikor zuhog az esõ és minden szürke. Mivel szép idõ volt, a szabad hétvégeken bejártam a mindössze 2600 négyzetkilométer alapterületû országot. Kis területe ellenére sok látnivalót tartogat Luxemburg. A gyönyörû fõváros, a középkori várak, a kis falvak és a lenyûgözõ természeti szépségek miatt csak azt javasolhatom: aki teheti, fedezze fel magának! Turós Nóra

akciót is. Ezzel egy idõben Budapesten már több termékkel is felléptek a piacon, mint például a hagyma, a burgonya, a méz, a tej..., s a kereslet minden várakozást felülmúlt. Így fogalmazódott meg az állandó üzletek iránti igény, majd januárban a Ferencvárosban megnyílt az elsõ bolt. Ennek révén a rendszerbõl kiiktatásra kerültek a nagykereskedõk, a viszonteladók, a nepperek, és immár biztos felvevõ piac született a gazdák számára. A hálózat folyamatosan terjeszkedik: Budapesten már 13, vidéken pedig 8 ilyen üzlet található. Remélem, meghoztam a kedveteket arra, hogy ilyen boltban vásároljatok, támogatva így a hazai mezõgazdaságot! Az alábbi üzletek találhatóak a fõvárosban: III. ker.: Kabar út 5., Búza u. 6.; V. ker.: Nádor u. 5., Molnár u. 14.; VI. ker.: Székely B. u. 24.; IX. ker.: Balázs B. u. 7/b; XIV. ker.: Fogarasi út 43/B, Telepes u. 114.; XVIII. ker.: Nagykõrösi út 50., Nemes út 105-107.; XXI. ker.:Szent László út 115.; XXII. ker.: Ady E. út 99., Háros u. 177. Mikola Orsolya

tanuló hallgatók, akik részt kívánnak venni az Erasmus programban, könnyûszerrel rájöhetnek, hogy miért is érdemes a mi egyetemünket választaniuk… Azt hiszem, jól tették a kiadvány megszervezõi, hogy összegyûjtötték ezeket az alapvetõ információkat. Sokat jelenthet ez egy külföldi hallgatónak, aki bizonyára sokszor elveszettnek érezheti magát, legalábbis az év elején. Azt gondolom, hogy ezt friss kis gólyáink érezhetik át a legjobban, de talán mi is emlékszünk még az elsõ hónapra, amikor ki a gyakorlókat, ki a tanszékeket, ki a mosdót, ki pedig éppenséggel a kijáratot volt képtelen megtalálni. Remélem, hogy jól telik majd vendég-hallgatótársaink éve, és bízom benne, hogy sok-sok felejthetetlen kalandban lesz részük Magyarországon. Hrecska Renáta

Hogyan támogassuk a diploma elõtt állókat? Az ember azt gondolja, amikor az egyetemre kerül, hogy ez egy érdekes hely, egészen más, mint a gimi. Azon túl, hogy egészen más rendszerben kell tanulni és egészen más jellegû tárgyakat, a legnagyobb változás talán mégis az, hogy a szorgalmi idõszakban sokkal több idõ jut a bulikra, ha sikerül, akkor már külön albérletbe is lehet költözni, saját magunk gondoskodunk a mindennapi betevõ falatokról – egy szóval az otthonról kapott támogatást pillanatok alatt el lehet költeni a hétköznapokra. Aztán a második félévtõl a világ még inkább kitárul, hiszen ha az elsõ félévben jól teljesített a delikvens, a második félévben már ösztöndíja is van. Meg „szoctámja”. Utóbbi már az elsõtõl is, ha idõben észreveszi az ember. Na meg persze ha rászorultságot igazol. A félévek elõre haladtával aztán a tanulmányi ösztöndíjon és a szoctámon túl akár még tudományos vagy közéleti ösztöndíjat, sõt esetleg köztársasági ösztöndíjat is meg lehet pályázni. Vagy éppen Erasmust. Sõt, menet közben dolgozni is lehet – akár szakmai gyakorlat keretében, akár más jelegû munkát. Utóbbiból természetszerûleg, elõbbibõl esetlegesen csurran-cseppen is valamicske. Azért egy tanulmányi ösztöndíjból, egy szoctámból, egy tudományos ösztöndíjból és némi munkabérbõl össze lehet

tizenkettedik oldal

már tenni egy olyan havi apanázst, amibõl rendesen futja albérletre, ételre és italra, és még több bulira. Na és akkor eljön a záróvizsgák ideje. Mondanom sem kell, ha a záróvizsgákra kell készülni, senki sem dolgozik szívesen mellette. Sebaj, hiszen azért meg lehet élni a másik három juttatásból is. Hát nem. Mint kiderült, egyetemünk rendszere az abszolvált hallgatót már nem tekinti teljesen sorai közé tartozónak. Hiába ugyanúgy 30 kredites félév, hiába ezen áll vagy bukik, hogy minél jobb eredménnyel szerezzen minél több ember Pázmányos diplomát, aki már egyszer abszolvált, az csak passzív hallgatói státusban létezhet. Na már most hallgatói juttatások – úgy, mint ösztöndíjak, támogatások, sõt a diákra matrica – csak aktív státusúaknak jár. Írtam a HÖK illetékesének, de legnagyobb sajnálkozása mellett értésemre hozta, hogy nem tehet semmit, ez a rendszer. Úgyhogy most készülök az államvizsgákra, és semmit sem kapok az egyetemtõl, hogy ezzel támogassák a sikeres felkészülést. De legalább felnõtt bérletet kell vennem, ha megyek vizsgázni. Na jó, nem csak nekem. Minden záróvizsgázónak. Kovács Bence


Mit mesél az Adómanó? Mottó: „Megöl a disznófejû Nagyúr, / Éreztem, megöl, ha hagyom, / Vigyorgott rám és ült meredten: / Az aranyon ült, az aranyon, / Éreztem, megöl, ha hagyom.” (Ady Endre: Harc a Nagyúrral) 2009 júniusában – valószínûleg népszerûsítési szándékkal a kisebb korosztályok számára – az APEH külön rovatot indított honlapján Adómanó meséi címmel. Az elsõ mesében a következõkrõl lehet olvasni: „…MiaManó elpanaszolja, a Gorgyon folyó akadályozza õket abban, hogy a szörpöt és a kalácsot szabadon cserélgethessék. A túloldalon üres mézeskalácsot esznek a mi híres csemegénk nélkül, de mi is szörpöt eszünk szörppel. Így az egyetlen lehetõség a többszöri gólya- és vakondjárat. AdóManó egy pillanatra elcsodálkozik, majd megkérdezi: – Nem értelek titeket, kedves rokonok. Miért nem hívtok hídverõ manókat? Egy hét alatt összeeszkábálnának egy pompás, széles tölgyfa hidat. Azon aztán annyi kalácsot áthozhattok, hogy csak gyõzzétek mártogatni. – Az jó lenne! – válaszol MiaManó, a polgármester. – De kinek van annyi manómanija, hogy ezt ki tudja fizetni? Egy ilyen híd legalább 100 aranyba kerülne. Az legalább 100 napnyi szüret. – Hát fizessétek ki a manókincstárból! – javasolja AdóManó.

– Honnan? – vonja fel a szemöldökét MiaManó. – Hát a kincstárból. Ahol az adót tartjátok. MiaManó hatalmas pillákkal, értetlenül bámul unokatestvérére. – Nem értem... Midót? Dodót? A könyvtárban? – Az adót a kincstárban. Elmagyarázom: egy ilyen híd egy manónak sok aranyába kerülne, és sok-sok szörpöt kéne egymaga szüretelnie, hogy összegyûljön. Viszont nem is lenne igazságos, ha csak õ fizetné ki, hisz nemcsak õ használná, hanem mindenki. Na mármost: ha nem tévedek, a kalácsföldiekkel együtt ti pont százan vagytok. Ha mindenki befizet egy aranyat, az nem sok. Ezek után megépíthetitek a hidat, és hirtelen sokkal több szörpöt és kalácsot tudtok cserélni és eladni….” Akkor nézzük meg, hogy az az egy arany mit jelent a való életben (néhány példa): – Munkabér: bruttó 100.000,- Ft munkabér után (ennél többet kezdõ fiatal mostanában elég ritkán

keres) a munkáltató 130.450,- Ft-ot fizet ki, amelybõl a munkavállaló 76.340,- Ft-ot kap (vagyis jelen esetben az az egy arany 54.110,- Ft.) – Áfa: 25% július 1-jétõl, egyes termékeknél 18%. Az ivóvízre például az elõbbi vonatkozik, így egy 200,- Ft-os ásványvízbõl az egy arany ára 50,- Ft. – Vagyonadó: a 2009. LXXVIII. törvény alapján – melyet azóta megtámadtak az AB elõtt is – minden tulajdonosnak bizonyos feltételek bekövetkezése esetén adóznia kell jövõ év elejétõl meglévõ lakóingatlana, vízi- és légi jármûve, valamint nagyteljesítményû gépkocsija után. Ez alapján egy II. kerületi 66 m2-es, 10 évnél fiatalabb, összkomfortos lakás után az interneten lévõ kalkulátor szerint az a bizonyos arany 75.130,- Ft lesz évente. És mindezen pénzekbõl mi lesz? Híd? Lehetséges. Meg más is. Egy februári hír szerint a válság idején (és adóemelések elõtt) a tavalyi év végén az adóhivatal 16,7 milliárd forint prémiumot osztott ki 15.600 munkavállalója között. Ez nagyjából 1.070.000,- Ft/fõ. Valószínûleg nekik emiatt az egy arany miatt tényleg nem kell aggódniuk. A disznófejû Nagyúr meg csak vigyorog tovább… (forrás: http://www.apeh.hu/gyerekeknek_ fiataloknak/adomano_mesei/) Konta Balázs

