__MAIN_TEXT__
feature-image

Page 1

Művészeti folyóirat

XXVIII. évfolyam • 2020/2 • Ára: 400 Ft

Fekete Richárd Lövétei Lázár László Marno János versei

Beck Tamás Szomjas György Szvoren Edina prózái

Márai 120 / Bod Péter

Radnóti /

Bíró-Balogh Tamás

Bernhard / Bartók Imre Hajószakács

Fehér Béla

Esterházy 70 Péczely Dóra esszéje


Tartalom

2020/2

Nyílt víz Marno János: 1954 ......................................................................................................................................................................105 Szvoren Edina: Gregor szobája (Az Ohrwurm-jegyzetekből) .........................................................................107 Lövétei Lázár László: Zákeus fügefája ............................................................................................................................ 110 Benedek Szabolcs: A legnehezebb ................................................................................................................................. 115 Fekete Richárd: Esküvői album (részlet) ........................................................................................................................121 Tóth Réka Ágnes: Napfogyatkozás ...................................................................................................................................123 Horváth László Imre: A halhatatlan ember .................................................................................................................125 Ferencz Mónika: A könnyűvérű fák . ................................................................................................................................131 Skobrák Máté: Kandiscukor ...................................................................................................................................................132 Beck Tamás: Holdkórosok ......................................................................................................................................................133 Ozsváth Zsuzsa: Újabb vers a bizonyosságról ..........................................................................................................137 Vajsenbek Péter: Ünneplés nélkül ....................................................................................................................................138 Hernyák Zsóka: A tanyán ........................................................................................................................................................139 Csala Károly: Lassú vonulás ...................................................................................................................................................142 Horváth Eve: anyám, ellenzékben ....................................................................................................................................143 Egressy Zoltán: Az ördög hídja ...........................................................................................................................................144 Szomjas György: Puszta (egy vég és egy kezdet) ...................................................................................................146

Hullámverés Péczely Dóra: Karambol (Esterházy Péter 70) ............................................................................................................155 Bod Péter: „Hol van a régi ország, Szindbád úr?” (Márai 120) ..........................................................................163 Bíró-Balogh Tamás: Radnóti a kuplerájban („A tanár úr igazi úriember” – mondta utána a nő) .........171 Bartók Imre: Rettenetes megfosztottságok (Thomas Bernhardról) ............................................................179

Hajószakács Fehér Béla: Komócsy törzsvendég és az aprított semmirekellő (Székelygulyás a legendák hálójában) .............................................................................................................................187

Öböl Molnár András: Deák Antal, a poéta . ................................................................................................................................195


Hévíz Művészeti folyóirat Megjelenik kéthavonta Főszerkesztő: Cserna-Szabó András Szerkesztő: Fehér Renátó Képszerkesztő: Palásti Kovács András Munkatárs: Vajna Ádám Kézirat-előkészítés: Darida Benedek Szerkesztőbizottság: Cserna-Szabó András, Cséby Géza, Fehér Renátó, Hinger Tamás, Őry Rózsa, Szálinger Balázs Címlap: Esterházy Péter (fotó: Valuska Gábor) Alapította: Dr. Kiss Lajos Kiadja Hévíz Város Önkormányzata, 8380 Hévíz, Kossuth Lajos utca 1. Felelős kiadó: Papp Gábor polgármester e-mail: hevizfolyoirat@gmail.com www.facebook.com/hevizfolyoirat Korábbi számaink: www.onkormanyzat.heviz.hu/heviz/heviz-folyoirat-szamai Terjesztés, előfizetés: Csongrádiné Olasz Sára, csongradine@hevizph.hu Tördelés, layout: Leon Creativon Kft. Nyomás és kötés: Ziegler Nyomda Kft. ISSN szám: 1216-8181


NYÍlT VÍZ


Marno János

1954

„Nővérem – esőibe lám a tavasznak” Paszternak, ford. Lothár László

Négy vagyok-e, és nem pedig kilenc, mikor még nem érem fel a kilincset? Nővérem már rákulcsolja a kezét. De hárman vagyunk, a húgom és én, ikertestvérek, kevésbé félénkek a nővéremnél. Ő egyedül van, egyedül ül könyvvel az ölében egy fülkében a vonatablakban. Most nem látok bele a fejébe. Magam sem tudom, mit gondoljak. Hogy a húgom sincs már. Ez mindennap foglalkoztat, ha nem a fejemben, a csigolyaporcok roskadoznak, láttam a minap, hogy összementem. Számszakilag minél többen lepjük be a földet, annál hatványozottabb iramban szaporodik el köztünk a hézag. A lélekszámot tekintve kísérteties a helyzet. Azonban ha szenvtelenül nézzük: lehetette valaha is nem az? Az ajtó mögött, melynek a kilincse mindig ott a nővérem kezében, tanácsülést folytat a falu testülete.

2020/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

105


Késő este, ma sem fekszünk még le hál’istennek sokáig. Sokáig tart ilyenkor az Egészségház átszellőztetése, imádkozás az ágy mellett a hajópadlón térdepelve, egy pokróc alá terelve hármónknak. Az ágyból látom a fogyó holdat, akár felborulóban egy csónak. Anyánk keresztet ró a homlokunkra, miután csókot hintettünk az asztal alatt kotló kopasznyakú tyúknak.

Marno János

106

(Budapest, 1949) költő. Legutóbbi kötete: Szereposzlás (2018).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/2


Szvoren Edina

Gregor szobája

(Az Ohrwurm-jegyzetekből)

V

alahányszor magam elé képzelem szegény Gregor szobáját, nekem a testvéreimmel megosztott gyerekkori szobámat kell magam előtt látnom. Négyen laktunk ott közel húsz éven át, születésünk rendje szerint többet vagy kevesebbet, és a szüleink e szoba miatt úgy hívtak minket, hogy a ti kis társadalmatok. Tudom, hogy mások másfajta szobákat képzelnek maguk elé, amikor könyvet vesznek a kezükbe, hogy kikapcsolódjanak – vagy talán nem éppen Gregor szobájáról jutnak eszükbe életük korábbi színterei. Ha a testvéreimnek Gregor szobájáról említést teszek, mert, mondom szerényen, a rám egyébként nem jellemző bizonytalansággal, szerintem a mi gyerekszobánk sok tekintetben hasonlított arra a sokat látott szobára, akkor a nővérem homlokát ráncolva fintorog, a fiútestvéreim pedig – bátyám és öcsém van, akik mint a villanyoszlopok, egyenlő távolságra állnak tőlem mind foglalkozásukat, mind életkorukat tekintve – némán elfordítják holdvilágarcukat, és inkább föllapozzák apánk símagazinját meg anyánk hosszú évek alatt összehordott várostérképeit. Hogy szeret anyánk utazni! Hogy szereti apánk a síugrósáncokat! – erről beszélgetünk a gyerekszobánk és Gregor szobája helyett. Ha szelíden fölidézem, hogy a mi négy heverőnk ágyneműtartója éppoly mélyen kihasasodva, a furnérlapoknak ugyanazzal a rücskös eldolgozatlanságával csüngött alá, mint az a másik ágy, amelyik alá

2020/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

107


szegény Gregor, mikor sokat evett, kis híján beszorult, akkor a nővérem arcát az a fajta viszolygás torzítja el, amit a tejbe áztatott kenyérdarabkák láttán annak idején Gregor érezhetett. Ha azzal hozakodom elő, hogy Gregor csatatérré lett szobája éppúgy két másik lakóhelyiséggel volt határos, mint a mi egykori gyerekszobánk – a mi kis társadalmunk hajdan volt csatatere –, és közben, akárcsak két zsírpapíron egymásra igazított alaprajzot, a szobánkat meg Gregor szobáját hosszú percekig szinte egyidejűleg látom magam előtt, akkor a bátyám azzal igyekszik elütni a dolgot, hogy kijelenti: minden szobának négy fala van. Meg hogy mindegyiken találhatók ajtók és ablakok. Ebben persze igaza van, s ezt az igazságot ő ténynek nevezi, de arra nem gondol, hogy léteznek tények, amelyek nem a legmegfelelőbb pillanatban jutnak az ember eszébe. Ha aztán fölhívom a testvéreim figyelmét arra, hogy – épp, mint Gregor szobájában – a mi közös íróasztalunk fölött is lógott egy kép, amit a nővérünk ollóval nyesett ki valamelyik színes ifjúsági magazinból, akkor a testvéreim fájdalmas mosollyal néznek föl anyánk várostérképeiből, apánk símagazinját pedig néhány pillanatra mosóporillatú ölükbe eresztik. Mert hiszen a poszteren szereplő popsztár, akiért a nővérünk eszét vesztve rajongott, s akit most már prostituáltnak nevez, éppúgy boát és szőrmemuffot viselt, mint az a másik, akinek a fotója szegény Gregor szobája falán lógott. Sőt. Ha megemlítem a testvéreim előtt, hogy voltak idők, mikor Gregorhoz hasonlóan bizony mi is megpróbáltunk fölmászni a szobánk falára, és ez olykor-olykor, persze csak pillanatokra, de sikerült, a testvéreim azt vetik oda foghegyről: egyáltalán mit akarsz te mindig ennek a Gregornak a szobájával? Nem értem őket: én volnék, aki valamit akar? Mintha nem tudnák, hogy az ilyen hasonlóságokat az ember nem szánt szándékkal veszi észre, s hogy Gregor nevezetes szobája nem a mi egymással megosztott gyerekkori szobánkról jut eszembe, hanem éppen megfordítva van. Ez nagy különbség, ezt a testvéreimnek nem lehetne figyelmen kívül hagyniuk. A szobák közti hasonlóságok hosszú sorának ezzel persze koránt sincs vége. Ott van a síkos felszínű éjjeliszekrény, amin meglátszott a lábnyomunk. Ott a duplaszárnyú ajtó, aminek a felét szülői kérésre örökösen zárva kellett tartanunk – mint valami vulkanikus járat felszíni nyiladékát, földünk növénytakaróval fedett véres torkát, ami ha feltárulna, a mi kis társadalmunkra bajok sokaságát szabadítaná. Legalábbis a szüleink így viszonyultak minden apró változáshoz. És aztán ott voltak a damilra fűzött posztódarabok: szürke és barna anyagminták végtelen láncolata, ami egyikünk farsangi pontyjelmezéhez szolgáltatta a pikkelytakarót – a szekrény tetején tartottuk, ahol Gregor a kofferét. Vagy itt a hegedülés: öcsénk ugyanis, épp, mint

108

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/2


szegény Gregor húga, nagy lelkesedéssel, éveken át hegedülni tanult, s olykor megengedte nekünk, hogy a hangszerrel való érintkezés nyomán kifejlődött karamellszínű, szinte növényi kérget óvatosan megtapintsuk a nyakhajlatában. Vagy: ha nyitva hagytuk a lakásunk bejárati ajtaját, akkor a nappalink és a gyerekszoba közti küszöbről mi éppúgy kiláttunk a templom hűvösét árasztó lépcsőházba, mint Gregor, amikor szapora ízelt lábain első ízben merészkedett ki a szobából. Amikor a hasonlóságok felsorolásában idáig jutok, a bátyám rendszerint félbeszakít. Feltartott mutatóujjal, kötekedve kérdezi tőlem, hogy akkor végül is ki ez a Gregor. Erről pedig nekem máris eszembe jut valami új hasonlóság: éktelen dühömben egyszer éppúgy megdobtam a bátyám hátát almával, ahogyan Gregorét az apja dobta meg, amikor megpróbálta visszaűzni a szobájába, s akkor az alma olyan mély krátert ütött, hogy a seb környéke begyulladt, elgennyesedett. Nekem egyébként mindegy lenne. Hiszen nem én állítom elő ezeket a hasonlóságokat, és a jelenlegi lakásomnak csak egyetlen – amerikai konyhás – szobája van, ahol ha el kell érnem valamit a magasban, akkor nem falra mászom, hanem föllépegetek egy alumíniumlétra fokain. De valahányszor könyvet veszek a kezembe, hogy kikapcsolódjak, és magam elé kell képzelnem annak a Gregornak a szobáját, én a gyerekkori szobámat látom magam előtt.

Szvoren Edina

2020/2

(Budapest, 1974) József Attila-díjas író. Legutóbbi novelláskötete: Verseim (2019).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

109


Lövétei Lázár László

Zákeus fügefája Tektón bemutatása Miután elolvastuk az evangéliumból a Zákeusra vonatkozó részt Ejtsük azonnal a fővámost Legyen elég róla annyi Amennyit Lukácstól megtudunk. Legyen viszont neki egy görög szolgája Mondjuk írnoki minőségben Írástudó legyen tehát Egy jerikói fővámos esetében az írástudó szolga a minimum. Legyen ez a szolga a hellenisztikus világ örököse Ha csak külsőségekben is Tudja betéve például az Íliászt mint Nagy Sándor Sőt tartsa ő is párnája alatt az Íliászt mint Nagy Sándor. Mint minden görög Legyen ő is szörnyen kíváncsi Kóborolja be például a Holt-tenger északi vidékét Ha már amúgy is csak egy köpésre van Jerikótól. Mint minden kíváncsi ember Értesüljön ő is Jánosról a keresztelőről Aki köztudomásúlag Jerikótól délkeletre A Jordán partján prédikál. Teljesen véletlenül legyen ő is ott Amikor a Jézus megkeresztelkedik a Jordán vizében Figyelje mosolyogva Az egész cirkuszt.

110

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/2


Káderezze le a Jézust S amikor kiderül róla Hogy apja révén ő is járatos az ácsmesterségben Kezdjen szimpatizálni vele. Mert hiszen a „Tektón” vagyis az „Ács” névre hallgat a görög szolga Már csak az Íliász miatt is Ahol egy bizonyos Tektón ácsolta volt Alexandrosz hajóit Minden bajnak kezdeteit. Szimpatizáljon tehát ez a mi Tektónunk a Jézussal Érdeklődéssel figyelje a ténykedését „Druszám”-ként emlegesse Zákeus előtt Az ács fiát: „A »druszám« istennek képzeli magát...” – Így számoljon be például Zákeusnak a hegyi beszédről Illetve hogy a Jézus új imádságra is megtanította a népet Majd kapásból idézze – mi mást? – az Íliászt: „Vannak Imádságok, kik a nagy Zeusz lányai, sánták, ráncos a képük, a pillantásuk tétova kancsal: járnak a Vétek után, gonddal, lépése nyomában. Mert ez erős és jólábú: s így mindegyiküknél jóval előbbre szalad, legelöl jár széles e földön s árt a halandóknak: s orvoslani, ők a nyomában.” Szóval legyen görög ez a mi Tektónunk Legyen kialakult világképe – ha csak hellenisztikus is Néha tehát eszébe is juthat Hogy hátha nem is olyan hülye az a Jézus.

2020/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

111


Tektón a Királyok könyvéből olvas fel Nem könnyű a fővámos sorsa Ugye uram? Egy tálentomot is nehéz megolvasni Nemhogy tízet Ugye uram? Rúgd le saruidat dőlj a kerevetre Fogd a serleget Uram – Talán emlékszel még Hogy a Baálnál hagytuk abba uram. Hogyaszongya: Akháb király oltárt emele a Baálnak Uram – Nem célozgatni akarok De ezt hallgasd uram: „...és jobban haragra indítá Akháb az Urat, Izráel Istenét” Uram „mint az Izráel valamennyi királya, a kik ő előtte voltak” Uram. Szerencsére itt már Békésebb vizekre evezünk

112

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/2


Uram Mert a továbbiakban a mi kis Jerikónkról Lesz szó uram: „Ennek idejében építé meg a Béthelbeli Hiel Jérikhót” Uram „Az ő elsőszülött fiának, Abirámnak élete árán veté meg annak fundamentomát” Uram „és az ő kisebbik fiának, Ségubnak élete árán állítá fel annak kapuit” Uram „az Úr beszéde szerint, a melyet szólott volt Józsué, a Nún fia által” Uram. Ne vedd rossz néven a személyes megjegyzést Uram De könnyű volt Józsuénak lerombolni a falakat Aztán meg átdobni a szart a kerítésen Nemde uram? – – –

2020/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

113


Hallom Jerikóba jön De vajon eszébe jut-e a Jézusnak uram Hogy ezek a falak csak azért maradtak állva Mert az a Hiel feláldozta értük elsőszülött fiát Uram? Jerikó kapuihoz közeledve Vajon eszébe jut-e a Jézusnak uram Hogy ezek a kapuk csak azért nyitódnak-csukódnak Mert az a Hiel feláldozta értük legkisebb fiát Uram? – – – S a mi kis Jerikónk csak egy koszos kisváros Uram A mi falaink csak romos falak A mi kapuink csak rongyos kapuk Uram. Látom alszol Pedig tényleg érdekelne a fővámos véleményed Uram Hogy mi lesz a Jeruzsálemeddel Hogy ezért a világért ki áldozza fel magát uram?

Lövétei Lázár László

114

(Lövéte, 1972) költő, műfordító. Legutóbbi kötete: Miféle harag (2019).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/2


Benedek Szabolcs

A legnehezebb

A

z első a legnehezebb – közölte Szigeti Kardosnéval. Ő aztán tudja. Kettőn is túl van már. Az egyik azóta férjhez ment, a másik kicsit még próbálgat, de hamarosan ő is révbe ér. Viszont azokat az időket nem lehet elfelejteni, amikor az első egyed fölbukkant a lakásban. Nagydarab volt, torzonborz és sörszagú. A farmerdzsekijét soha nem akasztotta föl, nemtörődöm módon a legközelebbi székkarfára dobta. De hát mit lehet tenni, ha a lányoknak az ilyen alakok tetszenek? A legrázósabb rész pedig az volt, amikor a nagyobbik bejelentette, hogy már késő lenne hazamenni, a srác ott fog aludni. Nem ám a vendégszobában, ahogyan Szigeti gondolta. Hanem a lányszobában. Szigetinek egész éjjel nem is jött álom a szemére. Miközben a felesége békésen szuszogott mellette, neki egyre csak régi emlékképek jutottak eszébe az ő kicsi lányáról. Amikor még a karján tartotta, amikor még babakocsiban tologatta, amikor még labdáztak a strandon, amikor még évnyitókra meg évzárókra kísérte… Hát hol van már ez a drága, kicsi lány? Itt van, pár lépésnyire és kétajtónyira tőle, épp egy tagbaszakadt, hosszú hajú, borostás alak öleli. Szóval az első a legnehezebb – Szigeti elbeszélését Kardosné sűrű bólogatása kísérte. A következő talán valamivel könnyebb. Idővel azt is meg lehet szokni, hogy alighogy az egyik eltűnik, jön a másik. Vacsorát kell nekik adni, letelepszenek a tévé elé, használják a fürdőszobát. És persze a kisebbik gyerek követte a nagyobbik

2020/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

115


példáját. Úgyhogy még egyszer lement a teljes műsor. Jó, ez Kardosnéra nem vonatkozik, neki egy gyereke van. Ráadásul fiú. Így mégiscsak egyszerűbb. A francokat egyszerűbb – Kardosné ezt nem csak azért nem mondta ki hangosan, mert a kollégák egyre gyakrabban és egyre többen kukkantottak be a szűk teakonyhába, ily módon tudtukra adva neheztelésüket, miszerint épp eléggé elhúzták az ebédidőt, ideje másoknak átadni a helyet. Hanem azért se, mert nem volt kedve Szigetivel vitázni. A jelek szerint úgyse értené meg. Jó, neki lányai vannak, neki meg fia. De a helyzet ettől még ugyanaz. Érkezett valaki, és Kardosnénak fel kell dolgoznia, hogy Dani mostantól kezdve nem csak az övé. Túl hirtelen jött. Nemrég még edzésre járt, meg órákon keresztül a képernyő előtt gubbasztva játszott és torrentezett, most meg alig kapcsolja be a gépet. Azt mondja, minek. Ami fontos, az úgyis itt van vele. Lilla nemcsak beköszönni és megismerkedni jött, hanem azonnal ott is ragadt. Dani hazahozta, és közölte, hogy Lilla itt fog lakni. Odahaza zűrös a helyzet. Az apja lelécelt egy fiatalabb nővel, amitől az anyja végképp elviselhetetlen fúria lett, képtelen tudomásul venni, hogy a lánya felnőtt, és igyekszik mindentől eltiltani. Márpedig – magyarázta Dani a kései tizenévesek rátartiságával – amitől az embert tiltják, azt annál inkább szeretné csinálni. Jót tesznek mindenkinek azzal, ha Lillát befogadják. Őt megóvják attól, hogy olyasmibe keveredjen, amibe igazából nem szeretne, az anyja pedig biztonságban tudhatja egy szem lányát. Ezt anyuék is megérthetik. Kardosné és az ura nem is tehetett mást, mint hogy igyekeztek megérteni. Lilla az első pillanattól fogva otthonosan mozgott. Kérdés nélkül nyúlt a hűtőbe, és az is természetes volt számára, hogy a levetett ruháját bedobja a többieké mellé, a szennyeskosárba. Kardos morgott, hogy ezzel a lendülettel akár a mosó- meg a mosogatógépet is elindíthatná, urambocsá, ki is teregethetne, vagy nyúlhatna a vasalóért is. Ám Kardosné lehurrogta. Tény, hogy már nem volt teljesen az övé, mégis jó volt látni a nagyfiát, ahogy csillogó szemekkel szorongatja a lány kezét. És bizonyos dolgokban előnyére változott. Már nem görnyedt naphosszat a képernyő előtt, nem mászkált napokon át ugyanabban a pólóban, és a vécékagylóról kefével eltüntette maga után a csíkokat. Ugyanakkor furcsa volt szembesülni azzal, mennyire kiszolgálja Lillát. Mert az még rendben van – gondolta Kardosné –, hogy kávét főz, vagy megken neki egy szendvicset. De hogy a levest is ő merje ki a lánynak, ő pakoljon el utána, vagy kizárólag olyan filmeket nézzenek, amilyet Lilla akar, az talán túlzás. A nézéssel amúgy is bajok voltak. Kardosék esténként az ellenzéki tévé műsorát nézték. Mindegy, mi ment éppen, bekapcsolták, hadd szóljon. Híradó, talk-show, elemző műsor, közéleti

116

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/2


beszélgetés. Az adás duruzsolt egész este. Míg Kardos a kanapén terpeszkedett, addig Kardosné a konyhapult mögül figyelt. Nemcsak arra, ami a tévében elhangzott, hanem arra is, hogy a férje hogyan kommentálja. Kardos ugyanis nem válogatta meg a szavait. Az utcán és a boltban többször keveredett szóváltásba, Kardosné időnként csodálta, hogy a férje megúszta némi pocskondiázással. Utóbbinak Lilla beköltözésével is lett esélye. A lány lesújtó pillantások közepette konstatálta, hogy Kardosék milyen műsorokat néznek esténként. Persze – állapította meg, először magában, aztán a férjével is megosztva Kardosné – ezen különösebben csodálkozni se kell. Lilla az ismert klisé szerint jó házból való úrilány volt. Igaz, a kitétel jogosságát egyelőre sem ő, sem a családja nem bizonyította. Hatások ugyanakkor érték, világnézetileg elkötelezett volt, és ez utóbbi finoman szólva nem egyezett a Kardosék, azon belül is leginkább Kardos nézeteivel. Szó se róla, annyi jó modor volt Lillában, hogy nyílt vitákba és veszekedésbe ne menjen bele, még kevésbé kezdeményezzen ilyet. Még úgy se, hogy Kardos érezhetően nyitott lett volna erre. Az ő fülei mindig kellően kihegyezettek voltak egy kis véleménykülönbségre. Lilla azonban csöndben, bár nagyokat nyelve hallgatta apósjelöltjének káromkodásoktól terhelt kirohanásait a kormány, annak intézkedései és különösen vezetője ellen. Tojáshéjon táncoltak, hiszen az esték elkerülhetetlen eleme volt a hol dünnyögő, hol fölhangosított tévé, csakúgy, mint Kardosné nagy műgonddal készített és föltálalt vacsorája. Kardosné estéről estére úgy tért nyugovóra – közben nagyon koncentrált arra, hogy fülei még csak véletlenül se fogják a fia szobájából kiszűrődő hangokat –, hogy hálát adott (kinek? ezt ő maga se tudta megmondani, neveltetéséből eredően ateista volt), amiért ezt a napot is megúszták botrány nélkül. Bár Lilla nem volt a szíve csücske – lássuk be, melyik anyósnak az a menye? –, Kardosné kénytelen volt elismerni, hogy a lánynak nagyobb a toleranciaküszöbe, mint az ő férjének. Ha nem is rezzenéstelen arccal, de azért türtőztetve fogadja az övével szögesen ellentétes vélemények akár legtúlfűtöttebb kinyilvánításait is. A balhé nem is az ellenzéki tévé műsorai miatt robbant ki (úgy látszik, Kardosné címezetlen fohászai meghallgatásra találtak). Hanem az autó körül. Ami amúgy is feszültségi góc volt a famíliában. Dani érettségi előtt jelezte, hogy egyes osztálytársai autót fognak kapni maturaajándék gyanánt, és hát neki is megvan már egy ideje a jogosítványa, csak épp minek, amikor csupán akkor ülhet a kormánykerék mögé, amikor a nagymamáékhoz menet elérik az utolsó, gyér forgalmú útszakaszt. Mire Kardos közölte, hogy egyrészt egy ilyen ajándékért le is kéne valamit tenni az asztalra. Az érettségi alap, az

