Page 1

III. ÉVFOLYAM, 2014/1. SZÁM

BÜNTETŐJOGI SZEMLE


Tartalom

Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

Dr. marek kordík: Appeal against the European Arrest Warrant and The reasons for a detention of the surrendered person in the practice of Slovak judicial organs / 3 dr. qian xiaoping phd: Judicial Control of Death Penalty: Inspection of Three Modes / 6 farkas henrietta regina: A tisztességes eljárás főbb részjogosítványainak érvényesülése a büntetőperben (A magyar büntetőeljárás az európai emberi jogi bíráskodás mérlegén) / 11 dr. molnárné dr. mészáros noémi: Gondolatok a tárgyalás mellőzéséről / 20 dr. szabó krisztián: Kérdőjelek a büntetőeljárási törvény egyes rendelkezései kapcsán / 31

Szerkesztői előszó Tisztelt Olvasó! A Büntetőjogi Szemle mostani számában két külföldi büntetőjogász tanulmányát is megtalálja az Olvasó. A külföldi tanulmányokat az angol eredeti változatban közöljük, elsősorban abból a megfontolásból, hogy a nem magyar anyanyelvű olvasók számára is elérhetőek legyenek. A jövőben törekedni fogunk arra, hogy lapszámonként legalább egy angol nyelvű cikket közöljünk, rangos külföldi egyetemeken dolgozó oktatók és kutatók tollából. Célunk, hogy fokozatosan nemzetközileg is ismert lappá váljon a Büntetőjogi Szemle, amelynek elektronikusan könnyen és ingyenesen hozzáférhető cikkeit ma már egyre többen olvassák, és hivatkozzák is tudományos publikációkban. Budapest, 2014. január 9.

Dr. Gál István László főszerkesztő

szendrői anna: Az igazság felfogásai a büntető eljárásjogi rendszerekben / 37

A szerkesztőbizottság elnöke: Dr. Gál István László A szerkesztőbizottság titkára: Dr. Kőhalmi László A szerkesztőbizottság tagjai: Dr. Belovics Ervin, Dr. Elek Balázs, Dr. Molnár Gábor, Dr. Tóth Mihály, Dr. Vókó György

2

ISSN 2063-8183 Kiadja HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Cím: 1037 Budapest, Montevideo u. 14. Telefon: 340-2304, 340-2305 Fax: 349-7600 E-mail: info@hvgorac.hu Internet: www.hvgorac.hu Felelős kiadó: dr. Frank Ádám, a kft. ügyvezetője Felelős szerkesztő: dr. Gábor Zsolt Műszaki szerkesztő: Harkai Éva Tördelő: Balás Zsuzsa Korrektor: P. Berka Antónia

Tájékoztató a folyóiratban való publikálásról A szerkesztőség a megjelentetni kívánt tanulmányokat a gal.istvan@ ajk.pte.hu vagy a gabor.zsolt@hvgorac.hu e-mail címre várja. A megjelentetésről a lektorálást követően a Szerkesztőbizottság dönt. A Szerkesztőbizottság fenntartja a jogot a kéziratok korrigálására, szerkesztésére. A tanulmányokat MS Word formátumban, Times New Roman betűtípussal, 12 pontos betűnagysággal, másfeles sorközzel írva, sorkizárt igazítással és lábjegyzetmegoldással kell elkészíteni. A kéziraton kérjük a szerzőktől a név, az esetleges tudományos fokozat, a foglalkozás valamint a munkahely feltüntetését. A szerkesztőbizottság másodközlésre nem fogad el kéziratot. Terjedelmi korlát – lévén elektronikus folyóiratról van szó – nincsen. A Szerkesztőbizottság és a Kiadó


Dr. Marek Kordík, LL.M., PhD*

Introduction The paper deals with the issue of an appeal against the European Arrest Warrant (“EAW”), in particular with certain problematic issues that have occurred during its use in practice and why this legal tool “has faced” so many judicial decisions. The paper is scoped very narrow and is not meant to cover all the hot and touchy issues related to the EAW. The reason is limited space, specific purpose of this paper and the effort to support or challenge each argument by concrete judicial decision. Notwithstanding that we do not want to conclude either that pointed issues presented further are the only ones or so underestimate the importance e.g. ne bis in idem issue, a relation to the Schengen Information System, the application of the Art. 6 of the ECHR1 and the surrender procedure or the way of filling the EAW. The Paper puts stress mainly on the procedural rather than substantive issues. The reason of this is the awareness that in most cases, were the procedural provisions those that had been challenged before the national and international courts and caused the disputes among the professionals dealing with this topic. Besides that, the paper shows particular procedural practice of national courts that may * Dr. Marek Kordik is an LL.M. (UN) and PhD. (Comenius University) holder. Researcher at the Department of the Criminal Law, Faculty of Law, Comenius University. Compliance consultant and AML Deputy Officer at the ICT Sector. Member of the Slovak BAR Association Committee for Criminal Law, Member of the Advisory Committee for Criminal law of the Minister of Justice. 1  Convention for the Protection of Human Rights and Fundamental Freedoms as amended by Protocol No. 11 with Protocol Nos. 1, 4, 6, 7, 12 and 13 (further mentioned as ECHR). http://www.echr.coe.int/NR/rdonlyres/ D 5 C C 2 4 A7- D C 1 3 - 4 318 - B 4 5 7- 5 C 9 0 14 9 16 D 7A /0/ E n g l i s h Anglais.pdf.

The appeal against the execution of the European Arrest Warrant

The issue of an appeal against the decision exe­ cuting the EAW has not been analyzed deeply yet. If yes, it has been just men­ tioned while analyzing the decision of the German Constitutional Court2 (“the Court”). The most prob­ lematic question from a human rights perspective is the absence of any provision related to the appeal in the Council Framework Decision of 13 June 2002 on the European arrest warrant and the surrender procedures between Member States (2002/584/JHA)3 and secondly it is the restricted space for the non-execution of the EAW.4 It is clear that the Court has ruled against the provisions of the Framework Decision in the second part of its opinion.5 The attention in this chapter will be given to the formal procedure stricto sensu and time limits set up by the Framework Decision, elaborating on the first part of the Court decision and developing its thoughts.6 Our view is also supported by the opinio iuris of the Supreme Court of the Slovak republic. It has ruled in its decision that

Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

Appeal against the European Arrest Warrant and The reasons for a detention of the surrendered person in the practice of Slovak judicial organs

interfere with the human rights of the surrendered person.

The revision in the procedure to execute or not to execute the EAW is resctricted exclusively just to examination of the existence or non existence of the reasons for the non-execution of the EAW listed in the Article 4 of the Act7, when just the existence of such a reason is a reason not to execute 2  Compare e.g. Mölders, S., European Arrest Warrant Act is Void – The Decision of the German Federal Constitutional Court of 18 July 2005, GERMAN LAW JOURNAL Vol. 07 No. 01, p.47 and 51. Blakxtoon, R.,Van Ballegooij, W., Handbook on European arrest Warrant, T..M.C. Asser Press, 2005, p. or Keijzer N., Van Sliedregt, E., The European Arrest warrant in Practice, T.M.C. Asser Press, 2009. 3  Followingly mentioned as the Framework Decision. Compare the text of the Framework Decision 4  Article 3 and Article 4 of the Framework Decision. 5  Judgment of Federal Constitutional Court of Federal Republic of Germany dated 18 of July 2005, file reference 2BvR 2236/04. Para. 2.2. ht t p://w w w. bve r fg.de/e n/dec isions/r s2 0 05 0718 _ 2bv r 2 2 3 6 0 4 e n . ht m l 6  Ibid. Para. 2.1. and the Statement. 7  Zákon č. 403/2004 Z.z. o európskom zatýkacom rozkaze a o zmene a doplnení niektorých zákonov (Act n. 403/2004 of the Legal Order about the European arrest warrant and about amandments of other acts). A r t i c l e s 3and 4 of the Frame-work decision. Slovak republic has

3


Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

the EAW. In the case of non existence of such reason, the Court is obliged to decide to execute the EAW.8

Concerning the appeal, the Framework decision includes only term “final decision”9. It is questionable if the term “final decision” refers to the first instance decision or if it covers the appeal decision against the execution of the EAW. If yes, following this line and using the argumentum accontrario, it could indicate the possibility of appealing the decision executing EAW foretoken the final decision. The interpretation of the mentioned Articles allows considering as final decision valid first instance decision as well the appeal decision dismissing an appeal. If it is the appeal decision, the situation becomes more complicated. Usual procedure of the Appeal Court issuing the decision in a particular case is ruling related just to the merit of an appeal – ne ultra petitum rule.10 In other words the Appeal court is entitled and obliged to decide only the prima facie appeal case and not to go beyond it. It means implicitly that the Appeal Court would not only rule concerning the appeal but would State again that EAW would be executed, if it would like to adopt the “final decision” in the line with the Framework decision. If the Framework Decision considers as “final decision” valid first instance decision, the situation is problematic as well. According the Article 23.2 of the Framework Decision the person shall be surrendered no later than 10 days after the final decision on the execution of the European arrest warrant.11 The main concern is the strict time limit for the execution and its compliance with the court administration. It is impossible to comply with this time limit if the Appeal Court will decide only the merit of an appeal and send it back to the first instance court to validate the first instance decision. As it has been suggested previously, the Framework Decision has not included any provisions concerning the revision or appeal against the decision executing the EAW. Notwithstanding that the majority of the Member States included the provision concerning an appeal or revision against it including reasons enlisted in the Article 3 and Article 4 of the Framework Decision. Concerning the reason of ne bis in idem principle stated in the Article 4.2 of the Framework Decision, the Supreme Court of the Slovak republic has changed the decision of the County Court in Banská Bystrica when it has withdraw from the decision to execute the EAW issued by the Landgericht in K., Austria those counts, for which the person has been prosecuting also in Slovak republic. The EAW was executed in the rest number of counts.12 implemented all reasons for non-excution as mandatory, see the Article 14 of the Act about the EAW (Note of the autohors.)

8  The decision of the Supreme Court of the Slovak republic on 22. July 2008, n. 4 Tost 7/2008. Also compare with the decision of the Supreme Court of the Slovak republic on 5. August 2008, n. 4 Tost 8/2008 9  Articles 17.2, 17.3, 17.5 and 23.2 of the Framework Decision.

4

10  Detached from the appeal system, where on can challenge the matters of fact or cassation system where one can challenge just the matter of law. 11  Article 23.2. of the Framework Decision. 12  The decision of the Supreme Court of the Slovak republic R 26/2008.

It has not been solved in the Framework Decision as well if the appeal should have or should not have the suspensive effect, what means if the lodged appeal postpone the validity of the decision to execute the EAW or not. The practical impact of this issue is huge. If the appeal would not have suspensive effect the decision to execute the EAW can be executed immediately and the appeal decision would be adopted just after the surrender procedure, when the person would be located abroad. On the other hand if the suspensive effect of the appeal is granted, the person shall not be surrendered until the appeal court decides the case.

National legislation The Slovak republic has implemented the Framework decision by the Act 403/200413. The statute considers the term “final decision” as valid first instance decision14 and count the time limit since the validity of the first instance decision.15. As one can see the Slovak legislators have chosen the second possibility. Trying to avoid the problems in practice-the 10 day time limit, they have adopted that the Appeal court16 is obliged to rule concerning the appeal and cumulatively decide that the EAW shall be executed again.17 Consequently the decision consists of two statements. The first one relates to the lodged appeal and the second one repetitively States that the EAW shall be executed. This procedure allows counting the 10 day time limit pursuant the Article 23.2 of the Framework Decision from issuing the appeal decision. This solution is little bit odd and do not fit into the usual appeal procedure. One may say that the extraordinary appeal procedure has been created and designed to extend and maintain the time limit for the surrender. This artificial and unusual practice only complicates and worse the whole concept of the EAW. The Supreme Court of the Slovak republic has brought more light to the problem, when it has ruled that the appeal against the decision not to execute the EAW is not admissible.18 Such a revolutionary ruling has not kept for a long time, even it has followed the prohibition of reformatio in peius principle, in other words that the position of surrendered person cannot be aggravated by the court decision if the court has decide previously that the EAW will not be executed. The Supreme Court of the Slovak Republic has ruled later that such a limited possibility of appealing is in13  Zákon č. 403/2004 Z.z. o európskom zatýkacom rozkaze a o zmene a doplnení niektorých zákonov (Act n. 403/2004 of the Legal Order about the European arrest warrant and about amandments of other acts) (“Act about the EAW”) 14  Ibid. Article 22.4 of the Act 15 

Ibid.

According the Article 22.5 of the Act, the jurisdiction over the appeal against the EAW has the Supreme Court of the Slovak republic. 17  Ibid. Article 22.5 of the Act. It has to be noted that the „first decision to execute the EAW adopts the first instance court, so consequently the Appeal court rules the same, if it decides to confirm the decision. 18  See decision R 20/2007. 16 


sufficient and ask indirectly to adopt an amendment concerning the possibility to lodge an appeal also against the Decision not to execute the EAW.19 Finally one note left- the implementation of the EAW in the Slovak republic grants the suspensive effect of the lodged appeal, but as it has been indicated only in the case of the decision to execute the EAW.

The Detention in the EAW procedure and the practice of the Slovak judicial organs

Decision of the Supreme Court of the Slovak republic R 33/2008 Ibid. Compare article 17. Kolesár, Juraj: M eans and action to combat crime effectively while respecting human rights I n: Serious crime and the requirement of respect for human rights in European democracies. – Strassbourg : Council of Europe, 1996. – S. 59–65 [Serious crime and the requirement of respect for human rights in European democracies. I nternational conference . Taormina, 14.–16. 11. 1996] 3 0  Blakxtoon, R.,Van Ballegooij, W., H andbook on European arrest Warrant, T.M.C. Asser Press, 2005, p. 2 also see and compare Kolesár, Juraj: Z ásada spr avodlivého procesu pod tlakom I n: Bulletin slovenskej advokácie . – Roč. 14, č. 11 (2008), s. 47–48 31  Ibid, p. 3

Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

The Framework decision states that the final decision on the execution of the European arrest warrant should be taken within a period of 60 days after the arrest of the requested person and in specific cases the time limits may be extended by a further 30 days.20. This limit of 60 days or 90 days is obligatory counting from the moment of arrest. It is not clear if the term arrest includes the moment of restriction of personal freedom- capture or the moment of the decision on arrest that is usually adopted up to 48 hour delay21 since the capture by police forces occurred. Slovak national legislation is counting the time limit from the capture of the person, which seems to meet the human right requirement more than the vague explanation used in the Framework decision. Notwithstanding that different application problems occurred. It has been the wrong supple­mentary use of the Criminal Procedure Code to the Act about the EAW, related mainly to the reasons of detention. According the Act about the EAW the detention is obligatory when the person should be surrender for one of the 32 offences listed in the Article 2.2 of the Framework decision22 or if the person gave the consent with the surrender pursuant the Article 13 of the Framework Decision.23 In other cases the Court can decide to detain the person only if there are concrete circumstances to presume that the surrendered person would flee, hide to avoid the prosecution or imposed punishment.24 In reality, the courts used to detain the surrendered persons because of reasons enlisted in the Criminal Procedure Code25 except using the Act about the EAW that specifically exclude the use of different Act, if the Act about the EAW includes the special provision.26 The Supreme Court of the Slovak Republic has ruled concerning this issue that the Act about the EAW is lex specialis and the Criminal Procedure Code is lex

generalis, therefore the lex specialis provisions concerning the detention of surrendered person have to be used instead of lex generalis provisions that are included in the Criminal Procedure Code and therefore these reasons shall not be used as reasons for a detention in the procedure pursuant the Act about the EAW and if so, such a person has to be released and can be detained only from the reasons listed in the Act about the EAW. 27 Unfortunately, the Slovak implemented legislation has failed to establish the possibility of the provisional release pursuant the Article 12 of the Framework decision28 consequently there is no possibility for the financial caution or a word of a reliable person etc. Conclusions If one read articles, books and observations concerning the EAW, words like revolutionary and new occur. The EAW has lived up to expectations. It has made surrender procedure faster, more effective and less political, and has given new rights, such as the deduction of time spent on remand from the final sentence served. The idea of the EAW has proved its reasonability and vitality and appears as good tool in the fight against crime.29 Apart from that the path founded by the EAW is only possible to protect the 4 basic EU freedoms- free movements of persons, goods, services and capital – as basic prerequisites of sustainable development of the EU. But in the same time it shall not breach other human rights and freedoms. From this perspective there may still be room for improvement and adjustment30 as the paper shows. Notwithstanding that, the practice has shown many gaps and ambiguity in the wording of the Framework Decision mostly in the procedural standards among the Member States. The primary goal to reach nowadays is to meet the same procedural standards among the Member States.31 Presented paper gives a rough description about the appealing procedure in one of the EU Member State and the legal framework of the detention during the procedure to execute the EAW. Practitioners and scholars from other EU Member States will probably realize that the practice in their state varies. Therefore one can says, that the Framework Decision has rather created the net of 27 bilateral surrender procedures than one unified european surrender procedure, that should have replaced the European Extradition Convention.  2 7  2 8 

2 9 

19  The Decision of the Supreme Court of Slovak republic on 24. June 2008. 5 Tost 8/2008. 2 0  Article 17.3 and 17.4 of the Framework Decision. 21  ECHR judgment in the case Aquilina vs. Malta 29.April 1999, n.25642/94, para 51. 2 2  Article 4.8 of the Act about the EAW. 2 3  Ibid. Article 17.3 2 4  Ibid. Article 17.1. 2 5  Artcile 71.1 of the Criminal Procedure Code. 2 6  Accontrrario to the Article 1.2 of the Act about the EAW

5


Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

Dr. QIAN Xiaoping PhD* Judicial Control of Death Penalty: Inspection of Three Modes As the birthplace of theories of abolition of death penalty, Europe had started its experiment of abolition of death penalty in legislation since the last years of the 18th century. The basic requirement of admission to EU is the abolition of death penalty, had promulgated the abolition throughout the Continent and rendered it the forerunners in the campaign of abolishing death penalty. However, in comparison with the EU’s abolition death penalty through legislation, it is difficult for countries like the US, Japan and India to accomplish it in the same way. Therefore “A Second Path” was brought forward, which is to restrict the application of death penalty by setting up higher judicial standards. These three countries differed vastly the in the content of their judicial standards and formed three different modes of judicial control of death penalty.

I. The U.S Mode The peculiarity of the U.S mode is its emphasis on interaction of procedural and substantial law. Since the 70s of the 20th century, with the beginning of the case of Furman v. Georgia, the US had gradually established a strategy to abolish death penalty through judicial control. The 8th Amendment of the Constitution which put a prohibition to cruel and unusual punishments is interpreted as an evolving ethical standard, has founded a judicial system which is characterized in dual rank procedural standards and adoption of restriction on aggravating circumstances in substantial law. With a rigorous standard on the application of death

6

*

associate professor, Nanjing Audit University, China

penalty and the interaction between legislation and justice, a modern mode of controlling death penalty which takes judicial intervention as its core finally emerged in the US. Its main content is as followed.

1. Substantial Standards and Principle of Application

In Furman v. Georgia, the Supreme Court reached a conclusion that the legislation should restrict types of crimes which could lead to death penalty and it was the worst criminals that deserved death penalty.[1] This conclusion was the first attempt to define a common standard on the subjects of death penalty and it was confirmed and reinforced in cases thereafter. In Gregg v. Georgia, though the court admitted the constitutionality of death penalty on murder, it laid more emphasis on the restriction effect of the 8th Amendment which was reiterated by the Supreme Court that death penalty could only used against the worst of worst.[2] In Zant v. Stephens in 1983, the Supreme Court made a further move that to meet the concept in the Furman case the legislation should set up series of rational and objective standards to “genuinely narrow” types of death penalty to judges’ discretion.[3] Since then the word “narrowing” became the key words in the reform of death penalty in the US.

2. C  ircumstances and Subjects to Death Penalty In Thompson v. Oklahoma in 1988, the Supreme Court considered that it was extraordinary cruel and abnormal to use death penalty against juveniles under the age of 15 when the criminal act was committed. [4] In Atkins v. Virginia in 2002, the Supreme Court ruled that no death penalty should be used against mentally retarded persons.[5] In Roper v. Simmons in 2005, the Supreme Court pointed out that it was a violation of the 8th Amendment and against ideals of modern society to use death penalty against adolescents under the age of 18 when the criminal act was committed.[6]

3. Types of Crimes and Standards subjected to Death Penalty In the US the types of crimes subjected to death penalty differed from state to state as they took dif-


4. Quantitative Criteria of Death Penalty eligibility It is an inevitable question of US justice mode how to narrow the scope of death penalty based to a further step based on the definition of substantial standard. To accomplish this goal the Supreme Court gradually set up average standards by case ruling. In the Gregg case, the Supreme Court concluded that according to the principle set up in the Furman case that the discretion of jury should be subjected to necessity restriction, it was in the conformity of the 8th Amendment that the court of State of Arizona, based on new rules stipulated in the Model Criminal Code, require the judge to inform the jury that in case of a verdict of death penalty at least one circumstance of statutory aggravation should be included in the reason of such verdict. [11] The requirement could be deemed as a definite and objective standard and provided the jury with abundant guidance which could help preventing random decision and identifying the specific worst murder. In the Zant case in 1983 the Supreme Court reiterated that death penalty could not be used without at least one circumstance of statutory aggravation was convicted which later became the basic requirement of death penalty and drew the most at-

tention from the prosecution and defense parties. In the Ring case in 2002 the Supreme Court ruled that the jury had to found at least one circumstance beyond doubt before a verdict of death penalty.[12] Therefore the statutory aggravation circumstance played a positive role in the narrowing of death penalty.

II. The Japan Mode The characteristic of Japan mode is to define standard of death penalty by case ruling. Japan is one of the western countries that put the doctrine at stake that completely developed democratic countries are prone to abolish death penalty.[13] The current system of death penalty of Japan was formed in the Meiji Restoration in the early of 20th century when the new criminal law of Japan was initiated and developed. It was a product of profound influence of continental criminal law especially the influence from the German Criminal Code of 1871. There was a short period of abolition of death penalty in German history.[14] After the reunion of German in 1870 by the Prussia, during the era of the “blood and iron” Prime Minister Bismarck, the council of Germany passed the act of maintaining death penalty which hindered the development of the movement of abolition of death penalty. However the types of crimes subjected to death penalty were reduced to a substantial extent. Under the influence of Germany, the Japan criminal code of 1908 stipulated only 12 types of crimes subjected to death penalty.[15] In the latter 19 times of amendment to the criminal code the quantity of death penalty remained the same. The reform of death penalty of Japan was not directly inflicted from the European movement since the latter of the 20th century as the leading events were all concentrated in the most developed European countries and countries which received essential influence from European countries. The tide of abolition of death penalty from 1945 to 1981 was mainly centered in Europe and the most developed countries of the English union.[16] Nevertheless the ideals and concepts derived from European’s abolition of death penalty were widely accepted among Japanese academic circles and even among average citizens. Based on the maintenance of current criminal law, the Japanese choose judicial oriented reform mode.

Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

ferent standards. As a result it was critical to define the scope and standards of death penalty unanimously to control the use of death penalty by substantial law. In Coker v. Georgia Arizona in 1977 the Supreme Court considered that it was excessive and against the 8th Amendment to use death penalty against cases of rape in which no victims were caused to death and thus crime of rape should be excluded from the scope of death penalty. [7] In Enmund v. Florida the Supreme Court considered that it was against the 8th Amendment to punish criminals who assisted the carry out of felony only and who had no intention to kill anyone nor implemented the actual murder act.[8] In Kennedy v. Louisiana in 2008 the Supreme Court ruled that it was against the 8th Amendment to use death penalty against rapes against children and in a broader sense to cases in which no victims were caused to death.[9] After decades of judicial reform, criminal law in most states established the basic principles that death penalty could only used against crimes of murder and it was common sense between legislation and justice that first class murder of life deprivation should be subjected to death penalty. In 1994 the Violent Crime Control and Law Enforcement Act was passed and the types of crimes of death penalty expanded to 50 in which 46 were connected with murder.[10] At present besides non-murder crimes like treason, drug related crimes with large quantity which were stipulated in federal laws, the types of crimes subjected to death penalty concentrated on crimes of murder, especially first class murder, murder with aggravation circumstances and felony murder.

1. T  he Limited Scope of Actual Death Penalty Although there were 17 types of crimes subjected to death penalty in Japan criminal code, the types were rather concentrated. Considering the situations of death penalty used after World War II, the actual types of crimes were arson to inhabitant architectures, overthrow of train and trolley resulted in death,

7


Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

murder, murder against elder relatives (which was ruled as against constitution and amend to common murder), robbery resulted in death, robbery and rape resulted in death, illegal usage of exploders. Most of them could be categorized into ferocious murder and robbery murder.[17] The reasons that the judicial department restricted the application of death penalty with the background of sustaining types of crimes subjected to death penalty in criminal law were the outcry for the abolition of the academic circle and the acceptance of abolition among citizens. The actual effect of application of death penalty guaranteed that there was no arise in the quantity with the hold on to the types of crimes subjected to death penalty in criminal law.

2. I nfringement to Life is the Priority of Application of Death Penalty It is the basic principle of Japanese criminal law to apply death penalty to crimes which infringe anyone’s life. As a result though there is no principle guiding the application of death penalty in the criminal code, the courts usually take the standard of infringing people’s lives as the standard of death penalty which to a vast extent restricted the application of death penalty. Judging from the current operation of justice, the coordinating relationship between death penalty and victims’ loss has been established and the standard becomes more rigorous as the changes of social situations. In the early times after World War II death penalty may be inflicted if one person is killed. However in the period of rapid growth of economy death penalty may not be inflicted if one person is killed unless the crimes are extremely evil. In case of average crimes the criminal will not get death penalty even two persons are killed. In most situations a life imprisonment will be sentenced.[18]

3. T he Modeling Effect of Rulings of Supreme Court

8

Although there is no difference in the criminal law about the application of death penalty, the Japanese courts take very discreet attitudes towards the use of death penalty. And such attitudes are conveyed through the judicial practice which set definite standards applying death penalty. In the ideas of Japanese scholars, the biggest advantage of defining standards of death penalty through case rulings is that it avoids the possibility of imbalance of application of death penalty. In the form of death penalty standards in Japan, it started with the categorization and analysis of valid rules of death penalty by scholars. And later the Supreme Court stepped in and made official statement on these classical cases which secured the stability and prestige of judicial standards regarding death penalty. As a milestone in the history of death penalty in Japan, the Supreme Court concluded its generic at-

titudes in the first appeal instance about the event of Norio Nagayama that in the background of pertaining death penalty in the current criminal law, based on the comprehensive consideration on the essence, motive, configuration the court could sentence death penalty considering the absolute evil of the crimes both from the view of balance of punishment and generic prevention of crimes, especially on the facts of cruelty of methods and measures, the seriousness of the results of the crimes, namely the number of victims, the feelings of the relatives of the victims, social influences, age of the criminals, criminal records, circumstances after the commission of the crimes and so on.[19] Since the ruling of the case of Norio Naga­ yama, the standard of Norio Nagayama had been the decisive standards concerning the justice of death penalty and had played an important role in guiding and restricting the use of death penalty. Moreover the judicial standard of Japan became another model besides the US model.

III. The Indian Mode The characteristic of Indian mode is its emphasis on the reasoning duty of judges to accomplish the goal. Compared to Japan, India’s reform of death penalty had also gone through setback in the legislation and judicial restriction was its last choice. However the modes of Japan and India were different and the latter one was also intriguing. The modern system of death penalty of India was configured in the 1860s when being a colony of the Great Britain. It took tremendous influences from English laws. The current system of death penalty was stipulated in the India Criminal Code in 1861 and the India Criminal Procedural Law in 1898. In the criminal code there were 10 articles containing death penalty which ranged from national crimes, crimes infringing lives, crimes infringing freedom to crimes infringing property.[20] The criminal procedural law stipulated the ranks of instances of death penalty, appealing and standards of evidence. As for the legitimacy of death penalty, there had been no abundant discussion in the domestic. Even during the fight of independence, the execution of death penalty was never questioned. Although the demand of abolition of death penalty had been one of the many goals of the Indian national council in the fight of colonialism, the death penalty successfully transited to the legal systems after independence. The Indian Constitution in 1950 admitted the legitimacy of death penalty and it became the favorable way to punish murderers. The first amendment to the criminal code which started in 1956 allowed the judges to choose between life imprisonment and death penalty against convicted murderers. Since the 1960s, the legislation of death penalty had two big re-


otherwise. Most court had the opinion that the true compassion towards human dignity required resistance against legal weapons depriving people’s lives and death penalty could only be used against the rarest of the rare.[23]

IV. A Brief Conclusion: Where's the Road of Abolition Death Penalty in China? Since the 1990s under the influences of worldwide movement of death penalty reform and academic research both domestic and abroad, death penalty reform in China gradually developed in the following ways. In the field of criminal policy China emphasized a less and discreet policy which rigorously control the use of death penalty. In the field of criminal procedural law, the Supreme Court took back the review power on cases of death penalty in 2007 and in 2010 the judicial interpretation of regulations on scrutinizing and evaluation of evidence of cases of death penalty unified the standard of death penalty which actually reduced the number of death penalty. In the field of substantial law the 8th amendment to the criminal code repealed 13 types of non-violent crimes which stood a ratio of 19.1% in the whole number of death penalty. The amendment also added that persons over the age of 75 should not be subjected to death penalty generally. However, it was still a long way to go regarding China’s reform, especially because the legislation abolition was obstructed by legal culture, public opinions and public safety. A report by the law department of the Max Plank Institute showed that 57.8% people supported death penalty while only 14% people were against it which meant that 86% people considered death penalty acceptable.[24] Therefore the judicial control of death penalty became the main road of reform of death penalty in China. The outstanding problems of judicial control were the huge distinction among standards regarding specific crimes, the administrative essence of the death penalty reviewing procedure and the mixture of conviction and sentencing standards. The three modes above could provide with solutions in areas of emphasizing standards of death penalty, the restriction of substantial control and statutory aggravation requirements, the reasoning duty of judges and case guidance.  Furman v. Georgia 408 U.S. at 238 313. Gregg v. Georgia 428 U.S.at 153. [3] Zant v. Stephens 462 U.S.876-877. [4] Thompson v. Oklahoma 487 U.S. [5] Atkins v. Virginia 536 U.S. [6] Roper v. Simmons 543 U.S. [7] Coker v. Georgia Arizona 433 U.S.

Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

forms, but the purpose and result were contrast. The first legislation reform started in 1970s and its goal was narrowing the scope of death penalty which was a strategic adjustment to the effort made in the 1960s to abolish death penalty. It intended to restricted death penalty as the alternative punishment to intentional murder. According to the proposal of the standing committee of the united council, the bill new criminal law in 1978 and the new criminal procedural law in 1978 was introduced to the council which restricted death penalty to certain murders. However due to the dismiss of House of Commons, the bill was terminated. Although the effort didn’t work out, the proposal of restriction on death penalty was welcomed by many judges of the Supreme Court. The second legislation reform started in the 1980s. Its goal was to broaden the use of death penalty. In the 1950s to 1960s the death penalty was stipulated in the military law besides criminal code. Due to the need of international terrorism and the requirement of following western tide the scope of death penalty expanded from murder to crimes of terrorism focusing on the military law and national safety law.[21] The reform directly leads to the expansion of death penalty. As the effort of restricting death penalty by legislation was in vain, India began to use judicial measures to control death penalty and achieved great success. The judicial control of death penalty had direct connection with the amendment of the criminal procedural law. The criminal procedural law in 1898 made special regulations on the sentencing of death penalty. According to subsection 5 of section 367 in cases regarding death penalty the court should illustrate on its reasons of why death penalty was not used if the court didn’t sentence death penalty. However according to subsection 3 of section 354 of India Criminal Procedural Law the court should illustrate its special reasons if it decided a death penalty. The system of special reasons began to play a positive role in the judicial control of death penalty and became the core of the principle of the rarest of rare formula. In the view of criminal justice history, since April 1st 1974 it is a necessity of special reasons as the new law became valid. However the recognition of special reasons experienced a limited to broad change. It is confined to elements related to crimes at the beginning and later expanded to criminal related requirements, namely a death penalty could only be sentenced on the conviction that the criminal had hopeless special reasons. Similar to the Norio Nagayama event, the case of Bachan Singh was a milestone in the Indian death penalty history which explained special reasons in both ways of criminal and crime.[22] It also stated that unless the crime and its circumstances showed that the existence of criminal was a continual threat to the society and the punishment of life imprisonment was inadequate could death penalty be inflicted. The court should take other punishment as priority. The criminal should not be considered as hopeless unless the state court had proof to prove

[1]

[2]

9


Enmund v. Florida 438 U.S. Kennedy v. Louisiana 554 U.S. [10] Robert M. Bohm, Deathquest(2nd), (New York: Anderson publishing co,2003), p. 37. [11] Gregg v. Georgia 428 U.S at196-198. [12] Ring v. Arizona 536 U.S at 584 597. [13] Franklin E. Zimring, David T. Johnson, “The Law, Society and Death Penalty in Asia”, Criminal Law Review, ed. Chen Xingliang (Beijing: Beijing University Press, 2007),Vol 16, p. 113. [14] Early in the 1840, Professor Carl Joseph Anton Mittermaier of University of Heidelberg pointed out that there was no deterrence of death penalty on crimes based on the positive results of 8 European countries and the US. In 1840 Professor Mittermaier successfully persuaded the Council of Frankford to abolish death penalty from 1848 to 1850. Joachim Whaley, The History of the Death Penalty in Germany in Hayley R. Mitchell ed. The Complete History of the Death Penalty (2001). [15] The current death penalties stipulated in Japan Criminal Code included Overthrow of Constitution (Subsection 1 of Section 77), Instigation of Foreign Interference (Section 81), Assistance to Foreign Interference (Section 82), Arson to Inhabitant Architectures (Section 108), Crimes with Explosions (Section 117), Sabotage to Inhabitant Architectures (Section 119), Overthrow of Trains Resulted in Death (Subsection 3 of Section 126), Threat to Safety of Traffic with Aggravated Cir[8]

Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

[9]

cumstances (Section 127), Poison in Water Tunnel Resulted in Death (Section 146), Murder (Section 199), Robbery Resulted in Death (Section 240), Robbery and Rape Resulted in Death (Section 241). In the special criminal law there were 5 more, namely Illegal Use of Explosives, Duel Resulted in Death, Hijacking of Aircraft Resulted in Death, Crash of Aircraft Resulted in Death and Murder of Hostage. See Liu Mingxiang, Current Situation of Death Penalty of Japan and Prospect of China, JiangHai Journal, 2004(5). [16] Franklin E.Zimring, David T. Johnson, p. 115. [17] Li Hong, “The Inspect on Discretion Standard of Death Penalty in Japanese, http://www. criminallawbnu.cn/criminal/Info/showpage. asp?pkID=780. [18] Ibid. [19] Ibid. [20] Bikram Jeet Batra, “Death Penalty in India-Question and Angle of View”,Criminal Law Review, ed. Zhao Bingzhi (Beijing: Law Press, 2008) ,Vol 13, pp. 61–62. [21] Cai Guisheng,“Death Penalty in India” Criminal Law Review, ed. Chen Xinliang (Beijing: Beijing University Press, 2008),Vol 23, p. 269. [22] Bikram Jeet Batra, p. 68. [23] Cai Guisheng, p. 274. [24] Yang Ming, Destiny of Death Penalty-Why Death Penalty be supported strongly by Chinese,Oriental Weekly, vol 46, 2010.

BTK. FORDÍTÓKULCS Oda-Vissza SZERKESZTŐK: Czine Ágnes, Fiedler Laura Ez a kiadvány a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (’78-as Btk.) és a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (új Btk.) összehasonlítását tűzi ki céljául, annak érdekében, hogy az Olvasó számára könnyebbé tegye az új Btk. rendelkezéseinek megismerését és az alkalmazásukra történő felkészülést. A könyv első felében az összehasonlítás megkönnyítése érdekében a bal oldali hasáb az új Btk. szövegét tartalmazza annak eredeti sorrendjében, a jobb oldali hasábban pedig a ’78-as Btk. rendelkezései találhatóak az új Btk. szabályainak megfelelő rendben. Így az Olvasónak nem kell keresnie, hogy az új Btk. egyik szabályának a ’78-as Btk. melyik rendelkezése felel meg. A könyv második felében található feldolgozás pedig a ’78-as Btk. eredeti törvényi sorrendjét követi és ahhoz rendeli az új Btk. szabályait. Az összehasonlítás nem csak az egyes szakaszok párosításával, hanem minden esetben a bekezdések szintjén, Ára: 6990 Ft az egymásnak megfeleltethető bekezdések (sőt, adott esetben az egyes bekezdéseken belüli alpontok) egymás mellé rendezésével történik. Az új Btk. azon rendelkezései, melyek a korábbi kódexhez képest újdonságként jelennek meg, az összehasonlítás mindkét iránya esetében külön jelölést kaptak, egyértelműen felhívva a figyelmet a ’78-as Btk.-ban nem szereplő új szabályokra. A kiadvány így könnyen kezelhetően, áttekinthetően és felhasználóbarát módon segít a két kódex összevetésében, legyen az Olvasó célja akár az egyezőségek, akár az újdonságok megismerése. A Fordítókulcs különös jelentőségét azok az esetek adják majd, amikor a bűncselekményt a ’78-as Btk. hatálya alatt követték el, de a bíróság 2013. július 1-je után bírálja el, és az új Btk. enyhébb szabályt tartalmaz, tehát az utóbbi törvénykönyvet kell alkalmaznia.

–5%

S

10

HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 1037 Budapest, Montevideo utca 14. Fax: (36-1) 349-7600 • Telefon: (36-1) 340-2304 • info@hvgorac.hu

ES MEG

NDELÉ RE

Bízunk benne, hogy kiadványunk hasznos segítséget nyújt az új Büntető Törvénykönyv megismeréséhez és az alkalmazására való áttéréshez minden jogalkalmazó és érdeklődő számára.

WEB

A kézirat lezárásának dátuma 2013. szeptember 1-je, így a kiadvány az új Btk.-nak mind a kihirdetés és a hatálybalépés között elfogadott, mind a 2013. augusztus 1-jén hatályba lépett módosításait tartalmazó szövegváltozatát tartalmazza!

www.hvgorac.hu • www.ujbtk.hu


Farkas Henrietta Regina*

(A magyar büntetőeljárás az európai emberi jogi bíráskodás mérlegén) Bevezető gondolatok Az alapvető jogtárgyak súlyos megsértése jogkövetkezményeket, büntetést von maga után már évezredek óta az emberi társadalomban. Nincs ez másképp a modern jogban sem. A bűncselekményeket és jogkövetkezményeit a büntető anyagi jog határozza meg. A büntetőtörvény normái azonban önmagukban nem érvényesülnek, a törvényhozói cél egy speciális, igen részletesen szabályozott procedúra keretében realizálódik, mely maga a büntetőeljárás. A büntetőeljárás a nemzeti jog által részletesen szabályozott, normáinak alkalmazása során azonban soha nem lehet szem elől téveszteni nemzetközi jogi kötelezettségeinket. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye1 ratifikálása óta nemzeti jogunk része, szabályai jelentőséggel bírnak a büntetőeljárásban, mely alapvető, alkotmányos, emberi jogokat érinthet hátrányosan.2 A nemzetközi emberi jogi bíráskodás lámpást kell, hogy tartson a magyar bíróságoknak is, döntéseivel összhangban lehet csak meghozni olyan ítéleteket, melyek megfelelnek a tisztességes eljárásnak és a lehetőségekhez mérten biztosítják a határozat igazságát, a büntetés igazságosságát is. Tanulmányomban az Egyezmény egyes alapvető, garanciális előírásainak érvényre jutását, vagy annak

1. A  lapvetések az Emberi Jogok Európai Bíróságáról 1.1. Előzmények A második világháború borzalmai láttán egyre többen emelték fel szavukat az emberi jogok tiszteletben tartása mellett. Az első átfogó jellegű emberi jogi katalógus az 1948-ban az ENSZ által elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata volt. A nyugat-európai államok azonban elhatározták, hogy létrehoznak egy emberi jogokkal foglalkozó regionális nemzetközi szervezetet, ezért egy 1949-ben aláírt egyezménnyel3 megalakult az Európa Tanács. Az Európa Tanács Európa legnagyobb regionális kormányzati nemzetközi szervezete és az egyik legjelentősebb emberi jogokat védő szervezet. Az Európa Tanácsot létrehozó nemzetközi szerződést csupán tíz európai állam4 írta alá. Mára azonban 47 európai ország a tagja. A nemzetközi szervezethez csatlakozhat bármely európai állam, amely elfogadja a jogállamiság elvét és biztosítja minden joghatósága alatt élő személy számára az emberi jogokat és az alapvető szabadságokat.5 Az Európa Tanács számos feladatot vállalt magára. Célja elsősorban az emberi jogok, a demokrácia és a jogállamiság védelme, de olyan területeken is szerepet vállal, mint a környezetvédelem, oktatás, egészségügy. Ezenkívül foglalkozik szociális és gazdasági

Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

A tisztességes eljárás főbb részjogosítványainak érvényesülése a büntetőperben

hiányát kívánom bemutatni olyan fontos büntetőeljárási jogintézmények tükrében, mint a terheltivédelmi jogok, a fegyverek egyenlőségének elve és az eljárások ésszerű határidőn belüli befejezése. A dolgozat a nemzetközi emberi jogi bíráskodás alapintézményeinek és azok működési rendjének felvázolása után a vizsgált kérdésekben tételesen veti össze az Egyezmény normáinak hatását a magyar büntető ítélkezésre, figyelembe véve az Emberi Jogok Európai Bíróságának (továbbiakban: EJEB vagy Bíróság) elvi jelentőségű döntéseit is.

* a Debreceni Eg yetem Állam- és Jogtudományi Kar V. évfolyamos, nappali tagozatos, köztársasági ösztöndíjas hallgatója

1  Hivatalos nevén: Az emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt Egyezmény (továbbiakban: EJEE vagy Egyezmény). 2  Magyarország 1990. november 6-án vált az Európa Tanács tagjává, a közép-kelet európai országok közül elsőként.

3  Az Európa Tanács 1949. május 5-én, Londonban aláírt Alapszabálya (továbbiakban: Alapszabály) 4  Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, Írország, Luxemburg, NagyBritannia, Norvégia, Olaszország és Svédország 5  LAWSON, Rick: A nemzetek európai családjának bővítése, Fundamentum 2000/4. szám, 5–6. o.

11


Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám 12

kérdésekkel is.6 Egy területet említhetünk, ami nem képezi részét feladatkörének, ez a honvédelem. Ezen célok megvalósítása érdekében nemzetközi jogi egyezményeket alkot, létrehozza a regionális emberi jogvédő mechanizmus kereteit és működteti azt az emberi jogok és alapvető szabadságok védelmében.7 Az Európa Tanács nevéhez köthető például az Emberi Jogok Európai Egyezménye, az Európai Szociális Charta, a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája vagy az Európai Egyezmény a Kínzás és az Embertelen vagy Megalázó Büntetések vagy Bánásmód Megelőzéséről. Magyarország 1992. november 5-én ratifikálta az Egyezményt. Azóta bárki a Bírósághoz fordulhat, aki szerint a magyar hatóságok megsértették az Egyezményt, a hazai jogorvoslati lehetőségeket kimerítette, hat hónapos határidőn belül, saját nyelvén, illetékmentesen, kötelező jogi képviselet nélkül. 1.2. Az Európa Tanács szervezete Az Európa Tanács székhelye Strasbourg. Működésének fő fórumai a Miniszteri Bizottság, a Parlamenti Közgyűlés és az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusa. A három munkafórum adminisztratív feladatait a Titkárság látja el. A Miniszteri Bizottság az Európa Tanács döntéshozó szerve, amely a tagállamok külügyminisztereiből álló testület. Végrehajtó és ellenőrző szerv, őrzi az Európa Tanács alapvető értékeit, figyelemmel kíséri az egyezmények végrehajtását, a tagállamok által vállalt kötelezettségek tiszteletben tartását. Dönt a szervezet új tagjainak felvételéről, nemzetközi szerződéseket dolgoz ki, politikai ajánlásokat fogad el, cselekvési tervekről határoz. A külügyminiszterek évente egyszer ülnek össze, döntéseiket pedig egyszerű vagy minősített többséggel hozzák. A Bizottság ajánlásokat, kötelező érvényű megállapodásokat, nyilatkozatokat fogadhat el, amelyek tárgya elsősorban emberi jogi kérdések.8 A Parlamenti Közgyűlés a nemzeti parlamentek által delegált képviselőkből álló konzultatív szerv. Döntéseket nem hoz, de ajánlásokat fogadhat el, ill. tanácskozhat minden olyan kérdésben, amely az Európa Tanács hatáskörébe tartozik. Ajánlásai iránymutatásul szolgálnak a Bizottság és a tagállamok számára is. A Közgyűlés működése a nemzeti parlamentekéhez hasonló, a képviselők frakciókba tömörülve végzik munkájukat.9 A Közgyűlés napirendje között szerepelnek európai szintű és világesemények megvitatása is, kü6  A teljesség igénye nélkül ide sorolható pl.: a sokszínűség tudatosítása vagy megoldások keresése olyan kihívásokra, mint a kisebbségek hátrányos megkülönböztetése, az idegengyűlölet, az intolerancia, az emberi klónozás, a terrorizmus, az emberkereskedelem vagy a szervezett bűnözés és a korrupció. ( For rás: http://www.europatanacs.hu/index.php?workSpace=pages& id=40&langId=1#2 (utolsó lekérdezés: 2013. november 1.) 7  BAKA András – KECSKÉS László – LAMM Vanda – LOMNICI Zoltán: Intézmények Európában, HVG-ORAC Kiadó, Budapest 2002. 275. o. 8  Forrás: http://www.europatanacs.hu/index.php?workSpace=pages&i d=39&langId=1 (utolsó lekérdezés: 2013. november 18.) 9  BAKA – KECSKÉS – LAMM– LOMNICI: i. m. 276. o.

lönösen, ha egy kérdés megoldásánál európai összefogásra van szükség. 1994-ben hozták létre az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusát, amely egy tanácsadó szerv. A Kongresszus Európa régióinak és városainak érdekeit jeleníti meg, a Kongresszuson a helyi és regionális képviselők megvitathatják problémáikat, ill. tanácsadó testületként működik a Bizottság és a Közgyűlés mellett helyi és regionális politikai kérdésekben.10 1.3. Az Emberi Jogok Európai Bírósága Az alapvető jogok és szabadságok érvényre juttatása elsősorban az EJEB feladata.11 A Bíróság Strasbourgban székel. Létszáma az Európa Tanács tagállamainak számától függ, ugyanis minden tagállam egy bírát küldhet. A bírák személyére javaslatot a tagállamok tesznek, megválasztásuk feladata azonban a Parlamenti Közgyűlést terheli.12 A tagállamok három jelöltje közül jelöl ki egyet a Közgyűlés szótöbbséggel. A bírákat hat évre választják, lehetőség van azonban újraválasztásukra korlátlan számban, hivatalviselésük ideje viszont 70. életévük betöltésével lejár.13 Munkájuk során nem a küldő államot képviselik, függetlennek és pártatlannak kell lenniük. Javadalmukat nem a tagállamoktól, hanem az Európa Tanácstól kapják. A Bíróság teljes ülése választja meg a Bíróság elnökét, két elnökhelyettesét és még két szekció elnökét. A bírák munkájukat öt szekcióba osztva végzik. A szekciókon belül háromtagú tanácsok kerülnek felállításra, amelyek feladata a panaszok szűrése. A Bíróság alapvetően héttagú kamarákban működik, legmagasabb szintű formája a tizenhét tagú nagykamara.14, 15 A Bíróság hatásköre kiterjed az Egyezmény értelmezésére és alkalmazására. Dönt a kérelmek elfogadhatóságáról, ill. érdemben is elbírálja azokat. Illetékessége pedig azon államokra terjed ki, amelyek kötelező joghatóságát elismerték. Jelenleg az Egyezményben részes tagállamok általános érvénnyel ismerik el a Bíróság joghatóságát.16 1.4. A  z Emberi Jogok Európai Egyezménye Az Európa Tanács 13 tagállama Rómában írta alá „Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezményt”, amely 1953-ban lépett hatályba. Az Egyezmény első generációs jogokat tartalmaz, ame10  Forrás: http://www.europatanacs.hu/index.php?workSpace=pages& id=42&langId=1 (utolsó lekérdezés: 2013. november 18.)

11  Kezdetben az emberi jogok érvényre juttatása nem csupán a Bíróság hatáskörébe tartozó feladat volt. 1998-ig az Emberi Jogok Európai Bizottsága is megvizsgálhatta a panaszokat, amelyek alapján jelentést fogadott el. Ezek azonban nem bírtak kötelező erővel. (Forrás: GRÁD András: Kézikönyv a strasbourgi emberi jogi ítélkezésről, HVG-ORAC Kiadó, Budapest 2000. 21. o.) 12  Magyarországot 2008 óta Sajó András képviseli. Korábban közel 20 évig Baka András látta el ezt a feladatot. 13  EJEE 22. cikk 1. pont, 23. cikk 1. és 6. pont 14  Amikor beérkezik egy kérelem a Bírósághoz, akkor először arról döntenek, mely szekció foglalkozzon az adott üggyel. Utána kijelölik az előadó bírót, aki ha az ügyet elfogadhatatlannak gondolja, akkor egy háromtagú tanács elé utalja. (Forrás: GRÁD: i. m. 38. o.) 15  EJEE 27. cikk 1. pont 16  EJEE 32–33., 47. cikk


2. A  tisztességes eljárás (fair trial), mint kardinális jogok csokra (bundle of rights) 2.1. A tisztességes eljárás elvének alapjai A tisztességes eljárás elve a jogállamiság és a demokratizmus része. A tisztességes eljárás elvének meghatározása nem könnyű feladat. Viták tárgyát képezheti, mit értünk a „tisztességes” szó alatt, illetve kérdés lehet, milyen jogokat kell biztosítani az eljárások során ahhoz, hogy azt tisztességesnek nevezhessük. A „meg17  Az évtizedek óta növekvő ügyszámok tették szükségessége az intézményrendszer fokozatos fejlesztését. Ennek köszönhető a 14. jegyzőkönyv (2004.) megalkotása is. A 14. kiegészítő jegyzőkönyv olyan újításokat tartalmaz, mint pl. hogy a tagállam által delegált bíró minden esetben részt vegyen a részes államból érkező ügyek elbírálásában; a Miniszteri Bizottság eljárást indíthat a Bíróság előtt, ha egy tagállam nem teljesíti ítéletben rögzített kötelezettségét, de az is újdonság, hogy a kiegészítő jegyzőkönyvet minden részes államnak ratifikálnia kell. 18  ZWAK, Leo: Az Európai Emberi Jogi Bíróság felülvizsgálati eljárásának reformjáról, Fundamentum, 1998/4. szám, 10. o. 19  EJEE 46. cikke 2 0  GRÁD András – WELLER Mónika: A strasbourgi emberi jogi bíráskodás kézikönyve, HVG-ORAC Kiadó, Budapest 2011. 52–53. o.

felelő eljárás” elvének gondolata először az Egyesült Királyságban jelent meg a Magna Chartában (1215.). Az ehhez kapcsolódó szabályok rendezték az uralkodó és az alattvalók közötti kapcsolatot, ezért szokás a „megfelelő eljárás” korai példájaként emlegetni.21 A tisztességes eljárás elvével kapcsolatban kialakult viták tekintetében eltérő koncepciókat találunk arra nézve, milyen feltételeknek kell fennállniuk ahhoz, hogy valaki számára biztosítva legyen a tisztességes eljárás. Ez alapján is különbséget fedezhetünk fel a kontinentális jog és a common law között. A common law ugyanis nagyobb teret kíván biztosítani a vádlott számára annak megválasztására, miként kívánja megvédeni magát az eljárás során. A kontinentális jog a vádlott önrendelkezési jogát is akár korlátozva aktív tevéssel védi jogait, és az eljárás csak akkor tisztességes, ha a vádlott jogi képviselettel rendelkezik. A common law is szabályozza a vádlott jogi képviseletét, de az önrendelkezési jog nagyobb hangsúlyt kap az eljárás során. A common law szerint ugyanis a vádlott megválaszthatja, kíván-e jogi képviseletet igénybe venni vagy nem.22 2.2. A tisztességes eljárás, mint alapvető jog A tisztességes eljáráshoz való jogot több jelentős nemzetközi emberi jogi egyezmény is deklarálja. Az EJEE 6. cikke rögzíti a tisztességes eljáráshoz való jogot és annak összetevőit, de az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47–50. cikke és a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 14. cikke szintén foglalkozik ezzel az alapvető jogunkkal. A tisztességes eljárás követelménye számos részjogosultságból tevődik össze. A részjogosítványok egy része minden eljárástípushoz kapcsolhatók, míg mások csak a büntetőeljárások esetén érvényesülnek.23 Természetes, hogy a büntetőeljárások több eljárási garanciával vannak körülbástyázva, hiszen ezekben az esetekben akár az egyének szabadsága a tét, sőt egy életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén azt is mondhatjuk, hogy a vádlott élete van az eljáró bíróság kezében. Szokás az alapvető jogok között különbséget tenni a szerint, hogy egy adott alapjog kapcsán megengedett-e bizonyos körülmények mellett az eltérés vagy sem. Az ilyen emberi jogok különleges helyet foglalnak el az alapjogok között. Minden nemzetközi dokumentum deklarál olyan jogokat, amelyek esetén a derogáció semmilyen körülmények között nem engedett meg. Ilyen például az élethez való jog, a kínzás, az embertelen és megalázó bánásmód tilalma vagy a rabszolgaság. A tisztességes eljáráshoz való jog azonban 21  CHEESMAN, Samantha: Tisztességes eljárás? Eg y összehasonlító elemzés. In (szerk. BADÓ Attila): A bírói függetlenség, a tisztességes eljárás és a politika, Gondolat Kiadó, Budapest, 2011. 65–66. o. 2 2  JACKSON, John: Autonomy and Accuracy in the Development of Fair Trial Rights, UCD Working Papers in Law, Criminology & Socio-Legal Studies, 2009/9. szám 6–7., 11. o. For r á s: http://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=1407968 (utolsó lekérdezés: 2013. november 21.) 2 3  HALMAI Gábor – TÓTH Gábor Attila: Emberi jogok, Osiris Kiadó, Budapest, 2008. 703. o.

Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

lyeket – a korábban elfogadott emberi jogi nemzetközi dokumentumoktól eltérően – részletesen fejt ki. Az Egyezmény az emberi jogok védelme érdekében létrehozta a Bizottságot és a Bíróságot. Forradalmi újítása volt, hogy a védendő jogok megsértése esetén közvetlenül az érintett egyén fordulhat jogsegélyért. Az elmúlt ötven évben fokozatosan bővült a védendő emberi jogok köre. Az EJEE módosítása kiegészítő jegyzőkönyvek megalkotásával történik. Ma már 14 kiegészítő jegyzőkönyv került elfogadásra. A 14. kiegészítő jegyzőkönyv Oroszország ratifikációjának hiányában még nem lépett hatályba, ezért a részes államok a jegyzőkönyv ideiglenes alkalmazása mellett döntöttek a 14bis jegyzőkönyv megalkotásával.17 Az EJEE nem csupán célokat fogalmazott meg, hanem létrehozott e jogok kikényszeríthetősége érdekében egy intézményrendszert is. E feladat kezdetben három intézményre hárult: az Emberi Jogok Európai Bizottságára, az Emberi Jogok Európai Bíróságára és az Európa Tanács Miniszteri Bizottságára. Az ügyek először az Európai Bizottsághoz kerültek, amely döntött az elfogadhatóságról. A jogvédelmi rendszer forradalmasítására 1998-ban került sor. A folyamatban lévő ügyek száma rendkívüli méreteket öltött, így szükség volt az intézményrendszer felülvizsgálatára. Ennek érdekében 1994-ben elfogadták a 11. kiegészítő jegyzőkönyvet, amivel a Bizottság megszűnt, így most már az ügyek elfogadhatóságáról is a Bíróság hoz döntést.18 Az ítéletek végrehajtását a Miniszteri Bizottság ellenőrzi.19 A Miniszteri Bizottság azonban nemcsak azt ellenőrzi, hogy a kérelmező hozzájutott-e a Bíróság által megítélt összeghez, hanem azt is, hogy az adott részes állam megtette-e a megfelelő törvényhozási lépéseket annak érdekében, hogy megakadályozza a jövőbeli jogsértéseket.20

13


Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

nem tartozik ezen alapjogok közé egyik nemzetközi emberi jogi dokumentumban sem. A Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányának előkészítése során több ország is tett olyan javaslatot, amely szerint az államok még a nemzet létét fenyegető veszélyhelyzetben sem térhettek volna el a tisztességes eljáráshoz való jog elemeitől. Ezt a javaslatot végül elvetették arra hivatkozva, hogy a nemzetközi jog még fegyveres konfliktusok esetén sem engedi ezt az alapjogot felfüggeszteni. Ezt deklarálja az 1949. évi Genfi Konvenciók közös 3. cikke nem nemzetközi jellegű fegyveres konfliktusok esetén, de a Nemzetközi Büntetőbíróság 1998-ban Rómában elfogadott Statútuma is ezt mondja ki, sőt egyenesen háborús bűntettnek nevezi a hadifoglyok és más védett személyek megfosztását a tisztességes eljárástól.24 Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog minden körülmények között érvényesülő alapjog, még abban az esetben is, ha a nemzetközi egyezmények kifejezetten nem tiltják a derogációt. 2.3. A tisztességes eljáráshoz való jog az Egyezményben Az Egyezmény 6. cikke biztosítja a tisztességes eljáráshoz való jogot polgári és büntető perekben. A 6. cikk az EJEE egyik olyan része, amelyik a legterjedelmesebb esetjoggal rendelkezik. E cikk 1. pontja minden eljárástípusra vonatkozóan fogalmaz meg követelményeket. Ezeknek a feltételeknek egy része magára az eljáró bíróságra állapít meg előírásokat, így a bíróságnak törvény által létrehozottnak, pártatlannak és függetlennek kell lennie. A követelmények másik része a bíróság eljárására vonatkozik, így a tisztességesség, nyilvánosság és ésszerű időn belüli befejezettség, amelyek teljesülése esetében felel meg az eljáró bíróság ennek az alapjognak. Az 1. pont második fordulata a tárgyalás, ill. az ítélethirdetés nyilvánosságát és az az alóli kivételeket deklarálja. E szerint a tárgyalás nyilvános, azonban a nyilvánosság korlátozható az eljárás egészére vagy egy részére, amennyiben az erkölcs, a közrend, a nemzetbiztonság, kiskorú érdekeinek vagy az eljárásban részt vevő felek magánéletének védelme indokolja, illetőleg amennyiben a bíróság ezt feltétlenül szükségesnek tartja, mert úgy ítéli meg, hogy a nyilvánosság az igazságszolgáltatás érdekeit veszélyeztetné. A 6. cikk 2. és 3. pontja a büntetőeljárásokkal szemben ír elő garanciális szabályokat, többletjogokat adva ezzel a terhelteknek. A 2. pont az ártatlanság vélelmének követelményét fogalmazza meg. Így a bűncselekménnyel gyanúsított személyeket mindaddig ártatlannak kell vélelmezni, amíg bűnösségét a törvénynek megfelelően meg nem állapították. A 3. pont pedig felsorolja a terheltek egyéb jogait az eljárás során, így például a legrövidebb időn belül tájékoztassák olyan nyelven, amelyet megért, és a legrészletesebb módon az

ellene felhozott vádról; rendelkezzék a védekezés előkészítéséhez szükséges idővel és eszközökkel; kérdéseket intézzen vagy intéztessen a vád tanúihoz, és eszközölhesse a mentő tanúk megidézését és kihallgatását ugyanolyan feltételek mellett, mint ahogy a vád. Mindebből látható, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog összetett alapjog, és az Egyezmény szerint számos részjogosultságnak kell megfelelnie. 2.4. Értelmezési kérdések A tisztességes eljáráshoz való joghoz kapcsolódó számos ítélet jól mutatja, hogy az alapjog megítélése egyáltalán nem egyszerű feladat. Egyrészt nagyon sok összetevője van ennek az emberi jognak, és több feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy egy eljárásról azt mondhassuk, hogy tisztességes. Másrészt értelmezési problémák is felmerülnek, hiszen most már 47 tagállam jogát közelíti egymáshoz az Egyezmény, így például olyan fogalmak értelmezése szükséges, mint a függetlenség, pártatlanság, bíróság, milyen eljárásokra terjed ki az Egyezmény 6. cikke vagy ésszerű időn belüli eljárás. A 6. cikk 1. pontjával kapcsolatban felmerült már kérdésként, hogy magában foglalja-e a bírósághoz fordulás jogát is. A Bíróság úgy ítélte meg, hogy a 6. cikk 1. pontjának megszorító értelmezése nem helyes, és a Golder-ügyben25 a bírósághoz fordulás lehetőségét egy polgári ügyben egyetemlegesen elismert alapvető jogelvnek tekintett. Kérdés lehet az is, mit értünk egyáltalán bíróság alatt. A Bíróság értelmezése szerint a „bíróság” olyan igazságszolgáltatással foglalkozó szerv, amely döntéseit jogi normákra alapozva hozza meg, és jogszabály által előírt eljárás alapján. Ezenkívül a felekre nézve kötelező érvényű határozatokat hoz, így az a szerv, amely tanácsadó véleményeket alkot, nem vonható az Egyezmény fogalmi körébe. A bíróságoknak olyan követelményeknek is meg kell felelniük, mint a függetlenség a végrehajtó hatalomtól, a politikától, ill. a bírósági eljárás során bizonyos garanciák biztosítása.26 Vita tárgyát képezheti továbbá az is, mit jelent a függetlenség, pártatlanság. Ezek a meghatározások elsősorban etikai fogalmak, és definiálásuk nehéz feladat. E két fogalom egymással összefüggő és részben egymást átfedő. A függetlenségnek több oldala is vizsgálható. A bíróságnak függetlennek kell lennie a többi hatalmi ágtól, de legalább olyan fontos, hogy független legyen a felektől. A pártatlanság inkább a bíróság szubjektivitásától védi a feleket. Lényege, hogy az eljárásban résztvevőket a jogszabályoknak megfelelően és elfogultságtól mentesen ítélje meg, ne pedig például szimpátia vagy a bíró pillanatnyi hangulata alapján. Ezek kizárása természetesen nem könnyű és nem is teljesen lehetséges, de törekedni kell rá. Számos jogvita alapja, mit értünk az ésszerű idő kö4451/70 Golder kontra Egyesült Királyság SZABÓ Győző – NAGY Gábor: Tanulmányok az Emberi Jogok Európai Eg yezménye leg fontosabb rendelkezéseihez kapcsolódó strasbourgi esetjogról, HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 1999. 107. o. 2 5 

14

2 6 

2 4  BÁRD Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában, Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Budapest, 2007. 37–38.