„Álomállás” – vagy inkább kellemetlen meglepetés? Sosem lehetünk elég óvatosak – halljuk gyakran. De, hogy már az álláshirdetésekben sem bízhat az ember… ezt nem gondoltam volna, egészen addig, amíg személyesen nem volt részem egy olyan interjúban, amelynek folytán csaknem én is egy piramisjáték részesévé váltam. Történt ugyanis, hogy – bár még diplomám nem lévén – megfogant bennem a gondolat: álláskeresésbe fogok. Gondoltam kipróbálnám magam más, jogon kívüli területen is, tapasztalatnak mindenképpen jól fog jönni. Már a második hete intenzíven ráálltam az önéletrajzküldözgetésre, hívtak is egy pár helyre a szokásos válasszal: „ha Téged választunk, visszajelzünk…”. Mivel nem vagyok a türelmemrõl híres, és inkább a dolgok elébe megyek, küldözgettem csak tovább. Egy nap aztán fel is hívtak X Kft.-tõl, hogy fogadnának interjúra. Természetesen fellángolt bennem a remény szikrája: talán most! A helyszín a belváros egyik – ingatlanok tekintetében – legdrágább kerülete, gyönyörû panoráma, jó közlekedés. Nem utolsó szempont ugyebár. Újonnan kifestett, szerény bútorozású irodában egy kellemes külsejû, fiatal férfi fogadott: a Vezetõ. Elkezdtünk beszélgetni, már az interjú elején mondta, furcsállja, hogy ma kevesen jöttek hozzá, bezzeg tegnap, na tegnap sokan voltak. Kilencen. Ma pedig én vagyok az elsõ. Miközben magamról, szakmai pályafutásomról kérdezett, serényen jegyzetelt a cég logójával ellátott papírra. Majd a cégrõl ejtett pár szót. Külföldi, Magyarországon székhelye nincs, határon átnyúló szolgáltatásokat nyújt. Frissen alakult, mindössze egy hazai partnerrel, amelynek a termékeit kellene értékesíteni, na de persze nem nekem, hanem azoknak, akiket majd én kiválasztok a feladatra… Hmmm… vezetõi pozíció, nem is rossz kezdésnek, ráadásul még a próbaidõ alatt is kapok pénzt. Álomállás… Az egyetlen problémám azzal volt, hogy nekem is vennem kellene a cég termékeibõl. Na meg a vállalkozói jogviszony. Az interjúra szánt elsõ óra után beszólt a titkárnõ, hogy itt van a másik jelölt a meghallgatásra, menni kell… Teljesen meg

voltam gyõzve – de mivel tartom magam az elveimhez, elsõre állást nem fogadok el, így bõvebb átgondolásra félretettem magamban a dolgot. Általában célszerû megnézni a céget, mielõtt interjúra megyünk hozzájuk. Ezt én már aznap reggel is próbáltam megtenni, de semmit sem találtam egy külföldi honlapon kívül. Az interjú után már motiváltabb voltam, így elkezdtem keresgetni bármilyen sajtóhírt, véleményeket, akármit. Amit találtam, annak annyira nem örültem: egy blogon írta egy áldozat, hogy ez bizony piramisjáték. Gyorsan neki az internetnek, Wikipedia, mit is jelent ez pontosan? Igen, tagokat

kell beszervezni, embereket kell felvenni, ezután pénzt kapok. Jé, én pont ezt csinálnám! Na de várjunk, mi van a termékkel? Hát ugye az lenne a belépõ… Hirtelen megvilágosodtam: új iroda, nincs cégtábla, kevés alkalmazott, egy partner, állítólagosan sok jelentkezõ (pedig mikor távoztam, én nem láttam az utánam következõt), rögtön vezetõi állás… Hát bizony ilyen tényleg csak álmunkban létezik legálisan – a valóságban nem nagyon. Mindenki vigyázzon tehát magára - könnyû bedõlni! Fábián Beatrix Hajnalka

Jogász példatár 2. Szávó Tímea, a DHL Expressz HR specialistája Szávó Tímea a jogi egyetemen szerzett tudását más körben kamatoztatja. Egy világcég alkalmazottjaként betekintést ad abba, mit tehet az ember jogászként az ügyvédi irodák világán túl. - Hogyan emlékszel vissza az egyetemi éveidre? Hogyan segített a pályakezdésben? - Eddig 5 felsõoktatási intézmény hallgatója voltam, a Pázmányos jogászi végzettség az utolsó. Az elsõ végzettségem megszerzésekor (ezt nappalin végeztem, az összes többit levelezõn) a pályakezdésben az segített, hogy nemzetközileg elismert angol nyelvû diplomát is kaptunk, az akkreditált magyar képzés mellett, ami akkor még nagy dolognak számított. - Hogyan emlékszel vissza az egyetem utáni elsõ éveidre? Mivel foglalkoztál elõször, és hogyan kerültél a DHL-hez? - Vállalati oldalon egy külföldi, multinacionális, nemzetközi vállalat értékesítési osztályán asszisztensként kezdtem, majd rövid idõn belül egy újonnan alakult projekt teambe kerülve bizonyos HR-es feladatokba is lehetõségem nyílt ismereteket szerezni. A HR-es karrierem igazából itt kezdõdött és szakmai téren a legszélesebb körû tapasztalatok sikerült megszerezni, rengeteg új dolgot megtanulnom. A karrierem részeként tanácsadói oldalon is dolgoztam, majd a késõbbiekben visszatértem a vállalati HR-hez, amikor a DHL Expresszhez HRD Specialista munkakörben csatlakoztam. - Miben más a pályakezdõk helyzete most, mint Neked vagy évfolyamtársaidnak? Könnyebb vagy nehezebb? - Véleményem szerint az elhelyezkedésben nehezebb, hiszen nagyobb a verseny (ugyanúgy, mint a képzõhelyek között is). Könnyebb viszont olyan szemszögbõl ítélve, hogy sokkal több támogatást és felkészülési lehetõséget kapnak a pályázók (állásinterjúkra felkészítés, próbainterjúk, vállalatlátogatások, stb.). Az elsõ diplomám megszerzésekor ezek nem létezõ fogalmak voltak, és frissen végzett diákként az elsõ interjún elképzelni sem tudtam, hogy mi fog rám várni. - A jogászi pálya annyira telített, hogy a jogi karokon végzettek egyre kisebb százaléka dolgozik klasszikus jogi munkakörben. Az ilyen diákok nagy része egyéb nagyvállalatoknál dolgozik? Jelent-e ez (szemléletbeli vagy más) változást a munkáltatónak? - A munkáltató oldaláról, amennyiben a frissen végzett jogászhallgató nem jogi munkakörben dolgozik, semmilyen változást, megkülönböztetést nem jelent. A klasszikus jogi munkakörökbe az elhelyezkedés nagyon nehéz, sokszor kapcsolatokat igényel. A vállalatok egy részénél mûködik csak külön jogi osztály (pl. pénzügyi vállalatok, bankok, biztosítók) és a legtöbb multinacionális cég külön jogi irodával szerzõdik. Véleményem szerint a közigazgatási, államigazgatási szektorból sokan vesznek részt jogi képzésen, hiszen a mindennapi munkájuk során és a karrierben történõ elõrelépés miatt szükség van erre a végzettségre. Sergõ András

tizenharmadik oldal


Haydn és az idõ(m) Nap, mint nap Egyetemünk felé topogva belém hasított az érzés – mikor elhaladtam a pávatollakkal a tetején ékeskedõ Iparmûvészeti Múzeum épülete elõtt, melynek két oszlopa közé ki van feszítve a hívogató feliratú plakát: „Haydn és az idõ” –, hogy bármilyen kevéssé is érek rá, meg kell néznem. Aktualitása megkérdõjelezhetetlen: a bécsi klasszikus triumvirátus elsõ tagja éppen 200 évvel ezelõtt, 1809-ben hunyt el. Az alapkoncepció, miszerint emlékezzünk meg a magyar vonatkozásokban bõvelkedõ osztrák zeneszerzõrõl, s hogy – nyilvánvalóan anyaghiány miatt – tágítsuk ki a kört a megfoghatatlan idõ felé, érdekes. Belemagyarázható, hogy igen, számos mûvét e témában komponálta…, de hogy maga a kiállítás anyagát képzõ tárgyak pusztán annyiból kapcsolódnak Haydnhoz, hogy a XVIII. századból, illetve némelyek a fertõdi Eszterházy kastélyból származnak, már-már nevetséges. Felháborodottságomat igazolta a vendégkönyv végiglapozása, ahol a világ minden részérõl érkezett látogatók dokumentálták, hogy igen, eljöttek – egyes fanatikus Haydn-rajongók még ÚjZélandról is –, kifizették a borsos belépõt, s tényleg lenyûgözõ az épület, de amiért jöttek, annak semmi, de semmi köze nem volt Haydnhoz! Oldalakon át olvasgattam a felháborodott megjegyzéseket, s elgondolkodtam, hogy ha mindenki látja a problémát, vagyis azt, hogy egy semmiséget adnak el Haydn nevével, ezáltal csalódást okozva minden látogató számára, akkor miért csinálják így?! (Bizonyára elõ van írva, így kapnak támogatást, meg õk is tudják, hogy valahogy be kell csalni – vagy csapni? – az embereket.) Amúgy apró kis tárgyakat láthattunk, olyan miniatûröket, hogy a megtekintésükhöz egy nagyító is kellett volna. Ráadásul a „felcímkézés” gót betûkkel történt, mely nem segítette az olvasást… Hogy még jobban lehessen kötni a dolgot Haydnhoz, egy „falnyi” szöveget olvashattunk róla. Dicséretet érdemlõ, hogy az Évszakok oratóriuma által ihletett négy évszak, a tavasz

(gyermekkor), a nyár (elsõ szárnybontogatások), az õsz (sikerek) és a tél (utolsó évei) köré rendezték a „látnivalókat”, melyek némelyike az Eszterházy család kastélyából származik, akiknél közel 30 évig karmesterként tevékenykedett. Franz Joseph Haydn a mai magyar határ közelében fekvõ kis falucskában, Rohrauban, egy szegény család gyermekeként látta meg a napvilágot 1732-ben. Korán megmutatkozó tehetségének, csodálatos énekhangjának azonban kamaszkori mutálása véget vetett, így esett, hogy egy alkalommal Mária Terézia hallva hangját, egyenesen károgásnak nevezte azt. Életrajzában az ezután következõ éveket, mikor oktatnia kellett, így summázta: „Nyolc teljes évig kellett ezután a fiatalság tanításából szûkösen tengõdnöm”. Azonban a véletlenek szövevényén keresztül, a szegénységbõl egészen a kastélyig vezetett útja: 1761-ben a Habsburg Birodalom egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb családja, az Eszterházyak szolgálatába állt. A Fertõ-tó melletti Kismartonban és Eszterházán, viszonylagos elszigeteltségben éltek. Szerzõdés kötelezte arra, hogy „naponta délelõtt és délután megjelenik az elõszobában, és megtudakolja a zenélésre vonatkozó hercegi parancsot. Türelmesen várakozik, majd pedig a kapott parancsot a többi muzsikussal is közli” és a „Herceg Úr Õkegyelmességének mindenkori parancsára köteles a karnagy Õfõméltóságának tetszése szerinti zenemûveket komponálni”. Az, hogy milyen kedve volt az Eszterházyaknak, tökéletesen követhetõ Haydn életmûvén: mivel Eszterházy Miklósnak a kedvenc hangszere a baryton-gamba (egyfajta vonós hangszer) volt, számos ilyen darab született, s

amikor eluralkodott rajta az operamánia, akkor Haydnnak, ha tetszett neki, ha nem, operákat kellett írnia. A megrendelõ kívánsága szerint… Zenéjével mindenkire hat és hatott: Beethoven a tanítványa volt, s a klasszikus zene két meghatározó mûfaja, a szimfónia és a vonósnégyes is hozzá kapcsolódik. Jelentõségét mi sem mutatja jobban, hogy egy olyan korban, amikor a zeneszerzõk kizárólag arisztokratáknak ajánlják mûveiket – óh, hogy a világ mennyire nem változik –, számosan, például Mozart is, neki dedikálta szerzeményét. Kölcsönösen csodálták egymást s nem egyszer együtt muzsikáltak: Mozart brácsázott, míg Haydn hegedült, egy alkalommal pedig barátját szinte az egekig magasztalta: „Gyakran hízelegnek nekem azzal barátaim, hogy van némi tehetségem, de Mozart jelentõsen felülmúlt.” Bizonyára Mozartot büszkeség töltötte volna el – ha megérte volna –, hogy Haydn temetésén az õ Requiem-jének elõadásával búcsúznak. Ha már túl sok, Haydn keze nyomát viselõ emlék nem is jutott a múzeum birtokába, pár zeneszámmal „illusztrálhatták” volna a kiállítást. Ezt nagyon hiányoltam. Valahogy jobban passzolt volna Haydnhoz a zene, mint az idõ. Még csakcsak megindokolható lenne a látottak címe, ha órákról lenne szó… No, de nem akarok én ünneprontó lenni, bárkinek is elvenni a kedvét a még 2010. február 7-ig látható kiállítás megtekintésétõl. Sõt! Ajánlom, hogy látogassatok el ebbe a csodálatos, Lechner Ödön által tervezett épületbe, mely zenés programoknak is színtere: legközelebb október idusán az Esterházy Trio lesz hallható. Mindazoknak, akikben egy kis bizalmatlanságot keltettem az Iparmûvészeti Múzeum által kínált programok iránt, jelezném, hogy Egyetemünkön a Pázmány Szalon keretében mi is életre keltjük a nagy klasszikust, Haydnt. S ez garantáltan nem lesz idõpocsékolás. Mikola Orsolya

