Page 1


V

olt egyszer egy fiú, akit úgy hívtak Tisi. Igazán kedves fiú volt ő, és szép is, bizony, olyan fenséges szakállal, amelyet minden más fiú

irigykedve nézett, de ez most mellékes. Tisi vicces volt és aranyos, mindig segített mindenkinek: ha valaki elhagyta egy izéjét, Tisi örömmel ajánlotta fel, hogy megkeresi. Ha valakinek kellett egy bigyó, Tisi boldogan szerezte meg azt neki. És ez így ment hosszú, hosszú éveken keresztül. De sajnos, ahogy telt az idő, Tisi egyre többször kelt fel úgy, hogy már nem volt kedve aranyosnak vagy segítőkésznek lenni. Néha, amikor valakinek kellett egy bigyó, Tisi már nem szívesen szerezte be neki azt. Sőt, Tisi néha már vicces sem akart lenni. Hogy miért? Nos, ez egy jó kérdés. A helyzet az, hogy Tisi egy nagyon, rettentően, iszonyatosan gonosz helyen lakott, amit úgy hívtak, Világ. Bizony, már a neve is ijesztő, de gondolj arra, hogy majdnem úgy hangzik, mint az, hogy VALAG, és akkor máris kevésbé lesz rémisztő.


Szóval a Világ egy olyan hely volt, ami telis-tele volt emberekkel. Emberekkel, akik közül régen sokan olyanok voltak, mint Tisi: segítőkészek, kedvesek, viccesek, néhányuknak még olyan csinos szakálla is volt, mint neki. De az van, hogy minél tovább élt valaki a Világban, annál nehezebb volt megtartania ezeket a tulajdonságokat. Senki nem tudta, hogy miért. Egyszerűen csak így volt. Így hát Tisi sem lepődött meg azon, hogy minden újabb reggelen egyre morcosabban ébredt. Aztán egyszer, egy borongós késő novemberi napon

megtörtént

az,

ami

a

lehető

legeslegeslegrosszabb dolog: Tisi úgy kelt fel, hogy már Karácsonyozni sem akart. Úgy csúsztatta bele mélabús papucsába a szomorkás lábát azon a bánatos reggelen, hogy arra gondolt, a Karácsony, és most

kapaszkodj

meg,

arra

gondolt,

hogy

a

Karácsony… Kapaszkodsz? Mondtam, hogy kapaszkodj meg. Szóval,

hogy

Nagybetűkkel!

a

Karácsony

OSTOBASÁG.


Tisi még akkor is így gondolta, amikor unottan nyammogott a búval bélelt reggeli szendvicsén, sőt, mikor elhagyta a csüggedt házat, az volt az utolsó, ami átfutott a fásult agyán, hogy a Karácsonynak semmi értelme. Bizony. Durva. Szomorú nap volt ez. Hogy miért? Mert a Karácsony volt az egész év legszebb időszaka. A Karácsony volt az, amikor a Világ, ez a gonosz, sötét hely, ha csak rövid időre is, de egy kicsit újra megtelt fénnyel. A Karácsony volt az, ami segített megtartani az emberekben mindazt, amit a Világ el akart venni tőlük: a kedvességet, a segítőkészséget, és a viccességet. És

ha

Tisi

lelkét

már

ez

sem

tudta

megmelengetni, akkor bizony nagy volt a baj. Nagyon nagy. Akkora nagy, hogy a Karácsony Szellemeinek ideje volt közbeavatkozni. A Karácsony Szellemei, ha esetleg nem tudnád, olyan természetfeletti lények, akik minden évben elhozzák azt a melegséget a Világba, amit úgy


hívnak, Karácsony. Furcsa lények, akiket még soha senki nem látott, de ha nagyon figyelsz, néha megpillanthatod a tükörképüket egy-egy kisgyerek arcán, aki először lát csillagszórófényt, vagy egy hóember amikor

