__MAIN_TEXT__
feature-image

Page 1

Dr. Brusznyai รrpรกd


Brusznyai Árpád 1924-ben, a Szentes közelében fekvő Derekegyházon látta meg a napvilágot egy csendőr gyermekeként. Kiemelkedő szellemi képességeit már a gimnáziumi évek alatt megcsillogtatta, ráadásul fiatalon a sportban is jeleskedett, csonttuberkulózisa miatt azonban 18 éves korában kis híján teljesen lebénult. A szörnyű betegség következményeitől élete végéig szenvedő férfi később a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatójaként folytatta tanulmányait, tagja lett az Eötvös Collegiumnak, 1947-ben pedig – ösztöndíjasként – Bécsbe került. 1949-ben szerezte meg görög–magyar–történelem szakos tanári oklevelét; a kor szaktekintélyei őt tartották a klasszika-filológia egyik nagy ígéretének, amit Homérosz eposzairól írt diplomamunkája és több későbbi – az Antik Tanulmányokban publikált – dolgozata is igazolt. A fiatalember tanársegédként egy ideig Moravcsik Gyula mellett dolgozott, a kommunista diktatúra kiépülése után azonban a pártvezetés derékba törte karrierjét. Brusznyai kispolgári származása és édesapja csendőrmúltja miatt eleve a „gyanúsak” közé tartozott, miután azonban katolikus pap testvérét 1951-ben Kistarcsára internálták, végképp persona non gratává vált az egyetem falai között.A férfi a váci papi szemináriumban, majd – későbbi felesége, Honti Ilona


hatására – a veszprémi Lovassy László Gimnáziumban vállalt tanári állást, és 1953-ban kötött házassága után az utóbbi városban telepedett le. Brusznyai Árpádot az 1956. október 23-án kirobbanó forradalom után három nappal választották be a megalakuló Veszprém Megyei Nemzeti Forradalmi Tanácsba, ahol november 1-jére elnöki pozícióba emelkedett. A szervezet szellemi vezetőjeként, majd tényleges irányítójaként elévülhetetlen érdemeket szerzett a rend és a közbiztonság fenntartásában; a forradalom napjaiban gyakran személyes közbeavatkozásával csillapította le a régi pártfunkcionáriusok és ÁVH-sok ellen irányuló lincshangulatot, többeket pedig azáltal igyekezett megóvni, hogy elrendelte őrizetbe vételüket. Időközben zárolta, és a forradalmi bizottságnak utalta át a DISZ – Dolgozók Ifjúsági Szövetsége – és az MDP vagyonát, rendeletet adott ki a téeszesített birtokok egy részének visszaszolgáltatásáról, és kiáltványban követelte a szovjet csapatok kivonását, illetőleg a szabad, többpárti választások megtartását. Brusznyai Árpád november 2-án Budapesten tárgyalásokat folytatott a Honvédelmi Minisztériumban, melyek eredményeként a Veszprém megyei nemzetőrség fegyverekhez jutott, de fontos kiemelni, hogy az elnök erélyes fel-


lépésével ezután is megelőzte a vérontást. A Vörös Hadsereg várható bevonulása előtt is igyekezett megakadályozni a fegyveres összecsapást, Veszprém megszállásakor azonban a Szovjetunióba hurcolták, ahonnan decemberben ugyan hazatérhetett, a megtorlást azonban nem kerülhette el. Brusznyait 1957 áprilisában tartóztatták le, és egy koncepciós perben – államellenes szervezkedés vezetésének vádjával – október 19-én életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Az eljárás során a Győri Katonai Bíróság Népbírósági Tanácsa teljes mértékben figyelmen kívül hagyta Brusznyai valós tevékenységét, a vérontás elkerüléséért tett erőfeszítéseit, és egyes tanúvallomások, illetőleg hibás következtetések segítségével „igazolta” a vádakat. A per légkörét kiválóan jellemzi, hogy a tanár ügyvédje, Miklós Imre fellebbezésében a nyilvánvaló bizonyítási szabálytalanságok dacára csupán enyhítést kért védencének, törekvései azonban így is kudarcot vallottak. Az ítélethirdetés után két héttel, november 2-án az MSZMP Veszprém megyei első titkára, Pap János levelet írt Domokos Józsefnek, a Legfelsőbb Bíróság elnökének E közbeavatkozás nyomán az ügy a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának Különtanácsa elé került, ahol teljesült Pap János kí-


vánsága, ugyanis a bírák – 3:2 arányban – a kegyelmi felterjesztés ellen szavaztak. Jóllehet, az eljárás során Moravcsik Gyula profeszszor és Kodály Zoltán is igyekezett közbenjárni a klasszika-filológus érdekében, erőfeszítéseik kudarcot vallottak. Kodály szerint: „Ezek vért akarnak inni, nem lehet mit csinálni.” 1958. január 9-én végezték ki. Az akasztófa felé menve a Himnuszt énekelte. 6 óra 59 perckor akasztották fel. A két börtönorvos 7 óra 11 perckor jelentette, hogy az elítélt meghalt. Személyében egy kiváló férfi és egy ígéretes pálya előtt álló tudós szállt sírba. Emléktáblája Vácott a Konstantin tér 1-5. szám alatt található. Néhány megszívlelendő gondolat tőle: „Becsületes ember, becsületes vezető nem akarhat mást, mint a nép. Egyetlen becsületes politika van: a nép érdekeinek szolgálata.” „A történelem folyója sok szennyet vetett partra azokban a napokban, talán többet, mint mi, akik akkor a folyó közepén úsztunk, láttuk vagy gondoltuk volna. A szenny eltakarodik, a víz tisztul - s a nagy feladat tisztán áll a nép előtt. S ha kormány és nép ebben a szellemben fog össze, ha erre az alapra épül az új nemzeti összefogás, akkor valósul meg népünk új aranykora.”


Lánya, Brusznyai Margit így emlékezik: „Apám, Brusznyai Árpád 1924-ben született Derekegyházán. A szentesi gimnáziumba járt. A nagyapa mindig nagy büszkén mesélte: „A Brusznyai fiúk voltak a szentesi gimnázium krémjei, édes kis unokáim!” Apám érettségi után Pestre került az Eötvös-kollégiumba, 1948-ban végzett. Szász Imre Ménesi út című könyvében sok negatívumot írt apámról. Hogy nagydarab volt, hogy vöröses volt a szakálla, hogy jobboldali volt, hogy csendőr fia volt, ezek mind negatívumként szerepelnek. Engem ez nagyon izgatott, és írtam egy levelet a Rusvay Tibornak, aki Vácon élő tanár, és Eötvös-kollégista társa volt apámnak, és nekem apai jó barátom. Egész gyerekkoromban tanított nyelvre, és vitt a fiaival együtt, szóval pótapám volt itt a közelben. És írtam neki, hogy most akkor milyen volt az apám. És ő elküldte az én levelemet apám legjobb barátjának, Vekerdi Józsefnek. És Vekerdi válaszolt, hogy „Margitka, minden igaz, csak pozitív előjellel. Tehát nagydarab volt, gúnyos volt, vezető szerepű volt, lehengerlő volt, a társaság közepe volt, de ez jó volt. Ez nem volt rossz.” Amikor apám elvégezte az egyetemet – görög–latin, történelem, klasszika-filológia szakon –, akkor a Klasszika Filológiai Intézetbe került. Onnan rúgták ki 1951-ben, amiatt hogy a bátyját


internálták. És akkor jött Vácra. A szemináriumban tanított énekkart, zenét, aztán görögöt és latint a kispapoknak. Kántorizált is a templomban. Ekkor ismerkedett meg anyámmal. Tudniillik a Honti nagyapa templomjáró ember volt, és meghívta apámat sakkozni. Anyám, Honti Ilona – ahogy mesélte – nagyon elájult, amikor meglátta apámat. Először apám észre se vette anyámat, nagy bánatára. Aztán mégis... Apámnak a váci szemináriumi munka nem volt igazán szívügye. Tanítani akart, és sikerrel pályázott meg egy tanári állást a veszprémi Lovassy László Gimnáziumban. Készültek az esküvőre. Anyám is leköltözött, de külön éltek, mint rendes fiatalok. És egyik este anyám éppen vasalt, amikor Árpád bekopogott az ablakon: „Iluska, menni kell esküdni!” „Jó.” – mondta anyám, és másnap elmentek a polgári esküvőre. Tudniillik csak, mint házaspár kaphattak lakást. Ez volt 1953 tavaszán, és nyáron, Vácon megtartották az egyházi esküvőt. Anyám, mint vegyészlaboráns kapott állást a Nehézvegyipari Kutatóintézetben. Kaptak egy kétszobás lakótelepi lakást. És 1954-ben megszülettem én. Szegények voltak, de azt mondja anyám, hogy csodálatos jó élet volt, mert Árpád mellett nem lehetett unatkozni egy percig sem. Borzasztó jó társalgó volt, tele volt szeretettel.


„Mint egy hullám, úgy vitt magával, és ez jó volt.” – mondja mindig anyám. Anyám hallatlan biztonságban érezte magát mellette. És ez egy olyan kislánynak, aki a háborút tizenévesen élte át, óriási dolog. Meg nagyon szerették egymást! Most már nincs emlékképem édesapámról. Már csak azt őrzöm, amire még tízéves koromban emlékeztem. Ez nagyon érdekes dolog. Körülbelül tízéves koromig emlékeztem egy olyan jelenetre, amelyben az arca nincs benne, csak van egy rács. A rácson átmegyünk, és akkor én az ölében ülök, tudom, hogy a papám, de az arcát nem látom, mert bele vagyok bújva, és jó illata van. Azt hiszem, Győrben vagy a pesti Gyűjtőben, vagy valahol máshol beengedtek engem még a tárgyalás előtt. A tárgyalás után már nem. A rácson átmegyünk, beengednek egy kis ajtón, és akkor ott az apám, de az arcára abszolút nem emlékszem. És az ölébe vesz engem, és nagyon jó szaga van. Megdöbbentem azon, amikor anyám egyszer elővette a levéltárcát, a cigarettatárcát, a pénztárcát, és kinyitottam, és az a szag volt az. Az valami döbbenetes! Akkor ő tanított nekem két görög sort, igen, és a két görög sort a mai napig is tudom, és az olyan nagy dolog volt, hogy én azt meg tudtam jegyezni, mert végül is hároméves kislány voltam, három és fél. És ha olyan barát jött, akkor azt el


kellett mondani. És a két görög sor vitte a hátán az én emlékezetemet. Állítólag írt nekem mesét vécépapírra, de nem kaptam meg. Ezt mesélték a rabtársak. Azt mondták, hogy elég hosszan írt, de nem sikerült eljuttatnia hozzám. Pedig milyen jó lett volna! A pesti Gyűjtőből írt három levelet. Ceruzával van írva, és rá van pecsételve: ellenőrizve. Mindegyik olyan, mint egy utolsó levél. Hogy jól vagyok, hogy töretlen testi-szellemi erőben vagyok, és semmi bajom. És minden családtagot külön megszólított: „Édesapám, kedves bátyám, törődjetek az enyéimmel!” Szóval mindegyik levél olyan, mintha utolsó levél lenne. Rajta van a rabszám. Ezeket egy könyvkötő nagyon ügyesen úgy kötötte be, hogy nejlonba tette a leveleket, és a nejlont kötötte be, mert a papír végig van írva a margóig. Ezt anyám őrzi. Az ítélet után már se búcsúbeszélőt nem adtak, se búcsúlevélre nem adtak lehetőséget, semmiféle elbúcsúzásra lehetőséget nem adtak! Már egész korán tudtam, hogy forradalom volt, anyám elmondta, hogy az apám hős volt, aki meghalt a magyar szabadságért – gondolom, így magyarázta anyám. És tudtam, hogy meghalt, azt is tudtam, hogy az oroszok tehetnek róla, de nem úgy, hogy az oroszok


ölték meg, hanem azért, mert az oroszok itt vannak, és nekünk ez nem jó, mert nem vagyunk szabadok. Szóval megmondták. De semmi konkrétumot, se kivégzés, semmi – meghalt a szabadságért, és hős volt. Később ez változott. Akkor volt szó arról, hogy börtönben ült, és hogy megölték. Nem is tudtam. Ez a kettő nem kapcsolódott össze. És az, hogy megölték, akkor változott kivégeztékre. Aztán anyám is és apám barátai is elég sokat beszéltek ’56-ról és apám tetteiről. Tudtam, hogy az, hogy ellenforradalom, hazugság. De azt is sokan elmondták, hogy micsoda csodálatos dolog volt ’56, hogy valamiféle fellélegzés volt. Anyám nem titkolt előttem semmit, és azt is tudtam, hogy nem szabad erről mások előtt beszélnem. Szóval titokkal a lelkemben éltem, és nem volt szabad arról beszélni, hogy az apámat megölték, meg hogy szabadság, meg hogy oroszok. Én ezt pontosan tudtam már elsős koromban. Azt mondta az anyám, hogy élni kell, előre kell jutni, tanulni kell, egyetemre kell jutni. Valamit produkálni kell. És azt csak úgy lehet, hogy az ember nem hirdeti fennhangon a múltját. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenben aláveti magát, meg hogy megtagadja a múltját.” (Részletek a Kőrösi Zsuzsanna és Molnár Adrienne által készített interjúból)


Dr. Csomor Jรกnos


Szamosújváron, 1904. január 11-én született; Vácon, 1980. március 20-án hunyt el. Iskolai végzettsége jogász. Az 1930-as évektől a Váci Járásbíróságon bíró. 1944. január 1. és 1945 augusztusa között miniszteri jogtanácsos. 1945 februárjától 1946-ig Vác város rendőrkapitánya. 1946-1948 között a Közellátási Minisztériumban dolgozik, majd bíró a Váci Járásbíróságon. 1956-ban az újjászerveződő Szociáldemokrata Párt tagja. Az 1956. október 26-án létrejött Vác Városi Forradalmi Nemzeti Tanács, az 1956. október 31-én megalakult Váci Forradalmi Nemzeti Tanács Ideiglenes Intézőbizottságának és az 1956. november 14-én véglegesen megválasztott Vác Városi Forradalmi Nemzeti Bizottságának tagja. 1956. október 31. és 1956. november 6. között a Váci Járási Forradalmi Bizottság elnöke.


Az 1956. december 26-án újjáalakult Váci Reménység Egyesület ügyésze. 1956. október 25-én javaslatára választják meg dr. Kristóf Bélát polgármesterré. Meghívott a nemzeti bizottság földrendezési intézőbizottsági, 1956. november 2-i ülésére. 1956. október 31-én apolgármester megbízólevelet állít ki, hogy az osztrák határig kísérje Báró Gyulát. (Erre a család közlése szerint nem került sor.) 1956. november 20-án részt vesz a Váci Összüzemi Munkástanács ülésén. 1957. március 8. (más forrás szerint március 19.) és 1957. december 10. között Vácott, majd Kistarcsán közbiztonsági őrizetben, ezt követően rendőri felügyelet alatt van. 1958 augusztusában kizárják az ügyvédi kamarából. Ezután több munkahelye van, és méhészkedik. 1963-tól dolgozhat ismét ügyvédként nyugdíjazásáig.


Arn贸czy Lajos


Échirolles-ban, Franciaországban, 1930. február 26-án született. Kisiparos családból származik. Szülei a francia tulajdonú sárvári textilgyárban dolgoznak, és így kerülnek Franciaországba, ahol 1936-ig élnek. Iskolai végzettsége öt elemi, egy polgári osztály, villanyszerelő, híradótechnikusi tiszti iskola. 1948-tól önként szolgál a honvédségnél, 1950-ben alhadnagy, 1951-ben hadnagy, 1954-ben főhadnagy, 1953-tól a váci híradóezrednél (Pf. 9002) műhelyparancsnok. 1948-tól MKP-, majd MDP-tag, párttitkár, majd pártonkívüli. 1956. október 25-én begyűjti és a laktanyába szállítja a Szabadságharcos Szövetség kinnlevő fegyvereit. 1956. október 26-tól Környei Imre parancsa alapján – a 40 fős „vegyes” összetételű – a régi rendőrség tagjaiból és civilekből álló – nemzetőrség, november 3-tól a nemzetőrség (polgárőrség) karhatalmi (rendfenntartó) egységének parancsnoka. 1956. október 27-én részt vesz a váci fegyházban kibontakozott tűzharcban. 1956. november 3-án a váci rendőrségről a budapesti Gyűj-


tőfogházba szállítja a fegyház őrizetbe vett államvédelmis őrségének tagjait. Dr. Kristóf Béla felszólítására – megakadályozandó, hogy a szovjet csapatok egyetemistákat vigyenek ki a Szovjetunióba – november 5-én társaival felrobbantja a vasúti síneket a vácalsóvárosi vasúti híd közelében, és az arra haladó szovjet gépkocsira társaival együtt tüzet nyit. 1956. november 11-én éjszaka letartóztatják a szovjetek, Budapestre viszik és átadják a magyar hatóságoknak, majd öt nap múlva hazaengedik. 1957 áprilisában leszerelik és ideiglenesen tartalékos állományba helyezik. Elektroműszerészként munkába áll a Fővárosi Villamosvasútnál. Előzetes letartóztatásban van 1957. augusztus 1-jétől. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma 17 évi börtönbüntetésre ítéli III. rendű vádlottként a népi demokratikus államrend elleni szervezkedés és az erre irányuló szövetkezés és társadalmi tulajdonban lévő vagyontárgy felrobbantásának bűntette miatt. 1963. március 26-án közkegyelemmel szabadul.