2020/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

117


kötelesség, az egyetemi felvételi sikeressége pedig majd kiderül. Másrészt tény és való, szerencsére van mit a kenyérbe aprítaniuk, ám még sincsenek annyira eleresztve, mint Dani egyes osztálytársai, hogy a két, már meglévő autó mellé legyen egy harmadik is. Az érettségi meglett, a felvételi nem. Dani nem is bánta különösebben, mondván, kicsit feltöltődhet ez alatt az egy év alatt, és immár Lillával közösen készülhet a következő megmérettetésre. Kardosné pedig kitaposta a férjénél, hogy Dani időnként vezethesse az egyik autót. – Jó – egyezett bele Kardos –, de a tiédet. Az kisebb, könnyebb mozogni vele. Azt nem tette hozzá, ám hanghordozásából sejteni lehetett, hogy ezzel a két jármű között meglévő értékkülönbségre is utalt. Arról viszont nem volt szó, hogy az autót Lilla is vezetheti. Hogy ez addig is előfordult, pusztán akkor derült ki, amikor a fiatalok a domb alján belezúgtak az elsőbbségadás kötelezőségét jelző táblába. A légzsákok működtek, szerencsére hajuk szála sem görbült, ám az autó totálkáros lett. Kardos kiakadt, mondván, hogy lehet ekkora sebességgel – ráadásul alsóbbrendű út felől – egy útkereszteződést megközelíteni. Dani eleinte próbálta magára vállalni a balesetet, ám voltak tanúk, és minden más jel is arra utalt, hogy Lilla fogta a kormánykereket. De az is lehet, hogy valami mást fogott helyette. Otthon kitört a balhé. Kardos dühöngött, Kardosné összeomlott. Olyan kifejezések röpködtek a levegőben, mint „felelősség”, „kártérítés”, „odafigyelés”, „nemtörődömség”, „komolyan venni a dolgokat”, „hagyni kiszolgálni”, és így tovább. Lillából ekkor kirobbantak az addig kényszerű udvariasságból visszafojtott indulatok. A vita politikai síkra terelődött, Kardos egészen belevörösödött, majd miután szó szót követett, Lilla fölment Dani szobájába, és összecsomagolt. Azazhogy összecsomagoltak. Dani is, egy nagy sporttáskába. Kardosné sírva próbálta megállítani a fiát, ám az félrelökte, és loholt Lilla után, ki az éjszakába. Napokig nem került elő. A telefont nem vette föl, üzenetekre nem válaszolt. Kardosné úgy akadt a nyomára, hogy megkérte Szigetit, nézze meg az egyik közösségi oldalon, hátha ott látszik, hogy a fia mit csinál. Kardosné nem volt regisztrálva, ám Dani és Szigeti egy munkahelyi családi összejövetel kapcsán ismerősök voltak. Szerencsére Dani valóban hírt adott magáról. Legalább kiderült, hogy életben van, és az is, hogy merre. Kardosné mégse tudott ennek maradéktalanul örülni. A híradás ugyanis abból állt, hogy Dani megosztotta Lilla posztját. Amely egy hatalmas ömlengés volt Mr. és Mrs. Komcsi ellen, akiknek a lány hónapokon át kénytelen volt elviselni a társaságát, most viszont szerencsére megszabadult tőlük.

118

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/2


– Mr. és Mrs. Komcsi? – csodálkozott Szigeti. – Azok meg kicsodák? Kardosné nem bírta eldönteni, Szigeti ennyire hülye, vagy tetteti. Hát nem vele osztotta meg pár hónapja az aggodalmait, miszerint milyen, amikor a gyerek először hazahozza a szerelmét? Mindegy, nem ez volt a lényeg. Hanem hogy ez tényleg túlment minden határon. Mert az egy dolog, hogy az autón casco is volt, a kárt megtérítik, a bosszúság pedig elmúlik előbb-utóbb. Hanem – dohogott Kardosné – eddig ő megpróbálta ütközőzónaként tompítani a bujkáló feszültséget, innentől viszont nincs visszaút. Ezért fogadták be és kezelték családtagként ezt a fruskát? Ezért voltak az anyja és az apja helyett a szülei? Ezért néztek el neki tényleg, de tényleg mindent? Még ruhákat is vettek, amikor Lilla panaszkodott, hogy szegényes a ruhatára, azonban nincs kedve pár holmi miatt még csak hazaugrani se… Amint Kardos a feleségétől értesült a közösségi oldalon látottakról, ez volt az első reakciója: – Na, figyeld meg, Daninak átmossák az agyát. Ettől Kardosné nem tartott. Annyit leszűrt Lilla elejtett megjegyzéseiből, hogy az anyja ugyan kötődései révén a másik oldalhoz húz, ám nem szívügye a politika. Legalábbis annyira nem, mint Kardosnak, aki hajlandó napi szinten problémát csinálni belőle. Lilla apja pedig – gondolta Kardosné – ritkán bukkan föl ahhoz, hogy komolyabban belefolyjon a párocska életébe. A nagyobb gondot az jelentette, hogy fennállt a veszélye, hogy Lilla nemtörődöm anyjának az otthonában Dani elkallódik, és elúszik az egyetemre való második nekirugaszkodás is. Úgyhogy Kardosné tőle szokatlanul kemény lépést tett. Vagy mi, vagy a lány! – írta tömören és lényegre törően a következő üzenetben a fiának, majd némi habozást követően így írta alá: – Üdvözöl Mrs. Komcsi. Másnap Szigeti hiába keresett rá Kardosné újabb kérése nyomán a közösségi oldalon Danira, nem találta. A srác letiltotta. Rájött, az anyja miként akadt a nyomára. – Ha nem jön haza – jelentette ki Kardos –, akkor nem is az én fiam. Azt kezd az életével, amit akar. Leveszem róla a kezem. Dani hazament. Igaz, nem azonnal. Hónapokkal később. Közben dolgozott valamennyit Lilla apjának a cégénél. Aki, úgy látszik, mégse annyira ritkán bukkant föl. Dani viszont nem futott be karriert. Pedig Lilla apja öltönyt is vett neki, az otthon maradt, az érettségikor használt darab helyett. Az ellenben kiderült, hogy Dani nem elég vehemens az üzlethez, ráadásul a nyelvtudása és bizonyos, a világról és az életről szóló általános ismeretei is hiányosak.

2020/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

119


De legalább – mesélte később a szüleinek – tapasztalt és látott egyet s mást. Nem mellesleg lekéste az egyetemi jelentkezést. Nem adta be a papírokat sehova. Úgy volt vele, minek. Diploma nélkül is el lehet boldogulni. Erre éppenséggel Lilla szülei az adekvát példák. – Ugyan már – mondta Kardos. – Beépültek a rendszerbe. Nem a tudásukkal érvényesülnek, hanem azzal, hogy jól fekszenek a kormánypártnak. Arról a tékozló fiú nem beszélt, hogy mi volt a szakítás oka. A sokadik faggatózásra is mindössze annyit mondott, hogy egyszerűen vége lett. De nem mutatott emiatt bánatot. Inkább mintha megkönnyebbülés látszott volna rajta. Az egyetemmel kapcsolatban annyiban maradtak, hogy a következő évig eldöntik, hová és merre. Addig is keresnek Dani számára értelmes elfoglaltságot. Kardos kijelentette, hogy utánanéz a lehetőségeknek a régi kapcsolatainál. Elvégre hiába teltek el évtizedek azóta, továbbra is számon tartják egymást, és ha találkoznak, úgy tudnak beszélgetni, mintha csupán tegnap váltak volna el. – Na és? Mikor érkezik a következő? – kérdezte a teakonyhában, enyhén gúnyos hangon Szigeti. Kardosné előbb vissza akart kérdezni, hogy miféle következő. Aztán azt akarta mondani, hogy nem tudja. Végül inkább hallgatott. Nem akarta az amúgy is már túl jól informált Szigeti orrára kötni, hogy pár héttel korábban Dani hazaállított egy sráccal. Elbeszélése szerint nemrégiben barátkoztak össze. Hogy hol, arról egyikük se számolt be. Igaz, Sanyi hivatalosan nem költözött be hozzájuk, csupán ott aludt néhányszor. Olyankor, amikor éjszakába nyúlóan elhúzódott a számítógépes party. Ilyesmi pedig egyre gyakrabban fordult elő. Dani ugyanis elővette, sőt föltuningolta a Lillával töltött hónapok idején félretett gépét. Mi több, gépparkját. Hiszen ahhoz immáron Sanyi laptopja is csatlakozott. Kissé ütött-kopott volt, ám Dani megígérte, hogy az apja kerítette állásból származó keresetéből vesz majd Sanyinak egy vadonatújat. A srácok olyan jól elvoltak, hogy a vacsorát is a szobába kérték. Amiért se Kardos, se Kardosné nem berzenkedett. Legalább nyugodtan végignézhették az ellenzéki tévécsatorna teljes esti portfólióját.

Benedek Szabolcs

120

(Budapest, 1973) író. Némi szolnoki kitérővel születése óta Budapesten él. Legutóbbi könyve: Ballada egy csapatról (2020).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/2


Fekete Richárd

Esküvői album (részlet)

A következő képen változékony színek. A két alak egymásba fonódik, nem látni az élére vasalt fű és a csipkés szélű levél határát. A tó fölött egyetlen madár sziluettje. Eltévedt fényseregély lehet egy távoli kontinensről, a szürkület előtti utolsó óráért érkezett, a határozatlan eget villódzó szemekkel, a mozdulatlan alakokat komor ámulattal figyeli. A sárgára mázolt ég és a zöldre festett nyugalom hibátlan folytonossága nem zavarta a valószínűtlen járókelőket, ahogy nem zavarta őket az őszinte intimitás, a szótlan tökéletesség és a messzire került, süllyedő horizont sem. Valaki kiflivel a kezében közelítette meg a tavat. A parton járkáló kacsákra koncentrált, nyugdíjas lehetett, aukciós ház nyugalmazott portása. Évtizedekig figyelte az élénken érkező és nyugodtan távozó szellemeket. Nem érezte a pulzáló időt és a kezében zörgő, átlátszó zacskót, amit néhány erőteljes pillanattal később fosztott ki az éhség.

2020/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

121


Egy túlbecsült, sűrű festmény jutott eszembe, az ég aljára hazudott szivárvány, a szivárvány zöldjében kéklő tollak és a tollak alatt bujdosó vékony csontok. Hiányzott belőlük a makulátlan mélység. A levegő járására gondoltam, a váratlan szél által felkapott nejlonra, és a tekintetre, amely végig követte a zacskó útját egészen egy négyéves kislány lábáig. A fotózkodó párra, akik közül a gyanúsabb talán én vagyok, és arra, hogy az összes hátralévő évemet felajánlanám annak, aki az őszi faleveleket és a tavaszi naplementéket színezi. Vannak ezek a bizonytalan részletek, sem szétválasztani, sem összekeverni nem tudom őket. Mindegyik egyfajta döntést jelölhet, mondjuk, hogy mit tekintek hibátlan érintésnek, tökéletes pillanatnak vagy túl éles vonalnak a szótlan szárnyalás és a magabiztos süllyedés, a fátylas és a nyakkendős alak összemosódott sziluettjei között. A négyéves kislány tűnik kézenfekvőnek.

Fekete Richárd

122

(Pécs, 1986) költő. Legutóbbi kötete: Bányaidő (2015)

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/2


Tóth Réka Ágnes

Napfogyatkozás A visszapillantóban láttam meg a medvét, azóta nem hiszel nekem. Inkább a hátsó ülésre fekszem. Még elérhetjük a napfogyatkozást. Ez egyszer már volt, csak a kontinens neve más. Egy albumban elférnék: én és az első hal, amit a napon hagytam. Egy összetört váza, amit a szekrénybe rejtettem. A telefon, amit a ravatalnál nem adtam át anyámnak. Innentől vakfoltok és orchideák, mindig eggyel több szék az asztalnál. Ez elment a savakkal, ez mind megette testvéreit, ez sosem volt ott, ahol akart lenni, de ez a végén fogta magát és felgyújtotta a vár egyetlen tornyát. Háromszor kiáltsd, hogy tűz van, de egyikre sem fog jönni senki. Egy macskát mégis megmentesz, elalszik, mielőtt tejet adnál neki.

2020/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

123


Jó, akkor mostantól meséld így. Az ablaknak feszítem a talpam. Fent vagyok egy ideje, csak elfelejtettem szólni. Belenézek a fénybe. Szemüveget elfelejtettem hozni. De amúgy se látnék semmit, csak egy égitestet, ami kitakar minden mást. És nem felel, ha kérdezik, csak kisípol, mielőtt megszólalnál, és visszaismétli a hangposta válaszát.

Tóth Réka Ágnes

124

(Győr, 1987) költő. Szabadúszó dramaturgként és drámaíróként dolgozik független és kőszínházi előadásokban. Esztétika, spanyol és színháztudomány szakokon végzett, jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetemen írja doktori disszertációját. Versei 2013 óta jelennek meg. Budapesten él.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/2


Horváth László Imre

A halhatatlan ember

B

orges szállodája jóval díszesebb volt az övénél, elegáns épület, sok görögös oszloppal. Valahol olvasta, hogy a görögök az oszlopaikat azokról a fatörzsekről mintázták, melyek az ősi istenek ligeteit alkották. Borges biztosan imádja ezt, gondolta, a görögök az elődeiket majmolták, Borges meg őket. A portán kedvesen fogadták, gúny nélkül, el is szégyellte magát. Rögtön felvezették, a boy kiszállt vele a régimódi, patinás felvonóból a második emeleten. Végigmentek a folyosón, beléptek az utolsó szobába. Az ajtók nagy helyközökkel követték egymást, nyilván lakosztályokból állt a szálloda, legalábbis a második emelet. Borges kétségtelenül lakosztályban lakott. Éppen a vacsoráját fogyasztotta egy ápolónő segítségével. Tulajdonképpen részvételével, mert a nő is evett, és közben beszélgetésbe merültek. Derűs beszélgetés lehetett, mosolyogtak, amikor kinyílt az ajtó. – Elnézést a zavarásért – szabadkozott a boy. – Valóban elnézést – csatlakozott Vonnegut is. Voltaképp örült, hogy megzavarta Borgest, ennél eredetibb mondattal jó ideig úgysem szolgálhat majd neki. Itt volt hát a szobában. Megvonta a vállát. Borgessel találkozni biztos maga is csak egy álom, nem kell túlságosan komolyan venni.

2020/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

125


– Semmi baj, éppen befejeztük – nézett fel az öregúr, a vakok jellegzetes, megengedő, vigyorszerű, kedves mosolygásával. Borges mondott valamit az ápolónőnek spanyolul, Vonnegut a köszönöm és a kávé szavakat vélte felismerni. Az asszony meglehetősen fiatal nő volt, ázsiai vonásokkal. Felkelt, játékosan megcsipkedte Borges arcát, majd kivette öléből a szalvétát, elrendezgette az asztalt, és a boy kíséretében kitolta az ajtón a zsúrkocsit a vacsora maradékával. Kettesben maradtak. – Foglaljon helyet – intett körbe Borges. Vonnegut a kalapját gyűrögette. – Azt tegye nyugodtan a tartóra. A kabátját is, bár ilyen melegben, gondolom, nem visel kabátot. Vagy esetleg akadnak efféle hóbortjai? Az amerikai megköszörülte a torkát. – Egyáltalán nincsenek ilyesféle hóbortjaim. Talán régebben voltak, de kinőttem őket. – Önnek német neve van, amerikai létére. Beszél esetleg németül? – Nem. Legalábbis nem kifejezetten. Utoljára a hadifogságban beszéltem ezen a nyelven. De felhívhatom valamelyik rokonomat, ők kisegíthetik önt, ha németül kíván társalogni. – Értem. Tudja, egyszer még otthon, Argentínában, körülbelül húsz esztendővel ezelőtt találkoztam egy német háborús bűnössel. Eleinte nem tudtam, hogy az, nem is mutatkozott be, vagyis nem árulta el az igazi nevét. Akkor már vak voltam. Rajongott az írásaimért, ezért akart találkozni velem, aztán hamarosan felfedte magát, és egyben komoly filozófiai vitát kívánt kezdeményezni velem. Egy koncentrációs tábor parancsnoka volt Lengyelországban. Azt hitte, képes vagyok vitatkozni vele, csak azért, mert Nietzschét és Goethét idéz, valamint ismeri a Bibliát és valamelyest beszél latinul. Undorodtam ettől az embertől, még ma is kísért álmaimban. Amikor találkozásunkból megírtam a Deutsches requiem című novellámat, sokáig azt hittem, újra fel fog keresni, és végez velem, persze ebben az írásomban őt a siralomházba helyeztem, onnan fejti ki a nézeteit. A világ nem értette meg, hogy egy őrültet beszéltetek. – A világ nehezen ért meg bármit is. Én magam nem olvastam ezt az írását, de szívesen megtenném. – Ha megenged egy igazi modortalanságot, erről a helyzetről egy másik írásom jut eszembe, amelyben Borges hatvanévesen találkozik nyolcvanéves önmagával. Nagyjából mi is ennyi idősek lehetünk. – Azt olvastam. Tavaly publikálta nálunk. Egy barátom fordította.

126

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/2


– És milyennek találta? – Kissé porosnak. Meglehetősen kioktató hangnemben. – Meglepően őszinte. Örülök neki. Nos, végül is én csak egy könyvtáros vagyok. – Igen, egy egyszerű argentin könyvbarát. Nem unja még ezt a frázist? – Joggal lehetek unalmas. Az írásaim inkább emlékezések, sohasem írtam semmit, ami nem valaminek a megismétlése volt. – Részben ön miatt kezdtem írni. – Ez pedig meglehetősen olcsó. Ön is hallhatja magát kívülről. – Pontosabban fogalmazok. Ön miatt kezdtem máshogy írni. Mint mindenki, aki olvasta az műveit. És nem jutottam sokra. Sosem tudtam olyan poros lenni, mint ön. Nem tudja, milyen híresnek és jelentéktelennek lenni. – Az a baja, hogy kihagyják az enciklopédiákból? Én pedig, ha benne vagyok, nyilván ön előtt járok. – Megalázó a gúnyolódása. – Holott ön is tudja, az sem túl valószínű, hogy mi ketten ebben a pillanatban létezünk egyáltalán. – Igen, ebben én sem vagyok biztos. – És ez megnyugtatja önt. – Önt nem? – Engem egyedül ez nyugtat meg, már nagyon-nagyon hosszú ideje. Ezért is hívtam ide. Azon kívül természetesen, hogy meg akartam ismerni. – Azon kívül. Tehát üldögélni akart valakivel, aki szintén valószínűleg nem létezik? Erre akárki jó. Bár nálam jobbat, ha belegondolok, keresve se találhatott volna, ez tény. – Nem. Arról beszélgetnék önnel, milyen régóta nyugtat meg ez az ábránd, hogy a létezésem illúzió. És talán hogy milyen régóta várok valakire, aki képes bizonyos dolgokat annyira megérteni, mint ön. De ez utóbbi puszta véletlen, ne ijedjen meg. – Ne haragudjon, de nem igazán értem. Tökéletes az angolsága, talán éppen ez a baj. Ez a brit csűrés-csavarás talán túl sok az én középnyugati agyamnak. Bár leginkább egy indianapolisi használtautó-kereskedőre hasonlít, aki nagyon át akar verni valakit, ráadásul mondjuk éppen egy másik használtautó-kereskedőt. – Ez már maga a tudományos-fantasztikus túlzás. Ne haragudjon az angolomért, valóban eredeti brit, nagyanyámtól tanultam a nyelvet, Anne Haslamtól. Bár ez maga is hazugság, ahogy majd kiderül, de Borges mindenkinek ezt mondja.

2020/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

127


– Gyakran beszél harmadik személyben magáról? – Nyilván önnel is megesik. Tehát egy játékot ajánlok önnek. Ezért hívtam. Kinyílt a lakosztály ajtaja, és az előbbi ápolónő, aki immár végképp nem tűnt ápolónőnek, egy tálcán kávét és teát hozott be. Borges néhány szót beszélt vele, a nő elköszön tőle spanyolul, megcsókolta, majd a vendég felé fordult, és angolul megszólalt. – További jó estét önnek, uram, kérem, érezze otthon magát nálunk. Sajnos nekem most vissza kell vonulnom, jó éjszakát. Vonnegut felállt, a nő meghajolt, majd mosolyogva távozott. – Én sem zavarnék tovább. Bizonyára ön is lepihenne, az ön korában. Borges nevetett. – Nagyon téved. Többféle öregség létezik, az enyém olyan csapás, ami nem engedi meg egykönnyen az álmot. Az éjszakákat virrasztással szoktam tölteni, olykor olvasással, esetleg szerényebb irodalmi próbálkozásokkal, bár ehhez sajnos már a vakságom miatt segítőre van szükségem, és senkinek az idejét nem rabolom szívesen ilyen felesleges tevékenységgel. Legtöbbször bolyongok a saját labirintusomban. A görögök útvesztőnek, kőből emelt szörnyű építménynek ábrázolták a labirintust, a kínaiak egy palotának, amiben ott van az egész világ, sőt több világ, az elképzeléseik szerint. Mi belenyugodhatunk, hogy maga az ember ez a bizonyos labirintus, főleg hogyha olyan sok időt élt, mint én. És ha egyedül van, a kiismerhetetlen, katatón, unalmas folyosókon bolyonghat, míg csak a szenvedésétől meg nem váltják. – Szívesen maradok önnel, főleg labirintusokról beszélgetni. Az unalomról magam is tudok egyet s mást, főleg Genfben érdemes hódolni neki. Furcsa, hogy nem erről rendeztek itt konferenciát. – Ne féljen, ha lehetek kissé öntelt, nem unatkozni hívtam, hanem, mint mondtam, játszani. Az életemet, mint mindenki életét, aki nem végez érdemi munkát, a játék tölti ki. Aki dolgozik, az csak szabadidejében játszhat. Bár én azt gondolom, a munka is csak akkor elviselhető, hogyha játékká lehet nemesíteni. De erről, bevallom, nincsen sok tapasztalatom. – Játszani szeretne? – Igen, játszani szeretnék. Egy játékot ajánlok fel önnek, és nem hinném, hogy vissza fogja utasítani. – Ezt én is kétlem. Mi lenne a játék? – Voltaképp a legrégebbi játék, és egyben az a játék, amit ön is és én is mindennél jobban kedvelünk. Egy történetet fogok önnek elmesélni. A játék

128

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/2


tétje, természetesen, hogy ön végül elhiszi-e, hogy a történet, amit önnek elmeséltem, nem más, mint maga a színtiszta igazság. – Meglehetősen leegyszerűsíti az irodalmat. Sok embert ismerek, aki agyvérzést kapna, ha ezt hallaná, bár egyébként, bevallom, én magam szívesen nézném végig az agyvérzésüket. – Ön mást gondol az irodalomról? – Nem, egyáltalán nem. A legnagyobb örömmel benne vagyok a játékában. – Mennyi ideig tartózkodik még Genfben? – Miért kérdezi? Még tíz napig élvezem a város szívélyes vendéglátását. – Ez remek. Akkor lesz időnk pihenni is. Nem mondtam végig a játék szabályait. A történet hosszabb lesz, mint gondolná, több napunkat fogja igénybe venni. Ez is megfelel önnek? – Kieszelni sem tudnék jobb szórakozást, mint az ön történetét hallgatni. Minél tovább tehetem, annál jobb. – Túlságosan hízeleg, remélem, nem fogja csalódás érni. Az életemről fogok mesélni. – Annál jobb. Annyit én is tudok az irodalomról, hogy mindig a saját életünket meséljük, valamilyen módon. És persze, ha a saját életünket meséljük, akkor is hazudunk. Voltaképp nincs is nagyobb hazugság, mint az életünk úgynevezett tényei. – Nem akarom elszomorítani, de a játék éppen erről szól. Az ön feladata, hogy tényként fogadja el a történet minden elemét, vagyis az én feladatom, hogy ön a játék végeztével valóban elhiggye, hogy minden szavam igaz volt. – És ez önmagában elég tét is a játékunkhoz. – Én sem gondolom másképp. Minden játék aljas, amit nem a játék puszta becsületéért, a játékosok ügyességének élvezetéért játszanak, amely megeleveníti a játékot magát. – Nem ígérhetem önnek, hogy elhiszek bármit, mert senkinek sem hiszek, de maradjunk annyiban, a magam részéről igyekszem majd jól játszani. Mikor kezdjük? – Már akkor elkezdtük, amikor belépett az ajtón. Felteszem, már akkor is, amikor ön megírta a saját történeteit. De maradjunk annyiban, amennyiről azt gondolhatjuk, látszólag befolyásolhattuk. – Értem. Akkor hallgatom a történetét. – Mint mondtam, hosszú történet lesz. Persze mivel láthatóan öregember vagyok, és az életemről lesz szó, mi másra számítana? Talán mégis meg fog lepődni, mert a történet sokkal hosszabb, mint azt a látható életkorom mutatná.

