Issuu on Google+

Véletlen a harmadikon

Már amikor először felnéztem a parkolóból a nyaralóra, tökéletesen tudtam, milyen eseményre érkeztem. Voltak emlékeim. Hatalmas, háromszintes ház volt, minden emeleten a Balatonra néző erkéllyel, a földszinten pedig egy óriási terasszal. Már a lakástól legalább hatvan méterre lévő parkolóban tisztán hallottam a zenét. Megfejtettem, melyik dal szól, kivettem a táskáimat a csomagtartóból, és felsétáltam a házhoz. A teraszon egy asztal körül legalább tizen ültek, és még ennyien álltak egy-egy pohárral a kezükben. Aprókat lépkedve táncoltak a bentről szóló zenére. Néhányan felpattanva, hangosan köszöntöttek, örültek, hiszen valóban rég láttuk egymást. Én is örültem, és mindenkinek megígértem, hogy gyorsan lepakolok, és koccinthatunk az új nyárra. A földszint tele volt emberekkel. Minden

sarokban ültek, minden kanapé

foglalt volt, és az emberek jelentős része a lakásban ide-oda sétálva táncolgatott. A társaság hangos volt. Harsány nevetések, fura üvöltések hallatszódtak mindenhonnan. Még a fürdőszobában is emberek nevetgéltek, a wc előtt pedig minimum 5 lány állt sorban. A házigazda még pár tükörgömböt is felszereltetett a nyaralóba a mai este kedvéért. Szerette éreztetni a vendégekkel, hogy az ő bulijai a legjobbak ezen a bolygón. És, hogy őszinte legyek, mindent meg is tett ezért: rengeteg élményekre éhes, gátlástalan ember volt a házban. Megkerestem az ágyamat, lepakoltam, majd hogy teljesítsem a teraszon tett ígéretemet, egy üveg itallal a kezemben visszatértem a társasághoz. Ekkorra már teljesen besötétedett odakint. Még hangosabb lett a zene, és még kevesebb az erkölcsi korlát. Több embert is ismertem odalent, de végül mindenkinek bemutattak. A nagy közös koccintás után leültem a teraszon, és néhány pillanatra elmerengtem a Balaton felszínén tükröződő holdfényben. Ez mindig megtörténik velem, amikor éjszaka tóparton vagyok.


Aztán újra szétnéztem. Mellettem a hintaágyon egy srác egy fekete, hosszú hajú lány melléről vett méretet kezeivel, ráadásként pedig heves nyelvpárbajjal fejezték ki egymásnak a kölcsönös szimpátiát. Megütögettem a srác vállát, mintha csak haverok lennénk, fogtam a poharam, felálltam, és sétáltam egyet. Nagyjából két lépésenként botlottam hasonló jelenségbe. Odabent a nappaliban a tv előtt két lány csúnyán összeveszett valamin, vagy talán inkább valakin, egyikük felpofozta a másikat, mire ő sértődötten kivonult a házból, és ahogy láttam, távozott. Sokan észre sem vették az egészet, mindenki a saját kis társaságával volt elfoglalva. A pofozkodó lány látta, hogy végignéztem az incidenst, ezért odajött hozzám magyarázkodni. Engem persze egyáltalán nem érdekelt a történet, ezért egy hűvös nemmel feleltem a „Nem iszunk meg valamit?” kérdésre. Közben a konyhában valaki kétségbeesetten felkiáltott, hogy hamarosan elfogy a bor. Ennek apropóján úgy gondoltam, benézek a konyhába. Minden házibuli egyik legjobb helyszíne ez. Ahogy beléptem, hangos „Imikéééééém” kiáltásban tört ki néhány cimborám, majd azonnal bemutattak annak a lány társaságnak, amelyiket épp ott, a konyhában próbáltak elcsábítani. Végignézve rajtuk, tökéletesen egyet tudtam érteni mindenkivel. Egyikük, aki csak Timiként mutatkozott be, néhány mondat után közölte, hogy mi egy szobában alszunk, mert övé az enyém mellett lévő ágy. Mikor viccesen megkérdeztem, hogy horkol-e, mintha nem is hallotta volna a kérdést. Inkább odahúzta elém egy barátnőjét, és közölte, hogy bizony ő is abban az ágyban fog aludni, mégpedig azért, hogy megvédje őt tőlem. Arra nem lesz szükség – gondoltam magamban. Pedig Timi és barátnője elég vonzóak voltak. Főleg, ha egy ágyban fekszenek. De ezt inkább csak egy pillanatra képzeltem el. Nem sokkal később a hátsó kertben beszélgettem egy rég látott gyerekkori barátommal. Egy cigi mellett arról mesélt, hogy a régi bandából vele ellentétben mi már mind rendelkezünk elképzeléssel az életünkről. Tudjuk, hová tartunk, ő pedig még most sem tudja, mihez kezdjen magával. Kissé el is volt kenődve, talán ő volt az egyetlen kedvtelen ember a villában. Közben odajött egy másik srác is, akivel életemben nem beszélgettem még egy rendeset, mégis úgy mutatott be mindenkinek a