Haydntól Tiestóig és vissza Idén két zseniális alkotót ünnepel a klasszikus zene világa: Joseph Haydnt és Georg Friedrich Händelt. Haláluk évfordulóján – Haydnnak 200, míg Händelnek 250 éves – az utókor koncertek sorozatával emlékezik meg róluk, mint a zeneirodalom legnagyobbjairól. Ünnepeljük egész munkásságukat, azt a hihetetlenül gazdag és értékes életmûvet, amit maguk után hagytak. Általuk nemcsak koruk, de az utókor is gazdagodott, mind a hallgatóság, mind az utánuk következõ zenészgeneráció, akik tõlük tanultak. Miért ünnepelünk még mindig? Ki ünnepel egyáltalán? Kit fog meg még mindig a zenéjük? Miért? Nehéz kérdések ezek egy olyan korban, amit a stílusbeli sokszínûség és a gyors változások legalább annyira jellemeznek, mint XIV. Lajos udvarát a fényûzés. Ma általános jelenség, hogy a klasszikus zene – szándékosan nem nevezem komolyzenének – egyszerûen nem „trendi”. Kevesen vannak, akik szeretik és rendszeresen hallgatják. Magyarázható ez azzal, hogy régi. Fölhozható, hogy túl szerteágazó a terület – egy reneszánsz motetta és egy romantikus szimfónia tényleg ég és föld –, mégis választható lenne a különbözõ korok zenéjébõl egy kis szegmentum, ami befogadható és „emészthetõ”. Sokakban meg is van a hajlandóság és az eredendõ vonzódás, a többség

tizennegyedik oldal

visszahúzó hatása azonban legtöbbször erõsebb. Nem kell a klasszikus, mert „gáz”, mert „ciki”. Valójában nem is tudjuk megmondani, miért nem szeretjük, vagy miért nem szeretjük annyira, mint a kevésbé fajsúlyos zenéket. Könnyû pedig belátni, hogy nincs új a nap alatt. Ma is a régieket vesszük elõ, ha igazán nagyot akarunk alakítani. Jó példa erre Dj Tiesto Adagio for strings címû száma, mely eredetileg Samuel Barber amerikai zeneszerzõ gyönyörû munkája, s melyet a lemezlovas szinte változtatás nélkül dolgozott föl „a mai kor nyelvén”. Kicsit túlozva ugyan, de azt mondhatjuk, hogy kidobta a szólamok nagyját, az alapdallamra rátett egy spéci szintetizátorhangot és alárakott egy dobgép-szólamot. Ennyi… Fogyaszthatóvá tette, slágert csinált belõle. Érdeme mindazonáltal nem elhanyagolható, hiszen sokakat megismertetett az eredeti mûvel is. Ha a zene struktúráját nézzük, folyamatos könnyebbé válást figyelhetünk meg. A szólamok egyszerûsödése és számuk csökkenése, illetve összhangzattani egyszerûsödés figyelhetõ meg. Mivel a zenei nyelv kisebb szókinccsel dolgozik, a mondanivaló is szûkül, ami szükségszerû következménye bizonyos társadalmi jelenségeknek, amit nem feladatom elemezni. Ami az egyes zeneszámból kivész, az valamelyest visszatér a széles stíluspalettán. A barokk korban

barokk volt csupán, ma trance, house, techno, alter, rock és sorolhatnám még oldalakon keresztül. Egy idõszakon belül olyan sok a stílus, ami szinte nem is tartható fejben. Természetesen ez az eszmefuttatás sem hibátlan. Úgy tûnhet, mintha a zene fejlõdése lineáris vonal lenne, egyik végén Palestrinával, másikon Tiestóval. Nem ilyen egyszerû a helyzet. Számos hatás együttese alakítja ugyanis a muzsikát is, mint minden mást. A mai populáris zenében megtalálható többek közt a különbözõ népzenék, a country – ami maga is népzene a maga módján – és a jazz hatása is. Ha errõl az oldalról is vizsgálni akarnánk a témát, talán az egész újság sem lenne elég, épp ezért el kell tõle tekinteni. Ha azonban az emberek ízlésének szemszögébõl tekintjük a problémát, a lineáris ív megrajzolható. Az egykor nagy társasági eseménynek számító koncertek – egyegy szimfónia õsbemutatója, amit maga a szerzõ vezényelt – úgy vonzották az egyetemi ifjúságot, mint mágnes a szöget. Nem olyan értelemben voltak ezek kuriózumok, mint ma. Nem bogaras, fura dolgok, hanem nagy események, melyek részei voltak az akkori társadalmi vérkeringésnek, teljesen elfogadottak és megértettek voltak. A fiatalság életében ma ezek helyét átveszik a különbözõ diszkók és könnyûzenei koncertek.


A magyarok meghódították Granadát A dél-spanyolországi Andalúzia tartományban található Granada, az egykori mór birodalom utolsó végvára, ami az oda látogató magyarok számára egy meghökkentõen gyönyörû, számos kultúra örökségébõl fennmaradt gyöngyszem. Ez a város ad otthont a Granadai Nemzetközi Tánc és Zene Fesztiválnak, amit idén 58. alkalommal rendeztek meg. Ezzel ez a legrégebbi és legnívósabb spanyol fesztiválnak számít. Minden évben június végétõl július közepéig, közel három hétig tart e programsorozat. Az évnek ebben az idõszakában mindig biztos a jó idõ, de a hõmérõ higanyszálai még nem érik el az augusztusi 40-45 fokos hõséget. Az egyetemi város még tele van a vizsgákkal már végzett felszabadult diákokkal, a granadaiak még nem mennek nyaralni és a Fesztiválra az egész országból és külföldrõl is rengeteg érdeklõdõ érkezik a városba. A hangulat a tetõfokára hág ilyenkor. A Fesztivál klasszikus vonala mellett néhány éve ezzel párhuzamosan megrendezésre kerül a FEX, amely a Fesztivál kiterjesztése, a Budapesti Tavaszi Fesztivál mellett megrendezett Fringe-hez hasonlítható, amelyen könnyedebb mûfajok, újító jellegû formációk mutatkoznak be a közönség számára ingyenesen a város legszebb pontjain és a környékbeli kisvárosokban – az eltérõ igényeknek és eltérõ anyagi lehetõségeknek is eleget téve ezzel. Az elmúlt évek során több kelet európai ország képviseltette magát a fesztiválon, ahol némi ízelítõt kaphatott a közönség, milyen a kelet európai, balkáni hangzásvilág, ami számukra annyira más, annyira eltér a megszokottól. Mi, magyarok pedig a szemükben egy nagyon gazdag, egzotikus, felfedezésre váró keleti világ vagyunk. Nagy büszkeséggel töltött el, hogy végre meg-

mutathattunk nekik egy kis szeletet a zenénk, kultúránk, és nyelvünk gazdagságából. Idén elõször volt alkalma a hivatalos részvételre egy magyar együttesnek a madridi Magyar Nagykövetségen dolgozó kulturális és oktatásügyi szakdiplomatával közösen elvégzett munkánk, illetve a Balassi Intézet és mások anyagi támogatásának köszönhetõen. E részvétel fontos

diplomácia lépésnek is számít a két ország között – ami a közelgõ közös európai uniós elnökségre tekintettel még nagyobb jelentõséggel bír. Idén Magyarország képviseletével a pécsi székhelyû Dutar együttes lett megtisztelve. Az együttest Csõke Renáta és Kopeczky Péter 2004ben alapította. A duóhoz a repertoár bõvülésével más zenészek – Révész György, Siptár Miklós és Balogh Balázs – is csatlakoztak, így mára öttagúvá bõvült a zenekar, amely számos szakmai elismerést vívott ki, kezdve a Kaleidoszkóp-díj 2005-ben való elnyerésétõl, a Budapest Fringe Fesztiválon elnyert

számos díjig. A repertoárjuk igen változatos; tiszta népdalok, átgondolt népzenék, feldolgozások és saját szerzemények mind megszólalnak koncertjeiken, ahol két különbözõ kultúra találkozásának lehetünk tanúi, a magyar és a cigány folklór kincseit kutatva, azokat világzenei kontextusban egy kicsit másképp értelmezi újra. Az együttes meghódította Granadát. Hatalmas sikert aratott az elsõ albumuk, az Idegen vendég dalain túl, a külön erre az alkalomra megzenésített és a magyar és lovári nyelvek mellett spanyolul is elõadott Lorca versekkel, hiszen a Granada közeli kis faluban született Federico García Lorca mérhetetlen tiszteletnek örvend a helybeliek körében. A helyi lapokban több oldalas cikkek jelentek meg, méltatva a zenészeket; az énekesnõ „mámorító és édes hangját”, amely méltó volt ehhez a lélegzetelállítóan gyönyörû helyszínhez, és külön is méltatták azt a gesztust, hogy a Lorca verseket itt elõadták. A népi hangszerek közül a húros hangszerek nagy részét már ismerte a közönség, mivel a gitár mellett a mór idõkbõl is rengeteg féle húros hangszer maradt rájuk, viszont a fúvós hangszerek nagy választéka lenyûgözte õket. A koncertek után a kisgyerekek megrohamozták az együttest, hogy közelebbrõl is megnézhessék ezeket a számukra ismeretlen hangszereket; a furulyát, a kavalt és a tilinkót. A Dutar sikere jó példával szolgálhat az egyetemi zenekarunknak, néptáncosainknak és más formációknak is, hiszen az együttes egy pécsi középiskola tanáraiból és diákjaiból formálódott. Érdemes tehát nagyot álmodni, és azt megvalósítani! (Róluk bõvebben: www.dutar.hu) Marschalkó Linda