mosolyában, sál

kerül

nyakára,

és

a

néha,

különösen

meghitt

pillanatokban, felfedezheted a szívedben is. Amikor

valaki

eljut

arra a pontra, mint a mi Tisink,

a

Szellemei

Karácsony elküldenek

hozzá egy hírnököt, aki se nem

manó,

tündér,

inkább

se

nem valahol

pont a kettő között, és akinek a feladata az, hogy felizzítsa az embere szívében

lakó

lángot,

mielőtt

még

az

végleg

kihunyna. Mert bizony az is előfordul, de az valami


annyira borzalmas, hogy inkább nem is beszélnék róla. Így hát december elsején Tisi arra ébredt, hogy valaki csörömpölt a konyhájában. Mondanom sem kell, hogy először nagyon megriadt, de miközben belecsúsztatta a lábát a hideg mamuszába, arra gondolt, mit számít? Vigyen csak el a betörő, amit akar. Ám amikor a konyhába ért és felkapcsolta a villanyt, nagy meglepetésére nem betörőt látott, de még csak nem is betolakodót, hanem egy nagyjából egy méter magas lényt (vagy lányt?), aki vidáman sertepertélt a tűzhely körül. Egy lánylényt, akinek pisze orra úgy piroslott, mintha most jött volna be a hidegről, akinek barna haja úgy csillámlott, mintha hópihék telepedtek volna rá, akiből mintha mézeskalács halvány illata szállt volna felé, és egy pillanatra Tisi szinte esküdni mert volna, hogy a lénymanó minden mozdulatával ezernyi csengettyű dallamos csilingelése töltötte meg halkan az apró konyhát. – Hát te ki a fene vagy? – szólalt meg hangosan, mire a lény boldogan csapta össze a tenyereit maga


előtt. Most, hogy megállt egy helyben, Tisi jobban szemügyre tudta venni: manószerű arca volt, ami csak úgy ragyogott a konyha lámpájának fényében (szó szerint!), karjai valahogy túl hosszúnak tűntek, de mégis kecsesnek, lábai pedig meglepően nagyok voltak apró termetéhez képest. Tetőtől talpig piros bársonyba öltözött a lénylány, ruhácskáját aranyló hópihék díszítették, cipőcskéjén pedig masni helyett egy csokor magyal díszelgett. – Na, végre, hogy felébredtél! – mondta magas, vékony hangon, és miközben beszélt, Tisi még erősebben érezte a mézeskalács illatát, a csengők csilingelő dalát, és egy pillanatra úgy érezte, már nem is olyan hideg a papucsa. – Ki vagy és mit keresel a konyhámban? – kérdezte felháborodva, mire a lény odalépett hozzá, és vidáman megrázta a kezét. – A nevem Aem, és azért küldtek hozzád a Karácsony Szellemei, hogy segítsek neked újra meglelni a Karácsony fényét, ami idebent lakozik – miközben ezt mondta, apró kezecskéjét Tisi szívére helyezte (épp, hogy felért odáig). Olyan melegség


áradt abból az apró tenyérből, hogy Tisi azt hitte, lyukat

fog

égetni

komor

pizsamája

anyagába.

Ehelyett, mikor Tisi lenézett, mintha halványan ragyogott volna a felső ott, ahol az imént a manólánylény megérintette. Sőt, egy pillanatra a pizsamája sem tűnt komornak, csak egyszerű, kék csíkos pizsamának. – Na és ha én ezt nem akarom? Nagyon jól megvagyok a Karácsony fénye vagy milye nélkül is. Amúgy is, ostobaság az egész – morogta, mire Aem rémülten tett egy lépést hátra, miközben kezecskéit a szája elé kapta, és olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy apró hópelyhek sokasága hullott körülötte a konyha padlójára. – Nem is sejtettem, hogy ilyen vészes a helyzet, nehéz ügy, nehéz… – suttogta szomorúan, amikor felocsúdott a sokkból. Tisi összevont szemöldökkel méregette, nem értette, miről hadovál, hogy mit keres itt, hogy honnan jött, és főleg azt nem, hogy mitől volt mézeskalácsillat a konyhában. Valamiért mind közül ez utóbbi dühítette a legjobban. Mégis mit képzelt ez


