Page 1

EL SÔ M ESE

Egy jól bejáratott trükk

Gordiusz félig lehunyt szemmel, lustán dorombolt. Az ismeretlen nô, aki ajtót nyitott a csöngetésre, éppen a hízelkedô macska fülét vakargatta leguggolva. Gordiusz odadörgölôdzött a lábához, majd lefeküdt a lábtörlôre, amit kellemesen átmelegített az ôszi nap. – Pszt! – hallatszott a ház sarkából. A hentergô macska a pisszegésre ügyet sem vetve, lassan felemelte két mellsô mancsát. A nap erôsen tûzött, ezért szorosan behunyta a szemét, a vakargatástól pedig teljesen elálmosodott. – Pszt! Hé! Már! Hééééé! – türelmetlenkedett az árnyékból a hang. Gordiusz erôt vett magán. Kelletlenül feltápászkodott, megrázkódott és elinalt. Vissza sem nézve futott a ház sarkáig, ahol befordult, majd azonnal megtorpant, mintha egy tükörbe ütközött volna. – Mi tartott ilyen sokáig? Már azt hittem, ott alszol el az ajtóban! – kérdezte dühösen a tükörképe. – Annyiszor mondtam már neked, hogy az emberek nem sakkfigurák. Nem lehet velük játszani. Ezt teljes átéléssel kell csinálni – felelte Gordiusz. – Mit szereztél? –5–


– Gyere, megmutatom! – húzta ki magát büszkén Priusz és a két, látszólag teljesen egyforma macska egy közeli bokor mögé futott. A rejtekhelyen egy nagy csupor tejföl hevert, félig a földre borulva. – Szuper! – örült meg Gordiusz. – Ki legyen az elsô? – kérdezte a szája szélét nyalogatva Priusz. – Tegnap én voltam, úgyhogy most te jössz. De légy szíves, tényleg csak a felét edd meg, ne úgy, mint amikor azt a rúd kolbászt sikerült szereznünk… – Persze, persze, tudom, tudom – hadarta Priusz, miközben félig már bedugta a fejét a csuporba, így ezt nem is igazán lehetett érteni a zajos lefetyeléstôl. A tejföl gyorsan fogyott, de ezúttal igazságosra sikerült az osztozkodás. A két macska jóllakottan hevert el a lehullott levelek között. Priusz és Gordiusz szokásos módszere volt ez. Kinéztek maguknak egy rokonszenvesnek tûnô házat, Gordiusz felnyújtózva nekitámaszkodott az ajtófélfának, az ikertestvére felfutott a hátán és hosszan megnyomta a csengô gombját. Amíg a csengetés hangja elhalt, Priusz a falak mentén hátraszaladt, egy nyitva hagyott ajtón vagy ablakrésen beosont az épületbe, és megkereste a hûtôt, esetleg az éléskamrát, hogy ennivalót rángasson ki a kertbe. Gordiusz mindeközben dorombolással és törleszkedéssel foglalta le a bejáratnál a háziakat, majd hátul többé-kevésbé igazságosan megosztoztak a zsákmányon. A két macska a lemenô nap fényében ébredt fel. A fel-feltámadó szél hûvösen borzolta a bundájukat. Gordiusz elégedetlenül nézett maga elé. – Lassan itt a tél. Egyre hidegebb lesz. Nem kellene újra átgondolnunk ezt a házimacskakérdést? – Azt már nem! – borzongott meg utálkozva Priusz. – Kényelmes volt, de te is emlékszel, hogy milyen unalmas. Na és amikor babának öltöztettek? Fujj. Szó sem lehet róla. Különben is, megesküdtünk, hogy nem megyünk vissza.

–6–

– Hát igen – válaszolt bizonytalanul Gordiusz. – Megesküdtünk. De akkor még nyár volt. – Egy szót se többet! – tápászkodott fel határozottan Priusz. – Csináljunk meg még egy házat, és utána húzás a kuckóba! – Na jó – adta be a derekát Gordiusz. – De mi lenne, ha most nem mennénk messzebbre, hanem itt a környéken keresnénk egyet? Mindjárt lemegy a nap, és az este már fázós lesz. – Nem is tudom – nézett testvérére kajánul Priusz – nem te hoztad pont ezt a szabályt? Persze most az egyszer tehetünk kivételt, ha ennyire fázol. – Mintha te nem fáznál. Ikrek vagyunk, ugyanolyan vastag a bundánk – nézett körbe a testvére. Az út túloldalán egy téglaház piroslott a késô délutáni fényben. – Esetleg az? Mit szólsz hozzá? – Azt, hogy te tényleg nagyon félsz az esti hidegtôl – vigyorgott Priusz. – Na jó. Tôlem aztán. Menjünk, nézzük meg. A két macska körbeszaladta a házat, majd elégedetten ugrottak fel a tornác korlátjára, hogy a jól begyakorlott mozdulatokkal csöngessenek be az ajtón. Az elsô próbálkozásra senki sem jött elô, így éppen a másodikra készültek, amikor belülrôl hirtelen megzörrent a zár. Priusz hanyatt-homlok elvágtázott, Gordiusz pedig megnyerôen pislogott felfelé. Az ajtót egy fehér köpenyes, zavartnak tûnô férfi nyitotta ki. Kilépett a tornácra és hunyorogva nézett a felfelé sandító macskára. – Te csengettél? – kérdezte szigorúan. – Gordiusz szíve mintha a torkában dobogott volna. Még soha nem érezte magát ilyen kicsinek. Az emberek sosem feltételezik, hogy egy macska be tudna csengetni az ajtón! Megpróbálkozott egy kis nyávogással, amit alig tudott kipréselni a torkán.