Komáromi Kornélia


„Hálózati munkára nem alkalmas.” „163-165 centi magas, vékony testalkatú, világosbarna hajú, hosszúkás, telt arcú, egyenes orrélű, egyenes testtartású, bal lábára kissé biccentő”. Így festették le kukkolói 1957. december 13-án és 14-én, 18-án, amikor udvarlójával találkozott, s „kézen fogva sétált [vele], kék télikabátot hordott, fekete nadrágot, fehér nylon harisnyát, bordó kesztyűt” viselt, ezzel fogta gyanúsan tömött, barna aktatáskájának fülét. 19-én, „világoskék sálat” is kötött a nyaka köré. Vácról érkező édesapjával – nyugalmazatott MÁV tisztviselővel – találkozott, aki délután elkísérte Komáromi Kornéliát az Egyetemi Könyvtárba. Délelőtt „franciakrémest evett egy cukrászdában”, ebéd után, karonfogva sétált és beszélgetett édesapjával. Két nappal korábbi délelőttjét udvarlójával töltötte egy 60-szor 40 centiméteres, hordozható táskagramofon társaságában. A kukkolók sajnálatára Komáromi Kornélia és udvarlója a lemezjátszóval hosszabb időre eltűntek egy Szabadsajtó utcai épület kapujában. Komáromi Kornélia 1956. október 23-án a pesti jogi karon maradt és az egyetem Rákóczi úti leánykollégiumából vett részt a forradalomban. Október 25-én a diákszállóban megjelentek a műszaki egyetem diákjai, akik felkérték a joghallgatókat, hogy legyenek se-


gítségükre Nagy Imre hatalomra jutását segítő röplapok másolásában. Komáromi Kornélia és az ott lévő diáklányok a nyomtatott röplapok alapján személyenként körülbelül 4-5 példányban lemásolták. E röplapok terjesztését műszaki egyetemisták végezték. Komáromi Kornélia 1956. október végén hazatért szülei váci lakására. [Itt] saját maga fogalmazott röplapokat azzal a céllal, hogy az egyetemre való visszatérése után Budapesten terjeszteni fogja.(...) A diákszállóban tervének végrehajtásába bevonta Barki Ida és Jekkel Klára évfolyamtársait. Ezeket a röpcédulákat 1957. március 15-e előtt (...) Budapest területén kapualjak alá ragasztás útján terjesztették. A röpcédulákban sztrájkra, néma tüntetésre szólították fel Budapest lakosságát arra az esetre, ha a szovjet csapatok nem vonulnának ki az országból. Még a budapesti fegyveres harcok előtt, a New York kávéházban találkozott Sánta Ferenc íróval, a Petőfi Kör egyik alapítójával, vezetőségi tagjával, aki a padlássöpregetésekről és a földmíves népesség állapotáról szóló személyes beszámolójával igen nagy hatást gyakorolt Komáromi Kornéliára. Sántánál is erősebb szellemi hatással volt reá az ELTE Magyar Jogtörténeti Tanszékének docense, Révész László, akit MEFESZ tagsága révén is a jogi kar Forradalmi


Bizottságának elnökéül választottak olyan kivételes, a fegyveres felkelésben is résztvevő tanítványai, mint Forintos György, Töttösy Zsolt és (a börtönéveik letöltése után) festőművésszé és íróvá vált Karátson Gábor. Ők Komáromi Kornélia szeme láttára készítették orosz és magyar nyelvű röpcéduláikat az egyetem jogi karán, s tudtával indultak a Központi Gyűjtőfogházba kiszabadítani a Rákosirendszer politikai foglyait. Még 1958. április 26-i letartóztatása után, a politikai rendőrség Gyorskocsi utcai vallatószobájában – már a gyanúsítottból terheltté nyilvánító határozat meghozatalánál is – Komáromi Kornélia saját szavaival azt vágta a kihallgatást vezető tisztek arcába: „1957 márciusában azért terjesztettem röplapokat, mert kívántam és kívánom jelenleg is a szovjet csapatok kivonását az országból, s ezt röplapjaimmal elő kívántam segíteni. A KISZ-plakátjait is azért téptem le, mert Nagy Imre politikájának híve vagyok, és mivel a KISZ a Kádárkormány politikáját igyekezett elősegíteni, akadályozni kívántam a munkáját.” A Komáromi Kornélia bebörtönözéséhez vezető út ugyanis éppen a KISZ politikai területfoglalásának bátor akadályoztatásától indult. Ahogy a BM Politikai Nyomozó Főosztályának operatív tisztje,


1957. május 8-án jelentette: „május 4-én a Jogi Kar épületében kifüggesztett plakátokat (KISZ) ismeretlen tettesek éles késsel darabokra vagdosták, május 7-én ismét leszaggatták a kifüggesztett KISZ plakátokat és helyükbe öt helyen egy-egy rajzlap nagyságú, tussal írott ellenséges szövegű plakátot ragasztottak ki. A plakátok tartalma: Éljen a KISZ = Kádár Inasainak Szövetsége! Hazaárulók, naplopók, pénzhajhászok bandája!” A KISZ elleni plakátháború folytatódott, mint a megindított nyomozás - házkutatás útján megállapította -, Komáromi Kornélia redisztollának tusfestékével írták az egyik hirdetményre: „le vagytok szarva!”. A feljelentések az ELTE Tanulmányi Osztályvezetőjétől – a BM „hivatalos kapcsolatától” – és a Jogi Kar KISZ-titkárától, Czili Gyulától [a Fővárosi Főügyészség későbbi politikai csoportvezetőjétől, majd a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesétől] érkeztek a BM szovjet tanácsadójához és Marosán György államminiszterhez, a Minisztertanács Személyügyi Titkárságának vezetőjéhez. Czili Gyula –„egy igazi KISZ tag a többi nevében” aláírású egyik feljelentésében – különös nyomatékkal emelte ki, hogy Komáromi Kornélia „mint nő, különösen hangra talál. Ártatlan diákokat fertőz meg. Érdemes róla megemlíteni, hogy az ellenforradalom alatt is női tüntetéseket


szervezett, fegyver szétosztással, meg eldugással foglalkozott. Ilyen tanuló nem érdemli meg, hogy egyetemista legyen. Erre a jövőt nem építhetjük. Követeljük az egyetemről való eltávolítását és a dolog kivizsgálását. Gondoljunk arra: »Egy cseppnyi méreg is megfertőz egy pohár bort«.” A tanár Révész László 1957 januárjának utolsó napjaiban svájci emigrációba kényszerült, a berni Kelet-Európa Intézet munkatársa lett, de a tanítvány az ő nézeteit is képviselte a Fővárosi Bíróságon. Az utolsó szó jogán Komáromi Kornélia „kijelentette, hogy (...) rossz módszereket választott a párt és kormány a szovjet hadsereg elleni harcban. Előadta továbbá, hogy ha jelenleg szabadlábon lenne, a párt és a kormány elleni harcot is tovább folytatná, a már említett követelések eredményesebb kivívása érdekében.” Ezért a töretlen, bűnbánást nélkülöző kijelentéséért elsőfokú, 1958. november 6-án meghozott 2 év és 6 hónapos ítéletét 6 évre súlyosbította a Legfelsőbb Bíróság 1959. február 5-én. Erkölcsi bizonyítványának is felfogható, amit a Gyorskocsi utcai vallatói a rab Komáromi Kornélia „kísérőlapjára” írtak: „Hálózati munkára nem alkalmas.” Emléktáblája Vácon, a Tímár utcában található.


Lánya, Szántó Gabriella így emlékezett édesanyjára: Édesanyánk 1938. május 27-én, Újpesten született, 1985. június 5-én hunyt el. A Váci Polgári Lányiskolában (Karolina), majd a Madách Gimnáziumban tanult. Letartóztatásakor, 1958ban II. éves joghallgató volt az ELTE-en. Bíró szeretett volna lenni… 1963-ban szabadult Kalocsáról 4 év, 9 hónap, 14 nap fogság után, (nem is említve bő félévet, amelyet 1958. május 25-étől a politikai rendőrség vizsgálati fogságában töltött, perének megkezdése előtt). 1967-ben férjhez ment, s ’67-ben ’69-ben, ’71-ben sorra jöttek a gyerekek, azaz mi. Születésünk után varrónőként dolgozott a Váci Kötöttárugyárban egészen elhunytáig. 1956-ról, és a rákövetkező évek eseményeiben betöltött szerepéről, arról, hogy börtönben volt soha nem szólt, nem beszélt, mi gyerekek nem is tudtunk semmit. 1985-ben mikor elhunyt egy-két dolgot elmondott az apukánk, de ő sem tudott sokat. A börtönévek utáni életében tette a dolgát, amit elrendeltek számára. Intelligenciája, tudása nem mérettetett meg, mert a


varrógép mellett erre senki nem volt kíváncsi. A hozzá közel állók, és mi a gyerekei tudtuk, hogy rendkívüli ember. Hasznára lett volna a társadalomnak, ha a társadalom igényt tartott volna rá, de az egyetemre nem vették vissza. Életét csendben, szeretetben, meg-és belenyugvással élte. Száját soha nem hagyta el szemrehányó szó. Korán itt hagyott minket, 47 évesen beteg és fáradt volt. Itt hagyott minket. Itt hagyott? Nem, mert lénye, szellemisége, útmutatása mindennap itt van velünk. Mi, a gyerekei úgy érezzük, hogy van mit törleszteni felé, nem nekünk, hanem azoknak, akik ellene tettek. Nem csak egy életet, egy lelket tettek tönkre. Egy elmét, mely többre hivatott. Nekünk igyekezett átadni azt a tudást, ami benne lakozott. Csodáltuk memóriáját, vers szeretetét. Akkor még nem tudtuk, hogy ezek a versek tartották benne a lelket a börtönévek alatt. Csodáltuk, hogy nem kiáltott bosszúért, hogy csendben tűrte a „megtorlást”, pedig sokat mesélhetett volna, nem tette, minket kímélt.


Kov谩cs Ott贸


Budapesten, 1934. február 28-án született; Tamásiban, 1956. november 4-én hunyt el. 1940-től lakott Vácott. A négy elemi osztályt Isten Megváltó Leányai iskolájában végezte el, a középiskolai tanulmányait Kegyes Tanítórendi, illetve a Váci Állami Gimnáziumban. Középiskolai tanulmányai alatt az OTSB-nél tevékenykedett. Bánhidi Lászlóval együtt fedezte fel a Naszály hegyen a Sírkő barlangot. Bevonulásáig a Váci Vörös Lobogó Természetjáró Szakosztály vezetője volt. 1954-ben vonult be katonának. Tamási községben, őrszolgálatban volt, amikor 3 óra 30 perckor megjelent egy szovjet tank. A tetejéről egy szovjet katona egy tár golyót lőtt bele az őrségben levő katonába. Majd a tank ágyújával is belőttek a szolgálati helyre. Kovács Ottó telitalálatot kapott, a felső teste teljesen megsemmisült. A vele szolgáló másik bajtársa is meghalt. 1957-ben szülei hazahozták, és az alsóvárosi temetőben helyezték örök nyugalomra. 1991. október 23-án posztumusz őrnaggyá léptették elő, valamint megkapta a Hazáért és Szabadságért érdemérmet. Vácott két emléktábla őrzi a nevét: az egyik a Szent Miklós téren, a másik pedig a Sírkő barlangban.


Dr. Krist贸f B茅la


A Küküllő megyei Medgyesen született Erdélyben, 1908. november 20-án. Öt éves korában költöztek szülei Angyalföldre. Elemi és középiskolai tanulmányait is itt végezte el. Jogi doktorátust szerzett. 1937-ben vármegyei díjnok, majd tanácsnok Vác Város Polgármesteri Hivatalában. 1945-től 1949. április 28-ig Vác város polgármestere. 1948-ig a Szociáldemokrata Párt, utána rövid ideig, kizárásáig a Magyar Dolgozók Pártjának a tagja. Ezt követően a Váci Tatarozó, illetve az Észak-Pest Megyei Tatarozó és Építő Vállalat tervfelbontó normása, technikusa, majd jogásza. 1956-ban az újjászerveződő SZDP tagja lett. 1956. október 26tól a nép által lett a város polgármestere. Nyolcezer fős tömeg várta a főtéren ezen a napon. 1956. november 14-én a munkástanácsok küldöttei által véglegesen választott Váci Forradalmi Nemzeti Tanács elnöke, a város polgármestere. Az 1956. október 26-án megválasztott Vác Városi és Járási Munkás- és Katonatanács elnöke. 1956. december 2-tól a Bástya Sk. Intézőbizottságának tagja. Polgármesteri tevékenységének köszönhető, hogy a városban nem volt vérfürdő a forradalom és szabadságharc idején. Sem akkor,


amikor a börtönből szabadították ki az elítélteket, sem akkor, amikor a szovjetek megjelentek és nem lőtték szét a várost. Sőt a máriaudvari szovjet parancsnokságtól szerzett üzemanyagot, hogy a várost el lehessen látni élelmiszerrel. Megakadályozta, hogy meglincselje a tömeg Gerencsér őrnagyot, aki a városi helyőrség parancsnoka volt, és a tömeg felé lőtt a rendőrség előtt október 25-én. Megszervezte dr. Pétery József püspök hazahozatalát Hejcéről. Vincze Ferenc értékelése szerint „Ellenforradalom ideje alatt városi viszonylatban globális!” A kommunista vezetés visszatérésekor, 1956. november 14-én a tanácselnök felkérte, hogy legyen a Végrehajtó Bizottság tisztviselője, de ezt a felkérést visszautasította. Másnap tömegek demonstráltak mellette, hogy ő maradjon a város vezetője. A szovjet csapatok bevonulásakor őt is le akarták tartóztatni, ám idejében elhagyta a lakását, így nem tudták elfogni. Feleségével és fiával együtt december 22-én hagyta el az országot. Ausztráliában, Melbourne-ben telepedett le. Először segédmunkásként dolgozott, mert jogi diplomáját nem ismerték el. Később a városi kórházban volt irodai munkás. Emellett barátjánál, Győri Györgynél dolgozott esztergályosként. 1973-ban ment nyugdíjba.


1990-ben 82 évesen hazalátogatott. 1990-ben Vác város díszpolgára lett. 1995. július 17-én találta meg holttestét a lakása előtt barátja, Győri György. Bírósági eljárás soha nem folyt ellene. Emléktáblája Vácott, a Köztársaság út 67. szám alatt található. Így írt a megválasztásáról: „Október 26-án [...] a küldöttség „berontott” házam kapuján, én éppen szőnyegeket poroltam az udvaron. Csak annyit mondtak röviden „a város népe látni és hallani akar téged”, és megragadtak, kivittek az utcán levő katonai autóhoz, beleraktak, majd elindultak a városháza felé. Még arra sem adtak időt, hogy a rajtam levő tréningruhát felcserélhessem. Drága feleségem, anyósom és hatéves kisfiam ijedten nézték a történteket. Megérkezve a városházához kb. 8 ezer főből álló tömeg fogadott, nevemet kiabálva. Nem sok választásom volt. A küldöttség felkísért a városháza erkélyére, és beszélnem kellett. Úgy látszik, hogy a sors kiszámíthatatlan akarata folytán újból teljesítenem kell a nép akaratát. Beszédemben hitet tettem a szabadságharc zászlaja mellett, egyben kértem a város lakosságának segítségét.”


Dr. P茅tery J贸zsef


Pétery (1939-ig Petró) József a Borsod vármegyei Miskolcon született, 1890. jún. 21-én. Az egri egyházmegye kispapjaként a teológiát Innsbruckban végezte és ott is doktorált. 1912. XII. 29én szentelték pappá, ezt követően az egri papnevelde dogmatika tanára, majd lelki igazgatója, spirituálisa lett. 1938-ban kanonokká és székesegyházi plébánossá nevezik ki. A váci püspöki szék már nyolc hónapja betöltetlenül állt, amikor XII. Piusz pápa, Pétery József egri plébánost nevezte ki megyésfőpásztornak, 1942. október 24-én. A püspökszentelési szertartásra november 8-án került sor Egerben. Vácott 1942. november 11-én tartotta székfoglalóját. Az új püspök elődje vonalában munkálkodott, legfontosabb feladatának a papi utánpótlás biztosítását tartotta, és két módon igyekezett a szemináriumba lépő ifjak számát növelni. A kisebb gimnazisták számára közös otthont rendezett be Vácott, egy Duna-parti kertes kúriában, és ide meghívta az Isteni Megváltó Leányai szerzetesnővéreket, hogy ők gondozzák a családtól távol élő és tanuló tarziciusokat, tapintattal, imádsággal ébresztgessék a hivatás első csíráit. A felsős gimnazisták számára kétemeletes épületben szabály-


szerű kisszemináriumot szervezett Csongrádon 1948-ban, amelynek megnyitására már nem kerülhetett sor. A főváros peremkerületeiben felduzzadt nagy lélekszámú plébániákat felosztotta, helyettük 3-4 új plébánia jobban megfelelt a kor igényeinek. A háború, ill. a frontvonal közeledésekor, 1944-ben Pétery püspök megtiltotta papjainak, hogy állomáshelyüket, s a reájuk bízottakat elhagyják. A világháború 1945-ös befejeződésével új korszak következett a Magyar Katolikus Egyház és más felekezetek számára is. Az új korszak nyitánya a földreform volt, ami jelentős mértékben csökkentette az egyház anyagi bázisát, a hitélet erősödését azonban nem tudta megállítani. A hatalom fő ellenségének Mindszenty József bíborost tekintette. Pétery József püspök szilárdan állt a prímás mellett, ezért hamarosan ő is részese lett az üldözésnek. Mindszenty József az egyházi és nemzeti megújulás eszközéül az egész ország területére kiterjedő ünnepségsorozatot választotta, amely Boldogasszony éve néven 1947. augusztus 15. és 1948. december 8. között zajlott. Ezt megelőzte a Hatvan városában 1947. június 7-8-án tartott Eucharisztikus Kongresszus. A Vác környéki hívek főpásztoruk vezetésével Vácon 1947. október 8-án


sorakoztak a Szentszűz elé. A Magyar Püspöki Kar e napon Vácon tartotta értekezletét, melynek végeztével este a püspökök körmenetben vonultak a zsúfolásig megtelt székesegyházba. A Mária-év kellős közepén, 1948. május 15-én a kormány részéről bejelentették az egyházi iskolák államosítását. Pár hónap múlva letartóztatták Mindszenty József bíborost és koncepciós perben elítélték. A támadások betetőzése a szerzetesrendek feloszlatása, s ezzel együtt az állam és az egyház közötti megegyezés kikövetelése, ill. a papi békemozgalom elindítása volt. Pétery József nem értett egyet, sőt eltiltotta papjait a békemozgalomban való részvételtől, ezért hamarosan támadások kereszttüzébe került. Pétery püspököt először utazásaiban – személyes szabadságában – korlátozták, majd hónapokig házi őrizetben tartották, végül a távoli Hejcére száműzték (bírói ítélet nélkül) 1956 húsvéthétfőjén, és gondosan őrizték, hogy papjaitól, híveitől teljesen elszigeteljék. Ettől kezdve az egyházmegye életét Dr. Kovács Vince segédpüspök, általános helynök – 1959-től apostoli kormányzó irányította. A társadalom a főpapok sorsát számon tartotta, ezért Vácott, 1956. október 29-én a nagygyűlés követelte a következőket:


„1. Minden szovjet katona azonnal hagyja el Magyarországot. 2. Minden magyar állampolgárt azonnal engedjenek haza a Szovjetunóból. 3. A kormány azonnal írja ki a szabad, titkos választást több párt részvételével. 4. Mindszenty József hercegprímást és Pétery József püspököt azonnal engedjék szabadon, hogy elfoglalhassák az őket megillető hercegprímási, illetőleg püspöki széket.” A változásokat érzékelte a Mindszenty körül szolgálatot teljesítő ÁVH-s alakulat, ezért a prímás őrzését megszüntették. Ennek következtében a rétsági alakulatnak lényegében csak el kellett szállítania az addigi foglyot a laktanyába, majd pedig a fővárosba. Ez az alakulat pedig 31-én Vácon is áthaladt, így hatással volt a városra, mivel még a délután folyamán elindult egy önkéntes alakulat Pétery Józsefért a következő felhatalmazással: „Felhatalmazás Vác Város Forradalmi Nemzeti Bizottsága nevében a ma tartott ülés határozata értelmében meghatalmazom Schrick Ferenc, Czollner László bizottsági tagokat, valamint honvédség részéről Molnár Ferenc főhadnagyot, hogy a város régi kívánságára a


Hejce községben eddig őrizetben tartott dr. Pétery József váci megyéspüspök urat székhelyére visszakísérjék és méltóságába viszszaállítsák. Jelen felhatalmazás az egész küldöttség részére igazolásul szolgál és kérjük az útvonalon megalakult összes forradalmi nemzeti bizottságokat, hogy a küldöttséget munkájuk végrehajtásában minden tekintetben támogassák. A küldöttség egyetlen egyházi tagja: Herhoff Mátyás kanonokplébános, Vác, 1956. október 31. Forradalmi Nemzeti Bizottság elnöke B. Kovács Ferenc főhadnagy (s.k.) Dr. Kristóf Béla” 1956. október 31-én elindult egy önkéntes alakulat a püspök kiszabadítására. Ha megvizsgáljuk az akciót, azt a forradalom menetében szinte az utolsó pillanatban hajtották végre, erre Molnár Ferenc levele mutatott rá: „Kiszabadítottam Pétery püspököt. Megható volt végig az út. A ruszkik sajnos nem hatódtak meg, annyi volt belőlük, mint a kórság, állandóan kerülgetni kellett őket.” Ezek alapján szerencsésnek mondható az akció, mivel nem


tartoztatták őket fel, illetve ugyanazon az útvonalon mehettek vissza, mint amin jöttek a küldöttség tagjai. Érdemes megvizsgálni, mi lett az akcióban részt vevő személyek későbbi sorsa. Mindszenty esetében a Pálinkás Antal elleni per halálos ítélettel végződött, mivel a forradalom alatt a prímás körül volt szolgálatban. A Pétery Józsefért érkező személyek ellen is folyt eljárás, amely senki esetében nem végződött halálos ítélettel. A püspök fogadtatása ünnepélyes volt Vácon, ugyanúgy, amint előző nap Mindszentyé is. Virágokkal szórták az utat, amelyen a főpap nemzetőrök, katonák és vasutasok tisztelgő díszsorfala között haladt a székesegyházig. Ott dr. Kovács Vince helynök a város prominens képviselőivel fogadta a visszaérkezett Pétery Józsefet. Az 1956-os forradalom egy rövid időre szabaddá tette Pétery Józsefet is, ám 1957 tavaszán ismét száműzték Hejcére, ahol 1967. november 25-én bekövetkezett haláláig élt. Az Állami Egyházügyi Hivatal kegyesen engedélyezte, hogy elődei mellé, a váci székesegyház sírboltjába helyezzék örök nyugalomra. Emléktáblája Vácott a Konstantin tér 2. szám alatt található.