a lény, a forró tenyerével, bolondos ruháival, meg a csilingelő hangjával?! – Ha olyan nehéz eset vagyok, miért vagy még itt? – csattant fel Tisi, és az ajtóra mutatott. Tőle bizony akár most azonnal is távozhat ez a miniatűr bohóc, nem ő hívta ide. – Ó nem, nem és nem! – dobbantott

akaratosan

Aem

magyalos cipellőjével, amitől egy

pillanatra

megszűnt

a

csilingelés, amit Tisi hallani vélt,

amióta

csak

megpillantotta. – Tudd meg, ahonnan én jövök, ott nem mondunk

csak

úgy

le

az

emberünkről csak azért, mert az nehéz dió! Te vagy az én emberem, Pifu Tisi, és én hiszek benned, és a kedvenc karácsonyi üveggömbömre esküszöm, hogy mire végzek veled, te is újra hinni fogsz – hadarta a lénylány csípőre tett kézzel, és volt valami olyannyira rettentően eltökélt apró arcában, hogy Tisi nem mert


kötekedni. Nagyot nyelt és bólintott. Persze csak amolyan mélabúsan. – Helyes – csapta össze Aem újra tenyereit, majd elvett a tűzhely mellől két csésze gőzölgő teát. Az egyiket Tisi döbbent kezébe nyomta, a másikat boldog mosollyal emelte saját pisze orra alá. Úgy szimatolt bele, mint egy nyuszi. – Mézeskalács és egy csipet varázs… – sóhajtotta elégedetten, aztán nagyot kortyolt a forró italból. Tisi nyikkanni sem mert, csak meredt a lényre. – Na, gyerünk, igyál! Bízz bennem, és könnyebb lesz a következő huszonnégy nap – kacsintott rá Aem. – Hogy mennyi? – szaladt ki a meglepett kérdés Tisi száján. Nem akarta elhinni, hogy mibe csöppent bele. Ő csak békésen akart morogni és puffogni, egész decemberben, de mindez most veszni látszott. – Jól hallottad. Nap, mint nap, amíg el nem érkezik a Karácsony, itt leszek, és itt leszel te is – mondta Aem elégedetten mosolyogva, amitől pisze, dércsípte orra veszélyesen magasra szaladt apró pofikáján. – Most pedig idd meg a teád, és lássunk is


neki! – tette hozzá, és ruhácskája arany hópihéi felragyogtak az eltökéltségtől. Nem volt hát mit tenni, Tisi, bár semmi kedve nem volt hozzá, belekortyolt a kezébe nyomott süteményillatú teába, és bár ekkor ezt még nem tudta, az az első korty volt az első lépés afelé, hogy újra megtalálja a Karácsonyt.


A

következő napok bizony hosszúak voltak és nehezen teltek – Tisi számára legalábbis. Aem

viszont annál inkább élvezte a dolgot. Első nap adventi kalendáriumot készítettek, soksok színes papírból, ragasztóból és szalagból. Közben Aem végig karácsonyi dallamokat dúdolt, amire Tisi csak a szemét forgatta. Estére Tisinek még az alsónadrágja

fenekére

is

színes

papírdarabok

ragadtak,

a

viszont

lénylány elégedetten

szemlélte az ágy mellett lógó kreálmányt. Aztán

amikor

Tisi

elaludt (morcosan persze), Aem a kalendárium elé állt és furcsa szavakat mormolt. Valami halkan csengett,

valami

halkan

bongott,

a

levegőből

csillámok hulltak alá, és a lénynek nyoma veszett, pont akkor, amikor Tisi átfordult a másik oldalára.


Reggel aztán, mikor Tisi felkelt, megakadt a szeme

a

dudorodó

papírzsákokon.

