Férj és feleség

minden korosztályt képviselő – kisiskolástól a testékszert viselő, mogorva tinédzserekig – kölykökkel. Az apák a legjobbat akarják kihozni a napból, gyerekükről vagy gyerekeikről az órájukra pillantanak, próbálják behozni az elveszett időt, és persze sosem járnak sikerrel.

Kerültük a szemkontaktust, én és a többi hétvégi apa. Mégis egyfajta félénk testvériség alakult ki közöttünk. Ha kínos jelenetre – könnyekre vagy emelt hangú társalgásra, hirtelen és mérgesen röppályára állított tojásos McMuffinokra, anyucik azonnali, mobilon történő felhívására vonatkozó csillapíthatatlan követelőzésekre – került sor, együtt éreztünk egymással, én és a vasárnapi apukák.

Ahogy Patre és rám csend telepedett, felfigyeltem rá, hogy egyikük épp a szomszéd asztalnál ül, és a csészealátét szemű, tízévesforma, fejpántos lánya kínozza.

– Je suis végétarienne – közölte a kicsi lány, és eltolta maga elől érintetlen Big Macjét.

Apjának leesett az álla.

– Hogy lennél már vegetáriánus, Louise? A múlt héten nem voltál az. Az oroszlánkirály előtt még befaltál egy hot dogot, emlékszel?

– Je ne mange pas de viande – erősködött a lány. – Je ne mange pas de beuf.

– Hát ezt nem hiszem el! – mondta az apja. – Miért nem szóltál, hogy vegetáriánus lettél? Legalább anyád szólhatott volna!

Szegény pára, gondoltam, és lelki szemeim előtt lepergett szerelmi élete.

Minden valószínűség szerint munkahelyi kapcsolat, egy nő a párizsi irodából, a bűbáj és a Chanel illata lengi be, olyan akcentussal bír, amelytől minden felnőtt férfi elolvad. Viharos udvarlás, városnézés mindkét városban, holdfény és nemzetközi virágküldés, korai teherbe esés – feltehetően nem előre tervezett -, aztán a szexuális gerjedelem lanyhultával a nő – csak oda – jegyet vált szülőföldjére.

– Je suis allergique aux Happy Meals – mondta a kislány.

Pat abbahagyta az evést. Szája csodálkozva elnyílt.

Egyértelműen lenyűgözte a szomszédos asztalnál ülő lány. Bármi, amit a nálánál nagyobb gyerekek mondtak vagy tettek, lenyűgözte. De ez valami új volt.

Nyilvánvalóan most először tapasztalta, hogy egy nálánál idősebb gyerek – a mozit és a tévét leszámítva – idegen nyelven beszél.

– Japán? – suttogta oda nekem. Nála idegen nyelvként csak a japán jöhetett számításba. Az anyja folyékonyan beszélte.

– Francia – suttogtam vissza.

Pat a fejpántos kislányra mosolygott. Az keresztülnézett rajta.

– És miért beszél franciául? – kérdezte Pat, hirtelen felkapva a fejét. És akkor olyan volt, mint a régi, szép napokban: a fiam elém tárta az élet egyik nagy kérdését, arra várva, hogy én válaszoljam meg. Hálám jeléül magyarázni kezdtem: – Ez a kislány francia – mondtam, szándékaim szerint halk hangon. Tekintetem megakadt a szerencsétlenen, aki a kislány apja volt. – Félig.

Pat szeme elkerekedett: – Hú, akkor messziről jöhetett! Francia messze van.

– A helyet, ahonnan jött, Franciaországnak hívják. És nincs olyan messze, mint gondolod, kicsim.

– De igen! Tévedsz! Franciaország olyan messze van, ahogy gondolom! Vagy még messzebb!