Pap BĂŠla


1920-ban szüleivel menekült Erdélyből Magyarországra. Budapesten református teológiát tanult. 1933-ban a diákszövetség misszionárius lelkésze és főtitkára volt. Szerkesztette az Új Magyarország, majd a Magyar Út című lapokat. 1938-42 között volt Vácott református lelkész, egy olyan időszakban, amikor a világ kifordult magából. Ekkor kellett városunkban egyházat építenie, közösséget vezetnie. A városi börtönben újra indította a fogvatartottak lelki gondozását. Felépíttette a gyülekezeti házat 1939 nyarára, renováltatta a templomot. Munkájának köszönhetően jelentősen nőtt az adakozás a gyülekezetben, ami nagyban hozzájárult az építési és felújítási munkálatok anyagi erőforrásainak az előteremtéséhez. Jól működött a gyülekezet Nőszövetsége és a Szenczi Molnár Albert nevét viselő énekkar.


1942-től Karcagra kerül, ahol a lelkészek vezetője lett. 1948-ban szólalt fel az egyházi iskolák államosítása ellen, a Református Egyetemes Konvent elnökének címzett beadványában pedig azt követelte, hogy a református egyház lépjen fel az erőszakos kolhozosítás ellen. Az ÁVH 1951-ben elhurcolta, majd a bíróság koncepciós per keretében négy és félévi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Börtönbüntetését az ÁVH váci fegyházában töltötte le. 1956 májusában szabadult, rehabilitációját szabotálták, ezért fizikai munkásként dolgozott. A forradalomban többször szóba került, hogy Pap Bélát felkérik egyházvezetőnek. A forradalom után 1957 augusztusában a Bakonyban kirándult, ahol máig tisztázatlan körülmények között eltűnt. Emléktáblája Vácott a Dózsa György út 54. szám alatt, illetve a kisváci református templomban található.


GĂŠrecz Attila


Gérecz Attila 1929. november 20-án született a Pest megyei Dunakeszin. Vallása református. Apja vitéz Gérecz Ödön, a MÁV mérnöke, akit az első világháborúban tanúsított bátorságáért avattak vitézzé. Édesanyja, az erős lelkű Básthy Irén, az apa 1943. március 15-én bekövetkezett hirtelen halála után, három fiát özvegyen, egyedül nevelte fel. Attila volt a legkisebbik. Két bátyja közül Ödön katonai pályára készült. Ludovikás főhadnagyként vett részt és sebesült meg a második világháborúban. Árpád neves hegedűművész, karmester volt. Attila 1944 őszén vonult be a Nagyváradi magyar királyi „Gábor Áron” Honvéd Tüzérségi Hadapródiskola Sümegre menekített alakulatához. A második világháború alatt annak növendékeként előbb a németországi Friedrichshafenbe, majd a város francia megszállása után Taldorfba került. A francia hadifogságból 1946. október 23-án jött haza. A dátum, hazaérkezésének napja meghökkentő. Civil tanulmányait sorozatos magánvizsgákkal folytatta, pótolva az el nem ismert katonaiskolás éveket. Egy éven belül 3


gimnáziumi év tananyagából tett különbözeti vizsgát, majd 1948-ban leérettségizett a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnáziumban. Miután családi háttere és hadapród volta miatt az egyetemre nem vették fel, vasesztergályos tanoncként egy csepeli műhelybe járt dolgozni. Ifjúi erejét, nem mindennapi tehetségét pedig a sportnak szentelte. 1949-ben, huszadik évében már a Magyar Öttusa válogatott keretének tagja, edzői szerint nagy sikerek várományosa. Pisztolylövésben legyőzte későbbi olimpiai- és világbajnokunkat, Benedek Gábort. Kitűnően lovagolt, vívott, futott, úszott és versenyszerűen síelt is. A sportpályafutást hirtelen törte derékba 1950. december 8i letartóztatása. Többségében volt hadapródiskolás barátaival együtt, összeesküvés, hazaárulás vádjával állították bíróság elé. Ügyükben négy halálos ítéletet hoztak, három társát felakasztották. Attila a koncepciós perekre jellemző súlyos ítéletet, 15 évi börtönbüntetést kapott. Rabként először a budapesti Gyűjtőfogházba, majd a váci börtönbe vitték, ahol a „Füveskert”-i költők, írók: Béri Géza,


Kárpáti Kamil, Szathmáry György, Tollas Tibor és Tóth Bálint barátságukba fogadták és verselésre, műfordításra bíztatták. Tehetsége átütő erejű volt. Első versét, az „Így bocskorosan”-t érett, teljes értékű versnek ismerték el a szakértők. Később ezt további nagyformátumú versek, műfordítások követték. 1954. július 18-án, a nagy dunai árvíz idején a váci börtönből megszökött. Korábbi sportteljesítményei jelentősen közrejátszottak abban, hogy a medréből kiáradt, jéghideg Dunát átúszva, veszélyes helyzetek sorozatán át bejutott Budapestre. 3 nap múlva árulás következtében fogták el. Szökéséért további 3 év szigorított börtönt kapott. A váci fogda, majd az ottani rabkórház és a pesti Gyűjtő kisfogháza (a siralomház) után a márianosztrai börtön, 30 nap szigorított magánzárka, 30 nap sötétzárka, 30 nap magánzárka, stb. következett. Költői munkájának egyik legjelentékenyebb eredménye a börtönéveit és váci szökését megörökítő verses elbeszélése, melynek később az életművét gondozók A börtön eposza címet adták. Egy másik nagyszabású és talán legutolsó börtönverse a Levél.


A budapesti Kozma utcai Gyűjtőfogházból az 1956. október 23-i forradalom október 30-án szabadította ki. Még aznap találkozott író börtöntársaival az Írószövetség székházában, majd Tamási Áron íróval közösen, végleges formába öntötte a rabságból szabadult írók felhívását a Nemzethez. A szeretet, a megbocsátás, a nemzeti méretű összefogás eszméje sugárzott kiáltványából, mely a rádióban is elhangzott. Ezután néhány napig a politikai foglyok napilapjának, a Szózatnak az előkészítésén fáradozott. November 4-e tragikus hajnalán keserű elszántsággal csatlakozott az utcai szabadságharcosokhoz. A Rókus kórház környékén két szovjet tankot harcképtelenné tett, de egy harmadikról, egy T34-es orosz tankról reá leadott gépfegyver sorozat 1956. november 7-én kioltotta ifjú életét. , 1994-ben posztumusz századossá léptették elő. A Magyar Öttusa Szövetség 1991-től rendezi meg a Gérecz Attila Ifjúsági Öttusa Emlékversenyt. Emléktáblája Dunakeszin, a szülőházán, az Állomás sétány15. szám alatt található.


Vincze Ferenc


Újpesten született 1923. március 9-én.Tisztviselő családból származik. Iskolai végzettsége gimnáziumi érettségi (1942), M. Kir. Re-pülő Akadémia (Kassa, 1944), József Nádor Műszaki Egyetem Gépész Kar (abszolutórium, 1949). 1942. október 5. és 1943. március 1. között teljesít tényleges katonai szolgálatot. 1943. március 1. és 1944. december 16. között a Ludovika Katonai Akadémia hallgatója. A Körmendről Németországba kitelepített akadémiát nem követi. 1945. február 4-én Vácra érkezik és Vácon jelentkezik a kiegészítő parancsnokságon. 1945 márciusában hadnaggyá nevezik ki, leteszi az új honvédesküt, és részt vesz a németek elleni harcokban. Ezt követően hivatásos katonaként Vácon, Türjén, Berzencén, majd ismét Vácott szolgál a 4. határvadász zászlóaljnál. 1949-től főhadnagy, 1950. december 16-án nyugállományba helyezik. Ezután gépkocsivezető a Betonútépítő Vállalatnál, majd a MÁVAUT-nál 1957. január 28-ig, letartóztatásáig. Közben 1956. május l-jével reaktiválják, egyúttal tartalékos tiszti állományba helyezik. A MÁVAUT váci főnöksége munkástanácsá-


nak 1956. november 19-én megválasztott elnöke. 1956. október 28-án előadja tervét egy munkászászlóalj szervezéséről. Ezt Soltész és Szépe elutasítja, majd Kristóf Béla megbízásából 1956. október 31-én elvállalja, hogy szervez egy különleges nemzetőrzászlóaljat, melynek kidolgozza szervezési szabályzatát is. 1956. november 2-án felkeresi Király Bélát a Honvédelmi Minisztériumban, ahol hivatásos állományba való visszavételét kéri, és elmegy a Corvin közbe is. 1956. november 3-án – Kristóf Béla megbízásából – küldöttség tagjaként felkeresi Maléter Pált a Kilián laktanyában, illetve Kána Lőrinc vezérőrnagyot a nemzetőr zászlóalj megalakítása ügyében. Ugyanaznap megalakul a zászlóalj törzse, melynek parancsnoka lesz. 1956. november 3-án Tóth Istvánnal és Környei Imrével együtt felkeresi László Frigyest, a váci hadkiegészítő parancsnokát, hogy adjon ki behívópa-rancsot a szervezendő nemzetőrség tagjainak. Ennek székhelye a fegyház lett volna. 1956. november 4-én az általa vezetett értekezlet napirendi pontja


Vác szovjet csapatokkal szembeni védelme. 1956. november 4-én a rendőrségen beszédet mond az öszszegyűlt nemzetőröknek, és lebeszéli őket a fegyveres ellenállásról. November 5-én a Duna másik partján levő lövegek behozatalára tesz intézkedéseket. 1957. január 28-tól (más adat szerint 1957. február 7-től) előzetes letartóztatásban van. A Budapesti Katonai Bíróság 1958. február 11-én halálra, majd a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának külön tanácsa VI. rendű vádlottként a népi demokratikus államrend megdöntésére való szervezkedés jogcímén 15 év életfogytiglani börtönbüntetésre, 10 évre egyes állampolgári jogok gyakorlásától való eltiltásra, lefokozásra és teljes vagyonelkobzásra ítéli. 1963. március 27-én közkegyelem alapján szabadul. 1963. április 5. és október 2. között rendőri felügyelet alatt áll. A Budapesti Katonai Bíróság a KNT. III. 190/1990. sz. határozatával megsemmisíti az 1958-ban hozott ítéletet.


Vác Városi és Járási Munkás- és Katonatanács Megalakulás: 1956. október 26. Elnök: Kristóf Béla és Tóth István őrnagy Helyettes: Szépe Zoltán Tagok: Bábi Lajos, dr. Csomor János, Enyedi Márton, Fokföldi Gyula, Forgó László, Kismartoni Gábor, Környei Imre, Rácz István, Schrick Ferenc, Skulka József, Soltész Ignác, Tari Kálmán (egy napig), Vajta János

Nemzetőrség Megalakulás: 1956. október 26. Székhely: A rendőrség Szentháromság téri épülete Parancsnokok: Október 31-ig Enyedi Márton, November 1-jétől: Karhatalmi egység: Arnóczy Lajos Nyomozó osztály: Dr. Baranyai Lőrinc Szervezési és kiképzési osztály: Vácy Károly Hadtápszolgálat: Abonyi István Közlekedés: Zéman István, majd Kovács Sándor


Vác Városi Forradalmi Nemzeti Bizottság Megalakulás: 1956. november 14. Elnök: dr. Kristóf Béla polgármester Tagok: dr. Bartos Antal, Balogh András, Borbély János, dr. Csomor János, Danicz Mihály, dr. Hampó Ferenc, Keresztes István, Köbl János, Korda Szabolcs, E. Kurdi Károly, Környei Imre, Lehőcz János, Mjazovszky Károly, Móritz János, Pajor Sándor, Pölcz Béla, Schrick Ferenc, Soltész Ignác, Szépe Zoltán, Cs. Tóth László, Végh Ferenc Póttagok: Czollner László, Dombay Miklós, Gyurkovics Tibor, Kapitány Ferenc, Mészáros István, Nagy Károly, dr. Nemess István, dr. Ottó Károly, Rákóczi András, dr. Vajta Gábor 10-es küldöttség: Betyár László, Csányi István, Cs. Tóth László, dr. Hampó Ferenc, Kapitány Ferenc, Kiszel János, Lehőcz János, Pölcz Béla, dr. Ottó Károly, Schrick Ferenc


Váci Összüzemi Forradalmi Munkástanács Megalakulás: 1956. november 14., november 20. Elnök: Lehőcz János (Váci Kötöttárugyár) Elnökhelyettes: Betyár László (Forte-gyár) Tagok (tízes bizottság, küldöttség): Betyár László (Forte), Botos József (öntöde), dr. Greff József (Észak-Pest Megyei Tatarozó Vállalat), Imre József (Dunai Hajógyár), Kékesi László (élelmiszeripar), Keresztes Ferenc (MÁV), Korda Szabolcs (Forte), Kovacsics Ferenc (fonógyár), Kovencz Antal (bélésárugyár), Nagy Károly (finompamutfonó), Soltész Ignác (élelmiszeripar, malom), Sziebig Gyula (húsipar), Zsidek Béla Póttagok (tízes bizottság): Bencz J. (TEFU), Fehér János (pedagógusok), Mészáros István (húsipar), Nagy Sándor (kisipar), Vajta János (Vác Városi Tanács) Hármas bizottság: 1956. november 20. Feladata: kapcsolattartás a Nagy-Budapesti Munkástanáccsal Tagjai: Betyár László (vezető), Soltész Ignác, dr. Ottó Károly


Tóth István őrnagy Csornán, 1922. december 19-én született. Közalkalmazotti családból származik. Iskolai végzettsége nyolc általános (1938), egy év gimnáziumi osztály, vasesztergályos (1942). 1942-tól a Győri Vagongyárban dolgozik. 1945 novemberétől egy éven át határrendőr, majd 1949-ig újra a vagongyárban dolgozik. 1949-ben önként jelentkezik a néphadseregbe, 1950-ben elvégzi a hathónapos tüzértiszti iskola alosztály-parancsnoki tanfolyamát, és főhadnagyként avatják fel, majd elvégzi Bem Légvédelmi Tüzér Iskolát és a Zrínyi Katonai Akadémia ezredparancsnoki tanfolyamát is. Miskolcon, Abonyban, 1951 októberétől Vácon szolgál. 1956-ban őrnagy, a váci 52. légvédelmi tüzérezred (Pf. 8116) parancsnoka. 1939-1944 között SZDP-, 1947-től MKP-, majd MDP-, 1956. november 23-tól MSZMP-tag. 1956. október 26-án részt vesz a forradalmi munkás- és katonatanács megalakításában, annak tagja lesz. E napon tartott nagygyűlésen beszédet mond, és megválasztják a helyőrség parancsnokának. Tagja a Vác Városi Forradalmi Bizottságnak, és


az 1956. október 26-án megválasztott Vác Városi és Járási Munkás- és Katonatanács katonai vezetője. 1956. október 26-án elutasítja a máriaudvari szovjet üzemanyagraktár megtámadását, de kiadat a forradalmároknak egy láda kézigránátot. 1956. október 29-én parancsot ad ki, hogy a laktanya tetejéről a vörös csillagot távolítsák el. E napon küldöttség tagjaként benzint kér a város részére a máriaudvari szovjet üzemanyagraktárból. 1956. október 30-án 20 darab puskát ad ki Ugray Ferenc vezérőrnagy parancsára a dunakeszi nemzetőröknek. 1956. október 31-én részt vesz a forradalmi nemzeti tanács értekezletén. Megszervezi, hogy a Hejcén fogságban lévő Pétery József püspök kiszabadítására fegyveres csapat induljon. 1956. november 2-án tárgyalást folytat a kiegészítő parancsnokságon a munkászászlóalj megalakítása ügyében. 1956. november 4-én dr. Kristóf Bélával és Vincze Ferenccel elkészíti és megtárgyalja Vác védelmi tervét, és egy Vácot ábrázoló térképre berajzolja a felállítandó lövegek helyét. A forradalmi katonatanáccsal megszavaztatja, hogy egy láda lőszert és kézigránátot ad-


janak ki a nemzetőröknek. 1956. november 4-én tárgyal a Vácra beérkező szovjet harckocsi ezred parancsnokával, és közli, hogy nem harcolnak a szovjet csa-patokkal; átadatja a szovjeteknek a lövegzárakat. 1956. november 4-én néhány tiszttel és tiszthelyettessel együtt elhagyja a laktanyát és Rétságra megy. 1956. november 12-én visszatér és visszaveszi a parancsnokságot Szolcsányi József századostól. Az 1957. január 3-án elkészült ezredjelentést egyetértően aláírja. A forradalom után leszerelik, tartalékos állományba kerül. 1957 májusában ismét vasesztergályos. 1957. június 3-tól előzetes letartóztatásban van. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának különtanácsa mint I. rendű vádlottat a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének bűntette miatt négyévi börtönre és lefokozásra (tartalékos hadnagy) ítéli. Börtönbüntetését 1957. május 23. és 1960. április 10. között tölti, közkegyelem alapján szabadult. 1966-ban is megfigyelik, mint „kiemelt ellenforradalmár"-t. A Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa 1994. március 17-én megsemmisíti az ellene hozott ítéletet.