közelben, mintha tengermély barátság lenne köztünk. A nappaliban Taio Cruz aktuális nyári slágerének refrénjét üvöltötte egyszerre mindenki, a lányok pedig egymás mellkasáról itták a pezsgőt. Ez a jelenet kifejezetten tetszett, ám most mégis sok lett a zajból, ezért kitaláltam, hogy újra megnézem a tükröződő vízfelszínt. A terasz felé indultam, de megláttam, hogy egy lány épp a teraszon lévő asztalon fekszik, fura testhelyzetben. Talán az a fekete volt, még a hintaágyból. Szétnéztem, és eszembe jutott, hogy a harmadik emelet erkélyéről mindent sokkal jobban fogok látni, ezért újratöltöttem a poharam egy vodka – lime – ásványvíz keverékkel, és felsétáltam a lépcsőn. Számomra is meglepő volt, de a második emelettől felfelé teljesen üres volt a nyaraló. A harmadikon már alig lehetett valamit is hallani a lenti őrületből. Az egyik Balatonra néző szoba ajtaja nyitva volt, ugyanígy az erkélyajtó, ami előtt a függönyt lassan, csendesen mozgatta a szellő. A sötét szobán keresztül halványan látni lehetett a vízpartot. Beléptem a szobába, becsuktam magam mögött az ajtót. Teljesen megszűnt a lenti zaj. Egy pillanatra meg is álltam; tökéletes csönd lett. Egyedül a nyári szellő hangját lehetett hallani. Ahogy óvatosan közelítettem a függöny és az erkély felé, enyhe cigifüst csapta meg az orrom. Valaki van az erkélyen. – Ne ijedj meg, ki fogok menni. – mondtam halkan az ismeretlennek. Nem állt szándékomban megijeszteni, bárki is legyen odakint. – Nyugi, nem vagyok ijedős típus. Hallottam hogy jössz. – válaszolt higgadtan a teljesen ismeretlen női hang. Miközben kiléptem az erkélyre, azon gondolkodtam, mit csinálhat itt fent egyedül egy lány, amikor odalent az év egyik legjobb buliját írják a résztvevők. Aztán rájöttem, hogy én miért is jöttem fel. A lány az ajtó mellett balra, egy ablakpárkányon ült. Először a korlátba kapaszkodva szét néztem, majd felé fordultam, és bemutatkoztam. – Szia, kedves partikerülő lány. Imi vagyok. – kezet nyújtottam neki, mintha egy üzleti tárgyaláson lennénk. – Szia, kedves partikerülő Imi. Ági vagyok. – válaszolta frappánsan, és


viszonozta a kézfogást. Ági vörös hajú lány volt, formás lábakkal, és szép, különleges arccal. Egy pólót, és egy farmer shortot viselt. A többit nem tudtam eldönteni, nem volt hozzá elég világos. – Tévedsz Ági, nem vagyok partikerülő. Csak már sok volt, ami lent megy. – Te vagy az az Imi? Mert akkor valóban nem kerülöd a bulikat. – Valóban nem kerülöm, de melyik „az az Imi” lennék? – kérdeztem vissza, mintha nem tudnám, hogy a hétvégi munkámra gondol. Az igazság az, hogy kíváncsi voltam, mit hallott rólam. – A DJ, akit vártak odalent. A szexicsoki. Tuti, te vagy. – Kicsit meglepett a hangneme, de tetszett, ahogy reagált. Rám sem nézett közben, csak a Balatont figyelte. Szép szemei voltak. – Igen, én. De ne rólam beszéljünk. Te mit csinálsz itt fent, amikor lent egymás melléről isszák a többiek a pezsgőt? – Kérdeztem Ágitól, aki erre felém fordult, és egy félmosollyal az arcán visszakérdezett. – Hoztál fel piát? – Hoztam. De csak egyet. Rád öntsem? – Nem szükséges. Csak szomjas vagyok, az enyém elfogyott. Mit hoztál? – Vodkát, limeal. – Kiváló. Adsz egy kortyot? Átadtam neki a poharat, ő felállt, és nyújtózkodott egyet. Közben a felhúzódó pólója láthatóvá tette a hasát és a derekát, de nem akartam nyilvánvalóan megbámulni, ezért inkább a korlátnak támaszkodtam, és a víz irányába fordultam. Ági ivott egy kortyot, majd az erkélyen lévő kis asztalra tette a poharat, és visszaült az ablakpárkányra. A lábait a korlátra tette. Lassan megfordultam, és a lábaitól kezdve végignéztem Ágit. Ő mindezt észre sem vette, mert épp egy újabb cigire gyújtott rá. Mire felnézett, én már karba tett kézzel, háttal a korlátnak dőlve az arcát figyeltem. – Nem válaszoltál a kérdésemre. – mondtam. – Tudod – kezdte, és közben zsebre tette az öngyújtóját – ha valaki ide betéved ma éjjel, azt gondolja, hogy a legszerencsésebb ember a Földön. Szól a zene, sok az