Ahogy

belecsusszant a papucsába, észre sem vette, hogy az már nem is volt olyan hideg és mélabús, mint előtte nap. A naptárhoz csoszogott, megkereste a 2-est, és kihúzta a tasakban megbúvó mézeskalácsot. Lopva körültekintett, aztán egyből bele is harapott. És milyen finom volt! Annyira finom volt! A legfinomabb mézeskalács volt, amit valaha evett! Olyan finom volt, hogy egy pillanatra Tisi majdnem el is mosolyodott! – Jó reggelt! – szólalt meg mögötte a csilingelő hang, mire Tisi gyorsan a szájába tömte a maradék mézeskalácsot, mintha mi sem történt volna. Ahogy megfordult, Aem, a lánylény manó idegesítően önelégült mosolya fogadta. – Van egy kis morzsa a fenséges szakálladban – kacsintott rá, majd sarkon fordult. Tisi szégyenkezve, és persze elkenődve, szedte ki a morzsákat, de olyan finom volt az a mézeskalács,


hogy

nem

volt

szíve

egyetlen

darabját

sem

elpazarolni. Úgyhogy bekapta a morzsákat is, és csak ez után követte a lénylánymanótündért. És hogy hogy telt a hónap hátralévő része? Már mondtam, nem figyelsz? Lassan és nehezen, nehezen és lassan. Tisi annyit forgatta a szemét, hogy egyik alkalommal, amikor éppen karácsonyi koszorút készítettek, egyedül Aem varázsereje mentette meg attól, hogy kiessen abból a mélabús fejéből. Sorra

ürültek

finomságokat

rejtő

az

adventi csomagjai,

kalendárium és

a

lénylánytündérmanó újabb meg újabb kalandokra vitte a morcos szakállas fiút. Voltak karácsonyi vásárban, ahol finom, fűszeres forraltbort szürcsöltek (Aem kicsit be is csiccsentett tőle, de psszt, ez maradjon köztünk, jobb, ha a Karácsony Szellemei ezt nem tudják meg), elmentek jégkorcsolyázni, képeslapokat készítettek, amiket Tisi elküldött minden ismerősének, mézeskalácsot sütöttek, karácsonyi pulcsit varrtak, elsétáltak meglesni mások karácsonyi fényeit, Karácsonyfát vettek, díszeket készítettek, és persze fát díszítettek.


És mindeközben Aem dúdolta a karácsonyi dalokat, és a levegőt körülöttük mindig belengte a finom mézeskalácsillat, meg az alig hallható, ám mégis kitartóan daloló csengőszó. Aem minden reggel új feladattal köszöntötte Tisit, amiket ő, vonakodva bár, de teljesített. Azt állította, hogy semmi hatással nincs rá a sok készülődés, valahol mélyen, egy ici-picit érezte, hogy a szíve egy hajszálnyit, egy hangyányit, egy iciri-picirit, de kevésbé volt csüggedt. Azért

persze

kötekedett

a

lénnyel,

nehogy

gyanút

fogjon

(neked elárulom, hogy nem tudta átverni, hiszen őt a

Karácsony

Szellemei küldték,

de

tudod, ez a Tisi néha elég süsü volt).


Amikor először kellett együtt elhagyniuk a házat, Tisi gyanakodva kérdezte meg Aemet, hogy nem fognak-e rájuk furcsán nézni odakint, a Világban. – Nem tudom, néztél-e már tükörbe, de elég röhejesen festesz – puffogta Aem felé mutogatva. A lénylánylény szélesen mosolyogva perdült meg a tengelye körül, apró hópihéket szórva maga köré. – Nem tudom néztél-e már tükörbe, de elég fancsali a képed – vágott vissza kacagva. – Ne vágj vissza, bogyis – morogta Tisi, mire Aem csak

még

csengőbben

kacagott,

mintha

Tisi

legalábbis valami rettentően vicceset mondott volna. – Ne aggódj azon, mit gondolnak majd mások – simított végig hópihés szoknyáján. – Amúgy sem lát majd engem senki, csak te. Te vagy az én emberem. Ők nem láthatnak, mert idebent vagyok – odalépett Tisi elé, és újra a szívére helyezte apró kezét. Tisi ismét érezte az abból áramló forróságot, és egy pillanatra mintha az egész testében szétáradt volna a meleg. Egy másodpercre szinte el is felejtett azon aggódni, hogy lyukat égethet belé a manólénylány tenyere!