Zéman István Budapesten, 1919. január 20-án született. Iparos családból származik. Végzettsége négy polgári (1934). 1938-1940 között tényleges katona. 1940-ben kitanulja a szabó szakmát. 1942-ben újra bevonul katonának. Több tanúvallomás szerint Ukrajnában „partizánvadász", 1943 második felében leszerel, majd az Interkontinentálban, 1948-tól a Budapesti Szállítmányozási Vállalatnál helyezkedik el. 1954-től továbbszolgáló törzsőrmester a váci híradóezredben. 1956. március 8-án (más adat szerint 26-án) leszerel és a budapesti FUSZEF Vállalatnál helyezkedik el. 1945-től MKP-, majd MDP-tag. Az MDP-ből Nyugaton élő rokonai miatt kizárják, 1956 júliusában visszaveszik, majd MSZMPtag lesz. 1956 októberétől Kristóf Béla katonai tanácsadója. 1956. október 25-én részt vesz a rendőrség előtti tüntetésen. A tüzérségi laktanyában 1956. október 26-án pár napig fennálló nemzetőrséget szervez, amelynél a közlekedési ügyek felelőse, majd a rendőrség (nemzetőrség) járási csoportjához kerül. 1956. október 26-án gép-


kocsival indul Bécsbe gyógyszerért, kötszerért élelemért és ruhaneműért. 1956. november 2-án tárgyalást folytat a kiegészítő parancsnokságon a munkászászlóalj megszervezése ügyében. 1956. november 3-tól a Váci Nemzetőrség karhatalmi (közlekedési) ügyekért felelős parancsnok-helyettese, toborzója a nemzetőr zászlóaljnak. A november 4-i vasúti robbantás résztvevője, melynek során tízfős csoporttal biztosítja a helyszínt. 1956. november 12-én disszidál, 1957. március 20-án (más adat szerint 1957. április 18-án) az amnesztiarendelet alapján – a Hazatelepítési Kormánybizottság engedélyével – visszatér Magyarországra. 1957. május 20-án letartóztatják. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának különtanácsa IV. rendű vádlottként a társadalmi tulajdonban levő vagyontárgy felrobbantásának bűntette, valamint a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel és rablás bűntette miatt 15 év szabadságvesztésre, jogainak gyakorlásától tíz évre történő eltiltásra, lefokozásra és teljes vagyonelkobzásra ítéli. 1963. április 3-án közkegyelemmel szabadul.


Végh Ferenc Budapesten, 1929. február 9-én született; 2006. augusztus 11-én hunyt el. Tisztviselő családból származik. A család 1939ben költözködik Nógrádverőcéről Vácra. A váci piarista gimnáziumban érettségizik (1947), 1952-ben végez az Eötvös Lóránd Tudományegyetem magyar-történelem szakán. 1952 augusztusától Vácott gyakorló tanár a Közgazdasági Technikumban, majd ugyanitt igazgatóhelyettes 1955. február 1-jéig. Tagja a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetségének (MEFESZ) és a DISZ-nek. Úttörővezető, a Váci Járási Pedagógus Szakszervezet titkára. 1955. február l-jétől a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Dokumentációs Központjának, 1956. január ljétől az MTA Irodalomtörténeti Intézetének tudományos munkatársa. A helyi írókör tagja. Az Új Váci Napló szerkesztőbizottságának tagja. A Szent Anna Kórus tagja.


1956. október 30-án a Vác Városi Nemzeti Forradalmi Tanácsba megválasztott pedagógus küldött, a Váci Nemzeti Forradalmi Bizottság és az 1956. november 14-én véglegesen megválasztott Vác Városi Forradalmi Nemzeti Bizottság tagja. Előzetes letartóztatásban van 1957. május 24-től (más adat szerint 1957. július 27-től). A Pest Megyei Bíróság a népi demokratikus államrend ellen irányuló mozgalomban való tevékeny részvétel miatt nyolcévi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítéli, jogainak gyakorlásától nyolc évre eltiltja. A Legfelsőbb Bíróság a büntetést háromévi börtönre, 1000 forint vagyonelkobzásra mérsékli, és öt évre eltiltja jogainak gyakorlá-sától. A Fővárosi Bíróság közkegyelem alapján – miután egy év 10 hónap és huszonnyolc napot kitöltött – egy év hat hónapra csökkenti börtönbüntetését. 1959. április 24-én szabadul ki. Ezt követően a Chinoingyárban, majd az 1960-as évek elejétől 1989-es nyugdíjazásáig a Budapesti Műszaki Egyetem Könyvtárában, mint tudományos főmunkatárs dolgozik.


Dr. Vajta Gábor Vácott, 1927. május 23-án született; és Vácon is hunyt el 1998. október 18-án. Köztisztviselő családból származik, édesapja Vác Város Polgármesteri Hivatalának iktatója. 1945-ben érettségizik a Kegyes Tanítórend Váci (piarista) Gimnáziumában. 1951-ben végez a budapesti orvosegyetem orvosi fakultásán. 1951 szeptemberétől gyakornok Esztergomban, 1951 november l-jétől a Vác Városi Kórházban. Ugyanitt 1954-től segédorvos, 1955-től sebész szakorvos. Egyetemi évei alatt DISZ-tag, pártonkívüli. Az 1956. november 14-én véglegesen megválasztott Vác Városi Forradalmi Nemzeti Bizottság póttagja, a Vác Városi Kórház Forradalmi Tanácsának elnöke. Az 1956. december 26-án újjáalakult Váci Reménység Egyesület orvosa. „Főbűne", hogy állandó kapcsolatot tartott fenn a helyi és a fővárosi munkástanácsokkal még akkor is,


amikor már volt „felelős" (azaz Kádár-)kormány. 1956. november 14. után Betyár Lászlóval és Czollner Lászlóval együtt Budapestre megy segítséget kérni a Nagy-Budapesti Központi Munkástanácshoz, az újpesti szovjet katonai parancsnoksághoz és Dögei Imre földművelésügyi miniszterhez a letartóztatott váci vezetők érdekében. Adománygyűjtő akciókat szervez a kórház részére, s ehhez – a menetlevelek kiállításához – a kórház pecsétjét használja. 1957-ben az egészségügyi dolgozók ellenforradalom alatti cselekményeit vizsgáló bizottság fegyelmi eljárás után írásbeli megrovásban részesíti. 1957. augusztus 19-én a rendőrség keresi, de nem találja otthon. Ezt követően a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Sajószentpéterre kerül bányaüzemi körzeti orvosnak, három év múlva az edelényi rendelőintézetbe sebésznek. 1965-ben tér vissza Vácra, ahol köztiszteletben álló körzeti orvos lesz.


Lehőcz János Vácon született 1921. április 17-én. Munkáscsaládból származik. Iskolai végzettsége kereskedelmi érettségi (1942), szakács és kirakatrendező, okleveles kézilabda szakoktató. 1942-ben behívják katonának. 1942-ben Kassán, 1943-ban Hajmáskéren tartalékos tiszti iskolát végez, őrmesteri rangot ér el. 1945 áprilisában esik amerikai, majd szökése után francia fogságba, ahonnét 1945 novemberében tér haza. Hazatérése után bolti eladó, a Váci Hengermalomban tisztviselő, 1946tól a Trieszti Általános Biztosító Társulat ügynöke. 1947-1948-ban apja, majd saját boltját vezeti. 1949-től a Váci Kötöttárugyárban dolgozik, mint udvari munkás, tűzoltó, könyvelő, statisztikus, dekoratőr, fonalraktár-vezető, majd konyhavezető. Az üzemi sportkör vezetője, a városi női és a férfi kézilabda válogatott edzője. 1955. január 2-tól a Váci Vörös Lobogó Szövő Sk. kézilabda csapatának edzője. Az 1956. december 26-án újjáalakult Váci Reménység Egyesület kézilabda szakosztályának vezetője. 1945-1948 között MKPtag. A Váci Összüzemi Forradalmi Munkástanács, ennek 10-es bizottsága, a Váci Kötöttárugyár Munkástanácsa és hármas bizottságának elnöke, valamint az 1956. november 14-én a véglegesen megválasztott Vác Városi


Forradalmi Nemzeti Bizottság tagja. Az 1956. november l-jén újjáalakult Váci Reménység Egyesület Forradalmi Tanácsának tagja. Részt vesz a sztrájkok megszervezésében, a 14 pontos követelés megfogalmazásában, az üzemi pártszervezet megszüntetésében, a szovjet irodalmi művek megsemmisítésében. 1956. november 15-én a szovjetek letartóztatják, majd öt nap elteltével szabadon bocsátják. 1956. november 20-án Kiszel János tanácselnökkel együtt tárgyal a szovjet városparancsnok helyettesével. 1957 januárjában is részt vesz az illegális összmunkástanács (területi munkástanács) ülésein. 1957. március 10-27. között a Váci Rendőrkapitányság veszi őrizetbe. 1957. május 15-én előzetes letartóztatásba helyezik, majd – mivel az ellene folytatott eljárást bizonyítékok hiányában felfüggesztik – 1957. július 18-án közbiztonsági őrizetbe helyezik. Munkahelyéről május közepén elbocsátják. 1958. január 28-tól ismét előzetes letartóztatásban van. A népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés miatt a Pest Megyei Bíróság Népbírósági Tanácsa hétévi börtönre, összes vagyonának elkobzására és jogai gyakorlásától nyolcévi eltiltásra ítéli. A Legfelsőbb Bíróság a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való részvétel miatt négy év börtönbüntetésre és 1000 Ft értékű vagyonelkobzásra ítéli, mellékbüntetésként egyes jogok gyakorlásától öt évre eltiltja.


Környei (Kalina) Imre Békéscsabán született 1914. május 17-én; Budapesten hunyt el 1970. október 31-én. Kisiparos családból származik. Iskolai végzettsége kereskedelmi érettségi (1932), öt hónapos tiszti tanfolyam. Az érettségit követően jegyzőgyakornok Nagybányhegyesen. 1937-től sorka-tona, 1941-től hivatásos katona, hadnagy, határőrtiszt, 1943tól főhadnagy. 1944-ben szovjet fogságba kerül, ahonnan 1947 júliusában szabadul. Ezután a néphadsereg tisztje. 1955-1956. november 22. között őrnagy, 1955. november l-jétől törzsfőnök a váci híradóezrednél (Pf. 9447.). Ezt követően letartóztatásáig az ezred parancsnoka. 1947től SZDP-, 1948-tól MDP-, 1956. november 15-től MSZMP-tag. 1956. április l-jétől az MDP Vác Városi Végrehajtó Bizottságának póttagja. Az 1956. október 26-án megválasztott Vác Városi és Járási Munkás- és Katonatanács tagja. A híradóezred 1956. október 30-án alakult Forradalmi Katonai Tanácsának elnöke, a Váci Forradalmi Nemzeti Bizottság és az 1956. november 14-én véglegesen megválasztott Vác Városi Forradalmi Nemzeti Bizottság tagja. 1956. október 26-án Bajner Ferencné vb-elnökhelyettest – Éhen


István közreműködésével –, majd Gerencsér József őrnagyot – Arnóczy Lajos közreműködésével – kimenekítteti a városházáról. Ugyanaznap megbízza Arnóczy Lajost a nemzetőri parancsnoki feladatok ellátásával. 1956. október 27-én 150 katonával kivonul a fegyházhoz, majd parancsára a híradólaktanyába szállítják, és ott őrzik a fegyház külső őrizetét ellátó három államvédelmis tisztet és 24 katonát. 1956. október 30-án, a Forradalmi Katonai Tanács első ülésén bejelenti, hogy el kell távolítani a laktanyából az elhárító tiszteket. 1956. november l-jén parancsára a váci rendőrség épületébe szállítják át őket. Az 1956. október 30-i katonatanács-választáson megvédi az ezredparancsnok tekintélyét, és Szépe Zoltán eltávolítását követeli a forradalmi bizottságból. 1956. november l-jén parancsot ad, hogy – Cs. Tóth László kérésére – a forradalmároknak két R50-es rádió adó-vevő készü-léket adjanak ki. 1956. november 2-án tárgyalást folytat a kiegészítő parancsnokságon a munkászászlóalj megalakítása ügyében. Ugyanaznap a szovjet csapatok elleni harchoz, nemzetőr zászlóalj részére 100 darab karabélyt és egy láda kézigránátot adat ki. 1956. november 4-én 200 liter benzint ad ki a forradalmároknak a szovjetek elleni harchoz, Molotov-koktélok készítéséhez. 1956.


november 4-én megszervezi a város és a laktanya szovjet csapatok elleni védelmét. 1956. november 5-én (mivel az előző nap visszakerült a laktanyába a két R-50-es rádió adóvevő készülék) parancsot ad egy újabb R-50-es rádió adó-vevő kiadására a forradalmároknak, ami november 8-ig (?) működik. 1956. november 22-én megbízzák az ezredparancsnoki teendőkkel. 1956. december 8-án részt vesz a Váci Összüzemi Forradalmi Munkástanács ülésén. 1956. december 23-án felhívást tesz közzé a város lakosaihoz. A katonai bíróság szerint „bűnei” közé tartozott, hogy „a forradalmi bizottság tagjaival baráti kapcsolatba került, így például dr. Kristóf Béla, Vác volt polgármesterével [...] tegező viszonyban volt”. Gerencsér József tanúvallomása szerint „[...] az ellenforradalom után a fegyelem helyreállításáért nagyon sokat tett.” 1957. február 12-től előzetes letartóztatásban van. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának különtanácsa II. rendű vádlottként a népi demokratikus államrend elleni szervezkedés és az erre irányuló szövetkezés jogcímén ítéli el öt év börtönbüntetésre, lefokozásra, egyes jogainak gyakorlásától öt évre szóló eltiltásra és teljes vagyonelkobzásra. Az 1960. évi 10. tvr. alapján kegyelemben részesül.


Abonyi István Aladár Emil Budapesten született 1913. március 13-án, valószínűleg 1986ban hunyt el. Apja nyugalmazott ezredes, nemesi származású, vitéz. Iskolai végzettsége gimnáziumi érettségi (1932), hadnagyként fejezi be a Ludovika Akadémiát (1932-1936). 1936-tól 1945-ig határőr katonaként szolgál. 1940-ben (más adat szerint 1941-ben) főhadnagy, 1943-ban százados, a német Vaskereszt kitüntetés tulajdonosa. 1944-ben – betegsége miatt – az Országos Vitézi Székhez osztják be. 1945-ben alakulatával csehszlovák területen fogságba esik. 1945 júliusában szabadul, és a néphadseregben szolgál 1946. szeptember 1-jéig, ekkor nyugdíjazzák. 1946-1950 között a nagymarosi családi gyümölcsösben dolgozik. Ezután különböző helyeken alkalmi munkás. Munkahelye 1956-ban az Állami Állattenyésztő Állomás Megyei Főigazgatósága, Bp., majd a váci TÜZÉP-telep. 1957 áprilisától rokkantnyugdíjas. FKGP-tag. 1956. október végén megbízzák a nemzetőr zászlóalj hadtápszolgálatának a megszervezésével és vezetésével. 1956. novem-


ber 2-án és 3-án – Kristóf Béla megbízásából – küldöttség tagjaként felkeresi Maléter Pált, illetve az ő távollétében Kána Lőrinc vezérőrnagyot a nemzetőr zászlóalj megalakítása ügyében. A Honvédelmi Minisztériumban kéri hivatásos állományba való visszavételét. Ugyanaznap Kristóf Béla megbízza a zászlóalj körletének átvételével. 1956. november 4-én a fegyházban, 7-én és 15-én a váci rendőrkapitányságon veszi leltárba a forradalmi szervek vagyonát. 1956. június 6-tól internálják, majd 1957. július 18-tól (más adat szerint 1957. szeptember 27-től) előzetes letartóztatásban van (1957 augusztusában Kistarcsán). 1958-ban a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság nyugdíja elvonását javasolja. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának külön tanácsa III. rendű vádlottként a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel büntette jogcímén 12 év börtönbüntetésre, lefokozásra, jogainak gyakorlásától 10 évre történő eltiltásra és teljes vagyonelkobzásra ítéli. 1963. március 26-án közkegyelemmel szabadul. 1963. április 6. és október 11. között rendőri felügyelet alatt áll.


Gyombolai Mรกrton


Budapesten 1935. február 5-én született, 2015-ben Vácott hunyt el. Köztisztviselői-értelmiségi családból származik. A váci Piarista Gimnázium tanulója volt, annak államosítása után a szülei származása miatt nem vették fel. 1953-ban a Közgazdasági Technikumban érettségizett. 1953-tól fél évet hallgat a Pedagógiai Főiskolán. 1954ben városi tanácsi adóhivatali dolgozó, könyvesbolti eladó, 1955től az MTH 204. sz. Szakmunkásképző Intézetében nevelő, majd a Váci Országos Börtön KÖMI 101. sz. vállalatánál üzemírnok, majd bérszámfejtő. 1956. június 7. és 1957. január 15. között a járási kultúrház ismeretterjesztő előadója, majd április 15-ig munkanélküli, ezt követően a Forte-gyárban laboráns. 1949-től tagja a DISZ Vác Városi Bizottságnak. 1950-től tagja, később vezetője a váci írói körnek, tagja a budapesti Petőfi Körnek. 1956. október 29-én részt vesz az Új Váci Napló megalapításában, annak felelős szerkesztője. Végh Ferenc vallomása szerint – az Új Váci Naplóban közzétett – Nem ezt akartuk c. verset nem ő, hanem Végh Ferenc írta. 1956. november 4-én Cs. Tóth Lászlóval és Csernovics Józseffel együtt megy híreket beolvasni a Csokonai rádióban, és ugyanekkor a rádión keresztül segítséget kér az ENSZ-től.


Erre, visszaemlékezése szerint a laktanyában került sor. 1957. január 31. és február 5. között őrizetben, majd 1957. július 24-től előzetes letartóztatásban van. A Pest Megyei Bíróság a népi demokratikus államrend ellen irányuló mozgalomban való tevékeny részvétel miatt ítéli el ötévi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra, valamint jogainak gyakorlásától három évre eltiltja. A Legfelsőbb Bíróság egyévi börtönbüntetésre, a vagyonelkobzás mellőzésére ítéli és egy évre eltiltja jogainak gyakorlásától. Szabadulása után öt éven át fizikai munkás, majd 1989-ig falun tanít. Középiskolás kora óta írt verseket. 1950-től tagja, majd vezetője a váci írói körnek, a Petőfi kör tagja volt. A versei a forradalom után nyomtatásban nem jelenhettek meg. Az állambiztonsági szervek folyamatosan megfigyelték és lehallgatták. A rendszerváltás után részt vett a Karolina Katolikus Iskola újjászervezésében igazgató-helyettesként. 1993-ban megkapta a „Hazáért és Szabadságért” emlékérmet. 2005-ben elsőként neki ítélték oda a „Kovács Ottó emlékérmet”. 2007-től Vác város Díszpolgára.


Október 23-a, kedd A fővárosból hazatérő váci dolgozók az utcákban csoportokba verődve mesélik a Pesten történteket; az egyetemi ifjúság tüntető felvonulását Bem tábornok szobrához, majd a lengyel követséghez. Követelték Nagy Imre visszaállítását a kormány élére. A rendőrség megpróbálta szétoszlatni a tömeget, s amikor azok nem engedelmeskedtek, tüzet nyitottak rájuk. Az ifjúság felvonulása eddig békés tüntetés volt, de a rendőrség durva beavatkozása után utcai küzdelem, harc tört ki. A budapesti rádió éjjeli híradásában bemondta, hogy a Gerő-kormány statáriumot hirdetett ki, betiltotta a gyülekezést, felvonulást. Ekkor már ezrek és ezrek ültek a rádiók mellett és hallgatták a különböző rádiók adásait, főképpen a Szabad Európa Rádióét.