Lublin – a kis nagyváros Erasmus körkép

Sokan fölhozzák, hogy a klasszikus zene azért nem népszerû, mert „poros” és régi, de nem hinném, hogy igazuk lenne, hisz a stílus jelentõsen átalakulva, de megtalálható és hallgatható ma is a kortárs mûveken keresztül, melyek értékérõl csupán az utókor mondhat igazán véleményt. A zenehallgatás értékválasztás. Attól, hogy a XXI. században élünk, nem feltétlenül kell elfelednünk, ami régen volt. Akik akkor éltek, azok sem felejtették az elõttük élõket és alkotókat. Klasszikust idézve: „Szép az, ami nekem érdek nélkül tetszik.” Megtehetem tehát, hogy olyat választok, amilyet akarok, viszont választásom akkor lesz igazán megfelelõ, ha nem azt mondom az általam preferált zenérõl, hogy „király”, meg „menõ”, vagy „jó”, hanem hogy szép. Megfordítva Kant gondolatát: Ha rá tudom mondani biztonsággal, hogy szép, akkor tetszik igazán. Nem gondolom, hogy a klasszikus a „legzenébb” zene. Nem a többi stílus fölött, hanem azok mellett áll egyenrangúként. Van rajta kívül más muzsika is, ami szép. Csupán türelemmel kell lennünk iránta, mert bonyolult. Venni kell a fáradságot és meg kell érteni, el kell rajta gondolkodni. Nekünk pedig, akik fiatalok vagyunk, és szeretnénk majdan értelmiségiek lenni, mindenképp ki kell mellette tartanunk. Bujdos Iván

Lublin tipikus egyetemváros. Márpedig egy Pázmányos hallgatónak ez mindenképp új élmény. Az egyetemi negyeded kívül is lépten-nyomon hallgatókba botlik az ember (ellenben nyáron kihal a város, ami igen vicces). Lublin, körülbelül háromszázezres lakosságával, gyönyörû óvárosával és várával nagyvárosnak (is) mondható. Az egyetem (a KUL) a város központjában található. Innen nem messze vannak a kollégiumok is, a maguk minden elõnyével és hátrányával. A másik lehetõség az albérlet. Én ezt választottam és nagyon bevált, hisz a lakótársam és a szomszéd joghallgatók személyében igazi lengyel barátokra leltem. Aki az albérletre szavaz, fontolja meg milyen távolra is költözik, mert az éjszakai buszok csak csütörtöktõl vasárnapig járnak. Ennyit arról, hogy miért kisváros. Az egyetem képzési kínálatából elsõsorban az Amerikai Jogi Centrum tárgyait érdemes választani. Ezen belül is Delaine Swenson órái kötelezõek! Swenson volt amerikai ügyvéd, ezen kívül számtalan, fõleg ázsiai projektben vett részt, melyek ezen országok – mindenekelõtt Kína – demokratizálódását igyekszenek elõsegíteni. Az eredmény egy hatalmas élet- és jogtapasztalattal

rendelkezõ, hamisíthatatlan amerikai stílusú ember, akinek érdekes, interaktív, vicces órái vannak. Tavasszal pedig a születésnapja ürügyén grillezésre és házibulijába invitálja a jogászpalántákat. A többi órák egyébként nagyon hasonlóak az itthoniakhoz. Lényegében azonos idõtartam, aktivitás, készülés. Mindenképpen javaslom felvenni a lengyel nyelvi kurzust. Jó lehetõség megtanulni az alapokat, és a szemeszter végén már érteni egy-két dolgot a boltban, buszon stb., és nem mellesleg ez heti két találkozót jelent a többi Erasmusossal is. Kinek ajánlható tehát Lublin? Aki szereti Közép-Európát (minden elõnyével és hátrányával együtt), aki meg akar ismerni olyan nyugati hallgatókat, akik nyitottak a régiónkra, és mindenek elõtt azoknak, akik közelebb kívánnak kerülni egy nagyon szimpatikus, tartással rendelkezõ, baráti nemzethez. És hogy kiknek nem? Akik nem szeretnek március 15-én tízcentis hóra ébredni. Síelni tudók elõnyben. Na zdrowie! (Egészségedre!) Bárth Bertalan

tizenötödik oldal


A vallás, mint üzlet – hit és pénz Ezúttal a piszkos anyagiak és a deklaráltan transzcendentális irányultság között fennálló egyik lehetséges kapcsolatra kívánok rámutatni. Olyan problémák megvilágítására teszek kísérletet, amelyek nem csupán a hitüket gyakorlókat, de minden embert egyformán érintenek, hiszen az vallási szervezetek társadalomban betöltött szerepe megkérdõjelezhetetlenül fontos. A hit világának elanyagiasodását legfõképp az egyházalapítások megállíthatatlannak tetszõ folyamatán mérhetjük le. Felmerül a kérdés: milyen következményei lehetnek annak, ha a vallás üzletté válik? Mivel e téma a harmadik évezred hajnalán különös aktualitással bír, így talán nem fölösleges néhány szót szólni róla. Mindenekelõtt azt kell látnunk, hogy a fejlett országok lakosainak hithez való kötõdése, legyen az bármilyen jellegû, nemzedékrõl nemzedékre egyre gyengébbnek bizonyul. Míg mára egészen veszélyes ponthoz értünk. Sokpólusú, szabadelvû világunkban már fõként a természetfelettitõl, a végsõ felelõsségre vonástól való félelem miatt akarnak az emberek eltávolodni mindenféle vallástól. A legtöbben szeretnék elhinni, hogy itt a földön bármit meg lehet tenni, hiszen úgyis csak „egyszer élünk”. A legkülönbözõbb csatornákon keresztül kapjuk folyamatosan az ösztönzést, hogy ezt ne is tudjuk elfelejteni. A média és a modern liberális államok vezetõinek egyaránt érdeke, hogy az embereknek ne legyenek természetfeletti kötõdéseik. Így lehetséges gyakorlatilag a végletekig fokozni az eladásokat, illetve ekképpen lehet az eszmei gyökereiktõl megfosztott, ezáltal szûklátókörûvé vált polgárokkal jóformán bármit elhitetni. Az emberek így a gondolkodás képességérõl lemondott bábokká válnak, akiknek csak a megszerezhetõ élmények mennyisége számít. Korunkban általánosan elterjedt a minõség keresésének felcserélése a mennyiség gyûjtésével. Mintha bármit is érnének a majdani, elkerülhetetlen haldoklás közben ezek emlékei. Mindenesetre az emberek ma már egyre nehezebben viselik el, ha valaki korlátozni akarja õket életük felelõtlenségében. Ezért eltávolodnak mindenfajta vallástól, és közben akaratlanul is megalkotják a saját hitüket. Az anyagi javak és a korlátlan élvezés hitét. Régebben, így a középkor bizonyos idõszakaiban még nem ez volt az elsõdleges indok az egyháztól való elfordulásra. Sokszor éppen az elbizonytalanodás és a valódi hit volt a motiváció. A hit abban, hogy a csalódások ellenére valahol mégiscsak megélhetõ a tiszta vallás. Elsõsorban ez ve-

zetett a reformáció új egyházainak létrejöttéhez, az emberiség vallási megosztásához is. Az is igaz ugyanakkor, hogy több, valóban nemes cél által vezérelt hitújító mellett gyakran a személyes motiváció, a kitörési lehetõség keresése és a hatalomvágy is erõsen közrejátszott az egyházak alapításában. Nem egy olyan uralkodót láthatunk a reformáció idõszakában, akik hatalmuk növelését és az katolikus befolyás csökkenését szem elõtt tartva váltottak vallást. Ebbõl a szempontból azt is mondhatnánk, hogy semmi sem változott az elmúlt fél évezred alatt. Csak az eszközök. A reformáció korában kezdõdõ vallásalapítási folyamatok pedig mind a mai napig hatással vannak a világra. Azt megelõzõen ugyanis soha nem voltak olyan erõs új „vallások” vagy egyházak, amelyek nem tûntek volna el szinte teljesen mindössze néhány évszázad alatt. Az ókori, illetve kora középkori birodalmakban általában tisztában voltak azzal, hogy egy erõs és egységes egyházzal rendelkezõ állam sokkalta nagyobb eséllyel lép fel bárkivel szemben, mint egy eszmeiségében jelentõsen megosztott népközösség. Akkor még sokak számára nyilvánvaló volt az is, hogy ezt az egységet leginkább a kereszténység képes nyújtani. A középkorban éppen ez a belsõ egység látszott megtörni. Ezért már nem mindenki látta egyformán hasznosnak a keresztény elvek mellett való kiállást. Ebben a helyzetben tudták áttörni a falat a reformáció erõs támogatással induló egyházai. Az anyagi javak és a hitelvek összeütközésének leglátványosabb területe az új egyházak születése, a szekták és kisegyházak alapításának mára jellemzõ szûnni nem akaró divathulláma. A XX. század utolsó évtizedében kezdett Európába is begyûrûzni az USA-ban már régóta elterjedt szektásodási folyamat. Az 1990-es évek elején az újfent szabaddá váló, de szabadságukkal élni nehezen tudó közép- és kelet-európai államok ideális táptalaját jelentették ennek. Magyarországon például a vallásszabadság túlerõltetésének hála olyannyira leegyszerûsítették az egyházalapítás feltételeit, hogy csak az nem alapított egyházat, aki nem akart. És ez még a mai napig így is van. Majd, amikor bevezették, hogy az állampolgárok jövedelmük után fizetett adójuk egy százalékát bármely szabályosan létesült, bejegyzett egyháznak átutalhatták, a kísértés már akkora mértékû lett, hogy annak egyre nehezebb ellenállni. Az úttörõ az egykori teológus-hallgató, Németh Sándor által 1989-ben alapított ma már Hit Gyülekezete néven ismert tekintélyes üzleti vállalkozás. Ez a közösség

a hittel visszaélõ vallási marketing-tevékenység elsõ és egyik legerõteljesebb nyílt megnyilvánulása. Az azóta már közoktatási és felsõoktatási intézményekkel, saját, hetenként jelentkezõ, többórás televízió mûsorral, valamint ultramodern központtal rendelkezõ kisegyház egy kissé erõltetett alapokon induló, ám a maga nemében rendkívüli sikertörténet fõszereplõje. Az V. század környékén létezõ nesztoriánus szekta elvi alapjain felépülõ „egyháznak” látványosan nincs más célja, mint a Katolikus Egyháztól való különbözés, és a vallásos élet mentén való meggazdagodás. Lassan ideje lenne bevallani, hogy valójában ez az a pont, ami miatt a szektáknak ténylegesen van létjogosultságuk a harmadik évezredben: divat lett ugyanis különbözni a Katolikus Egyháztól. Hogy ennek mi az oka, azt ma már meglehetõsen nehéz eldönteni. Talán a külsõ, erõteljes liberális behatások, esetleg az egyházi vezetõk sokat emlegetett konzervativizmusa. De lehet, hogy ezek együtt, és még sok más. De, hogy miképpen lehetséges ennek a folyamatnak a megállítása, azt röviden meg lehet fogalmazni. Meg kell újulni és vonzóvá kell válni. Intõ jel, hogy míg a világ azon részein, amely a média- és egyéb marketinghatásoktól elszigeteltebbnek mondható, egyre inkább hódít a kereszténység, addig a fejlett államokban a kisebb és jóval megengedõbb új egyházak hódítanak. Kétségtelen, az embereknek levegõre és valódi kötõdésre van szükségük. Kevesebb kötöttséggel. A katolikusok ugyanis egy óriási egyházi közösség tagjai, ami – fõként a városokban – automatikusan kevesebb személyességgel jár. Vágyakoznak az olyan közösségek iránt, amelyek személyesen szólítják meg õket. És a szekták meg is teszik az embereknek ezt a szívességet. Mindeközben pedig jóval kisebb mértékben határolják be az emberek életét, mint, ahogyan azt a történelmi egyházak teszik. Bár már látható, hogy ez a tendencia nemsokára rendkívül veszélyessé fog válni, ma az embereknek mégis erre van szükségük. Így minden egyházi közösség elõtt két út áll: vagy megadják ezt nekik, vagy elveszítik õket. Ez utóbbi pedig hosszú távon meglehetõsen veszélyesnek fog bizonyulni, mind az adott közösségek, mind pedig az eszmei korlátaiktól megfosztott emberek számára. Sajnos hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az említett korlátok nem csupán lehatárolnak, hanem a támaszkodást is nagyban elõsegítik. Teleki Levente