Aznap este sokat gondolkodott azon, amit Aem mondott, de, mint te azt már tudod, Tisi néha elég süsü tudott lenni, így nem jött rá, mit is jelentett igazából az, amit a tündérlény mondott neki. Szóval így telt a hónap: Aem apránként lekaparta a jégréteget, ami Tisi szívére telepedett az évek során, és Tisi próbált úgy tenni, mintha ő ezt nem vette volna észre. Pedig észrevette, bizony ám. Sőt, a Karácsony előtti utolsó este úgy tett, mint aki gyorsan elaludt, és amikor a manólény köddé vált aznapra, titokban újra kikelt az ágyból, belebújt a teljesen

normális

hangulatú

és

hőmérsékletű

papucsába, és kedves, színes papírba becsomagolta az

Aemnek

becsempészett

készített a

ajándékát,

közösen

amit

feldíszített,

aztán

vidáman

pislákoló Karácsonyfa alá. Elérkezett a Nagy Nap: Karácsony volt. Aem olyan hangosan énekelt azon a reggelen, amennyire csak tudott, és a levegő határozottan mézeskalácsillatú volt, és valahonnan tisztán kivehetően csengők dala szólt. A lánymanólény utolsó feladata Tisi számára egy ünnepi lakoma elkészítése volt, és


mindketten vidáman tevékenykedtek a konyhában. Képzeld, Tisi aznap azt a karácsonyi pulcsit vette fel, amit együtt varrtak! Ahogy elkészült a lakoma, leültek és együtt elfogyasztották

azt,

utána

pedig

teli

hassal

telepedtek le a Karácsonyfa pislákoló fényei alá. Minden meleg volt, fényes, és mézeskalács-illatúan boldog. És igen, még Tisi szíve is. – Hát eljött ez is – sóhajtott mosolyogva Aem, és Tisit elfogta valami szomorú érzés, mert sejtette, hogy most látja utoljára a manólánytündért. – Szeretnék adni valamit – mondta, és kihalászta a fa alól az ajándékot, amit Aemnek készített. – Boldog Karácsonyt! – mondta, és odanyújtotta a kicsit

ügyetlenül,

de

szeretettel

becsomagolt

ajándékot. – Ó, köszönöm szépen! – sikkantott fel izgatottan a tündérmanó, és azon nyomban lecsupálta a papírt a csomagról. A régi Tisi erre megforgatta volna a szemét, hogy mi értelme volt akkor becsomagolni az ajándékot, ha a lénylány csak így letépi a papírt, de az új nem így tett. Csak szélesen elmosolyodott, és


várakozva figyelte, ahogy Aem kihúzza a csomagból az általa készített hópihe alakú fülbevalókat. – Gondoltam, illik majd a ruhádhoz – mondta sután, amikor a tündérlény nem szólt egy percig semmit, csak tágra nyílt szemekkel nézegette a csillámló

fület

díszítő pihéket. –

Ez

annyira

csodás, köszönöm! – mondta, és Tisi látta,

hogy

egy

mézeskalácsillatú, csillámló örömkönnycsepp gördült

végig

kis

manópofiján. Maradjon

kettőnk

között, de ettől valamiért egy egészen szorító érzés támadt Tisi szívében, nem kellemetlen, semmiképp sem, inkább meleg, és boldog, és szeretettel teli… Várjunk csak! Álljunk csak meg!