Október 24-e, szerda A Pesten történt események hatására Vácon is megmozdult az ifjúság. Zárt sorokban, nemzeti színű zászlókkal vonultak végig Vác utcáin. Számuk percről percre szaporodott, így a rendőrség nem mert beavatkozni. A fiatalok, diákok, munkások csoportosan mentek be Pestre, hogy fegyveresen is kivegyék részüket a szabadságért folyó küzdelemből. A váci üzemek és hivatalok dolgozói a Pesten elindított szabadságharc támogatására szintén fegyverhez nyúltak, mégpedig ahhoz a fegyverhez, melyet hosszú ideje nem engedett használni a kommunista önkényuralom: a sztrájk fegyveréhez. A váci dolgozók egyöntetűen kijelentették, hogy mindaddig sztrájkol minden váci üzem, hivatal dolgozója, amíg az egyetemi ifjúság követeléseit – főképpen a szovjet csapatok kivonását országunk területéről – nem teljesítik.


Október 25-e, csütörtök Most már teljes forradalmi lázban ég a kis történelmi város. Az ifjúság után elsőnek mozdul meg a hajógyár munkássága, felvonulnak a város főterére. A felvonulást a híradóiskola parancsnoka, Gerencsér őrnagy meg akarta akadályozni, de látva a tömeg hangulatát és elszántságát, meghátrált. Közben megkezdődött szerteszét a városban a gyűlölt vörös csillagok és egyéb szovjet jellegű címerek eltávolítása. Most már a gyárakból az előző napon még bent lévő kommunista vezetők, titkárok eltűntek, vagy a munkásság kizavarta őket. Délután három órakor porba hull a város főterén levő egyik szovjet emlékmű. Az eddig elfojtott gyűlölet és harag, amelyet a Pestről jövő hírek még fokoztak, olyan elemi erővel tört fel a szívekből, hogy azt senki és semmi nem lett volna képes megállítani. Mindig újabb tömeg tűnik fel a keresztező utcákból. Most már a városnak a hazáját szerető minden polgára az utcán van, tüntet a budapesti ifjúság 16 pontja mellett és követeli az orosz megszálló csapatok azonnali kivonását az ország területéről. Ismét újabb és újabb csoportok alakulnak, és teherautón mennek


be Pestre, hogy segítsék az ott harcoló testvéreiket. Ugyanis hírek jöttek, hogy a kommunista kormány felkérte az itt állomásozó orosz erők beavatkozását a szabadságért folyó küzdelembe. A lakosság felháborodása az orosz fegyveres beavatkozás miatt óráról órára nőtt. A Budapesten kinyomtatott 16 pontból álló kiáltványt a városháza erkélyéről akarják felolvasni, de az előbbiekben már említett őrnagy bezáratta a kapukat. A tömeget ez sem tudja megállítani elhatározásában, a ledöntött orosz emlékmű talapzatáról olvassák fel azt. Ezután a forradalmi lázban égő tömeg a rendőrség épülete elé vonul és követeli az előző napon, Balassagyarmaton letartóztatott és Vácra hozott 16 egyetemista szabadon bocsátását. A rendőrség ekkor már teljesen bezárkózott hivatali épületébe. Vezetőjük, Enyedi Ferenc főhadnagy nem volt hajlandó beszélni a nép képviselőivel, sőt telefonon segítséget kért Gerencsér őrnagytól. Rövid időn belül egy katonai gyűrű veszi körül a tüntetőket, de azok szilárdan kitartanak követelésük mellett. Erre az őrnagy bemegy a rendőrség épületébe, s a rendőrség előbbiekben említett vezetőjével és a többi tiszttel és altiszttel együtt megjelenik az épület erkélyén. Gerencsér és Enyedi felszólítja a tüntetőket, hogy oszoljanak szét, a rendőrségen nincsenek fogva tartott egyetemisták. Erre becsület-


szavát is adja. A tömeg tudja, hogy kikkel áll szemben, nem hisz nekik és kitart követelése mellett. Ezután Gerencsér minden figyelmeztetés nélkül tűzparancsot vezényel katonáinak, de azok nem engedelmeskednek. Az őrnagy dühében előrántja revolverét és lövöldözni kezd a tömeg felé, a rendőrtisztek követik példáját. Szerencsére csupáncsak négy könynyebb sebesülés történt a tüntető tömegben. Tisztelet és becsület illeti a honvédeket, mert azok parancsnokuk utasítása ellenére sem lőttek a fegyvertelen tömegre, és így a lövöldözésnek halálos áldozata nem lett.


Október 26-a, péntek Az egész város lakossága már kora reggel talpon volt, behatoltak a városházára, hogy a Rákosi–Gerő-rendszert kiszolgáló kommunista vezetőket eltávolítsák, illetve megfosszák tisztségeiktől. Küldöttség alakul, amelyik felkeresi a város legutolsó polgármesterét – akit a kommunisták egyszerűen, minden írás nélkül megfosztottak állásától –, és felkérik, hogy újra vegye át a város vezetését. Itt meg kell állnom egy kicsit, hogy megemlítsem, miként történt a „felkérés”. Amikor a küldöttség „berontott” házam kapuján, én éppen szőnyegeket poroltam az udvaron. Csak annyit mondtak röviden „a város népe látni és hallani akar téged”, és megragadtak, kivittek az utcán levő katonai autóhoz, beleraktak, majd elindultak a városháza felé. Még arra sem adtak időt, hogy a rajtam levő tréningruhát felcserélhessem. Drága feleségem, anyósom és hatéves kisfiam ijedten nézték a történteket. Megérkezve a városházához kb. 8 ezer főből álló tömeg fogadott, nevemet kiabálva. Nem sok választásom volt. A küldöttség felkísért a városháza erkélyére, és beszélnem kellett. Pillanatok alatt egy csomó gondolat szaladt át az agyamon, viszszajött 1944 decembere és 1945 januárja. Akkor is a nép akarata volt,


hogy átvegyem a háború szántotta város vezetését. Úgy látszik, hogy a sors kiszámíthatatlan akarata folytán újból teljesítenem kell a nép akaratát. Beszédemben hitet tettem a szabadságharc zászlaja mellett, egyben kértem a város lakosságának segítségét. A lakosság egyetemes bizalmából megválasztott polgármester délután 3 órakor nagygyűlést hívott össze. Ezen megválasztották a város forradalmi bizottságát ideiglenes jelleggel. A bizottság elnöke Kristóf Béla lett. Említésre méltó, hogy Gerencsér őrnagy az előbb történtek után is megjelent az ülésen és igyekezett kimagyarázni korábbi ténykedéseit, de a jelenlevők nem voltak hajlandók meghallgatni, és eltanácsolták az ülésteremből. Ezután a bizottság megtárgyalta a legsürgősebb tennivalókat. 1. A közbiztonság megszervezése. 2. A gyári munkástanácsok felállítása, feladatuk az üzem védelme, a gépek karbantartása és az összes szükséges intézkedések megtétele a munka megkezdéséhez. 3. A város védelmének megszervezése, kiépítése a helyi katonaság bevonásával és önkéntes jelentkezőkkel.


4. A váci fegyházban őrzött politikai foglyok szabadon bocsátása érdekében felvenni az érintkezést az intézet igazgatójával. 5. A város élelmiszer–ellátásának zavartalan biztosítása. 6. A fogságban tartott Mindszenty hercegprímás és Pétery váci püspök szabadon bocsátása. 7. Az új szabad sajtó megindítása. A forradalmi bizottság azonnal megkezdte az ülésen hozott határozatok végrehajtását. A rendőrséget – mivel az előbb említett események miatt is megbízhatatlannak bizonyult – leszerelte és megbízható polgárokból nemzetőrséget állított fel. Birtokba vette a Kapisztrán nyomdát és elrendelte az első szabad sajtó – az Új Váci Napló – kibocsátását. Vezetésével Végh Ferencet bízta meg. Az új szabad sajtó első példánya október 31-én jelent meg.


Október 27-e, szombat A város védelmének megszervezéséhez szükség volt a helybeli katonaság segítségére is. Ezért a bizottság meghívta az itt állomásozó tüzéregység parancsnokát, Tóth István őrnagyot az ülésére. A másik katonai egység a híradóiskola volt, de ennek a parancsnoka, Gerencsér őrnagy már az előbbiekben többször bebizonyította a szabadságharc elleni magatartását. Természetesen a bizottság szükségtelennek tartotta meghívását. A bizottság és később a városháza előtt összejött kb. 5 ezer főt kitevő tömeg jelenlétében Tóth őrnagy kijelentette, hogy támogatni akarja a szabadságért folyó küzdelmet, ezért tisztjeivel és honvédjeivel együtt a forradalom szent ügye mellé áll. Ezt az ígéretét tettekkel is akarja bizonyítani. Teljesíti a bizottság és a lakosság kívánságát, és intézkedéseket tesz a máriaudvari orosz üzemanyagraktár elfoglalására. Innen történik ugyanis a fővárosban harcoló szovjet páncélos erők üzemanyag–ellátása. Még aznap éjjel páncéltörő ágyúkat vonultatott a raktár köré és az összes hozzá vezető utakat lezárta. Sajnos a tervből nem lett semmi, mert másnap hajnalban nehéz szovjet páncélosok érkeztek és védelmi gyűrűt állítottak fel a telep körül. A magyar katonák és szabadságharcosok vonalát hátrább kellett vonni, de


továbbra is készenlétben álltak. Később megtudtuk, hogy Gerencsér értesítette az üzemanyag–tároló telep orosz parancsnokát a felkészülésről, az pedig értesítette a szovjet főparancsnokságot, s ezért érkeztek meg a szovjet tankok olyan rövid idő alatt. Most, hogy másodszor is átélem az eseményeket, tárgyilagosan talán azt mondhatom, hogy a Mindenható akarata volt minden, ami történt, azaz nem történt meg. Történetesen, ha egy komoly összetűzés keletkezett volna a város fegyveres erői és a raktárt védő szovjet katonaság között s ebből kifolyólag tűz ütött volna ki Máriaudvaron s a telep felrobban, ez a robbanás fél Vácot magával vitte volna. A tanács elnöke két bizottsági tag kíséretében még az előző napon bement a fegyházba és javaslatot tett az igazgatónak, hogy vizsgálják felül – közösen – a rabságban tartottak ítéleteit, és akiket politikai tevékenységükért ítéltek el, bocsássák szabadon. A fegyház parancsnoka a bizottság javaslatát visszautasította azzal, hogy a fegyházban csak közönséges bűncselekmények miatt elítélteket őriznek. Ez természetesen nem volt igaz. A tárgyaláson jelen volt a fegyház ÁVH– őrségének parancsnoka is, aki hetvenkedve kijelentette, hogy nehéztüzelő fegyverekkel is rendelkeznek és a fegyházat minden be-


lülről és kívülről jövő támadással szemben megvédik. Végül megfenyegette a bizottság tagjait azzal, hogy akárki is megközelíti a fegyházat, minden figyelmeztetés nélkül lőni fognak. Úgy érzem, hogy most meg kell állnom egy rövid időre az események száraz leírásával és elmélkedni a történtek nem várt alakulásáról. Sokszor előfordul az emberek életében, hogyha nehéz helyzetbe kerülnek, vagy ha egy megoldhatatlannak látszó probléma előtt állnak, valami megmagyarázhatatlan magasabb, rajtuk kívül álló erő lép közbe, és a helyzet, a probléma szinte magától megoldódik. Ilyes valami történt a rabok esetében is. A fegyház „lakói" már jól vannak értesülve a szabadságharc eseményeiről, és mozgolódni kezdtek. Korán reggel 6 órakor elkezdődött az ütemes kiáltozás: „Szabadságot akarunk!" Egy 80 főből álló osztály a cellákban levő ágyakkal, padokkal kitöri a zárkák ajtaját és kitódulnak a folyosókra. Erre megrémült fegyőrök maguk nyitják ki a többi zárkát és a szabadba vezető ajtókat. Most már a rabok és őrzőik együtt futnak a szabadságot jelentő utak felé. Az ÁVH-sok és a fegyőrök nagy része a fegyháznak a Duna felé néző hátsó falán keresztül menekültek. A belső megmozdulást a város lakossága is észlelte, és hatalmas


tömeg gyűlt össze a fegyház előtt követelve a foglyok szabadon bocsátását. Amikor látták, hogy egyes foglyok már a fegyház tetején vannak, a tömeg is felismerte a cselekvés idejét. Először lefegyverezték a kívül álló őröket, majd betódultak a fegyház kapuin. Szerencsére komoly ellenállásra nem találtak. Még a belső kitörés és külső benyomulás előtt a fegyház Gáspár nevű parancsnoka telefonon segítséget kért Gerencsér őrnagytól, aki ismét bebizonyította a forradalommal szembeni ellenséges érzületét és egy riadókészültséget küldött a fegyház védelmére. Szerencsére, mire a katonák teherautókon megérkeztek, a fegyház már üres volt. Érdekes megjegyezni, hogy Gerencsér nem jött a katonákkal. Ennek az volt az oka, hogy Gerencsér ellen a nép haragja, különösen a rendőrség épületénél történt lövöldözés óta, napról napra fokozódott, és az előző napon összetűzésbe került a Szent István téren összegyűlt városiakkal, akik végül is fel akarták akasztani. Az én közbelépésemre engedték el. Ezek után az őrnagy a laktanyát nem merte elhagyni. Megható látvány és érzés volt tapasztalni, ahogy a nagy tömeg a kiszabadítok és a kiszabadítottak egy csoportba verődve együtt énekelték a Szózatot.


Az ünnepélyes hangulatot hirtelen puskaropogás szakította meg, lövedékek fütyültek az emberek feje felett. Az ÁVH és az őrség egy része ugyanis a fegyház kórházának emeletén lévő toronyban keresett menedéket és onnan tüzet nyitott a tömegre. Természetesen a tömeg szétrebbent, igyekeztek kikerülni a lőtávolból. A lövöldözés vége az lett, hogy az egyik katona, aki csatlakozott a Szózatot éneklő tömeghez, megsebesült. Erre a katonák megdühödtek és erős tűz alá vették a toronyban levőket, akik látták helyzetük reménytelenségét, és megadták magukat. A katonák és a nemzetőrség tagjai az elfogottakat a rendőrségre vitték. A tömeg haragja elől csak úgy tudták őket megmenteni, hogy a kórház hátsó kapuján át vitték el őket. A kiszabadult elítélteket az emberek otthonukba vitték, megvendégelték és polgári ruházattal látták el. A kiszabadítottak között volt dr. Török Jenő és dr. Juhász Miklós piarista tanár is, akik a polgármester házában kaptak segítséget. A kiszabadultak egyike később levelet írt a[z Új] Váci Napló szerkesztőségének, melyben köszönetét és háláját fejezte ki Vác város népének önzetlen segítségéért. Meg kell jegyeznem, hogy a birtokunkba jutott adatok szerint a politikai elítéltek száma 960 volt.


Október 28-a, vasárnap A templomok látogatása után a tömeg ismét a városháza előtt gyülekezett és hallgatta a hangosbemondón keresztül közvetített Szabad Európa Rádió és egyéb szabad rádiók adásait. Már esteledett, amikor egyszerre örömujjongás tört fel a tömegből: a budapesti rádió hangot változtatott. Most már Szabad Kossuth rádió néven egészen más nyelven és hangon beszélt, mint eddig. Az új hírek szerint Gerő elhagyta az országot és Nagy Imre vette át az ország sorsának irányítását. Ideiglenes Nemzeti Bizottság alakult és megindították a nemzetőrség szervezését a közbiztonság visszaállítása érdekében. Tárgyalások folytak a szovjet főparancsnoksággal a fegyverszünet érdekében. Az orosz parancsnokok nyugtalankodni kezdtek, mert katonáik sok helyen nem voltak hajlandók fegyvereiket használni a szabadságért harcolók ellen, másutt pedig átengedték fegyvereiket vagy eldobták azokat. A tárgyalás eredményeként mindkét fél beleegyezett a fegyverszünetbe. A szovjet parancsnokság ígéretet tett, ha az ellenségeskedés megszűnik, hajlandók visszavonni csapataikat Budapest


területéről. Arról is tárgyaltak, hogy a szovjet erők – ha szabad utat kapnak a kivonuláshoz – elhagyják az ország területét. Az új hírek és később este hat órakor Nagy Imre rádióbeszéde új reményeket keltett Vác város népében is, a várva várt szabadság reményét. Nagy Imre beszédében megerősítette a korábban hallott híreket. Az ország több részében a harcok megálltak, két kivétel volt, a Corvin mozi és a Kilián laktanya Pesten, ahol még rapszodikus tűzharcok folytak. A tömeg nem akarta elhagyni a város főterét, mert szabadságra vágyó szomjúságuk enyhítésére még újabb jó híreket reméltek hallani. A város nemzeti bizottsága állandóan a városházán tartózkodott, készen állva a változással kapcsolatos esetleges intézkedések megtételére. A hangszórón keresztül felkérte a város lakosságát, hogy 5 percig néma tisztelettel adózzanak azoknak, akik életüket áldozták a szabadságért. Ezután az egész város lakossága, kicsije-nagyja a Szózatot énekelte. Később a város népe a templomokban gyűlt össze, hívek ezrei énekelték a Himnuszt s könnyező szemekkel hallgatták az éter hullámain keresztül érkező késői hangszórót.