2.5. A tisztességes eljárás elveinek érvényesülése a magyar büntetőeljárásban A magyar büntetőeljárásban a tisztességes eljárást a nemzetközi jogi szabályozás, az európai standardok mellett az Alaptörvénynek a szabadságjogokat taglaló normái,28 valamint a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (továbbiakban: Be.) alapvető rendelkezései és más perjogi részletszabályok biztosítják. A fair eljárás záloga egyrészt a nyilvánosság, az igazságszolgáltatás átláthatósága, az európai jogi előírások szerint a bírói szervezet függetlensége, és olyan alapvető szabályok, mint a nulla poena sine lege29 elve, a favor defensionis,30 az alapvető védelmi-terhelti jogok, mint a hallgatás joga, vagy az önvádra kötelezés tilalma.31 Másfelől, amint Bencze Mátyás szemléletesen mutatott rá az idézett szabályok érvényesülése jelentősen függ az igazságszolgáltatás „aktorainak” szemléletétől, felfogásától.32 Az ítélkezésben ugyanis vitathatatlanul jelen vannak az objektív tényezők mellett a szubjektív elemek is. Miként a híres amerikai jogi realista, Jerome Frank megvilágította, a bíró is ember és a talár felöltésével gondolkodásmódja nem válik szillogisztikus módon mesterkéltté.33 Láthatjuk ekként, hogy a tisztességes eljárás fogalma összetett, nevezhetjük egy olyan jogcsokornak (bundle of rights), mely különböző kardinális alapjogokból áll és biztosítéka az állami önkény visszaszorítása mellett az emberi jogok megfelelő védelmi szintű figyelembevételének. 27  KONDOROSI Ferenc – UTTÓ György – VISEGRÁDY Antal: A bírói etika és a tisztességes eljárás, Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Budapest 2007. 92. o. 2 8  Lásd: Alaptörvény Szabadság és Felelősség rész XXVIII. cikk, mely mindenkinek jogot biztosít arra, hogy az ellene emelt bármely vádat a törvényben felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el. 2 9  A garanciális szabály szerint nincs büntetés törvény nélkül, azaz nem szabható ki olyan büntetés a terhelttel szemben, mely a bűncselekmény elkövetésekor nem volt hatályban. 3 0  A vádlottnak nyújtott kedvezmény elve, mely számos részletszabályban nyilvánul meg, legjelentősebbként emelhető ki az in dubio pro reo szabály, de ide sorolható a súlyosítási tilalom, valamint felmentő ítéletnél a védelemmel kapcsolatos jogok megsértése folytán a kasszáció elkerülését biztosító normák. 31  CHEESMAN: i. m. 65–88. o. 3 2  BENCZE Mátyás: A bizonyítékok értékelésének összehasonlító vizsgálata a tisztességes eljárás szempontjából. In (szerk. BADÓ Attila): A bírói függetlenség, a tisztességes eljárás és a politika, Gondolat Kiadó, Budapest 2011. 218–235. o. 33  FRANK, Jerome: Bíráskodás az elme ítélőszéke előtt (Válogatott írások), (Szerk. BADÓ Attila) Szent István Társulat, Budapest, 2006. 53. o.

A büntetőeljárás garanciális elveit a Be. I. fejezete rögzíti az alapvető rendelkezései között. Az emberi jogok tiszteletben tartásának központi pillérei az alapelvek, melyek az eljárás fair voltát biztosító garanciák közé tartoznak. Megállapíthatjuk Király Tibor nyomán, hogy a biztosítékok és az alapelvek nem azonos, de értelemszerűen egymást ki nem záró fogalmak. A garanciák tágabb kört ölelnek fel és rendeltetésük is szélesebb az alapelveknél.34 A büntetőeljárásban az alapelveket több nagy csoportra lehet tagolni, megkülönböztethetjük a szervezeti és működési, az alkotmányos, a terhelt és az állam viszonya alapján differenciált, az Emberjogi Egyezményben is rögzített, vagy nem szabályozott, illetve az egész büntetőeljárásban, vagy csak a büntetőperben érvényesülő alapelveket. Szervezeti alapelvként ismert a bíróságok függetlensége, a társasbíráskodás, az igazságszolgáltatási monopólium, a néprészvétel, melyek általában az Alaptörvényben is meghatározásra kerülnek. Alkotmányos alapelv emellett az ártatlanság vélelme, a védelem joga vagy a jogorvoslati jogosultság. Az állam és a terhelt viszonya tekintetében külön alapelvként lehet meghatározni a bizonyítás terhet, valamint az in dubio pro reo szabályt. Egyes jogokat az Egyezmény külön nevesít, mint a vádelv, a szóbeliség, a közvetlenség. Herke, Fenyvesi és Tremmel a klasszikus régi elvek mellett új „vezérelvként” határozza meg a tisztességes eljáráshoz való jogot a jogállami eljárás, illetve a fegyverek egyenlőségének elvét.35 A tisztességes eljárást Király egyetemes alapelvként nevesíti, mely az Egyezmény 6. cikke alapján a magyar jogban külön elismert alapelvekből tevődik össze, mint a bírói függetlenség, a tisztességes, nyilvános, és�szerű határidőn belül történő tárgyalás.36 A tisztességes eljárás egyetemes alapelv volta úgy gondolom nem kérdőjelezhető meg, az előbbiekben idézetteken túl azonban nem vitásan részét képezik az alkotmányos elvek, valamint a jogállami büntetőeljárás és a fegyverek egyenlőségének elve is. Az eljárás tisztességével az Alkotmánybíróság is foglalkozott több döntésében, ahol kifejtésre került, hogy a tisztességes eljárás (fair trial) követelménye nem egyszerűen egy a bíróságnak és az eljárásnak az Egyezményben és alkotmányos szabályokban megkövetelt tulajdonságai közül (ti. mint, az igazságos tárgyalás), hanem az alkotmányos norma tartalmához és szerkezetéhez mintát adó, az eljárási garanciákat tartalmazó cikkei általában elfogadott értelmezése szerint a fair trial olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni. Ennek megfelelően egyes részletek hiánya ellenére éppúgy, mint az összes részletszabály betartása ellenére lehet az eljárás méltánytalan, vagy igazságtalan, avagy nem tisztességes.37 Az alkot3 4  KIRÁLY Tibor: Büntető Eljárásjog 3. Átdolgozott kiadás, Osiris Kiadó, Budapest 2003. 107. o. 35  HERKE Csongor – FENYVESI Csaba – TREMMEL Flórián: A büntető eljárásjog elmélete, Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs 2012. 50–52. o. 3 6  KIRÁLY: i. m. 132. o. 37  6/1998. (III. 11.) AB határozat, 14/2004. (V. 7.) AB határozat, 17/2005. (IV. 28.) AB határozat

Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

vetelményének fogalma alatt. Ez a kifogás gyakorta felmerül a magyar bíróságokkal szemben is, amely miatt, mint később látni fogjuk marasztalta már el a Bíróság hazánkat. Az ésszerű idő követelménye fontos jogelv, ami előfeltétele a hatékony jogvédelemnek, a jogbiztonság és így a jogállamiság elvének is. A felek védelme szolgálja, hogy az eljárás ne legyen túlzottan elhúzódó, de az igazságszolgáltatás hatékony működése és hitelessége szintén indokolja az ésszerű időn belüli befejezést. Ez az időtartam nem fejezhető ki számokban, ez az adott eljárás körülményeitől függ. A Bíróság ilyen panasz esetén figyelembe veszi az ügy bonyolultságát, az eljárásban részt vevők és a hatóságok magatartását és egyéb tényezőket is.27

15


Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

mánybírósági jogértelmezésből is nyomon követhető, hogy az eljárás tisztességességének megítélése nem szűkíthető le kizárólag az Egyezmény 6. cikkében foglaltakra, hanem komplexen, az egész eljárást, valamint az alapvető büntetőeljárási jogokat mérlegre téve lehet megalapozottan dönteni a kérdésben. A tanulmány tárgyát nem képezi valamennyi alapelv részletes elemzése, de azokra, melyek közvetlen kihatással vannak az eljárás tisztességes voltára, valamint érintettek az európai emberi jogi bíráskodás gyakorlata által, szükséges kitérni. Az eljárási feladatok megosztása, a büntetőeljárásban is külön alapvető rendelkezést rögzített olyan, a tisztességes eljárás megvalósulásához szükséges előírás, mely nélkül nyilvánvalóan nem beszélhetünk fair tárgyalásról. A modern jogokban a vád, a védelem és az ítélkezés elkülönülése alapvető követelmény.38 A törvényes vád szintén sarkköve a tisztességes eljárásnak.39 A vádlói jogosultság, a vád kimerítési kötelezettség és a vádhoz kötöttség elve egyik fontos biztosítéka annak, hogy törvényes vád nélkül ne kerülhessen sor elítélésre. A vád törvényességének megszegése súlyos jogkövetkezményekkel az alsóbb fokú bíróság ítéletének kasszációjával jár. A bírósági eljáráshoz való jog és a jogorvoslat joga szintén kardinális elemei a tisztességes eljárásnak.40 Az igazságszolgáltatás monopóliuma a bíróságé. Az igazságszolgáltatási monopólium és a bírói függetlenség – mint a fair eljárás garanciái – szervesen összefüggnek, a bírói függetlenség ugyanis az igazságszolgáltatási monopólium nélkül formális lenne, hiszen a hatalom szükség esetén a bíró helyett más, utasítható igazságszolgáltatást kereshet.41 A jogorvoslat joga nélkül önkénymentes, független, tisztességes ítélkezés szintén nem képzelhető el. Mit tekinthetünk a jogorvoslat lényegében, mi e fontos jogintézmény genus proximuma? Angyal Pál szerint perorvoslat alatt azt az eljárást kell érteni, amelynek során a bíróságnak valamelyik félre vagy más érdekeltre sérelmes határozatából származó joghátrány a perre visszahatóan elhárul.42 Király Tibor a jogorvoslatot a hatóság határozataiban vagy intézkedéseiben előforduló ténybeli vagy jogi tévedések, törvénysértések kijavításának indítványozásában, mint jogi eszközben fogalmazta meg.43 Amint Király nyomán Kardos Sándor utalt rá, a jogorvoslat a büntetőeljárás fakultatív szakaszát nyitja meg, mert a perorvoslati eljárásoknak feltétele annak joghatályos bejelentése.44 Cséka Ervin szerint a jogorvoslat lehetőséget teremt a már bekövetkezett eljárási tévedések, a helytelen, törvénysértő határozaBe. 1. § Be. 2. § 4 0  Be. 3. § 41  ERDEI Árpád: Tanok és tévtanok a büntető eljárásjog tudományában, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2011. 155. o. 4 2  ANGYAL Pál: A mag yar büntetőeljárás tankönyve II. kötet, Athenaeum Kiadó, Budapest 1917. 162. o. 43  KIRÁLY: i. m. 468. o. 4 4  KARDOS Sándor: Jogorvoslat a büntetőeljárásban, Magyar Jog 2003/1. szám, 21. o. 3 8  39 

16

tok orvoslására annak érdekében, hogy a hibás döntés jogkövetkezményei lehetőleg ne álljanak be, illetve minél előbb megszűnjenek.45 Herke Csongor, Fenyvesi Csaba és Tremmel Flórián kifejtette, hogy a perorvoslat az eljáró bíróság valódi, vagy vélt, súlyos, vagy kevésbé súlyos, ténybeli (error in facto), jogi (error in iure), vagy eljárási (error in procedendo) hibájának kiküszöbölésére, orvoslására irányul.46 Utóbbi fogalom-meghatározás kapcsán kiemelendő a hiba vélt voltára utalás, mert természetesen a jogorvoslat jogának gyakorlása nem jelenti azt, hogy valóban történt hiba, ill. törvénysértés a bírósági eljárásban. A védelem jogait alapvető normák bástyázzák körül. A legfontosabb nemzetközi jogi, valamint alkotmányos szabályok és maga a hatályos büntető perrend szoros egységet alkotva rögzítik a védelem jogának fő kereteit és lényegi tartalmi elemeit.47 A védelem jogának egyik legfontosabb alappillére a védő eljárása a büntetőeljárásban a terhelt érdekében. Az alaki védelem tartalma kettős, melynek egyik része a terhelt személyes védekezése, a másik fontos eleme pedig a terhelt által választott vagy részére kirendelt védő közreműködése, mely mintegy kiegyenlítve az állam szerveinek, a vádnak a szakértelmét, megteremti a fegyverek egyenlőségét a vád és a védelem között.48 Király gondolatait maradéktalanul osztva megállapíthatjuk, hogy „az igazság többnyire összetett, mert a büntetőügy eldöntéséhez sok tényt kell tisztázni, szükség van ezért a védelemre”.49 A védelem joga tehát nem vitásan a tisztességes eljárás egyik kiemelkedő értékű záloga. A védelem tartalmi oldalát a terhelti jogosítványok által biztosított garanciák alkotják. Ide sorolható többek között a gyanúsítás, a vád tárgyának, illetőleg ezek változásainak megismeréséhez fűződő jog, a törvényi kivételektől eltekintve az eljárási cselekményeken való részvétel, a védekezésre való felkészülés, az indítványtétel és észrevételezés, valamint a már felhívott jogorvoslat joga.50 A védelem jogánál külön kiemelendő, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy szabadlábon védekezzék, illetőleg bárkinek a szabadságát elvonni csak a törvényben meghatározott okból és a törvényben meghatározott eljárás alapján lehet.51 Az ártatlanság vélelme, mint működési alapelv52 szerint senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg a 45  CSÉKA Ervin: A büntető jogorvoslatok alaptanai, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1985. 31. o. 4 6  HERKE – FENYVESI – TREMMEL: i. m. 321. o. 47  Az 1979. évi 11. tvr.-tel ratifikált Polgári és Politikai Jogok Egyez­ ségokmánya, a Római Egyezménynek a Tisztességes tárgyaláshoz való jogról szóló 6. cikkének (3) bek. c) pontja, az Alaptörvény Szabadság és Felelősség részében a XXVIII. cikk (3) bekezdése, valamint az 1998. évi XIX. tv. (Be.) 5. §-a, 43. §-a, 47. § (1) bekezdése. Valamint lásd: HÁGER Tamás: Az érdekellentétben megnyilvánuló védői kizárási ok a büntetőeljárásban, Ügyvédek Lapja, 2013/2. szám, 2–3. o. 4 8  HERKE – FENYVESI – TREMMEL: i. m. 101. o. 49  KIRÁLY Tibor: A védelem és a védő a büntető üg yekben, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1962. 121. o. 5 0  Be. 43. § (2) bekezdés, lásd még: HERKE – FENYVESI – TREMMEL: i. m. 100. o. 51  Be. 5. § (2) bekezdés 52  FARKAS Ákos – RÓTH Erika: A büntetőeljárás, Complex Kiadó, Budapest 2012. 83. o.


Be. 7. § Be. 8. § 55  FARKAS – RÓTH: i. m. 83. o. 5 6  Miranda v. Arizona, 384. US. 436. (1966) 57  HÁGER Tamás – BENCZE Mátyás: Miranda és társai Vs. Bizonyítási g yakorlat a mag yar büntetőeljárásban, Kontroll Jogtudományi Folyóirat 01/2006. szám, 27. o. 5 8  BÁRD Károly: A hallgatás ára, Fundamentum, 2005/3. szám, 5. o. 59  ELEK Balázs: A kihallgatásról készült rendőri jelentés a bizonyítási eljárásban, Ügyvédek Lapja, 2003/4. szám, 25. o. 53 

5 4 

vitathatatlan azonban, hogy az igazságszolgáltatás átláthatóságát biztosító norma továbbra is fontos alapelv. A Be. 237. § (1) bekezdése szerint a bíróság tárgyalása nyilvános, a nyilvánosság pedig csak a törvényben meghatározott esetekben korlátozható, vagy zárható ki. A nyilvánosság tartalmi oldalról magát az eljárási cselekmény nyilvánosságát, másfelől a bírósági ítéletek, vagy más iratok hozzáférhetőségét jelenti. A nyilvánosság indokolatlan kizárása a törvény értelmében feltétlen hatályon kívül helyezési okot jelent. Nem lehet vitás a fentiek tükrében sem, hogy a nyilvánosság a vizsgált jogcsokor, a fair eljárás egyik fontos eleme.

3. E  gyes magyar büntetőeljárások az Európai Emberi Jogi Bíróság mérlegén Az európai emberi jogi és a honi büntető eljárásjogi alapvetések, a főbb elvek és jogintézmények bemutatása után tekintsük át konkrét ügyeken keresztül, hogy egyes magyar büntetőeljárások a fontos jogosítványok tekintetében mennyiben feleltek meg az európai standardoknak, mennyire állták ki azt EJEB előtt a jogállamiság próbáját. 3.1. A  z eljárás ésszerű határidőben való lefolytatásához, valamint a szabadlábon védekezéshez való jog érvényesülése A már utaltak szerint az Egyezmény 6. cikkében meghatározott tisztességes tárgyaláshoz való jog egyik lényeges eleme, hogy a bíróság ésszerű időn belül döntsön a vádak megalapozottságáról (1. bekezdés). Mindennek elvi háttere nem vitásan egyrészt a bírói hatalom hatékony, az államot védő működése, másfelől a fair eljárás aspektusából az emberi jogok védelme, hiszen önhibán kívül senkit nem lehet hosszabb időn keresztül bizonytalan, függő helyzetben tartani, főként olyan jelentős személyi jogokat korlátozó vagy elvonó procedúránál, mint a büntetőeljárás. A Klement Tibor kontra Magyarország ügyben60 a Bíróság megállapította Magyarország terhére az Egyezmény 6. cikke 1. bekezdésének megsértését, figyelemmel arra, hogy nem érvényesült az eljárás ésszerű határidőn belül való lezárásához való jog. A Bíróság rámutatott, hogy az eljárás hosszának ésszerű voltát az eset egyedi körülményeinek fényében kell megítélni, szem előtt tartva az ügy bonyolultságát, valamint a kérelmező és a releváns hatóságok magatartását is.61 Mindezen körülményeket figyelembe véve a Bíróság megállapította, hogy a 9 éves pertartam nem felelt meg az ésszerű idő követelményének. Kétségtelen, hogy egy bonyolult ténybeli és jogi megítélésű ügyről volt szó, ahol a pertartamot növelte nyilvánvalóan a kizárási ok miatt az egyébként illetékes másodfokú bíróság helyett más fellebbezési bíróság kijelölése. Az eljárás döntő részét azonban az elsőfokú per tette ki, ahol EJEB 2006. 31701/02. Lásd Pélissier and Sass v. France [GC], no. 25444/94, § 67, ECHR 1999-II.

6 0  61 

Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

bűnösségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg.53 Úgy vélem ez egy rendkívül fontos, az emberi jogokat és a tisztességes eljárás követelményét szem előtt tartó szabály. A jogerős bírói döntésig mindenkit megillet a jog, hogy ártatlannak tekintsék. Ugyanakkor az elvtől függetlenül a büntetőeljárásban, elsősorban a kényszerintézkedések által a személyi szabadságjogok törvényesen korlátozhatók, és a követett gyakorlat szerint ez nem jelenti az ártatlanság vélelmének sérelmét. A terhelt nem kötelezhető arra, hogy önmagát terhelő vallomást tegyen, és önmaga ellen bizonyítékot szolgáltasson.54 Az Egyezmény 14. cikkében is megfogalmazott nemo debet prodere se impsum elve folytán a terheltnek főszabályként nincs közreműködési, a hatósággal együttműködési kötelezettsége. Amint Farkas Ákos és Róth Erika rámutatott, ez alól szűk körben van törvényi kivétel, gondolhatunk itt a terhelt részéről a szakértői vizsgálat során műtétnek nem minősülő, tehát nem invazív eljárások, beavatkozások eltűrésének kötelezettségére, vagy akár arra, hogy a Be. 117. § (1) bekezdésében írt adatait köteles a hatóságnak közölni.55 Önmagát azonban nem köteles vádolni, sőt a vádra reflektálnia sem kell, amit a Be. 117. § (2) bekezdésében írt hallgatás joga biztosít. E körben indokolt utalni az Egyesült Államokban a Legfelsőbb Bíróság Miranda döntésén56 alapuló gyakorlatra, mely szerint a rendőrség a bűncselekmén�nyel gyanúsítható személyt elfogásakor nyomban, már alakszerű kihallgatása előtt figyelmezteti jogaira, elsősorban arra, hogy nem köteles vallani, és amit mond, bizonyítékként felhasználható.57 A Miranda figyelmeztetés az USA-ban nemcsak a hatóság részére alapvető kötelem, hanem a figyelmeztetés tartalma már a hétköznapi ismeretek közé tartozik.58 A hallgatás joga már hatályos jogunkban is megszilárdult, nyilvánvaló azonban, hogy jogelméleti és jogtörténeti előzményt jelent a Miranda szabály, mely megalapozta hazai perjogunkban is a garanciális jog beépülését. A hallgatási jognak nemcsak a perben, hanem már a nyomozásban, illetve azt megelőzően végzett rendőri intézkedés során is érvényesülnie kell. Amint Elek Balázs kifejtette, nem tekinthető helyesnek az olyan gyakorlat, amikor az eljárási cselekmény után terheltté váló személy rendőri jelentésbe foglalt nyilatkozatát úgy értékeli a bíróság bizonyítékként, hogy nem figyelmeztették a hallgatás jogára.59 Irányadónak tartom ezt akkor is, amikor az elkövető önfeljelentést tesz, azaz önként tárja fel a hatóságnak a bűncselekmény elkövetését. A nyilvánosság a hatályos eljárási törvényben az alapvető rendelkezések között már nem került rögzítésre,

17


Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

éveken át folyt bizonyítás ügydöntő határozat meghozatala nélkül. A gyakorlati tapasztalatok alapján megállapíthatjuk, hogy büntetőügyekben ritka az ilyen kirívóan hosszú eljárás, de találkozni vele s az EJEB döntés tükrében nyilvánvaló, hogy ilyen esetben az extrémnek mondható pertartam folytán a tisztességes eljárás garanciái nem érvényesültek. Nem véletlen ennek fényében sem, hogy napjainkban folyamatos a jogalkotó törekvése az eljárások egyszerűsítésére, időtartamának csökkentésére. Az Imre Zsolt kontra Magyarország ügyben62 a Bíróság a kérelmező előzetes letartóztatásának hosszú 2 év 9 hónapos időtartama, egy időszakban annak szükségtelen volta miatt ugyan az Egyezmény 5. cikkének 3. bekezdésében foglaltak megsértését állapította meg, nyilvánvaló azonban, hogy az indokolatlan módon, kellő alap nélkül fenntartott előzetes letartóztatás alkalmas az eljárás tisztességének megkérdőjelezésére is. A Bíróság megállapította, hogy a 2 évet meghaladó tartam után már reálisan nem volt megállapítható a szökés, illetve az eljárás meghiúsításának veszélye, ezért fenti okok alapján a jogsérelem a kérelmező érveit elfogadva, megállapításra került. Az előzetes letartóztatással kapcsolatban leszögezhetjük, hogy sajnos még napjainkban is sok esetben automatizmus érvényesül és főként az alsóbb fokú bíróságok kellő mélységű kontroll és indokolás nélkül fogadják el a kényszerintézkedés okaival kapcsolatban az ügyészi álláspontot, annak ellenére, hogy a Legfelsőbb Bíróság, illetve a Kúria több elvi döntésben és kollégiumi véleményben is útmutatást adott a tisztességes eljárásra nézve.63 A Bárkányi kontra Magyarország ügyben64 a Bíróság szintén megállapította, hogy a kérelmező előzetes letartóztatása ésszerűtlenül hosszú ideig tartott. A nyomozás lezárását követően ugyanis nem álltak fenn már valósan olyan kényszerintézkedési okok, melyek indokolták volna a nem kiemelkedő súlyú vagyon elleni bűncselekmény (lopás) miatt indult ügyben a személyi szabadság több mint egyéves elvonását. A Bíróság rámutatott, hogy a büntetőügyben a bíróságok többször mechanikusan hivatkoztak a szökés-elrejtőzés veszélyére, megfelelő ténybeli alap nélkül. A személyi szabadság ilyen elvonása nem felel meg az Egyezmény kardinális rendelkezéseinek, és nyilvánvalóan sérti az eljárás tisztességességét. 3.2. A  vád, a vádbeli cselekmény minősítése változásának megismeréséhez fűződő védelmi jogok A vádnak és változásainak megismeréséhez fűződő terhelti jog vitathatatlanul olyan fontos védelmi jogosítvány, mely meghatározza az alaki és a tartalmi védelem hatékony gyakorlását is. A terheltnek a tisztességes eljárásban végig lehetőséget kell biztosítani arra,

18

EJEB 2003. 531129/99. Lásd 93. BK vélemény, valamint EBH 2025. 6 4  EJEB (37214/05. sz. kérelem) 62 

6 3 

hogy megismerje a megalapozott gyanú tárgyát, a vád tényállását és minősítését, a vádmódosítást, ill. annak lehetőségét is, hogy a bíróság a vádtól esetlegesen eltérően minősíti a cselekményét. Mindezen jogosultságokat az Egyezmény 6. cikkének 3. bekezdése félreérthetetlenül meghatározza. A magyar jogalkotásra is hatással volt a Dallos Zoltán kontra Magyarország ügy.65 A kérelmező azt állította, hogy az ellene lefolytatott büntetőeljárás az Egyezmény 6. cikkét megsértve nem felelt meg a tisztességes eljárás követelményeinek, mert őt sikkasztással vádolták és e bűncselekmény elkövetésében találták bűnösnek az elsőfokú ítéletben, a terhére rótt cselekményt azonban a fellebbviteli bíróság csalássá minősítette át, és ez meggátolta őt abban, hogy megfelelően gyakorolhassa a védekezéshez fűződő jogait. A Bizottság az elé került ügyben a fenti tényállás alapján megállapította a 6. cikk 3. bekezdés a) pontjának megsértését, mert a másodfokú bíróság által átminősített cselekményre, a csalásra nézve a kérelmező a védelmi jogokat nem gyakorolhatta, nem kapott ugyanis tájékoztatást a vád természetéről és okáról, valamint változásairól. Az ügy ezt követően az EJEB Kamarája elé került. A Bíróság annyiban osztotta a Bizottság álláspontját, hogy a másodfokú bíróság részéről végzett átminősítésre a döntés előtt érdemben nem terjeszthetett elő védekezést a kérelmező, mely tény nyilvánvalóan rontotta a védekező esélyeit. Ennek ellenére az eset összes körülményeit értékelve, elsősorban azt figyelembe véve, hogy felülvizsgálati eljárásra került sor, ahol a kérelmező a Legfelsőbb Bíróság nyilvános ülésén előterjeszthette védekezését a módosult minősítésre, nem állapítható meg olyan jogsértés, mely az Egyezmény 6. cikke 3. bekezdésének a) pontjába ütközne. Látható tehát, hogy a két fórum ellentétesen ítélte meg az ügy érdemét, végül a tisztességes eljárás sérelmét nem állapította meg a Bíróság, de az eljárás mégis nagy jelentőségű, mert a magyar jogalkotó annak nyomán írta elő kötelességként a bíróságnak, hogy a vádtól eltérő minősítés lehetőségét érdemi döntése előtt állapítsa meg és biztosítson lehetőséget a védelemnek a védekezéshez való felkészülésre.66 A Block kontra Magyarország ügyben67 a Bíróság megállapította a tisztességes eljárás sérelmét az Egyezmény 6. cikk 1. bekezdése, valamint 3. bekezdés a) és b) pontjának megsértése miatt. Az ügyben a kérelmező ellen pénzhamisítás bűntettének előkészülete miatt emeltek vádat. Az elsőfokú bíróság a váddal egyező 65  EJEB 2001. 29082/95. Az ügy alapja egy Magyarország elleni panasz volt, melyet a kérelmező 1995. január 9-én az Egyezmény korábbi 25. cikke alapján terjesztett a Bizottság elé. 6 6  Lásd a Be. 321. § (4) bekezdését, mely szerint, ha a bíróság az ügydöntő határozat meghozatala előtt azt állapítja meg, hogy a vád tárgyává tett cselekmény a vádirati minősítéstől eltérően minősülhet, a tárgyalást a védelem előkészítése érdekében elnapolhatja, erre nézve a jelenlévő ügyészt, a vádlottat és a védőt meghallgatja. E törvényi rendelkezést beiktatta a 2012. évi I. törvény 187. §-a, hatályos 2003. július 1-jétől. A módosító törvény 187. §-ához fűzött miniszteri indokolás külön kitér a Dallos kontra Magyarország ügyre, mely indokolta a jogszabályi változtatást, a védelem jogainak bővítését a tisztességes eljárás biztosítása érdekében. 67  EJEB (56282/09. sz. kérelem)