Emlékszel

még

arra,

amikor

a

Karácsony

Szellemeiről volt szó? Tudod, akiknek a tükörképét néha megpillanthatod egy gyermek arcán, vagy a hóember mosolyában, vagy a szívedben, amikor minden igencsak meghitt? De hiszen… Lehet, hogy? Előfordulhat, hogy ezt érezte Tisi is abban a pillanatban? Hát, ezt nem tudom, de azt igen, hogy a következő pillanatban, amikor Aem boldogan megölelte (miután feltette az új fülbehópihevalóit), akkor

bizony

végigszaladt

valami

olyannyira

csodálatos Tisi szívén, ami mindenképp és csakis a Karácsony Szellemeinek nyoma lehetett. – Én is csináltam neked valamit! – mondta vidáman Aem az ölelés után, és egy gondosan és tökéletesen szépen becsomagolt kis csomagot húzott elő a fa alól. – Boldog Karácsonyt! Nyisd ki! – izgatottan nyomta a fiú kezébe, aki óvatosan ki is csomagolta. Egy iszonyatosan gyönyörű, végtelenül puha,

piros

bársony

sapka

volt

benne,

amit

ugyanolyan sejtelmesen csillogó hópihék borítottak, mint amilyenek a manólány ruháin voltak, és aminek a végén egy tekintélyes pom-pom virított. Tisi


szívét ismét átölelte az a furcsa érzés, ahogy a fejére húzta a sapkát. –

Igazán

nagyon

köszönöm

mondta

meghatódva, és mindketten tudták, hogy nem csak a sapkáért mondott köszönetet. Aem boldogan mosolygott rá. – Tudod, ez egy különleges sapka. Varázslatot öltöttem minden hópihébe. Akárhányszor felhúzod majd, mindig át fog járni a Karácsony melege – magyarázta, és ahogy Tisi finoman hozzáért az egyik hímzett hópihéhez, érezte a szívében azt a bizonyos melegséget. Egy pillanatig a lénylány és a többé már nem mélabús fiú csak boldogan mosolyogtak egymásra, aztán Aem feltápászkodott a fa mellől. – Most pedig ideje mennem – mondta kissé szomorkásan. Egészen a szívéhez nőtt ez a Pifu Tisi, de most már tényleg vissza kellett térnie otthonába, a Karácsony Szellemeinek varázslatos földjére. – Köszönöm, hogy nem mondtál le rólam és hogy hittél bennem – motyogta a fiú, mire a manótündér boldogan elmosolyodott.


– Ó, Tisi, csak arra volt szükség, hogy te is higgy magadban. És persze a Karácsonyban – nevette el magát örömében Aem, és nevetése pontosan úgy hangzott, mint egy tucatnyi arany csengettyű csilingelése. – Találkozunk majd még? – kérdezte Tisi reménykedve, mert minden akarata ellenére is hozzánőtt a lény. – Tudod, Tisi, mindig közelebb leszek hozzád, mint

hinnéd

mosolyodott sejtelmesen

el Aem,

de

Tisinek halványlila gőze sem volt róla, miről beszél

(tudod,

süsü!).

A

néha

lánymanó

csak

megcsóválta

a

fejét,

és

a

odalépett

földön csücsülő fiú elé. – Mindig is itt voltam, és mindig is itt leszek –


suttogta, miközben kedvesen meleg tenyerét még egyszer, utoljára, a fiú szívére helyezte. A levegőt megtöltötte a mézeskalácsillat, és a csengők vidáman csilingeltek. Tisi egy pillanatra lehunyta a szemét, mert olyannyira átjárta őt a Karácsony melege. Mire újra kinyitotta, Aemnek nyoma veszett. Eltűnt és mégsem. Mert volt valami furcsán ismerős, ismerősen furcsa melegség Tisi mellkasában, pont ott, ahol az imént még az apró manótenyér volt. Így történt hát, hogy Tisi, a fiú, aki majdnem elvesztette

a

Karácsonyt,

újra

megtalálta

azt:

mindvégig ott volt benne, csak kellett valaki, aki emlékeztette erre.

Profile for lamimieux

A fiú, aki majdnem elvesztette a Karácsonyt  

Karácsonyi történet egy fiúról, aki kezdte elfelejteni, miről szól a Karácsony, ezért a Karácsony Szellemei elküldenek hozzá egy hírnököt, a...

A fiú, aki majdnem elvesztette a Karácsonyt  

Karácsonyi történet egy fiúról, aki kezdte elfelejteni, miről szól a Karácsony, ezért a Karácsony Szellemei elküldenek hozzá egy hírnököt, a...

Advertisement