Október 29-e, hétfő Korán reggel már megindul az élet a kisvárosban. Egyre több és több ember tűnik fel az utcákon várva az új jó híreket. A hangulat bizakodó, ünnepélyes, nem látni most csak mosolyt az arcokon. Pesten az egyetemi hallgatók és a fiatal dolgozók együttesen megalakítják a Magyar Ifjúság Forradalmi Nemzeti Bizottságát. Ennek hatására Vácott is megalakul a Forradalmi Ifjúság Szövetsége. A gyárakban, üzemekben titkos szavazással megválasztják a munkástanácsokat. A kommunista üzemi párttitkárok és egyéb lakájok mindent elkövettek, hogy bejussanak a tanácsba, de kísérletük nem sikerült. Az új munkástanácsok átveszik a gazdátlanul maradt gyárak, üzemek vezetését, megszervezik a gyári őrségeket és hozzáfognak a szükséges karbantartási munkákhoz. Késő délután a gyári, üzemi, hivatali és kereskedelmi dolgozók tanácsainak kiküldöttei a városháza üléstermében gyűlnek össze és megválasztják a város végleges forradalmi bizottságát, melynek elnöke továbbra is a város volt polgármestere maradt. Ezen az ülésen már megjelent a tüzérezred és a híradóiskola képviseletében Tóth István és Környei őrnagyok, mindkettőjüket beválasztották a bizottságba. Délelőtt ugyanis a tüzérezred és a híradóiskola tisztjei és ka-


tonái felvonultak a városháza elé és kijelentették az összegyűlt városiak előtt, hogy teljes mértékben a szabadságharc mellett állnak és hajlandók részt venni a máriaudvari üzemanyagraktár elfoglalásában. Gerencsérnek, a korábbi parancsnoknak a híradós katonák megtagadták az engedelmességet, s Környei Imre vette át a parancsnokságot. Ez volt az oka annak, hogy az előző napon a híradóiskola forradalmi tanácsa is megalakult, és így lehetővé vált a város és a katonaság közötti ellentét tisztázása. A nagygyűlés az igazi szólásszabadság jegyében folyt le. Többen javasolták a kommunista párt azonnali feloszlatását, de az ülés elnöke kérte a jelenlévőket, hogy ne kövessék az előző rendszer példáit. A párt elmúlt nyolcévi terrorja magával fogja vonni a kommunizmus teljes bukását, ezért nincs szükség a betiltásra. A nagygyűlés a következő határozatokat hozta: 1. Általános sztrájkot rendel el a szovjet csapatok teljes kivonulásáig. 2. Táviratot küld a megalakult kormánynak a következő szöveggel: 1. A Borsod megye munkássága és parasztsága által felterjesztett követeléseket teljes egészében magáévá teszi azzal, hogy a szovjet


csapatok azonnal kezdjék meg a kivonulásukat. 2. A törvénytelenül visszatartott és elhurcolt magyarok azonnali hazabocsátása a szovjet területről. 3. Mindszenty hercegprímás és Pétery váci püspök szabadon bocsátása és méltóságukba való visszahelyezése s ezt követően rádióbeszédük. 3. Mindaddig, míg fenti követeléseinket nem teljesítik, Vác város dolgozói sztrájkjogukkal élnek. 4. Utasítja a közélelmezésben dolgozókat (malom, sütőipar, népbolt, TEJÉRT, vendéglátóipar, étszolgálat-espresso), valamint a nyomda dolgozóit, hogy munkájukat a közellátás zavartalan biztosítása érdekében azonnal kezdjék meg. Utasítja az illetékes vezetőket, hogy a fentiek zavartalan végrehajtásához szükséges szállítóeszközök (TEFU, BELSPED) biztosításáról gondoskodjanak. 5. A 4. pontban felsorolt üzemek és üzletek nyitva tartási ideje változatlan. 6. Elrendeli, hogy a keddi és pénteki piaci napokon az összes üzletek kötelesek nyitva tartani. 7. Felhívja a dolgozó parasztságot és állami gazdaságokat, hogy


az elmaradt őszi mezőgazdasági munkálatokat haladéktalanul kezdjék meg a jövő évi kenyérellátás biztosítása érdekében. 8. Nyomatékosan felhívja a város lakosságának figyelmét arra, hogy az országosan alárendelt szesztilalom továbbra is fennáll. 9. A vámőrlést zavartalanul kell folytatni. 10. Elrendeli az Új Váci Napló kibocsátását. A fenti határozatokban foglaltak végrehajtását a bizottság tagjai ellenőrzik. Meg kell említenem, hogy az egész szabadságharc ideje alatt a város közellátása zavartalan volt.


Október 30-a, kedd Nagy Imre reggeli rádióbeszédében bejelenti, hogy eltörlik az egypártrendszert, visszaállítják az 1948. év előtti politikai viszonyokat. Ugyancsak közli, hogy egy új koalíciós kormány alakult, amelyben három nem kommunista miniszter is részt vesz. Az új kormány tovább folytatja a tárgyalásokat a szovjet erők parancsnokságával haderőik teljes kivonulását illetően. A Legfőbb Államügyészség Forradalmi Tanácsa este 10 órakor a helyi bizottság elnökével közölte a következőket. Legjobb tudomásunk szerint Mindszenty József hercegprímást Felsőpetény, dr. Pétery József váci püspököt pedig Hejce községben tartják őrizetben. A bizottság elnöke még aznap éjjel érintkezésbe lépett a tüzérezred parancsnokával, Tóth István őrnaggyal és katonai segítséget kért Pétery püspök úr kiszabadításához, amit az készségesen meg is ígért. Másnap korán reggel elindult katonáival Hejce községbe. Az elnök kérte az őrnagyot, jöjjön be a városházára, mert azt akarja, hogy együttesen menjenek a püspöki palotába és ott beszéljék meg a részleteket dr. Kovács Vince püspöki helytartóval. Az elnök és az őrnagy javasolták, hogy a püspök egy egyházi személyt


delegáljon a katonai küldöttség mellé, akit Pétery püspök úr jól ismer. A püspökség nevében dr. Herrhof Mátyás kanonok csatlakozott a küldöttséghez. A váci elnök ugyancsak telefonon érintkezésbe lépett a Rétsági Forradalmi Tanács elnökével, megmondta neki, hogy Pestről kapott értesülés szerint Mindszenty hercegprímást Felsőpetény községben tartják fogságban egy elhagyott villában. A tanács elnöke megígérte, hogy a helyi páncélos ezred segítségével kiszabadítják a prímás urat. Ez másnap megtörtént, és Mindszenty hercegprímást a rétsági laktanyába vitték.


Október 31-e, szerda Minden elmúlt és jövendő nap történelmi jelentőséggel bírt nemcsak az ország, hanem kis városunk életében is. így például október 3l-e, amikor a kiszabadított hercegprímás Vácon haladt át kíséretével a főváros felé. A rétsági tanácselnök telefonon értesítette a váci elnököt, hogy a kiszabadított hercegprímás - páncélosok kíséretében - kora hajnalban elindult a fővárosba, s körülbelül 8 óra tájban várható Vácra való megérkezése. Reggel 6 óra. A városi hangszóró közli a lakossággal a hercegprímás Vácon történő átvonulását. Rövid időn belül megélénkülnek az utcák, rohanó csoportok igyekeznek a székesegyház felé. Negyed nyolckor dr. Kovács Vince püspökhelyettes kíséretével és az elnök a bizottsági tagokkal megérkezik a térre az addigra összegyűlt hatalmas tömeg éljenzése között. Pontosan nyolc órakor a keramitos úton megjelenik az első páncélos hatalmas teste, felvirágzott, lelkes katonákkal rajta, majd a második. Az után jövő autót a tömeg összetorlódása megállítja, de nem látják benne a prímást. Virágözönben jön a második autó, és dr. Kovács Vince püspök úr előtt megáll. A hercegprímás kiszáll, mosolyogva kezet fog vele és megszólal: A Főpásztor úr első miséjén itt leszek. További üdvözlésre, ünneplésre a kísérők nem adnak időt, sürgetik az


indulást a bíboros személyes biztonsága érdekében. Máris indul tovább a karaván a Pestre vezető országúton. A nemzeti bizottság elnöke egy rövid beszélgetést folytatott Pallavicini főhadnaggyal, akinek a tankosztaga szabadította ki a prímást és vezette a kíséretet. Virágözön az úttesten, az autókon, sírnak az asszonyok, komoly férfiak... Felmérhetetlen örömkönnyek a szemekben. A Szabad Kossuth rádió déli híradásában közölte, hogy Mindszenty hercegprímás háromnegyed kilenckor megérkezett budai otthonába. Az egészet átélni csodálatosan felejthetetlen élmény volt és örökre megmaradt emlékezetemben. A Kossuth rádió további hírközléseiben bejelentette, hogy a Szovjetunió elismerte „helytelen viszonyát" a csatlós államokkal, és azt új alapokra akarja fektetni. A kormány és a szovjet megbízottak között tovább folytatódnak a tárgyalások az orosz hadseregnek az ország területéről való viszszavonulása érdekében. Az úgynevezett titkosrendőrség emberei az ÁVH központi székházában gyűltek össze, azaz oda menekültek és bújtak el. Az épületet a szabadságharcosok és a hozzájuk csatlakozott magyar katonák körülvették, és mivel a bent levők rálőttek a szabadságharcosokra, azok is tűz alá vették az épületet. Egynapos tűzharc után az ÁVH emberei megadták magukat.


November 1-je, csütörtök Ez a nap is újabb történelmi dátumként írta be magát Vác város történetébe. A váci katonai és polgári küldöttség már szabadon találta a püspök urat, mert őrzői eltűntek. Hazahozatala azonban nem volt olyan egyszerű, mint azt a küldöttség gondolta. Őrzői ugyan nem voltak, de [a] küldöttség ellenállással mégis találkozott, mégpedig a helyi nemzetőrséggel. Nem voltak hajlandók senkit sem beengedni a püspök úrhoz, még a felmutatott és a Váci Nemzeti Bizottság elnöke által írt hivatalos felhatalmazás ellenére sem. Abban a hitben voltak, hogy a küldöttség tagjai „Moszkva kiszolgálói". Hossza vita után felhívták a Miskolci Nemzeti Bizottságot, de ez csak súlyosbította a helyzete, mert a bizottság egyszerűen parancsot adott a helyieknek, hogy senki el nem viheti a püspök urat, csak az ő engedélyükkel. Végül a józan ész győzött. A helyiek megengedték, hogy dr. Herrhof kanonok beszéljen a püspök úrral, aki meggyőzte a helyieket, hogy a küldöttség az ő püspöki székhelyéről jött. Dr. Pétery József püspök úr kíséretével reggel 5 órakor indult el Hejce községből, és útját virágerdő borította a Hernádtól a Dunáig. Késő délután volt, amikor megérkeztek a székesegyház elé az


összegyűlt hatalmas tömeg éljenzése közben. Elég hűvös őszi idő volt, de ez nem tartotta vissza a város népét, hogy ne legyen jelen szeretett főpásztorának hazatérésénél. A virágokkal teleszórt út két oldalán katonák, nemzetőrök és vasutasok álltak díszőrséget. A nagytemplom oszlopai között dr. Kovács Vince helytartó köszöntötte az egyházmegye papsága nevében a hazatérő főpásztort. Ezután a város lakossága nevében a nemzeti bizottság elnöke mondott üdvözlőbeszédet, majd a vasutasok képviseletében Kapitány Zoltán beszélt. A főpásztor válaszában kijelentette, hogy lelkileg a Hernád partján is egyházmegyéje híveivel volt és imádkozott értük. Majd köszönetet mondott mindazoknak, akik hazahozatalában részt vettek és kezet fogott az üdvözlőkkel. Ezek után a láthatóan is nagyon fáradt püspök úr egyházi kíséretével a székesegyházba vonult. Mielőtt eltávozott, a következőket mondotta: „Áldjon meg benneteket a jó Isten és a Boldogságos Szűzanya!" A Szabad Kossuth rádió esti híradása azonban elrontja ezt az örömteljes, boldog napot. Nagy Imre rádióbeszédében bejelenti, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből és kinyilvánítja az ország semlegességét. Ebből arra lehetett következtetni, hogy a tár-


gyalások Nagy Imre kormánya és a szovjet képviselők között nem vezettek a kívánt eredményhez. Az ország északi határánál orosz csapatfelvonulások észlelhetők. A Budapest határába visszavont erők megszállják a repülőtereket, azt hozzák fel indokul, hogy a szovjet erők szabad kivonulását akarják biztosítani. Gerő Ernő, Hegedűs András és Piros László átszöktek az orosz határon.


November 2-a, péntek A reggeli hírek szerint a magyar kormány tiltakozását nyújtotta át a szovjet követnek az újabb orosz csapatoknak magyar területre való bejövetele miatt. Ugyancsak tájékoztatta az Egyesült Nemzetek főtitkárát a történtekről. Ez volt a második felhívás az United Nations-hez az utolsó két nap alatt. Ebben a második jelentésében kérte az United Nations azonnali összehívását, a nagyhatalmak segítségét és Magyarország semlegességének elismerését. Amíg az új szovjet csapatok vasúton jöttek át Záhonynál Nyíregyházáig, addig az ittlevők megszállva tartották a budapesti és kalocsai repülőtereket. Mindezek ellenére a forradalmi szellem tovább hajtotta a szabadságért küzdő népet. Budapesten megalakult az Egyesült Magyar Ifjúsági Szövetség. Vác város lakossága a fenti híreket aggodalommal fogadta. A bizonytalanság érzése kezdett beférkőzni az agyakba és szívekbe. Az élet azonban zavartalanul haladt tovább, mert a nép megőrizte nyugalmát. A Vácon elfogott fegyházigazgatót, ÁVH-parancsnokot és azokat, akik részt vettek a fegyháznál történt lövöldözésben, a Kossuth


rádió felhívására a helyi nemzetőrök teherautón beszállították a Markó utcai fogházba. Végre sikerült a helyi titkos rendőrség páncélszekrényének feltörése, sok mindennel együtt előkerültek a titkos iratok, feljegyzések és nyilvántartások. így például az úgynevezett „hálózati személyek", vagy egyszerű szavakat használva a besúgók névsora is, ezeket a neveket a nemzeti bizottság eljuttatta az üzemi és hivatali tanácsokhoz további intézkedések végett. A rendőrség ÁVH-részlegének parancsnoka Torda László főhadnagy volt, hozzá futottak be a jelentések. A besúgók a közölt adatok kiértékelése után pénzbeli jutalmat kaptak. A moszkvai bérencek három csoportba voltak sorolva: ügynökök, rezidensek (helyben lakók) és informátorok. A legszomorúbb az volt, hogy nem lehetett találni egyetlen váci gyárat, üzemet vagy hivatalt, ahol három vagy négy besúgó ne lett volna. Az ezektől beérkezett írásbeli jelentéseket a következőképpen értékelték ki: 1. Az értékelést a főhadnagy végezte. 2. Igényel-e intézkedést a feljelentett személyekre vonatkozóan. 3. A jelentéseknek a személyi kartonokra való bevezetése. 4. A következő feladatok. Utasítás a besúgóknak. A névsort és az össze titkos iratokat a nemzeti bizottság elégette.


November 3-a, szombat A Kossuth rádió reggeli híradásában közli az Egyetemi Hallgatók Forradalmi Bizottságának felhívását az ország népéhez. Ebben kijelentik, hogy a dicsőséges szabadságért folyó harcnak még nincs vége. Az orosz csapatok még mindig az ország területén vannak, sőt újabbak érkeznek. A magyar kormány összetételében ismét változások történtek: Kádár lett az államminiszter és Maléter Pál a honvédelmi tárcát vette át. A szovjet csapatok kivonulása érdekében a tárgyalások még folynak, de közben újabb erők lépik át országunk határát. Később a rádió közli Mindszenty József hercegprímás beszédét az ország lakosságához. A tegnapi és mai hírek után csak gondterhelt arcokat látunk a városban, de a szabadság lángja még mindig erősen él a szívekben, kiviszi a népet az utcára, és néma tüntetésben vonulnak végig a város főutcáin.


November 4-e, vasárnap Joggal hívhatjuk ezt a vasárnapot „Fekete Vasárnap"-nak, mert gyászos napként íródott be a magyar történelembe, megint eggyel több a történelem nagy könyvében. A hajnalban történt események igazolták korábbi aggályainkat és gyanúnkat, hogy valami szörnyű dolog fog történni. Moszkva végre megmutatta az igazi arcát. Látszólag engedtek a forradalmi erőknek, visszavonták csapataikat Budapest területéről, tárgyalásba bocsátkoztak a magyar kormánnyal a szovjet erők kivonulása érdekében, de ez csak időhúzás, aljas taktikai fogás volt. Az igazi ok az volt, hogy az országban 1945 óta állomásozó szovjet katonák sok helyen nem voltak hajlandók fegyvereiket használni a szabadságért küzdő nép ellen, vagy egyszerűen eldobták, sőt olyanok is akadtak, aki átálltak a forradalmárokhoz. Az új szovjet erők benyomultak a fővárosba, a harcok megújultak, mert erős ellenállásra találtak, de nemcsak a fővárosban, hanem az egész országban. Hajnalban 4 óra 20 perckor Nagy Imre még beszélt a Szabad Kossuth rádióban és bejelentette a Szovjetunió aljas pálfordulását és ismét segítségért fordult az Egyesült Nemzetek titkárságához és a


négy nagyhatalomhoz. Este 7 óra 25 perckor a Kossuth rádió SOSjelzéssel megszűnt leadni. Később, 8 óra 15 perckor ismét kommunista és szovjet kézben volt, és Münnich Ferenc kommunista államminiszter felhívását közölte a néppel, azaz hogy az ő szavaival éljek, a dolgozókkal. Ismét Moszkva kiszolgálói vették át az ország kormányzását. Kádár lett a miniszterelnök, a többi miniszterek is mind kommunisták, azaz moszkoviták voltak. Később kiderült az igazság. Kádár követeivel november 1. és 3. között átment az oroszokhoz, hogy úgy mondjam, időben helyezkedett. Ellenőrizhetetlen hírek szerint Nagy Imre és 50 hű követője a jugoszláv követségen kért menedéket. Az, amit most a következőkben mondok, nem kapcsolódik a történetekhez, ez az én saját megfigyelésem alapján kialakított véleményem. Nekem akkor és most is egy kérdés vetődött és vetődik fel: hogyan lehettek olyan naivak, hogy hittek a szovjet ígéretekben? Nagy Imre kommunista volt, de idealista, Maléter Pál katona és realista. De mindkettő elsősorban magyar és mindkettő tisztában lehetett a szovjet szándékokkal. Maléter Pált én nagyon jól ismertem. Ő volt a váci katonai kiren-


deltség parancsnoka az én polgármesterségem első két évében. Sokszor voltunk együtt, különösen a sorozások ideje alatt. Én voltam a sorozóbizottság elnöke, ő pedig a katonaság képviselője. Néha, mikor kettesben voltunk, beszélt az orosz fogságba eséséről, az ott eltöltött időről, az ottani viszonyokról és az úgynevezett „ideológiai átképzés"-ről. O ugyan kifejezetten nem mondta, de én megértettem: mindent hajlandó volt megtenni, csak ismét láthassa hazáját. Megtanult oroszul és az országunkat megszálló erőkkel jött vissza szülőföldjére. Meggyőződésem szerint még az ideológiai átképzés sem csinált belőle kommunistát. Ezt be is bizonyította, mikor átvette a Kilián laktanyát védő honvédek és szabadságharcosok parancsnokságát. A harcok még folytak, amikor meghívták a szovjet erők főparancsnokságára, ahonnan csak akkor távozott el, amikor kivégzésre vitték. Ugyanerre a sorsra került Nagy Imre is. Ugyanis a Kádár-kormány írásban garantálta a jugoszláv követnek, hogy Nagy Imrének és a vele levőknek semmi bajuk nem lesz, szabadon hazatérhetnek otthonukba. Hogy mennyit ért a Szovjetunió és magyar lakájaik ígérete, ezt Nagy Imre letartóztatása és kivégzése ismételten megmutatta. Véleményem szerint mindketten mártírhalált haltak.


Ez után a kis kitérő után ismét visszatérek a váci eseményekre. A Kossuth rádió elhallgatása után a lakosság már csak a Szabad Európa rádió és egyéb rádióállomások híradásait hallgatta. A város főterén a Szabad Európa rádió adását a nemzeti bizottság a városi hangszórón keresztül állandóan közvetítette. A szovjet aljasság miatt a felháborodás haraggá változott, s a kisváros népe is cselekvésre szánta el magát. Körülvették a máriaudvari orosz üzemanyag-tárolót és tűzharcba keveredtek az ott levő erőkkel. A helybeli tüzérezred parancsnoka most már nyíltan megtagadott minden segítséget. A városi nemzeti bizottság ezután más fegyvert használt, a kiéheztetés fegyverét. A villany- és vízszolgáltatást megtagadta és az élelmiszer-utánpótlást a környékbeli falvak tanácsain keresztül korlátozta. Későbbi hírek szerint egyes orosz katonák egy kiló kenyérért 200, egy kosár szőlőért pedig 300 forintot is fizettek. A bizottság elnöke már két nappal előbb felhatalmazást adott Cs. Tóth Lászlónak egy helyi szabad rádió felállítására. Ez a mai napon kezdte meg működését, először Szabad Rádió Vác néven délután 1 óra 32 perckor, majd 3 óra 20 perckor szabad Rádió Csokonai néven folytatta adásait. Hullámhosszát mindig változtatta, hogy leadási he-


lyét ne lehessen megállapítani. Érdekes megemlíteni, hogy különböző személyek többször érdeklődtek a bizottság elnökénél egy bizonyos helyi Szabad Rádió iránt, de ő kijelentette, hogy erről nincsen tudomása. Ez volt az egyetlen dolog, amiről csak az elnök, a rádió irányítója és két technikusa tudott. így volt lehetséges, hogy a Csokonai rádió november 10-ig képes volt adásait három nyelven közvetíteni. Ekkor már csak két szabad rádió működött.


