XXXVI./2.
LSD
Ott álltam az Élet Nagy Szupermarketében, sorra halasztva el a Lehetőségek Nagy Leárazásait, bizonytalanul tologatva életem bevásárlókocsiját; a polcról levenni semmit sem mertem, rettegve, hátha a Sors keze által pénztárcámba csúsztatott összegből nem a lehető legtöbbet s legjobbat veszem. Telt hát az idő, és tudtam, ha sokáig halogatom a döntéshozatalt, eljön majd a zárás, és én kénytelen leszek az üres kocsit visszatolni a Túlvilág Parkolójának bevásárlókocsi-tartójába. Elindultam hát a pénztárak felé, és elhatároztam, ha addig sem találok semmit a polcokon, akkor üres kezekkel, és már zárás előtt, de távozom. Ahogy a járdán kopogó lépteim visszhangot vertek a budapesti hétvégében, a Lánchíd sziluettje hatalmas, szürreális M betűként rajzolódott ki előttem, sugározva magából pár évszázadnyi történelmet. Ahogy egyre közelebb értem a hídhoz, egyre távolodtam az életemtől, s annak megannyi problémájától; az alkonyi nap megértően hunyorgott rám. Áthaladtam az oroszlánok között, és néztem, ahogy a Duna széles ösvényt tarolt magának Budapest házainak útvesztője közé. A szűk utcákba zárt szemeimnek igazi kifutó volt a csillogó víztükör. Figyelmemet mégis inkább a hídon sétáló emberek felé fordítottam, hiszen ezért jöttem ide. Keresni egy lányt. Egy szomorú lányt. Egy nagyon szomorú lányt. Egy, a végletekig elkeseredett lányt… Finoman reszketett a korlátnak támaszkodva, amikor megpillantottam. Hullámos haja fátyolként borult fejére. Oh, azok a hullámok… Az ember azt kívánta tőlük, bár jegyet váltott volna a Titanicra. Felém fordult, amikor mellé léptem, és hatalmas könnyes szemeivel szemeimbe nézett. Így álltunk pár percig, aztán becsuktam a szám, és megszólítottam. – Gondolt már arra, milyen praktikus lenne egy lexikon? Értetlen arccal bámult. – Bocsásson meg, csak vicceltem. Valami baj van? Elfordult, és úgy válaszolt: – A barátom… szakított velem. – Hát ez qrva jó, akarom mondani, borzasztóan sajnálom. Szemrehányó pillantást vetett rám. – Maguk, Jupiter-lakók mindig csak kinevetik az embert! – Talán megártott önnek a dunai levegő, hölgyem? Úgy nézek én ki, mint aki az űrből jött? Alaposan szemügyre vett. – Igen. Erre aztán végképp nem lehetett mit mondani. Nekem persze sikerült. – Mindezek ellenére nem jönne fel velem szobára mégis, kisasszony? – De, azt hiszem, igen.