A Vidék Napja Ismét egy új tanév veszi kezdetét. Kezdõdik a tanulás, a Zh-ra való felkészülés, az éjszakába nyúló magolás. De érdemes megvizsgálni az érem másik oldalát is. Hiszen az új tanévvel kezdetét veszik az új programok is. Ezen belül pedig nem csak a fergeteges bulikra és karaoke partikra gondolok. Érdemes olykor az egyetemre jövet-menet szétnézni a plakátokon, figyelni a hirdetéseket. Én pontosan így tettem, amikor felfigyeltem egy érdekes felhívásra. Így történhetett, hogy szeptember 18-án egy csodálatos napot töltöttem el a barátaimmal a Vajdahunyad várban. Szeptember 18-án ugyanis, Budapesten az érdeklõdõk megismerkedhettek az Új Magyarország Vidékfejlesztési Programmal, a térségek turisztikai kínálatával, hagyományaikkal, mûvészetükkel és nem utolsó sorban az ott élõ emberekkel. A program egész napos volt, reggel elsõsorban a kicsiknek kedveztek, de délutánra összegyûlt a környék apraja-nagyja. A barátaimmal négyen indultunk neki a délutáni napsütésben, hogy felfedezzük a látnivalókat. Éppen akkor érünk oda, amikor kezdetét vette a „parasztolimpia”. Itt különbözõ csoportoknak kellett megcsinálni viccesebbnél viccesebb fela-

tizenhatodik oldal

datokat. Volt itt eldugott tárgyak keresése a szénakazalban, szénabála görgetés és kukoricadarálás. Egyszóval a szervezõk igencsak megnevettették a közönséget. Mindeközben a Vajdahunyad vár belsõ részéhez közeledtünk rengeteg pavilont találtunk, ahol különbözõ a tájegységre jellemzõ érdekességekkel találkozhattunk. Láthattunk kovácsokat, kézmûves karcolt tojásokat, fonott kosarakat, terítõket egyaránt. Ezen kívül volt bõven étel-ital, bor és pálinkakóstolás, valamint ízletes pogácsa és perec. A nagyszínpadon zenés és táncos bemutató várta a közönséget. S habár ebben az évben már véget ért ez a fesztivál, javaslom, hogy aki kedvet érez ellátogatni, jövõre mindenképpen vegyen részt rajta, mert tényleg csodálatos élményt nyújthat. Természetesen az év még csak most kezdõdik, úgyhogy a sok tanulás mellett figyeljétek a lehetõségeket, és idõnként látogassatok el ti is egy-egy rendezvényre. Császár Adrienn


Aknay múzsái Szentendre ékszerdoboz. Az ékszerdobozok pedig általában vonzzák a szépérzékkel megáldottmegvert lelkeket. Tehát nem lehet azon csodálkozni, hogy Szentendre sok mûvészt inspirált pusztán annyival, hogy itt laktak, itt alkottak. Az embert körülvevõ világ, környezet hat ránk, ebbõl merítjük energiánkat, vagy éppen fordítva; emiatt érezzük levertnek, megtörtnek magunkat. Szentendre sokunkat feltölt. Az itt alkotó mûvészek pedig hozzáadnak ehhez a nyugodt vibráláshoz valami folyton változó, megismételhetetlen ajándékot. A mûvészet úgy lebeg a város fölött, mint Aknay János õrangyalai. Aknay János is a városban alkot, s hatvanadik születésnapjára gyûjteményes tárlatot rendeztek a szentendrei Mûvészetmalomban. 1971-ben költözött a városba a mûvész, azóta is aktívan részt vesz a mûvészeti életben, a legendás Vajda Lajos Stúdiónak egyik alapítója, számos képzõmûvészeti csoport tagja, segítõje, támogatója. Közéleti szerepvállalásait, segítõkészségének megnyilvánulásait hosszasan lehetne itt most sorolni, de érdekesebbnek mutatkozik festészetérõl írni. Aknay János termékeny alkotó, négy emeleten keresztül csodálhatjuk alkotásait. Már maga a kiállítóterem, a Mûvészetmalom is tökéletes adottságokkal rendelkezik a modern képek színes hangulatainak visszatükrözéséhez. A fehérre festett, olykor pusztán hagyott téglafalak, a

hatalmas tér utat enged a szemünknek. A tárlat nem idõrendben s nem is téma szerint csoportosítja a képeket, egymás mellett találjuk a 70es évek végén készült és a pár éve festett mûveket. Ahogy haladunk a tárlatban, az eleinte zavaró rendezetlenség formás egésszé kezd összeállni. Két vezérmotívuma a város és az angyalfigurák. A város Szentendre, természetesen a mûvész szemével. Nem is érthetjük, hogy hogyan ábrázolhatja egyenes vonalak sokaságával egy olyan város részletét, ahol minden utca kanyargós, ahol nincs derékszög és szinte egyenes sem. S mégis a tisztán geometrikus formák összeillesztésével kisutcás, szentendrei hangulatot kelt. Templomtornyok, apró ablakok, végtelenbe vivõ lépcsõk, háztetõk sokasága: ez a város. Motívumait gyakorta félreteszi, majd évek múltán újrafesti, újragondolja õket, folyamatosan megújítva festészetét. Így ez a festészet ma is folyamatosan változik. Képsorozatai, képvariációi ugyanazokat a témákat járja körül, s mégis tud nekünk újat adni oly sok év után is. Az a fajta mûvész, aki minden pillanatban dolgozik, aki átgondolja motívumait, képzettársításait, hozzátesz és elvesz dolgokat. Angyalképeit is aligha lehetne összeszámolni, oly sok variánsban, oly sok éven keresztül foglalkozott Isten segítõtársaival. Leány-, festõ-, õr- vagy városvédõ angyal-ikonok néznek ránk a falakról. Kisleánya betegsége, majd elvesztésének feldolgozása magától értetõdõen jelenik meg, épül be, lesz végtelen allegória képei témáiban. Az angyalok mindenhol jelen vannak, egy angyal mindenkire vigyáz, viszont nem tud minket megvédeni a kudarcoktól, veszélyektõl, csak segít

nekünk, hogy el tudjuk ezeket viselni. Van, hogy nem halljuk meg, van, hogy túl sokat várunk tõle. Õ nem parancsol, csak óv; jelenléte láthatatlan biztonság, nyugodtsága erõt ad. Meghasadt tojásból születnek, s rovásírás jellegû absztrakt alakba, vagy ikonosztázra emlékeztetõ formába önti õket a mûvész. A város fölött repülnek, ablakokba beköszönnek, tornyokba benéznek. Szentendrének, a városnak is van angyala, aki vigyáz, hogy megmaradjon ez a hely olyannak, amilyen. Ezt az egyszerre földi és égi témájú festészetet, az egész eddigi életpályát egy oeuvre-katalógus könyv mutatja be a tárlat mellett. S ha lekéstük az október 18-i dátumról, januártól a debreceni Modemben is megtekinthetjük a kiséletmû kiállítást. Aradszki Dea

KözösPont-misszió a Sziget Fesztiválon A KözösPont-misszió Szigetmisszióként született 2000ben néhány elszánt fiatal lelkesedésébõl a katolikus, a református és az evangélikus egyház közös kezdeményezésére. Ennek az ökumenikus szervezõdésnek célja a történelmi egyházak valódi értékeinek képviselete a hazai fesztiválokon, melyek a mai magyar ifjúság reális keresztmetszetét adják, helyzetét tükrözik. Munkatársai közé tartoznak a három egyház hivatalos képviseletét és a lelkigondozás bázisát biztosító lelkipásztorok, illetve e három felekezethez tartozó önkéntes fiatalok. A KözösPont elõször a Sziget Fesztiválon jelent meg, azóta már a VOLT-on, az EFOTT-on (egy alkalommal) és a Hegyalja Fesztiválon is megtalálható a KP Sátor. Erdélyi fesztiválokon a Keskenyút nevû testvérszervezetünk végez hasonló munkát. A hazai fesztiválok látogatói többségükben magyarok, ez azonban a Szigetrõl az utóbbi években nem mondható el. Többségükben franciák, hollandok, de a világ minden pontjáról érkeztek fesztivá-

lozók. Természetesen a külföldi betérõket is szívesen fogadjuk, a mi feladatunk azonban elsõsorban a magyar fiatalok megszólítása. A Sziget nem az erõszakos, nem is a direkt, még csak nem is a „hatékony” misszió helye. Sokkal inkább egyfajta hitvalló jelenlété, ami elgondolkodtat, megkérdõjelez bevett sémákat. Nem térítünk kinyilatkoztatásszerûen, nem bombázzuk az embereket jól bevált szlogenekkel, hanem magunkat is kitesszük a minden találkozással, eszmecserével együtt járó bizonytalanságnak. A krisztusi megváltás és szabadítás üzenetét a fiatalok nyelvén hirdetjük, nyitott elfogadással a betérõ fiatalok értékeire, különös hangsúlyt fektetve a személyes, lelkigondozói beszélgetésekre. A Szigeten a Civil Faluban kapott helyet a KözösPont Sátor. Fiatalok szervezésében fiataloknak épült a sátor a programok és lelkibeszélgetések tereként. Az idei szigetes KP stábunk kb. 30 önkéntesbõl állt. Váltásban dolgoztunk, mert a sátor majdnem egész nap, délelõtt 11-tõl hajnali 5-ig nyitva állt a betérõk számára. Napközben különféle programokkal; rajzolással, játékokkal, elõadásokkal készültünk, amelyek az aznapi témánkhoz kapcsolódva segítettek felvezetni a beszélgetéseket. Idén a „Kapcsolat” témakörét jártuk körül (világgal, családom-