2020/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

129


Ahogy észrevettem, az embert leginkább két dolog érdekli a saját maga által készített történetekben. A halál és az idő. Valójában persze ugyanazon érem két oldala. Hogy a játékot valóban elkezdjem, bevallom önnek, én magam egy halhatatlan időutazó vagyok. Ez az, amit el fogok mesélni, amikor elmesélem önnek az életemet. Ön bizonyára úgy gondolja, hogy ilyen idős korában már nincs értelme több könyvet írnia. Ön azonban túlságosan pesszimista. Az én történetemet később akár le is írhatja. – Ha ön mondja. – Ön meglehetősen pimasz, ez nagy erénye, jó játékossá teszi. Mint tudja, minden igaz könyv értelmetlenségben születik, homályban jön világra. A kételkedés az anyaméh, amiben a szervei mégis egészükben élővé fejlődnek, és ön jól gondolja, hogy születés után rögtön csatába indul, de ön nem anya, nem tehet érte soha semmit, még büszke sem lehet rá, ha túlnő magán, talán a szégyenkezés az egyetlen valódi érzelem, amit birtokolni tud teremtőként a teremtménye kapcsán, akárhogyan is sikerült. Na persze egy anya sem tehet semmit, ha a gyereke harcolni akar. És minden igazi könyv harcolni akar. Még Akhilleusz anyja is tehetetlen volt, nem igaz? Másfelől persze Homérosz sem létezett, csupán a mű ragyog fel a maga isteni dicsőségében. – Tehát ön halhatatlan ember. Aki egyben időutazó. – Igen. Mi másnak volna értelme egy ilyen játékban, ha jobban belegondol. Győzzem meg róla, hogy bankár vagyok? Esetleg hogy én voltam a dán király? Egyébként voltam dán király is. – Természetesen. Őrültség, de felteszem, lesz benne rendszer. – Ne szaladjunk előre. Ha megengedi, az elején kezdeném.

Horváth László Imre

130

(Budapest, 1981) író. Legutóbbi kötete: A Kicsi embere (2019). Előkészületben ötödik regénye, A halhatatlan ember.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/2


Ferencz Mónika

A könnyűvérű fák

Mert ahol te vagy, zöld nap világít, ahol én, csendes minden éjszaka, akár az érzetek kihalt amfiteátruma. Ahol te vagy, mások az ünnepi szokások, kenyérrel eszik a hideg gyümölcslevest, a szürkület este nyolctól fél tizenegyig tart. Ennyi időd van a szilánkokból összerakni a holdat, mielőtt megkoszorúznak a színed elé járuló neonpupillájú járókelők. Itt a macskákra bízzák a reggelt, és minden morgás, vicsorgás terápiás székbe kényszerül, Téged megnyugtat, ha D-dúrból mollba vált egy hangszer, engem egy ideje nem nyugtat meg semmi, csak az antihisztamin meg a dísznövények térdeplése a polcon. Mégis, ha kérdeznek, téged említelek először, anélkül, hogy bevallanám, irigylem a fákat, amiért olyan könnyedén vetik le a ruhájuk, hogy hónapokig kacérkodjanak a faggyal.

Ferencz Mónika

2020/2

(Budapest, 1991) költő, műfordító. 2019-ben neki ítélték a Junior Szépíró-díjat. Kötete: Hátam mögött dél (2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

131


Skobrák Máté

Kandiscukor Egészen hazáig vitette az árut: bab, borsó, lencse, meg még valami kőnehéz. Kislányom, te megőrültél, mondta anyám, miután a tovaris elköszönt. Ki nem állhatom a hüvelyeseket, mégis minden generációnak kijárna egy háború. Bab, borsó, lencse, és mint később kiderült, kandiscukor. Megőrültél, de igazad van, ami a miénk, azt nem lopás visszavenni. Bab, borsó, lencse, meg legyen két kiló kenyér az éppen induló teherautó platójáról. Jogos igény nem csak hírből hallani a géppuskaropogást. Mert mások emléke befalazott borospince, kipucolt kamrapolc. Mert megérdemeljük, mint kósza visszavonulók az ólmot. Mert más színről színre látni a szitává lövést.

Skobrák Máté

132

(Budapest, 1990) költő. Tanítóként dolgozik egy alapítványi iskolában. Verseket ír és néha fordít. Budapesten él.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/2


Beck Tamás

Holdkórosok

M

ielőtt aláírta a szabadulását jelentő nyilatkozatot, Bakter Erzsi egy pillanatra elbizonytalanodott. Péntekenként rántott húst adnak ebédre a kórházi menzán, ami erős érv a maradás mellett. A kerítésen túl, odakint pedig farkastörvények uralkodnak. Igaz, egyesek szerint idebent is. A betegek klánokba tömörültek kórisme alapján. Véd- és dacszövetséget kötöttek egymással a mániások, a tudathasadásban szenvedők, a paranoiások. Egyedül a depressziósokból hiányzik a motiváció az önszerveződéshez. Dugták is az oltalom nélkül maradt búskomor nőket a személyzet tagjai napi szinten. A benyugtatózott Bakter Erzsit ugyancsak becibálta párszor egy bibircsókos orrú betegkísérő a férfivécébe. Egyedül Popovics nem vett részt a mókában. Hogy véletlenül se ébredjen senkiben rokonszenv a hatalmas termetű főápoló iránt, hozzá kell tennünk: a felesége halála után számára felírt vérnyomáscsökkentő őt impotenssé tette. Popovics keserű iróniával emlegette olykor a főorvosnak, hogy a Jóisten ivartalanította, akár egy kóbor kutyát. Így is túl sok flangál a világban a magafajtákból, akik még a pszichiátriai osztályon elszaporodott abúzusokat sem hajlandók jelezni a betegjogi képviselő felé. Popovics nem tudta már, vajon a közöny uralta-e el a lelkét évekkel ezelőtt, vagy valaki más bírta erőszakkal hallgatásra. Emlékezetében felködlött ugyan egy mellkasának szegezett svájci bicska, s hallani vélte a bibircsókos orrú betegkísérő, bizonyos Szőregi neki

2020/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

133


címzett fenyegetőzését. Lehet persze, hogy a szóban forgó incidens mindössze Popovics képzeletének szüleménye volt, afféle fedőtörténet a rakoncátlankodó lelkiismeret megnyugtatására. Az elektrosokk-kezeléseket Bakter Erzsi a beavatkozások után fellépő amnézia miatt szerette. Felednivalója bőven akadt. Falujában a férfiak hol tehénnel, hol disznóval háltak, mert asszonyaikat az évek során elszerették a közeli városkában dolgozó, keménykötésű bányászok. A hatos főút szélén strichelő lányokat az elszegényedett helyiek megfizethetetlenül drágának találták. Bakter Erzsi szerint a falut már régen be kellett volna népesítenie a félig embert, félig állatot formázó mitológiai lényeknek, amilyenekről a népművelő tartott előadást a községi kultúrházban, valamikor régen. Popovics esti gyógyszerosztáskor nagyot nevetett az eszmefuttatás hallatán, s elárulta a naiv teremtésnek, hogy óvodás korában kentaur volt az ő jele. Őrület, nem? Az, bólintott Bakter Erzsi, s jobban megnézte magának a főápolót. Nincsenek véletlenek, csúszott ki aztán a száján, de Popovics akkor már egy másik nőbeteg ágya mellett csöpögtette kockacukorra az orvosságot. Amolyan csajozó dumának tűnt ez a sztori óvodástul, kentaurostul, Bakter Erzsinek azonban a rákövetkező éjszakán sem mentek ki fejéből a főápoló szavai. Ezen az éjjelen Popovics ügyelt, Bakter Erzsi nyugodtan hallgathatta szobatársai szuszogását a sötétben. Hirtelen ötlettel a függöny réséhez surrant, hogy szemét erőltetve próbálja kivenni a krátereket a teliholdon. A hatos főútnál téli estéken olykor órák is elteltek, mire újabb kocsi állt meg Bakter Erzsi mellett. Két kuncsaft között a cigánylány nyugodtan fürkészhette a világító égitestet és biztosra vette, hogy vele egy időben szintén az égboltot bámulja valaki. Valaki, aki talán már holnap Bakter Erzsi fülébe súgja a választ az emberiséget gyötrő kérdésre: ugyan mi értelme ennek a büdös életnek? Mikor még nős volt, Popovicsot szinte büszkeséggel töltötte el a feleségére mindenünnen irányuló szemtelen vágyódás. Bakter Erzsi nem volt igazán alkalmas a státuszszimbólum szerepére. A nő orrsövényferdülését kései korok antropológusai is megállapítják majd, homlokán pedig hosszú sebhely éktelenkedett, melynek eredetéről pszichoanalízis során se beszélne. Egyik műszakváltás alkalmával a főápoló mégis Szőregi fülébe súgott valamit, aminek hallatán a gazember mitesszeres arcából nyomban kiszaladt a vér. Néhány holdfázissal később aztán a főorvosnak is szemet szúrt Bakter Erzsi gömbölyödő pocakja. Szőregi izzadt, mint szajha a templomban, miközben feletteseinek utasítása értelmében átkísérte a kismamát a nőgyógyászatra. Bakter Erzsi a doktornő biztatására átvette a sztetoszkópot, s percekig hallgatta a méhében

134

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/2


mocorgó magzat szívhangját. Szőregi odakint a folyosón ezalatt számot vetett életével. Hamarosan DNS-vizsgálat következik, felelősségre vonás, hosszú börtönévek. Szívesen lehajtott volna most néhány felest, de a kórház több kilométeres körzetében betiltották az italmérést a kiszökdöső alkoholbetegek miatt. Szőregi nem várta meg a vizsgálat végét. Leszaladt a lépcsőn, s eltűnt a parkosított udvaron. Holttestére a tüdőosztály épülete mögötti bokros részen találtak rá estefelé. Egy svájci bicskával vagdalta fel bal karján az ütőeret. Színházi gukker se szükséges ahhoz, hogy megpillantsuk a Nyugalom tengerét égi kísérőnk felszínén. Ha felhőtlen volt az égbolt, Popovics kedvtelve jártatta tekintetét ezen a lávakőzettel borított holdsíkságon, ahol a fáma szerint minden hatszor könnyebb, mint itt a Földön. A főápoló is elfeledhetné ott makacs gerincsérvét, hogy minden erőlködés nélkül karjaiba kapja Bakter Erzsit. Popovics azonban önmaga előtt sem titkolhatta, hogy a cigánylány immáron sokkal nagyobb súlyt képvisel az ő életében. Napjában többször is megfordult a nő ágyánál, banánnal, minyonnal lepte meg a depressziós kismamát. Bakter Erzsi pedig falt, és közben folytak a könnyei. A hatos főút mellől esténként hazatérve hiánytalanul átadta apjának napi keresményét, de vacsorát csak azt követően kaphatott, hogy az öregnek is kedvére tett a hajópadlóra dobott matracon. Így ment ez ki tudja, hány esztendőn át. Bakter Erzsi talán bele is fásul lassacskán a reménytelenségbe, ha apját nem támadja meg váratlan hirtelenséggel egy rosszindulatú csontdaganat. A végstádiumba érve ordíthatott a szemét strici a fájdalomtól, Bakter Erzsi juszt is maga kapkodta be a nagybeteg számára kiváltott morfiumtablettákat. És milyen jól tette! Nem csupán hatszor érezte könnyebbnek önnön sorsát a méregtől; szinte a teljes súlytalanság állapotába jutott. Euforikus mámorában a Szomorú vasárnapot énekelte fennhangon napestig, túlüvöltötte apját, aki már saját piszkában fetrengett vérfertőző együttléteik színhelyén. Aztán elcsendesedett a haldokló, s elfogytak a pirulák is. Bakter Erzsire egyszeriben rátört az ellenállhatatlan sóvárgás a szer után. Megfordult ugyan a fejében, hogy eltitkolja a külvilág elől apja halálát, a recepthamisítás azonban megkövetelte volna tőle a betűvetés ismeretét. Rokonok nyitották rá az ajtót vagy egy héttel később. Mákszalmából kotyvasztott teafélét kortyolgatott éppen az itt-ott már oszlásnak indult tetem mellett. Popovics régen leszokott arról, hogy a tébolydát afféle aranyketrechez hasonlítsa. Ám hiába mesélte el a főorvosnak Bakter Erzsi kálváriáját, az a hózentrágeres gigerli a kórelőzmények ismeretében sem volt hajlandó elbocsátani az általa vezetett osztályról a cigánylányt. Hová menne a nő, tette fel a költői kérdést Popovicsnak, miközben Isten tudja, hány dioptriás

2020/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

135


szemüvegét törölgette egy zárójelentéssel. Természetesen hozzám, vágta rá a főápoló, azzal esküdözni kezdett, hogy Bakter Erzsi születendő gyermekét még akkor is a nevére venné, ha a kisfiú túlságosan hasonlítana Szőregire. Neked elvette az eszedet a kapuzárási pánik, hahotázott a főorvos, és visszanyomta orrára pápaszemét. Popovics replikázott volna, szavait azonban elnyomta a hangzavar, mely éppen ekkor támadt odakinn a folyosón. Baj van, dugta be aztán ólomszínű arcát a helyiségbe egy rezidens, s mivel szemeit ijesztően meresztette rájuk, a vitatkozó férfiak azonmód felugrottak helyükről. A műtétet követően Bakter Erzsi konok némaságba burkolódzott. Popovicsot száműzte betegágyától. Hallgatása falát nem tudta áttörni a mániás epizódja közepe táján járó Kátainé sem, aki erősítő galamblevessel kedveskedett volna a sorsüldözöttnek. Talán ha betegtársa mákteával kínálja meg, a cigánylány mégis elrebeg egy köszönömöt. A feledés lehetőségétől megfosztott Bakter Erzsi ugyanis naphosszat viaskodott démonaival. Elment a baba. Ezt még túlélné. De kivették a méhét is. Ahogyan falujában mondanák: Bakter Erzsit kipakolták. Nem mehet vissza vérei közé. Az a közösség kiveti magából a terméketlen asszonyokat. És könnyű kikétszerkettőzni, hogy előbb-utóbb Popovics is eltaszítaná magától őt, mert nem szülhet neki gyerekeket. Pedig a főápoló néhány napja Bakter Erzsi szeme láttára dobta szemétkosárba a vérnyomáscsökkentőjét. A cigánylány elől elhallgatták, hogy a bújában hova lenni nem tudó Popovics valamelyik éjjel vonyítani kezdett a teliholdra a mellékhelyiség ablakából. Azóta lenyugtatózva fekszik a zárt osztályon, a főorvos pedig okvetlenül szükségesnek látja, hogy beteg barátja közeléből eltávolítsa szerelme tárgyát. Bakter Erzsi később is pontosan emlékezett rá, hogy rántott hús volt ebédre aznap, amikor orra elé toltak egy nyomtatványt, s megkérdezték tőle, saját felelősségére távozni akar-e a kórházból. Ágya köré gyűltek az osztályos orvosok, az ápolók; még a kórteremben tébláboló takarítónő is feszülten figyelte, amint a cigánylány remegő kézzel a lap aljára kaparja aláírás gyanánt a két keresztet.

Beck Tamás

136

(Zalaegerszeg, 1976) Petri-díjas író, költő. Legutóbbi kötetei: Isten szemtelenül fiatal (novellák, 2015), Más él benned (versek, 2015).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/2


Ozsváth Zsuzsa

Újabb vers a bizonyosságról Ömlik az eső a transzferképen. Tegnap még holdfény volt, Kivehető testek elalvás előtt. A régióra sárga riasztást adtak ki, Néhány fa kidőlt a viharos szélben. Egy sínpárra hajolt lombozat miatt Hatvan percet vesztegelt a vonat. Ez nem most volt, csak egy őszies Nyári nap köszönt vissza az ablakon Toporgó fényekből. Kéthetente pihenek. Például most, Retúrjeggyel a zsebben. Ínséges időkben kipattant szemű éji forgolódás; Fogyatkozó tintasugár a nappal. Nálad jól alszom. És bár most ömlik az eső, az előző Esti holdfény megjegyezte a testeket. Jól látni, amint ketten alszanak el A transzferen.

Ozsváth Zsuzsa

2020/2

(Nagyvárad, 1992) író, költő, képzőművész. Kötete: Előző részek (2020).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

137


Vajsenbek Péter

Ünneplés nélkül Mikor utoljára végigsétálsz a városon, a nép ünnepelni fog, és dobszóval kísér, hogy utadon eszed legyen éles, mint a köldökzsinórt elvágó kés, tekinteted tiszta és hideg, akár a novemberi folyó. Mikor a városkapun kilépsz, megérzed démonaid súlyát. A legöregebb folyómenti fa odvába kell bújnod, ami bolyongásaid egyetlen támpontja lesz. Mikor napok múltán rájössz, hogy az erdőben ne önmagad igazolását keresd, és mozdulataidban ne az őseidet, tudod, mit kell majd tenned, és a fa odvában raksz tüzet. Reggelre visszatérhetsz a városba, hamukönnyű léptekkel, démonaid és ünneplés nélkül.

Vajsenbek Péter

138

(Szeged, 1996) költő, a SZTE BTK hallgatója.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/2


Hernyák Zsóka

A tanyán

A

természetben még éhen halni is sokkal jobb lehet, mint az albérletben – Z ebben biztos volt, bár amennyire emlékezett rá, éhen még soha nem halt sehol. Egy hete költözött a tanyára, ahol bár szabadnak érezte magát, mindig korgott a gyomra. Második este hamuban sült békát fogyasztott, ami a várttal ellentétben nem volt undorító, de jól nem lakott tőle. A földön talált néhány szem diót, a szomszéd tanyája előtt pedig némi rohadt barackot, de mivel hallotta, hogy nyáron az ember kevéssel is beéri, nem panaszkodott. A téltől félt csupán, mert amennyire emlékezett rá, télen csak húst és savanyúságot lehet fogyasztani, a tanyán pedig ilyesmi nem volt. Gondolt rá, hogy vásárol néhány tyúkot. Nem akarta levágni őket, de a tojást szerette. Később belátta, hogy nincs pénze, így a tyúkok megnyugtató társasága nélkül kell elterveznie a jövőt. Néhány fájdalmas pillanattól eltekintve élvezte a magányt. Z már első nap nekivetkőzött, és pucéran élte világát. A nyári levegő kellemesen felborzolta testén a szőkés szőrszálakat. Mielőtt a tanyára költözött volna, több üres füzetet és írószert is vásárolt. Úgy tervezte, a természetben semmi dolga nem lévén két választása van: éhen hal, vagy ír egy könyvet a tanyán található fákról, apró állatokról és kövekről, amit a városban élők később úgy vesznek majd, mint a cukrot. A befolyt pénzből aztán tyúkokat vásárolna, a tyúkok tojást tojnának, Z pedig történetének legfontosabb szereplőjeként életben maradna.

2020/2

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

139


A gond az volt, hogy amikor leült az uszadékfából eszkábált kerti asztal elé, és a papír fölé görnyedt, csak ennyire tellett: „Itt vagyok a Tanyán. Itt minden nagyon szép. Vannak fák, a fűben meg kicsi állatok és kövek.” Mikor pontot tett a mondat végére, rájött, hogy mindent elmondott, amit tudott. Egyre biztosabb volt benne, hogy ezen a tanyán pusztul majd éhen. Mit írhatnék még?, tette fel magának a kérdést fehérjében gazdag tükörtojást és omlettet vizionálva maga elé. Ahogy behunyta a szemét, és próbált az őt körülvevő dolgokra koncentrálni, merevedni kezdett a farka. Először meztelenségében elszégyellte magát, majd amikor rájött, hogy itt biztosan nem figyeli őt senki, őrült izgalmat érzett. Visszaemlékezett azokra a barna hajú és karcsú lányokra, akikbe szívesen képzelte volna magát. Igyekezett a részletekre koncentrálni: a selymes, kávészínű hasakra és aranyos köldökökre, a felmeredő mellbimbókra és a szőrtelen vagy érzékien pihés puncikra. De bárhogy igyekezett, a képzeletében is tehetetlen maradt. A behatolásig soha nem jutott el. Ahogy továbbra is a kerti asztalnál üldögélt, egy közeledő kerékpár hangját hallotta. Mielőtt még konkrétabban beazonosíthatta volna a zajokat, vaskos porfelhő kíséretében egy piszkosszőke hajú lány érkezett a tanyára. Szia, köszöntötte első vendégét Z, rég nem láttalak. Nagyon leizzadtam a kerekezéstől, kezdte a lány, itt van valahol víz?, kérdezte. Z a kert végében felállított zuhanyzóra mutatott. A lány levetette a ruháit és a vízzel teli tartály alá állt. A helyzet annyira hihetetlen volt, hogy Z teljesen megfeledkezett arról, hogy pucér, és áll a farka. Úgy tűnt, hogy emiatt a lány sem zavartatta magát. A napon felmelegedett víztől apró mellbimbói megkeményedtek, és libabőrös lett a karja. Z csak ült, és figyelte a jelenetet. Megpróbálta megfogalmazni magában, hogy pontosan mit is lát. A lány befejezte a zuhanyzást, és csöpögő testtel az asztalhoz ült. Jól vagy?, kérdezte Z-t, aki csak bólogatott, mert attól tartott, ha megszólal, a jelenés szertefoszlik. Még meg sem pusziltalak, sajnálkozott a lány, Z pedig mosolyogva csóválta a fejét. Hogy az ezt követő másodpercekben pontosan mi történt, arra Z később nem tudott visszaemlékezni. A lány valószínűleg felkelt, és mosolyogva letérdelt elé, hogy üdvözölje rég nem látott ismerősét. Annyi biztos, hogy Z először azt érezte, hogy puha ajkak simogatják a farkát. Majd anélkül, hogy bármilyen erőfeszítést tett volna, a farka a lány szájába hatolt. Z magán kívül volt. A végtagjai annyira erőtlenné váltak, hogy nem tudott megmozdulni. Pedig szerette volna megcirógatni a lány nyakát és fülét, vagy biztatásként a tarkójára tenni a kezét, de képtelen volt rá. Mindene zsibbadt, kivéve a farkát. Úgy tűnt, Z testéből az összes vér ebbe az egy szervébe vándorolt. Egy idő után feladta a próbálkozást, és teljesen a lányra bízta magát. Mintha a farka egy önvezérlésű

140

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/2


rakéta lenne, ami az ismeretlen világűrt térképezi fel. De Z tudta, hogy a világűr végtelen, sötét és hideg, a hely, ahol most járt pedig otthonosan szűk, nedves és meleg. Minden akaratlagosság nélkül élvezett a lány szájába. Egyszerűen nem tudta visszatartani. Forró ondója megtöltötte a kellemesen meleg helyet, a lány pedig azonnal lenyelte. Néhány percre csaknem mozdulatlanul maradtak így. A lány mélyeket sóhajtott, Z pedig remegett kissé. Majd a rég nem látott vendég a térdére támaszkodva felállt, nyomott egy puszit Z arcára, felöltözött és elköszönt. Z nem várta meg, hogy a porfelhővel együtt távolodó kerékpár eltűnjön a horizontról. Közelebb húzta magához a füzetet, majd kezébe vette a ceruzát. A tyúkokra és a tojásokra gondolt. Elképzelte, ahogy a tojást a forró, sercegő olajba üti, és nézi, ahogy lassan megsül. A sárgája folyós marad, a fehérje pedig, ahogy az elvárható, fehér lesz. Z gyors fejszámolásba kezdett, hogy mennyi pénzt kapna a könyvért, és azon hány tyúkot vehetne. A tyúkok hány tojást tojnának hetente, és ő mennyit ehetne. A ceruzát a papírhoz nyomta, majd megpróbálta felidézni a szőkés lánnyal kapcsolatos részleteket. Ez már döfi, nyalta meg a száját, majd azon melegében papírra vetette a történteket: „Eljött egy lány. Szőkés haja volt. Letusolt a tanyán. Aztán leszopott. Aztán elment.” Az író lassan letette a ceruzát, és hosszan szemlélte a papírra vetett girbegurba betűket. Ennyi, mondta, majd néhány hónapon át csendesen zokogott a kerti asztalnál. Végtére is, nyugtatta magát november utolsó napjaiban, mindenki csak addig él, amíg meg nem hal.