Közeli apartmanomban vadul szeretkeztünk, csápjaink egymásba fonódtak, és mindent beborított az űri szerelmi slejm. Rágyújtottam egy cigire. „Ha elfogyott az agy, szívjon helyette InterStellárt!” hirdette a doboz felirata; alatta az apróbetűs rész: „A túlzott csillagmoha-fogyasztás halált és dimenzionális deszinkronizációt okozhat!” Egy pillanatig eltöprengtem ennek értelmén, majd hátradőltem galaxispatkányagyfonálból szőtt ágyamban. A lány közben ébredezett. – Tulajdonképpen hogy is hívnak, te űrbéli Casanova? – Engem? Engem John Galaxisb@ szónak, béjbi! Gyorsan felpattan tam az ágyból, ma gamra kaptam méregzöld zakóm, laza mozd ulattal agyonlőttem legutóbbi földi kalandomat lézerrevolveremmel, majd beugrottam repülő csészealjamba, és magam mögött hagytam a Földet. Egy gyors hipertérugrással később már a Skvlerkhben, a kedvenc bisztrómban szivaroztam. Rengeteg népség rengeteg képviselője gyűlt itt össze, hogy változatos központi idegrendszereiket változatos módokon tompítsák. Én magam mindig is az egyén önpusztítási szabadsága mellett érveltem, ezért csodálkoztam tehát, mikor egy részeg karintandriai megállt előttem. – Felfuvalkodott úri űrnyál! Azt képzeled, csak úgy bedzsalhatsz ide közénk, és úri módra szívhatod az úri szivarodat, he? – Ó, hogy a jó édes fluccsodat! – feleltem higgadtan, majd zselés homlokának szegeztem revolverem. A bisztróban hirtelen csend lett. Minden szempár, szemhármas, szemnégyes és szemét ránk tapadt. – Úúccsemered! – nagyszájúskodott a ka rintandriai. – Dehogynem merem, biz én! A ravasz kattanását követő hatalmas nyálkafröccsenést már csak a csészealjamból hallottam. Padlóig tapostam a hiperpedált, és meg sem álltam a következő civilizált bolygóig. Fontosnak érzem ennél a pontnál definiálni a „civilizált” szó jelentését. A világűr hatalmas, ahogy az előttem már jóval nagyobb írok is elmondták. Hatalmas, üres és hatalmas és hatalmas, és ha megpróbálod elképzelni, kipukkadnak a szemeid, lecsúszik a nadrágod és meghalsz. Ilyen nagy. Ebből adódóan, hozzá képest más dolgok picik. Olyan pindurkák, hogy ha megpró-
bálod elképzelni, milyen induri-pindurkák, a szemeid lecsúsznak, a nadrágod kipukkan és meghalsz. Mindennemű intelligencia olyan kicsi, hogy a Nagy Elnevezések Szabványosítói kénytelenek voltak egy kicsit lejjebb vinni a színvonalat. Emiatt például a Föld is civilizáltnak számít. Na de vissza a következő megállómhoz, a Bitrata XII-hez. A leszállópályánál már a galaktikus rendőrség várt rám. Hiber-kapszulába raktak, és elhurcoltak a Pánuniverzális Hiperbíróság elé. Mint később kiderült, az előbb csáp alól eltett szmötyiarcú egyén egy magas gabonakörökben mozgó nagykutya fattya volt. Ez amen�nyire felvidított, annyira le is l o m b o zo t t , mert a halál bizonyosságával kecsegtetett. Életem hátralévő pár óráját tehát egy cellában töltöttem. Elég szegényesen volt berendezve. Az egyik sarokban egy különleges, a galaxis minden fajával kompatibilis ürülékbefogadó edény volt. Földi nyelven azt hiszem, „vödörnek” hívják. Ezenkívül még két priccs foglalt helyet a falak mentén. Az egyiken egy bánatos derxetaníviai üldögélt. Rá se hederítve nekiálltam a cfementfalba vésett üzeneteket olvasgatni. – Elnézést, ön is halálraítélt? – kérdezte a derxetaníviai fejhangon. – „F’faffán minden kfözév hülye, sfittes vagyok ne várj rfímet.” – Tessék? – Ez egy falfirka – magyaráztam. – Gondolt már arra, milyen praktikus lenne egy lexikon? – „Az éflet tele van mfeglepetésekkel, efgybeesésekkel és szfarral.” Látom, itt sokat megélt emberek szoktak megszállni. Mondja csak, mi a maga neve? – Rupert. – Remek! – Nem, nem! Rupert! – Kezeim közé temettem arcom. – Szoktak itt enni adni? – Igen. Hatásszünetet tartottam, de Rupert egy idő után hanyatt feküdt, ezért úgy döntöttem, megelégszem ennyivel. A hátralévő időt vidám mfocsokpöckölgetéssel töltöttem, ami ellen Rupert szót emelt, mivel az ő hangosan hortyogó szája volt a célpont. Egyszer csak kitárult a cella ajtaja, és vigyorgó őr lépett be rajta.
31