START-olj idõben! Nem könnyû elhelyezkedni a munkaerõpiacon, fõként nem pályakezdõként. Ezzel sajnos mindannyian szembesülünk. Ki korábban, ki késõbb. Fontos ismernünk ezért a lehetõségeinket, tudatában lenni a kedvezményeknek, amelyek segíthetnek bennünket, hogy vonzóbbá váljunk a munkaadók számára. Bár tapasztalataim szerint nem áll túl sok eszköz a rendelkezésünkre, az egyik talán leghasznosabb a START-kártya, amely adózási szempontból szolgál elõnyökkel a munkaadó számára. Én még harmadéves koromban ismerkedtem vele egy szemináriumon, késõbb pedig szakmai gyakorlatom letöltése során az ügyvédjelölt kolléganõ személyes tapasztalatként számolt be a kártya kedvezõ fogadtatásáról. Jó tudni, hogy néhány munkaadó egyenesen pályázati feltételként szerepelteti a kártyát, hiszen az számára a következõ kedvezményeket biztosítja: 1. a tételes egészségügyi hozzájárulás alóli mentesség; 2. a 3, illetve 1 százalékos munkaadói járulék és a 29, illetve 26 százalékos társadalombiztosítási járulék együttes összege helyett a foglalkoztatás elsõ évében

mal, társammal, magammal, Istennel való kapcsolatom), de valójában a beszélgetéseket soha nem szorítottuk korlátok közé, a téma inkább csak segítségül szolgált. Az esti órákban teaházzá vált a sátor, hangulatos gyertyák mellet zsíros kenyérrel és teával vártuk a betérõket. Éjfél elõtt közös áhitattal zártuk a nappali munkát. Utána az éjszakai stáb erõn felül teljesített szolgálatot a már „kissé megfáradt” éjszakai látogatókkal és a hideggel dacolva. A Sziget utolsó napján, vasárnap katolikus misét, evangélikus és református istentiszteletet tartottunk a sátorban, minden fesztiválozó számára megadva a lehetõséget, hogy a szokásos istentiszteletén részt vegyen ilyen szokatlan körülmények között, vagy éppen megismerje a számára még ismeretlent. Amellett, hogy a betérõket fogadtuk, a közösségünk befelé is épült. Megismertünk más felekezeteket, megismertük egymást, hozzánk hasonló fiatalokat; olyanokat, akik ugyanúgy, mint más mai fiatal szeretjük a jó zenét, jó hangulatot, jó bort (persze mértékkel), táncot stb., és van valami lényegi hasonlóság bennünk, a hitünk – az a közös pont, ami összeköt minket. (Rólunk bõvebben: www.kozospont.com) Marschalkó Linda

a bruttó munkabér 10 százalékának, második évében 20 százalékának megfelelõ fizetési kötelezettség (járulékkedvezmény). A járulékkedvezményeket azok vehetik igénybe, akik a vonatkozó jogszabály (2004. évi CXXIII. törvény) szerint pályakezdõnek minõsülnek, így felsõfokú végzettség esetében a harmincadik életévüket még nem töltötték be; tanulmányaikat befejezték, vagy megszakították; és elõször létesítenek foglalkoztatásra irányuló jogviszonyt. Amennyiben tehát munkát kívántok vállalni a nyáron, illetve év közben, mindenképpen ügyeljetek arra, hogy erre lehetõség szerint diákszövetkezeten kerüljön sor, hiszen így START-kártya jogosultságotok sem kerülhet veszélybe. A kártya kiváltása rendkívül egyszerû, és ellentétben az e hivatalban megszokott órákon át tartó várakozással, meglepõen rövid idõ alatt igényelhetõ az APEH Budapest, 13. ker. Petneházy u. 6-8. cím alatti ügyfélszolgálatán. Természetesen önmagában a kártya nem elegendõ a kívánt állás elnyerésére, ugyanakkor megnövelhetõek az esélyek a segítségével. Akinek már aktuális a kérdés sok sikert kívánok! (További információ: www.magyarorszag.hu, www.apeh.hu) Fábián Beatrix

tizenhetedik oldal


Utolsó látogatás A második világháború idején, végsõ kiképzésükre várva angol katonák szállnak meg egy használaton kívüli vidéki kastélyban, mielõtt a frontra vezénylik õket. Egy fiatal százados szemléli katonáit, amint a szükséges felszereléseket pakolják le a teherautókról, és sietõs egykedvûséggel birtokba veszik a hatalmas, kopottságában is pompás épületet. A százados járt már itt korábban. A tágas folyosók, a díszes lépcsõk, a kiszáradt, piszokkal teli szökõkút, a szobrok és a festmények mind-mind ismerõsek számára. *** Beszámoló következik egy könyvrõl és a belõle készült filmrõl. A könyvet kevesen olvasták. Az Utolsó látogatás címû, itthon 2009 májusában bemutatott filmet mûvészmozik poros, de mégis barátságos vetítõtermeibe kényszerítették… hiába, az európai kultúra a kevés bennfentes kedvtelése, luxusszámba menõ magánhobbija lett, egy beavatott, szûk köré… Pedig Evelyn Waugh hasonló címû, 1944-ben írt regénye, amelyet Ottlik Géza 1973-ban ültetett magyarra, a közelmúlt európai irodalmának egyik alapmûve. Waugh angol is – kicsit mindig gyanús és furcsa az európai, „kontinentális” szemnek –, katolikus is – furcsa és gyanús az angol szemnek –, így tehát duplán érdekes figura. Aki nem mellesleg, minden ellenkezõ híresztelés és sajátos keresztneve dacára férfi. Angol melankóliával és ironikus humorral telezsúfolt könyve pedig egy különleges kirakós játék, amelynek darabjai a végén csodálatosan, egyik pillanatról a másikra kerülnek a helyükre, és így a cselekmény egyes elemei csak a legvégén nyerik el értelmüket. A történetben a két háború közötti angol világ legillusztrisabb helyszínei és szereplõi elevenednek meg: az oxfordi egyetem, London, Velence, Marokkó az egykori gyarmatok képviseletében, és fõleg a csodálatos angol vidék, a countryside, bennük a kor tipikus alakjaival, melyek némelyike põrén áll elõttünk az író vesékbe hatoló jellemábrázolása által, mások éppen csak felvillannak, és már el is tûnnek a nagy forgatagban. Szívünket különösen melengeti a regényben szereplõ, a filmbõl már hiányzó két magyar utalás (távoli magyar kuzinokra és Horthy Miklós 1919es bevonulására Budapestre…). Ennél is fontosabb kapocs a magyar olvasó és a regény között a temérdek rokon vonás, ami e könyvet és Szerb Antal Utas és holdvilágát összekapcsolja. A két író bizonnyal hasonló mûveltségû, humorú, mi több, lelki alkatú lehetett; regényeik konklúziója mégis egészen más. A történet röviden a következõ: a fõhõs, Charles Ryder százados, a könyv elején friss oxfordi diák az egyetemen összebarátkozik egy furcsa, különleges fiúval, Sebastian Flyte-tal. Barátságuk mély és önzetlen – de a dúsgazdag famíliából származó Sebastian óvakodik attól, hogy barátját bevezesse családjába. Ez elõbb-utóbb mégis, óhatatlanul megtörténik, Charles pedig, aki londoni középosztálybeli családból jön, elámul a látványtól, a hatalmas kastélytól, a természetes, a mindennapok velejárójaként tekintett pompától, és nem utolsósorban Sebastian gyönyörû húgától, Juliától. Amint barátja észreveszi összekacsintását a lánnyal, el is hidegül tõle – õ egyedül, kizárólag csak magának akarta Charlest. Ezt követõen a szereplõk útjai különválnak. Évek telnek el, Sebastian elzüllik, idült alkoholistaként

tizennyolcadik oldal

Marokkóban tengeti napjait. A család feje, a Lord mindeközben Velencében él, házasságtörõ kapcsolatban, és esze ágában sincs hazajönni. Charlesból ismert festõ lesz, az egyetemet persze nem végzi el, ellenben megházasodik. A végzet azonban nem engedi a markából: egy hajóúton újra találkozik a már szintén házas Juliával, és ekkor beteljesül korábbi vonzalmuk. Immár együtt tervezgetik a közös jövõt… A könyvben csak sejtetve, de a filmben kihangsúlyozva szerepel a történet homoszexuális szála. Barátja talán szerelemmel vonzódik Charleshoz. A hatvanas évek hippijeinek elõképe, Sebastian élete a lázadásról szól. Küzdelme az ifjúság folytonos, és megérthetõ harca „a szabadságért” – amelybõl születhetnek ugyan értékek, de ami a maga egészében elõbb-utóbb anakronisztikussá válik. A legtöbben ezért ki is növik a lázadó kort; az csak a fiataloknak áll igazán jól (ezért veszélyesek az ötven feletti férfiak hosszú hajjal…). A társadalmi változások viszont soha nem forradalmi gyorsasággal következnek be, a lázadás pedig nem önérték, és elõbb-utóbb öncélúvá válik. Van, aki tönkremegy ebbe, mint Sebastian, akinek örökös szeretetéhsége nem lelhet kielégítésre. Nem képes betagozódni az õt egyébként szeretõ közösségbe; elkerülhetetlen bukását az olvasó és a nézõ sajnálja, de így nem válhat morális hõssé. A történetben nem csak Sebastian bukik, hanem egy társadalmi osztály, egy életforma, sõt egy egész társadalmi rendszer is. Ezt az osztályt, az angol arisztokráciát két ellenszenves karakter, az erõszakos, kíméletlen anya (a filmben Emma Thompson nagyszerû alakításában), és a nevet-

ségesen „karót nyelt” legidõsebb fiú képviseli. De a bukásban, amikor valami nagy és nemes tûnik el, mindig van mit siratni. A történelem folyamatosságának megszakadását látjuk, egy évszázadokig egyeduralkodó réteg lassú elsorvadását, amely ez idõ alatt ugyan temérdek bûnt és hibát követett el, létében maga is anakronisztikussá vált, de mégis, eltûnésével a századok minden magába szívott mûveltsége, erkölcsisége, elõkelõsége is elenyészik. És nem marad más utána, mint a gyönyörû épület, benne a szobrok, festmények, könyvek, és a kertben egy kiszáradt szökõkút. Hagyjuk magukra egy pillanatra az angolokat, és gondoljunk magunkra is egy kicsit: nekünk még ennyi sem igen maradt, legfeljebb mutatóba. A lassan elsüllyedõ életforma helyébe azonmód másik lép: képviselõje Julia férje, a gátlástalan amerikai üzletember, aki örömest eljátssza a buzgó katolikust, hogy ezáltal feleséget nyerve bebocsátást nyerjen a család ismeretségi köreibe. A rang és a cím segítségével pedig még a háborúból

is hasznot húz. A huszadik század új, modern embertípusát látjuk, egyelõre még a felsõbb körök eleganciájához igazodó modorral és stílussal. A történet legfontosabb és legnehezebben kibogozható szála a család katolicizmusa köré fonódik. A szigorú anya bigottnak tûnik, vallásossága öncélúnak látszik. Valójában jót akar, de rosszul. Mégis, ha rosszul akarjuk is a jót, attól még az jó marad. A végre egymásra találó Charles és Julia nem lehet egészen egymásé. Sokáig ennek ellenére úgy tûnik, hogy a szerelem legyõzheti a társadalom, az Egyház és a család által állított akadályokat. De Julia mégis csak, „túlságosan is” katolikus; ilyen körülmények között nem lehet soha boldog és nyugodt. Hamis a magyar lapokban a film kapcsán megjelent kritikák kérdésfeltevése, amely a történet legfõbb dilemmáját kívánná összefoglalni („legyõzheti-e a bigott vallásosság a boldogságot”?), mert Waugh ebben a konfliktusban a vallás oldalán áll – csak éppen mélységes és õszinte megértéssel szemléli a másik oldalt is. Joggal várnánk el talán ezt az empátiát az Egyház nézõpontjának megítélésekor is. A vallás, mint mindennapi életmód – ábrázolja a katolikus Waugh – az arisztokráciával együtt, bár nem feltétlenül kéz a kézben süllyed a mélybe. Az egyébként jószándékú, nyitott Charles – aki rácsodálkozik a család sajátos világára – sem akar többet, mint „boldognak lenni”. Julia gondolkodása tehát nem „korszerû”, de õ hitébõl adódóan nem a maga ura. Amikor a Velencében lébecoló õshippi családfõ hazatér meghalni, gyermekei papot hívnak hozzá. A régóta hitetlen apa elõször üvöltve küldi el a bárgyúnak lefestett falusi papot, de az utolsó pillanatban mégis fejet hajt; reszketeg kezével keresztvetéssel fogadja a végsõ feloldozást. A hippi nem hippi többé, hanem az akolba visszatért bárány. Az egyetlen szereplõ, akinek személyes sorsa „happy end”-del zárul. Lánya és gyermekei megkönnyebbült mosollyal búcsúztatják apjukat. E mosollyal eldõl, hogy Julia nem választhatja a bûnös, házasságtörõ szerelmet. Charles eleinte ámulva figyeli ezt a világot, minden vágya, hogy a benne szereplõk közé tartozzon. De valójában képtelen erre. A vallásosság nehezen befogadható, emberi hibák, gyengeségek által eltorzított megjelenése nem ragadhatja magával. Sorsa az új impulzusok mohó behabzsolása, de mégis az örök kívülállás, a sodródás és így a boldogtalanság. De ebben a történetben mindenki boldogtalan lesz. Az eltérõ világnézetek összeegyeztethetetlenek; egymással is, és a világ realitásával is. *** A százados fanyar mosollyal a szája sarkában sétál körbe a hatalmas, gazdája által magára hagyott birtokon. Julia a háború elõl Amerikába menekült. A házban és a kertben katonák sürgölõdnek. Éppen a szobrokat és a képeket takarják le ponyvákkal, félre nem érthetõ utalásként. Amikor majd e leplek lehullnak, a képek és a szobrok már csodálni és csodálkozni való kulisszákká silányultak, és nem a mindennapok hûséges kísérõi többé. Egy kultúra süllyed el a mélyben, és Európa már soha nem lesz ugyanolyan, mint egykor… Koltay András


Placebo – Battle for the Sun CD kritika Sok teória létezik arról, hogy miért jó egy együttes. Az elsõdleges általában, hogy a zenészek mennyire tehetségesek. Aztán ott van magának a daloknak a különleges és bonyolult szerkezete, ami aztán mégis egy ütõs egységgé alakul át. Vagy szimplán csak új még a csapat és izgalmas. Nos ha ezek egy gyógyír jellegû zenének a fõ összetevõi, akkor a Placebo sikerének titkát homály takarja… Nincs itt szó az együttes lehúzásáról: a zene valóban ezreket ragad meg. Az idei Sziget plakátokon az õ nevük szerepelt a legnagyobb betûkkel, és augusztus 15-én már két órával a koncert elõtt ki tehették a „megtelt” táblát a nagyszínpad és környékére. Biztosan közelebb kerülünk a siker titkának felfedezéséhez, ha a választ továbbra is a P,L,A,C,E,B és O betûk plakáton szereplõ hatalmas méretében keressük. Brianék persze nem így látják, és még csak nem is az új „Battle For The Sun” c. albumukat tüntetik fel okként a jobb hangulatra. A csapat ugyanis nem rég hajtott végre egy tagcserét: az új dobos

Steve Forrest és állítólag sok életet hozott az együttesbe. „Valami újat akartunk, amiben több szín és optimizmus van.” Itt persze érdemes megállni, különösen, ami a színeket illeti. Még a Meds megjelenése elõtt kérdezték a csapatot arról, hogy hogyan jellemeznék az elõzõ albumaikat, mire a nagyon frappáns „zöld, sárga, barna, kék” választ adták. Ez annak ellenére, hogy kicsit arrogánsan flegmának hangzik egész ügyes válasz volt. A tény ugyanis az, hogy zenei pályafutása alatt nem sok változatosságot vitt a munkájába a csapat. A „Black Market Music”-on ugyan van egy nagyon üdítõ és annál kevésbé említett rap jellegû szám, a „Spite & Malice”, de ezen kívül végig megmaradtak a stílusnál, amit egyes források (talán némileg eltúlozva) a Nirvana egy glam verziójának titulálnak. Ha kottán nézzük a számokat szinte kínosan egyhangú a basszus (A „Bitter End” címû slágerben összesen két hang szerepel), és a többi hangszerrõl sem lehet elmondani, hogy különösebben virtuóz dallamokat játszanak. Azonban a torzítás annál több, és Brian minden pirulás nélkül beszél az említett interjúban arról, hogy szedik darabjaikra és aztán mindenféle effektekkel gazdagítva, hogyan rakják újból össze a számokat. Azt, hogy a dalok különösebben hajaznának egymásra azonban tagadják, a „Without You I’m Nothing” c.

Rózsaszín sajt

zasság felbontásához vezet. Így Dani (Tóth Barnabás, aki egyben a film rendezõje és forgatókönyvírója is) csak nagyritkán látta volna az apukáját, és ebbõl is csak egy olyan sablon vicces történetet lehetett volna összehozni, ahol az útját keresõ fiatal felnõtt srác néha együtt ebédel a link „faterral”, aki soha véget nem érõ csajozós sztorikkal fárasztja, és bugyuta tanácsokkal látja el. Ám jelen esetben Dániel kénytelen végigasszisztálni apja évtizedekig elhúzódó kapuzárási pánikját és kicsinyes hisztijeit, amit azonban meglehetõs nyugalommal tûr el. Hiszen Dániel jó fiú. És követve a jófiúk lázadási technikáját „csakazértse” lesz rosszfiú belõle, apja minden igyekezete és bánata ellenére. Õ, kis romantikus túlzással az igazit keresi és Tibor állandó, rövid és igencsak velõs intelmei ellenére sem hajlandó e keresgélése közben néha napján megpihenni egy-egy kevésbé igazi hölgy mellett. És persze a történet nem lenne az, ami egy meglepõnek kevéssé nevezhetõ, ám annál inkább üdítõ fordulat nélkül: Dánielnek elege lesz „a fiú neveli a felnõni képtelen apukát”–szerepbõl és kivesz egy kis szabit. A történet szempontjából ugyan kevés, hangulatilag azonban annál nagyobb dobás a francia jelenet. Itt hallható ugyanis a leghosszabb ideig a film külön hangulati varázsát adó hang drum (különleges, dobhoz hasonló hangot adó ütõshangszer). A szemnek – és persze Tibor

Kapuzárási pánik és hang drum Egy egoista apa-elnyomott fia kapcsolat. Valójában egy igen nagy fikció. Egy mi lenne ha…? Mert mi lenne, ha egy embertípusnak, akinek rendes körülmények között sohasem születne gyermeke – legalábbis olyan nem, akirõl tud – mégis sikeredne egy? És mi lenne, ha egy embertípus, aki rendes körülmények között valószínûleg sohasem nevelne fel egy gyermeket, mégis megteszi valahogy? A filmben a klasszikus „Mi lenne, ha Rómeó és Julia mégsem végzi ilyen csúf módon?”–típusú kérdéssel kerülünk szembe óhatatlanul. Ugyanis Papp Tibor (Bezerédi Zoltán, aki kissé kopasz, kissé köpcös, de igenis el tudja hitetni, hogy õ a falu bikája, mert jól csinálja, amit csinál) valószínûleg sohasem nevelte volna gyereket, ha a felesége nem távozik olyan tragikusan hamar az élõk sorából, mint ahogy tette. Akkor valószínûleg Papp Tibor és felesége közt a férfi elviselhetetlenül agresszív modora és kiállhatatlan egoizmusa miatt idõvel megkeseredik a viszony, ami rövid vagy kevésbé rövid úton a há-

Est egy pohár bor mellett… Programajánló Mai rohanó világunkban nincs idõnk a kultúrára. Valaki egy beszélgetés során azt mondta nekem: ha vállalkozna, biztosan kocsmát nyitna, hisz’ arra mindig szükség van. Még így válság idején is. Abban van a „biznisz”. Ez a mondat elgondolkodásra késztetett... Vajon én mit kezdenék, ha lenne pár forintnyi invesztálnivalóm? Azt hiszem, egy hangulatos vendéglõt nyitnék. És ha még idõm is lenne, biztosan magam készíteném az ételeket is. Na, de ne kalandozzunk ennyire el. Mert ilyet látunk nap, mint nap. Étel-italfogyasztás, némi halk zene és kész is. Ebbõl tizenkettõ egy tucat. Mitõl is lehetne hát különleges az én kis tavernám? Mûsor. A szórakoztatás mindig is vonzotta az embereket. Élõ zene. Amolyan húszas-harmincas évek stílusában. De az még nem sokban különbözne a lejátszóból sugárzottól. Akkor legyen kis zene és kis szöveges

adalék. De ehhez már két ember szükséges. Kell egy zenész, leginkább zongoramûvész, aki amellett, hogy a fejében – pontosabban szólva a kezében – több ezer kotta és dallam rejtõzik, még zenetörténeti érdekességekbõl is naprakész. Ezen kívül szükség van egy beszélgetõpartnerre, aki a mûvészvilág és történelem színes anekdotáival végigvezeti az est fonalát. Mindezt a betévedõ vendégek esetleg a vacsora elfogyasztása után egy pohár finom bor mellett élvezhetik végig. És hogy változatossá is tegyem a mûsort néha vendégelõadókat is hívnék, teszem azt az Akadémia Quartetet vagy Jókai Anna írónõt, az Egyetemi Kamarazenekart, gitármûvészeket, Koltay Gábor filmrendezõt, táncosokat, akik bemutatják a zene és tánc fejlõdésének összhangját a keringõtõl a vérpezsdítõ salsa-ig… Szép gondolat mindez, de sajnos nincs befektetnivalóm. Emellett mindezt már kitalálták elõttem és meg is valósították. Immáron hatodik éve minden évben egyre nagyobb és nagyobb sikerrel. És, hogy