Hernyák Zsóka

2020/2

(Zenta, 1991) él és virul.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

141


Csala Károly

Lassú vonulás Ablakot nyitok, félálomban nézem a fákat. Pontosan vizsgálhatók a baleset körülményei. Kedvtelen időhúzás az illeszkedő levelek alatt, hogy legyen a másik kicsivel megérthetőbb. Így próbálod elkerülni a szükséges rosszat. Éneklő tömegek, aztán feszült várakozás. Érkezés a barázdás tájra. Körülöttem vagyunk, egyre többen. Homok borítja be az aszfaltréseket, fenn mozdulatlan madarak ülnek egyenlő távolságban, hogy a maradáshoz gyűjtsenek erőt.

Csala Károly

142

(Budapest, 1996) A Színház-és Filmművészeti Egyetem hallgatója

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/2


Horváth Eve

anyám, ellenzékben

anyám spórol a napokkal, beosztja őket, nehogy kifusson belőlük. fügét aszal a konvektoron, maracuját csíráztat, mindig is lázadó volt, sohasem tapintatos. a közértben gyakran húzzák fel, míg hazateker sem jár le. ami van, összefőzi, a lényeg, hogy erős legyen. a kutyának szívet ad enni, fiam, ne nyeld le egyben. ha végre megjön a nyugdíj, betér a turkálóba, színeket akar látni, kilója ezerötszáz. az ingyenes propagandalapot azonnal összetépi, nem szeretem, ha köhög a bolha, tele a szemetesláda. dohog, mert pereg a falról a festék, és virágzanak a penészfoltok. meg lehet fulladni itt benn. felkapálja a kertet, átülteti a kaktuszokat, és tarkákat tereget egy kondenzcsíkra az égen. jobb lett volna kivándorolni, zárja össze a száját, piros csipeszt.

Horváth Eve

2020/2

(Nagykanizsa, 1984) költő. Dunavecsén él. Kötete: Konzol (2019).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

143


Egressy Zoltán

Az ördög hídja

már hatszáz éve csahol dühösen a sátán, a görbe folyócska régen megszelidült, lágy, asszimetrikus boltívek békítik, azt hirdetik, nem is olyan nehéz összezavarni az ördög gyakran instabil szoftverét, egy hídépítő mester szorongása, egy munkáscsapat aggodalma, időből kifutás rettenete, kudarcot vallás szorongattatása, a mester képtelen megoldani a feladatot, tervez, akar, próbál, épít és alkot, de összedől újra és újra, megint összedől, romlás jön az épülésre, omlás, kifutás a serkentő időből, nem áll össze a jó konstrukció, a tehetség kevés, vagy a geológiai viszonyok rosszak, szép a cél, de túlontúl magasra emelt a mérce, túl zseniális hidat akar egy sima helyett, egyik is, másik is tűrhető magyarázat lehet, sajnos nem sikerül, sehogy se, felfigyel az ördög, jó ideig vizslatja a fáradt

144

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/2


küzdelmet, van remény és nincs remény, és van és nincs, eljön az ő ideje, a pillanat, ajánlatot tesz, segít építeni, egyetlen lelket kér cserébe, csak egyet, az elsőként áthaladóét, az üzlet megköttetik, elkészül a híd, a ravasz mester állatot küld át rajta elsőként, így hát kutyalélekkel száll el az ördög, azóta tombol, hatszáz hosszú éve, átverte egy érzelmetlen építész, arról nem maradt feljegyzés, ki keresett fel kit, a sátán aktív volt, vagy csak készséges, nem mintha ne lenne mindegy, a Ponta della Maddalena aszimmetrikus boltívei hat évszázada békítik a folyót, a gonosz állítólag azóta nem járt ott

Egressy Zoltán

2020/2

(Budapest, 1967) író, költő. Legutóbbi könyve: Hold on (2019).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

145


Szomjas György

PUSZTA egy vég és egy kezdet (néma, fekete-fehér kalandfilm)

Az Úr szomorúan látta, hogy az emberek telhetetlenségükben csaknem teljesen elpusztították a természetet és magukat is. Már csak néhányan maradtak a túlélők, akik elveszetten tévelyegtek a pusztában. Akkor az Úr, látva kétségbeesésüket, megkönyörült rajtuk és elküldte az Ő angyalát, hogy elvigye nekik a kegyelmet. leszáll az égből a földre és jön fekete kalap a fején nagy bajusza van és muzsikál a FIÚ nem mozdul halott? KÍGYÓ óriás csúszik közelít a FIÚhoz aki talán él még de a KÍGYÓ

PUSZTA a szél fúj száraz fű és szemét már benőve rozsda üvegcserép szikkadt olajfolt a gaz túlél kihajt bombatölcsér száraz sár a FIÚ fekszik egybeolvad a földdel az ANGYAL

146

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/2


gonosz siklik közelebb a FIÚ védtelen az ANGYAL jön és muzsikál a KÍGYÓ már-már de akkor meghallja a zenét visszahőköl küzd megverve elsiklik a száraz fű között az ANGYAL muzsikál és a FIÚ mintha mozdulna mintha hallaná a zenét a száraz sár reped és a FIÚ lassan feláll elindul az ANGYAL követi nem mindig látjuk de ott van és néha

2020/2

hÉvíz /

muzsikál a FIÚ megy talál valamit pocsolya sáros víz lefekszik és iszik azután tovább a PUSZTÁban nincs út kóborol cserjés tüskés bokrokon bogyókat talál eszik ás a kezével a gyökeret rágja bajusza szakálla földes tovább megy az ANGYAL követi de mégis mintha vezetné romok a PUSZTÁban ház? volt valaha cserepek a fű között és gépek roncsai

NYÍLT VÍZ

147


maradványok a földbe süppedve a FIÚ keresgél talán felismer ezt-azt szerszámot keres de nincsen csak egy bádogbögre hasznos és egy laprugó fegyver botot tör megtisztítja próbálja suhint szerszám és fegyver nádas vadkacsák a természet erőre kap egy őz fut menekül a FIÚt meglátja megáll de ez végzetes farkasok utolérik a nádasban acsarkodás a FIÚ odafut üvölt

148

botját a farkasok közé hajítja meghátrálnak a tetemet otthagyják távolról figyelik a FIÚ eszik a friss húsból tovább keres és talál egy embert az ÖREG nem fél a FIÚtól int hogy üljön le ismeretlen szavakat mormol mintha várta volna köveket mutat összeüti tanítja a FIÚt szikra és TŰZ alkonyodik az ÖREG forró kövekre magokat szór füstöl és dobol táncol a FIÚ csak ül és nézi az ÖREG összerogy

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/2


a FIÚ csak ül vár hajnalodik az ÖREG felkel dobol a NAPot köszönti és a FIÚnak mutatja az utat a PUSZTÁn lovak legelnek a FIÚ közeledik de megugranak azután legelnek tovább a FIÚ járkál a lovak nem engedik közel de megszokják a FIÚ gyékényből kötelet fon követ köt rá lassan közeledik a ló megugrik futnak együtt játékosan többször is nem támadóan azután a kötelet dobja rátekeredik

2020/2

hÉvíz /

a lábára vonszolja felbukik a FIÚ vérzik de sikerült pányvát a ló lábára már fogoly szoktatás sokáig tart a farkából vett szőrből kötőféket fon a ló orrára csak simogatja a hátát ránehezedik morog a fülébe azután felugrik és küzdenek többször leesik de a ló már enged be van törve vágtatnak a FIÚ alszik mintha az ANGYAL játékát hallaná felriad egy arc a LÁNY néz rá azután eltűnik

NYÍLT VÍZ

149


a FIÚ utána vadászok festett arcúak a lovát akarják elkötni nem bírnak vele a FIÚ közéjük vág a botjával üvölt harcol a vadászok fegyveresek de a hosszú bot félelmetes a FIÚ áll azok üvöltenek támadnak többfelől de a bot tarol azután egyenként fejvágás döfés söprés a KÍGYÓ a földre lapul legyezőnyitás ostor nem bírnak vele a daru lebbenti szárnyát nem bírják menekülnek megverve a LÁNY velük van a FIÚ

150

hÉvíz /

utána nem bottal lerántja küzdenek a LÁNY erős a FIÚ legyűri de enged valami lágyság ismeretlen vonzó a LÁNY mosolyog hívja a FIÚ követi azután emberek földművelők háziállatok kunyhók nádból gyékényből és a fényes fekete elpusztíthatatlan fóliából a földbe vájva a FIÚ belovagol félve csodálják a lovast nem tudnak beszélni MÁR és MÉG a LÁNY ételt hoz itallal kínálják

NYÍLT VÍZ

2020/2


készülődnek az ÜNNEPre a vadászok is ott vannak ellenségesek az ÖREG érkezik és dobol a többiek is dobokat hoznak csörgőket kannákat mindenki dobol ritmus közös tüzet gyújtanak füstölnek megmozdulnak előbb a dobokkal azután már tánc körben előbb lassan azután gyorsulva a LÁNY hívja a FIÚt beállnak a körbe dobognak meztelen lábak a porban egyre vadabbul a medve a róka

2020/2

hÉvíz /

a kecske szerint a FIÚ hívja a LÁNYt felülteti a lóra elindulnak az öregek mosolyognak de a fiatal vadászok rossz szemmel nézik követik elállják az útjukat fegyverrel a FIÚ megfordul körbe vágtat veszélyesen hátrálnak előle azután támadják lóhátról a bottal közéjük vág és újra fordul kitör vágtat a LÁNY mögötte ül a PUSZTÁn ketten az éjszakában esőben

NYÍLT VÍZ

151


viharban azután hajnalban harmatban azután napsütésben azután alkonyban a PUSZTÁn csak ketten kezdenek összehordani gallyakat lombot nádat építeni egy kunyhót hajlékot maguknak ahová jó bebújni később

Szomjas György

152

már állataik vannak a FIÚ a földet műveli a LÁNY almafa alatt ül CSECSEMŐt dajkál dúdol neki azt mondja BUBA az ANGYAL muzsikál és a fű között halkan siklik a KÍGYÓ

(Budapest, 1940) Balázs Béla- és Kossuth-díjas filmrendező, forgatókönyvíró. Számos klasszikus mozi (Talpuk alatt fütyül a szél, Rosszemberek, Kopaszkutya, Könnyű testi sértés, Falfúró, Roncsfilm, Gengszterfilm stb.) alkotója.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/2


HUllÁMVERÉS


Fotók: Oláh Gergely Máté


Péczely Dóra

Karambol Esterházy Péter 70 „Mondatkihúzáshoz ugyanazok a képességek és erők kellenek, mint mondatíráshoz.” (Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből)

Esterházy Péter miatt nem vettek föl a Ho Si Minh (előtte és utána Eszterházy Károly püspökről elnevezett) Tanárképző Főiskola magyar–népművelés szakára, Egerbe. Számszakilag már elég közel a rendszerváltás, ám ezt akkor még nem tudjuk. Ahogy azt sem, hogyan került egyáltalán kortárs irodalmi tétel az asztalra a szóbeli felvételin, de én azt húztam. Ráadásul szabadon választható szerzővel, felvillanyozva kezdtem írni a vázlatot a felkészülési időben. Nem mértem föl, mekkorát kockáztattam ott és akkor, mert ha nem lett volna hamarosan vége a proletárdiktatúrának vagy minek, ki tudja, felvettek-e volna bármelyik felsőoktatási intézménybe valaha, de így büszkén és magától értetődően mondtam: Esterházy Pétert választottam.

Megfagyott a levegő. Nyilván az a naiv elképzelés vezérelt, hogy a jelen lévő főiskolai tanárok azt csak nem kérdőjelezik meg, hogy nevezett szerző az egyik legnagyobb kortárs írónk, akármit is gondolnak róla politikailag, és végül is most az előbbiről fogok beszélni. Évek múlva gondoltam csak bele, milyen kínos helyzetet teremtettem a szóbeli felvételin. A felvételiztető tanárok nem voltak erre az abszurd helyzetre felkészülve, és azt sem tudták, hogyan kellene viselkedniük, hiszen én is lehettem akárki. Csak az elnöklő tanárnő utolsó mondatára emlékszem, mielőtt rátértem a történelemtételre, részletesebben a középkor kultúrájának taglalására, amely szintén aknamezőnek bizonyult: „Úgy látszik, ezek a fiatalok szeretik Esterházyt.” Ezt vittem haza, és azóta is játszom vele, azaz végiggondolom, hogyan szólna éppen ez a mondat. Mostanság valahogy így: miért nem szeretnének kezdeni valamit a fiatalok Esterházy Péter szövegeivel? De ez momentán mellékszál. Egy dologban aztán végül sikerült közös álláspontot kialakítani a felvételi bizottság tagjainak: egy Esterházy Péterről beszélő Péczely nem teszi be a

2020/2

hÉvíz /

Hullámverés

155


lábát a Ho Si Minh (előtte és utána Eszterházy Károly) Tanárképző Főiskolára. Az írásbelire kapott magas pontszámaimat ismerték, szóval nem volt más dolguk, mint minimálisra pontozni a szóbeli teljesítményemet. Arra már nem emlékszem, hogy egyoldalúnak tűnő viszonyunk Esterházy Péterrel A) a Hitel folyóiratban megjelenő tárcák, esszék; B) a Tizenhét hattyúk; C) a Bevezetés a szépirodalomba olvasásával kezdődött. Annyi biztos, hogy a nyolcvanas évek végén járunk, és addigra már végigolvastam az otthoni könyvtárban található főként külföldi regényeket, novellásköteteket és a Szép versek a könyvespolcon magasan sorakozó köteteit. Szerintem senki nem érti, miért volt a legtöbbünkre delejes hatással a védőborítón sorakozó költők látványa, de engem is megbabonázott. A szóbeszéd szerint komoly küzdelem folyt a szerzők közt azért, hogy az antológia gerincére kerüljön a portréjuk, de ez csak mellékszál. A) Gyöngyösön – egyébként jazzkoncertekre, ellenzéki beszélgetésekre járva, verseket írva, az alter-kultúrában elmerülve – kéthetente türelmetlenül vártuk a később irodalomtörténész és író Keresztesi Józseffel, hogy elsétálhassunk a Fő téri úgynevezett Hugai-pavilonba Hitelt venni, és végre elolvashassuk EP legújabb tárcáját. Köldökzsinór volt ez a mohó olvasás. Egy másik dimenziójú szellemi élettel kötött össze, amelyben ott volt mindaz, ami már akkor is leginkább érdekelt minket a világból: irodalom, filozófia, film és más művészetek, politika és az ezekhez kapcsolódó vagy ezekhez kapcsolt emberek, gondolatok, mondatok. Még a matematika is érdekes kezdett lenni, noha addig egyáltalán nem volt az. Ahogy alapjaiban letétetett ez már a Bevezetés a szépirodalomba című könyvben. Szereplői már ekkor és a későbbiekben még inkább – legyenek azok már régen elhunyt családtagok, egykori írók, művészek – élővé váltak abban a nyelvi közegben, amit megteremtett. Megelevenedtek a holtak, és nem kísérteni kezdtek, hanem újra élni. A kortárs szereplők pedig berajzottak ebbe a nyelvi térbe a maguk attribútumaival, és az elődökkel közösen létrehoztak egy nyüzsgő családi, kulturális, társadalmi és politikai tablót, amely egyszerre egy történelmi regény és a történelmi regény folyamatos olvasásának lenyomata a jelen felől. Évtizedekkel később ezeket a bizonyos esszé- és tárcaköteteket készítettük elő újrakiadáshoz Esterházyval, ez volt az első közös munkánk. Nyilván újraolvastam a szövegeket, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy egyes mondatai úgy váltak a gondolkodásom részévé, hogy fogalmam sem volt róla, azok eredetileg kinek a szellemi tulajdonát képezték. Olyan dolgokra gondolok, mint „A legnyavalyásabb demokrácia is jobb, mint a legjobb proletárdiktatúra vagy mi” (Ha én kultúrbugris volnék, ez már az 1991-es „halacskában” van). Vagy a „Wittgenstein, Wittgenstein,

156

hÉvíz /

Hullámverés

2020/2


miért hagytál el engem?” (Függelék a Kis Magyar Pornográfiához), nem is beszélve ugyaninnen arról, hogy „A zacskóstej Kelet-Európa szellemi terméke”. Az Esterházy-mondatok, gondolatok vérré váltak bennem. A kitömött hattyú szövegeinek olvasása ezzel párhuzamosan – már jól benne voltunk a kétezres években – nemcsak abba az utazásba vitt bele, mint amikor újra- és újraolvasunk egy könyvet, és felfedezzük az adott időszak értelmezési lehetőségeit, hanem egy ennél személyesebb kalanddá lett, amelyben felnyílt a kamaszkor, majd az ifjú felnőttkor több állomása: ahogy költözöm az ország egyik végéből a másikba, majd egy harmadikba, aztán végre a fővárosba, és mindig ott van a polcokon a lila (A kitömött hattyú), a rózsaszínű (A halacska csodálatos élete) és a fehér (Bevezetés a szépirodalomba) kötet, és előbb-utóbb újraolvasódik valamelyik. B) Szóval amikor olvasni kezdtem a regényt, én már tudtam, hogy a Csokonai Lili az az Esterházy. Nyilván így könnyű mondani, de a mai napig nem értem, hogyan gondolta akkoriban szerző és kiadó, hogy ez az azonosság titkolható lesz. „A hiú ábránd, hogy rejtve maradhatok, a tavaszig kitartott. A könyvhetet megelőző gépies érdeklődés azonban ismét ráirányította a figyelmet a Magvető kínálatának e homályos pontjára.” De a titkolózási stratégia bájától függetlenül: ki más írta volna? Hinni lehetett abban, hogy ez tényleg egy ismeretlen, fiatal szerző első kézirata? Igen, mert hinni akart az irodalmi élet egy ilyen csodában, hogy íme, regényt írt egy ifjú és ismeretlen nő, aki „legalább úgy tud magyarul”, mint Esterházy. Hogy ez az attitűd mennyire erősen létező, azt a Spiegelmann Laura álnéven megjelenő Édeskevés című regény megjelenése is mutatta 2008ban. A köztudottan álnéven írt blog, majd a megjelenő könyv szerzőjének személye körüli találgatások nagyon hosszú időn keresztül folytak, majd Kabai Lóránt szerzői önleleplezésével értek véget. Azon, hogy a név férfit vagy nőt takar, szívesen vitatkoztam, de az nyilvánvaló volt, hogy a szerző olyasvalaki, aki „tud magyarul”, sőt aki ismert és olvasott író. A Tizenhét hattyúk nyelvi ereje, szókimondó nyíltsága, tematikai bátorsága és a posztmodern történetmesélés villódzó fényei nem vezethettek máshová, mint Esterházy Péterhez. A gyöngyösi gimnázium magyaróráin nem hallottam sem intertextualitásról, sem irodalmi hagyományról, a kánon fogalma sem került terítékre, nem is beszélve a posztmodern – most már örökké bizsergetően izgalmas – definíciójáról, ahogy kortárs irodalmat nyomokban sem tartalmaztak az egyébként a pad alatti olvasással töltött irodalomórák. Szerb Antal irodalomtörténetei, amelyekre időnként hivatkozni próbáltam, szakmailag másodlagos frissességűnek voltak titulálva. Azoknak a tankönyveknek az apróbetűs részeiből próbáltam megérteni,

2020/2

hÉvíz /

Hullámverés

157


mi fán terem az irodalom, amelyeket a későbbi egyetemi tanáraim írtak, de megfelelő szakmai segítség nélkül azokkal sem jutottam sokra. Ennek ellenére egyre nyilvánvalóbb lett számomra a kisvárosi gimnázium ablakából a szemközti Orczy-kastély leromlott épületét és elburjánzott parkját bámulva, hogy hiába készültem évek óta jogásznak, hamarosan be kell jelentenem úgy a szüleimnek, mint a tanáraimnak, hogy magyar nyelv és irodalom szakra fogok jelentkezni. És látszólag nem tudom megmagyarázni, miért. Az apai ükapám és a dédapám is jogász volt, de engem senki nem kényszerített a pályára, egyszerűen érdekelt a jog (általam elképzelt) világa, különösen annak lehetősége, hogy egyszer majd „igazságot szolgáltathatok”. Mert mi lehet annál nemesebb cél, mint ha győz az igazság? A választ a történelem írta: bár hittem (!) benne, hogy megérem az államszocializmus bukását, derengeni kezdett, hogy amíg ez be nem következik, tuti nem érdemes jogra mennem, ha a célom az igazság- és nem a „jog”szolgáltatás. Az első szakdolgozatomat a Tizenhét hattyúkból írtam, plusz Weöres Sándor Psychéjéből, tetszenek érteni. Azóta sem mertem elolvasni ezt a szöveget, nem véletlenül. A mai napig nem értem, honnan kellett volna tudnom, hogyan kell szakdolgozatot írni. Akkoriban nem volt internet, de EP-nek valahogy elküldtem a dolgozatom, fogalmam sincs, milyen módon, hiszen csak annyi példányom volt, amennyit muszáj volt beköttetni. A kilencvenes elején még kézzel írtuk a szakdolgozatot, majd begépeltettük. Bár nekem volt írógépem, Erika, de ez most mellékszál. Szóval megszereztem valahogy az elérhetetlen EP címét, és elküldtem neki a dolgozatot. Válaszolt. Levelezőlapon. Magam is nagy mail artos voltam, és most is boldog vagyok nemcsak akkor, ha én kapok képeslapot, hanem ha nekem sikerül küldenem, de életem két évtizedében szerintem heti szinten küldtem levelezőlapokat és képeslapokat szerte a világba, többnyire saját készítésűt. Szenvedély volt ez meg kultúra, és sosem kérdeztem meg tőle, neki mit jelentett a képes- és levelezőlapozás. Ahogy a másik nagy képeslapozóst, Térey Jánost sem. C) A Bevezetést „darabokban” kezdtem abszolválni, egyszerűen csodálatosnak tartottam, hogy bizonyos részeit kicsi fehér könyvekben is kiadták, így könnyedén hordozhatóak voltak, de nehezen küzdöttem meg a dilemmával, hogy akkor most mi van tulajdonképpen? A Kis Magyar Pornográfiát olvasni kiszakítva a „nagyregény” szerkezetéből nem olyan-e, mintha egy random regény egy fejezetét olvasgatnám önmagában? Vagy megfordítva: milyen dolog előre kiadni egy regény „fejezeteit”, vagy legalábbis egy jelentős részét, amiről aztán kiderül: mindez töredék? Az idézéstechnikát mint regényszervezőelvet sosem