–7–


– Éhes vagy? – kérdezte a köpenyes. – Sajnos nincs itthon szinte semmi. Máshová kellene becsengetned – mondta, majd a zsebeiben kezdett kotorászni. Hangos zörgéssel egy zacskót húzott elô, s apró csokibonbonokat halászott ki belôle. Kettôt a lábtörlôre tett, majd szórakozott mozdulattal megvakarta a rémült macska fejét. Gordiusz riadtan dorombolni kezdett.


– Aranyos vagy – mondta az ôsz hajú férfi. – Én viszont elfoglalt. Ha gazdát keresel, velem rosszul jársz. Rettenetesen feledékeny vagyok, hetente legfeljebb egyszer etetnélek meg. Jó esetben. Hacsak nem terveznék erre is egy gépet – állt fel elgondolkodva. – Mindegy is, erre most nincs idôm – vakarta meg a fejét zavartan, majd visszalépett a sötétbe. Gordiusz értetlenül bámulta az orra elôtt bezáródó ajtót. A zár kattanásáról hirtelen eszébe jutott a testvére a házban. – Priusz! – kiáltotta rémülten, leugrott a lépcsôn, és mintha puskából lôtték volna ki, a ház sarka felé száguldott. A kanyart már szinte lebegve vette be, majd teljes sebességgel belevágódott egy puha szürke párnába, amivel összegabalyodva gurult pár métert, míg végül lelassulva megállt. – Én is szeretlek – közölte a párna. – De ez még nem ok arra, hogy feltöröljem veled a padlót. Lemásznál rólam? Pont a hasamon ülsz. Gordiusz lassan felfogta, hogy a testvére beszél hozzá. Lekecmergett róla, és szégyenkezve hallgatta, ahogy az a bundája porolgatása közben szakadatlanul szidja. – Mondhatom, igazi profi vagy. Az elôbb még azt latolgattad, hogy viszszamenjünk-e kényelmes házimacskának, most meg a házkerülés gyorsasági rekordját akarod megdönteni! Mi a csoda ütött beléd? – Gordiusz szerette volna elmesélni, hogy mi történt a bejáratnál, de a hangja – ma már másodszorra – teljesen elakadt. Testvére mögött a fûben egy villogó szerkezet feküdt. Gordiusz nem tudta levenni róla a szemét, valósággal megbabonázta a látvány. – Mi van? Megkukultál? – kérdezte Priusz, majd ô is hátranézett. – Ja, értem. Hát, most csak ezt tudtam elemelni. Figyelj, ilyen fura házat én még életemben nem láttam! Semmi kaja, esküszöm még hûtô se volt. Gondoltam kihozom ezt a konzervet, hátha van benne valami ehetô. Gyere, próbáljuk meg kinyitni!

– 10 –


Gordiusz rossz érzésekkel közelített a fura tárgyhoz. Közelebb érve már hallotta, hogy a henger halkan zümmög, és észrevette, hogy nem az egész világít, hanem apró, színes fények lüktetnek rajta. Éppen azt akarta mondani, hogy jobb lenne odébbállni és keresni egy másik, normális házat, amikor Priusz hirtelen felkiáltott. – Nézd csak, tesókám! Fogadjunk, hogy ha itt megnyomom, akkor kinyílik és kiadja a kaját! – azzal rá is csapott egy piros gombra. A henger ettôl nem nyílt ki, de a zümmögés erôsödni kezdett. A két macska egymásba kapaszkodott félelmében. A fények ôrült villódzásba fogtak, s négy számba olvadtak össze: kettô, nulla, öt, nulla. Majd egy hangos kattanással megszûnt a zaj, és a macskák egy forgalmas, ismeretlen téren találták magukat.

M Á SO D I K M ESE

Aki kíváncsi, hamar megöregszik – Hátezmegmmivolt? – Nnemmtudom. – Ho-holvagyunk, meghaltunk? – Azislehet. – Akkor ez a macskamennyország? – Vagy a macskapokol, mindjárt kiderül. – Engedj el! Alig kapok levegõt és téped a bundám. Priusz és Gordiusz kigabalyodott egymásból, és tágra nyílt szemmel bámult körbe. Egy nagy, forgalmas téren voltak, ahol minden idegennek tûnt. A házak magas falai furcsán csillogtak a lemenõ nap fényében, az autókat és a buszokat pedig mintha teljesen átalakították volna. – Ez meg miféle hely? – kérdezte remegve Priusz, maga alá húzott farokkal. – Fogalmam sincs. Ismerõs valahonnan, de mintha minden megváltozott volna – nyögte Gordiusz. – Hogy kerültünk ide? Mi ez az egész? – pánikolt Priusz. – Gordiusz, csinálj már valamit! Tûnjünk el innen azonnal! – 13 –


– Próbálok, próbálok! – felelte idegesen Gordiusz, miközben a konzervhengert forgatta. – Azt hiszem, túlmelegedett belül ez az izé. Forró és nagyon villog rajta a piros lámpa. – Akkor hûtsd már le, mire vársz! – kiabálta magából kikelve Priusz. – Te hûtsd le magad, Priusz! – fordult szembe testvérével Gordiusz. – Nem tudom, mennyi idõ kell neki ahhoz, hogy újra mûködjön. Meg kell várnunk, és addig kitalálnunk, hová is kerültünk. – Oké, oké, oké – fújtatott Priusz. – Megpróbálok lenyugodni. Mitévõk legyünk? – Mondjuk, elõször is nézzünk szét jó alaposan. Ilyen autókat például még életemben nem láttam – morfondírozta a forgalmat figyelve Gordiusz. Dühös miákolásra fordult vissza. Priusz egy távolodó járókelõ ruhája felé kapkodott és vadul prüszkölt. A ruha halványan világított és kicsit mozgott rajta minden minta. – Mi van, Priusz? Azt mondtad, megpróbálsz lenyugodni. – Ezek a ruhák! Idegesít a villogásuk! Közben meg figyeled, hogy milyen csönd van? Ennyi autó, és csak ezt a halk duruzsolást lehet hallani! Lehet, hogy bedugult a fülünk a konzervtõl? – Lehet, persze – vigyorgott rá a testvére. – Viszont akkor megtanultunk szájról olvasni? Mert én téged teljesen jól hallak. – Ez igaz, én is téged – ismerte el Priusz. – De hol a csudában lehetünk? – Szerintem nem ez a fõ kérdés – válaszolta lassan Gordiusz. – Akkor mi a fõ kérdés? – Hát az, hogy mikor vagyunk! – Hogyhogy mikor vagyunk? Én most vagyok. Vagy hogy érted ezt? – méltatlankodott Priusz. – Szerintem a jövõbe kerültünk. Mármint magunkhoz képest. Úgy értem, hogy ahhoz képest, ahol még nemrég voltunk – magyarázta kicsit belezavarodva Gordiusz. – Akkor hirtelen nagyon megöregedtünk? Nem kellett volna annyit kíváncsiskodni! – ijedezett Priusz. – 15 –


– Dehogyis. Ne legyél már ilyen nehézfejû. Öregnek érzed magad? – Neeeem – nézett végig magán Priusz. Megropogtatta a lábait, nyújtózott egy nagyot, amibe belekordult a gyomra is. – Nem érzem magam öregnek. Éhesnek igen, de öregnek nem. – Na látod. Nem öregedtünk meg. De valahogy mégis elõreugrottunk az idõben. Az a gyanúm, hogy azok a villódzó számok nem véletlenül jelentek meg a készüléken. – A kettõ-nulla-öt-nulla? Úgy gondolod, hogy kétezerötvenben vagyunk? – Nem tudom, csak sejtem – morogta Gordiusz. – Attól tartok, hogy halkonzerv helyett ezúttal egy idõgépet sikerült elcsórnunk. – Idõgépet? – visszhangozta a testvérét Priusz. – De akkor mit fogunk itt csinálni? – nyafogott. – Mindenki, akit ismertünk, teljesen megöregedett mostanra. Ha még él egyáltalán! És a kuckónk? Biztos régen beköltözött valaki más. Vagy lebontották! – Ne siránkozz már! Látod, milyen jó, hogy nem kényelmes házicicák vagyunk, hanem harcos utcai macskák? – kérdezte évõdve Gordiusz, de az õ hangja is remegett egy kicsit. – Van egy jó módszerünk, hát azt fogjuk most is alkalmazni. Meglátjuk, hogy kiállta-e az idõ próbáját! – vigyorgott testvérére. – A szokásos belopódzós trükk? De mi lesz, ha valami megint balul üt ki? – Mégis, mi jöhet? Még egyszer elõreugrunk az idõben? Vagy vissza? – Jó, jó – békítgette Priusz. – Csináljuk. – Rendben – indult neki határozottan Gordiusz. – Keressünk egy kisebb házat. Magunkkal visszük ezt a túlhevült idõkonzervet is. Ez az egyetlen esélyünk arra, hogy visszajussunk.

– De jó – lihegett Priusz. – Mintha nem is a jövõben lennénk. Mit szólsz ahhoz? – mutatott egy barátságos, fehér házikóra. – Lehet, próbáljuk meg. Elõtte viszont gyorsan rejtsük el ezt az izét! – adta ki Gordiusz a parancsot. A két macska beugrott a ház kertjébe, majd egy nagy, árnyas bokor tövében mély gödröt kapart, amibe belegurították a hengert. Miután visszatolták rá a földet, Gordiusz egy frissen elõbukkant nagy követ hengergetett a rejtekhely fölé. – Lehet, hogy ez itt az új kuckónk alapköve? – kérdezte reménykedve Priusz. – Talán. Meglátjuk. – És ha igen, késõbb majd csinálunk tetõt fölé, meg be is rendezzük szépen? – Elképzelhetõ, de most irány a ház! Felkészültél? – Igenis! – nyávogta lelkesen Priusz, és a két macska elszaladt a bejárat felé. A csengetés után Gordiusz a legkedvesebb nézését felöltve várta, hogy történjen valami. Gyomra hangosan kordult egyet, amire szinte válaszul felszisszent a zár. A mosoly egy pillanat alatt hervadt le a macska képérõl – az ajtóban ugyanis egy fehér robot állt. – Mi-lyen kedves meglepe-tés! – mondta látszólag felderülve a robot. – Kerülj bel-jebb! – ajánlotta, és egy olajozott mozdulattal lehajolt, finoman felemelte a döbbent Gordiuszt a földrõl, majd begurult vele a házba. Az ajtó újabb halk szisszenéssel záródott be mögöttük.

A két macska a hengert ide-oda passzolva szaladt a házak tövében, óvatosan kerülgetve a villogó ruhájú embereket. Gordiusz szimatát követve osontak utcáról utcára, és nemsokára tényleg ritkulni kezdett körülöttük a város. Az épületek egyre kisebbek lettek, míg végül egy szinte megszokottnak mondható utcába értek.

Odabent a robot letette a macskát a konyha padlójára. Amint lábai a földet érték, Gordiusz minden izmát megfeszítve azonnal ugrani készült. – Mit ad-ha-tok neked enni? – kérdezte barátságosan a robot. Gordiusz megmerevedett. Hátrafordította a fejét. A robot udvariasan várakozott. A macska nem értette, hogy mi történik vele. Gyomra óvatosan kordult egyet. – Öhm, esetleg joghurt van itthon? – kérdezte feszülten. – Természe-te-sen! – válaszolta a robot. – Milyet paran-csolsz? Szerintem ne-ked a kol-bá-szos vagy a szalonnás íz-le-ne a legjobban.

– 16 –

– 17 –


– Gordiusz úgy érezte, mintha két nagy fogaskerék éppen ellenkezõ irányban forogna benne. Menekülni akart ebbõl a házból, vissza Priuszhoz és vissza a biztonságos jelenbe. De közben meg ez az izé azt mondta, hogy kolbászos meg szalonnás joghurt? Gordiusz szájában összefutott a nyál, és ez eldöntötte a kérdést. – Szalonnásat szeretnék – nyávogta elhaló hangon. Priusz már negyedszerre futotta körbe a házat. Nemhogy nyílást vagy rést, de még egy árva repedést sem talált rajta. A lekerekített, csillogó fehér fal szinte átmenet nélkül olvadt át az ajtó- és ablakkeretekbe. A macska megpróbálta a karmaival itt-ott kifeszegetni a nyílásokat, de sikertelenül. Reményét vesztve rogyott a lábtörlõre. Szomorúan nézett körbe az utcában, miközben már-már sírásra görbült a szája. Észre sem vette, amikor kinyílt mögötte az ajtó. – Pszt! Gyere be gyorsan! – hívta egy ismerõs hang. – Priusz riadtan kapta hátra a fejét, és meglepetésére a testvérét látta az ajtóban. Illetve valakit, aki pont úgy nézett ki, mint a testvére, csak éppen egy hatalmas csíkos pocakot vonszolt a földön. – De jó, hogy megkerültél… – szipogta Priusz. – Gyere már, nincs sok idõnk! – vágott közbe a golyóhasú macska. – Most kiment a konyhába. Cseréljünk helyet, mielõtt észreveszi, hogy ketten vagyunk, és csak annyit mondj neki, hogy adjon még szalonnás joghurtot! – Kinek mondjam, és mit mondjak? – kérdezte Priusz értetlenül. – A robotnak. Mondd neki, hogy szalonnás joghurtot kérsz. Vagy ha kolbászosat kérsz, akkor mondd azt! Priusz úgy érezte, hogy megfordul vele a világ. – Te teljesen meghülyültél? A robotnak? Kolbászos joghurtot? – kérdezte hitetlenkedve, de ekkorra a testvére már betuszkolta a házba és bezárta mögötte az ajtót. Priusznak szinte körbenézni sem maradt ideje, mert az elõszobában tényleg felbukkant egy fehér robot. Priusz hátrahõkölt. A robot érdeklõdve nézett rá. – 18 –

– Adha-tok még valamit? – kérdezte udvariasan. – Öhh, egy kolbászos joghurtot esetleg? – kérdezte zavartan a macska, visszaemlékezve az utasításokra. – Re-mek étvágyad van! – válaszolta a robot. – Hozom. Kér-lek, fáradj be az étkezõbe, ahol az elõ-zõ kilencet is megetted! Mindeközben Gordiusz a majdani kuckónak kijelölt bokor tövében várakozott türelmesen a testvérére. A „türelmes várakozás” valójában azt jelentette, hogy szétdobott lábakkal hevert a hátán, miközben a hasa kisebb labdaként emelkedett és süllyedt. Kis idõ múltán halk szisszenéssel újra nyílt és záródott a bejárati ajtó – és egy hasonlóan nagyhasú cirmos heveredett mellé, egy rövid, szuszogásokkal tarkított beszélgetésre. – Szalonnásat ettél vagy kolbászosat? – Kolbászosat. – Mennyit? – Csak hét fért belém, de kihoztam még kettõt. – Milyen rendes a robot, nem? – Nagyon. Nem is olyan rossz ez a kétezerötven. – Vannak jó oldalai, az biztos. – Mit szólnál, ha aludnánk egy jót? – Mit mondjak, ránk fér… Amikor Gordiusz felébredt, már javában besötétedett. Priusz éppen valami furcsa álmot láthatott, mert hangosan szuszogva forgolódott ide-oda a fûben. Testvére tekergését látva Gordiusz felsóhajott, mancsát Priusz vállára tette és háromszor erõsen hunyorított a szemével, így az ikermacskák szokása szerint egy pillanat múlva már be is lépett Priusz álmába. Nem volt valami békés látvány.

– 19 –


A riadt Priuszt éppen egy hatalmas robot kergette, aki joghurtbombákkal dobálta. Testvére álmában Gordiusz egy lépcsõs sikátor bejáratához futott. – Erre gyere! – kiáltotta. Priusz kétségbeesetten vetõdött felé. Gordiusz elkapta a mancsát és berántotta a szûk utcácskába, ahová a robot már nem tudta követni õket. A két macska leszaladt a kanyargós lépcsõkön, és egy fehér kõlapokkal borított térre érkezett. – Kösz, hogy megmentettél – zihálta hálásan Priusz. – Egyszerûen nem tudok már többet enni, erre ez az õrült megpróbálja a számba lõni a joghurtjait. – Még jó, hogy ez csak álom… – Hahó! – Most ezt meg mire mondod, Priusz? – Én nem mondtam semmit. – Valaki hahózott. – Biztosan álmodtad. – De hát ez a te álmod, nem az enyém. – Hahó! – Na jó, most már én is hallottam. – Akkor viszont ébredjünk fel gyorsan! – De ki szólongat minket? Nem ismerünk senkit a jövõben! – Mindjárt kiderül, ki az. Kiszállok az álmodból és meglátjuk – hunyorgott sietve Gordiusz. – Hahó macskák! – hallotta újra a vékony hangot Priusz és Gordiusz. – Engem Viának hívnak. De jó, hogy még itt vagytok! Robó mondta, hogy járt nálunk egy macska, aki annyit evett, hogy nem juthatott messzire. Igaz, õ csak egy macskáról beszélt. Gondolom kicseleztétek, ugye? Biztos cseréltetek, és õ nem vette észre. Nem is csodálom, annyira egyformák vagytok. A macskák feltápászkodtak, s hunyorogva figyelték a bõbeszédû kislányt. – Nahát, ti biztos ikrek vagytok. Milyen egyforma a pofitok! Robó azt mondta, hogy beszélni is tudtok. Ez igaz? – Csak ha szóhoz jutunk – dörmögte Gordiusz, de Via nem zavartatta – 20 –


magát. – Szuper! Én nagyon szeretnék egy cicát itthonra, de ti is tudjátok, milyen ritkák az igazi háziállatok. A szüleim is megengednék, szóval ha lenne kedvetek, beköltözhetnétek hozzánk. Persze csak ha éppen otthont kerestek magatoknak. Priusz fintorogva nézte a kislányt. Gordiusz viszont halkan dorombolni kezdett. Priusz most már õt is utálkozva figyelte. – Mi jut eszedbe? Megállapodtunk! Nem leszünk többé házimacskák! – sziszegte. – De ez más – súgta vissza Gordiusz –, itt izgalmasabb lesz a házimacskaélet, mint a múltban volt. Különben is, ha minden ház ilyen lenne, be se tudnánk jutni egybe se! – Via! Merre vagy? – kiáltotta valaki a ház felõl. – Az anyukám. Engem keres – állt fel a kislány. – Mindjárt jövök! – kiabálta vissza. – Oké. És ha rájönnek, hogy a múltból jöttünk? Akkor biztosan elvisznek minket valami intézetbe, ahol egész életünkben a tudósok faggatózására kell majd felelgetnünk – aggodalmaskodott továbbra is Priusz. – Hát akkor ezt ne mondjuk el neki! Csináljunk úgy, mintha sima jövõmacskák lennénk, akik eddig az utcán éltek! – gyõzködte halkan a testvérét Gordiusz. – Ráadásul ha kiderül, hogy kerültünk ide, az idõgépet is elveszik tõlünk, és sosem mehetünk vissza! – Priusz! – vonta össze mérgesen a szemöldökét Gordiusz. – Egyelõre sehogy se tudunk visszamenni, akár nálunk van az idõgép, akár nincs. Túlmelegedett, emlékszel? Várnunk kell! – Nem tudom, tényleg – morfondírozott Priusz –, bármikor simán lebukhatunk. Jobb lenne az utcán maradni... – Figyelj! Ha bármi gond adódik, lelépünk a házból, kiássuk az idõkonzervet és továbbállunk! Addig viszont arany életünk lesz – kacsintott Gordiusz a testvérére, majd Priusz vállára tette a mancsát és mélyen a szemébe nézett – Õszintén: szerinted mire lesz elég az a két joghurt, amit kihoztál magaddal? Egy fogyókúrás reggelire? – 22 –

– Via! Gyere be, késõ van! – hallatszott újra a kiáltás. – Megint engem hívnak – mondta a kislány, aki közben visszatért a macskákhoz. – Most már tényleg mennem kell. Mi lenne, ha bejönnétek velem, és elõször csak megnéznétek, milyen nálunk? Ha nem tetszik, bármikor elmehettek. Amit viszont biztosra ígérhetek, hogy annyi joghurtot ehettek, amennyi csak belétek fér. Kolbászosat is – tette hozzá, Priuszra pillantva. Priusz elgondolkodva nézett vissza rá, majd testvére felé fordította a fejét. Gordiusz lelkesen bólogatott. Priusz nagyot sóhajtott, és szenvedõ arccal nézett az égre. Pár másodperc múlva a bezáródó ajtó már egy boldog kislány, valamint egy vidáman és egy aggodalmasan lépdelõ macska mögött szisszent halkan.

TÉNYLEG LESZNEK VÁLTOZÓ MINTÁJÚ RUHÁK? Nem lesznek – mert már vannak! Az elsô olyan pulóvert, amin egy képregény kockái váltakoztak, 1985-ben készítette egy feltaláló, vagyis már jó ideje léteznek ilyen ruhadarabok. Azokat az anyagokat, amikbôl ezeket a ruhákat készítik, okostextileknek nevezzük. Valóban okosak: beépített apró számítógépek segítségével nemcsak a mintázatuk, de akár a hôtartó vagy a szélellenálló tulajdonságaik is módosíthatók, az idôjárás változásaihoz igazítva.

BESZÉLÔ HÁZTARTÁSI ROBOTOK Kitaláció vagy valóság? Gondoljuk át! Vajon lehetséges-e, hogy egy robot megértse az emberi beszédet? Igen. Már most is kaphatóak olyan otthoni berendezések, amelyeket beszéddel lehet irányítani. De vajon ezek a robotok tényleg köztünk jönnek-mennek majd és mindenben segítenek nekünk? A weboldalunkon találkozhatsz Baxterrel, egy már létezô robottal, aki utánzás útján tanul az emberektôl! www.jovomenok.hu

– 23 –


H A R M A D I K M ESE

Éjszakai kaland – Pszt! Kelj fel, Gordiusz! – Hmmmmmpfff… – Ébresztô! Kelj már fel! Gordiusz a másik oldalára fordult, de Priusz csak nem hagyta aludni. Lerángatta róla a takarót, majd felugrott az ágyra, és elkezdte kifelé görgetni. Sajnos a macskák félálomban nem esnek talpra, így Gordiusz végül csúnyát puffant a szônyegen. – Elment az eszed? – nyögte meglepetten. – Mi ilyen sürgôs? – Baj van – nyávogta halkan Priusz. – Légyszi gyere és segíts! A rémült Priusz a félhomályos szoba falához vezette testvérét. Egy polc elôtt álltak meg, amirôl megállás nélkül apró, puha labdák gurultak le egymást követô sorban. Gordiusz meglepve nézte a macskányi magasságú labdahalmot a halkan zúgó polc tövénél. Valami kattant és a zúgás abbamaradt. A labdaáradat elállt. – Mit csináltál, Priusz? – Semmit, csak nem tudtam elaludni. – Ettôl még nem lesz tele labdával a szoba... – Hát jó, szóval azt gondoltam, keresek valami játékot magamnak. Fel– 24 –

másztam erre a polcra, hogy megnézzem, mi van rajta, de teljesen üres volt. Néztem jobbra, néztem balra, közben kicsit dúdolgattam, és egyszer csak elkezdtek a fejemre potyogni a labdák. – Aha. És mit dúdolgattál? – Semmit, csak úgy magamban, hogy polcipolclabdilabda-labdalabda... A polc felzümmögött, és a két macska fejére újra kis labdák kezdtek záporozni. Gordiusz puha tappancsával gyorsan befogta testvére száját. – Nabostbeg bivan? – kérdezte Priusz értetlenül. – Nem tudom, de inkább fogd be, hátha most is abbahagyja. Csináljunk valamit a labdákkal, mielôtt bárki felébred! Priusz szeme felcsillant a sötétben. – Tudok egy jó helyet! Vigyük ki ôket az elôszobaszekrénybe! – Miért pont oda? – Mert ott van hely… – Priusz! – Hát, izé, szóval azért, mert ott is segíthetnél egy kicsit. Még korábban arra jártam, és volt egy kis nézeteltérésünk. – Az elôszobaszekrénnyel!? – Gyere, inkább megmutatom – intett könnyedén Priusz, és kiügetett a szobából. Gordiusz a fejét csóválva követte a sötétben. Az elôszobába érve a két macska megállt. Egy domb tornyosult elôttük. – Ez meg mi? – kérdezte Gordiusz gyanakodva. – Ruhák. – Azt én is látom, hogy nem tonhalkonzervek, de hogy kerülnek ide? – Hát, volt ez a kis nézeteltérés, már mondtam neked az elôbb… – Priusz, te kirámoltad a szekrényt? – Igen, de ô kezdte! Megdobott! Azon morfondíroztam éppen, hogy de jó lenne kimenni egy kicsit a szabadba, ha nem esik az esô – erre hozzámvágott egy gumicsizmát. Én meg nem hagytam magam, hanem nekiláttam és kipakoltam a nyavalyást. – 25 –


– Kipakoltad. Na jó, akkor most pakoljuk vissza. – De nem kellene elôbb a fürdôszobát megjavítani? – Mi van? – hûlt el Gordiusz. – Priusz, hány helyen jártál te ma este? – Mondtam már, hogy nem tudtam elaludni. Kicsit szétnéztem a házban. Gordiusz lemondóan nézett Priuszra a sötétben. – Melyik a fürdôszoba, te bajkeverô? – kérdezte suttogva. – Az elsô ajtó arra. De nem vagyok vajkeverô, mert a konyhában éppenséggel nem is jártam – futott elôre vidáman Priusz. Amint a két macska átlépett az ajtón, az bezárult mögöttük, és a szoba kivilágosodott. – Hát ez meg mi a kilencéletû macskacsoda? – képedt el Gordiusz. – Na, éppen ez az – nyávogta Priusz. A kis helyiség tényleg fürdôszoba lehetett, de leginkább egy ûrrepülôgép pilótafülkéjére hasonlított. Mélykék fényû lámpák világítottak mindenütt. Az egyik falon kapcsolók és fúvókák sokaságának látványa bizonytalanította el a macskákat. A másik fal teljes egészében tükörbôl készült, és éppen egy üdvözlô üzenet futott végig rajta, majd apró rajzok jelentek meg a felszínén. – Hát, ez tényleg nagyon furcsa – hümmögött Gordiusz. Beljebb lépett a szobába és elkezdte alaposan átvizsgálni. – Nahát, mi értelme lehet ennek az egésznek? – Nem tudom – nyávogta Priusz. – Viszont nagyon kell pisilnem, de a vécére rázáródott valami üvegszerû tetô, amit nem tudok kinyitni. – Hmm. Lássuk csak – mormogta Gordiusz, miközben egyre közelebb araszolt a tükörfalhoz. – Mit csináltál te itt bent? Csak nem a tükörképedben gyönyörködtél? – Kicsit nézegettem magam, igen – vigyorgott Priusz –, és aztán bunyóztunk is egy jót. – A tükörképeddel verekedtél? – kérdezte meglepetten Gordiusz. – Miért, ha van árnyékboksz, akkor tükörpofozkodás is lehet! – ugrott egyet Priusz méltatlankodva. – Jól megadtam a nyavalyásnak. Aztán egyszer csak lezáródott a vécé. Én meg mindjárt bepisilek! – 26 –