ember, itt a Balaton, kitört a nyár. És mint mondtad, lent már egymás melleiről isszák a piát. – Ez minden évben egy ilyen buli. Tavaly reggel, mikor feljöttem a másodikra a szobámba, három félmeztelen lány feküdt az ágyamban. Reggel kiderült, hogy senki sem ismerte őket, nem tudjuk, hogyan keveredtek ide. – Ági halkan felnevetett a történeten. – Ez tetszik. Igen, mondta a barátnőm, hogy ilyesmi fesztiválra kell itt ma éjjel számítani. Ő is biztos nagyon benne van odalent. – mondta. – Még mindig nem válaszoltál. Te miért jöttél fel? – Szóval, odalent minden idilli, ha úgy vesszük. De csak ha először nézel szét. Amikor Timi, a barátnőm mesélte, milyen itt egy buli, még vártam is, hogy jöjjünk. De mikor az első srác magához húzott, hogy táncoljunk, és erőszakosan végigtaperolta a testem, kimentem a teraszra. Ott pedig egy srác velem szemezett, miközben szerintem a barátnőjén matatott. – Szóval, felidegesítettek, és ide „menekültél”. – próbáltam megfejteni az okokat a válasza mögött. – Ugyan már, dehogy is... Nem. Csak beláttam, hogy nem az én világom, ami odalent megy, ezért feljöttem. Lehetne az én világom is, nem vagyok én sem fából, de... Ez nem az a buli. Azért hidd el, jól érzem én itt magam. És Te, Imi? Te miért jöttél fel? – Ahogy sétáltam fel a lépcsőn, én is erre gondoltam. Talán minden pasi dörzsölné a tenyerét, ha szétnézne a földszinten. Tényleg erős dolgok történnek odalent. A pezsgőző nőket még én is megbámultam egy kicsit, mégis feljöttem. – Azt úgysem hittem volna el, hogy nem bámultad meg őket. – mondta Ági, rám mosolygott, és elnyomta a cigijét. – Ihatok még egy kicsit? – Persze. Szóval kicsit sok lett már nekem ez az egész, ezért jöttem fel. Volt pár ember akiket nem is tudtam hova tenni. Érthetetlenül viselkedtek. És bár egy pillanatra tényleg megbámultam az átázott női felsőket, valahogy mégsem vágytam arra, hogy rájuk vessem magam. Ági rám nézett, figyelt pár másodpercig.


– Nézd, szerintem félre értesz. Én boldogan benne lennék bármiben, ami őrültség. Szeretek élni. Szeretek új embereket megismerni. Szeretem az izgalmakat, és szívesen flörtölök. De lent mindenki csak megjátssza magát. Az egyik első kiábrándító élményem ma este egyébként éppen hozzád köthető. – Hozzám? – elképzelni sem tudtam, miért mondja ezt. – Egyébként pedig nem értettelek félre. – Igen, hozzád. De nem te okoztad. Amikor a házigazda bejelentette, hogy te is érkezel, az egyik srác fél órán keresztül azt magyarázta mindenkinek, hogy te egy nagyképű, elviselhetetlen alak vagy, aki biztos megjátssza majd itt a kiskirályt. Erre mikor megérkeztél, ő köszönt neked a leghangosabban. – Bár meg tudnék még ezen lepődni. – Aztán egy ismeretlen lány azt mondta Timinek, hogy ő meg akar veled ismerkedni, hogy felírathassa magát a bulikban VIP listákra. – Komolyan? Ügyes húzás. - válaszoltam, és elkezdtem magamban lepörgetni azoknak a lányoknak az arcképeit, akikkel aznap szóba elegyedtem. – Igen, ez történt. Akkor már tudtam, hogy ez nem az én társaságom. Igazából, most, hogy ezt elmeséltem, rájöttem, hogyan tudom egyszerűen megfogalmazni, miért is jöttem fel ide: mert nagyon felszínesek odalent az emberek. Számomra is meglepő volt, de kimondta a gondolataimat. Tökéletesen megfogalmazta. – Azt hiszem, én is ezért vagyok itt. – válaszoltam. – Pedig ha egy igazi férfi szólított volna le, és tudott volna úgy kezelni, mint egy igazi nőt, akkor én is benne lettem volna bármiben ma éjjel. Levihetett volna a partra, elophattunk volna egy csónakot, és szexelhettünk volna reggelig a Balaton közepén. Vagy bármi. Csináltam én már őrültebb dolgokat is, mint ők most odalent. Itt megállt egy kicsit, mintha csak az emlékeit idézné magában. Szívesen meghallgattam volna néhány ilyen történetet. – Nem akarom játszani az elérhetetlent, mert nem vagyok az, de ehhez nekem igazi férfi kell. Olyan, aki úgy szólít le, úgy beszél velem, úgy ér hozzám... De mit kaptam odalent? Markolászásokat, és részeg, kérdő tekinteteket arra vonatkozóan,


hogy mikor vetkőzöm már le. Megint ivott egy kortyot a poharamból. – Mindjárt elfogy az italod. De ígérem, hogy hozok majd fel egy másikat neked. Megitta a maradékot is, várt egy kicsit, a Balaton felé nézett, és folytatta. – De ha teljesen őszinte akarok lenni hozzád, Imi, akkor elárulom: megfordult az is a fejemben, hogy felhívok ide valakit, és átadom magam az eseményeknek. De aztán rájöttem, hogy egy percig sem tudnám elviselni, ahogy megjátssza magát. Ahogy minden mondata, minden kérdése mögött azt érzem, hogy csak a melleimre gondol. Pedig meg is kaphatná őket, ha le tudna venni a lábamról. Érted? Bólintottam. Meglepődtem, mennyire őszintén beszél velem ez az ismeretlen lány. Szavai tökéletesen kimondták gondolataimat. – Tudod mi a legfurcsább, Imi? Hogy az emberek másnak akarnak látszani, mint amik. Többet akarnak magukról elhitetni, mint amennyit nyomnak valójában. Ahelyett, hogy valóban arra törekednének, hogy többek legyenek. Nézz szét odalent. Azt akarják, hogy mindenki rájuk nézzen fel, de mégsem tesznek érte semmit. Ráadásul tele vannak előítélettel, és irigységgel. Ez pedig alapjában mérgezi meg az egész személyiségüket Azt hiszik, jót buliznak, és jól érzik magukat odalent, de mennyivel jobb lenne, ha mindezt elengednék. Úgy éreznék jól magukat, hogy közben tisztelik a másikat, és nem csak egy eszközt látnak egymásban. Ági ezután felállt, és ismét nyújtózkodott egyet. Ekkor már bátrabban néztem végig a csípőjét. Már azt sem bántam, ha észre veszi. Közben pedig még bőven a hatása alatt voltam mindannak, amit mondott. Ritkán hallok ennyire egyenes beszédet egy lánytól. – Azt hiszem, most már túl messzire vittem a témát a ma estétől. Hagyjuk is, mert ettől függetlenül én jól érzem magam idefent. De tényleg. És azt sem akarom, hogy valami menthetetlenül negatív, panaszkodó embernek gondolj. Egyáltalán nem vagyok az. Sőt. És most én hozok fel valamit inni. – Lekötelezel. – válaszoltam, és felültem én is a párkányra. Ahogy bement az erkélyajtón, megállt, és rám nézett. Nem szólt egy szót sem, csak a szemembe nézett


pár pillanatra, majd lement a következő körért. Nagyjából tíz percig voltam egyedül az odafent, így bőven volt időm elgondolkodni a történteken. Sokan a véletlennek köszönik azt, amikor ennyire váratlan módon ismerkednek meg valakivel. Véletlen? Ugyan már. A véletlennek az ég világon semmi köze nem volt a mi találkozásunkhoz. Azonos gondolatok, azonos érzések vezettek fel bennünket a harmadik emeleti erkélyre. Nem volt más választásunk. A csendes, sötét erkélyen való találkozásunk tökéletes példája annak, hogy két hasonló világkép egyszer, valahogyan úgyis egymásba akad. És aznap este úgy álltak a csillagok a Balaton fölött. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben néztem az éjszakát az erkélyről. Onnan nézve olyan nyugodt volt minden. Van, akinek a földszint az idilli, és van, akinek ez az erkély – gondoltam magamban. Aztán Ági két pohárral a kezében visszatért. – Mit iszunk? - kérdeztem. – Amit te is hoztál. Jó volt. – Te vagy az első, aki ezt mondja. Azt hittem, csak én szeretem. Ági visszaült a helyére, keresztbe tette a lábait, a kezembe nyújtotta az italt, majd koccintott velem. Pár korty után letette a poharat, majd különös tekintettel mélyen a szemembe nézett. Várt egy kicsit, mintha csak valami fontos információt szeretne megtudni a nézésemből. Álltam a nézését, egy pillantásra sem tudott zavarba hozni. Végül egyetlen kérdést tett fel, de az tökéletesen megpecsételte az est hátralévő részét. – Loptál már el csónakot a Balaton parton?

2014.02.10.


Véletlen a harmadikon