158

hÉvíz /

Hullámverés

2020/2


tartottam problematikusnak, illetve csak akkor, ha nem ismertem föl, kitől való az idézet (számít is meg nem is), meg amikor a Harmonia cælestis újrakiadásánál próbáltuk összerakni a „kitől származik a szövegrészlet” függeléket, szintén már a kétezres években. Hát nem volt egyszerű utólag. A Bevezetés olyan grandiózus vállalkozás, amelynek ha minden sora idézet lenne sem lehetne elvitatni, hogy egy új műalkotás. Mert minden mondathoz el kellett jutni, és ha összeszámoljuk a nagyjából hat oldalt sűrűn megtöltő névsort, akiktől az idézetek vétettek, nehéz elhinni, hogy a mű megjelenésekor matematikus szerzőnk még csak harminchat éves. Továbbá ezek a mondatok nem véletlenszerűen követik egymást, tehát a tisztelt szerző a vendégszövegeket a saját mondatai közé illesztette, szerkesztette, rendezgette, ami nem feltétlenül jelenti a könnyebb megoldás választását, és ezzel a legtöbb esetben egy másfajta nyelvi és sokszor nem csak nyelvi minőséget hozott létre. Lehet utánacsinálni, csak a színvonal ne változzon. Szokták kérdezni, de hát mit lehetett az Esterházy-kéziratokon szerkeszteni? Jogos felvetés. De van az a szint, amikor egy szócsere, egy mondatmódosítás, egy elmaradt vessző javítása vagy egy címváltoztatási javaslat is tétté válik. Esterházy tudta, hogy egy kézirat mindig tud jobb lenni, akkor is, ha a nüansznyi változásokról csak a szerző és a szerkesztő tud, és a szöveg egésze szempontjából ezek az elmozdulások mikroszkopikusak. De azt is tudta, hogy maga a folyamat, a munka ezen fázisa továbbviszi a kéziratot végső formája felé, és a róla való beszélgetés, a vele való „bíbelődés” (Szegedy-Maszák Mihály) más kontextusba helyezi a szöveget. A Bevezetésbe való beavatódás hozta meg az irodalomhoz való viszonyom gyökeres átalakulását. Világossá vált, hogy tényleg lehetetlen továbbra is úgy gondolni a magyar prózára, mint eladdig. Az is nyilvánvaló lett, hogy irodalommal foglalkozni akár az írói, akár az irodalomtörténészi-kritikusi oldalról kőkemény munkát, szorgalmat követel, ami a tudatos olvasásban, értelmezésben, jegyzetelésben, majd az írásban nyilvánul meg. A Bevezetés jelentette a személyes kánonom erőteljes kimozdulását, majd stabilizálódását, a nyelvi ízlésem azóta is használatban levő paramétereit. Ottlik Esterházytól lett meg. Az Iskola a határon egy papírlapra történő leírásának gesztusa lenyűgözött, sokáig lógott a falamon a könyvből kifénymásolt képe. És a további Ottlik-művek is közel jöttek, főként a Buda, aztán vissza megint az Iskolához, egészen odáig, hogy ha szerkesztőként úgy érzem, fel kell töltődnöm tiszta, vagy mondjuk úgy matematikai mondattal, akkor azt ütöm föl. Hrabal nem tőle lett meg, de ő tartotta meg bennem, lásd Hrabal könyve. A nyugatosok közül Kosztolányi-rajongó voltam, és Csáth felfoghatatlan alakja és szövegei érdekeltek, de utólag jöttem csak rá, hogy ez

2020/2

hÉvíz /

Hullámverés

159


sem véletlen, hiszen ott a Kosztolányi-rekonstrukciók, amelynek mi az utolsó szava: „csá-áth!” (Saját szavunkba vágva pedig ne feledkezzünk meg A kitömött hattyúban a Csáth-esszéről, ami pedig így kezdődik: „Mint pincér Kosztolányit tartom mesteremnek, írtam, és talán tudják, nem vagyok pincér. Ismeretes, ebből még nem következik, hogy Kosztolányit nem tartom mesteremnek – nota bene csak annyi, hogy ha Kosztolányit nem tartanám mesteremnek, nem volnék pincér”.) Móricz a Bevezetésen keresztül nyílt meg, ráadásul az Erdély-trilógia felől, azóta is függő vagyok. Még mindig nem valósítottam meg, de lassan (gyorsan) itt az ideje, hogy legyen egy „Áj láv Móricz (trikófelirat)”-om, ahogy ez a Bevezetés 402. oldalán olvasható, szép kövér betűvel. Aztán ott van Danilo Kiš, ez az „Esterházy ikertestvére is lehetne” forma szerző, akihez szintén a Bevezetés nyitott utat. És persze Mészöly Miklós. A legtöbb személyes ikonnal való találkozás nem úgy végződik, ahogy a rajongó elképzeli. Az enyém sem úgy történt, mert Esterházy Péter nemcsak íróként, hanem emberként is lenyűgöző volt. A szavak csodálatos életéből: „(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy X – ahol X magyar prímszám –, aki többek közt éles nyelvű, gonoszkodó kolléga, azt a

160

hÉvíz /

Hullámverés

2020/2


paródiát írta rólam, hogy sok rossz könyvet írtam, de egyetlen rossz mondatot sem. Hát ez tényleg jó mondat. Ezt is nekem köszönheti.)” Azt gondolom, én is neki köszönhetem a legjobb mondataimat. Is. Ha 1988-ban fölvesznek a Ho Si Minh Tanárképző Főiskolára, valószínűleg minden másként alakul az életemben. És ezt egyáltalán nem szeretném.

Péczely Dóra

2020/2

(Gyöngyös, 1968) szerkesztő, kritikus.

hÉvíz /

Hullámverés

161


Fotรณ: PIM


Bod Péter

„Hol van a régi ország, Szindbád úr?” Márai 120 Márai Sándor 1940-ben megjelent, Szindbád hazamegy című regényében a szerző és főhőse együtt és egyszerre, ugyanakkor külön-külön, mégis egymásra hasonlító utakat végigjárva, erre, a címben idézett kérdésre kutatják a választ. Hogy mi volna a „régi ország”, vagy a Márai-féle megfogalmazásban a „másik Magyarország”, arra egyszerre könnyű és nehéz is válaszolni. Olyasvalamit kerestek, ami eltűnt, elmúlt, elfelejtődött. Valamit, ami csak kevesek emlékezetében raktározódott el, ott viszont azzal a makacssággal dacol a változó és múló idővel, mint a pincék mélyén, a hordókban őrzött óborok.

Minderről – a megfoghatatlan és a már történése pillanatában emlékké váló időről, a tabáni borkimérésekről, a nyírségi alkonyatokról, a temetők szerelmeseket hívogató szépségéről, a férfiélet kalandjáról, a különcség szemérmes hősiességéről – senki nem képes hitelesebben mesélni, mint éppen Krúdy Gyula. És itt a szokatlanság: az ő szemléletével, hangfekvésében, stílusában és modorában, hozzá megtévesztésig hasonló módon ábrázoló irodalmi imitátora, Márai Sándor. Általánosan elfogadott nézet, hogy a Szindbád hazamegy Márai egyik, ha nem éppen a legjobb regénye. Én azonban nem arra a kérdésre keresem a választ: remekmű-e Márai Krúdy-regénye? Az. Sokkal inkább arra: alkotói pályáját tekintve sikeresnek nevezhető-e ez a nagyprózája? Szerintem nem. Első megközelítésben meghökkentőek lehetnek ezek az egymást kizáró állítások. Az életmű egy meghatározó szakaszának elemzése érthetővé teheti, hogy szó sincs összevisszaságról. A két állítás közötti látszólagos ellentmondás feloldására teszek most kísérletet. A megértés érdekében a Márai-életmű a vizsgálat szempontjából releváns két évtizedének (1928–1948) kontextusába kell helyezkednünk, összegyűjtve az ide tartozó tudnivalókat. Kiindulópontként rögzíteni kell, hogy a regény az életmű egyik nagyon problematikus szakaszában íródott. Néhány adalék mindehhez.

2020/2

hÉvíz /

Hullámverés

163


Vitán felül ígéretes pályakezdés volt Máraié. Újszerű, kísérletező nagyprózák jelzik ennek állomásait. Közel tízéves nyugat-európai emigrációból érkezett haza az 1920-as évek végén, és rögtön napvilágot láttak művei Budapesten. Figyelemre méltó volt első regénye, a Bébi vagy az első szerelem (1928), amelyet nem sokkal később követett a Zendülők (1930) és az Idegen emberek I-II. (1930). Négy évvel később jelent meg a mai napig egyik legkülönlegesebbnek számító nagyprózája, A sziget (1934). Ám mintha meghökkent volna az eredmény(ek) től, ezért vagy másért, experimentalitásait visszafogva a hagyományosabb írói megoldások irányába fordult. Valódi írói áttörését és alkotói beérkezését az Egy polgár vallomásai I-II. megjelenéséhez (1934-1935) köthetjük, amelyet a nyolcmilliós, vásárlóerejét tekintve szegény országban közel hatvanezer példányban adtak el. A siker másik jele volt, hogy a legpatinásabbnak számító kiadó, a Révai azonnal „leigazolta” a Pantheontól Márait. Életmű-szerződést kötött vele. Az Egy polgár vallomásai megszövegezése olyan műfaji konvenciók elé állította, amelyek az ehhez tartozó hagyományok figyelembe és tudomásul vételére szorították. Járt utakra kellett cserélni a korábbi kalandozásokat (vesd össze: kísérletező próza), de izgalmaknak és felfedezéseknek így sem maradtunk híján. Konfessziójának tabudöntögetése még a mai olvasó számára is mellbevágó lehet. Ettől korántsem függetlenül – bár a mű hatását hiba volna erre szűkíteni – az író hamarosan jó hírnév megsértése miatt tárgyalóteremben találta magát és onnan pervesztesként távozott. Márai saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy az irodalmi verifikáció ritkán győzedelmeskedik Justicia előtt. Egyenesnek látszott írói pályája előtt az út a harmincas évek közepén. Ekkor mégis valami váratlan dolog történt. Az Egy polgár vallomásai akkor is teljes vértezetben mutatta az írót, ha ebben az esetben egy önéletrajzi szociográfiáról volt szó, amelynek fikcionalitásáról a legnagyobb jóindulattal sem beszélhetünk. Ez utóbbinak azért is különleges a jelentősége, mert regényformát és hozzátartozó poétikát keresett Márai a konfesszió megírása után. Ilyen előzmények vezették be a Válás Budán (1935) című regényének megjelenését. Ma már tudjuk, hogy ez egy korszak kezdete volt az életműben, melyet a sikerregények korszakának nevezünk, és mindez többfajta következménnyel járt. A regény – amennyire ez utólag megítélhető – nem önmagában jelentett csalódást, noha kritikai visszhangja meglehetősen vegyes volt. Más is történt ekkor – persze nem egyik pillanatról a másikra. Kezdett fokozatosan különválni a Márai-regények szakmai és olvasói fogadtatása. Sarkosan fogalmazva: az előbbi jobbat, többet

164

hÉvíz /

Hullámverés

2020/2


és mást várt Máraitól, az utóbbi viszont olyan olvasnivalót kapott, ami telibe találta irodalmi ízlését. A Válás Budán elbeszélésmódja és -technikája, stílusa és szemlélete a korszak Márai-regényeinek prototípusa. A sikerregények korszakába (1935-től 1948-ig) olyan ismert, de esztétikai megformáltságuk miatt hiányérzetet keltő művek tartoznak a Válás Budán mellett, mint az Eszter hagyatéka, Vendégjáték Bolzanóban, Az igazi, A gyertyák csonkig égnek, A nővér és a Sirály. Márai beleesett az önismétlés csapdájába. Az egyetlen konfliktust boncolgató, szűk térben és rövid időkeretek között játszódó, kevés szereplővel dolgozó, a párbeszédeket feltűnően mellőző, ugyanakkor a külső és belső monológok túlsúlyával küzdő, retorikus és színpadias nyelvezetű, a rövidre zárásokat és vágásokat előszeretettel alkalmazó írástechnikája mit sem változott a felsorolt művekben. Újításoknak nyomát sem találni ezekben az egymásra következő regényekben, amelyeket szépirodalmi művek esetében szokatlanul magas példányszámban értékesítettek. Ilyen értelemben sikerességükhöz nem férhet kétség. Ez a tény is magyarázhatja a szerző „farkasvakságát”. Vagyis azt, hogy sokáig nem érzékelte: olyan helyre navigálta magát ezekben az években, ahonnan nem vezetnek utak a huszadik századi minőségi magyar próza, de különösen az első rangú regényirodalom irányába. Időre volt szüksége ehhez a felismeréshez, és ez jól dokumentálhatóan már 1946-os naplójában megtörtént: „Éjjel elolvastam »A nővér«-t. Lámpalázasan olvastam, s aztán megkönnyebbültem aludtam el. Rosszabbat vártam. (…) Nem jelentékeny könyv, de nem is érdektelen: kimond valamit. De nem bírom a hangját, öklendezem tőle: ezt a dallamos Márai-hangot, amely a vége felé – két, három év előtt! – igazán kintornaszerű volt már, nyekergően dallamos. Gyűlölöm ezt a hangot. S a műfajt, mely belőle következik... Ha lesz még valami, más lesz és másként.” A magyar irodalomban ritka az ilyen kíméletlen önreflexió. Még akkor is, ha a kisiklás 1946-tól visszafelé számolva nem „a vége felé – két, három év előtt” kezdődött. Felismerte az e korszakhoz tartozó regényeinek zsákutcáját. A naplóíró Márai – 1943 és 1989 között megszakítás nélkül vezette feljegyzéseit – műhelygondjait is belesűrítette abba a napi egy-másfél oldalba, amelyeket negyvenhét éven át szövegezett. Korábban úgy gondoltam, nem egynemű ez az alkotói korszaka 1935 és 1948 között. A művészileg deficitesnek mondható sikerregények mellett olyan, az életmű csúcsaihoz sorolható alkotások is megjelentek ekkor, mint a Féltékenyek I-II. (1937) című regény. Ez utóbbi családregény-folyammá állt össze, kiegészülve a Zendülőkkel és a Sértődöttek I-III. (1947−1948) köteteivel. A friss újraolvasás azonban éppen az ellenkezőjéről győzött meg. A fő mű

2020/2

hÉvíz /

Hullámverés

165


szándékával megírt (Márai naplóiban egyértelműen ráerősít erre a vélekedésre), monumentális családregénnyé összeálló, utóbb a Garrenek műve címet kapó prózafolyam regénypoétikája alig és nem érdemi vonatkozásokban különbözik a sikerregényekétől. A műfajilag nem idetartozó, ám ebben a bő másfél évtizedben készült három pompás (történelmi) útirajzot és nagyesszét – Napnyugati őrjárat (1936), Kassai őrjárat (1941), Európa elrablása (1947) – nem tárgyalom, csupán megírásuk tényét jelzem, és nem térek ki az ebben az időszakban született színdarabjaira sem. A felvillantott korszak madártávlatszerű áttekintését itt zárom, hogy a gondolatmenet visszakanyarodhasson a Szindbád hazamegy című regény értékeléséhez. Az ezzel kapcsolatos dilemma továbbra is ugyanaz: a sikerregények szériájához tartozik vagy sem? Ha igen, akkor alapvetően nem (sokban) különbözik az ezekben az években írt Márai-regényektől? Vagy ellenkezőleg: csak az időbeli egybeesés köti össze A gyertyák csonkig égnek és Az igazi című regényekkel, és semmi más? Milyen külső és belső tényezők segítik és nehezítik a regény mai értékelését és elhelyezését az életműben? A korabeli kritika lelkesen fogadta a Krúdy ihlette regényt, amelyre legjobb példa Sőtér István Nyugatban megjelent, Márai Szindbádja című recenziója (1941). Az utókor (elismerő) értékelése alapvetően erre a bírálatra épül. A kritikusra jellemző körültekintéssel szólt arról a problémahalmazról, amely nem választható el és nem kerülhető meg abban a pillanatban, amikor a frissen megjelent Krúdy-regényt kellett mérlegre tennie. „Egy idő óta valami óvatos kétkedéssel vették kezükbe sokan Márai könyveit (…)” – utalt az írót sorozatosan ért elmarasztaló bírálatokra. A bársonyos kritika sem fedi el a lényeget, amely szerint a hazai irodalmi élet „újító csodát” várt Máraitól – így Sőtér –, ám helyette jöttek a csalódást keltő regények. „Ezek a lappangó vagy nyílt elégedetlenkedők néha ok nélkül vetették szemére már-már veszedelmessé váló fölényét, bűvészkedő ügyességét, fortélyait, melyekkel anyagának nehézségeit megkerülni, vagy itt-ott támadó hézagokat egy túlontúl élesen találó metafora vagy bőkezűen csillogó mondat mezében elrejteni igyekezett.” Néhány mondattal odébb: „A gyanakvók sem merték azonban tagadni, hogy Márai a vérbeli írók biztonságával találta meg azt a hangot, mellyel olvasóit valami jóleső, kalandos és meglepő varázslat köreibe csalogatta. (…) A »modorosság« vádja, melyet oly szívesen s oly könnyedén hangoztattak egyesek, mégis igazságtalanabbnak bizonyult, mintsem első pillantásra látszott (…)”

166

hÉvíz /

Hullámverés

2020/2


A kritikus tehát nem mentette fel egészen Márait a modorosság vádja alól. A szükséges előkészületek után jutunk el a bírálat kulcsmondatához: „A Szindbád így elsősorban azoknak hozott megnyugvást, akiket szeretetük tett szigorúakká: végre megkapták azt a művet, mely gyanakvásukat elaltatta s írójukat kikezdhetetlenebb formában állította színük elé.” Sőtér részben osztotta a sikerregényekkel kapcsolatos elmarasztaló értékeléseket, mégis alapvető jóindulattal közelített az 1935 és 1940 között született regényekhez. Par excellence nagy írónak tartotta Márait. Kisiklásnak látta az 1930-as évek végén kiadott néhány regényét, és a Szindbád hazamegy megjelenése számára azt jelezte, hogy az író nem csupán kész (volt) a szükséges korrekciók felismerésére, hanem az ebből levont alkotói döntések az új regényben már manifesztálódtak. Sőtér szerint esszéregényként is olvasható a mű, és ha így tekintünk rá, akkor az „a legszebb és legteljesebb tanulmány, amit valaha Krúdyról írtak” – állapította meg. Ez a dicséret szorosan véve az irodalomtörténész és kritikus Sőtér személyes szakmai életútjától sem választható el, aki szintén 1941-ben publikálta a mindmáig egyik legnagyszerűbb Krúdyról írt terjedelmes tanulmányt, A ködlovagot. A két szöveg – regény és tanulmány – össze- és egymásra olvasása ezért is megkerülhetetlen feladat. Eldönthetetlen, de nem jogtalan feltevés, hogy Márai regénye mennyiben inspirálta Sőtért tanulmánya megírásában. Független annak megjelenésétől, vagy a regény generálta hatásmechanizmus elve érvényesül a Sőtér-tanulmányban? Vegyük azt is észre, hogy az író és az értelmező számára, nyolc évvel Krúdy halála után teljességgel nyitott kérdés lehetett, hogy az elfeledettség

2020/2

hÉvíz /

Hullámverés

167


katakombájából, ahová a Vörös postakocsi szerzője zuhant, vezet-e út az újrafelfedezéséhez. A válasz nem volt magától értetődő. A maguk módján mindketten hozzájárultak a Krúdy-reneszánsz kibontakozásához. Ez az újjászületés 1945-46-ra teljesedik ki, és külső, nem irodalmi körülmények erősítették és siettették, ahogyan erről a szerző Föld, föld!... című, 1972ben megjelent életrajzi könyvében részletesen beszámolt. Márai szerint a kibontakozó diktatúra teremtette szellemi éhkoppra adott olvasói válasz volt a szinte elfelejtett íróra való újbóli rátalálás. „Menekülés volt a krúdyzmus, egyszerre ocsúdás és kábulat. Kitetszett, hogy sokan vannak, akik a magány és a reménytelenség elől tudatosan és módszeresen menekülnek Krúdy világába.” A Szindbád hazamegy hozzávetőlegesen annak az idővonalnak – 1935−1948 – a közepén íródott, amit a sikerregények korszakának tartunk. A műről szóló értelmezések szinte mindent elmondtak a regényről. Nincs okunk kételkedni Szegedy-Maszák Mihály állításában, aki szerint a „Szindbád hazamegy úgyszólván egyedülálló vállalkozás a magyar irodalomban. Egy másik író világának olyan tökéletes ismeretéről tesz bizonyságot, melyhez foghatót e sorok írója nem ismer.” Álcázott önértelmezésnek tartja a művet, amelynek egyik legfőbb különlegessége abban áll, hogy mindezt regényszerű írásmód segítségével teszi meg. Nagyon közel áll ehhez az értelmezéshez Rónay Lászlóé, aki alapvetően szellemidézésnek látja és láttatja a művet. Egyben úgy véli, önarcképszerűen írja bele magát a regénybe Márai, egyebek mellett azzal is, hogy az irodalommal, szűkebben a regényírással „a nyelv és a fikció védelmébe” húzódott vissza, akár Krúdy. Igaz, alkotói megfontolásai némileg, élethelyzete pedig egészen más volt, mert számára a külső valóság előli menekülés okát és hátterét a második világháború adta. Még akkor is, ha a mindennapok szintjén az 1940-41-es évek Budapestje – Márai Hallgatni akartam című művében fogalmazta meg – a „béke szigete” volt 1944 tavaszáig. A regényről eddig született értelmezésekben fel sem merült, hogy nagyfokú művészi tanácstalanságot kell keresnünk a Szindbád hazamegy megszületésének hátterében. Márai számára írói problémái előli kitérésként is olvasható ez a regény, amelyben és amellyel haladékot kívánt adni magának a megoldáshoz. Belemenekült egy általa preferált, de már kitalált irodalmi világba. Naplóiból túlzás nélkül százszámra lehet idézni a Krúdyval foglalkozó bejegyzéseket. Álljon itt jelzésül egy, 1961-ből: „Minden éjjel Krúdy. (…) Írói ereje és nagysága ma, ebből a távlatból csaknem érthetetlen. (…) A század legnagyobb írója volt.” A Szindbád hazamegy irodalmi imitációja bravúros. A felvállalt szerepcsere valóban páratlan, amit a nagy tétben játszó Márai akrobatikus ügyességgel

168

hÉvíz /

Hullámverés

2020/2


oldott meg. A választott szerzőt kiváltó szerzőség új státusza teljességgel szokatlan – világirodalmi összevetésben is. Főként azért, mert ezt nem – mint annyian mások – a parodizálás, hanem a mimézis olyan szándékával tette meg, amelyben paradox módon a kivitelezés, a megformáltság eredetiségének mértéke a hasonlóság tökéletessége vagy a tökéletes hasonlóság lett. A maga nemében bármennyire nagyszerű a Szindbád-regény, a rákövetkező nagyprózák, Az igazi, A gyertyák csonkig égnek, a Sirály és A nővér prózapoétikai egyhelyben járása mind azt jelzik: az írói műhelygondok labirintusából sokáig nem találta a kijáratot. Erre az emigráció évtizedeiben lelt rá, de ennek elemzése már egy másik esszé témája lesz.

Bod Péter

(Gyula, 1967) kritikus, Márai-kutató, PhD-hallgató. Szegeden él, újságíróként dolgozik.