– 27 –


Gordiusz mindeközben a rajzokat vizsgálgatta a tükrön. – Aha, nézzük csak ezt itt! – mondta, és a mancsával megnyomta az egyiket. A fürdôszoba sarkában álló vécé teteje félrehúzódott. – Tessék – mondta Gordiusz elgondolkodva –, most már nem kell bepisilni, használd csak! – Zseni vagy! – nyávogta elismerôen Priusz, majd felugrott a vécére. Gordiusz töprengve nézegette tovább a tükröt, de inkább nem nyomta meg újra. – Kész vagyok! Mehetünk! – miákolta kis idô múlva elégedetten Priusz. – Oké. Gyere, akkor most rakjunk rendet! – Majd reggel – nyávogta unottan Priusz, és egy hatalmasat ásított. – Úgyse tudjuk, mit kell csinálni ezekkel a hülye bútorokkal. Aludjunk rá egyet, és keljünk fel korán eltüntetni a nyomokat! – Hát jó – morogta elégedetlenül Gordiusz –, legyen. Menjünk aludni. A két macska visszaosont az ágyba. Priusz hamarosan hortyogni kezdett, de most Gordiusz szemére nem jött álom. Egy darabig forgolódott, betakarózott, kitakarózott, keresztbe rakta a lábait, vakarózott, de nem tudott elaludni. Pár percig hallgatta Priusz horkolását, majd egy határozott mozdulattal leugrott az ágyról. – Rendet kell rakni. Ez nem maradhat így. És különben is, mi van, ha valaki korábban kel, mint mi? – morogta maga elé. Kiment az elôszobába, s a ruhákat egyenként visszarángatta a szekrénybe. Amikor elkészült, rájuk zárta az ajtót. A szekrény ekkor halkan zúgni kezdett. Gordiusz megrémült. Már-már a fején érezte a repülô gumicsizma koppanását, úgyhogy a nyakába szedte a lábát és visszarohant a szobába. Sajnos azt elfelejtette, hogy a padló tele van labdákkal. Elcsúszott, és így a csizma helyett a polc sokkal keményebb sarka vágta fejbe. A homlokát dörzsölgetve tápászkodott fel. – Mondtam én, hogy rendet kell rakni. Ebbôl mindig csak a baj van – nyögdécselte, miközben a labdákat fellapátolta a helyükre. Amikor végzett, elégedetten nézett szét, de megdöbbenve vette észre, hogy a labdák eltûntek. A polc üresen állt. – 28 –

– Ez meg mi!? De hát most tettem fel ide az összeset! – Gordiusz teljesen kétségbeesett. – Ajjajj! Mindent elrontok. Pedig csak rendet akartam rakni! Gyorsan visszaállítom a fürdôt és lefekszem – döntött hirtelen. Átszaladt a fürdôszobába, ahol a tükörhöz sietett, és megnyomott rajta egy rajzot. A vécé teteje lezáródott ugyan, de a fürdôszoba mennyezetébôl langyos víz kezdett záporozni, éppen a megdermedt macska feje fölött. Pillanatok alatt úgy átáztatta, mint egy kiadós nyári zápor. Gordiusz prüszkölve nyomta meg újra a tükröt, de mire a víz elállt, már a bajszán is kövér vízcseppek rezegtek. Gordiusz rosszallóan pislogott maga elé. Megrázta magát, de ettôl még csuromvizes maradt, úgyhogy csomókba tapadt bundával osont vissza a hálószobába. Megpróbált észrevétlenül bebújni a takaró alá, de Priusz éppen kinyitotta a szemét, és hunyorogva bámulta torzonborz testvérét. – Mi van, beleestél a vécébe? – Hagyjál már, dehogy – morogta dühösen Gordiusz. – Akkor biztosan úszni mentél – ásított álmosan Priusz. – Nagyon egészséges szokás, bár én történetesen ki nem állhatom a vizet. Ezek szerint még az ikrek sem mindenben hasonlítanak egymásra – vigyorgott a sötétben. – Nagyon vicces, mondhatom. Aludjunk inkább – javasolta Gordiusz, miközben vizes bundáját a paplan huzatával dörzsölgette. – Szükségünk lesz a pihenésre. Az az érzésem, hogy ez a kétezerötven még jópár meglepetést tartogat a számunkra.

Jövőmenők - az első három mese  
Jövőmenők - az első három mese  
Advertisement