November 5-e, hétfő A Rádió Budapest csak félrevezetést, hazugságokat mond reggeli adásaiban. Közvetíti a szovjet katonai parancsnokság felhívását a néphez, a honvédséghez és tisztjeihez. A felhívásban a legnevetségesebb a következő mondat: „Mi nem azért vagyunk itt, hogy elfoglaljuk az országotokat. Mi nem akarjuk egy másik nép földjét elvenni.” A nép az egész országban már csak a Szabad Európa Rádió és az országon belül működő szabad rádiók adásait hallgatja, köztük a szabad Csokonai rádióét is. Ezek szerint a harcok tovább folytatódnak Pest VIII. kerületében, [a] Csepel-szigeten, a Balaton körül és Kecskeméten. Vác Város Nemzeti Bizottsága megalakulásának harmadik napján felvette az érintkezést az összes környékbeli tanácsokkal és egy rádiótelefon-összeköttetést épített ki. A megállapodás szerint értesítik egymást, ha valami rendkívüli dolog történik a Pest felől jövő országúton vagy a környékén. Késő délután jelentés érkezett először Dunakesziről, majd Göd és végül Sződ községekből, hogy szovjet páncélos erők haladnak a Vác felé vezető országúton.


A nemzeti bizottság tagjai megjelentek a városházán és rövid mérlegelés után - mivel számolni kellett a legrosszabbal is - általános felkészülést rendeltek el a városi hangszórón keresztül. Egyben az elnök kérte a város népét, hogy ebben a nehéz órában is őrizze meg nyugalmát. Első intézkedésként elrendelték egy tábori kórház felállítását a volt süketnéma intézet épületében. A kisváros lakossága minden dicséretet megérdemelt. A hírt és a kiadott utasításokat megdöbbenéssel hallgatták, de azonnal megkezdték az utasítások végrehajtását. Nagy sürgés-forgás volt a városban, az aggódás igen, de a pánik nem volt látható az arcokon. Minden ki akarta venni a maga részét a munkákból. A város majdnem minden polgára fel volt fegyverkezve. A katonaság nem volt hajlandó részt venni a város védelmében. Bán és Fehér alezredesek, akik Pestről a forradalmárok elől menekültek Vácra, megfélemlítették Tóth őrnagyot, aki a bizottság nyomására azonban könnyűfegyvereket adott. A várost éjszaka teljesen körülzárták az orosz páncélosok. Egyesek bejöttek a város külterületébe, de ezeket a már készenlétben lévő védők - Molotov-koktél bombákat dobálva rájuk - visszafordulásra kényszerítették. Szerencsére komoly harcra nem került sor.


November 6-a, kedd A pirkadó hajnalban a bizottság elnöke, aki két társával az éjszakát a városházán töltötte, telefonhívást kapott Tóth István őrnagytól, hogy életbevágóan fontos ügyben akar vele beszélni. Kérte az elnököt, hogy jöjjön ki hozzá a laktanyába. Az elnök két másik bizottsági taggal együtt megjelent a laktanyában, ahol Tóth őrnagy a következőket közölte: „Ultimátumot kaptam a várost körülvevő szovjet páncélosok parancsnokától, hogy a tüzérezred ágyúinak lövegzárait déli 12 óráig át kell adnom, ellenkező esetben a várost minden oldalról lőni fogják.” A korábban már említett Bán és Fehér alezredesek is jelen voltak. Az elnök és társai megdöbbenéssel hallgatták az őrnagy szavait. Félrevonultunk a tisztektől és csendben megvitattuk az igen súlyosnak látszó helyzetet. Ebben az igen súlyos helyzetben minden időveszteség nélkül ott, a kaszárnyában döntenünk kellett. Ha az orosz parancsnok beváltja a fenyegetését, akkor az egész város harctérré válik, aminek eredménye nem volt kétséges: ezrek halála és egy rommá lőtt város. Visszaemlékeztem az 1944 decemberében átéltekre. Mindezek megfontolása után úgy határoztunk, hogy az oroszok követelését teljesíteni kell. A város lakossága azért választotta


meg a nemzeti bizottságot, hogy a város és lakóit a legjobb tudásuk és bölcsességük szerint irányítsák. A bizottság elhatározásánál ezért csak egy szempontot vehettünk figyelembe: életek megmentése és a város épségben tartása. Ez pedig csak úgy volt lehetséges, ha Tóth őrnagy a lövegzárakat átadja az oroszoknak. Ez az adott határidőn belül megtörtént. A bizottság az ultimátumról és az abban foglalt fenyegetésről a város lakóit érthető okokból nem tájékoztatta.


November 7-e szerda A város lakossága nagy, de örömteljes meglepetésre ébredt fel. Az összes szovjet páncélosok eltávoztak Vác környékéről. A nép természetesen nem tudta az előző napon történteket. A megkönnyebbülés és öröm mosolya visszatért az arcokra. Az én véleményem szerint az elvonulásnak két oka lehetett. Az egyik: a lövegzárak átadása után már nem látták veszélyben a máriaudvari üzemanyag-tárolót. A másik: Budapesten az egyes kerületekben még heves harcok folytak, és a szabadságért küzdőknek az oroszok demonstrálni akarták erejüket, hogy azok feladják a küzdelmet. Mindenesetre akármi is volt az oka eltűnésüknek, így a város népe fellélegezhetett, mert a közvetlen veszély elhárult. A nemzeti forradalmi bizottság továbbra is a régi összetételében maradt, nem engedett teret a most már előbújó és követelődző kommunistáknak. Reggel 11 óra körül a tüzérezred parancsnoka, Tóth őrnagy telefonon közli a bizottság elnökével, hogy ismeretlen fegyveres csoportok tűz alá vették alaktanyát. Az egyik részleg a Duna felől, a másik pedig az országút mellett fekvő erdőségből. Segítséget kért.


Most ismét kénytelen vagyok személyes élményem alapján leírni a történteket. Amikor a város szélére érkeztünk, megállíttattam az autót, mert a lövöldözés zaját már onnan jól lehetett hallani. A laktanya nem messze van a város végétől. Egy katona futott elém, kért, hogy kövesem. Az út mentén egészen a laktanyáig vizesárok húzódott végig, s ebben szinte hason csúszva közelítettük meg alaktanya kapuját. Tóth őrnagy már várt rám. Szavaiból azt vettem ki, hogy ő a város nemzetőrségét, lakóit vádolja a támadás miatt. Nagy nehezen megérttettem vele, hogy a támadók nem a városból valók. A tárgyalás igen zajos körülmények között zajlott, alig értettük egymást a mindkét irányból jövő lövedékek zajában. Az volt az érzésem, hogy ismét 1944 decemberében vagyok, az orosz megszállás idején. Az őrnagy azt is közölte, hogy a támadásnak már egy tüzér sebesültje is van. Egy őrmesterük őrségen állt a vízműveknél, megsebesült és segítséget kért, de minden próbálkozásuk ellenére sem tudták behozni az állandó lövöldözés miatt. A hallottak után elhatároztam, hogy megpróbálok érintkezésbe lépni a támadókkal. Egy hangszórót kértem és egy fehér zászlót. Ezt lobogtatva beszélni kezdtem a lövöldözőkhöz. Bemutatkoztam és


kértem őket, hagyják abba ezt az értelmetlen lövöldözést. Egy őrmester már megsebesült a vízműveknél, társai nem tudják behozni, hogy orvosi segítséget kapjon. Egy idegfeszítő félóra telt el, amikor a lövöldözés szórványossá vált, majd teljesen megszűnt. Sajnos, mire a sebesült őrmestert behozták, már halott volt, elvérzett. Most, hogy visszaidéztem ezt a sajnálatos eseményt, valami másik epizód bukkan elő lassan emlékezetemből, amely talán kapcsolatba hozható a tüzérlaktanya megtámadásával. Az orosz tankok elvonulása után a lakosság nem valami jó szemmel nézte a tüzérség parancsnokát és katonáit. Úgy tűnt, hogy valami kiszivárgott az előző nap ottani eseményeiből. Reggel 9 és 10 óra között a hivatalomban dolgoztam, s hirtelen arra lettem figyelmes, hogy erősen zajongó csoport gyűlt össze a városháza előtt és azt követelték, hogy a város fegyverrel bíró polgárai támadják meg a máriaudvari orosz üzemanyag-tárolót. Lementem hozzájuk és először próbáltam lecsendesíteni őket. Miután a hangzavar enyhült, megmondtam nekik, hogy tervük egy öngyilkossággal egyenlő és én ehhez nem járulhatok hozzá. Beszédem közben az egyik fiatal fiú véletlenül a „davaj gitár” ravaszára tette kezét, s azt gesztikulálásában akaratlanul megnyomta. Egyszerre lövedékek re-


pültek mindenfelé. Amikor csend lett, felkeltem a földről és a tömeg is, amely nagyon gyorsan követte példámat. Ez az ostoba véletlen módot adott arra, hogy rámutassak követelésük képtelenségére, felhívjam figyelmüket különösen fegyelmezetlenségükre. Kértem őket, menjenek szépen haza, mielőtt nagyobb baj is történhet. Én nem akarok halottakat temetni. Úgy látszik, a meggondolatlan és váratlan lövöldözés zaja kijózanította őket, mert a tömeg lassan feloszlott. Az elmondottakhoz még annyi hozzáfűzni valóm van, sohasem derült ki, hogy igazán kik voltak a laktanya támadói. Sajnálatos, hogy mindez egy fiatal magyar katona életébe került. A fiatal őrmester kötelességét teljesítve halt meg, ezért halálát úgy tekintettem, mint aki a hazájáért halt meg. Úgy is temettük el, temetésén ott voltam, elbúcsúztattam az utolsó útjára. O volt az egyetlen áldozata Vácon a forradalomnak, amire még ma is büszkén gondolok vissza. Az ezen a napon történt események sorában még meg kell említenem a következőket. Schrick Ferenc tanácstag egy üzenetet hozott a máriaudvari orosz parancsnoktól, hogy keressem fel, szeretne beszélni velem. Az oroszokkal való korábbi kapcsolataim megtanítot-


tak arra, hogy ne „tegyem be a fejem az oroszlán szájába, még akkor sem, ha netalán nem harapja le azt.” így a kölcsönös üzenetcseréből derült ki, hogy a parancsnok azt szeretné, ha a korábban beszüntetett víz- és villanyáram-szolgáltatást visszaadnánk. A bizottság tagjaival értekezve a következő elhatározás született. A város hajlandó a víz- és villanyszolgáltatást visszaállítani, ha a parancsnok is hajlandó egy bizonyos mennyiségű benzint és olajat adni a városnak, mert üzemanyaghiány miatt az áram- és vízszolgáltatás korlátozott. A városnak szüksége volt az üzemanyagra az élelmiszer beszerzéséhez és szállításához is a teherkocsik számára. A megegyezés a közvetlen jelenlétem nélkül is megtörtént. A Rádió Budapest tovább folytatta propagandaadásait. Közölte a Népszabadság szerkesztőjének megemlékezését a „Nagy Októberi Szovjet Forradalom" évfordulójáról, dicsőítve annak kimagasló eredményeit. A Szovjetunió példát mutatott az egész világnak, hogy hogyan fejlődhet ki egy szocialista demokrácia. Az esti adásban Apró Antal kereskedelmi és ipari miniszter 'elhívását közölte a sztrájkoló bányászokhoz. Mindezek azt bizonyították, hogy kora reggeli hírközlése a normális állapotok visszatéréséről mind hazugság volt.


November 8-a, csütörtök A Rádió Budapest most már egy nagy kommunista és orosz propagandamasinává vált, ontotta magából a hazugságokat. Hírei szerint az ellenállás az ország nagy részében már megszűnt, csak egyes helyeken, így Budapesten és kerületeiben vannak még szórványos összetűzések. A szabad rádiók még mindig ébren tartották a szabadságért folyó küzdelem szellemét. Bátorították, sürgették az ellenállást az új szovjet erők ellen. Ezek szerint a küzdelem még folyt Pécs, Dunapentele, Bakony környékén és Budapest egyes kerületeiben. Az orosz légierő bombázta Budafok és Nagytétény környékét. A Rádió Budapest közvetítette Dobi István beszédét, melyben elismerte, hogy a kommunisták által vezetett kormány sok hibát követett el, de a jövőben más lesz. Marosán György hasonló propagandabeszédét szintén közvetítette. A Kádár-kormány ismételten felhívta az ország lakosságát, hogy a párt segítségével állítsák vissza a rendet. Kezdjék meg a termelőmunkát különösen az élelmiszer-vonalon, mert itt már hiányok mutatkoznak. Az esti adásban magyarázatot ad a rádió arra, miért mészároltak le az ÁVH-sok egy csomó tüntetőt a parlament előtt. Előadása sze-


rint a tüntetőket régi horthysta katonai egyenruhában levő személyek vezették, és azok provokálták ki az összetűzést. Helyileg csak egy kiemelkedő esemény történt. Délután 4 óra körül a rendőrség épülete előtt megjelent két személy- és egy teherautó rendőrségi orosz és magyar katonai személyekkel. Vezetőjük a volt helyi rendőrparancsnok volt. Követelték, hogy az ott tartózkodó nemzetőrök adják át az épületet és fegyvereiket. Az új államminiszter utasítására ismét visszaállítják a régi rendőrséget. Az ott tartózkodó nemzetőrök a felhívásnak nem engedelmeskedtek és telefonon értesítették a bizottság elnökét. A hamarosan megjelent elnöknek a volt parancsnok, Enyedi Ferenc megismételte követelését, amit az határozottan visszautasított. Erre a Pestről jövők fenyegetőzni kezdtek, mire az elnök így reagált: Jobb lesz, ha minél hamarabb elhagyják Vác területét, mert különben nem felel testi épségükért. Ugyanis a hír gyorsan elterjedt a városban, és időközben nagy tömeg gyűlt össze a rendőrség előtt, be akartak tódulni az épületbe. A Pestről jövők látták a helyzet komolyságát és igen gyorsan az autójukhoz mentek. Vácról távozóban még így is többször rálőttek az autókra, hogy kik, senki sem tudta megmondani. Valószínűleg az eltávozásukkor elhangzott fenyegetésük vívta ki egyesek haragját.


A városi nemzeti bizottság és az egyesített munkástanácsok képviselői este közös ülést tartottak, melyen elhatározták, hogy egy küldöttséget menesztenek a Kádár-kormányhoz. Annyi ellentétes hír keringett ugyanis a levegőben, a Rádió Budapest egészen mást mondott, mint a még működő szabad rádiók. A város bizottsága szeretett volna tisztább képet kapni a valóságos helyzetről.


November 9-e, péntek Az előző napon hallott ellentétes híreket a mai reggelen ismételten sugározták a különböző rádiók. A Rádió Budapest folytatta a szovjet diktálta propagandát hazugságokkal és fényes ígéretekkel a jövőt illetően. A még működésben lévő szabad rádiók - köztük a váci Csokonai is - szerint a harcok folynak Dunapentele, Kalocsa, Győr, Pécs, Komló városok környékén, úgyszintén Nagy-Budapest területén, így Csepelen, külső Kőbányán és Pest III., VI. és XX. kerületeiben. A Rádió Budapest híradása szerint az ellenállás megszűnt és a „rend" helyreállt az egész ország, így a főváros területén is. Az előző este megválasztott küldöttség kora reggel elindult Pestre. Amikor útjuk végére értek és bementek a parlament épületébe, annak előcsarnokában hatalmas tömeget láttak, teljes káosz uralkodott, mindenki beszélt, így bábeli nyelvzavar keletkezett. A zaj miatt a csarnokban levők egymást akarták túlkiabálni. Voltak ott szabadságszerető hazafiak is, kommunista propagandisták és úgynevezett hírszerzők, más néven besúgók is.


Többen megkörnyékezték a váci küldöttséget, kérdéseket tettek fel nekik, honnan jöttek, mi a helyzet városunkban és kik a vezetők. Én előre figyelmeztettem a küldöttséget, ne nyilatkozzanak a váci eseményekről és vezető személyek neveit ne közöljék. Nagyon hosszú, kb. 4-5 órai várakozás után megjelent Kádár János magas rangú szovjet tisztek kíséretében. Kijelentette, hogy az imperialista reakciós erőket a baráti Szovjetunió segítségével sikerült legyőzni. Bár még az ország egyes területein és Nagy-Budapesten is folynak harcok, rövid időn belül az egész ellenforradalomnak vége lesz. Kérte a megjelenteket, hogy a hallottakat vigyék magukkal, tájékoztassák munkatársaikat a tényleges helyzetről, állítsák vissza a kommunista pártot és a rendszer által már korábban létesített városi, falusi tanácsokat, az ellenforradalmárokat pedig adják át az új rendőrségnek. Amit mondott, az egy [a] szovjetek által előreírt propagandabeszéd volt. Szerintem a hosszú várakozásnak két oka lehetett. Az egyik: megvárták a „hírszerzők" jelentéseit, mit hallottak, a másik: Kádárnak előírták a beszédet. Az egész ember úgy tűnt, mintha ittas, vagy drogos lett volna, monoton hangon beszélt, minden érzés nélkül. A küldöttséget nagyon lehangolta, amit láttak és hallottak.


November 10-e, szombat A hazatért küldöttség tagjai természetesen elmondták munkatársaiknak, barátainknak a látottakat és hallottakat. A város népe megdöbbenéssel fogadta a lesújtó hírt. Ehhez járult még az is, hogy a Rádió Budapest híradásában bemondta egy új „speciális rendfenntartó osztag" felállítását, melyet „R" csoportnak hívnak. Mindenki tudta, hogy ez mit jelent. A hírhedt és gyűlölt ÁVH meghalt, de még halála előtt más néven egy új, hasonló szervezet született. Mindezek után a város népe meg akarta mutatni felháborodását és haragját a Kádár-kormány ellen. Kora délután megmozdult a kisváros népe. Különböző csoportok vonultak fel a városháza elé, küldöttséget választottak és felmentek a bizottság elnökéhez. Arra kérték, hogy a nemzeti bizottság és a munkástanácsok közösen állítsanak össze egy kiáltványt, melyben visszautasítják a Szovjetunió további beavatkozását országunk életébe és követelik Nagy Imre kormányának visszaállítását. A kiáltvány, mely ezen kívül még több követelést is tartalmazott, a nyomdába került, majd az egész város területén kiragasztották. Az írásban lefektetett követeléseket egyben a Kádár-kormánynak is elküldték.