Fotรณ: PIM


Bíró-Balogh Tamás

Radnóti a kuplerájban „A tanár úr igazi úriember” – mondta utána a nő Vas István – aki a harmincas évek elején még inkább csak riválisa volt Radnótinak, később pedig legjobb barátai egyike lett – a Miért vijjog a saskeselyű? című önéletírásában (Bp., 1981. Szépirodalmi. 514–518.) leír egy esetet, amely eddig nem kapott figyelmet. Talán szeméremből, talán tanácstalanságból. Mert arról szól, hogy egyszer egy társasággal eljutottak egy kuplerájba, és ebben a társaságban Radnóti is ott volt. Sőt, az elbeszélő mellett ő a főszereplő. És bár a bulváros címnek és az alcímnek minden szava igaz – mégis, amit sejtet, valójában megbotránkoztató. Radnóti költészetének befogadásához alapvetően hozzátartozik két kultusz: a mártír költőé és az idilli szerelemé.

A történet szerint Radnóti egyik művkollos (Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma) társának, Tolnai Gábornak megjelent egy régóta készülő kötete (Régi magyar főurak), és ezt megünneplendő Tolnai meghívta barátait egy jelentős italfogyasztással egybekötött vacsorára. „Ez volt [Tolnai] addig legkomolyabb munkája, évek óta dolgozott rajta, barátai nem bíztak benne, hogy legyőzi lustaságát, és elkészül vele”, írja Vas, és hozzáteszi: éppen ezért „annál nagyobb vigalommal akarták megünnepelni a világra jöttét”. A „kanmurin” – nomen est omen – csak férfiak vettek részt: az ünnepelt Tolnai Gábor és meghívottjai: a már említett művészeti kollégium meg nem nevezett tagjai, egyedüli nevesítettként Radnóti Miklós, valamint Péter András, Halász Gábor és Vas István. Vas nem említ konkrét időpontot, de Tolnai könyvének megjelenése ad fogódzót: a Régi magyar főurak 1939-ben látott napvilágot A Magyar Történelmi Társulat könyvei sorozat 5. darabjaként, a Franklin Társulat nyomdájában készült. A kötet az 1939. június 1-3. között tartott Magyar Könyvnapon volt kapható (könyvnapi ára 5,60 pengő volt), első dedikációi azonban pár nappal korábbiak: a Márai Sándornak dedikált példányt május 25-én keltezte Tolnai (Központi 129/114.), míg az Éliás Jenőéknek szóló ajánlást 27-én (Antikvarium. hu 9. online árverés, 335.)

2020/2

hÉvíz /

Hullámverés

171


És valóban: Radnóti Miklósné éppen a két dedikáció keltezése közötti napon, május 26-án rögzítette naplójába: „Vacsorát főzök nagy élvezettel, mert Mik este iváshoz készül. Gábor ünnepli a könyve megjelenését a magyar főurakról, amin már egy éve dolgozik, és hogy Budára mennek a híres Kéhliné kocsmába, ahol Vas Pista, Péter Bandi, Halász Gábor meg a Kollégium vannak együtt.” (Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló. 1935–1946. Sajtó alá rend.: Ferencz Győző, Nagy Zsejke. Bp., 2014. Jaffa. 411.) Írja mindezt az átvirrasztott éjjel utáni napon. A két narratíva, Vas István kései visszaemlékezésének és Radnótiné egykorú feljegyzésének egyezése miatt kijelenthető: a Vas által részletesen elbeszélt – és alábbiakban ismertetendő – kanmuri 1939. május 25-én volt. A résztvevők: az ünnepelt Tolnai Gábor (1910–1990) irodalomtörténész, a szegedi egyetemen végzett. Ekkor az OSZK könyvtárosa. (Később akadémikus.) Meghívottjai: Halász Gábor (1901–1945) irodalomtörténész, kritikus, a budapesti egyetemen tanult, 1927-től az OSZK munkatársa, így Tolnai kollégája. A balfi koncentrációs táborban éhen halt. Péter András (1903–1944) művészettörténész, egyetemi magántanár. Apja, Péter Jenő a Franklin Társulat vezetője; András 1933-tól a Társulat irodalmi igazgatója volt. Nyilasok ölték meg. Vas István (1910–1991) költő, író, műfordító. Családjában rabbi felmenők voltak, ő kereskedelmi akadémiára ment, de nem fejezte be. 1938-ban katolizált. És ott voltak a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagjai. Őket sem Vas, sem Radnótiné nem nevesíti, de a névsor kikövetkeztethető. Az ünnepelt Tolnai mellett nagy valószínűséggel jelen lehetett még öt – ekkor Budapesten élő – egykori tag. Gáspár Zoltán (1901–1945) publicista, szerkesztő, aki 1937-től a Szép Szó szerkesztője volt. Német katona ölte meg. Hont Ferenc (1907–1979) rendező, színházesztéta, aki iskoláit nem fejezte be, inkább színészek mellett tanult; ekkor a Független Színpad vezetője. (A háború után több vezető tisztséget is betöltött.) Ortutay Gyula (1910–1978) néprajzkutató, 1935-től a Magyar Rádió irodalmi osztályán helyettes vezető, emellett egyetemi magántanár Szegeden. (Később miniszter is, akadémikus is volt.) Radnóti Miklós (1909–1944) költő. Ekkor állástalan. Keretlegények végezték ki. És Reitzer Béla (1911–1942) szociológus. Jogot végzett, de bölcsészetet is hallgatott; 1935-től a Kereskedelmi és Iparkamara hivatalnoka. Munkaszolgálatosként a Don-kanyarnál halt meg. (A Művkoll ekkor már formálisan sem működött, de tagnak számított még Baróti Dezső (1911–1994), aki viszont féléves ösztöndíjjal Párizsban volt ekkor, Buday György (1907–1990) pedig már Londonban élt.) Összesen tehát maximum kilencen lehettek jelen. A legidősebb köztük Halász Gábor, de ő is csak harmincnyolc éves, a legfiatalabb Reitzer Béla pedig huszonnyolc. Egy generáció tagjai, barátok. A legtöbben egyetemet végeztek,

172

hÉvíz /

Hullámverés

2020/2


de sokan nem tudták használni végzettségüket: a kilencfős társaságból nyolcan zsidó származásúak vagy asszimilált zsidók voltak, egyedül Ortutay nem. Öten, tehát a csoport nagyobbik része nem élte meg a második világháború végét.

Vas István önéletrajz-írása szerint az ünneplés a Sipos-féle halászcsárdában kezdődött. Sipos Károly 1936 májusában megnyílt vendéglője a III. ker. Lajos u. 46. szám alatt volt és van jelenleg is. Itt a társaság tagjai megvacsoráztak és „még civilizált emberek” voltak. Innen átvonultak Kéhliné kocsmájába, „inni”. Özvegy Kéhli Józsefné vendéglője szintén Óbudán volt (III. ker. Mókus u. 22.), 1933 júliusában avatták falán az emléktáblát: „Itt szokott ülni barátaival Krúdy Gyula, a nagy magyar író.” A halászcsárda és a vendéglő között bő egy kilométer a távolság, negyedóra alatt gyalog kényelmesen megtehető, még egy vacsora után is. Kéhlinénél azonban már nem ettek, csak ittak. „Módszeresen, eltökélten – irány: a részegség. Jól haladtunk a cél felé, egyik poharat a másik után hajtottuk föl, és csakhamar boldog testvériségben olvadtunk össze.” Két ember lógott csak ki a tivornyából: a rangidős Halász Gábor, aki akármennyit is ivott, „csak abban nyilvánult meg, hogy arcának szigora tartós vihogásba oldódott”, és Radnóti, mert „ő csak a minyonnak nem tudott ellenállni, különben ételbenitalban mindig mértéket tartott – most is csak néhány pohárral ivott, közben szelíden, barátságosan igyekezett belesimulni az emelkedő hangulatba.” (A költő ételfogyasztási mértéktartását aznap talán az is elősegítette, hogy felesége indulás előtt főzött neki vacsorát – hogy ne ártson meg neki annyira az ital.) A számlával nem kellett törődni, mert mind a vacsorát, mind az ivászatot Tolnai Gábor állta. Miután kijöttek a kocsmából, Péter András találta ki, hogy menjenek el a Víg utcába. A jómódú családból származó, vezető tisztséget betöltő művészettörténész „láthatóan átvette a házigazda szerepét”, megállított két – 1939-ben már mindenképp anakronisztikusnak, másképp: nosztalgikusnak tűnő – konflist, és elindultak „az intézményesített prostitúció” közkedvelt épületéhez. A Margit-hídon mentek át a Dunán, majd a Lipót körút, Nagykörút és a Rákóczi út érintésével jutottak el a nevezetes bordélyig. Ahogy Vas írja: „Radnóti mellett ültem, gyakori megszakításokkal, mert a nyitott konflisban föl-fölugráltunk, bámulni a tájat, vagyis a holdat a Dunán, a szombat éjszakai nyüzsgést a fényreklámokkal cikázó, kivilágított Körúton. Miklós […] is megmámorosodott a levegőtől és a látványtól: egyek voltunk az elragadtatásban, ahogy egymást karolva, ingadozva állunk a nyári éjszakában, mintha csak tudtuk volna, hogy ez

2020/2

hÉvíz /

Hullámverés

173


a nevetséges, korszerűtlen konflisozás kivételes fénypontja életünknek – hogy így többé sohasem fogjuk látni városunkat.” Odaérve a „közvetlen”, „kispolgári”, tehát „olcsó”, piros lámpával jelölt házban lévő szalonba, megcsapta őket az alvilág és a bűn borzongató légköre. „A homályt nem enyhítették a levegőben úszó cigarettafüst fehér foszlányai, sem azok a halvány, rózsaszín derengések, amelyek részint a kis asztali lámpákból, részint az asztaloknál ülő vagy közöttük mozgó nők kurta kombinéiból vagy netán éppen a bőrükből származtak.” Szeszes italt nem szolgáltak föl, ezért két kávét ittak, hogy jobban magukhoz térjenek. A szabad nők odaültek az asztalukhoz, a férfiak így nyugodtan szemlélhették őket és beszélgethettek is velük. „Szerencsére eléggé sokféle volt az ízlésünk – írja Vas –, és lassanként minden vita, versengés nélkül fölállt és egy-egy nővel szobára vonult a társaság minden tagja – az is, aki néhány héttel azelőtt nősült.” Az anyagiakkal ismét csak nem kellett foglalkozniuk, Péter András állta mindannyijuk bordélyszámláját, és ez „teljen önállóságot” biztosított számukra. Vas állítása szerint „a társaság minden tagja” elvonult egy-egy nővel. Azaz Radnóti Miklós is. Viszont ahogy az előre bejelentett ivászatról igen, úgy erről Radnótiné nem tudott. Már idézett naplóbejegyzése így folytatódik: „Este feketét iszom, mert Glatter Jóska jön fel, és amikor 1 óra után Mik még mindig nincs itthon, elkezdődik a szokásos idegesség és rémlátás és a fékezhetetlen rossz fantáziálás. Persze annyira fel vagyok zaklatva és dühödve, mire Mik hazajön, hogy késő hajnalig már nem tudok elaludni. Haragszom, haragszom rá, hogy ezt teszi velem, tudja, hogy milyen nyugtalan vagyok, nincs rám tekintettel, az átdolgozott napjaimra, rövid éjszakáimra. Nagyon tele vagyok elkeseredéssel.” A Gyarmati Fanni által említett „fékezhetetlen rossz fantáziálás” során valószínűleg nem egy titkos bordélylátogatásra gondolt. Az első hasonló eset két évvel korábban, házasságuk második évében történt. 1937. február 12-én jegyezte fel – visszamenőlegesen 9-i dátummal – naplójába: „Mik este a Tükör-feketén volt, mint rendesen, előtte a Vajdában Halász Gábor előadásán. Én örömmel jövök haza lefeküdni, […] fél 12-kor már alszom is, de 3 előtt felébredek, és Mik még nincs itt. Egész összefacsar a rémület, ahogy mondani szokták. Várok, az óra megáll közben, és múlik az idő. Már bőgök és rémképeim vannak, és már azt hiszem, talán nem is él, az nem lehet, hogy ilyen soká elmaradjon. Soha még nem csinálta, irtózatos.” Már jártak az első villamosok, amikor Radnóti hazatért. „Nem tudok szólni, csak rámeredek, és ő is egész döbbenten énrám, és nyakába esve sírok. Mi is volt ez. Mintha most kaptam volna meg őt újra, már szinte elveszettnek éreztem, és ráébredtem az életem szörnyű értelmetlenségére nélküle.” (Radnótiné, 154-155.)

174

hÉvíz /

Hullámverés

2020/2


A naplójegyzet szerint nagyon hasonló este volt ekkor. Radnóti elmondta feleségének, hogy „egy olyan őrület fogta el a társaságot; nem hazamenni, a Franklintól még elmentek a Centrálba, és ott ültek együtt több házas férfi is, sőt még a Vas Pista is”, utóbbi „mint döntő érv”. Nemcsak az eset hasonló, de még a szereplők is részben ugyanazok: a központi fontosságú Vas István, Halász Gábor, Radnóti, és „több házas férfi”. Gyarmati Fanninak mindenesetre igaza volt, hogy nem a könnyű, titkos testi örömök miatt aggódott. Mert bár „Miklós is követte a többiek példáját, egy elég testes, idősebb, nehezen kelendő nővel” felment szobára, ott azonban nem az történt, ami hasonló helyzetekben szokott. Radnóti ugyanis valóban „eltöltött egy fél órát a társaságában – mert nem akarta őt megfosztani keresetétől, amelyet különben is Péter Bandi fedezett –, de nem vetkőzött le, hanem kedvesen elbeszélgetett vele: még a fia nevelésével kapcsolatban is adott neki néhány tanácsot.” „– A tanár úr […] igazi úriember”, emlékezett vissza „elérzékenyülten” a nő három hónap múlva, amikor Vas már bejáratos volt a szalonba, és megbeszélték azt a bizonyos májusi éjszakát.

Beck Judit, Gyarmati Fanni, Vas István és Radnóti 1940-ben

2020/2

hÉvíz /

Hullámverés

175


Mi is történt tehát végső soron? Radnóti jól bevacsorázott otthon, és csak a minyonoknak nem tudott ellenállni: az ingyen italnak és az ingyen testiségnek igen. Nem akarta megcsalni feleségét, de a hivatásos hölgyet sem akarta cserben hagyni: szociális érzéke miatt úgy tett, mint aki rendesen végzi dolgát, és ezzel pénzhez juttatta a nőt, közben pedig pedagógiai tanácsokat adott a gyermekét feltehetően egyedül nevelő ismeretlen asszonynak. Ez a titkos bordélykaland tehát éppen hogy erősítette a Radnóti házaspár szerelmét és erősíti e kapcsolat utólagos megítélését. Radnóti másnap, május 26-án verset írt, „azon felingerülve, ami a tegnapelőtti lapokban állt, mint kis hír: Toller öngyilkossága. [...] Sajnos ez már csak asztalfióknak mehet, ez a vers is, de legalább valami – hónapok óta” (Radnótiné, 412.). A Pesti Napló – amiről tudni, hogy Radnóti olvasta – egy számban hozta a New Yorkban öngyilkosságot elkövető versbeli T, azaz Ernst Toller német drámaíró, és a prágai lakásában életének önkezével véget vető J, azaz Jiri Mahen cseh újságíró halálhírét, ráadásul egymást követő oldalakon. (Ernst Toller öngyilkos lett. PN, 1939. máj. 24. 12., Egy cseh író öngyilkossága. PN, 1939. máj. 24. 13.) Ezek kapcsán írta meg Radnóti a Csütörtök című verset – a költészetről és a költői létről. Talán nem véletlen, hogy éppen a baráti tivornya és a közös kuplerájlátogatás utáni napon született meg ez a vers, amelynek közvetlen kiváltó okai (a cikkek) mellett ott érződik a háború nyomasztó közeledése, az éppen Radnóti születésnapján, 1939. május 5-én érvénybe lépett második zsidótörvény, állástalansága, kiszolgáltatottsága. A vers második része már elvonatkoztat a konkrét hírektől: s ki költő és szabad szeretne lenni, egy fényes kés előtt kiálthat-é? Kiálthat-é a végtelen előtt, ha véges útja véget ért; a hontalan vagy láncon élő kiálthat-é az életért? Mikor harapni kezd a bárány s a búgó gerle véres húson él, mikor kígyó fütyül az úton, s vijjogva fujni kezd a szél.

176

hÉvíz /

Hullámverés

2020/2


Amikor május 25-én éjjel Radnóti részt vett a közös vacsorán és folytatásán, saját kilátástalan jövőképe mellett már „dolgoztak benne” az előző napi halálhírek. Nem véletlen, hogy a belső feszültségek miatt nem tudott felhőtlenül szórakozni a többiekkel. Egy pillanatra megmámorosodott, a konflisban, de akkor is azért, mert úgy látta akkor Budapestet, ahogy soha többé nem fogja már. A másnap született, ars poeticaként is értelmezhető vers címe – Csütörtök – olvasható bibliai utalásként: nagycsütörtökön Jézus tanítványaival összegyűlve töltötte el utolsó vacsoráját, felkészülve az emberiségért hozott áldozatára, saját halálára. Ezt teszik a versben említett költők-írók is: meghaltak hitvallásukért. És bár kései visszaemlékezésében Vas István egy szombat estét-éjjelt írt le, emlékezete évtizedek távlatából megcsalta, ugyanis 1939. május 25-e éppen csütörtöki napra esett. A világ fölborult rendje összekapcsolódott a hétköznapok felborult rendjével. És ebben a fölborult rendben egy igazi költőnek csak meghalni lehet. Mint ahogy az történt is.

Bíró-Balogh Tamás

2020/2

(Gyoma, 1975) irodalomtörténész. Szegeden él, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karán tanít. Legutóbbi kötete: Ha nem volnátok ti. Kosztolányi Dezső utolsó szerelmei (2019).

hÉvíz /

Hullámverés

177


Fotó: Sepp Dreissinger – Thomas Bernhard, Café Bräunerhof, Vienna


Bartók Imre

Rettenetes megfosztottságok Thomas Bernhardról Ha mutatsz egy embert, aki beszél, minden egyebet elhiszünk neked. Mi sem volna egyszerűbb, elvégre mondhatjuk, hogy itt emberek beszélnek. Igen és nem: még csak alaposabb vizsgálatra sincs szükség, hogy lássuk, mennyi minden hibádzik ebben a mondatban. Először is nem emberek, legalábbis illuzórikus volna feltételezni, hogy itt bármikor is egymástól világosan elhatárolható, saját élet(történet)tel rendelkező individuumok jelennének meg. Mint ahogyan az is kérdéses, hogy emberek-e egyáltalán, vagy inkább porhüvelyek, amelyek üres fejükben nem egy agyat, hanem egy mindenkori „emberi katasztrófát” hordoznak. De még ennél is kétségesebb a beszéd; legalábbis, amennyiben a beszédnek minden inherens akadálya és kudarca ellenére tulajdonítunk valamiféle közléskaraktert.

Bernhard karakterei semmit sem akarnak közölni. A dialógust – annak lehetőségét – hírből sem ismerik, különösen olyankor nem, amikor egyébként épp két ember áll egymás mellett, és – elvileg – mondhatnának ezt-azt egymásnak. Ilyenkor válik egészen triviálissá, hogy nem egymáshoz beszélnek. A több száz oldalnyi, hagymázas gondolatfüzéreket azonban nem tekinthetjük minden további nélkül monológnak sem, legalábbis nem gondolhatjuk, hogy az egyetlen személy perspektívájából hangozna el, annak lelki-szellemi működését performálná. Bernhard karakterei már eleve zárt sokaságok. Fejnehéz uradalom minden ember; „Elzártság. Elmebaj. Halálos önbeszédesség.” (Megzavarodás, 141.) Az újkori filozófia Kanthoz kapcsolódó ún. „kopernikuszi fordulata” ajándékozott meg bennünket a felismeréssel, mely szerint az empirikus sokféleséget [empirische Mannigfaltigkeit], más szóval az érzéki világ káoszát csupán a tiszta ész, a tapasztalatot a priori elrendező-tagoló-értelmező fakultás varázsolja a tudatunk számára használható egésszé; nem egyszerűen ez teszi lehetővé, hogy a tapasztalataink értelmezhetőek legyenek a számunkra, hanem ez teszi lehetővé egyáltalán azt, hogy tapasztalatokról beszélhessünk. Ez, miként azt evidensen-ösztönösen érezzük, hatalmas áldás, a teremtés-tervezés

2020/2

hÉvíz /

Hullámverés

179


egyik, magától értetődőségében szinte már észrevehetetlen, mégis abszolút nélkülözhetetlen csúcsteljesítménye, hiszen enélkül csupán megzavarodott marionett-bábukként kóvályognánk a nem-euklidészi világ szédítő tapétái között, képtelennek mutatkozva arra, hogy a legelemibb összefüggéseket felismerjük a dolgok között. Nem csupán az ok-okozati relációk feltárása volna megoldhatatlan a számunkra, de még egyazon dolog különböző tulajdonságait sem volnánk képesek az adott tárgyra vonatkoztatni, nem volna semmiféle metafizikai ragasztó, amely egyben tartaná egy adott létező kvalitásait. A piros szín és a kerekded forma distinkt jellemzőkként lebegnének előttünk, anélkül, hogy megpillantanánk az előttünk mosolygó almát. Mindez tehát, mondhatjuk, hatalmas áldás, egyúttal életfeltételünk. Ennek ellenére Bernhardnak, illetve Bernhard elbeszélőinek érezhetően van valamilyen alapvető problémájuk a valóság ezen észlelésével. A Bernhard-karakterek abszolút gyanúval viseltetnek a világgal szemben, és ennek a gyanúnak értelemszerűen nyelvi karaktert adnak, noha érezhetően nem bíznak a nyelvben sem; nincs azonban más, mint a nyelv. A hömpölygő bernhardi szófűzés, a végtelenített mellérendelések, a magát folyamatosan gerjesztő-tompító zaklatottság, a passzívagresszív szintaktika, az „indulatművek” fogalomkészlete, a németül elvileg jól működő, de még ezen a nyelven is abszurditásig hajszolt szubsztantivizálási mániái, a „többemeletesség”, a kötőmód és a függőbeszéd által működtetett folyamatos – és nem-ironikus – elbizonytalanításai, továbbá általános és eklektikus ormótlansága mintha mind abban a felismerésben gyökereznének, amely szerint az emberi a priori nem csupán eltorzítja és meghamisítja az őseredeti káoszt, de látszatintézkedésével, kulturális-morális-nyelvi normalizációs gyakorlataival valójában egy olyan végterméket állít elénk világtapasztalatként, amelyhez immár nem csupán a „világ” – a cselekvés valós és potenciális tere – nem rendelhető hozzá, de amely szükségképpen magában hordja és szüntelenül le is leplezi önnön hazugságát. A tapasztalaton, más szóval a kultúrán átszűrt világ fölött óhatatlanul a hamisság szelleme lebeg. A bernhardi karakterek ettől a hamisságtól szenvednek, illetve eltérő mértékben ugyan, de talán beletörődtek, és szintúgy eltérő mértékben és módon, de a maguk kisebb-nagyobb nyelvi forradalmaival a hétköznapoknak ezt a Bastille-ját ostromolják, egy régi-új rend megalapításának igényével. Bernhard számára a kultúra világa – ez alól a zene képezi az egyetlen kivételt – gyakorlatilag minden elemében és minden tekintetben viszolyogtató, hiszen a kultúra nem képes másra, mint egy eleve hamis tapasztalatból kiindulva hatványozott hamisságokat termelni; világos, hogy ez saját irodalomfelfogására nézve is radikális következménnyel jár. Az irodalom Bernhard számára nyelvkritika,