3.3. A fegyverek egyenlősége elvének érvényre jutása A fegyverek egyenlőségének elve a tisztességes eljárás fontos része, olyan elv, mely garantálja, hogy a bírósági eljárásban a vád és a védelem egyenlő feltételek mellett terjeszthesse elő érveit. A viszonylag zárt, nem nyilvános nyomozást követően a kontradiktórius eljárásban teljesednek ki a védelmi jogok. A védelem jogának releváns eleme a fegyverek egyenlősége, mely szerint a vád nem kaphat többlet jogosítványokat, hatalmi helyzetéből adódóan előnyt az állam igazságszolgáltatási gépezetével szemben álló, az alaki védelem garanciái ellenére nem vitásan kiszolgáltatott helyzetben lévő terhelttel szemben. A bírósági eljárásban az ügyész és a védelmi oldal is ügyfélnek tekinthető, jogaik a bizonyításban azonos súlyúak, a védelem is jogosult minden olyan irat megtekintésére és egyes törvényi kivételektől (minősített adatokat tartalmazó okiratok, ha nem állnak fenn a megóvás tárgyi feltételei) eltekintve birtoklására, mint az ügyész. Táncos Gábor kérelmező Magyarország ellen indított ügyében68 a Bíróság ugyan elfogadhatatlannak nyilvánította a kérelmet, tanulságos azonban felidézni a kérelem indokait és a Bíróság álláspontjának lényegét. Az ügyben a bíróság a hatályon kívül helyezés utáni megismételt eljárást követően a kérelmezőt egy lánygyermek sérelmére elkövetett emberölés bűntette miatt 13 évi szabadságvesztésre és 8 év közügyektől eltiltásra ítélte. A megyei bíróság a tényállást a kérelmező által a nyomozás során tett beismerő vallomásra, továbbá 110 tanú vallomására, 25 szakértő véleményére, okirati bizonyítékokra, valamint a helyszíni szemlére alapozta. A kérelmező azt panaszolta az Egyezmény 6. cikkének 1. bekezdésére hivatkozva, hogy az eljárás nem volt tisztességes amiatt, mert a Legfelsőbb Bíróság megtagadta a személyes meghallgatását, továbbá a tisztességes eljárás sérült azzal is, hogy nem bocsátották rendelkezésére a nyomozás során készült videofelvételről készült másolatot, ill. a másodfokú bíróság elutasította a kérelmezőnek további szakértő 6 8 

EJEB Határozata a 30332/02. számú kérelem elfogadhatóságáról.

kirendelésére irányuló indítványát. A Bíróság, figyelembe véve a másodfokú eljárás speciális szabályait is, megállapította, hogy nem sértette meg a Legfelsőbb Bíróság az Egyezmény rendelkezéseit azzal, hogy közvetlenül nem hallgatta meg a kérelmezőt. A videofelvétel másolata kiadásának elmaradása sem jelentett olyan önkényességet, mely a tisztességes eljárást megsértette volna, figyelemmel arra is, hogy a megismételt elsőfokú eljárásban a felvétel a tárgyaláson lejátszásra került. A védelem által felkért magánszakértő meghallgatásának mellőzése kapcsán a Bíróság elvi éllel fejtette ki, hogy a nemzeti bíróságokra tartozik az eléjük tárt bizonyítékok, és a terhelt által felhozni kívánt bizonyítékok relevanciájának értékelése. Összességében ezért a Bíróság a kérelmet elfogadhatatlannak nyilvánította. A konkrét üggyel összefüggésben szükséges arra rámutatni, hogy a bizonyítási eljárást lefolytató elsőfokú bíróság minősül ténybíróságnak. A fellebbezési bíróság bizonyítási és ezáltal a tényekre nézve reformációs lehetőségei korlátozottak. A másodfokú bíróság a törvényi rendelkezések értelmében bizonyítási eljárást csak akkor folytathat, ha az elsőfokú ítélet tényállása megalapozatlan, vagy az első eljárásban vétett perjogi hiba elhárításához szükséges.69 Minden más esetben kizárt a bizonyítás, melyet figyelembe vett a Bíróság is, rámutatva, hogy a nemzeti bíróság elvonhatatlan joga megítélni azt, hogy szükséges-e vagy sem a védelem által felkínált bizonyítás. Az alaposnak nem talált bizonyítási indítványok elutasítása ezért nem sérti a tisztességes eljárás elveit.

Zárszavak

Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

minősítéssel bűnösnek találta a terheltet és pénzbüntetésre ítélte. A másodfokú bíróság érdemi döntése előtt megállapította, hogy a cselekmény az elsőfokú ítélettől eltérően, csalás kísérletének minősülhet. Ezt követően azonban nem csalásnak, hanem közokirathamisításnak minősítette jogerősen a vádbeli cselekményt. Az ügyben felülvizsgálati eljárásra is sor került, ahol a Legfelsőbb Bíróság, kifejtve ugyan, hogy a cselekmény valójában csalásnak minősül, a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. A Bíróság álláspontja szerint a vád és minősítés megismerésének alapvető jogát a kérelmező nem gyakorolhatta, mert nem volt előtte ismert a jogerős döntés előtt, hogy közokirat-hamisítás miatt vonhatják felelősségre. Nem került sor ennek tükrében arra, hogy részletes tájékoztatást kapjon az ellene felhozott vád természetéről és okáról, és emiatt megfelelően nem is terjeszthette elő védekezését.

Amint láthattuk, az Egyezmény egyik fő garanciális, egyetemes elve, a tisztességes eljáráshoz, pontosabban az angol megfogalmazást követve a tisztességes tárgyaláshoz való jog. E jog a már idézettek szerint olyan alapvető emberi, állampolgári jogokból tevődik össze, melyek jelenléte és hatékony érvényesülése a demokratikus jogállam fő jellemzője. E jogosítványok biztosítása nélkül demokráciáról nem lehet szó. Megállapíthatjuk, hogy az európai standardokat a magyar jogalkotás és jogalkalmazás döntően követi, súlyos alapjogi sérelmekre elszórtan kerül csak sor. Egyes részjogosultságok, mint a védekezés joga, ehhez kapcsolódva a szabadlábon védekezés jogosítványa, az eljárások ésszerű határidőn belüli befejezéséhez fűződő igény azonban olykor még napjainkban is csorbát szenvednek, mely tényt hűen tükröznek az EJEB ítéletei. Ettől függetlenül le kell szögezni, hogy a törvényhozás gyorsan reagált egyes eljárásokra, gondolhatunk itt a Dallos kontra Magyarország üggyel kapcsolatban a vádtól eltérő minősítés lehetőségének kötelező megállapítására, mely a védelem jogának részeként hatékonyan biztosítja a vád változásai megismerésének lehetőségét. 

69 

Be. 353. § (1) bekezdés

19


A büntetőeljárás egyszerűsítését vagy gyorsítását többnyire úgy oldják meg az államok, hogy különösen a csekélyebb jelentőségű, de tömegesen előforduló bűncselekményektől igyekeznek megszabadítani az igazságszolgáltatási rendszereiket, és egyre tágabb teret engednek az opportu­nitás­ nak. Gyakoribb az ügyek konszenzuális alapon történő rendezése, ami az anyagi igazság elvének érvényesítéséről és a kontradik­ tórius eljárás elvéről történő lemondással jár együtt4. Az eljárás gyorsításának kérdése – annak ellenére, hogy évtizedek óta foglalkoztatja a jogalkotót – napjainkban is igen aktuális és égető fontosságú problémaként nyomja valamennyi büntető igazságszolgáltatási rendszer vállát. Sajnos, hazánkban is a gyakran több évig elhúzódó ügyek arról árulkodnak, hogy némely, az eljárás gyorsítása érdekében bevezetett jogintézmény nem teljesítette a hozzá főzött reményeket.5

Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

Dr. Molnárné dr. Mészáros Noémi* Gondolatok a tárgyalás mellőzéséről I. Bevezető A XXI. század igazságszolgáltatásának egyik legnagyobb problémája az eljárások ésszerűtlen elhúzódása. A növekvő pertartamok oka ma már nem csupán az ügyek mennyisége, hanem természete, minősége is egyben. Éppen ezért az egyszerű ténybeli és jogi megítélésű ügyek vonatkozásában mutatkozik ésszerűnek az eljárás egyszerűsítése, mely az adott ügy elbírálását lényegesen felgyorsítja, időt felszabadítva ezzel a büntető igazságszolgáltatás számára a bonyolultabb, nehezebb megítélésű ügyek elbírálásához. Mert igaz a mondás: „Az idő száll tova, s az igazság oda”.1 A hatékony és gyors igazságszolgáltatás ugyanolyan fontos érdek, mint a tisztességes eljárás elveinek betartása. Működőképessége azt is megkívánja, hogy célszerűségi szempontok érvényre juttatásával az eljárásban ésszerű egyszerűsítések legyenek végrehajthatók. Így amíg a kilencvenes évek elején a fő cél a tisztességes eljárás elveit tiszteletben tartó eljárási rendszer létrehozása volt, addig mára ez kiegészült a gyakorlati nehézségek elhárítását megoldandó prakticista szemlélettel, mely a hatóság terheinek csökkentését, az eljárás gyorsítását és egyszerűsítését tűzte zászlajára. Ennek nyomán az elmúlt évtizedekben számos európai ország törvényhozása reagált az igazságszolgáltatás egyre növekvő terheivel szembeni küzdelemben;2 jelentős igazságszolgáltatási reformokat vezetett be annak érdekében, hogy fokozza a büntetőeljárás időszerűségének követelményét, csökkentse a költségeket, vagy hatékonyabbá tegye az igazságszolgáltatás akták tömegével küzdő apparátusát.3 Pesti köz ponti kerületi bírósági bíró Magyar népi közmondás 2  BÁRD Károly: A büntetőeljárási törvény tervezete az európai jogfejlődésben. Jogtudományi Közlöny, 1998/4. 123. o. 3  KEREZSI Klára: A közvélemény és a szakemberek a helyreállító igazságszolgáltatásról. Büntetőjogi Kodifikáció 2006/2. 8. o.  * 1

20

II. Nemzetközi – európai normák Ezen igények mögött nemcsak jogpolitikai érdekek állnak. Nem hagyhatók figyelmen kívül a nemzetközi/ európai normák sem, melyek közül – a teljesség igénye nélkül – kiemelendő: – A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (14. cikk. 3/c. pont), mely rögzíti, hogy a nemzetközi instrumentumokat elfogadó államok kötelesek az igazságszolgáltatásukat oly módon megszervezni, hogy a büntetőügyek tárgyalása méltánytalan késedelem nélkül, ésszerű időn belül megtörténjék. Hiszen az emberi jogok arra is kiterjednek, hogy a terhelt ne álljon hosszú évekig büntetőeljárás hatálya alatt. – Az Emberi Jogok Európai Egyezmény 6. cikke – a tisztességes eljáráshoz való jog kívánalma, mint a bírósági eljárás garanciáinak legfontosabb gyűjtőkategóriája. (Magában foglalja a független és pártatlan bírósághoz való jog, a méltányos eljárás, a nyilvánosság és az ésszerű idő, az ártatlanság vélelme, nullum crimen/nulla poena sine lege elve, a visszamenőleges igazságszolgáltatás tilalma, a törvény előtti egyenlő4  FARKAS Ákos: A büntető igazságszolgáltatási rendszer hatékonyságának korlátai. In.: Az igazságszolgáltatás kihívásai a XXI. században. Tanulmánykötet Gáspárdy László professzor emlékére (Szerk.: Harsági Viktória – Wopera Zsuzsa) HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2007. 90. o. 5  TÓTH Mihály: A magyar büntetőeljárás az Alkotmánybíróság és az európai emberi jogi ítélkezés tükrében. KJK-KERSZÖV, Budapest, 2001. 159. o.


6  Erről részletesen lásd: BLUTMAN László: Az igazságos tárgyalás elve az Európai Emberi Jogi Egyezményben. Magyar Jog 1992/8. 455–462. o. 7  BÁRD Károly: Kit illet a tisztességes eljárás? In: Györgyi Kálmán ünnepi kötet KJK-KERSZÖV Jogi- és Üzleti Kiadó Kft. Budapest, 2004. 49. o. 8  6/1998. (III. 11.) AB határozat, ABH 1998. 91.

rásjogok igyekeznek ellenállni az unió harmonizációs törekvéseinek.9 Bárd Károly szerint: „amíg az anyagi büntetőjogok harmonizációja egyértelműen kimutatható, addig a büntetőeljárási jogról ez jóval kevésbé mondható el.” Az, hogy egy-egy állam milyen elv alapján építette fel igazságszolgáltatási rendszerét, nagymértékben függ az adott állam politikai és társadalmi tapasztalataitól, a korszellemtől.10 Azaz egy állam büntető eljárásjogi rendszerének legfőbb attribútumát történelmi-kulturális gyökerei határozzák meg.

III. Büntetőeljárási rendszerek; legalitás-opportunitás Egy büntetőeljárási törvényben a lefektetett alapelvek mellett, sőt általuk, az eljárás követte modell is alapvető jelentőségű. Mindezekkel azonban önmagában nem rajzolható fel a büntetőeljárás képe. Ahhoz szükség van az egyes eljárási szakaszok és szerepek, konkrétan annak tisztázására, hogy milyen a kívánatos viszony a nyomozás és a tárgyalás között.11 A modern büntetőeljárás a tárgyalás megelőző nyomozás nélkül általában nem lehet meg, függetlenül attól, hogy milyen e szakasznak az adott eljárási modellben meghatározott felépítése. Az ésszerű határidőn belül lefolytatott tárgyalásnak feltétele, hogy az a több-kevesebb pontossággal kialakult ténybeli keretek között menjen végbe. E kereteket a vád jelöli ki, a vádat viszont a vádló rendelkezésére álló tények határozzák meg, mely tények megállapításának elsődleges feladatát látja el a nyomozás. Az egyes eljárási modellekben a nyomozásnak tulajdonított szerep eltérő lehet. Kérdés tehát, hogy az e szakaszban beszerzett adatok, feltárt tények az adott modellben milyen „erőt” képviselnek, vagyis: csakis a tárgyaláson történő „ellenőrzést” követően, vagy ilyen kontrol nélkül is bírósági döntés alapjává válhatnak-e. Az akkuzatórius (vádelvű) eljárásban – melynek súlypontja a bírósági tárgyalás – a bíróság nem an�nyira a nyomozási bizonyítékokra, mint inkább a tárgyaláson lefolytatott bizonyítás eredményére alapozza döntését, minden azt megelőző perszakasz csupán a tárgyalás előkészítését célozza, az érdemi bizonyítás tehát itt zajlik. A nyomozás fokozott írásbeliségében és a nyomozó hatóság „perrendszerű” bizonyítékokat előállító tevékenységében inkvizitórius – a nyomozásnak túlsúlyt biztosító – hagyomány testesül meg. Tisztán persze a gyakorlatban egyik sem-, csupán jogelméleti értekezésekben létezik és törvényszerű 9  PÁPAI-TARR Ágnes: A büntetőeljárás gyorsításának lehetőségei a francia és a magyar büntetőjogban PhD értekezés In: http://midra.uni-miskolc. hu/JaDoX_Portlets/documents/document_5756_section_1541.pdf 10  BÁRD Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Budapest, 2007. 11. o 11  ERDEI Árpád: Kodifikációs megfontolások a büntetőeljárás elvei ürügyén. Magyar Jog 1990/3. 216. o.

Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

ség, a diszkrmináció tilalma, a védelemhez- és a jogorvoslathoz való jog követelményét.6) Az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban EJEB) ítélkezési gyakorlatában történő állásfoglalása alapján elmondható, hogy az olyan eljárás tekinthető tisztességesnek, amelyet a vádlott képes követni, és amelyben nincs gátolva abban, hogy saját védelme érdekében maga is bizonyítékokat terjesszen elő és vallomást tegyen.7 – Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának Ajánlásai az eljárás gyorsítására és egyszerűsítésére, különösen az R (87) 18 számú Ajánlás a büntető igazságszolgáltatás egyszerűsítéséről, mely kifejezetten a büntetőeljárásra vonatkozóan tartalmaz követendő rendelkezéseket. Megalkotása idején nóvumként javasolta, hogy a „diszkrecionális bűnüldözés elvét be kell vezetni vagy alkalmazását ki kell terjeszteni mindenütt, ahol a tagországok történelmi fejlődése és alkotmánya ezt lehetővé teszi, s mely elvnek az alkalmazását olyan általános alapra kell helyezni, mint a közérdek.” A kisebb és tömegesen előforduló bűncselekmények tekintetében megfontolás tárgyává tette a dekriminalizációt és a sommás eljárások alkalmazását; illetve a gyanúsítottal való megegyezés jogintézménye bevezetésének lehetőségét. A körülményeknél fogva csekélyebb jelentőségű ügyekben történő egyszerűsítés során elmarad a tárgyalási szakasz, a bíróság „írásbeli” eljárást folytat le, amely ítélettel egyenértékű határozattal zárul – melyet büntetőparancsnak is neveznek –, s melynek elengedhetetlen garanciális elemei a vádlotti beleegyezés, a szankciók körének korlátozása, valamint a vádlott „tiltakozási” joga, mely utóbbi alapján lehetőség nyílik a hagyományos kontradiktórius eljárásra való áttérésre. E dokumentum „A rendes bírói eljárás egyszerűsítése” címet viselő III. fejezetében pedig benne foglaltatik az a kívánalom is, hogy a felhozott vádról ésszerű időn belül döntés szülessék. A tisztességes eljárás követelménye kapcsán (nem részletezve most az annak összetevőit jelentő alapvető jogokat és kötelezettségeket) – melyet Magyarország Alaptörvényének XXVIII. cikke [korábbi Alkotmány 57.§ (1) bek.] is rögzít – a 6/1998. (III. 11.) AB határozatában a magyar Alkotmánybíróság kifejtette, hogy a „fair” eljárás olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet megítélni. Így az eljárás lehet „fair” egyes részletek hiánya ellenére éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára „méltánytalan” , „igazságtalan” avagy „nem tisztességes”.8 Jóllehet manapság az európai integráción belül egyre erőteljesebb törekvés figyelhető meg az európai büntető- és eljárásjogok egymáshoz való közelítésére, ennek ellenére állíthatjuk, hogy a büntető eljá-

21


Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám 22

volt az ún. vegyes rendszer kialakulása, mely a nyomozati szakban az inkvizitórius, míg a bírósági eljárásban az akkuzatórius elemeket részesíti előnyben.12 A felesleges munka csak a hatóságok terheit növeli, ezért logikus az a törekvés, hogy a szükségtelen ismétlődéseket az eljárásból kiiktassuk. Így annak egyszerűsítése akár teljes eljárási szakaszok elhagyásával is ésszerű elképzelés lehet. A dolog problematikus része csupán az, hogy mit hagyjunk el az eljárásból.13 A lényeges egyszerűsítés jegyeit mutató, nem a tárgyalást, hanem az azt megelőző szakaszt mellőző, illetve felgyorsító bíróság elé állítás jogintézménye is e gondolatot tükrözi, igénybevételének száma és főként aránya azonban jóval elmarad a tárgyalást – s ezzel a garanciák teljesebb érvényesülését biztosító szakaszt – elhagyó tárgyalás mellőzéses eljárásétól. A szakma véleménye igen gyakran oszlik meg a nyomozás, illetve a tárgyalás primátusának kérdésében. A tárgyalás hívei az alapelvek kiteljesülésére, a valódi kontradikció lehetőségére, a bíróság függetlenségére hivatkoznak, mondván: elhagyása esetén az ügy elintézéséből éppen a legtöbb eljárási garanciát biztosító bírósági szakasz marad ki. Ezen elvi álláspont kétségtelenül helyes, mégis nehezen lehet kitérni azon gyakorlati tény elől, hogy mire a – különösen a csekélyebb jelentőségű, egyszerűbb megítélésű – ügy tárgyalásra kerül, az esetek többségében jóformán minden „eldőlt”. A nyomozás – jó esetben – általában világossá teszi a vádló és a terhelt előtt egyaránt, mi várható a tárgyaláson, amely a legtöbb esetben már csak formalitás, s mint a ténymegállapítás és az igazságfeltárás „helyszíne” – igen alacsony hatásfokú. A tárgyalás inkább az olyan büntetőügyek elintézésére való, ahol ténylegesen vitás, hogy mi történt, ki a felelős, illetve bűnös-e, aki ellen az eljárás indult.14 Mondható tehát, hogy a kontradik­ tórius tárgyalás „bizonyos típusú” ügyek eldöntésének legjobb módja. E tekintetben nincs is lényegi különbség az angolszász (common law) és az európai kontinentális rendszer képviselőinek véleményében. Az előbbiek is gyakran panaszkodnak a tárgyalás időt rabló és komplikált voltára és hivatkoznak arra, hogy ha minden ügyet tárgyalás döntene el, az igazságszolgáltatás hetek alatt összeomlana a munkateher súlya alatt. Sűrű hangoztatják, hogy a büntetőügyek java részét tárgyalás nélkül zárják le a bíróságok – de hozzáteszik: a bűnösség beismerése alapján. Az alapvető eltérést ugyanis a két modell között: a tárgyalás alapján eldöntendő vita (a tárgyalás feladata); valamint a bűnösség (terhelti) beismerésének értelmezése adja. A magyar büntető eljárási törvény tradicionálisan a legalitás elvére épül, mely szerint meg kell indítani az eljárást és nem lehet megszüntetni bűncselekmény alapos gyanúja esetén, ha annak nincs törvényben 12  KERTÉSZ Imre – PUSZTAI László: Quo vadis büntetőeljárás? Jogtudományi Közlöny, 1992. április 182. o. 13  ERDEI Árpád (1990): I. m. 218. o. 14  ERDEI Árpád: Felújítás vagy megújítás? Magyar Jog – 1993/8. 454. o.

meghatározott akadálya. Bárd Károly szerint „a legalitás elve parancs a bűnüldöző hatóságok számára. Azt írja elő, hogy a büntetőtörvényeket alkalmazni kell. Deklarálásával az állam kötelezettséget vállal, hogy bűnüldöző apparátusát a jognak és a törvénynek rendeli alá.”15 Így amennyiben a jogalkotó valamely cselekményt bűncselekménnyé nyilvánított, úgy a jogalkalmazó szervek kötelesek bűnüldözési monopóliumukkal élni.16 A legalitás parancsához képest az officialitás jogosultságot jelent, és a büntető apparátust azzal hatalmazza fel, hogy mások beleegyezésétől függetlenül, akár azok akarata ellenére is érvényesítse a büntető igényt.17 A legalitással szemben az opportunitás vagy a közérdeknek megfelelően, vagy a terhelt reintegrációját elősegítendő, bizonyos esetben szemet huny a bűncselekmény üldözése felett. Általánosságban erre sor kerülhet pl. csekély jelentőségű bűncselekmények eseten, családon belüli konfliktusoknál, ahol a büntetőeljárás több kárt okozna, mint hasznot, vagy amikor a társadalom nem követel repressziót. E rendszerekben az ügyészt széles diszkrecionális jogkör illeti meg, azonban ennek ára, hogy az ügyészség a végrehajtó hatalomtól nem független; ezzel a kontrollal biztosítják a törvény előtti egyenlőség érvényesülését. Az opportunitás rendszerét követő országok részéről a legalitás elve alapján berendezkedett büntetőeljárásokat számos kritika éri és kívülállóként okkal furcsállhatják pl.: a kötelező felelősségre vonást – tekintet nélkül a cselekmény csekély vagy súlyos voltára; vagy a törvény betűjének minden körülmények közötti alkalmazását – függetlenül annak szigorára, illetve emberi, társadalmi vagy gazdasági következményeire. A legalitás elve nézeteik szerint rugalmatlan és nem képes a praktikus gondolkodásra.18 A common law ügyféli perében a bizonyítás a felek dolga. A bíró általában csak a bizonyítékok relevanciája és megengedhetősége, illetőleg azon kifogások felől dönt, melyeket az egyik fél támaszt a másik által feltett kérdésekkel szemben – tehát úgymond csupán felügyeli a felek által végzett bizonyítást. E modellben ugyanis magától értetődik, hogy a bíróság elé vitt ügy ténylegesen felek jogvitája, melynek eldöntéséhez csupán az általuk kívánt mértékig szükséges az igazságot kutatni. A bíróság csak azokról a tényekről dönt, melyeket a felek bizonyítani kívánnak, s általában némi megütközést kelt, ha a bíró túlságosan aktív a tények feltárásában. Az esküdtszék pedig teljesen passzív, befogadó szerepet játszik: elvileg csak azt hallja és látja, amit a tárgyalást vezető bíró a jogvita eldöntéséhez szükséges ténynek tekint. A kontinentális jogász sokáig idegenkedve és értetlenül nézte, amikor egy-egy 15  BÁRD Károly: A büntető hatalom megosztásának buktatói. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1987. – 66. o. 16  BÁRD Károly (1987) I. m. U. o. 17  BÁRD Károly (1987) I. m. U. o. 18  GLESENER, Albert: Le classement sans suite et l’opportunite des poursuites. RDPC, 1972/73. no. 4. 354. o. In: PÁPAI-TARR Ágnes: I. m. 76. o.


ERDEI Árpád (1993): I. m. 455. o. 2 0  ERDEI Árpád (1993): I. m. U. o. 21  ERDEI Árpád (1993): I. m. U. o. 19 

részletesen nem szólva inkább a kontinentális alternatívákat vegyük közelebbről szemügyre.

IV. Történelmi kitekintés – beismerés, a büntetőparancs kontinentális európai alternatívái Európa kontinentális büntetőeljárási rendszereiben eredetileg semmi nem volt, ami a bűnösség beismeréséhez, illetve az ezen alapuló jogi megoldásokhoz hasonlított volna. Az európai gondolkodás szerint az igazságszolgáltatás a hivatalos személyek kizárólagos jogkörébe tartozott és a vádlottnak nem lehetett olyan jogot biztosítani, amely révén gátolhatta volna az ügyre vonatkozó valós tények hatósági kutatását. Amikor ezekben az országokban bevezetésre került az „ügyféli tárgyalás”, nem fogadták el a beismerést vagy bármely más mechanizmust a tárgyalás helyettesítésére.22 Mindemellett voltak kivételek, majd fokozatosan már nemcsak az elmélet vált toleránsabbá az angolszász jogrendszernek a beismerő vallomáson alapuló tipikus jogintézményei iránt, hanem egyre több országban került sor gyakorlati alkalmazására is. A kontinentális európai alternatívákat – melyeket eredetileg azért vezettek be, hogy enyhítsék a büntető igazságszolgáltatási rendszer túlterheltségét – fel lehetett fogni a „liberális modell” irányába tett jelentős lépésnek, amely az igazság hatósági kutatását a bíró, a vádló, a védő és a vádlott együttműködésével pótolja, a kizárólagos egyoldalú döntéshozatalt bizonyos mértékig a bíró és a felek közötti konszenzus helyettesíti.23 A büntetőparancsot Európában a német partikuláris bűnvádi perrendtartások honosították meg.24 A spanyol büntetőeljárási kódex már 1882-ben előírta, hogy a vádlott jogosult egyetérteni az ügyész által emelt váddal és így lemondani a tárgyaláshoz való jogáról. Ez volt az ún. „confirmidad” intézménye, mely eredetileg a vádirat benyújtásával egyidejűleg tett írásbeli-, vagy a főtárgyaláson – a bizonyítás felvételének kezdetén adott – szóbeli beismerő nyilatkozat volt, melyben a vádlott jogosult volt egyetérteni az ügyész által emelt váddal és így lemondani a tárgyaláshoz való jogáról. Így mindkét esetben elmaradt a főtárgyalás és azonnal ítélethirdetésre került sor. A gyakorlatban sokáig csekély szerepet játszott, ám a spanyol törvényhozás 1988-ban jelentősen kiterjesztette, így a hat évig (!) terjedő szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmények ügyeiben az eljárás fő formájává a con­ firmidadon alapuló rövidített eljárás vált. A beismeréssel a vádlott elkerülhette a hosszadalmas tárgyalást 2 2  HERMANN Joachim: A büntetőeljárás reformja kelet- és Nyugat-Európában Magyar Jog, 1993/5. 303. o. 2 3  HERMANN Joachim: Idézett mű U. o. 2 4  KISS Anna: I. m. U. o.

Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

kérdésben a bíró, valamint a vád és a védelem úgy folytat megbeszélést, hogy abból az esküdtszéket egyszerűen kizárja.19 Az európai nyomozó elvű tárgyalás alapfeladata az igazság megismerése és valamennyi releváns igaz tény feltárása, melyben a bírót igen nagy aktivitásra készteti, amikor „rábízza” a bizonyítás felvételét, illetve lefolytatását. Nem arról van szó tehát, hogy az angolszász modellben az igazság megállapításának követelménye nem is létezik; csupán arról, hogy ott nem a teljes igazságot, hanem az igazságnak csak azon részét kell a bírónak vizsgálnia, ami – az elébe vittek alapján – a jogvita eldöntéséhez szükséges. A jogvitát azonban a felek határolják körül. Ez pedig a rendelkezési jog elismerését és kiterjedt gyakorlását jelenti, amely fenntartásokat ébreszt az európai rendszer követőiben.20 Alighanem ugyanez az oka a common law rendszerében oly jelentős, a bűnösség elismerésén alapuló eljárási móddal szemben fennálló határozott európai ellenszenvnek is. Az angolszász típusú eljárásban a dolog természetes, éppen az ellenkezője lenne logikátlan. Ha ugyanis nincs jogvita, mert a felek nem cáfolják egymás állításait, a bíróságnak (az esküdtszéknek) nincs miről döntenie. Így a bíró egyszerűen tényként fogadja el a felek által nem vitatott állításokat, ideértve azt is, hogy a vádlott bűnös, teendője „csupán” a büntetés kiszabása. A terhelt bűnössége elismerésével ugyanis a tárgyaláshoz való jogáról, vagyis arról mond le, hogy az esküdtszék előtt vitassa saját bűnösségét és annak bizonyítását a vádlóra hárítsa. A „guilty plea” (=a terhelt bűnösségre kiterjedő beismerő nyilatkozata) a bűnösség bírósági megállapítását feleslegessé teszi. Érdekes módon azonban az angolszász rendszer soha nem téveszti szem elől azt, hogy a bűnösség kimondása bírósági közreműködés igényel, amint kriminális büntetést is csak bíróság szabhat ki. Mindezekre figyelemmel a munkateher alatt rogyadozó kontinentális büntetőeljárás egyre inkább kénytelen lett feladni bizonyos illúziókat, mégpedig főként azokat a tételeket, melyek a tárgyalás miden körülmények között szükséges voltához; a rendelkezési jog büntetőeljárásbeli szerepének feltétlen elutasításához; vagy a beismerő vallomások megbízhatatlanságának mítoszához kapcsolódnak.21 A bűnösség beismerésén alapuló eljárásjogi megoldások az angolszász országok jogrendszerében alakultak ki, az opportunitás különösen széles körű intézményei keretében. Az amerikai és az angol büntetőeljárásban alkalmazott „guilty plea” (és védekezési alku) főbb jellegzetességei – különösen azok, melyek kifejezetten a bírósági szak „redukálását”, illetve teljes elhagyását eredményezik – egy önálló tanulmányhoz is bőséges anyagot szolgáltatnának, s melyekről jelen tanulmányban

23


Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

és annak bizonytalan kimenetelét, kizárta a terhére történő vádmódosítást és a vád kiterjesztését; egyben érdekeltté tette abban, hogy a sértett kárát mielőbb térítse meg; nehogy az pótmagánvádat jelentsen be ellene. Szükségeltetett hozzá mind a vádlott, mind pedig a védő beleegyezése és bejelentése – ergo beismerés esetén – a törvény lehetővé tette az alkalmazható legenyhébb büntetés kiszabását. A vizsgálóbírónak bejelentett confirmidad alapján általában még aznap ítélet született.25 Portugáliában, amennyiben az ügyészség legfeljebb hat hónap szabadságvesztés-büntetés kiszabását javasolta és ezzel a vádlott egyetértett, a bíró a „tárgyalás mellőzésével” hozott ítéletet. Súlyosabb bűncselekményeknél a terhelt hitelt érdemlő beismerése esetén három évig terjedő szabadságvesztésbüntetés is kiszabható volt további bizonyítás felvétele nélkül.26 A tradicionálisan kontinentális Olaszországban 1989-ben hatályba lépett, a Codico Roccot felváltó új büntető perrendtartás, a „Nuovo Codice di Procedura Penale” 447/1988 szerzői – a gyorsítás és egyszerűsítés jegyében, az angolszász jogrendszer tapasztalataira támaszkodva – öt külön eljárási formát alkottak27, melyek közül három – nevezetesen: a rövidített eljárás vagy más néven előzetes tárgyalás; a büntetőparancs és a gyorsított eljárás – a főtárgyalás elkerülésével-, míg kettő – a büntetés alkalmazása indítványra, valamint a közvetlen eljárás – az előzetes eljárás egyes részeinek elhagyásával, azaz az ügynek közvetlenül a főtárgyalásra tűzésével érte el.28 A teljesség igénye nélkül a fentiek közül két jogintézményt érdemes közelebbről szemügyre venni a hazai büntetőparancshoz hasonló jogintézmények szempontjából. Az ún. rövidített eljárás (giudizio abbreviato) során a bíró – a főtárgyalásra előkészített akták alapján – a felek egyetértésével már az előzetes tárgyaláson ítéletet hoz, csupán azt vizsgálja, hogy a felek ezirányú indítványaikat megtették-e és a nyomozás adatai a döntéshez elégségesek-e. E megoldás a terhelt számára azért is csábító, mert alkalmazásával a törvény által előírtnál 1/3-dal alacsonyabb büntetés szabható ki, melyért cserébe lemond a főtárgyalásról és annak jogi garanciáról, illetve szűkített a jogorvoslat lehetősége is.29 Az Olasz Alkotmánybíróság a 23/92. számú döntésében rámutatott, hogy a rövidített eljárás lefolytathatóságáról való döntés nem az előtárgyalás bírájának kizárólagos joga, így amennyiben a felek indítványa ellenére ő főtárgyalásra utalja az ügyet, a főtárgyalás bírájának is lehetőséget kell adni, hogy e döntést felül-

vizsgálja és a – feltételek fennállása esetén – a büntetés csökkenését biztosítsa.30 A büntetőparancs (procedimento per decreto) kibocsátása a főtárgyalás teljes mellőzésével, tárgyalás nélkül zárja le az ügyet. Alkalmazásának három konjunktív feltétele van, miszerint csak pénzbüntetés kiszabásával büntetendő-, ún. „bagatell” bűncselekmények esetében-, kizárólag „tiszta bizonyítási helyzetben” vehető igénybe. Az így kiszabott büntetés a törvény által előírt büntetési tételt akár a felére is lecsökkentheti, azonban el kell érnie annak általános törvényi minimumát.31 Franciaországban az egyik legrégebbi múltra vis�szatekintő egyszerűsítő technikát, a büntetőparancsot (ordonnance pénale) több-kevesebb módosítással 1972-óta alkalmazzák. Főszabály szerint a kihágások és közlekedési vétségek esetén az ügyész – megvizsgálva az aktát – kezdeményezheti kibocsátását a bíróságnál.32 A bíróság diszkrecionális jogkörrel bír, így amennyiben úgy ítéli meg, hogy az ügyet célszerűbb a hagyományos kontradiktórius eljárás keretében megoldani, úgy az ügy iratait visszaküldheti az ügyésznek. Ha alkalmazhatónak véli ezen egyszerűsített eljárást – szintén az iratok áttanulmányozása alapján, teljes összhangban az Európa Tanács Ajánlásával – kiszabhat pénzbüntetést, valamint mellékbüntetésként szabályozott szankciókat. A bíró szabad mérlegelését nyomatékosítja, hogy az ügyészi indítvány ellenére fel is mentheti a terheltet.33 Végzését megküldi a terhelt részére, aki vagy 30 napon belül él jogorvoslati jogával – a rendes eljárás medrébe terelve ezzel az eseményeket –, vagy ugyanezen határidőn belül teljesíti a kiszabott „büntetést”.34 Lényeges és kivételes különbség az európai kontinentális megoldásokhoz képest, hogy a francia modell alkalmazása feltételeként nem kívánja meg a terhelti beismerést,35 így a kompenzációként – többek között – az alkalmazható szankciók köre is jóval szűkebb a például német vagy magyar megoldáshoz képest.36 Németországban az eljárás egyszerűsítésének legismertebb megoldása az eredendően az 1877. évi német büntetőeljárási törvény által bevezetett – büntetőparancs (Strafbefehl) intézménye. Ez egy kizárólag írásbeli, „sommás” eljárás.37 Az 1987-es német bünte-

3 0  HONERT A. 295. o. In: NAGY Anita: Eljárást gyorsító rendelkezések a büntetőeljárás bírósági szakában PhD értekezés In: http://193.6.1.94:9080/ JaDoX_Portlets/documents/document_5656_section_1104.pdf 186. o. 31  PUSZTAI László: I. m. 239. o. és 241. o. 32  JEAN, Jean-Paul : Le systéme pénal. Collection Repéres, La Decouvertes, Paris 2008 85. o. In: Pápai-Tarr Ágnes: A büntetőeljárás gyorsításának lehetőségei a francia és a magyar büntetőjogban Phd értekezés

In: http://midra.un i-miskolc.hu/JaDoX _Port lets/documents/ document_5756_section_1541.pdf 143. o.

HERMANN Joachim: I. m. U. o. HERMANN Joachim: I. m. 304. o. 2 7  KERTÉSZ Imre – PUSZTAI László: I. m. 172–181. o. 2 8  PUSZTAI László: Az új olasz büntető eljárási törvény a hazai kodifikáció nézőpontjából Magyar Jog 1991/4. 239. o. 2 9  PUSZTAI László: I. m. 239. o. 2 5 

2 6 

24

33  PÁPAI-TARR Ágnes: A büntetőeljárás gyorsításának lehetőségei a francia és a magyar büntetőjogban PhD értekezés In: http://midra.uni-miskolc. hu/JaDoX_Portlets/documents/document_5756_section_1541.pdf 220. o. 3 4  PÁPAI-TARR Ágnes: I. m. 97. o. 35  A francia büntetőparancs jogintézményéről részletesen lásd: Pápai-Tarr Ágnes idézett Phd értekezése 3 6  PÁPAI-TARR Ágnes: I. m. 224. o. 37  Vö.: Erdei Árpád (1993): Idézett művével


3 8  NAGY Anita: Eljárást gyorsító rendelkezések a büntetőeljárás bírósági szakában PhD értekezés 2007. 189. o. 39  Schmiedt-Hieber: Verstandigungen im Strafverfahren. Möglichkeiten und Grenzen für die Beteiligten in den Verfahrensabschnitten, 1986. München – 6. In: NAGY Anita: Eljárást gyorsító rendelkezések a büntetőeljárás bírósági szakában PhD értekezés 2007. In: http://193.6.1.94:9080/JaDoX_ Portlets/documents/document_5656_section_1104.pdf 191. o. 4 0  NAGY Anita: I. m. U. o. 41  NAGY Anita: I. m. U. o. 42  NAGY Anita: I. m. U. o. 43  ERDEI Árpád: A trónfosztott királynő uralkodása, avagy a bizonyításelmélet szent tehene Magyar Jog 1991/3. 210. o.

rendszerint meg kell szerezni bűnösségének egyéb bizonyítékait, ha azonban a beismerés teljesen kimerítő és azt az eljárás egyéb adatai is támogatják, a további nyomozás és vizsgálat a vádló indítványától függ – elismerve ezzel a beismerő vallomás jelentőségét.44 Míg tehát a múlt század nyolcvanas éveiben csupán arról volt szó, hogy a bíróságon kívül tett beismerő vallomás önmagában nem lehetett az elítélés alapja, addig 1962-re a magában álló beismerésnek az elítéléshez való elégtelensége általános szabállyá lépett elő.45 Szinte szentségtörés számba ment minden olyan állítás, mely szerint a terhelt beismerése nagyobb súl�lyal esik latba az eljárásban, mint a többi bizonyíték bármelyike. Ezt a szemléletet, valamint a tárgyaláson történő közvetlen ténymegállapítás fő szabályát törte át az egyszerűsítés jegyében született tárgyalás mellőzéses eljárás, mely eredetileg büntetőparancs néven alakult ki és fejlődött. Az 1896-os jogintézmény bevezetésének célja az eljárás gyorsaságának előmozdítása és a bíróságok teendőinek tetemes csökkentése volt. A korabeli magyarázat szerint ez némileg a „fizetési meghagyás” intézményének átültetése volt a büntetőeljárásba.46 Lényege az volt, hogy a bíró a terhelt meghallgatása nélkül, csupán a feljelentés, illetve a magánindítvány alapján állapította meg a bepanaszolt egyén bűnösségét és szabta ki a büntetést. Alkalmazására csak szabadlábon lévő terhelttel szemben és kizárólag kihágás, illetve pénzbüntetéssel büntetendő vétség miatti eljárásban volt lehetőség47, feltéve, hogy a bíró 200 koronát meg nem haladó pénzbüntetést tartott kiszabhatónak. Ennél nagyobb összeggel ugyanis nem sújthatta a terheltet ennek keretében. Különbség volt a tekintetben is, hogy a feljelentést magánegyén tette-e vagy hivatalos személy. Az előbbinél feltétel volt, hogy a terhelt bűnössége bizonyítékkal valószínűvé tétessék és a bíró ezek alapján meg legyen győződve a vád alaposságáról. Az utóbbinál pedig szükségeltetett, hogy az illető hivatalos eljárása közben szerzett tapasztalatból meríteti tudomását és a feljelentés valósága ellen nem merült fel aggodalom.48 A büntetőparancs kibocsátását a közvádlónak is indítványoznia vagy legalább támogatnia kellett. Ellene a terhelt kifogással élhetett, de jogerőre emelkedése esetén ítélet hatályúvá vált.49 Tehát a bíró a terhelt meghallgatása nélkül, a feljelentés vagy vádindítvány alapján állapította meg a terhelt bűnösségét és szabott ki büntetést.

ERDEI Árpád: I. m. 211. o. ERDEI Árpád: I. m. U. o. 4 6  67/1995. (XII. 7.) AB határozat indokolás 2.1. pont 47  Lásd: a „trichotómia” (bűntett, vétség, kihágás) elvét elfogadó, a Csemegi Kódex részét képező 1879. évi 40. tc. 4 8  MÉSZÁROS Noémi: A vádalku c. szakdolgozat JATE ÁJTK Szeged, 1998. 49  Részletesen lásd: BALOGH Jenő – EDVI Illés Károly – VARGHA Ferencz: A bűnvádi perrendtartás magyarázata. Budapest, Grill Károly Könyv­ kiadóvállalata 1910. 402–406. o.

Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

tőeljárási törvény szabályozása szerint38 csekély súlyú bűncselekmények miatt indult, egyszerűbb megítélésű ügyekben az ügyész – vádirat helyett – egy ún. büntetőparancs-tervezetet készít, melyben tájékoztatja a bíróságot az ügy részleteiről és indítványt tesz meghatározott összegű pénzbüntetés kiszabására. Minthogy az ügyész ezen indítványát a terhelt előzetes meghallgatása nélkül, közvetlenül a bírósághoz nyújtja be, előzetesen egyeztet a kezdeményezésről a védővel annak érdekében, hogy védence ne éljen kifogással esetlegesen például a büntetés súlyossága miatt, mely főtárgyalást és jelentős költségeket vonna maga után.39 Mi több, indítványozását egyre gyakrabban a terhelt előzetes beismerő vallomásától teszi függővé. Büntetőparancs kibocsátására csakis az ügyész és a bíró teljes egyetértésével kerülhet sor, így amen�nyiben a bíró a jogi minősítés vagy a büntetés kérdésében el kívánna térni az ügyészi indítványtól, maga is kezdeményezhet „egyezkedést” az ügyésszel.40. A végleges tervezetet a bíró az ügy érdemi vizsgálata nélkül aláírja. A büntetőparancsot kézbesítik a vádlottnak, aki elfogadja azt azzal, hogy kifizeti a benne foglalt pénzbüntetést, elkerülve ezzel a tárgyalást és annak érzelmi és anyagi terheit. Amennyiben visszautasítja, úgy vállalja a bizonytalan kimenetelű rendes eljárással járó kockázatot.41 E jogintézmény az ügyész és a bíró számára is hatékony eszköz az ügyteher szabályozására, mely kölcsönös érdek, így a gyakorlatban ösztönzi az ügyész és a védő közötti egyezkedést, azaz amennyiben a terhelt kész elismerni a bűnösségét, a védő kapcsolatba lép az ügyésszel egy bizonyos mértéket meg nem haladó pénzbüntetés büntetőparancsban történő kiszabása érdekében. 1979-ben alkalmazhatóságát az ülnökbíróság hatáskörébe tartozó, azaz nagyobb súlyú ügyekre is kiterjesztették, és ma is igen széles körben alkalmazzák.42 Az osztrák büntetőparancs (Strafbefehl) eredeti szabályozása szinte megegyezett a magyar 1896. évi Bp. rendelkezéseivel, e bűnvádi perrendtartás honosította meg a magyar jogban a tárgyalás mellőzéses eljárást – azonos néven. Hazánkban 1883-ban a Curia kimondta, hogy a bíróságon kívüli beismerés egymagában nem oly bizonyíték, mely a bűnösséget megállapító büntetőítélet alapjául szolgálhatna, illetve egyéb terhelő adat hiányában ez nem elegendő bizonyíték a vádlott elítélésére.”43 Az 1886. évi XXXIII. törvénycikk (I. Bp.) azt deklarálta: a terhelt beismerésének megtörténte után is

4 4  45 

25


Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

V. A hazai szabályozás változása

26

Ezen hosszú jogtörténeti múltra visszatekintő jogintézmény az elmúlt közel százhúsz esztendő alatt sokat változott, mégis megőrizte kezdeti attribútumát. Érdemes röviden megemlíteni a hazai történeti fejlődés legjelentősebb változástatásait – nem érintve most a magánvádas-, illetve a katonai büntetőeljárás alá tartozó ügyekre vonatkozó rendelkezéseket. Az 1928. évi X. tc. (II. Büntető Novella) nyomán a pénzbüntetés meg nem fizetése esetén a terhelttel szemben azonnal szabadságvesztés büntetés vált alkalmazhatóvá, azzal a garanciális szabállyal, hogy a végzésben ennek lehetőségére ki kellett oktatni a terheltet.50 Az 1930. évi XXXIV. tc. megszüntette az intézmény nehezen áttekinthető feltételrendszerét, elegendővé vált a pénzbüntetés kiszabásának alkalmazása, lehetővé tette továbbá a büntetés végrehajtásának felfüggesztését. Ez utóbbi lehetőséget az 1949. évi XI. tc. eltörölte. Az 1951. évi III. tv. (II. Bp.) már az alapelvek körében mondta ki, hogy a terhelt beismerése egymagában nem teszi feleslegessé a egyéb bizonyítási eszközök alkalmazását, ugyanakkor a bizonyítási eszközök közül a terhelt személyes nyilatkozatát említette első helyen.51 Legfontosabb újítása volt, hogy az ügyész már közvádra („főmagánvádra) üldözendő bűntett esetében is indítványozhatta ezen egyszerűsített eljárási formát, mégpedig a három évet meg nem haladó szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmények esetében. A bíróság – tárgyalás kitűzése helyett – az előkészítő ülés körében büntetőparancs kibocsátásával pénzbüntetést szabhatott ki, amennyiben kizárólag ezen büntetési nem kiszabását találta indokoltnak a megalapozottnak mutatkozó vád alapján, egyben dönthetett elkobzásról, valamint a polgári jogi igényről, de ez utóbbiról csak akkor, ha az fizetési meghagyás útján is érvényesíthető volt. Az 1954. évi V. tv. (II. Bpn.) más, egyszerűsítésre és gyorsításra vonatkozó rendelkezéssel együtt megszüntette a büntetőparancsot, mint a szocialista joggal ös�szeegyeztethetetlen jogintézményt.52 A kriminálpolitikai elgondolások megváltozása, és az annak nyomán a büntető eljárásjogban bekövetkezett szemléletváltás következtében az 1962. évi 8. tvr. (I. Be.) visszaállította e jogintézményt a „tárgyalás mellőzése pénzbüntetés kiszabása esetén” elnevezéssel, melyet a hazai joggyakorlat hamar büntető végzésnek keresztelt el. Alkalmazására járásbírósági hatáskörbe tartozó ügyekben, szabadlábon és ténybeli beismerésben lévő terhelttel szemben, egyszerű tényállású és 5 0  BERNOLÁK Nándor: A bűnvádi Perrendtartás és novellái II. Kiadás Budapest, 1928. 543–544. o. 51  ERDEI Árpád (1991): I. m. 211. o. 52  Lásd: MÓRA Mihály – KOCSIS Mihály: A magyar büntető eljárási jog. Tankönyvkiadó, Budapest, 1961. 323. o.

csekély jelentőségű bűncselekmények esetén, kizárólag pénzbüntetés kiszabása mellett-, illetőleg a feltételek fennállása esetén katonai büntetőeljárásban volt lehetőség. Az 1973. évi I. törvény. (II. Be.) fenntartotta a tárgyalás elhagyásának ilyetén módját – tárgyalás mellőzése pénzbüntetés kiszabása mellett” néven –, jelentős változtatásokkal. Itt csupán az eltérések bemutatására szorítkozom. Míg az I. Be. a tárgyalás előkészítése egy sajátos módjának tekintette e jogintézményt, az kizárólag vétségi eljárásra tartozó ügyekben alkalmazható külön eljárássá vált. A bíróság végzésében már kimondhatott foglalkozástól eltiltást és járművezetéstől eltiltást is, de önállóan nem-, kizárólag mellékbüntetésként alkalmazhatta azokat; rendelkezhetett a pénzbüntetés felfüggesztéséről, továbbá – követve a II. Bp. által kijelölt irányvonalat – elkobzásról, polgári jogi igényről és a bűnügyi költség viseléséről. A jogorvoslatra jogosultak köre kibővült az ügyész személyével, aki önmagában a jogintézmény alkalmazása-, illetve pénzbüntetés ily módon történő kiszabása okán nem, de annak mértéke, felfüggesztése vagy a végzés egyéb rendelkezése vonatkozásában indítványozhatta tárgyalás tartását. A tárgyalás tartása iránti kérelem vis�szavonhatóvá vált, mégpedig a tárgyalás megkezdéséig, mellyel jogilag egy tekintet alá esett, ha a kérelmező – az ügyész kivételével – a tárgyaláson előzetes és alapos okra alapított kimentés hiányában nem jelent meg. Rendezte továbbá a tárgyalás mellőzésével hozott végzés sorsát, miszerint az esetleges tárgyalás eredményéhez képest a korábbi végzést a bíróság hatályában fenntartotta, vagy hatályon kívül helyezte és új határozatot hozott. Az 1987. évi IV. törvény fontos változásokat iktatott be a Be. addigi egész rendjét illetően. E külön eljárás nevét tárgyalás mellőzésére rövidítette, utalva arra a fontos érdembeli eltérésre, hogy a büntetési nemek körét és alkalmazhatóságát kibővítve immár kiutasítás mellékbüntetés is, és mindhárom mellékbüntetés önálló büntetésként is alkalmazhatóvá vált.53 Az 1995. évi LXI. törvény kiterjesztette az ún. vétségi eljárás szabályait, szélesebb körben lehetővé téve ezáltal a tárgyalás mellőzése alkalmazását. A vétség miatt folytatott eljárásban – kivéve, ha arra a törvény 5 évi vagy annál súlyosabb szabadságvesztést rendelt – addig is a vétségi eljárás szabályait kellett alkalmazni, a jogalkotó azonban immár a 3 évi szabadságvesztésnél nem súlyosabban fenyegetet bűntettek – melyek addig csak a nyomozás során tatozhattak vétségi eljárásra – esetében is lehetőséget adott a vétségi eljárás szabályainak bírósági szakban történő alkalmazására, így adott esetben tárgyalás mellőzésével való döntéshozatalra. Elhagyta továbbá az új szabályozás a bűncselekmény „csekély jelentőségű” voltának kritériumát, melynek definiálásával, illetve tartalommal való megtöltésével eladdig sokat küzdött a bírói gyakorlat. 53 

KISS Anna: A tárgyalás mellőzéséről. Ügyészek Lapja 1996/5. 35. o.


5 4  A 133/1993. sz. Kormányrendelet „nem kereste jelzés” szabályozása, majd a joggyakorlat azon álláspontja után, miszerint azt tárgyalás tartása iránti kérelemnek kell tekinteni, a 1998. évi XIX. tv. kizárta a tárgyalás mellőzésével hozott végzés hirdetményi kézbesítésének lehetőségét. 55  BÁNÁTI János – BELOVICS Ervin – CSÁK Zsolt – SINKU Pál – TÓTH Mihály – VARGA Zoltán: Büntető eljárásjog Második kiadás HVGORAC Budapest, 2006. 521. o. 5 6  Ezt követően napjainkig több, a jogintézményt finomító, illetve a büntetőjog területét érintő egyéb jogszabályi változásokhoz igazító kisebb-nagyobb módosítás született, itt csupán a legjelentősebbeket emelem ki. Lásd részletesen különösen: 2006. évi LI. törvény, 2009. évi LXXXIII. törvény; 2009. évi CXXXVI. törvény; 2010. évi CLXI. törvény; 2010. évi CLXXXIII. törvény; 2013. évi CXXXIII. törvény;

A 2010. évi CLXI. törvény arra az esetre korlátozta a bírósági titkárok önálló eljárási és döntéshozatali jogosultságát, ha a tárgyalás mellőzését az ügyész indítványozta, a bírákra hagyva ezzel az ítélet hatályú végzés felelősségét az – akár magánvádas, akár közvádas – ügy e jogintézmény alkalmazásával, de hivatalból történő elbírálása esetére. Rendkívül jelentős változást hozott a 2010. évi CLXXXIII. törvény, amely kiszélesítette az ily módon elbírálható ügyek körét és kiszabható szabadságvesztés tartamát: öt évi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűncselekményeknél húzta meg a felső határt, míg a kiszabható (végrehajtásában felfüggesztett) szabadságvesztés tartamát 2 évben maximalizálta. Mivel a hatásköri szabályok lehetővé teszik, a megyei bíróság hatáskörébe tartozó bűncselekmények esetében is lehetőség van arra, hogy a bíróság a Be. XXVII. Fejezete szerint járjon el.57 Végül, de nem utolsósorban a 2013. évi CXXXIII. törvény összhangot igyekezett teremteni az új Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvénnyel, ez utóbbi rendelkezéseinek megfelelően átfogalmazva az alkalmazható szankciórendszert, beépítve egyben a jogintézménybe a sportrendezvények látogatásától való eltiltás büntetést, valamint a jóvátételi munka és az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tétele intézkedéseket. Kérdés, hogyan alkalmazza majd a vád és az ítélkezés az új szankciókat.

VI. Elméleti és gyakorlati aggályok

Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

Végül, de nem utolsósorban felhatalmazta a bíróságot, hogy főbüntetésként végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztést szabjon ki – ez volt az egyik levitatottabb rendelkezés, mely igen heves szakmai vitákat generált –, illetve intézkedésként próbára bocsátást alkalmazzon; egyben lehetővé tette, hogy e jogintézményt a fiatalkorúakkal szembeni eljárásban is igénybe vegye. A korábbi rendelkezésekkel ellentétben a végzés meghozatalára az ügy érkezésétől számított 30 napos határidőt szabott a bíróság számára, kezébe adva egyben azt a lehetőséget, hogy amennyiben álláspontja szerint az ügyben a tárgyalás mellőzésének lehet helye, de azt a vádhatóság nem indítványozta, úgy annak kezdeményezésére az ügyész figyelmét felhívja. A büntető eljárási jog átfogó reformját hozó, felfogásában és rendszerében új, bár többször módosított, de jelenleg is hatályos kódex, az 1998. évi XIX. törvény a jogintézmény megjelölésére a büntetőparancs elnevezéshez nyúlt vissza. Mellőzte a büntetőeljárás korábbi, bűntetti és vétségi kategóriába sorolását, szűkítve valamelyest ezzel az ily módon elbírálható ügyek körét. Bővítette azonban az alkalmazható joghátrányokat – mintegy szankcióminimumként – a megrovás intézkedésével.54 Az 1999. évi CX. törvény rendelkezése alapján a tárgyalás mellőzéses végzést már bírósági titkár is meghozhatta, tovább csökkentve ezzel a bírákra nehezedő munkaterhet. A 2002. évi I. törvény elhagyva az intézmény archaikus elnevezését, visszatért a külön eljárás jelenlegi nomenjéhez.55 Ez utóbbi a „vétségi eljárásra tartozó” bűncselekmény kritérium helyett értelemszerűen már a háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűncselekmény megjelölést használta, kibővítve.56 Jelentős újítást vezetett be a 2009. évi LXXIII. törvény, melyben a jogalkotó „odáig merészkedett”, hogy – a szakma, különösen az ítélkezés által már régóta javasoltan – megszüntette a tárgyalás mellőzésének ügyészi kezdeményezéshez való kötöttségét, a bíróság – amennyiben feltételei adottak – immáron a vádhatóság álláspontjától függetlenül, saját belátása szerint kibocsáthatja a büntetőparancsot. A 2009. évi LXXXIII. törvény megteremtette a közérdekű munka e formában történő kiszabásának lehetőségét, követve ezzel a Btk. nyomán a büntetéskiszabásban érvényesülő fokozatosság elvét.

Mellőzve az itt tárgyalt egyszerűsített eljárás hatályos szabályozásának részletes elemzését, az alábbiakban annak kapcsán inkább néhány – semmiképp sem új keletű – kérdést érdemes felvetni, melyek – minden bizonnyal nem utoljára – merülnek fel ebben a témakörben, mégis fontos és hasznos megemlíteni egy-két anomáliát a jogintézmény kapcsán. 1. Megbontva kissé a logika és kronológia rendjét kezdjük azzal az alkotmányos aggállyal, hogy amen�nyiben a tárgyalás mellőzésével hozott végzéssel szembeni jogorvoslat folytán tárgyalás tartására kerül sor, nem sérti-e a pártatlan bíróhoz való jogot, ha a tárgyaláson a büntetőparancsot kibocsátó bíró jár el. A 67/1995. (XII. 7.) AB határozat II/2.1. pontja értelmében a bíró iratokon alapuló döntése feltételes, így szükségszerűen készen kell állni arra, hogy (terhelti) tiltakozás esetén határozatát a tárgyalás eredménye alapján elfogulatlanul és előítélet-mentesen felülvizsgálja. A tárgyalás mellőzésével történő büntetéskiszabás az eljárás egyszerűsítését és gyorsítását szolgálja. Ennek a célnak ellentmondó következményre vezetne az ira57  Fővárosi Bíróság Büntető Kollégiumának Összefoglaló anyaga (2011. EI.II.C.5/2.) 11. o.

27


Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

tok alapján határozatot hozó bíró kizárása (II/2.2. pont). Az Alkotmánybíróság legfőbb érve, hogy kisebb súlyú ügyekben a pártatlanság mércéje az ésszerű időn belüli elbírálás érdekében lejjebb szállítható. Ugyanakkor megjegyzi, hogy ezen alkotmányos alapjog aggálymentes biztosítékát az jelentené, ha a törvény kizárná a büntetőparancs kibocsátóját a kifogás alapján lefolytatott eljárásból.58 E vonatkozásban persze egyet kell értenünk Bárd Károly azon álláspontjával, miszerint a pártatlanság kritériuma abszolút, nincsenek fokozatai59 és az ésszerű időn belüli döntés követelménye nem hozható fel a pártatlanságot háttérbe szorító legitim szempontként, mivel nem azonos funkciójú elemekről van szó.60 A gyors döntéshozatal nem kompenzálja a pártatlanság abszolút helyett „relatív” voltát.61 Mégis, az eljáró bíró elfogulatlanságára alapított alkotmánybírósági „vélelem” mellett gyakorlatias megközelítésből hozható ellenérv a (járás)bíróságok leterheltségén túl az a tény, hogy az iratokat áttanulmányozott, az ügyet ismerő bíró a büntetőparancs gyorsabb, hatékonyabb felülvizsgálatára képes. 2. Egy „adminisztratív” jellegű, mégis gyakori probléma: rengeteget küszködött és küzd ma is a bírói gyakorlat a végzések nehezen kézbesíthető, olykor kézbesíthetetlen voltával. Ennek különböző okaira a joggyakorlat munkált ki megoldásokat a Be. 548. § (5) bekezdésében foglaltak szem előtt tartásával, de e gyakorlat máig sem egységes, az erre vonatkozó pontos és részletes szabályozás még várat magára.62 3. A tárgyalás, mint a legtöbb garanciát nyújtó eljárási szakasz elmaradásával sérül a közvetlenség, a nyilvánosság, a szóbeliség és a kontradiktórius eljárás elve. Az eljárás gyakorlatilag írásbelivé és a nyomozati szakot követően teljesen közvetetté válik. Az sem vitás, hogy a nyomozó hatóságok elsősorban a tényállás teljes körű felderítésére helyezik a hangsúlyt és sokszor elmarad az alanyi oldal, illetve a büntetéskiszabás egyéb körülményeinek megnyugtató tisztázása. Pedig a jogalkotó e jogintézmény alkalmazásánál konjunktív feltételként írja elő, hogy a büntetés céljának tárgyalás nélkül is elérhetőnek kell lennie. Ez pedig kizárólag az alanyi oldal teljes körű feltárásával, a terhelt személyi körülményeinek pontos ismeretében dönthető el megalapozottan. (A francia CCP kifejezetten utal például arra, hogy az ügyész csak abban az esetben kérheti büntetőparancs kibocsátását, amennyiben a terhelt személyiségéről megfelelő információ áll rendelkezésre.63) Minthogy azonban a szankciórendszer szűkítésére is épp azért került sor, hogy ez a típusú eljárás csak az egyszerű ténybeli és jogi megítélésű ügyekben kerüljön alkalmazásra, a bírói gyakorlat általában az ilyen ügyekben gyakran taPÁPAI-TARR Ágnes: I. m. 100. o. BÁRD Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Budapest 2007. 142. o. 6 0  BÁRD Károly (2007): I. m. 143. o. 61  BÁRD Károly (2007): I. m. 147. o. 62  Lásd részletesen: BODOR Tibor – SZÉKELY Ákos – VASKUTI András: Büntető eljárásjog II. Novissima Kiadó Budapest, 2011. 282–283. o. 6 3  PÁPAI-TARR Ágnes: I. m. 97. o 5 8  59 

28

lálkozik az alanyi oldal, a terhelt személyiségének, személyi körülményeinek felderítetlenségével. Mégis sokszor „szemet huny” az információhiány felett és végzést hoz, pedig nem áll rendelkezésére elegendő adat annak eldöntésére, hogy a büntetés Btk. 79. §-ában meghatározott célja – különösen a speciális prevenció, azaz az egyéni megelőzés – tárgyalás tartása nélkül is elérhető-e. 4. Az új Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény büntetőjogi felfogása szerint bizonyos esetekben – általában azokban, ahol korábban pénzbüntetés kiszabását tette lehetővé a törvény – indokolt lehet a rövid tartamú (a szabadságvesztés generális minimumánál rövidebb) szabadságelvonás. Ez eredményezte, hogy az új Btk. Különös Részében a legenyhébb nevesített szankcióvá az elzárás vált.64 E büntetés alkalmazásának egyelőre nincs gyakorlata, a jövő mutatja meg, mennyire alaposak a vele szemben felmerülő – főként kriminológusi – kifogások, melyek lényege, hogy az elzárás nem más, mint a rövid tartamú szabadságvesztés egy sajátos formája, s az könnyen válhat a szabadságvesztés előszobájává.65 E vonatkozásban nem hagyható figyelmen kívül az Európa Tanács ezzel foglalkozó ajánlása [R (92) 17] sem.66 Nem állítható azonban, hogy a néhány (hó)napos szabadságelvonásnak ne lehetne speciál-preventív hatása.67 Amennyiben pedig a jogalkotó e büntetési nemet kifejezetten a korábban pénzbüntetéssel szankcionált bűncselekmények esetére iktatta be az anyagi jogi szabályozásba, felvetődik a kérdés: Ha ezen intézmény zökkenőmentesen alkalmazhatóvá válik, úgy felmerül-e a jogalkotóban annak lehetősége, hogy azt – mint tényleges, de rövid tartamú szabadságelvonást – beemelje a tárgyalás mellőzéses eljárásba, mely eljárás eredendően szintén olyan ügyek elbírálására jött létre, ahol pénzbüntetés kiszabása látszott indokoltnak.68 5. Erdei Árpád szavaival élve, bár a törvény e beismerésre alapított egyszerűsített eljárásban további feltételeket is megkövetel, ezek fügefalevélként takarják el a tényt: a tárgyalás mellőzésének legfőbb kritériuma a terhelt beismerése.69 Ezek után tisztázandó, 6 4  BELOVICS Ervin – GELLÉR Balázs – NAGY Ferenc – TÓTH Mihály: Büntetőjog I. HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2012. 416. o. 65  BELOVICS Ervin – GELLÉR Balázs – NAGY Ferenc – TÓTH Mihály: I. m. 417. o. 6 6  Az ajánlás hangsúlyozza: „a szabadságelvonással járó büntetést végső eszköznek kell tekintetni, s ezért csak olyan esetekben szabad alkalmazni, amelyekben…a tett súlyossága folytán semmilyen más büntetés nyilvánvalóan nem felel meg.(…) Ahol lehetséges, azok a negatív kritériumok is meghatározandók, amelyek – különösen a csekély vagyoni kárt okozó bűncselekmények esetén – kizárják szabadságvesztés kiszabását. (…) A szabadságelvonással járó büntetés alkalmazásának az előzőekben írt korlátozása különösen megfontolandó a rövid tartamú szabadságvesztéseket illetően.” In: BELOVICS Ervin – GELLÉR Balázs – NAGY Ferenc – TÓTH Mihály: I. m. 417. o. 67  BELOVICS Ervin – GELLÉR Balázs – NAGY Ferenc – TÓTH Mihály: I. m. 417. o. 6 8  Ez a kérdés bizonyára még jó ideig heves szakmai viták célkeresztjében áll és e körben nem hagyhatók figyelmen kívül a Btk.-nak a közérdekű munka és pénzbüntetés „helyébe lépő” szabadságvesztésre-, illetve a szabálysértésekről szóló 2012. évi II. törvénynek a szabálysértési elzárásra, valamint a pénzbírság átváltoztatására vonatkozó rendelkezései sem. 69  ERDEI Árpád: Felújítás vagy megújítás? Magyar Jog – 1993/8. 456. o.


70  Vö. Pl.: BÁNÁTI János – BELOVICS Ervin – CSÁK Zsolt – SINKU Pál – TÓTH Mihály – VARGA Zoltán: Büntető eljárásjog Második kiadás HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2006. 523. o., valamint BODOR Tibor – SZÉKELY Ákos – VASKUTI András: I. m. 278. o. 71  BODOR Tibor – SZÉKELY Ákos – VASKUTI András: I. m. 278. o. 72  A bírói gyakorlat szerint nem kell kimondani a terhelt bűnösségét. In: Fővárosi Bíróság Büntető Kollégiumának 2003. szeptember 22-i Összefoglalója az 1998. évi XIX. törvény egyes kérdéseiről 73  BELOVICS Ervin – GELLÉR Balázs – NAGY Ferenc – TÓTH Mihály: Büntetőjog I. HVG-ORAC Budapest, 2012. 211. o.

zésbe belenyugszik – a döntés végrehajtható, mely döntésért és annak „igazság(osság)áért” az állam a felelősséget a terheltre hárítja át.74

VII. Zárszó Vissza is tértünk a tanulmány elején részletezett büntetőeljárási rendszerek különbözőségében is megmutatkozó alapkérdéshez: Mi vajon a büntetőeljárás feladata: az anyagi igazság elérése vagy a felek jogvitájának eldöntése? E kérdésre bizonyosan sosem születik mindenki számára kielégítő válasz. Mindenesetre az itt tárgyalt eljárás kedvelt és szívesen alkalmazott intézménye a hatályos jognak.75 Vitathatatlan előnye, hogy jelentősen tehermentesíti nemcsak a bíróságokat, de az ügyészségeket is; ezzel találkozunk leggyakrabban az egyszerűsítő megoldások közül. Kérdés, hogy a készülő új eljárási kódex követi-e majd a legutóbbi módosítások által kijelölt irányvonalat és finomra hangolja-e az intézmény szabályait a gyakorlatban felmerülő anomáliák kiküszöbölése érdekében.

Irodalomjegyzék 1. BALLA Péter: Vádalku helyett büntetőparancs. Magyar Jog, 1992. november 2. BALOGH Jenő – EDVI Illés Károly – VARGHA Ferencz: A bűnvádi perrendtartás magyarázata. Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállalata 1910. 402–406. o. 3. BÁNÁTI János – BELOVICS Ervin – CSÁK Zsolt – SINKU Pál – TÓTH Mihály – VARGA Zoltán: Büntető eljárásjog Második kiadás HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2006. 4. BÁRD Károly: A büntető hatalom megosztásának buktatói. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1987. 5. BÁRD Károly: A büntetőeljárási törvény tervezete az európai jogfejlődésben. Jogtudományi Közlöny, 1998/4. 6. BÁRD Károly: Kit illet a tisztességes eljárás? In: Györgyi Kálmán ünnepi kötet KJK-KERSZÖV Jogiés Üzleti Kiadó Kft. Budapest, 2004. 7. BÁRD Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Budapest, 2007. 8. BELOVICS Ervin – GELLÉR Balázs – NAGY Ferenc – TÓTH Mihály: Büntetőjog I. HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2012. 9. BERNOLÁK Nándor: A bűnvádi Perrendtartás és novellái II. Kiadás Budapest, 1928. 543–544. o. 74  KISS Anna: A tárgyalás mellőzésének elméleti és gyakorlati kérdései. Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok XXXIII. OKKrI (Szerk.: Irk F.) Budapest, 1996. 159. o. 75  BALLA Péter: Vádalku helyett büntetőparancs. Magyar Jog, 1992. no­ vember 670. o.

Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

mit ért a jogalkotó beismerés alatt; illetve kérdésként merül fel a beismerés „motiválása”. 5.1. Beismerés egyrészt a bűncselekményt megvalósító tények előadása, másrészt a bűnösség elismerése. A joggyakorlat, sőt a jogelmélet képviselői is sokáig bizonytalanul és ellentmondásosan nyilatkoztak a tekintetben, hogy szükségeltetik-e a ténybeli beismerés mellett bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomás a tárgyalás mellőzésének alkalmazásához, és ennek megítélése idővel változott.70 Bár korábban a bírói gyakorlatban – és persze a jogelméletben is – jelen eljárásban a beismerésen a történeti tényállásra vonatkozó tények, azaz a bűncselekményt megvalósító életbeli jelenségek befolyástól mentes elismerését kellett érteni, azon túlmenően nem volt szükséges a bűnösség beismerése71; mára úgy tűnik, szigorodott a beismerés értelmezése: a tényeken túlmenően a bűnösségre is kell terjednie. Ez utóbbi kritérium megkövetelése dogmatikailag vitatható, minthogy – a jogintézmény megszületése óta ab origine – a bíróság végzésében a vádlott bűnösségét – tárgyalás hiányában – nem-, csupán büntetőjogi felelősségét állapítja meg a terhére rótt bűncselekmény elkövetéséért.72 Másrészt leggyakrabban csupán formalitás, hiszen aligha mondható, hogy a nyomozás során a beismerésben lévő terhelt arra a kérdésre, hogy elismeri-e a bűnösségét, annak tudatában válaszol igennel, hogy tisztában lenne a szó jogdogmatikai fogalmával, miszerint bűnössége jelentése „felróható pszichés viszony az elkövető és társadalomra veszélyes cselekménye(i) között”.73 5.2. Kérdés továbbá, hogy a nyomozó hatóságnak – amennyiben az egyszerű jogi és ténybeli megítélésű ügyben a terhelti vallomáson kívüli egyéb bizonyítékok rendelkezésre állnak, melyek egyértelműen valószínűsítik az elkövető személyét – szükséges-e, és ha igen, milyen részletesen vagy inkább nyomatékkal tájékoztatnia a gyanúsítottat, hogy beismerése esetén jó eséllyel nem kell bíróság előtt megjelennie, tárgyalás mellőzésével hozott végzésben születhet ügyében döntés. Vagy az előbbiekre hivatkozással annak belátására bírnia a ténybeli beismerésben lévő gyanúsítottat, hogy bűnösségét is ismerje el. Ha pedig elfogadjuk, hogy a fenti esetekben hasznos lehet a nyomozó hatóság részéről némi „kioktató ösztönzés”, tekinthetjük-e az azt követő teljes körű beismerést „mindenféle befolyástól mentesnek”? Hiszen a beismerő nyilatkozat valóságtartalma (és befolyásmentessége) nem kerül górcső alá. Így annak vizsgálata hiányában – ha a vádlott a vég-

29


Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

10. Büntető eljárásjog (Szerk.: Kadlót Erzsébet) Novis­ sima Kiadó 2011. 11. BLUTMAN László: Az igazságos tárgyalás elve az Európai Emberi Jogi Egyezményben. Magyar Jog 1992/8. 12. BLUTMAN László: Az eljárási törvények újabb módosítása és az uniós jog. Európai Jog 2003/5. (12– 20. o.) 13. BODOR Tibor – SZÉKELY Ákos – VASKUTI András: Büntető eljárásjog II. Novissima Kiadó Budapest, 2011. 14. BÓCZ Endre: Büntetőpolitika és büntetőjogi kodifikáció. Büntetőjogi Kodifikáció 2003/3. 15. BÓCZ Endre: Büntetőeljárási jogunk kalandjai – Sikerek, zátonyok és vargabetűk. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, 2006. 16. ERDEI Árpád: A trónfosztott királynő uralkodása, avagy a bizonyításelmélet szent tehene Magyar Jog 1991/3. 17. ERDEI Árpád: Kodifikációs megfontolások a büntetőeljárás elvei ürügyén. Magyar Jog 1990/3. 18. ERDEI Árpád: Felújítás vagy megújítás? Magyar Jog, 1993/8. 19. FARKAS Ákos: A büntető igazságszolgáltatási rendszer hatékonyságának korlátai. In: Az igazságszolgáltatás kihívásai a XXI. században. Tanulmánykötet Gáspárdy László professzor emlékére (Szerk.: Harsági Viktória – Wopera Zsuzsa) HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2007. 20. HERMANN Joachim: A büntetőeljárás reformja kelet- és Nyugat-Európában. Magyar Jog, 1993/5. 21. KARSAI Krisztina: Az európai büntetőjogi integráció alapkérdései. KJK-Kerszöv Jogi és Üzleti Kiadó Kft., Budapest, 2004. 22. KÁNTÁS Péter: Egy egyszerűsítési kísérlet kérdőjelei. Magyar Jog 1992/8. 23. KEREZSI Klára: A közvélemény és a szakemberek a helyreállító igazságszolgáltatásról. Büntetőjogi Kodifikáció 2006/2.

24. KERTÉSZ Imre – PUSZTAI László: Quo vadis büntetőeljárás? Jogtudományi Közlöny 1992/4. 25. KIRÁLY Tibor: A büntető eljárási jog reformja elé. Magyar Jog 1990/3. 26. KISS Anna: A tárgyalás mellőzéséről. Ügyészek Lapja 1996/5. 27. KISS Anna: A tárgyalás mellőzésének elméleti és gyakorlati kérdései. Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok XXXIII. OKKrI (Szerk.: Irk F.) Budapest, 1996. 28. Kriminológia – Szakkriminológia (Szerk.: Gönczöl Katalin – Kerezsi Klára – Korinek László – Lévay Miklós) Complex Kiadó Jogi és Üzleti Tartalomszolgáltató Kft. Budapest, 2006. 29. MÓRA Mihály – KOCSIS Mihály: A magyar büntető eljárási jog. Tankönyvkiadó, Budapest, 1961. 30. PUSZTAI László: Az új olasz büntető eljárási törvény a hazai kodifikáció nézőpontjából. Magyar Jog 1991/4. 31. TÓTH Mihály: A magyar büntetőeljárás az Alkotmánybíróság és az európai emberi jogi ítélkezés tükrében. KJK-KERSZÖV, Budapest, 2001.

Egyéb felhasznált anyagok jegyzéke 1. PÁPAI-TARR Ágnes: A büntetőeljárás gyorsításának lehetőségei a francia és a magyar büntetőjogban PhD értekezés In: http://midra.uni-miskolc.hu/ JaDoX_Portlets/documents/document_5756_ section_1541.pdf 2. NAGY Anita: Eljárást gyorsító rendelkezések a büntetőeljárás bírósági szakában PhD értekezés In: http:// 193.6.1.94:9080/JaDoX_Portlets/ documents/document_5656_section_1104.pdf 3. A Fővárosi Bíróság Büntető Kollégiumának Összefoglaló anyaga (2011. EI.II.C.5/2.) 4. 6/1998. (III. 11.) AB határozat, ABH 1998. 91. 5. 67/1995. (XII. 7.) AB határozat 6. MÉSZÁROS Noémi: A vádalku c. szakdolgozat JATE ÁJTK Szeged, 1998. 

BÜNTETŐJOG II. – KÜLÖNÖS RÉSZ Második, hatályosított kiadás

A 2012. évi C. törvény alapján SZERZŐK: Belovics Ervin, Molnár Gábor Miklós, Sinku Pál

ES MEG

–5%

S

30

HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 1037 Budapest, Montevideo utca 14. Fax: (36-1) 349-7600 • Telefon: (36-1) 340-2304 • info@hvgorac.hu

Ára: 12 000 Ft

NDELÉ RE

BÜNTETŐJOG I. és II. együttes ára: 20 000 Ft

WEB

SZERKESZTŐ-LEKTOR: Busch Béla

www.hvgorac.hu • www.ujbtk.hu


magánvádlóként történő fellépése lehetőségének törvénybe iktatásával, szűkítően, annak nyelvtani jelentéstartalmát szinte fig yelmen k ív ül hag y va kezdte el értelmezni a joggyakorlat. Ahogy a 3/2004. számú BJE határozat leszögezte, a „több mint száz éve azonos szabályozás alapján mindeddig nem merült fel az értelmezés szükségessége abban a kérdésben, hogy a büntetőeljárásban ki lehet sértett, illetve ki gyakorolhatja a sértetti jogokat.”3 Ez a helyzet megváltozott, és napjainkra már elengedhetetlenné vált a bizonytalan tartalmú sértett-fogalom pontos meghatározása. A részletes elemzést mellőzve egy gyakorlati példán keresztül szeretném érzékeltetni, hogy a jelenlegi törvényi definíció és a joggyakorlat által elfogadott jelentéstartalom egyáltalán nem fedik egymást, a kettő közül valamelyik biztosan korrekcióra szorul. Egyedi ügyben a feljelentő egy Európai Uniós pályázaton nyertes magánszemély volt, akinek az aláírását meghamisítva más személyek a támogatási szerződés módosítása iránti kérelem benyújtásával az elnyert összeget a maguk részére kívánták megszerezni. A bizonyítás során kirendelt igazságügyi-írásszakértő megállapította, hogy a kérdéses dokumentumokon nem a feljelentőtől származó aláírások szerepelnek, azonban az egyébként hiányosan lefolytatott nyomozás eredményeként az eljáró hatóság a költségvetési csalás és magánokirathamisítás miatti nyomozást megszüntette. A feljelentő panasszal élt, amelyet érdemi vizsgálat nélkül az illetékes ügyészség arra hivatkozással utasított el, hogy a feljelentő nem sértettje a bűncselekménynek, így már a panaszjogra történő kioktatása is hibás volt a nyomozást megszüntető határozatban. A sértett Be.-beli fogalmát igen nehezen lehetne akként értelmezni, hogy a konkrét esetben a feljelentő jogát vagy jogos érdekét a bűncselekmény ne sértette vagy veszélyeztette volna, hiszen a bűncselekmény révén elesett az őt megillető támogatástól, a megvalósítás sem történhetett meg, ezzel összefüggésben jelentős erkölcsi és anyagi kár érte. Természetesen a védett jogi tárgy, vagy a passzív alany büntető anyagi jogi fogalma nem azonos a sértett büntető eljárásjogi meghatározásával, az adott ügyben azonban mégis mintha ezek keveredtek

Dr. Szabó Krisztián*

Számos kritikai jellegű észrevétel látott már napvilágot a tíz évvel ezelőtt hatályba lépett büntetőeljárási törvénnyel1 kapcsolatban. Akár a büntető eljárásjog tudományának, akár gyakorlatának oldaláról vizsgáljuk a Be. rendelkezéseit, az értelmezési nehézségek, a jogalkotói következetlenség, a rendszerszemléletű gondolkodás hiánya visszatérő problémát jelentenek. Egyes esetekben a jogintézmények lényegét illetően is komoly viták vannak (lásd például a tanúsegítő ügyvéd jogállását, a sértett fogalmának értelmezését a pótmagánvádas eljárásban, és a sort még hosszan folytathatnánk), gyakran viszont egy-egy részletszabály megfelelő értelmezése és alkalmazása okoz nehézséget. Jelen tanulmány keretein belül ez utóbbiakat kívánom ismertetni, elsősorban gondolatébresztő szándékkal, hiszen egyetlen és támadhatatlan megoldással sajnos nem szolgálhatok. Teljesen eltérő eredményekre juthatunk a különböző értelmezési módok alkalmazásával (elsősorban a nyelvtani és a teleologikus értelmezés között feszülő nyilvánvaló ellentmondások következtében), vagy a rendelkezésre álló szakirodalom böngészése során. Azonban a közeljövőben szükséges lenne ezeket a kérdéseket jogalkotói szinten is egyértelműen megválaszolni, ezáltal a jelenlegi bizonytalan helyzetet felszámolni, mert ezt követeli meg a büntetőeljárás valamennyi résztvevőjének érdeke.

A sértett fogalmának értelmezése A Be. 51. § (1) bekezdése alapján sértett az, akinek a jogát vagy a jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette.2 Ezt a meghatározást a Be. hatályba lépését követően, párhuzamosan a sértett pót-

3 

* üg yvéd, PhD, eg yetemi adjunktus (DE-ÁJK)

A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) A sértett fogalmáról legújabban és legrészletesebben lásd: Fázsi László: A pótmagánvád a mag yar büntető eljárásjogban és a g yakorlatban, Budapest, Patrocinium Kiadó, 2013, 91–105. 1

2 

Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

Kérdőjelek a büntetőeljárási törvény egyes rendelkezései kapcsán

3/2004. számú BJE határozat

Alkotmánybíróság a 42/2005. (XI. 14.) AB számú határozatával ugyan a jogegységi határozatot megsemmisítette, azonban ennek oka nem a sértett törvényi fogalmával kapcsolatos értelmezés volt, mert a Be. 51. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítvány elutasításra került. Az

31


Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám 32

volna a jogalkalmazó felfogásában. Erre utal egyébként az 1942/2009. számú büntető elvi határozat tartalma is, amely szerint „a Be. 51. § (1) bekezdésében megjelölt sértetti fogalom meglehetősen tág kört ölel fel, hiszen közvetve minden bűncselekmény előidézhet jogsérelmet”4, ezért a határozat inkább a passzív alany fogalmába beletartozó személyeket tekinti sértettnek. Erre viszont a Be. semmiféle utalást nem tartalmaz, mint ahogy a közvetlen vagy közvetett sérelem fogalmat sem használja. Jelen ügyben úgy gondolom, hogy a feljelentőt ért közvetlen sérelem nehezen lenne elvitatható. Természetesen a jogalkalmazásban meghonosodott megközelítés is elfogadható, azonban ebben az esetben a sértett törvényi fogalmát ehhez kell igazítani. A hatályos törvényi meghatározást indokolatlanul leszűkítő értelmezés az ismertetett ügyben felveti a sértettként el nem ismert feljelentő részéről a hatékony jogorvoslathoz fűződő jog sérelmét is, amelyet az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 13. cikke tartalmaz. Ebből következően a közeljövőben a strasbourgi ügyek száma vélhetően eggyel gyarapodik.

A Be. 78. § (4) bekezdése alapján nem értékelhető bizonyítékként az olyan bizonyítási eszközből származó tény, amelyet a bíróság, az ügyész vagy a nyomozó hatóság bűncselekmény útján, más tiltott módon vagy a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával szerzett meg. Jómagam, aki alapvetően védői oldalról vizsgálom és tapasztalom a Be. rendelkezéseinek gyakorlati megvalósulását, rendkívül indokoltnak tartottam, hogy a 2003. július 1. napján hatályba lépett büntetőeljárási törvényben a tanú érdekében eljáró ügyvéd jogintézménye mellett a 78. § (4) bekezdésében foglalt rendelkezések hatályba lépjenek. Tíz év eltettével úgy gondolom, hogy ez a két jogszabályhely a valóságban nem tudott érvényre jutni, a jogalkalmazó szervek a jól bevett gyakorlatukat féltve súlytalanná tették azokat. Miden büntetőeljárással foglalkozó elméleti és gyakorlati szakember számára evidencia például, hogy az eljárás kezdeti szakaszában nyomozástaktikai szempontok alapján tanúként kerülnek kihallgatásra olyan személyek, akikből a hatóságok által is előrelátható módon hamarosan gyanúsítottak lesznek. Ezen eljárás helytelenségére Tóth Mihály professzor már az 1980-as évek elején felhívta a figyelmet5, ennek ellenére napjainkra ez elfogadottá vált. A tanú érdekében eljáró ügyvéd jogintézménye megakadályozta az ilyen tanúk esetében (is) az eljáró hatóságok kontroll nélküli nyomásgyakorlását, súlyosabb esetekben fenyegetését, ezért elfogadhatatlan számomra az ügyvédi jelenlét lehetőségének

sértett-tanúkra történő redukálása 2012. január 1. napjától kezdődően.6 A Be. 78. § (4) bekezdésében meghatározott „más tiltott módon” és „a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával” fordulat pedig olyan súlytalan, hogy még példát is nehéz lenne hozni a praktikumból az alkalmazásukra. Jellemző, hogy a konkrét büntetőügyben eljárt ítélkező bíróságok semmilyen jogsértést – különösen olyan súlyú jogsértést, amely az adott bizonyítási eszköz felhasználásának tilalmát eredményezné – nem láttak abban, amikor a védőt nem olyan módon értesítette a nyomozó hatóság a gyanúsított kihallgatásáról, hogy azon ténylegesen részt tudjon venni. Alkotmányjogi panasz folytán kellett az Alkotmánybíróságnak a 8/2013. (III. 1.) AB határozatban rögzítenie, miszerint a Be. 48. § (1) bekezdésének helyes alkalmazása során a védőt a terhelti kihallgatás helyéről és időpontjáról igazolható módon, olyan időben kell értesíteni, hogy a kirendelt védőnek lehetősége legyen az eljárási törvényben foglalt jogait gyakorolni és a terhelti kihallgatáson részt venni. Ilyen értesítés elmaradása esetén a terhelt vallomása bizonyítékként nem értékelhető.7 Jól mutatja a kialakult büntetőeljárási gyakorlatban a védelem súlytalanságát és a védelmet megillető jogok lényeges korlátozásának megítélését, hogy az ügyben eljárt törvényszék álláspontja szerint „a kirendelt védő értesítésének elmaradása a terhelti kihallgatás tervezett időpontjáról nem jelenti a védekezéshez való jog lényeges korlátozását. Ennek okaként a törvényszéki ítélet indokolása azt tartalmazza, hogy a Be. kifejezetten nevesíti azokat az eljárási szabálysértéseket, amelyek a vallomás bizonyítékként történő értékelését kizárják. Ilyen jellegű eljárási szabálysértésként a jogalkotó kizárólag a Be. 117. § (2) bekezdésében foglalt, »Miranda formulaként« ismert figyelmeztetés elmulasztását nevesíti.”8 Az ítélkező bíróság álláspontja szerint tehát csak a Miranda-elv megsértése tekinthető lényeges korlátozásnak a védelem jogait illetően. Ha ezt a gyakorlatban meghonosodott vélekedést elfogadjuk, akkor mégis mi értelme van a Be. 78. § (4) bekezdés második és harmadik fordulatának? Sem a nyelvtani, sem a teleologikus értelmezés alapján nem alátámasztható az eljáró hatóságok idézett okfejtésben tükröződő felfogása, mégis ez a bevett gyakorlat. Az idézett Be. rendelkezések tehát jelenleg inkább üres gumiszabályok, mint valódi tartalommal bíró garanciális elemek, ami a XXI. században elgondolkodtató és elszomorító tény. Azt is leszögezhetjük, hogy az eljáró hatóságok értesítési gyakorlata az AB határozat alapján semmit sem változott, de amíg a bizonyítás szempontjából legalább a semmiség jogkövetkezménye irányadó, az eljárási szabálysértések tekintetében még ez sem mondható el. Amennyiben például az ügyész telefonon megkísérli egy alkalommal a védőt értesíteni a személyi szabadságot elvonó kényszerintézkedés tárgyában tartandó ülésről, de az sikertelen (ráadásul a védő a ki-

1942/2009. számú büntető elvi határozat 5  Tóth Mihály: Eg y helytelen „jogg yakorlat” a vesztegetések bizonyításánál, Belügyi Szemle, 1980, 8. szám, 61–63.

6  Erről részletesen: Szabó Krisztián: Zsákutcában, Ügyvédek Lapja, 2012, 3. szám, 23–26. 7  8/2013. (III. 1.) AB határozat 1. pont 8  8/2013. (III. 1.) AB határozat indokolása 1. pont

A résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozása

4 


jelzőn megjelenő „magántelefonszám”-ot vissza sem tudja hívni), úgy az ülés a védő távollétében szabályszerűen megtartható, holott az értesítés ezen módja nyilvánvalóan ellentétes az AB határozatban foglaltakkal.

A lakhelyelhagyási tilalom fenntartásának szükségessége

9  Belegi József – Berkes György [szerk.], Büntetőeljárás jog – Kommentár a g yakorlat számára, Budapest, HVG-ORAC Kiadó, 503.

A vádemelés elhalasztásának kivételes esete A Be. 222/A. § alapján különös méltánylást érdemlő esetben a vádemelés ötévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűncselekmény miatt is elhalasztható, ez esetben a vádelhalasztás tartama a törvényben meghatározott büntetési tétellel azonos. A vádemelés tartamának ilyen módon történő meghatározása meglehetősen pontatlan, hiszen például az egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés esetén nehezen lehetne megmondani, hogy ezzel a büntetési tétellel milyen tartamú elhalasztás azonos. A helyes értelmezés szerint a vádhalasztás tartamát ilyen esetben a törvényben meghatározott büntetési tétel keretei között kell megállapítani. Célszerű lenne a félreérthető jogszabályszöveg egyértelművé tétele ennek megfelelően.

Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

A Be. 137. § (6) bekezdése alapján, amennyiben a bíróság a lakhelyelhagyási tilalmat a vádirat benyújtása előtt rendelte el, és azóta hat hónap eltelt anélkül, hogy az ügyész vádat emelt volna, a tilalom fenntartásának szükségességét a bíróság megvizsgálja. Nyilvánvalóan a lakhelyelhagyási tilalom nem elvonja, hanem „csak” korlátozza a terhelt személyi szabadságát, ezért a jogalkotó nem tartja szükségesnek a kényszerintézkedés az időről-időre történő felülvizsgálatát. A Be. idézett rendelkezése a helyes értelmezés szerint csupán egy alkalommal, a lakhelyelhagyási tilalom elrendelését követő hat hónap elteltével írja elő a fenntartás indokoltságának vizsgálatát, amennyiben az ügyészi vádemelésre még nem került sor. A hat hónapos vizsgálat nélkül a terhelt túlságosan hosszú ideig lehetne a kényszerintézkedés vizsgálódás nélküli hatálya alatt.9 A magam részéről azonban úgy vélem, hogy a szabályozás ezen módja nem kielégítő. Meghatározott személlyel szemben ugyanis a nyomozás – törvényesen – az első gyanúsítottként történő kihallgatástól számított két évig tarthat a Be. 193. § (3) bekezdésében foglaltak kivételével. Arra itt most csak egy rövid utalást tennék, hogy megítélésem szerint kétséges mennyiben felel meg a fair eljárás követelményének a BH 2005/7. számú eseti döntésben megtestesülő jogalkalmazói felfogás, amely szerint a nyomozás kétéves határidő eltelte utáni folytatása ugyan eljárási szabályt sért, de azért az ennek során beszerzett bizonyíték a vádemelés szakaszában és a bírósági eljárásban felhasználható. Az eljáró hatóságoknak a büntetőeljárás törvényességéhez és a védelmet megillető garanciális jogokhoz való viszonyára ebből is szomorú következtetések vonhatók le. Visszatérve azonban a meghatározott személlyel szembeni nyomozás kétéves időkorlátjára: abban a nem várt esetben, amennyiben a nyomozási bíró a gyanúsítottal szemben az őrizetbe vételt követően nem előzetes letartóztatást vagy házi őrizetet rendel el (bár ez Magyarországon a statisztikai adatok szerint is inkább csak elméleti lehetőség), úgy ő akár két évig is állhat a lakhelyelhagyási tilalom hatálya alatt. Ezt a Be. alapján csak az első hat hónapot követően vizsgálja felül a bíróság, és amennyiben fenntartja a tilalmat, úgy az az elsőfokú bíróság tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig, tehát elvileg még akár több mint másfél évig tarthat anélkül, hogy ez további felülvizsgálat tárgyát képezné. Ha elfogadjuk a hathónapos szabály azon indokát, miszerint ennek hiányában a terhelt túlságosan hosszú ideig állna

a kényszerintézkedés vizsgálódás nélküli hatálya alatt, úgy mivel indokolható, hogy ennek a háromszorosát felülvizsgálat nélkül töltheti? Mi sarkallja ilyen esetben a nyomozó hatóságot és az ügyészt arra, hogy minél előbb befejezze a nyomozást, és ne kerüljön sor a mindenképpen szükséges időtartamot meghaladóan a terhelt személyi szabadságának korlátozására? Az a némileg cinikus jogalkotói álláspont vezethető le a Be. 137. § (6) bekezdésének hatályos szabályából, miszerint a terhelt örüljön, hogy nem előzetes letartóztatásban vagy házi őrizetben van, azt a több mint másfél évet meg bírja ki valahogy bírói kontroll nélkül. Véleményem szerint a folyamatos hathónapos felülvizsgálat indokolt lenne a lakhelyelhagyási tilalom esetében is, az egyszeri kontroll a fentiek okán némileg következetlen és kevésbé indokolható megoldásnak tekinthető.

A tanú korábbi vallomásának ismertetése és felolvasása A Be. 296. § (2) bekezdése szerint a tanács elnöke a tanúnak a nyomozás során tett vallomását az ügyésznek a 217. § (3) bekezdés h) pontja alapján vádiratban tett indítványára felolvassa, ismerteti, vagy a jegyzőkönyvvezetővel felolvastatja, ha a tanú kihallgatását a Be. 285. § (1) bekezdése alapján nem indítványozták, és a tanú tárgyaláson történő kihallgatását a bíróság sem tartja szükségesnek. A hatályos szabályt a 2010. évi CLXXXIII. törvény iktatta be az eljárás gyorsítása céljából 2011. március 01. napjával. Nem vitatom, hogy bizonyos esetekben indokolt lehet a bírósági szakban a tanú meghallgatása helyett a vallomásáról készült jegyzőkönyv felolvasása vagy ismertetése, ugyanakkor ez a rendelkezés több kérdést is felvet. Elsősorban jogalkotói szinten megerősíti azt a gyakorlatot, miszerint az ítélkező bíróság nagyobb hitelt tulajdonít a nyomozás során – de facto kontroll nélkül – felvett jegyzőkönyvnek, mint annak a vallomásnak, amit a szóbeli,

33


Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám 34

nyilvános és közvetlen tárgyaláson előtte tesz a tanú vagy a terhelt. Pedig a nyomozás során rögzített vallomások hitelt-érdemlőségét sokkal inkább kétséggel kellene kezelni a bírósági szakaszban, hiszen a már hivatkozott 8/2013. (III. 1.) AB határozat is rámutat: „A nyomozás során foganatosított kihallgatásoknak független résztvevői nincsenek. A nyilvánosság hiányának egyik következménye, hogy a kihallgatáson történtek később nehezebben ellenőrizhetők, rekonstruálhatók.”10 A nyomozás során felvett vallomások önkéntessége tekintetében egyre többször merül fel kétség olyan kiemelkedő súlyú ügyekben is, amelyek a széles közvélemény előtt ismertek, hát még azokban az esetekben, amelyek ilyen érdeklődésre számot sem tarthatnak. Igaz ez a terhelti vallomásokra, de 2012. január 1. napja óta az ügyvédi jelenlét nélkül lefolytatott tanúkihallgatásokra is. Természetesen a XXI. században már egyáltalán nem lenne lehetetlen a nyomozó hatóságok által végzett kihallgatások videofelvételen történő rögzítése11, ha már a bizonyítás szempontjából a praktikumban a nyomozási szakasz en�nyivel jelentősebb a bírósági szakasznál. Azonban a jelenlegi helyzetben nehezen tudom azt elképzelni, hogy kizárólag az eljárás gyorsítása céljából a bíróság olyan tanúk vallomása alapján állapítsa meg a bűnösséget, akiknek a nyilatkozatát közvetlenül nem vizsgálta meg. Ezzel kapcsolatban érvként lehet felhozni, hogy az adott tanú vallomása esetlegesen nem különösebben releváns az adott ügyet illetően. Ez viszont ellentétben állna a tanú Be. 79. § (1) bekezdésében meghatározott fogalmával, miszerint tanú az, akinek a bizonyítandó tényről tudomása lehet. Az eljárás kezdeti szakaszában természetesen nem lehetséges annak kétséget kizáró megállapítása, hogy a tanúként meghallgatandó személynek a bizonyítandó tényről valóban van-e tudomása, azonban a bírósági szakaszban ezt már nyilvánvalóan el lehet dönteni a vádirati tényállás és a tanú vallomásának ismeretében. Tehát a releváns tényről nem tudó személy tanúkénti megjelenése a bírói eljárás során nem indokolt, korábbi vallomásának ismertetése vagy felolvasása felesleges. A releváns tényekről vallomást tevő tanút viszont mindenképpen indokolt meghallgatni a bírósági eljárásban, ahol az eljárás résztvevői közvetlenül vizsgálhatják a tanú szavahihetőségét és a vallomás hitelt-érdemlőségét. Főszabály szerint a védelem egyébként is csak a tárgyaláson gyakorolhatja a kérdezési jogát, mivel a nyomozás során túlnyomó részt nincs tudomása arról, hogy ki és milyen tartalmú tanúvallomást tett. A Be. 296. § (2) bekezdésével kapcsolatos másik észrevételem, hogy nem szerencsés a visszautaló szabályozási technika, a Be. 285. § (1) bekezdésére történő hivatkozás. A helyes értelmezés alapján ugyanis amennyiben többek között a vádlott vagy a védő indítványozza, úgy a bíróság a tanúvallomás ismertetése vagy felol8/2013. (III. 1.) AB határozat indokolása 2.2. pont FTI Közlemény Helyi Szakértői Csoport (Mag yarország) találkozójáról, 2013. február 21., 3. 10 

11 

vasása helyett meg kell, hogy idézze a tanút a tárgyalásra, az eljárás gyorsítására tekintet nélkül. A Be. 285. § (1) bekezdése alapján tett indítványokat azonban a Be. 285. § (3) bekezdése alapján a bíróság elutasíthatja, amely ellen külön fellebbezésnek nincs helye, azt csak az ügydöntő határozattal szemben bejelentett fellebbezésben lehet sérelmezni. Vagyis nem szerencsés a Be. 285. § (1) bekezdésére visszahivatkozni a Be. 296. § (2) bekezdésében, hanem expressis verbis rögzíteni lenne szükséges, hogy az eljárás mely résztvevőinek indítványára köteles a bíróság a tanút a tárgyalásra megidézni és ott meghallgatni, valamint hogy a bíróság az erre vonatkozó indítványt nem utasíthatja el.

A polgári jogi igény érdemi elbírálása A Be. 335. § (2) bekezdése alapján amennyiben a bíróság az ítéletében megállapítja a bűncselekménnyel okozott kár, vagyoni hátrány, adóbevétel-csökkenés, vámbevétel-csökkenés összegét, illetve a bűncselekmény elkövetési értékét, ezen összeg mértékéig az előterjesztett polgári jogi igényt érdemben el kell bírálni. Ez a rendelkezés tehát nem azt mondja ki, hogy ilyen esetben a bíróságnak a polgári jogi igényt az ítélet történeti tényállásában megállapított összeg mértékéig meg kell ítélnie, hanem azt, hogy azt érdemben el kell bírálnia. Ez az értelmezés teljes összhangban áll a Kúria BKv. 81. számú véleményével is. Mindezt azért tartom szükségesnek hangsúlyozni, mert amikor ebben a tekintetben egy járásbírósági ügyben vitába keveredtem a vádat képviselő ügyésszel, akkor ő a meg kell ítélni – érdemben el kell bírálni polémiát azzal zárta, hogy a „Kúria nagyon messze van innen!”… Holott az érdemi elbírálása vonatkozásában a Be. 54. § (7) bekezdése egyértelmű rendelkezéseket tartalmaz, amikor arra főszabályként a polgári eljárás szabályait rendeli alkalmazni. A helyes értelmezés alapján ez a polgári anyagi jog és a polgári eljárásjog szabályait jelenti, amelybe többek között beletartozik a Ptk. 339. § (2) bekezdése [A bíróság a kárért felelős személyt rendkívüli méltánylást érdemlő körülmények alapján a felelősség alól részben mentesítheti.], vagy a Ptk. 340. § (1) bekezdése [A károsult a kár elhárítása, illetőleg csökkentése érdekében úgy köteles eljárni, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Nem kell megtéríteni a kárnak azt a részét, amely abból származott, hogy a károsult e kötelezettségének nem tett eleget.] is, például abban az esetben, amikor a csalás sértettje az a takarékszövetkezet, amelynek alkalmazottjai a pénzkezelési szabályzatot sorozatosan és súlyosan megsértve teljesítettek kifizetést a vádlott részére. Természetesen ezek a szempontok a büntető ítélkezésben szokatlanok lehetnek, azonban a kárigény elbírálása nyilvánvalóan azonos szabályok szerint kell, hogy történjen akár büntető-, akár polgári eljárásban kerül arra sor, hiszen minden más megoldás súlyosan diszkriminatív lenne.


Relatív eljárási szabálysértések

A tanú vallomásának poligráfos vizsgálata Sokáig nem volt kérdéses, hogy – véleményem szerint nagyon helyesen – a tanú vallomása nem vizsgálható poligráffal, ez a lehetőség csak a terhelt vallomása esetében vehető igénybe. Ezt az álláspontot megerősítette a Legfőbb Ügyészség Nyomozásfelügyeleti és Vádelőkészítési Főosztálya által kiadott NF.3797/ 2005/10-1. számú állásfoglalása, amely a nagykorú gyanúsítottnál engedi a poligráfos vizsgálatot, és megtiltja azt a tanúk és sértettek esetében. Ugyanezt az álláspontot képviseli az Ig. 404/2009. Legf.Ü. számon kiadott emlékeztető 209/b. pontja.13 Azonban 2011 nyarától a kiemelt jelentőségű ügyekben a Be. 554/E. § alapján a tanú vallomása beleegyezése esetén poligráf alkalmazásával is vizsgálhatóvá vált. Ez nem kellett volna, hogy érintse az általános szabályok szerint folyó, továbbá a többi külön eljárás esetében követendő gyakorlatot, ennek ellenére ezekben is elkezdték a tanúvallomások poligráfos vizsgálatát, arra hivatkozással, hogy a Be. nem tiltja ezt, sőt a tanú beleegyezésére csak a kiemelt jelentőségű ügyekben van szükség, a többiben nincs. A gyakorlat azóta is eltérő megyénként, ami meglehetősen meglepő egy olyan országban, amelyben elvileg egységes jogrendszer működik. Ehelyütt nem foglalkoznék azzal sem, hogy a poligráfos 1 2  Fenyvesi Csaba: A tanúvédelem és a védőüg yvéd In: A tanúvédelem útjai Európában [szerk. Róth Erika], Bíbor Kiadó, Miskolc, 2002, 86. 13  A kérdéskörről részletesen: Budaházi Árpád: A vallomás őszinteségének műszeres ellenőrzése, különös tekintettel a poligráfos vizsgálatra: Doktori Értekezés, Pécs, 2012, 106.

Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

A Be. 375. § (1) bekezdésének második mondata szerint relatív eljárási szabálysértés – és egyben relatív hatályon kívül helyezési ok – amennyiben a bizonyítás törvényességére vonatkozó szabályokat megsértették, az eljárásban részt vevő személyek a törvényes jogaikat nem gyakorolhatták, vagy ezek gyakorlását korlátozták. Ebben a körben úgy vélem, hogy a példálózó jellegű felsorolásban megjelölt két ok esetében a relatív eljárási szabálysértésként történő értékelés nem elegendő, ezeknek abszolút eljárási szabálysértésként – és egyben abszolút hatályon kívül helyezési okként – történő meghatározása sokkal inkább előmozdítaná a tisztességes eljárás és a fegyverek egyenlősége elvének érvényesülését. A bizonyítás törvényességének kérdésében az eljáró hatóságok és a védelem szemlélete között mára már akkora szakadék alakult ki, amelynek ékes példája a korábban hivatkozott 8/2013. (III. 1.) AB határozat. Ebben a körben irányadónak tekintem a Be. 78. § (4) bekezdésével kapcsolatban kifejtetteket, ezt itt most megismételni nem kívánom. Ezen túlmenően a bizonyítás törvényessége szempontjából hazánkban gyakorlatilag figyelmen kívül marad például az Egyezmény 6. cikk 3. d) pontja is, amelynek értelmében a terheltnek joga van ahhoz, hogy kérdéseket intézzen vagy intéztessen a vád tanúihoz és kieszközölhesse a mentő tanúk megidézését és kihallgatását ugyanolyan feltételek mellett, mint ahogy a vád tanúit megidézik, illetve kihallgatják. A strasbourgi bíróság következetes joggyakorlata szerint amennyiben kizárólagosan vagy döntő mértékben olyan tanúk vallomásán alapul az elítélés, akiknek a vallomását a védelem nem teheti kérdésessé, úgy sérül a vádlott tisztességes tárgyaláshoz való joga. Hazánkban a nyomozási szakaszban a védelem többnyire nincs abban a helyzetben, hogy a tanúk vallomását megismerhesse, a tanúkhoz kérdést intézzen. Amennyiben a tárgyaláson a nyomozás során terhelő vallomást tevő tanúk érdemben egyetlen védelmi kérdésre sem válaszolnak (például elmondásuk szerint már nem emlékeznek semmire), úgy az ítélkező bíróság a kontrollálatlan körülmények között felvett nyomozási vallomásokat minden további nélkül elfogadja az ítélkezés alapjául. Ha pedig a tanú a tárgyaláson eltér korábbi vallomásától, úgy arra hivatkozással fogadja el előszeretettel ez utóbbit a bíróság, hogy a tanú akkor még jobban emlékezett a történtekre. Költői a kérdés: Magyarországon a védelem valóban a váddal összemérhető kérdezési joggal rendelkezik az eljárásban, valóban nincs elítélés olyan tanúk vallomása alapján, akiknek az elmondását a védelem de facto nem kérdőjelezhette meg? Vagy például sérti-e a bizonyítás törvényességét, ha nem kiemelt jelentőségű ügyekben a tanút poligráfos vizsgálatnak vetik alá, ha az írni-olvasni nem tudó személy vallomásáról felvett jegyzőkönyv felvételénél nincs hatósági tanú? Bizonyára egyiket sem tekintené olyan súlyú eljárási szabálysértésnek az ítélkező bíróság, hogy emiatt a kasszatórius

jogkörét gyakorolja. Jogalkotói szinten is rendezésre szorul továbbá, hogy például a különösen védett tanúk esetében a vádlott és a védő kérdésfeltevésre vonatkozó indítványai nem kötik a bíróságot, vagyis a védelem kérdezési joga csupán közvetett és nem közvetlen, szemben az ügyészével. Fenyvesi Csaba ezzel kapcsolatban megállapítja, hogy „az elutasítás lehetősége, a tanú kérdezésének elmaradása miatt nem felel meg a szabályozás az európai emberjogi normáknak, egyik eljárási szakaszban sem biztosított az elutasított esetekben a védői kérdésfeltevés és a válaszadás kötelezettsége a védett tanú részéről.”12 Nem felel meg a hazai szabályozás a strasbourgi bíróság esetjogának abban a vonatkozásban, hogy a védelem a tanúkhoz azonos feltételekkel intézhessen kérdéseket, mint a vád (hiszen az ügyész jelen lehet a különösen védett tanú kihallgatásán, míg a védő és a vádlott nem), és nincs olyan rendelkezés sem, miszerint az elítélés nem alapulhat kizárólag vagy döntő mértékben anonim tanúk vallomásán. Ebben a körben a bizonyítás törvényességének sérelmére hivatkozni majdhogynem reménytelen, ezek a szempontok a hazai joggyakorlatban nem érvényesülnek, és egyebekben is a legritkább esetben kerül sor hatályon kívül helyezésre a Be. 375. § (1) bekezdésének második mondata alapján.

35


Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

vizsgálat validitása megkérdőjelezhető, alkalmatlan a szubjektíve igaz, de objektíve hamis vallomások kiszűrésére, vagy az ún. Othello-hiba előfordulására.14 Azonban azzal igen, hogy mennyire helytelen az a felfogás, miszerint, ha a Be. nem tilt valamit, akkor azt az eljáró hatóság nyugodtan megteheti. Ilyen alapon például sor kerülhetne a szakértők poligráfos vizsgálatára, hiszen a Be. erről sem rendelkezik. Nyilvánvalóan a büntetőeljárás és a bizonyítás törvényessége ellen hat az ilyen kiterjesztő értelmezés. Amennyiben a jogalkotó úgy véli, hogy a tanúvallomás poligráfos vizsgálatát megengedi, úgy az ezekre vonatkozó szabályokat a Be. megfelelő részeibe indokolt beiktatni,

ezek hiányában viszont a jogalkalmazónak nem szabad többet beleérteni a törvényszövegbe, mint amen�nyit az valójában tartalmaz. Egyebekben nehezen lenne magyarázható, hogy az általános eljárási szabályok szerint a terhelt beleegyezésére szükség van a vizsgálathoz, de a tanúnál nincs ilyen feltétel, csak a kiemelt jelentőségű ügyekben. Mindezek alapján úgy vélem, hogy amennyiben nem ez utóbbi külön eljárásban kerül sor a tanú esetében poligráfos vizsgálatra, különösen a beleegyezése hiányában, úgy a bizonyítás törvényességére vonatkozó szabályok sérülnek, és a Be. 78. § (4) bekezdésében foglalt jogkövetkezmények alkalmazandók. 

14  Ezekről részletesen: Elek Balázs: A vallomás befolyásolása a büntetőeljárásban, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó, Debrecen, 2008. és Ekman Paul: Beszédes hazugságok, Budapest, Kelly Kft., 2010.

AZ ÚJ BTK.-HOZ KAPCSOLÓDÓ, FELÜLVIZSGÁLT ÉS ÚJ KÚRIAI TESTÜLETI DÖNTÉSEK

A Kúriai Döntések (Bírósági Határozatok) különszáma SZERKESZTŐ: Kónya István

Az új Büntető Törvénykönyv hatálybalépésével egyidejűleg a Kúria Büntető Kollégiuma felülvizsgálta korábbi testületi döntéseit. Így Ára: 2900 Ft két új jogegységi határozat váltja fel a korábbi 15. sz. Irányelvet, a 2/2013. (VII. 8.) BK véleménnyel pedig rögzítésre került, hogy a Kúria a korábbi büntetőjogi tárgyú kollégiumi vélemények közül melyeket tartja fenn, a jogszabályi változásoknak és a bírói gyakorlat alakulásának megfelelően módosítva.

WEB

S

36

HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 1037 Budapest, Montevideo utca 14. Fax: (36-1) 349-7600 • Telefon: (36-1) 340-2304 • info@hvgorac.hu

NDELÉ RE

Tekintettel az új, valamint a felülvizsgált testületi döntéseknek a büntető jogalkalmazás során betöltött kiemelt szerepére, a Kúriai Döntések folyóirat azokat külön lapszámban jelenteti meg. A gyűjtemény az új jogegységi határozatok mellett a Kúria által fenntartott valamennyi kollégiumi vélemény felülvizsgált szövegét is tartalmazza. ES MEG –5% www.hvgorac.hu • www.ujbtk.hu


Szendrői A nna*

I. Bevezetés A büntetőeljárás elé a törvények feladatként, követelményként azt állítják, hogy a benne részt vevő személyek együttes tevékenységének eredményként a bíróság az igazságot állapítsa meg arról, hogy történt-e bűncselekmény és azt ki követte el. Az igazság megtalálásán múlik az, hogy a bűnösséget megállapító ítéletben törvényes és igazságos döntés születik-e, vagy sem. Ha ugyanis annak – az igazságnak megfelelő – megállapítására, hogy a vádlott követte el a bűncselekményt, nincs lehetőség, a bíróságnak felmentő ítéletet kell hoznia.1 A bíróság feladatának – az igazságszolgáltatásnak – a középpontjában az igazság megállapítása áll. Kérdés azonban, hogy mit értünk valójában az igazság fogalma alatt. Érdemes elgondolkozni azon is, hogy az igazság és az igazságosság fogalma mennyire esik egybe az ítélkezés során, azaz egy valóságnak megfelelő ítélet minden esetben érvényre juttatja-e az igazságosság követelményét is?! Ezekre a kérdésekre korszakonként és jogi iskolánként eltérő válaszokat kaphatunk. A hatályos szabályozás az igazságot ugyanis ismeretelméleti megközelítésben, gnoszeológiai aspektusban vizsgálja. Ez azt jelenti, hogy az ügydöntő határozatban megállapított tényállásnak a valóságnak kell megfelelnie – tehát ezen értelmezés szerint az igazság fogalmát a valósággal azonosítjuk.2 És mi a helyzet az igazságossággal? Bócz Endre szerint el kell különítenünk egymástól az igazság és az igazságosság fogalmát. „Az igazságosság nem ismeretelméleti, hanem etikai ka-

Joghallgató, DE ÁJK Király Tibor: Büntetőeljárásjog, Osiris Kiadó, Budapest, 2008. 22. o 2  Herke Csongor – Fenyvesi Csaba – Tremmel Flórián: A büntetőeljárásjog elmélete, Dialóg Campus Kiadó, Pécs–Budapest, 2012, 32. o. *

1 

II. Igazság-felfogások a büntető eljárásjog rendszerén belül Az igazság fogalmát általában mindennemű erkölcsi dimenziótól függetlenül, a valóságra vonatkoztatva kell értelmezni, azonban az igazság elérése kérdéskörében több megközelítéssel is találkozhatunk. Az egyik álláspont szerint az emberi megismerés gyengeségei miatt az anyagi igazsághoz nem, csupán az alaki (processzuális) igazsághoz juthatunk el a büntetőeljárás során. Véleményük szerint az igazság a történelmi folyamatoktól függően változik, és emiatt sohasem érhető el a maga teljes egészében. Ebből kifolyólag, ezen szemlélet hívei a valószínűséget is elegendőnek tartják az elítéléshez. Más nézetek szerint az objektív igazság elérhető, s ennek felderítése a hatóságok általános kötelezettsége. A fogalmi tisztánlátáshoz szükségünk van a büntetőeljárásban ún. igazság elméletek megkülönböztetésére, amelyhez szintén két teóriát kell segítségül hívnunk. Az egyik a korrespondencia-elmélet, amely szerint az igazság nem más, mint egy felfedezésre váró rejtett aranyrög. Ez a felfogás előfeltételezi azt, hogy a nyelven keresztül képesek vagyunk a tények egzakt kifejezésére. Bizonyos mértékig az igazságra, mint objektív jelenségre tekint (materiális igazság).4 A korrespondencia-elmélet a kontinentális jogi gondolkodásban vert gyökeret: az itteni felfogás szerint a büntetőeljárás célja nem más, mint a büntetőjog érvényesítése, az igazságos és méltányos ítélet alapjainak megteremtése, a társadalmi béke helyreállítása, vagy egyszerűen csak az igazság felderítése egy-egy konkrét bűnügy kapcsán. Ez a nézet a bün3  Bócz Endre: A bíráskodás tekintélye és a jogpolitika, Magyar Jog, 2011/8. szám, 449–458. o. 4  The Search For Truth In Criminal Process. http://www.cesl.edu.cn/ upload/201209206168631.pdf (2013.07.30), 2. o.

Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

Az igazság felfogásai a büntető eljárásjogi rendszerekben

tegória; az a követelmény, hogy az egyes emberek vagy csoportjaik között jelentkező konfliktusok meg­­oldásánál a teendőkre vonatkozó döntés szükségképpen eltérő, sőt ellentétes érdekeket – amelyek a társadalmi környezet valóságos tagoltságán, mint prizmán megtörve jelentkeznek – kellő terjedelemben és megfelelő súllyal figyelembe véve szülessen meg.”3

37


Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

tetőeljárás társadalmi funkciójára helyezi a hangsúlyt, a közérdeket megtestesítve. Ahhoz, hogy megkíséreljük helyreállítani a társadalmi békét, pontosan tudnunk kell, hogy mi történt, ki a tettes, és miért követte el az adott bűncselekményt. Az igazság keresése összhangban áll a közérdekkel, a társadalom tagjainak elvárásaival, akik harmadik félként maguk is részt vesznek az eljárásban.5 A másik koncepció a konszenzus-elmélet, amely szerint az igazság nem más, mint az, amelyben ésszerű emberek egy tisztességes, fair eljárás keretében megállapodnak (processzuális igazság). Ezt a felfogást tükrözi vissza az angolszász jogi gondolkodás, amely a büntetőeljárás konfliktus-megszüntető potenciáljára helyezi a hangsúlyt. Az igazság teljes felderítése elmarad, azonban szükséges, hogy az ítélkezés megfeleljen a tisztességes és igazságos (fair) eljárás alapkövetelményeinek. A büntetés a társadalom általi morális elítélés legnyilvánvalóbb kifejeződése – ezért nélkülözhetetlen, hogy a büntetéskiszabás alapjául szolgáló felelősségre vonás igaz, valós tényeken alapuljon. Az igazság felfogásai a különböző büntetőeljárási rendszerekben sem azonosak. A korrespondencia-elmélettel párhuzamba állítható középkori inkvizitórius eljárás, amely a materiális igazság felkutatását tűzte ki céljául (a hivatalból való eljárás kötelezettségét előírva). Azt feltételezi, hogy az igazság felderítésének legjárhatóbb útja egy pártatlan bíró által végzett objektív vizsgálat. Így tipikusan a bíró feladata annak meghatározása, hogy mire terjedjen ki a nyomozás, mely tanúkat, szakértőket hallgassák meg, és milyen dokumentumokat vagy bizonyítékokat mutassanak be.6 Ezzel szemben az akkuzatórius, vádelvű eljárás a vád és a védelem közötti jogvita eldöntését célozza, s a formális (eljárási) igazság elérésére törekszik. A vita eldöntéséhez szükséges mértéken túl nem keresi a tényigazságot.7 Ez a felfogás a konszenzus-elmélettel mutat rokon vonásokat. Napjaink eljárásjogi rendszerei nem képesek vis�szatükrözni a klasszikus igazság-felfogásokat a maguk tisztaságában, ehelyett inkább azok ötvözeteit mutatják be. Ez a növekvő tendencia leginkább azzal magyarázható, hogy önmagában sem az inkvizitórius, sem az akkuzatórius rendszer nem bizonyult hatékonynak az igazság felderítése szempontjából.8 A továbbiakban az egyes eljárásjogi rendszerekre jellemző igazság-felfogásokat mutatom be, s az igazságnak az eljárásban betöltött szerepét, érvényesülésének korlátait vizsgálom.

Thomas Weigend: Should We Search for the Truth, and Who Should Do it?, North Carolina Journal Of International Law And Commercial Regulation, Volume 36 – Issue 2, Winter 2011, http://www.law.unc.edu/journals/ncilj/ 5 

issues/volume36/issue-2-winter-2011/should-we-search-for-the-truth-andwho-should-do-it/ (2013-11-23) 389–390. o.

The Search For Truth In Criminal Process, i. m.: 1–3. o. Erdei Árpád: Mi az igazság? In.: Erdei Árpád (szerk.): A büntető ítélet igazságtartalma, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2010 9–22.o 8  Weigend, i. m.: 398. o. 6 

38

7 

III. Az igazság felderítése az inkvizitórius rendszerben A német eljárásjogi rendszer a kontinentális jogi gondolkodástól áthatva főként inkvizitórius jegyeket hordoz magában. A büntetőeljárás legfőbb célja az állami büntetőigény érvényesítése az igazságszolgáltatás alapvető feladata pedig az igazság megállapítása, annak ellenére, hogy az „igazság” szó nem szerepel a német büntetőeljárásról szóló törvényben.9 Az inkvizitórius rendszer jellemző jegyei az egész német büntetőeljárást áthatják, s így sokkal kitüntetettebb szerephez jut az anyagi igazság elve, mint az akkuzatórius modellben. Az eljárás folyamán a törvények őrét megtestesítő ügyész egy pártatlan, objektív, elkülönült nézőpontot képvisel, s amerikai kollégáival ellentétben nem a győzelmet hajszolja, hanem az igazságot keresi a tárgyalás során.10 Az ügyész szerepén kívül érdemes megvizsgálni a bizonyítás szabályait is. A német jog elfogadhatatlannak tekinti a tanúk és gyanúsítottak vallomásait, ha a hatóság tagjai a kihallgatás során illegális eszközöket (pl. erőszak, fenyegetés) használtak fel. Néhány kivételtől eltekintve, nem jelentős azon esetek száma, ami szükségszerűen a bizonyíték kizárásához vezet, hiszen a német bíróságok gyakran felhasználhatónak tekintik az eljárási hibával érintett bizonyítékot.11 A kontinentális gondolkodásban kialakult ezüsttálca elv Németországban is érvényesül. Ezen szabály alapján csakúgy, mint az angolszász rendszerre jellemző mérgezett fa gyümölcsének elve, a jogsértően szerzett bizonyíték nem használható fel. A különbség abban ragadható meg, hogy a jogsértést egy magasabb szintű fórum vagy hatóság korrigálhatja, s a bizonyíték felhasználhatóvá válhat. Weigend arra a következtetésre jut, hogy az emberi jogok eszméjének terjedésével egy új tendenciát figyelhetünk meg a német bíróságok gyakorlatában. E szerint, egyre nagyobb hajlandóságot mutatnak a bírák arra, hogy elutasítsák az egyén alapjogainak tiszta, szándékos megsértésével összefüggésben megszerzett bizonyítékokat.12 Ez érthető is, hiszen a német büntetőjog is jogállami keretek között értelmezi az állami büntetőigényt, s annak érvényesítését. Az igazság felderítésének kötelezettsége és az egyéni jogok védelme gyakran konfliktusba kerül egymással a büntetőeljárás során, ugyanis az igazság kiderítése gyakran az 9  Mohácsi Barbara: A büntetőeljárási „igazságkutatás” és az alapjogi garanciák egyensúlya a német büntetőeljárási jogban (A naplófeljegyzés mint bizonyíték) In: Dolgozatok Erdei Tanár Úrnak (szerk.: Holé Katalin – Kabódi Csaba – Mohácsi Barbara, ELTE Állam- és Jogtudományi Kara, Budapest, 2009), 316–326. o. 10  Richard S. Frase, The Search for the Whole Truth About American and European Criminal Justice, Buff. Crim. L. Rev. 821 (1999–2000) in The Search For Truth In Criminal Process, 7–8. o. 11  Weigend, i. m.: 399–401. o. 12  Weigend, i. m.: 401. o.


13  14  15 

Mohácsi, i. m.: 316–326. o. Weigend, i. m.: 399. o.

IV. Az igazság felderítése az akkuzatórius rendszerben (amerikai gyakorlat) Az amerikai büntetőeljárásjogi rendszer eredetileg tisztán akkuzatórius jegyeket hordozott magában, napjainkban azonban már nem kizárólag a tisztességes eljárás követelményeinek érvényesítését hivatott szolgálni. Az eljárás további célja ugyanis az, hogy meghatározza, „mi is történt valójában” (materiális igazság megállapítása). A tényállás maradéktalan felderítése, azaz az anyagi igazság megállapítása számos akadályba ütközik, melyek főként az eljárásjogi rendszer felépítésében rejlenek.19 Elég egy példát vetnünk az angolszász rendszer precedensjellegére. Az ítélkezés során a bírói jogalkotás, valamint a döntési mintákhoz való makacs ragaszkodás az igazság felderítésének gátját képezi. A bíró ugyanis nem arra törekszik, hogy felkutassa az alkalmazandó jogszabályt, vagy, hogy felderítse a jogalkotó szándékát. A feladata ezzel szemben inkább annak eldöntése, hogy a vizsgált eset mutat-e hasonlóságot egy korábbi, irányadó precedenssel.20 A következő problémát a felek közötti egyensúlyhiány jelenti. A rendszer azon a téves előfeltevésen alapul, hogy az igazság úgy érhető el, ha a feleket az ös�szes olyan eszközzel felruházzuk, amelyek saját igazuk bizonyítására szolgálnak. Az elmélet tökéletesen működhetne, ha a felek egyenlő pozícióban lennének, azonban a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Az egyik fél, az állam ugyanis erőfölényben van, hiszen hozzáférése van az összes (többek között helyszíni) bizonyítékhoz. A másik fél számára azonban nem igazán adott annak a lehetősége, hogy a kulcsfontosságú, perdöntő bizonyítékok birtokába jusson. A jogorvoslati rendszert vizsgálva ismételten az igazság felderítésének az akadályával találkozunk, hiszen a fellebbezés továbbra is csak indirekt módon foglalkozik az anyagi igazság kérdésével. Magától értetődő tény, hogy a bizonyítékok értékelése, továbbá a bizonyítékok által feltárt igazság meghatározása kizárólag az esküdtszék kompetenciájába tartozik. A fellebbezés során az igazság kiderítése egyáltalán nem, csupán az eljárási kérdések kerülnek fókuszba, azaz a tárgyalás megfelelt-e az eljárási szabályoknak. A bűnösség és

Search For Truth In Criminal Process, i.m.: 9. o.

David T. Johnson: The Japanese Way Of Justice, Oxford University Press, New York, 2002, 243–44. o. In.: Keith A. Findley: Adversarial Inquisitions: Rethinking the Search for the Truth, New York Law School Review, Volume 56 No. 911, 2011-12, http://ssrn.com/abstract=1904588 (2013-11-23), 931. o. 17  Norimitsu Onishi, Pressed by Police, Even Innocent Confess in Japan, N.Y. Times, May 11, 2007, http://www.nytimes.com/2007/05/11/world/ asia/11japan.html?pagewanted=print. (2013-11-23) 16 

igazságot nem azonosítják a büntetés fogalmával, hanem egyfajta gyógyító funkciót is társítanak hozzá.18

Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

egyéni érdekekbe, jogokba történő beavatkozással jár. A két érdek arányos kiegyenlítése mind az elméletben, mind pedig a gyakorlatban nehéz feladatot jelent. 13 Látható tehát, hogy a német büntetőeljárás is kezd eltávolodni inkvizitórius gyökereitől. Az igazság felderítése továbbra is az eljárás Achilles-sarkát jelenti, azonban egyre inkább eltolódik a hangsúly a védendő értékek között. Hasonló tendenciát figyelhetünk meg a francia eljárásjogi rendszert vizsgálva. A hagyományosan inkvizitórius jellemzők a nyomozási szakasz során érvényesülnek, azonban a tárgyalás, már akkuzatórius jelleget mutat, amely során a törvény aktív szerepkörrel ruházza fel a feleket. Az akkuzatórius eljárás francia felfogása sokkal korlátozottabb és formalizáltabb, mint az angolszász rendszerben, mert csupán az eljárás tisztességes és kontradiktórius voltára, valamint a felek közötti egyensúlyra terjed ki. Csakúgy, mint a német rendszerben, a bizonyítékokra vonatkozó kizárási kötelezettségek, valamint a terhelt hallgatáshoz való joga az igazság feltárásának akadályát jelentheti.14 Az inkvizitórius rendszer vizsgálata körében érdemes egy rövid kitekintést vetni Kína és Japán büntetőeljárására is. Kínában bizonyos mértékig inkvizitóriusnak nevezhető a büntetőeljárás. Ezt jelzi az is, hogy a kínai büntetőeljárás legfőbb feladata az igazság maradéktalan megállapítása. A büntetőbíró kitüntetett szerepet játszik az eljárásban, ami a kínai társadalmi környezettel, közrenddel és államszervezettel magyarázható. Az elmúlt években azonban újféle tendenciát figyelhettünk meg, hiszen Kína számos akkuzatórius rendszerre jellemző elemet emelt be az eljárásba, s a vádlott szerepe is jelentős mértékben javult.15 A japán eljárásjogi kultúra merőben eltér az európai rendszerektől, s az inkvizitórius jegyek mellett egyre több akkuzatórius jellemzőt fedezhetünk fel benne. Az eljárás lényeges szereplői az ügyészek, akiknek legfőbb feladata az igazság felderítése. A vádlottaknak itt is joguk van hallgatni, de gyakori elvárás tőlük az is, hogy ismerjék be a bűnösségüket.16 (Ez az oka annak, hogy Japánban az elítélések száma igen magas, 99.8%.)17 A japán igazság felfogásban az igazságosság elsősorban a jogi igazságon, a tények teljes körű felderítésén alapszik. A döntés meghozatalánál a vádlott egyéni körülményei és szükségletei is szerepet kapnak. Az

Johnson, i. m. In: Findley, i. m.: 932. o. Mirjan Damaska, Evidence Law Adrift 74 et seq. (1997). In: Weigend: i. m.: 398. o. 2 0  Harold See, An Essay on Legal Ethics and the Search for Truth. 3 Geo. J. Legal Ethics 324. o. (1989–1990) In: The Search for Truth in Criminal Process, i. m.: 5. o. 18  19 

39


Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

ártatlanság megállapításával kapcsolatos új bizonyítékok előterjesztésére nincs lehetőség. 21 Az amerikai értékrendet is érdemes vizsgálat alá vonni. Az amerikai jogrend ugyanis számos olyan értéket próbál előmozdítani, amelyek inkonzisztensek az igazsággal. Ilyen érték többek között például az emberi méltóság, a magánszférához való jog vagy a szólásszabadság joga. Ezek, a magánszféra sérthetetlenségét biztosító jogok a bizonyítékok kizárásának szabályaihoz vezetnek.22 A mérgezett fa gyümölcsének elve, mely kimondja, hogy a törvénysértő módon beszerzett bizonyítékok az eljárás során nem használhatóak fel, tipikusan az angolszász jogterületen, az USAban érvényesül, s a szabad mérlegelés lényeges korlátját jelenti. Másik példa a Double Jeopardy klauzula, amely a ne bis in idem elvnek feleltethető meg az európai jogi gondolkodásban.23 Az emberi méltóságra és az elidegeníthetetlen jogokra alapozva a terhelt nem tárgya, hanem alanya az eljárásnak. Ezáltal joga van hallgatni (Miranda-elv) és együttműködési kötelezettség sem terheli. 24 Jól látható, hogy bizonyos fokig mérlegelni kell a védendő értékek között, és ez a mérlegelés nem szükségszerűen az igazság javára dől el. A bírók passzív szerepe, valamint a védők részrehajló természete sem könnyíti meg a tényállás pontos feltárását. A védő funkciója élesen elkülönül a bírók szerepkörétől, hiszen a pártatlanság követelményének egyáltalán nem kell megfelelniük. A bíráknak alapvető feladatuk az objektív igazság előtérbe helyezése az egész ítélkezési folyamat alatt. Ezzel szemben a védőként eljáró ügyvédeknek elsődlegesen nem az igazság, hanem az ügyfelük felé kell lojalitást tanúsítaniuk.25 A legfőbb probléma azonban az, hogy az amerikai akkuzatórius eljárás sokkal nagyobb hangsúlyt fektet magára az eljárásra, mint az igazság felderítésére. Egyegy eset végkimenetele jóval a tárgyalás előtt, már a nyomozási szakasz során eldől. Ha valóban az igazság és a megbízhatóság lenne az eljárás fő célja, akkor a bizonyítékok összegyűjtésére és értelmezésére, valamint a nyomozási szakasz minőségi fejlesztésére kellene nagyobb hangsúlyt fektetni.26 A jelenlegi eljárást az egyenlőtlen pozícióban lévő felek irányítják – mindkét fél szeme előtt a „győzelem” lehetősége lebeg, nem pedig az anyagi igazság felderítése. A rendszer így hamis elítélésekhez, justizmordokhoz, kriminalisztikai hibákhoz, valamint rendőri és ügyészi kötelezettségszegésekhez vezethet.27

V. Az igazság felkutatása a hibrid rendszerekben Az elmúlt évtizedben számos vegyes rendszer alakult ki. Ezek az eljárási rendszerek bizonyos tekintetben továbbra is hűek inkvizitórius gyökereikhez, azonban számos elkülönült akkuzatórius jellemzővel bírnak. A legjobb példa a vegyes megoldásra az olasz eljárásjogi rendszer.28 A mai olasz büntető perrendtartás tipikusan hibrid jelleget hordoz magában, azonban ez a rendszer egy hosszú történelmi folyamatnak a gyümölcse. Az olasz büntetőeljárás egészen 1988-ig inkvizitórius jelleggel bírt, amelyet lényegében az 1930-as Codice Rocco képviselt. A nemzetiszocialista éra alatt született kódex a büntetőeljárást két szakaszra osztotta: nyomozási (istruzione) és tárgyalási szakaszra (di­ battimento). A kódex a nyomozási szakaszra helyezte a hangsúlyt, amit jelzett az is, hogy a nyomozási bíró (giudice istruttore) igen széles jogkörrel rendelkezett. A nyomozási szakasz legfőbb célja a (materiális) igazság feltárása volt. Az ezt követő tárgyalási szakasznak nem tulajdonított különösebb jelentőséget a Kódex, csupán a korábban beszerzett bizonyítékok ellenőrzését szolgálta.29 Az így kialakult rendszer azonban számos defekttel küszködött, s a hatékonyság növelésének, valamint az eljárás gyorsításának igénye számos reformhoz vezetett.30 A rendszer átfogó megreformálására 1988-ban, a Codice di procedura penale italiana (C.P.P) megalkotásával került sor. A lényegi változás a vádelvű, akkuzatórius rendszer bevezetése volt. Az új C.P.P bizonyos tekintetben meghaladta az akkuzatórius modellt, hiszen továbbra is a materiális igazság felderítését tekintette az ítélkezés legfőbb feladatának. Az eljárás kognitív funkciója tehát továbbra is megmaradt, csupán az igazság felderítésének módja változott meg. A korábbi monológos szerkezetet felváltotta a vádelvű rendszerekre jellemző kontradiktórius modell. 31 A törvénykönyv élesen elválasztotta egymástól a nyomozási és a szóbeli szakaszt. A nyomozási cselekmények elvégzése az ügyészség és a rendőrség hatáskörébe tartozott. Ekkor gyűjtötték össze a bizonyítékokat. A nyomozást követte az eljárás szóbeli szakasza, mely során a felek indítványozhatták a bíróságnál, Weigend, i. m.: 402. o. Giulio Illuminati: The Frustrated Turn to Adversarial Procedure in Italy (Italian Criminal Procedure Code of 1988). Washington University Global Studies Law Review http://ssrn.com/abstract=827964 (2013-11-23) 3 0  Macro Fabri. (1994). Theory Versus Practice of Italian Criminal Justice Reform. Judicature 77, 211 In.: Changsheng Li: Adversary System Experiment in Continental Europe: Several Lessons from the Italian Experience, Journal Of Politics and Law, Vol. 1., No. 4., December 2008, 13. o. 31  Moccia Sergio: Vérité substantielle et vérité du procè s, In.: Déviance et Société, 200, Vol. 24., No. 1., 111.o. http://www.persee.fr/web/revues/home/ prescript/article/ds_0378-7931_2000_num_24_1_1719 (2013-11-23), C. Cass., sez.un., 6.11.92, in Rep. Foro it. 1993, II, 65. In.: Moccia, i. m. 111. o. 2 8  2 9 

Findley, i. m.: 914–917. o. Franklin Strier, Making Jury Trials More Truthful, 30 U.C. Davis L. Rev. 95, 107 (1996). Findley, i. m.: 917. o. 2 3  Findley, i. m.: 917. o. 2 4  The Search for Truth in Criminal Process, i. m.: 7. o. 2 5  Marvin E. Frankelt, The Search For Truth: an Umpireal View, 123 U. Pa. L. Rev. 1031 (1974–1975) In: Search for Truth in Criminal Process 6. o. 2 6  Findley, i. m.: 929. o. 2 7  Findley, i. m.: 912. o. 21 

2 2 

40


32  Az olasz Alkotmánybíróság az 1998. évi 361. döntésében az C.P.P 513. cikkének 2. bekezdését alkotmányellenessé nyilvánította, s ezáltal biztosította a bíróságnak azt a jogot, hogy a nyomozás során keletkezett iratokat, s az ügyész előtt tett nyilatkozatokat a tárgyaláson mindennemű korlátozás nélkül felolvashassa. In.: Moccia, i. m.: 113. o. 33  http://eur-lex.europa.eu/Notice.do?mode=dbl&lng1=hu,hu&lang=&l ng2=bg,cs,da,de,el,en,es,et,fi,fr,hu,it,lt,lv,mt,nl,pl,pt,ro,sk,sl,sv,&val=621094 :cs (2013-11-23.) 3 4  In.: http://eur-lex.europe.eu, i. m.

meg. Az olasz eljárás legfőbb feladata így továbbra is az igazság megállapítása, a korábbiakhoz képest azzal a különbséggel, hogy annak felderítése, a bizonyítás kérdésében az akkuzatórius eljárás szabályai szerint történik. 35

VI. Záró gondolatok Az egyes eljárásjogi rendszereket megvizsgálva megállapíthatjuk, hogy az igazság megállapítása – hiába ez a büntetőeljárás sarkalatos pontja – a gyakorlatban számos nehézségbe ütközik. Véleményem szerint ez az igazság fogalmának sokrétűségére, komplexitására vezethető vissza. Nem nehéz belátni ugyanis azt, hogy az egyes igazság-fogalmak egymástól jelentősen eltérnek, s adott esetben egymással ütköző kategóriákat jelentenek. Nem kivételes eset, hogy egy ítélet megfelel a processzuális igazságosság követelmények, azonban teljesen ellentmond a materiális igazságnak.36 Az igazság felderítésének útjába álló másik akadályt az emberi jogok eszméjének térhódításában ragadhatjuk meg. Az igazság maradéktalan felkutatása gyakran ütközik az egyéneket megillető alapvető elidegeníthetetlen jogokkal, s beavatkozást jelent a magánszférába, az egyéni autonómiába. Akár az európai, akár az amerikai kontinenst vizsgáljuk, az emberi jogok tiszteletben tartása az állam alapvető kötelezettsége, s a büntetőigény érvényesítése ezen követelménynek megfelelve, jogállami keretek között képzelhető csak el. Az igazság nem abszolút, feltétlen érvényesülést megkövetelő érték. A bírósági eljárás legfőbb célja azonban nem lehet más, mint az igazság felderítése – gondoljunk itt annak akár a materiális, akár a processzuális felfogásra. A büntetőeljárástól joggal elvárható – a történelmi és eszmei változásoktól függetlenül – az igazság érvényre juttatása, hiszen az igazság megállapítása az alappillére, a conditio sine qua nonja az eljárásnak, az állami büntetőigény érvényesítésének, valamint a preventív és retorzív célok megvalósításának.

Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

hogy az ismertesse az egyes álláspontok alátámasztására szolgáló, a nyomozás során végzett cselekményekből következő tényeket. Lényegi különbség a korábbi eljáráshoz képest, hogy az ügyben eljáró bíróság nem fért hozzá a nyomozás teljes anyagához, csupán a szóbeli szakasz során a felek által kiválasztott, bizonyítékként elfogadott elemekhez. Végső soron, a tárgyalás során derült fény a lényegi igazságra, amely lehetővé tette az ítélet megalkotását. Az új rendszer azonban nehezen igazodott az inkvizitórius hagyományokkal rendelkező olasz bíróságok igényeihez. Ennek eredményeként, nem sokkal a C.P.P hatálybalépését követően, mind a Corte costituzionale, mind pedig a rendes bíróságok a korábbi inkvizitórius modell gyakorlatához fordultak. A jogalkotói és a bírói értékelések közötti eltérések a C.P.P módosításához vezettek.32 Az inkvizitórius „visszarendeződés” az Alkotmányt sem hagyta érintetlenül. Az Alkotmány 111. cikkének módosítása során rögzítették az akkuzatórius eljárás alapelveit, azonban bizonyos mozgásteret biztosítottak a jogalkotó számára. Ez a mérlegelési mozgástér az olasz büntetőeljárást köztes modellé alakította át, határozottan akkuzatórius jelleggel, az inkvizitórius modell jegyeivel vegyítve. 33 Az egyik legjobb példa az akkuzatórius modell áttörésére a C.P.P. 409. cikkének (5) bekezdése. Hagyományosan a nyomozási szakaszban az előzetes nyomozással megbízott bíró (giudice per le indagini pre­ liminari – a G.I.P.) passzív szerepkört tölt be, s feladata arra korlátozódik, hogy biztosítsa az eljárás jogszerű lefolytatását, és garantálja a terhelt, valamint a bűncselekmény sértettjének jogait. A G.I.P. nem avatkozik be a nyomozási cselekményekbe, mivel a bizonyítékokat alakszerűen a szóbeli szakasz folyamán nyújtják be. Ez a passzív szerepkör az ügyészt a nyomozási szakaszban az eljárás előmozdítójává teszi, mivel a nyomozás irányítása és a büntetőeljárás indítványozása kizárólag az ő feladata. A tisztán akkuzatórius modell alóli kivételként a C.P.P. 409. cikkének (5) bekezdése előírja, hogy a G.I.P. elrendelheti, hogy az ügyész „emeljen vádat”, ily módon kilépve passzív szerepéből a törvényesség elvének területén.34 Kérdés, hogy egy ilyen komplex, hibrid rendszer keretei között milyen szerephez jut az igazság felderítése. Úgy tűnik, hogy az olasz ítélkezés továbbra is ragaszkodik az igazság felderítésének klasszikus, inkvizitórius modelljéhez. Valójában nem tehetünk különbséget formális és materiális igazság között, hiszen az eljárásban csupán egyetlen igazság létezik, amely egy kontradiktórius eljárás keretében születik

Summary – The ways of truth-finding in traditional procedural systems We can agree on the fact that the search for the truth is one of the main goals of the criminal process, although we cannot determine the exact meaning of truth. Generally, we can distinguish between two different approaches. The first one is the correnspondence theory: according to it, truth is a hidden piece of gold and the sentence is true if it corresponds with reality. The Moccia, i. m.: 116. o. Elek Balázs: A jogerő a büntetőeljárásban, Debreceni Egyetem Államés Jogtudományi Kar Büntető Eljárásjogi Tanszéke, Debrecen, 2012, 42. o. 35 

3 6 

41


Büntetőjogi Szemle 2014/1. szám

other one is the competing consensus theory, which suggests that truth is what reasonable people agree upon after a fair discourse. This concept puts more emphasis on the content of the rules that determine the process than on the outcome of the case. Each theory is associated with a different procedural system. My purpose is to present the ways of truth-finding in these systems. The inquisitorial system, which is said to be more focused on truth-findig, aims to discover „what actually happened”. As opposed to it, the adversary system tends to emphasize the conflict resolving potential of the criminal process and aims to restore social

peace. The hybrid system is the combination of these previous ones: it seems to be faithful to its inquisitorial origins in some respects, but also displays some indispensable adversarial features. To draw the consequences, we can assume that these previously mentioned systems do not reflect the inquisitorial and the adversarial ideal types in their pure formes. The heritage of one of the competing ideal types is still recognizable in individual procedural systems, but they all contain differing elements that may have entered the system because the purest doctrine of adversariness and inquisition turned out to be inadequate. 

mAGyAR büntetőjOG i–ii–iii. KOMMEnTár A gyAKOrlAT SzáMárA (a 2012. évi C. törvény, az új Btk. kommentárja) Harmadik kiadás SzErzőK: Akácz józsef, belegi józsef, Katona sándor, Kónya istván, márki zoltán, mészár Róza, molnár Gábor miklós, soós lászló SzErKESzTő: Kónya istván, a Kúria Büntető Kollégiumának vezetője

ára:

• 23 000 Ft (most 39 000 Ft helyett, előfizetés a harmadik kiadásra nyomtatott formában, a további pótlapok ára: 38 Ft/oldal) • 33 000 Ft / előfizetés (most 49 900 Ft helyett, e-könyvtárban, az évközi frissítéseket is magában foglaló éves átalánydíj) • 16 500 Ft / előfizetés (most 24 950 Ft helyett, e-könyvtárban, Jogkódex/Jegyzőkódex előfizetőknek, az évközi frissítéseket is magában foglaló éves átalánydíj)

A KúRiA bíRáinAK KOmmentáRjA A GyAKORlAt számáRA Az Országgyűlés a 2012. évi C. törvénnyel megalkotta az új Büntető Törvénykönyvet, amely 2013. július 1-jén hatályba lépett. Az új Btk. úgy hoz létre lényegi változtatásokat a büntető anyagi jogban, hogy nem jelent teljes szakítást azokkal az értékekkel, amelyek az eddigi szabályozásban az állampolgárok hatékony jogvédelmét biztosították. Megújítja – más jogterületeken kipróbált szankciók (sportrendezvények látogatásától eltiltás, elzárás) átemelésével új büntetési nemekkel bővíti – a büntetési rendszert. Sok esetben törvényi szintre emeli a büntető ítélkezésben évtizedek alatt kikristályosodott joggyakorlatot.

WEB

NDELÉ RE

Kiadónk a Kúria tapasztalt büntetőbíráinak szerzőségével, a Kúria Büntető Kollégiuma vezetőjének szerkesztésében 2013 szeptemberében jelentette meg a Kommentár új, harmadik kiadását. Az új törvény rendelkezéseinek elemzése mellett a bírák áttekintik az egyes jogintézmények, törvényi tényállások alkalmazásához kapcsolódó korábbi joggyakorlatot. A szerzők elvégzik a törvény változásának fényében szükséges szelekciót is: a magyarázatok között csak azokat az elvi tartalmú eseti bírósági döntéseket és testületi határozatokat ismertetik, amelyeket a gyakorlat számára továbbra is iránymutatónak tartanak. Ehhez támpontot ad számukra az, hogy a Kúria Büntető Kollégiuma a közelmúltban felülvizsgálta a ’78. évi Btk.-n nyugvó kollégiumi vélemények alkalmazhatóságát, jogegységi eljárásban újjáalkotta a korábbi 15. számú Irányelvet S MEG E oly módon, hogy annak helyébe két jogegységi határozat lépett.

–5%

S

42

HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 1037 Budapest, Montevideo utca 14. Fax: (36-1) 349-7600 • Telefon: (36-1) 340-2304 • info@hvgorac.hu

www.hvgorac.hu • www.ujbtk.hu

Büntetőjogi szemle 2014/1.  
Büntetőjogi szemle 2014/1.  

Büntetőjogi szemle 2014. 1. száma

Advertisement