November 11-e, vasárnap Egy régi, de sokszor igaznak bizonyult közmondás: Aki szelet vet, vihart arat. Ez következett be november 11-én, s ezt a napot is joggal írhatjuk be a város történetébe „fekete vasámap”-ként. A Rádió Budapest késő éjszakai adásában megcáfolta azokat a híreket, hogy Nagy Imrét és követőit a parlamentből való eltávozásuk után letartóztatták, úgyszintén a hercegprímás elfogatását is. Amint később kiderült, ez is hazugság volt. Nagy és követői az elfogatás elől a jugoszláv követségre menekültek, Mindszenty prímás pedig az amerikai követségre, és ott kértek menedékjogot. Most visszatérek és folytatom a „fekete vasárnap” eseményeit. Késő délután már kezdett sötétedni, amikor jött a „vihar". Legalább 60 szovjet páncélos gördült be a városba és egy kivételével felmentek a híradóiskola környékére. Valószínűleg azért, mert a szűk váci utcákban ki voltak téve az esetleges támadásnak, egy hatalmas tank nem képes a szűk utcákban manőverezni. Mindkét laktanya akkor már teljesen üres volt, a katonaság tisztjeikkel együtt eltűnt, s minden, ami ott maradt, az ebek martaléka lett.


Nemzetőröket kellett kiküldeni, hogy a további fosztogatást megakadályozzák. Volt azonban egy tiszt, aki nem ment el. Nem nehéz kitalálni, hogy ki lehetett: jó „barátunk", Gerencsér őrnagy. A páncélezred jövetele nem érte teljesen váratlanul a város lakosságát. A város és a pesti főút mentén fekvő községek között kiépített hírszolgálat útján megkaptuk az első figyelmeztetést a dunakeszi tanácstól. Az utolsó hír a szovjet páncélosok jöveteléről Sződ községből érkezett. Ekkor már biztosra lehetett venni, hogy a „vihar" városunk felé tart. A nemzeti bizottság elnöke és a vele lévő tagok szükségesnek tartották, hogy a közeledő veszélyről a város lakosságát tájékoztassák. Az elnök a városi hangszórón keresztül figyelmeztette a lakosságot a várható invázióról. Egyben kérte őket, őrizzék meg nyugalmukat, senki ne menjen ki, ne tartózkodjék az utcákon a tankok megérkezésekor. Véletlenül se provokálják a „vendégeket". A beszédbe szőtt humor a feszültség enyhítését szolgálta. Ezt az 194445-ös években megtanultam. Említettem, hogy egy óriás tank a sok közül visszamaradt. Ezt szembefordították a városháza épületével, hosszú ágyúja majdnem az erkélyig ért. Mi a kis tanácsteremben voltunk, várva a következ-


ményeket. Egyszerre meghallottuk a futó bakancsok zaját felfelé a lépcsőn. Az ajtó kicsapódott, s legalább tíz orosz katona rontott be. Fegyvereiket nekünk szegezték és a falhoz tereltek. Majd egy tiszt lépett ki közülük és magyarul kérdezte, hogy kik vagyunk. Megmondtuk, erre kiment és két magas rangú szovjet tiszttel tért vissza. Kérdést kérdés után tettek fel, végül megunták s engem kiválasztottak mondva, hogy kövessem őket. A városháza előtt egy teherautó állt, erre feltessékeltek, végül a híradóiskola közelében kötöttünk ki. Mivel a város szélétől az iskoláig vezető úton páncélosok hosszú sora volt, így a teherautóról leparancsoltak, s intettek, hogy menjek velük. Mindez egy nagyon sötét estén, 8 és 9 óra között zajlott le. Mivel az iskola épületét csak gyalog lehetett megközelíteni, végig kellett menni a felsorakozott tankok és az azokat körülvevő katonák mellett, érzéseim nem voltak nagyon szívderítőek. Különösen, amikor minden száz lépésre felhangzott az „Állj, ki vagy!” kiáltás oroszul. Lassan elértük a laktanyát, ahol egy szobába vittek be, ahol egy társaságot találtam, néhány bizottsági tagot, de ismeretlen arcokat is. Tagtársaim a kérdések özönével rohantak meg, de én leintettem


őket, mondva, ne beszéljünk egymáshoz. Én már ugyanis átéltem hasonló helyzetet a megszállás alatt, 1944 decemberében. Hosszú, legalább kétórai várakozás után két ismeretlent hívtak ki, majd tagtársaimra került sor, és végül én következtem. Amint beléptem a „kihallgató” terembe, az első arc, amit megpillantottam, „régi barátom”, Gerencsér őrnagy arca volt. A teremben egy hosszú asztalnál öt magas rangú és másik négy orosz-magyar vagy magyar-orosz tiszt is ült. Gerencsér őrnagy ült az asztal végén, ő, úgy látszott, az ügyészt, azaz a vádat képviselte. Tekintélyes számú idegennek tűnő személy is jelen volt, ők voltak a hallgatóság. Most visszagondolva az egész helyzetre, úgy nézett ki, mint egy bírósági tárgyalás. Bírák, vádló, tanúk, csak a védőt nem láttam sehol. Könnyű a humoros oldalát nézni a leírt helyzetnek 34 év távlatából, de akkor nem láttam humorosnak. Hideg érzés futott fel és alá a gerincemben. A feltett kérdések után a középen ülő tiszt kijelentette, hogy mindent tud rólam. Az ellenforradalomi tevékenységet halállal büntetik. De figyelembe veszik, hogy a városba való bejövetelükkor ellenállással nem találkoztak, visszavisznek a városházára, és onnan egy felhívást kell, intézzek a város lakosságához.


Visszaérkezésünk után megmondták, hogy a beszédem szövegét le kell írnom, hogy ők a bemondás előtt ellenőrizhessék. Beszédemben fel kell hívnom a város lakosságát, hogy a kint lévő fegyvereket hat órán belül szolgáltassák be a rendőrség előtti téren. Ha a felhívást a megadott határidőn belül nem teljesítik, akkor először a városházát lövik szét, utána pedig házról házra átkutatják a várost. Szerencsére a nagy izgalom mellett is felhívásomat úgy tudtam fogalmazni szavaimat óvatosan megválasztva –, hogy aki ellenőrizte, nem változtatott rajta semmit. Kértem a lakosságot, teljesítsék a fegyverek beszolgáltatását, hogy elkerüljék a házkutatást. Egyben nyugalomra intettem a város népét, és meghagytam, semmi körülmények között se hagyják el lakásukat. A várost semmi veszély nem fenyegeti. Érdekességként megjegyzem, hogy másnap valaki a következőket mondta nekem: „Hogyan csinálta, hogy a hangja olyan nyugodtnak tűnt?” Nem tudtam megmondani. A forradalmi bizottság tagjait éjjel egy óráig tartották fogva, majd elengedték őket azzal, hogy reggel kötelesek a munkahelyükre bemenni és felszólítani a munkatársaikat a munka megkezdésére. Ugyanis Vácon még mindig teljes sztrájk volt, még a vasút sem közlekedett.


November 12-e, hétfő A megszállók helyi orosz katonai parancsnokságot állítottak fel. A közben előbújt helyi kommunista vezetőket visszahelyezték állásaikba, így a volt városi tanácsot is. A forradalmi bizottság elnökét felszólították, hogy működjön együtt a kommunista tanácscsal, de ő az ajánlatot visszautasította. A városban látszólag nyugalom és rend uralkodott, az előző nap eseményeinek kihatásait nemigen lehetett észlelni. Igaz az is, hogy a város néptelennek látszott. A visszaállított régi tanács és a gyárak, üzemek, hivatalok párttitkárai azonnal megkezdték propagandamunkájukat. Kimentek a dolgozók lakására, és hol szép szóval, hol fenyegetésekkel kényszerítették őket a munka felvételére, de nem sok sikerrel. Az ellenállás még az előző napi események után is töretlen volt a lakosságban. Mivel a felhívásra a kint levő kb. nyolcezer fegyverből az adott határidőig kb. 700-at szolgáltattak be, újabb felhívást az új tanács adott ki, és felszólította a lakosságot, hogy jelentsék fel azokat, akiknél még fegyver van.


November 13-a, kedd Még ma is, ha visszagondolok erre a napra, a történtek szinte hihetetlennek, de egyúttal csodálatos élménynek tűnnek. Mindazok ellenére, ami az előző napokban történt, a kisváros népében a hazaszeretet és a szabadság utáni vágy töretlen maradt. Ezt bizonyították a következő fejlemények. A város lakói korán reggel kijöttek házaikból, különböző csoportokba verődtek össze és tárgyalták az előző napok eseményeit. Majd megszületett az elhatározás. Az egyes csoportok lassan tömeggé nőttek. Hosszú sorok zárkóztak fel egymás után és elindultak a városháza felé. Ott megálltak és az én nevemet kiáltozták, ugyanis abban a hitben voltak, hogy engem fogva tartanak valahol. Követelték a nemzeti bizottság visszaállítását a város élére. A nagy és hangos tömeg láttára a már ott tartózkodó kommunista tanácstagok sietve az oldalkapun elhagyták az épületet. Én otthon tartózkodtam, mert nem akartam több bajt hozni a városra. A főúton levő tömeg zaja eljutott a Kőkapuhoz, ahol


az én lakásom volt. A kíváncsiság kivitt az utcára. Egy férfi, aki a városháza felől jött, mondta, hogy az én nevemet kiabálják. Elhatároztam, hogy felsétálok a városházához, megnézem, mi történik ott. Attól féltem, hogy a tömeg valami olyat csinál, amivel kihívja az oroszok beavatkozását. Amint odaértem, üdvrivalgással fogadtak. Arra kértek, hogy a bizottsággal együtt ismét vegyem át a város vezetését. Fel kellett mennem az erkélyre és onnan beszélni a tömeghez. Kijelentettem, hogy hajlandó vagyok a lakosság kívánságát teljesíteni, ha az orosz parancsnokság nem ellenzi. Egyúttal nyugalomra intettem a jelenlevőket. Azt hiszem, az orosz parancsnok nemcsak katona, hanem „politikus" is volt. Nem ellenezte, mert tudta, hogy a sztrájk tovább fog folytatódni, ha nem járul hozzá. Naplementekor ismét a nemzeti bizottság vette át a városvezetést. Ezekben a napokban már csak a Rádió Budapest adásait lehetett hallani, mert az országban működő szabad rádiók beszüntették adásaikat. A külföldi rádiók közül még a Szabad Európa Rádió közvetített szórványosan híreket.


November 14-e, szerda A város népében a lázadás szelleme ismét felkelt. A gyárakban, az üzemekben és hivatalokban nagyon kevesen tűntek fel. Az összmunkás tanács kérésére a nemzeti bizottság nagygyűlést hívott össze. Ott egy javaslatot terjesztettek a gyűlés elé, amely 14 pontból állt. Ezt megelőzően a kommunista tanácselnök is tartott egy gyűlést a gyári és üzemi megbízottakkal és utasította őket, hogy minden eszközzel próbálják rábeszélni a dolgozókat a munkák felvételére. Erőfeszítése nem sikerült, ezért ő is megjelent a nagygyűlésen, és a javaslat ellen volt, a határozat megszavazását azonban nem tudta megakadályozni. A gyűlés ugyancsak határozatilag kimondta, hogy a javaslatot egy küldöttség vigye a Kádár-kormánynak. A határozat pontjait a bizottság kinyomatta és az egész város területén kiragasztatta.


November 15-e, csütörtök A tömeg délután ismét megmozdult. Felvonult a városháza elé és követelte, hogy a bizottság elnöke az erkélyről ismertesse az előző napon megszületett határozat szövegét. Ez megtörtént. Az elnök kérte a jelenlevőket, menjenek vissza otthonukba, mert nem akar orosz beavatkozást. Este öt óra után ismét cirkálni kezdtek a szovjet páncélosok a város területén. Mindenki érezte, hogy ez nem jót jelent, valami történni fog. A rossz előérzet beigazolódott. Este 11 óra után megkezdődött a bizottság tagjainak és a többi „bűnösök” összeszedése. A bizottság elnökét nem tudták elfogni, mert idejében sikerült elhagynia lakását. Valaki az ablakomhoz jött, kopogott rajta és figyelmeztetett. Éjfél után már megszűntem elnök lenni, már csak menekült voltam. Ezek után, amiről még beszámolok, nem személyes tapasztalataim alapján, hanem másoktól szerzett értesülések szerint írom le. Az elhurcolt bizottsági tagokat és sok mást először a híradóiskola épületébe vitték, majd korán reggel teherautókra rakták őket. Útjuk az orosz főparancsnokságon ért véget, ahol öt napig voltak. Mindennapos vallatás után elengedték őket, de előbb alá kellett írniuk, hogy


elismerik a Kádár-kormányt és hazamenetelük után a sztrájk megszüntetése mellett fognak agitálni. Visszatérve az én eltűnésemre még azt kell megemlítenem, hogy a házam nagy kapuját páncélkocsival betörték, megrohanták a lakásomat, s mindenáron meg akarták tudni, hogy hol vagyok. Feleségem csak annyit mondott, hogy én még nem jöttem haza, nem tudja, hol tartózkodom. Az hiszem, nem kíván nagy képzelőtehetséget kitalálni, hogy feleségem, anyósom és hétéves fiam min mentek keresztül. Az egész lakást felforgatták, a szekrények ajtajait kifeszítették, ágyak alá bújtak stb. Majd a pince és a padlás került sorra, végül a házban lakó másik két család lakása.


November 16-a, péntek A város lakosságának ellenállása még mindig töretlen volt a történtek ellenére is. Kivonultak az utcára és követelték az elhurcoltak hazaengedését, kijelentették, hogy mindaddig nem veszik fel a munkát, amíg azok haza nem érkeznek. Ezután a terror napról napra erősebb lett az egész országban. Ismét megjelentek az ÁVH-sok, az eddig elbújt kommunista vezetők. Megörökítésre méltó, hogy a két utolsó helység, ahol a szabadságért folyó küzdelem az utolsó napokig tartott, Csepel és Vác volt. Erre még most is büszkén gondolok vissza. Már Ausztriában voltam, amikor egyes hírek szerint a magyar vasutasok láttak vagonokat áthaladni a záhonyi és cseh határon magyar szabadságharcosokkal. Hogy igaz volt-e vagy sem, nem tudom. De ha igaz volt, önkéntelenül merül fel a kérdés bennem: vajon hazajött-e, visszajött-e valamelyikük. Menekülésem Magyarországról családommal és másokkal együtt történt. Utunk nehéz és viszontagságos volt, de ezzel nem akarok foglalkozni, mert ez teljesen személyes vonatkozású.


Albert Camus: A magyarok vére (1957) Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésbe, a nyugati világ szemeláttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házipapucsát, mint a futball szurkolók a vasárnapi kupamérkőzés után. Túl sok a halott már a stadionban, s az ember csak saját vérével gavalléroskodhat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét. Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik, alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, bele kell törődni a rémuralomba. Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogyan az inkvizíció hóhérai keresztényeknek mondták magukat. A szabadság mai évfordulóján szívemből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön és a mindenünnen támadó kiáltásaink visszhangjával elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben. És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon


addig a pillanatig, amíg keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt. A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, - még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat. Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet, - bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és szabad munka terméke. A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetet-


len bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztoztunk, – miénk reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!


Márai Sándor: Mennyből az angyal Mennyből az angyal – menj sietve Az üszkös, fagyos Budapestre. Oda, ahol az orosz tankok Között hallgatnak a harangok. Ahol nem csillog a karácsony. Nincsen aranydió a fákon, Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. Szólj hangosan az éjszakából: Angyal, vigyél hírt a csodáról.


Csattogtasd szaporán a szárnyad, Repülj, suhogj, mert nagyon várnak. Ne beszélj nekik a világról, Ahol most gyertyafény világol, Meleg házakban terül asztal, A pap ékes szóval vigasztal, Selyempapír zizeg, ajándék, Bölcs szó fontolgat, okos szándék. Csillagszóró villog a fákról: Angyal, te beszélj a csodáról.


Mondd el, mert ez világ csodája: Egy szegény nép karácsonyfája A Csendes Éjben égni kezdett – És sokan vetnek most keresztet. Földrészek népe nézi, nézi, Egyik érti, másik nem érti. Fejük csóválják, sok ez, soknak. Imádkoznak vagy iszonyodnak, Mert más lóg a fán, nem cukorkák: Népek Krisztusa, Magyarország.


És elmegy sok ember előtte: A Katona, ki szíven döfte, A Farizeus, ki eladta, Aki háromszor megtagadta. Vele mártott kezet a tálba, Harminc ezüstpénzért kínálta S amíg gyalázta, verte, szidta: Testét ette és vérét itta – Most áll és bámul a sok ember, De szólni Hozzá senki nem mer.


Mert Ő sem szól már, nem is vádol, Néz, mint Krisztus a keresztfáról. Különös ez a karácsonyfa, Ördög hozta, vagy Angyal hozta – Kik köntösére kockát vetnek, Nem tudják, mit is cselekesznek, Csak orrontják, nyínak, gyanítják Ennek az éjszakának a titkát, Mert ez nagyon furcsa karácsony: A magyar nép lóg most a fákon.


És a világ beszél csodáról, Papok papolnak bátorságról. Az államférfi parentálja, Megáldja a szentséges pápa. És minden rendű népek, rendek Kérdik, hogy ez mivégre kellett. Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? Mért nem várta csendben a végét? Miért, hogy meghasadt az égbolt, Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”


Nem érti ezt az a sok ember, Mi áradt itt meg, mint a tenger? Miért remegtek világrendek? Egy nép kiáltott. Aztán csend lett. De most sokan kérdik: mi történt? Ki tett itt csontból, húsból törvényt? És kérdik, egyre többen kérdik, Hebegve, mert végképp nem értik – Ők, akik örökségbe kapták –: Ilyen nagy dolog a Szabadság?


Angyal, vidd meg a hírt az égből, Mindig új élet lesz a vérből. Találkoztak ők már néhányszor – A költő, a szamár, s a pásztor – Az alomban, a jászol mellett, Ha az Élet elevent ellett, A Csodát most is ők vigyázzák, Leheletükkel állnak strázsát, Mert Csillag ég, hasad a hajnal, Mondd meg nekik, – mennyből az angyal (1956, New York)


A kiállítás anyagához felhasznált irodalom Vác ’56 I-II., Közreadja: Böőr László – Gyarmati György – Horváth M. Ferenc, Váci Történelmi Tár IV., Vác, 2006 Böőr László: Adatok az ’56-os forradalom Pest megyei történetéhez, Budapest, 1997, TIT Teleki László Ismeretterjesztő Egyesület Váci Polgár 2010 januári szám Váci Polgár 2010 decemberi szám Váci Polgár 2011 májusi szám Váci Polgár 2015 júniusi szám Váci Polgár 2015 szeptemberi szám Váci Napló 2011. november 8-ai szám www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1958_januar_9_brusznyai_ arpad_kivegzese http://server2001.rev.hu/oha/oha_document.asp?id=517& order=1 http://konyvtar.vaciegyhazmegye.hu/eletrajzok/2/15/PETERY_JOZSEF_Dr.html http://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/hornyakmate.htm

Profile for István Hujbert

Boronkay - 1956-os kiállítás  

Az idei október 23. emlékünnepségünk műsorát Márczy Gábor tanár úr szerkesztette és a 11.B osztály adta elő. A megemlékező műsoron túl e dok...

Boronkay - 1956-os kiállítás  

Az idei október 23. emlékünnepségünk műsorát Márczy Gábor tanár úr szerkesztette és a 11.B osztály adta elő. A megemlékező műsoron túl e dok...

Advertisement