180

hÉvíz /

Hullámverés

2020/2


rombolás, és az ezeket ösztönző viszolygás megzenésítése. Mindemögött egy előemberi politikum fogalma is kirajzolódni látszik. Bernhard elbeszélője a Megzavarodásban nem véletlenül „a régi világ” képviselője; Saurau herceg kifejezetten reakciós alak, mégpedig kettős értelemben: egyrészt elviselhetetlennek tartja a jelent meghatározó álpolitikai mákonyt, az örökös finomkodást és körülményeskedést. Eszménye az újfeudalizmus, amelyhez új embereket, új „intézőket” igyekszik toborozni. Így például a – feltehetően – jobb sorsra érdemes Zehetmayert, aki egy apróhirdetés alapján jelentkezik a munkára, és aki rövid úton összeroppan a herceg kérdéseinek súlya alatt. „Azt mondom Zehetmayernak – meséli a gróf utóbb –: magának valószínűleg heves, fejetlen, nem természetes gyerekkora volt. […] Tisztában vagyok vele, hogy egy ilyen emberhez (amint természetesen egy ilyen néphez is!) egyszerűen kell beszélnünk, a bonyolultat, megerőltető-nehezet egyáltalán nem szabad hallhatóvá tenned. Egy ilyen ember ellen, Zehetmayer ellen nem szabad elkövetned saját természeted bűnét, vagy nem szabad bűnt elkövetned azzal, hogy beletaszítod a gondolataidba, nagyszabású szám-, jel- és végtelen természetlabirintusodba. […] Zehetmayer azt mondta – mondta a herceg –, hogy hát neki is rejtély, hogy miért pályázik az állásra. De annyi mindent teszünk, és rejtély marad, hogy miért, mondta.” (75-76.) Zehetmayer itt természetesen éppannyira áldozat, mint amennyire áldozat maga az olvasó is: vele együtt bekerülünk a herceg „természetlabirintusába”, ami különösen aggasztónak ígérkezik annak tudatában, hogy egyébként „nem természetes gyerekkorunk” volt. Egyszerű beszéd ez, amely visszatartja a megerőltető-nehezet, ebben a látszat-kíméletességében azonban – rögvest kiderül – mindennél fojtogatóbb. A herceg és reménybeli munkavállalója közti sajátos ismerkedés még hosszan folytatódik – „Felbukkan egy ember, gondoltam, és azt mondja, hogy a hirdetésemre jön fel a várba, és azt mondja, hogy Zehetmayer a neve, én pedig semmit nem tudok kezdeni ezzel az emberrel.” (78-79.) –, és ennek a folyamatnak ráadásul egyre markánsabb elemeként jelenik meg egyfajta folyamatos nyelvi irritáció: „Egyáltalán feltűnik nekem, hogy az emberek milyen készségesen reagálnak valamilyen konkrét szóra, érzékenységszavakra […] Nővéreim, lányaim, fiam, mind betegei annak, hogy bizonyos szavakra mindig menthetetlenül elkínzottan reagálnak. Azt gondoltam magamban, Zehetmayerral szemben biztosan nem szabad említenem a vakondok szót. […] Zehetmayert nem szabad a vakondok szóval szembesítenem. (A hazájával!) Szembesítettem vele, és feltételezésem, hogy fájni fog neki, ha kimondom a vakondok szót (emlékeztetem

2020/2

hÉvíz /

Hullámverés

181


hazájára), beigazolódott. […] Zehetmayer önmagában véve az az embertípus, amelyet kímélni kell, miként a legtöbb embert kímélni kell, kedves doktor, én azonban nem kíméltem őt, kezdettől fogva ismertem összes gyengéjét, betegségét, éppen ezért nem voltam rá semmilyen tekintettel.” (80-81.) Előttünk van tehát egy evidens alá-fölérendeltségi, lényegében szadomazochista viszony kettejük között. Ha azonban megbolygatjuk a helyzetet, hamar kiderül, hogy Saurau herceg a maga felismerésekre építkező „hatalmában” éppolyan kiszolgáltatott, mint azok a leendő alattvalói, akiknek a hazája a föld alatt van. A kastély mellvédjének nullpontjáról tekintve persze a felszín – Magyarország és Ausztria belátható vidékei – már evidensen a felszín alattiként jelennek meg; ez a vakondok hazája, ez az a hely, ami fáj. A folyamatos nyelvi erőszak/szubverzió utópiája természetesen a csend: „Legutóbb rá tudtam beszélni a fiamat egy sétára a szurdokba […] Ez a séta – mondta a herceg – megint egyike volt az általam kedvelt, egyetlen szó nélküli sétáknak. E séták közben, kedves doktor, ez magától értetődő, egyetlen szót sem szabad szólni. Aki e szabályhoz, hogy az ilyen sétákon egyetlen szót se szóljunk, nem tartja magát, azt egyszer s mindenkorra kizárom ezekből az egyetlen szó nélküli sétákból.” (125.) Sokan felfigyeltek a Bernhard-szövegek zenei szerkesztettségére és sajátos tonalitására. „E szövegek nyelvi zenéje a repetitív minimálzenére emlékeztet. Formálásának alapelve az ismétlés variációkban, a monotónia variációja. A variációs fajtákat az eredeti szöveg partitúrája szigorúan előírja.” (Győrffy Miklós: Thomas Bernhard Magyarországon, Jelenkor 2005, 48. évf. 1. szám) Kétséges azonban a Bernhard-recepciónak az a közhelye, mely szerint a fenyegető őskáosszal szemben itt a karakterek a strukturált nyelv „biztonságot jelentő” elefántcsonttornyába húzódnának vissza. Ez a nyelv, bár jelentős teherbírással rendelkezik, nem ad biztonságot lakói számára. A Bernhard-mondat zeneisége sosem dallamosság. A jelentés sosem szimbolikus. A szövegek egy végtelen felszínt hoznak létre, amelyen minden tudható, ám ahol nem létezik többé megismerés. Ez a hermeneutikának ellenálló, a rejtélyek (szimbólumok) termelésében a legkevésbé sem érdekelt írásmód, amennyiben ráengedjük magunkat a biográfiai értelmezésre, Bernhard egy személyes drámájából – illetve deficitjéből – is eredeztethető; Marcel Reich-Ranicki emlékeztetett Bernhard saját vallomására, mely szerint a 18 éves korában átélt súlyos tüdőbaj olyan neurológiai károkat okozott a szervezetében, amelyek következtében „a szexualitás megszűnt a számára”. És valóban: Bernhard világában gyakorlatilag semmi nyomát

182

hÉvíz /

Hullámverés

2020/2


nem találjuk a modern identitás- és kultúraelméletek egyik prominens konstitutívumának, nevezetesen a vágynak; ennek különböző kulturális kodifikációiról, a „szeretetről” vagy „szerelemről” nem is beszélve. Nem mintha ebben a világban egyébként ne volna helye a kimondhatatlannak, a csalódásnak, az ismeretelméleti és interszubjektív félreértéseknek, továbbá a kétségbeesésnek és a mániákus önmarcangolásnak – egyszóval mindannak, amit hagyományosan a szerelem újkori tapasztalatához kapcsolunk –, mégis, a vágy/szerelem a maga általános érvényűségében hagyományosan az elképzelhető legszemélyesebb tapasztalatunkként jelenik meg, ennyiben pedig újabb elvi akadálya van, hogy a bernhardi szövegtérben elevenen működhetne: Bernhard világában ugyanis, mint említettem, nem individuumok (=oszthatatlan), egymástól világosan elhatárolható egyének mozognak (vagy inkább ülnek/állnak), hanem inkább afféle élőhalott matricák, amelyek, ha egyszer a szerzői akarat odanyálazta őket a táj vonatkozó pontjára, már el sem igen mozdulnak onnét. Ennek az egzisztencialista kétdimenzionalitásnak („Abszolút ataraxia: az én állapotom.” Megzavarodás, 132.) lehetnek ugyan térbeli aspektusai – a Fagy zegzugos völgye, a Mészégető odúja és a Megzavarodás Sauraujának a vakondokvilág fölé magasodó kastélya –, ám ezek inkább kafkai mintára konstruálódnak, márpedig a kafkai térrendezés alapvető belátása, hogy az a bizonyos kastély nem a falu házai fölött található, hanem azokkal egy szinten, több épületben és észrevehetetlenül szétszórva közöttük. Bernhardot, miként Kafkát, egyfajta abszolút immanencia jellemzi – ehhez illeszkedik a vágy lehetetlensége –, amíg azonban Kafkánál ez az immanencia egyfajta „zsidó materializmus” szellemében legalább a transzcendencia visszfényét őrzi, addig Bernhardnál már e fény emléke is elhalt: életműve a nyelv, a kultúra, a személy és a történelem zsákutcája, amely ugyanakkor letaglózó reménytelensége – minthogy a vágy-hiány egyben remény-hiány is –, alig belélegezhető levegője, az emberi kapcsolatokról alkotott nihilista felfogása és a nyelv folyamatos elégtelenségének, a „rettenetes megfosztottságok” (Megzavarodás, 136.) már-már élveteg manifesztációja mellett is hordoz valamit „Az igazság felszabadít” emancipációs ígéretéből. („A hideggel együtt növekszik a világosság”, mint volt szíves emlékeztetni rá „értő közönségét” (Díjaim, 28. / 74.)) És talán vannak fontosabb dolgok még az irodalomnál; megejtő, hogy amíg a pénz – mint irodalmi téma a pénz persze elhanyagoltabb a vágynál, ugyanakkor kétségkívül a modernitás másik alapvető konstitutívuma – gyakorlatilag semmilyen szerepet nem játszik Bernhard prózájában, annál fontosabb azon kívül. Az irodalom nem művészet, a könyvek nem műalkotások; a könyvek

2020/2

hÉvíz /

Hullámverés

183


pénzcsináló gépek, a pénzből pedig birtokfelújításba lehet kezdeni, illetve új autókat lehet vásárolni. (A díjak – a pénz – visszautasítása így természetesen fel sem merülhet; minél inkább megveti azokat, akiktől kapja, annál kevésbé.) Az sem baj, ha Rijeka felé egy kretén kilapítja az új Heraldunkat, mert a jugoszláv biztosítók értik a dolgukat: „Nemcsak a kocsi értékét kaptam vissza, de még úgynevezett fájdalompénzt is kaptam. Meg még úgynevezett ruhatérítést is hihetetlen összegben.” (Díjaim, 41.) Hol húzódik a szó és a tett, a művészet és az élet közti határ? Bernhardot lázálomszerű elevenséggel kínozta annak problémája, hogy pontosan miben is áll az „elmebetegség publikálása és az elmebetegség megélése” (Bán Zoltán András) közti különbség. Ezzel kapcsolatban, élet/mű egymásra vonatkozásának témájában talán beszédes a következő anekdota: 1972-ben A tudatlan és az őrült c. darabjának ősbemutatóján Bernhard meghagyta, hogy a darab végén be kell állnia a teljes és végérvényes sötétnek, magyarán a színházterem összes fényét le kell kapcsolni. A rendező ennek eleget is tett, a biztonsági világítás azonban továbbra is ott pislákolt a kijárat környékén. A csalódott szerző ezt a malőrt követően megtiltotta a darab további előadását: egy olyan közönség, amely kétpercnyi sötétséget nem visel el, minek is vesződne az ő műveivel. Az is igaz persze, hogy a fények még azt a két percet követően is felgyulladtak volna. Vagyis kezdődhet minden elölről, újra szembehelyezhető lesz egymással szó és tett, hogy aztán valahol, egy következő műben ismét egyesüljenek. Nincs baj. Egyedül arra kell ügyelnünk, hogy csínján bánjunk érzékenységszavainkkal, és legyünk egymással kíméletesek; hiszen elég egy óvatlan gesztus, egy mégoly jóhiszemű szembesítés, és máris zuhanni láthatjuk azt, akiről eddig azt hittük, hogy szorosan mellettünk állt.

Bartók Imre

184

(Budapest, 1985) író, kritikus. Legutóbbi könyve: Jerikó épül (2018).

hÉvíz /

Hullámverés

2020/2


HAJÓSZAKÁCS


Fotรณ: FORTEPAN


Fehér Béla

KOMÓCSY TÖRZSVENDÉG ÉS AZ APRÍTOTT SEMMIREKELLŐ Székelygulyás a legendák hálójában

A székelygulyásról sok mindent leírtak már. Egyik élen járó legendagyárosunk, Dravecky Balázs (1938−2003), a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum néhai igazgatója, az asztali örömök historikusa (így nevezte magát) azt írja, hogy a székelykáposzta Székely József (1825−1895) Pest megyei levéltáros találmánya.

A fogás úgy született, hogy Székely elújságolta az Arany Sas fogadó gazdájának, hogy kigondolt egy új ételt, mégpedig a paprikás-tejfölös szaftban főtt sertéshúsos káposztát. A gazda másnapra elkészítette, és mindenki kiválónak találta. „Így lett országos kedvenc étellé” – írja Draveczky, de megemlíti, hogy a történetet Rexa Dezső (1872−1964) művelődéstörténésztől vette át. (A pesti Arany Sas a mai Kossuth Lajos és a Semmelweis utca sarkán állt.) Más források szerint levéltárosunk régóta törte a fejét, miként lehetne a pörköltet a káposztával összefőzni, s 1887-ben végre rájött a megoldásra. A belvárosi Komlókert vállalta, hogy az új ételt bemutatja a vendégeinek. De ezzel még nincs vége! Más források a mai Városház utca és a Vármegyeház utca sarkán egykor állt Zenélő Órához címzett vendéglőhöz kötik a székelygulyást. Székely József, akinek titkos (?) szenvedélye volt, hogy ételeket találjon ki, megálmodta a székelygulyást, és miután megfőzte, a receptet nagylelkűen a Zenélő Órának ajándékozta. Létezik a történetnek egy másik változata, miszerint a fogás valójában a Zenélő Óra vendéglősének alkotása. Amikor Székely levéltáros először evett belőle – mit tesz a véletlen –, jelen volt Petőfi is, aki „másnap úgy rendelte az ételt, hogy kérek Székely-féle káposztát” (Dr. Pethő Mária: A gulyás, pörkölt és paprikás története hazánkban, 2008). Ha komolyan vesszük ezt az egészet, a Zenélő Óra forró nyomnak tűnhet, ugyanis Székely Molnár Imre újságíró (az 1930-as években a Szegedi Napló főszerkesztője, a háború után Kanadába emigrált) úgy tudja, hogy a levéltáros egy alkalommal késő este tért be a Zenélő Órába, enni szeretett volna. Az ételek már kifogyóban voltak, mire a vendéglős Székely kívánságára összeöntötte a maradék savanyúkáposzta-

2020/2

hÉvíz /

Hajószakács

187


főzeléket a sertéspörkölttel. Olyan kiváló étel született, hogy legközelebb Petőfi is rendelt belőle, és elkeresztelte Székely-gulyásnak. Az eset állítólag 1846-ban történt. (Amerikai Magyar Világ, 1974. augusztus 18.) Most tekintsünk el attól, hogy a kortársak szerint Petőfi undorodott a savanyú káposztás ételektől, de azt nyilván jól tudta, hogy minden gulyásos étel marhahúsból készül. Tekintsünk el attól is, hogy Székely 1846-ban még nem volt levéltáros, csak egy 21 éves joghallgató. A fent ismertetett cikkre Szathmáry Lajos válaszolt az Amerikai Magyar Világban 1974. szeptember 15-én. Szathmáry 1951-ben Chicagóban alapította és 1989ig vezette Bakery nevű vendéglőjét, a szakácsművészet elismert művelője és szakírója volt. Cikkében arra hívja fel a figyelmet, hogy az 1910-es évekig egyetlen nyomtatott receptgyűjtemény sem említi a székelygulyást – ez tévedés, még visszatérünk rá –, mégpedig azért, mert ezt a fogást az 1910-es évek végén tette népszerűvé a budapesti Székely Sörözőben egy Szegedről elszármazott Székely nevű vendéglős, aki önmagáról nevezte el „ezt a régi híres szegedi ételt, ezt a szegedi káposztából átköltött ételszimfóniát, amelyet eleinte nem is hívott senki székelygulyásnak, hanem székelykáposztának.” (Vajon miért nevez el bárki saját magáról egy közismert ételt?) Szathmáry talán az Erdélyi Borozóra gondolt, annál is inkább, mert a mai Dalszínház utca és a Révai utca sarkán 1932-ig működő étterem azzal hirdette magát, hogy „erdélyi minta vendéglő”. Spiegel Ignác alapította, és vezette 1932ben bekövetkezett haláláig. Az Erdélyi Borozó a magyar vendéglátás egyik legnagyobb – és feldolgozatlan – sikertörténete. Fénykorában népszerűbb volt, mint a Gundel, konyháján Spiegel Róza – „Pest Zachernéje”, mondták róla –, az alapító húga főzött és irányította a személyzetet. Állandó fogásai közül a tyúkhúsleves, a körmös bableves, a korhelyleves, a főtt marhahús tormával és a káposztás ételek számítottak közkedveltnek. A kortársak szerint Krúdy Gyula az utóbbiak kedvéért járt oda. A Dalszínház utca 8. szám alatt korábban is működött vendéglő, ott nyílt meg 1899 októberében Lantos D. Adolf erdélyi étterme és polgári sörözője – akár erre is gondolhatott Szathmáry –, ahol a beharangozó hirdetés szerint „a legjobb erdélyi szakácsné által készített eredeti ételek” voltak kaphatók. Lantos újsághirdetésekben reklámozta vendéglője kínálatát, az ételek között szerepel a székelygulyás is. Olyan szamárságokkal nem foglalkozunk, hogy némelyik forrás Székely Bertalan festőművészhez köti az ételt, ennél érdekesebb fejlemény, hogy Rákosi Viktor lapjában, a Kakas Mártonban azt írják (1898. július 24.), hogy „a székelygulyást e héttől fekete szélű tányérokban szolgálják föl a budapesti vendéglőkben, az öreg Szikszay Ferenc, a székelygulyás megteremtője végképp visszavonult

188

hÉvíz /

Hajószakács

2020/2


a közélet mezejéről.” Szikszay Ferenc (1843−1921) vendéglője Budapesten működött a mai Rákóczi út és a Múzeum körút sarkán, abban a bérházban, amely a Nemzeti Színházat ölelte körül (az épületegyüttest 1914-ben bontották le). Szikszay legalább olyan fontos tényezője volt konyhánk hagyományőrző megújításának, mint kortársa, Karikás Mihály, vagy később Gundel Károly. Szikszayról sokan, sok mindent írtak, de egyedül a Kakas Márton cikkének szerzője állítja, hogy a székelygulyás tőle származott. Ezzel szemben Bevilaqua Borsody Béla várostörténész-muzeológus (1885−1962), a Magyar történelem anekdótákban (1943) című könyvében ezt írja: „Ami az úgynevezett »Székely Gulyást« illeti, az se nem »székely«, se nem »gulyás«, hanem Székely János kolozsvári vendégfogadó mester kreációja az 1885-i budapesti Országos Kiállítás idejéből.” Székely János nevű fogadósnak nem találtam nyomát, az 1885-ös kiállítás részvevői, vendéglősei között sem szerepel. A Kiscelli Múzeum őriz egy, a 19. század második felére datált, huszonnégy soros kézírásos lapot a székelygulyás eredetéről. Eszerint „Székely Józsi bátyánk” egy alkalommal megszokott asztalánál ülve a Kis Pipában ebédelt, sertéspörköltet és káposztafőzeléket evett, de a kettőt összekeverte. Közben betoppant Komócsy József író (1836−1894), és megkérdezte Székelyt, mit eszik. A válasz: káposztás húst. Erre Komócsy is ugyanazt rendelte magának, de ő rizst is kevertetett bele. „Látod komám ilyen a Komócsi pörkölt – a tied csak Székely gulyás!” A feljegyzés Karika aláírású szerzője megemlíti, hogy az esetet magától Karikás Mihálytól hallotta. Közli a székelygulyás receptjét is: egy fej finomra vágott vöröshagymát zsírban zsemleszínűre pirítunk; egy kiló disznóhúst – mint a pörkölthöz szokás – darabokra vágunk, sózzuk, paprikázzuk, félig puhára pároljuk, azután egy kiló nyers hordós káposztát keverünk hozzá, és együtt főzzük készre. Tejfellel még felforraljuk. Pofonegyszerű recept. (Mellesleg a Komócsy-féle változat a rakott káposzta alkatrészeit vonultatja fel. Komócsy Józsefről – aki harmadrangú költő, de elsőrangú törzsvendég és művelt ínyenc volt – annak idején vesepecsenyét is neveztek el a Kis Pipában.) Karikás Mihály (1819−1898) vendéglője a Szervita tér 2. szám alatt működött, az épületet 1907-ben bontották le. A Kis Pipa volt az első vendéglátóhely, ahol már a kiegyezés előtti években magyarul íródott az étlap. Ha hiszünk a huszonnégy soros feljegyzésnek, akkor az utókor legendagyárosai könnyű kézzel léptették elő Petőfivé Komócsy Józsefet (aki egyébként egy darabig a Petőfi Társaság alelnöke volt). De vajon hihető, hogy Karikás Mihály vendéglős nem tudta, hogy a húsos káposzta már réges-régóta közismert fogás a magyarság asztalán? Nem hihető. Lehetséges, hogy két törzsvendég évődésekor valóban elhangzott a „Székely-gulyás” kifejezés. A szöveg alapján úgy

2020/2

hÉvíz /

Hajószakács

189


tűnik, Komócsy tréfának szánta, ráadásul disznóhúsból nincs gulyás! Meglehet, hogy Karikás attól kezdve így vette fel az étlapjára ezt a közismert ételt. Kérdés persze, mikor történhetett. Tudjuk, hogy a Kis Pipa 1859-től működött, és azt is tudjuk, hogy a székelygulyás az 1870-es években már szerepelt a vendéglő kínálatában. Karikás egyébként az 1896-os ezredévi kiállításon csárdát állított fel a Városligetben, ott minden hétfőn székelygulyást kínált, mégpedig – ahogy az étlapon áll – Mikszáth Kálmán ízlése szerint. Ennek mi volt a lényege, sajnos nem tudjuk. Karikásék nem szerkesztettek szakácskönyvet, miként Báló Jánosné sem. Ezek az igazi nagy veszteségek. A savanyú káposztával készült húsfélék már a középkorban is mindennapos eledelnek számítottak, nem csak nálunk, egész Közép-Európában. Lippay János, Mikes Kelemen, Bél Mátyás és Apor Péter káposztáról írott megnyilatkozásai közismertek. A Zrínyiek XVII. században keletkezett csáktornyai szakácskönyvében is szerepel a hússal, szalonnával, tejfellel, kölessel főzött édes- és savanyú káposzta. Legegyszerűbb volt a káposztaleves, és a zsíron pirított, a böjti időszakban pedig olajon sütött káposzta, a kölessel (darával), babbal vagy gombával összefőzött és rántással dúsított (böjtös) káposzta. Széles körben elterjedt a hajdú-, kásás-, puliszkás-, tepsis-, kapros- és a rakott (fordított) káposzta, és ezek számtalan változata, hiszen tájanként más-más ízléssel készítették. Főzték mindenféle állat nyers és füstölt húsával, hallal és ikrával. A 18-19. században a céhes lakomák kötelező fogása a húsos káposzta, a disznóöléseké – a mai napig – a toros káposzta. Vaskos magyar káposztás szakácskönyvet lehetne összeállítani, mert nincs a világon még egy ország, ahol annyiféle káposztás étel létezik, mint nálunk. A Regélő 1839. évfolyama folytatásokban közölte a Vadászat orosz s lengyel országban és a Kozákok között című sorozatot. A számunkra érdekes bekezdés egy lengyelországi farkasvadászatról szól. „Alig pirkad fel a hajnal, már kiindul a vadász sereg. Midőn helyre érnek, első gond a reggelinek készítésére fordíttatik. A tűz fölé nagy üstöt függesztenek, és savanyú káposztával kolbászt, szalonna-szeleteket s különféle húst hánynak bele. Ezen étel, mellyet Bigos hultanski-nak (aprított semmirekellő) neveznek, nélkülözhetetlen a vadászi lakománál.” Az sem igaz, hogy Erdélyben nem ismerték. Hogyne ismerték volna, amikor közeli rokonságot ápol például a gazdagabb, többféle húst tartalmazó kolozsvári káposztával vagy a lucskos káposztával. A savanyú káposzta nemzeti étel, de húst, pörköltet igényel és mindig tejföllel dúsítják – írja Csaplovics János (Gemälde von Ungern, Pest, 1829). Hoblik Márton írja (Lakodalmi szokások Verőcze vármegye felső vidékein, 1839), hogy a savanyú káposzta sertéshússal közkedvelt étel azon a vidéken, 1848-ból pedig adatunk van arról, hogy a debreceni savanyú káposzta sok disznóhússal

190

hÉvíz /

Hajószakács

2020/2


készül. Frédéric Le Play (1806−1882) francia társadalomtudós Les ouvriers de l’Orient (1877) című munkájából pedig arról értesülhetünk, hogy a 19. század közepén Magyarország középső régióiban a gazdálkodó parasztok – a nyári időszakot kivéve – hetente háromszor esznek szalonnával és disznóhússal főzött savanyú káposztát, ez a fő táplálékuk. Térjünk vissza Szathmáry Lajos megjegyzéséhez, miszerint a székelygulyás az 1910-es évek előtt nem szerepel a szakácskönyvekben. De bizony, szerepel! Ezen a néven olvasható a Képes Budapesti szakácskönyv 5. kiadásában (1888), Zilahy Ágnes Valódi magyar szakácskönyvében (1891) és Szekula Teréz Szegedi új szakácskönyvében (2. kiadás, 1892). A helyesírása vegyes: hol Székely gulyás, hol székelygulyás. Maga a recept azonban más-más néven jóformán az összes szakácskönyvünkben megtalálható. Czifrai nemzeti szakácskönyvének 1840-es kiadásában a hajdúkáposztába oldalast és kolbászt javasol belefőzni, a „téjfeles” változata pedig marhahússal is készülhet. Ezzel kapcsolatban érdekes adalék olvasható Gundel Károly alig ismert 14 lapos kis füzetében – Egytál-étel, 1941 –, mely szerint a székelygulyás eredetileg marha- és borjúhússal is készült, burgonyával gazdagítva. És mi lehetett a Szathmáry által emlegetett híres szegedi gulyás? Magyar szakácskönyvben nem találtam meg, ellenben benne van Antoine Scheibenbogen: Cuisine et patisserie austro-hongroises című receptes könyvében (Párizs, 1896). Scheibenbogen szakácskönyvét – a szerző Erzsébet főhercegnő (a legmagyarabb Habsburg, József nádor lánya) konyháján dolgozott – érdemes volna lefordítani és kiadni, pontosabb összefoglaló a Monarchia konyhájáról, mint sok elnémetesedett korabeli kompiláció. A szegedi káposztás gulyás receptje Scheibenbogennél így fest: kockázzunk fel disznólapockát a bőrével együtt, dobjunk forró zsírba felaprított hagymát, egy kávéskanálnyi piros paprikát, egy csipet köménymagot, majoránnát és egy csepp ecetet. Pirítsuk a húst, aztán adjunk hozzá egy kanál lisztet, és a hús felének megfelelő súlyú főtt savanyú káposztát. Öntsünk rá húslevest és egy pohár fehér bort, fedjük le, és tegyük egy órára sütőbe. Ha elkészült, tejföllel locsoljuk meg. A székelygulyás általam ismert első előfordulása Széchenyi István Pesti por és sár című könyvében olvasható. A kötet 1837 és 1840 között keletkezett írásokat tartalmaz. A vendégszavak varázsa című fejezetben Széchenyi a Bécsből hazatérő, és az „európaiasság nyavalyájában” szenvedő magyarokon gúnyolódik, akik a tüdőt „pájslinak”, a székelygulyást „székeli gulásnak” nevezik. Ennyit hát a derék Székely levéltárosról, az ő találmányáról és a gasztrotörténeti dajkamesékről...