albumukkal való hasonlóságot a basszista Stefan Olsdal tagadja: „Nem, már vagy tíz éve bele sem hallgattam abba az albumba. Sosem állt szándékunkban, hogy újraalkossuk a múltat, pont az ellenkezõjét tettük. Próbálunk elõre lépni, a „Battle for the Sun”-t inkább egyfajta újra felfedezett energiából építkezik.. Amikor megváltunk Steve Hewitt-tõl, egy ideig fennállt annak lehetõsége, hogy egy Pet Shop Boys szerû duóban maradjunk – nevet fel Molko –, de inkább úgy döntöttünk, hogy trióban folytatjuk. Abban azonban biztosak voltunk, hogy nem akarjuk feladni, hiszen 20-as éveink eleje óta ez volt az életünk, túl sok energiát fércöltünk bele ahhoz, hogy egyszerûen csak elsétáljunk. Biztosak voltunk benne: még nem adtuk ki magunkból a legjobbat!” Ennek ellenére semelyik ponton nem állítják, hogy a „Battle For The Sun” lenne ez a legjobb, inkább az energikus „újrakezdõs” jellegét hangsúlyozzák. Ez meg úgy tûnik rendben is van, mert amikor a Szigeten színpadra léptek, az együttes minden tagjáról lerítt a boldogság és az energia: látszott, hogy megint élvezik a zenélést. És valóban, most már régebbi számok is elõkerültek az újakkal együtt, két ráadást nyomtak le, a közönség meg hálásan õrjöngött. Ahhoz, hogy pontosan miért is, illetve mi az ami az együttest oly sikeressé teszi ugyan nem kerültünk közelebb. Annyi mindenesetre levonható, hogy Placeboék élvezik csinálni, és egy darabig még fogják is, a közönség pedig változatlanul több mint tíz éve imádja egyre nagyobb dózisban bevenni a zenéjüket. Barát Zsófia

folytonos nyers, ám embertípusától egyáltalán nem szokatlan káromkodásában kissé megfáradt – fülnek pihentetõ kitérõ után a fim fonala visszatér a pesti valóságba és rendezi a szálakat, ahogy illik… Anélkül, hogy bármiféle elemzésbe bonyolódnék a magyar film és magyar filmezés helyzetét illetõen csupán annyit mondok: ennek a filmnek még nem volt meg a helye a hazai kategóriák között. De csinált egyet magának. És várja szeretettel a további, hozzá hasonló alkotásokat. Hajrá. Ablonczy Zsuzsi hol találják a kedves Ítélet-olvasók ezt a filmbéli hangulatú helyet? A pontos cím: 1082 Budapest, Szentkirályi utca 28., II. emelet, II. János Pál pápa terem. A házigazdák még mindig, és változatlanul: Szilasi Alex zongoramûvész és Horváth Attila egyetemi docens. Minden adott tehát hogy megvalósuljon az étterem-elképzelésem. Csupán étellel nem tudunk szolgálni. Egyelõre. A következõ estre október 21-én kerül sor 18:30 órai kezdettel a Díszteremben Zene a humorban, humor a zenében címmel. Az est meghívott vendége: Kovács András Péter, humorista. A belépés díjtalan. Azt hiszem, minden adott egy kellemes estéhez. Egy óra után, elõtt, vagy csak a pár perces szünetben beugorva egy kis kikapcsolódásra. Mindenkit vár szeretettel: a Pázmány Szalon. Ablonczy Zsuzsi

tizenkilencedik oldal


Kérdõív Elhelyezkedési preferencia vizsgálatáról A Karrier Iroda a következõ, 3 perc alatt kitölthetõ kérdõívvel a hallgatók elhelyezkedési preferenciáját szeretné vizsgálni. Kérjük, hogy a kitöltött ûrlapot az aulában álló Karrier faliújság alatt található postaládába dobják be. A kérdõívet kitöltõk között 3 db 6.000 Ft-os könyvutalványt sorsolunk ki, amelyet a Szent István Társulat egyetemünkön mûködõ Justinianus Egyetemi Könyvesboltja ajánlott fel. Leadási határidõ: október 10. Együttmûködésüket elõre is köszönjük! 1. Pontozza 1-10 között az alábbi lehetséges munkahelyeket a szerint, hogy a diploma megszerzését követõen hol és mennyire szívesen dolgozna jogi és/vagy nem jogi munkakörben: Jogi munkakörben:

Nem jogi munkakörben:

Államigazgatás, közigazgatás (minisztérium, hivatal, önkormányzat, rendõrség, APEH, stb.): Igazságszolgáltatás (bíróság, ügyészség, végrehajtás): Kis (1-6 fõs) ügyvédi iroda: Nagy, esetleg több országban jelenlévõ ügyvédi iroda: Közjegyzõség: Pénzügyi, tanácsadói, adó- és bankszektor: Hazai cég: Multinacionális cég: Non-profit szektor: Egyéni vagy családi vállalkozás: Külföldön szeretne munkát vállalni: Egyéb: 2. Jelen idõpontban van-e konkrét elképzelése, hol dolgozna legszívesebben? Mi az? 3. Részt venne-e az elhelyezkedést segítõ képzéseken (kompetencia fejlesztés, közigazgatási versenyvizsgára felkészítés, stb.) még az egyetemi tanulmányai alatt: × igen × nem 4. Gondolt-e arra, hogy az egyetemi tanulmányai befejezését követõen is képzi magát? Ha igen, jelölje meg, milyen képzésen venne részt szívesen: • Doktori képzésen • Szakosodást segítõ (felsõfokú) szakirányú továbbképzésen • Kompetencia-fejlesztõ (önismereti, kommunikációs, önéletrajzíró, stb.) képzésen • Egy újabb diploma megszerzésével, mégpedig: • Egyéb: 5. Érdekelné-e gyakornoki munka a piaci szektor prominens szereplõinél a diploma megszerzését követõen is (tapasztalatszerzés, esetleg munkavállalás érdekében)? × igen × nem 6. Személyes adatok: Évfolyam:

Tanulmányok várható befejezése:

Szak:

Barát Zsófia rajzai

7. Ha szeretne részt venni nyereményjátékunkban, a következõ adatokat is adja meg! Név: Telefon: E-mail:

Universitas cum politika?! Az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség (IKSZ) azt szeretné elérni, hogy a politika újra megjelenhessen a felsõoktatási intézményekben. Az ifjú kereszténydemokraták egyeztetéseket kezdeményeztek a parlamenti frakcióval rendelkezõ pártok ifjúsági szervezeteivel, és mintegy egy hónapos egyeztetõmunkát követõen konszenzus született. Ez az országos politikában oly ritkán tapasztalható véleményazonosság jelzésértékû lehet. Könnyen elképzelhetõ, hogy még a 2010-es választások elõtt a gyakorlatban is realizálódhat ez a kezdeményezés. Az ifjúsági szervezetek egy, a rektori konferenciának irt közös levélben juttatták kifejezésre álláspontjukat. A fiatalok politikai aktivitása, a demokratikus jövõ záloga – hangsúlyozta Rétvári Bence, a KDNP országgyûlési képviselõje, az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség elnöke, karunk egykori hallgatója és HÖK-elnöke. Ebben politikai- és világnézettõl függetlenül mindenki egyetért: valóban fontos, hogy a fiatalok ne forduljanak el a politikától, valamint, hogy érdeklõdjenek a közélet eseményei iránt. Abban a kérdésben, hogy az egyetemeken milyen szinten legyen jelen a politizálás, már lehet, kell, és érdemes is vitatkozni. Még mielõtt egyesek politikai háborúkat vizionálnának az egyetemek folyosóin, ahol konzervatívok és liberálisok egymást fojtogatva vívnak ádáz csatát egy-egy kopogtatócédula megszerzéséért, le kell szögezni: egyáltalán nem errõl lenne szó. A kezdeményezés célja, hogy szabályozott keretek között, értelmes vitákon a „szellemharcok tiszta sugaránál” felszámoltassék a fiatalok politika és közélet iránt tapasztalható általános közönye és információhiánya. Alátámasztja ezt az állítást „Az Ifjúság 2008 Gyorsjelentés”, amely – a korábbi kutatásokhoz hasonlóan – részletesen elemzi a fiatalok és a politika viszonyát. Arra a kérdésre, hogy egy jó állampolgárnak fontos-e a választásokon való részvétel, a válaszadók 72%-a igennel válaszolt. Ezzel szemben csak 34% vesz részt ténylegesen is a választásokon. Megállapítható tehát, hogy a fiatalok kétszer nagyobb arányban élnének demokratikus jogaikkal, de a tájékozottság és motiváció alacsony szintje miatt mégsem teszik. Ijesztõ, hogy a fiatalok fele elfogadhatónak tartana egy diktatúrát ma Magyarországon. Nálunk szerencsésebb történelmi fejlõdésû nyugateurópai országokban, vagy az Egyesült Államokban természetes, hogy az egyetemek és fõiskolák politikai rendezvények szinterei lehetnek. Magyarországon a rendszerváltás óta kialakult megosztottság eddig ezt nem tette lehetõvé. Az egyetemi politizálás tiltásának húsz évvel ezelõtt nyilvánvalóan az volt az indoka, hogy az MSZMP-t távol tartsák az intézményektõl, de mára ezt a döntést felül kell vizsgálni. A Felsõoktatási törvény nem tartalmaz a politikai rendezvényekre, illetve a kampuszokon megalakuló politikai jellegû hallgatói szervezetekre vonatkozó szabályozást, az egyetemek szervezeti és mûködési szabályzatai azonban sok esetben elutasítóan fogalmaznak ezekkel kapcsolatban. Ezért a hallgatók által megszervezni kívánt politikai rendezvények burkolt formában vagy külön engedélyek beszerzése után valósulhatnak csak meg. Napjaink politikai döntései 20-30 évre befolyásolják a fiatalok jövõjét, ezért ezek a döntések nem születhetnek meg nélkülü(n)k. A fentebbi felmérésekben szereplõ tendenciák feltétlen javulnának, ha a pártok vagy azok ifjúsági szervezetei ott is megszólíthatnák a hallgatókat, ahol a legtöbb idejüket töltik: a felsõoktatási intézményekben. A szervezetek mûködése nyilván nem sérthetné az oktatás rendjét, valamint egyenlõ feltételek mellett zajlana. Az új elképzelésrõl általánosságban annyi mondható el, hogy minden bejegyzett párt ifjúsági társszervezete lehetõséget kapna a megjelenésre, ha az aktív jogviszonyú hallgatók között taggal rendelkezik. Tehát nem a pártok, a pártpolitika kerülne elõtérbe, hanem a közélet fiatalokat érintõ kérdései, melyet elsõsorban nem „nagypolitikusok”, hanem a kortársak vezetnének elõ. Szintén fontos megjegyezni, hogy a politika nem az egyetem oktatóit és egyéb alkalmazottait célozva kerülne be az egyetemek és fõiskolák falain belülre, hanem a hallgatók számára. Palócz László

XII. évfolyam 4. szám  

XII. évfolyam 4. szám

Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you