2020/2

hÉvíz /

Hajószakács

191


Egyébként az 1873-ban rendezett bécsi világkiállítás magyar csárdájában székelygulyást kínáltak, adagját 50 krajcárért (hirdetés a Morgen-Postban), aztán 1874-ben a bécsi Fermden-Blatt az osztrák fővárosban működő Tőkés Borházat ajánlja, ahol „Rindgulyás”, „Kalbspörkelt” és „Székely Gulyás” kapható. Ugyanezt a vendéglőt és borait méltatja Jörgel von Gumpoldskirchen Volksschrift im Wiener Dialekte (1874) című munkájában, s megjegyzi, hogy a „Székely Gulyás” nemzeti eledel a magyaroknál. 1895-ben már konzerv formájában is létezett – Ausztriában gyártották –, és 1889-ben vonatokon is felszolgálták, miként a pacalt és a savanyú tüdőt is. Petra Foede kultúrtörténész szerint (Wie der Earl das Sandwich entdeckte – Die Geschichte bekannter Gerichte, 2012) a tejfölös „krautgulasch” ugyanaz, mint a „szegediner gulasch”, magyarul: székelykáposzta (székelygulyás). Ausztriában burgonyával, Csehországban knédlivel tálalták. Foede szerint az étel a bécsi konyha terméke, hiszen a sertéshús elkészítése ellentétes a klasszikus magyar konyhával. Ezen nyilván lehetne vitatkozni, de az nagyon valószínű, hogy az étel elnevezése Bécsből származik, onnan terjedt el, említése a 19. század második felében jóval többször fordul elő az osztrák fővárosban, mint itthon. A gulyáspörkölt-paprikás hármas egész Európában ismert volt, ehhez járult a távoli Magyarországot övező pusztai romantika, benne a székelységgel. A székely nevet össze lehetett kötni a közismert gulyással, ezzel aztán igazán egzotikus elnevezés született. Azt meg tőlünk nyugatra nem is tudták, hogy disznóhúsból nem létezik gulyás. A Le Panthéon de l’industrie című francia magazin 1889. május 26-i száma bemutatta a párizsi világkiállítás (Exposition Universelle) magyar éttermét. A cikk kedvcsinálónak felsorol néhány fogást az étlapról, ezeket itt szó szerint idézem, már csak a nyelvi csemege kedvéért is: „Szegedi Halászlé, Porkolt Hal, Kolozsvári Káposzta, Székely Gulyás, Pálfy Rostélyos, Serpemyos Sult, Paprikás Borjúhús, Paprikas Léaramy. Eszterházy Rostélyos, Paprikas Szelet, Paporikas Csirke, Púros Haluska, Pojásos Galuska, Háposztás Koczka, Káposztás Rétes, Púros Lepémy, Púros Hetélt, Púros Rétes.”

Fehér Béla

192

(Debrecen, 1949) Hévíz- és Márai-díjas író, gasztrotörténész. Legutóbbi regénye: Fültől fülig (2015).

hÉvíz /

Hajószakács

2020/2


ÖBÖl


Deák Antal a ravatalon (Arnold Enslin kőnyomata) és a Deák családfa (Söjtör, Deák Ferenc emlékház)


Molnár András

Deák Antal, a poéta Zala vármegye alispánja, országgyűlési követ, táblabíró és nem mellesleg Deák Ferenc bátyja, aki lemondott a követi székről a későbbi „haza bölcse” javára. Deák Antal azonban nemcsak politikus és Ferkó testvére, hanem költő is volt, aki történelmi regéket írt, Kisfaludy Sándort tartotta etalonnak, és a kor legnagyobbjaival állt kapcsolatban; ám kéziratai soha nem jutottak el a kiadásig.

1807-ben, abban az évben, amikor Deák Antal befejezte tanulmányait, három olyan könyv jelent meg, amely nagy hatást gyakorolt a fiatal zalai jogász érzelemés gondolatvilágára: A kesergő szerelem második kiadása, annak folytatása, A boldog szerelem, valamint a Regék; mindhárom alkotás a Zala megyei Sümegen alkotó költő, Kisfaludy Sándor tollából. Kisfaludy művei lenyűgözték a nála 17 évvel fiatalabb s vele anyai ágon távoli rokonságban álló, megyéjében alszolgabíróként, majd később főszolgabíróként tevékenykedő Deák Antalt, aki – valamikor 1822 előtt – maga is írt történelmi regéket a Himfy szerelmei és a Regék stílusában. Deák Antal 1822 októberében személyesen próbálta Sümegen felkeresni Kisfaludyt, hogy verseit átadja, a költőt azonban nem találta otthon, ezért levélben küldte át hozzá bírálatra szánt műveit. Deák Antal ekkor Szentgyörgyvár és Pölöske című „hajdankori nemzeti” regéit ajánlhatta Kisfaludy figyelmébe.1 A kéziratban fennmaradt költemények, melyeket sokáig elveszettnek hittek, nem képviselnek különösebb irodalmiesztétikai értéket, formailag kifejezetten Kisfaludy Sándor szentimentális szerelmi versciklusát és romantikus történelmi regéit utánozzák, ugyanakkor minden más forrásnál többet elárulnak a fiatal Deák Antal gondolat- és érzelemvilágáról, lelki megrázkódtatásairól, értékrendjéről és történelemszemléletéről. Kiderül belőlük, hogy Deák Antal, a gazdálkodó családfőként, vármegyei tisztségviselőként és országgyűlési követként egyaránt keménynek és határozottnak mutatkozó, céltudatos és következetes személyiség, a lelke mélyén 1  Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára. Oct. Hung. 1724. Hajdankori nemzeti rege. Szentgyörgyvár. Írta Deák Antal. 67 p.; Ugyanott Oct. Hung. 1728. Pölöske. Hajdan-kori nemzeti rege. Írta Deák Antal. 79 p.

2020/2

hÉvíz /

öböl

195


érzékeny, sérülékeny ember, aki szívesen andalog a természetben, ábrándozik a török kor hősi világáról, és távol a nagyvilág zajától, csöndes falusi magányában találja meg lelki békéjét. Az érzelemvilág, mely regéiből tükröződik, Himfy kesergő szerelmével rokon. A harminc év körüli szerző magányos, társtalan, és élete végéig agglegény marad; talán éppen egy Kisfaludyéhoz hasonló, viszonzatlan, ám egész életére meghatározó fiatalkori szerelmi csalódás hatására. Deák Antal valószínűleg korábban készült műve, a Szentgyörgyvár című „hajdankori nemzeti rege” formájában is kifejezetten Kisfaludy munkáit utánozza. A négy énekből és 131 versszakból álló alkotás 12 soros versszakai erősen hasonlítanak A kesergő szerelem úgynevezett Himfy-strófáira. A nyolc és hét szótagból álló verssorok ugyanúgy váltogatják egymást, mint Kisfaludynál, és rímszerkezete is hasonló, ám az első nyolc sorból a páratlanok nem, csupán a párosok rímelnek egymással. Deák Antal regéjének ihletője nem elsősorban a Zala folyó völgyében, a Balaton közelében fekvő Szentgyörgyvár törökkori, a 19. század elejére már elpusztult váracskája lehetett, hanem sokkal inkább a Nagykanizsa miklósfai városrészében található, 1480 után épített „Romlottvár”, azaz Botszentgyörgy várkastélya, melyet előbb erődített nemesi udvarházként, majd rövid ideig végvárként használtak, míg végül 1580 körül a császáriak feladták és felrobbantották. Deák még láthatta mindkét vár felszíni maradványait. A rege földrajzi utalásai mindenesetre zavarosak, mert Deák Antal egy helyütt Szentgrót szomszédváraként említi Szentgyörgyvárt – ami a Zala folyó menti településre utal –, a műben szereplő, egykor valóban létezett, tekintélyes zalai Both család viszont a valóságban a Kanizsa várának előterében fekvő Szentgyörgyvár ura volt. Deák Antal másik, saját kezű javításokkal teli regéjét, a Pölöskét ugyancsak egy törökkori zalai végváracska emléke ihlette. Ezt a „hajdankori nemzeti regét” kevésbé a romantikus cselekmény, sokkal inkább az emberi érzelmek és az azokat

196

hÉvíz /

öböl

2020/2


visszatükröző tájak részletesebb, szentimentális leírása uralja. Szerkezete is más, mint a Szentgyörgyváré, és hosszabb is annál: négy énekből áll ugyan, a 231 versszak azonban nyolcsoros strófákra oszlik, és összesen 1848 verssor alkotja, 276-tal több, mint a másik regét. A versszakokon belül nyolc és hét szótagú sorok váltakoznak, és csak a páros, hétszótagú sorok rímelnek. A Pölöske a szerző személyesebb, érzelmesebb vallomásának tűnik, különösen a szerelmi kínokat illetően. Deák Antal valószínűleg saját tapasztalatait fogalmazta meg a rege bevezetésében, amikor így írt az ifjúkori szerelemről: „A víg kedvvel tölt kebelben titkon ölő bút áraszt, lelket, elmét, életerőt mindent lankaszt, kifáraszt, sőt még eddig – nem csak egyszer, többször történt – annak, kit vak szerelme tüze ragad veszedelmes örvényt nyit.” A rege főhőse egykor valós személy volt: pölöskei Eördögh – Deák Antalnál egyszerűen csak Ördög – István, 1648 és 1652 között Zala vármegye alispánja. A regében szereplő apja, Eördögh György, ugyancsak létező személy, a 17. század elején a megye alispánja. Söjtör várurát, Hásságyit hasonlóképpen valóságos család, a 17. század végére kihalt Háshágyi família egyik tagjáról, talán éppen az 1664/1665-ben alispáni tisztséget viselő Mihályról mintázhatta Deák Antal, aki ilyenformán saját törökkori őseinek regényes életrajzát is beleszőtte a történelmi mesébe. A rege ötödik strófájában a szerző öccse, Ferenc születési körülményeit idéző családi motívumot találunk: Ördög István „születése gyász vala / nemzőjének, mert az anyja, / – mihelyt szülte – meghala”. Ami Deák Antal költeményeinek sorsát illeti, Stettner György, a jogtudós tanár és író, Vörösmarty Mihály és Deák Ferenc barátja 1824. július 30-án az alábbi értesüléseit osztotta meg Kazinczy Ferenccel: „Kisfaludy Sándor egy nagy regét készített tizenkét énekben, ezen cím alatt: »Gyulafy, vagy a lantos szerelme«; Deák Antal, egy buzgó hazafi s nemrég Szalának főbírája (kinél lelkesebbet mostan élő költőink közt Himfy – amint hallom – nem ismer), két kisebbet”. Stettner Vörösmarty Mihályhoz 1825. április 29-én írott levele szerint Deák Antal öccse, Ferkó néhány nappal korábban érkezett Pestre bátyja regéivel, hogy azokat cenzorhoz adja, és nyomdát keressen a kinyomtatásukhoz. Válaszul

2020/2

hÉvíz /

öböl

197


Stettner kérdéseire – „mi a Deák Antal regéinek foglalatjok s értékök, ki fognak-e mostanában nyomtattatni” –, Vörösmarty az alábbiakat írta barátjának május 9-én: Deák Ferenc a „bátyja regéit egészen rám bízta, hogy censorhoz adván megtartsam, míg róla véghatározást tehet. Erről ezután bővebben, most csak azt jegyzem meg, hogy tartalmuk igen derék, verseik könnyen folyók s nem lelketlenek; de Sándor elragadó tűzét, erejét nem találom bennök.” Deák Ferenc 1825. június 16-i levelében – a bátyja nevében – arra kérte Vörösmartyt, tudja meg az egyetemi nyomdánál, hogy ívenként mennyibe kerülne a regék kinyomtatása ezer példányban. Deák választ várt arra is, hogy a munkát átengedte-e a cenzúra. Vörösmarty válaszát nem ismerjük, de Stettner György Kazinczy Ferenchez 1825. augusztus 22-én intézett leveléből tudjuk, hogy a cenzúra engedélyezte a kéziratok kinyomtatását: „Deák Antal regéi, Pölöske és Szentgyörgyvár a censurán már általmentek s rövid idő[n belül] nyomtattatni fognak”. Deák Ferenc egyébként Vörösmarty válaszlevelét elveszíthette 1825 őszén, mert november 15-én ismételten barátjához fordult: „írd meg, kisebb nyolcad rétre, kleine Garmond betűkkel, középszerű vékonyságú írópapiroson, 900 példányra mennyiért nyomtatnak egy ívnyit az universitás műhelyében? És így az egész munka kinyomtatásáért mennyit és milyen időszakokként kelljen fizetni, hogy mi itthon tudósításodhoz alkalmaztatván magunkat, az erre szükséges pénzt elkészíthessük, és az országgyűlésének végével nyomtattatásához kezdhessünk.” Bátyja előbb is szerződést kötne – írta Deák Ferenc –, mivel azonban Zala megye követeként saját költségén tartózkodik Pozsonyban (nem fogadta el a vármegye kasszájából neki járó napibért), a család pénzét egyelőre országgyűlési költségekre kell tartalékolni, mert nem lehet tudni, meddig tart a diéta. Az eközben Pozsonyban tartózkodó és öccse híreire várakozó Deák Antal 1825 novemberének végén (vagy december elején) a sógorához, Oszterhueber Józsefhez fordult anyagi segítségért: „ha még 500 forintot magadnál tartóztatsz, igen megköszönném, mert ha Ferkó öcsém tudósítását veendem, Pesten lévő regéimet ki szeretném nyomtattatni, s e végre kellene, legalább is, amint gondolom, 500 forint; és ezekről szíves tudósításodat elvárom”. Deák Ferenc 1825. december 29-én arról értesítette Vörösmartyt, hogy a bátyja regéinek kinyomtatása ügyében az előző héten érkezett tudósítást továbbküldte Pozsonyba, és reményét fejezte ki, miszerint nemsokára hozzákezdhetnek a nyomtattatáshoz, s akkor Vörösmartyt fogja megkérni, hogy ellenőrizze majd a korrektúrát a nyomdában. Mivel a regék kinyomtatása a következő fél évben sem került közelebb a megvalósuláshoz, a tanácstalan Vörösmarty közös barátaik útján üzente Deák

198

hÉvíz /

öböl

2020/2


Ferencnek, hogy mitévő legyen a kéziratokkal. Ferenc 1826. július 6-i levelében ismételten megújította korábbi kérését: „Ezen regék addig a Te kezednél legyenek, míg azok kinyomtatására heverő pénzünk nem lesz; ekkor majd tudósítani és kérni foglak, hogy a nyomtatás eránt szerződésre lépj, és az előre lefizetendő pénzt is kezedhez küldöm.” Az országgyűlés azonban a vártnál jóval hosszabbra nyúlt, és Deák Antalnak néhány hónapon belül elszállt minden reménye, hogy regéit nyomtatásban láthassa. A Deák család amúgy is roppant takarékos gazdálkodásra kényszerült, mivel a közös jövedelem fele évente a még nagyanyjuk, Hertelendy Anna által felhalmozott tetemes adósság törlesztésére ment el. Deák Antal szinte a família anyagi erejét meghaladó gesztussal vállalkozott arra, hogy fedezze pozsonyi tartózkodásának összes költségét. Ekkor már egy éve tartott az országgyűlés, mely felemészthette a tartalékokat, így a regék kinyomtatását a pénzhiány akadályozta meg. Deák Ferenc 1826 októberében Vörösmartytól értesült, hogy Antal regéi közös barátjuknál, Stettner Györgynél vannak. Ferenc arra kérte Stettnert, viseljen rájuk gondot, míg hozzá visszaküldheti, mert bátyja „visszaóhajtja azokat”. Deák Antal azonban végül mégsem kérhette vissza a kéziratokat, mert azok – noha nem jelentek meg nyomtatásban – a fővárosban maradtak (és később valószínűleg Stettner vagy Vörösmarty hagyatékából kerültek be az Országos Széchényi Könyvtárba). Amikor Deák Antal 1828 márciusának derekán egy országgyűlési bizottság tagjaként Pestre utazott, s több hetet ott töltött, már nem került szóba a regék kiadása, noha ekkor személyesen beszélt több jeles irodalmárral. Pesten nem csupán a Zalából jól ismert költővel, a Tudós Társaság ülésein jelen lévő Kisfaludy Sándorral jött össze naponta, de találkozott annak öccsével, a kiváló drámaíró és irodalomszervező Kisfaludy Károllyal, valamint az általa vezetett Aurora-körhöz – egyúttal pedig öccse, Deák Ferenc baráti köréhez – tartozó Stettner Györggyel és Vörösmarty Mihállyal is. Deák Antal átadta Kisfaludy Károlynak az Aurora című szépirodalmi almanach előfizetésére Zalában gyűjtött pénzt, a bizottsági tanácskozások szünetében pedig a tőle kölcsönkért könyveket olvasta. Vörösmarty Mihályra mindenesetre jó benyomást tehettek Deák Antal regéi, mert elismerte a szerző költői vénáját. Az általa szerkesztett Tudományos Gyűjtemény 1828. évi hetedik kötetében örömmel tette közhírré, hogy Deák Antal, Zala vármegye korábbi főszolgabírója (és önköltségén országgyűlési követe) „a honi literaturának nemcsak szíves kedvelője, hanem egyszersmind jeles készületű literátor s szerencsés erű költő”, a június 9-i tisztújítás alkalmával közfelkiáltással a vármegye első alispánjává választatott.

2020/2

hÉvíz /

öböl

199


Költői, illetve írói képességeinek korlátaival azonban Deák Antal is tisztában lehetett. „…az én tollam, bár középszerű tehetsége némely tárgyaknak leírását felvállalni elég bátornak tartaná is magát, ezúttal az írt napnak tüneményeit elöladni elégtelen” – szabadkozott például sógorának 1830. október 1-jén írt levelében, amikor nem részletezte a trónörökös, V. Ferdinánd három nappal korábban, Pozsonyban történt koronázásának fényűző pompáját. Deák Antal a későbbiekben már nem a nyilvánosság számára, csupán saját magának, kedvtelésből írogatott, vagy családtagjai és barátai szórakoztatására faragott rímeket. Két évvel később, 1832 decemberében Deák Antal ismét Zala megye országgyűlési követeként érkezett a pozsonyi diétára. Követtársai még ekkor is emlegethették ifjúkori költeményeit; erre utal a szatmári követ, Kölcsey Ferenc 1833 januárjában kelt alábbi – Deák Antalt Kisfaludy Sándorhoz hasonlító – naplóbejegyzése: „Arcában van valami Himfyhez hasonló, van valami, ami költőt sejdíttet; s hallottam említtetni, fiatalabb éveiben regéket írt”. 2 A zalai követ azonban ekkor már nem érzett magában késztetést a versírásra, amint azt sógorához írott levelében, 1833 februárjában megvallotta: „ha poetai geniusom el nem hagyott, és lantomról a húrok le nem szakadtak volna, költenék valamit, hogy mulathatnálak; de a vén hegedűs minden nap egy nótát felejt, így én is a Parnassust mászni már nem bírom, azért se költök, se hazudok”. Ennek némileg ellentmond Nedeczky István, a Deák testvérek unokaöccse, aki azt írja visszaemlékezésében, hogy amikor Deák Antal 1833 tavaszán átengedte követi székét az öccsének, és hazatért a diétáról, Ferencnek átadott egy verset, mely a „Tavaszhoz” címet viselte. „Megfelelt-e a költemény Kölcsey sejdítésének, arról nem szól az irodalom története; de hisz az Antal úr célja nem is az volt. Deák Ferenc sokáig, és nagy kegyelettel tartogatta e verset”, míg végül aztán ez is a tűzre került – emlékezett a történetre Nedeczky.

2  Deák Antal ugyanekkor önhitt, a kritikát nehezen tűrő literátornak tartotta a protestáns Kölcseyt, a „magyar haza által dicsérve tisztelt tudóst”, akiből – szerinte – hiányoztak bizonyos követi képességek, így például a latin nyelv megfelelő ismerete.

Molnár András

200

(Pápa, 1962) történész, a Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltárának igazgatója.

hÉvíz /

öböl

2020/2


2020/2

www.facebook.com/hevizfolyoirat

Profile for Hévíz folyóirat

Hévíz folyóirat // 2020.2  

Fekete Richárd, Lövétei Lázár László, Marno János versei // Beck Tamás, Szomjas György, Szvoren Edina prózái // Márai 120 - Bod Péter, Radnó...

Hévíz folyóirat // 2020.2  

Fekete Richárd, Lövétei Lázár László, Marno János versei // Beck Tamás, Szomjas György, Szvoren Edina prózái // Márai 120 - Bod Péter, Radnó...

Advertisement

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded