Hévíz folyóirat // 2019.1

Művészeti folyóirat

XXVII. évfolyam • 2019/1 • Ára: 400 Ft

Aczél Géza Balla Zsófia Szlukovényi Katalin versei

Berta Ádám Nagy Gabriella Térey János prózái

Ady 100

Bödőcs Tibor Peer Krisztián

Weöres / Csehy Zoltán Becker / Czókos Gergely Öböl

A keszthelyi Lady halála Nibelung

Márton László fordítása

Krúdy és a harisnyagyár Bíró-Balogh Tamás esszéje

Tartalom

2019/1

Nyílt víz Balla Zsófia: Te ....................................................................................................................................................................................5 Térey János: Apám nyaral ...........................................................................................................................................................6 Bödőcs Tibor: Ady Endre: Randevú az Úrral; Ady Endre: Viharzón, leprás tótosan ...............................13 Nagy Gabriella: Ne félj .................................................................................................................................................................15 Németh Gábor Dávid: Zsákbamacskafül, Fülmérték .............................................................................................. 22 Deák Botond: Október 25. ....................................................................................................................................................... 24 Berta Ádám: Pocsék kiszolgálás ........................................................................................................................................... 26 Szlukovényi Katalin: Robotpilóta ......................................................................................................................................... 33 Farkas Arnold Levente: A hely ............................................................................................................................................... 35 Benedek Szabolcs: A család szent ...................................................................................................................................... 37 Aczél Géza: (szino)líra ................................................................................................................................................................. 43 Weeber Luca Borbála: Tirol ..................................................................................................................................................... 45 Csabai László: Vadak (burleszk) ............................................................................................................................................ 47 Nibelung – Nyolcadik kaland (Márton László fordítása) ....................................................................................... 53

Hullámverés Csehy Zoltán: A hiány hája (Harminc éve halt meg Weöres Sándor) .................................................................. 65 Bíró-Balogh Tamás: Harisnyás irodalom – minden fölösleges kéz mellőzésével (Krúdy „rejtélyes” fantomkiadványa nyomában) .................................................................................................................................................. 73 Peer Krisztián: Három szóban elmondható (Száz éve halt meg Ady) .......................................................... 81 Czókos Gergely: Istenek ánusszal (Becker és A halál tagadása) ....................................................................... 89

Öböl Dr. Szabó András: A keszthelyi Lady halála ..................................................................................................................... 97

Hévíz Művészeti folyóirat Megjelenik kéthavonta Főszerkesztő: Cserna-Szabó András Szerkesztő: Fehér Renátó Képszerkesztő: Palásti Kovács András Munkatárs: Vajna Ádám Kézirat-előkészítés: Darida Benedek Szerkesztőbizottság: Cserna-Szabó András, Cséby Géza, Fehér Renátó, Hinger Tamás, Őry Rózsa, Szálinger Balázs Címlapfotó: Révész Imre és Bíró Irma Alapította: Dr. Kiss Lajos Kiadja Hévíz Város Önkormányzata, 8380 Hévíz, Kossuth Lajos utca 1.

Felelős kiadó: Papp Gábor polgármester e-mail: hevizfolyoirat@gmail.com www.facebook.com/hevizfolyoirat Korábbi számaink: www.onkormanyzat.heviz.hu/heviz/heviz-folyoirat-szamai Terjesztés, előfizetés: Csongrádiné Olasz Sára, csongradine@hevizph.hu Tördelés, layout: Leon Creativon Kft. Nyomás és kötés: Ziegler Nyomda Kft. ISSN szám: 1216-8181

NYÍlT VÍZ

Balla Zsófia

TE

Kis árva nyelv, a test maga, csupasz és védtelen.

Nem szól, de verdes lágy-vakon.

Magára csuk két oldalon csontkagyló szárnyakat.

Páros páncél-elem legyen kívül: ég-bolt, melyen nem üthet át a fájdalom zaja. Kis lakat. * Ez a pici Rilke-ember a bogos ujjaival milyen óriási fedél a világ formátlan edényén. * Megnézi magát álmában, mint egy tükörben.

Röppennek föl a varjak, e nagy, nehéz göröngyök. És úgy zuhannak a zsákmányra, mint a gránát: Isten eszméjéhez suhan, ki önmagában élni bizonytalan.

Balla Zsófia

2019/1

(Kolozsvár, 1949) Babérkoszorú-díjas költő. Legutóbbi kötete: Más ünnepek (2016).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

5

Térey János

APÁM NYARAL

A

pám, aki bonyolult ember volt, hódolt bizonyos egyszerű örömöknek. Szinte soha nem ivott, csak egyszer láttam részegen megjönni, amikor valamelyik mindenre elszánt, vámospércsi kertszomszédunk alaposan bepálinkáztatta megbeszélés ürügyén. Nyilván el akart érni valamit nála, és arrafelé így kértek valamit a szomszédtól, így érték el céljukat hatékonyan az emberek. Kvaterkázva.

Csak nem Szörnyű Ottó volt az? Valóban így hívták az egyik kertszomszédunkat.

Boruzs József, esetleg Száv Tibor? Ezek a sokszor hallott nevek fölkavaróan hatottak rám, erdei manókat, népmesei figurákat képzeltem mögéjük. Furcsa volt némelyiket testközelből is látni. Látni, hogy léteznek, és hús-vér emberek. Később kiderült, hogy ezek egytől egyig komoly dinasztiák, és mindegyik hősből három van, bizony, három különböző ember létezik Boruzsból, Szávból és Szörnyűből is: így hívják az apjukat, ugyanígy őket, és vaskövetkezetességgel ugyanezt a nevet örökítik első fiúgyermeküknek is, méghozzá mind a hárman, mintha összebeszéltek volna.

Apám belépett, de inkább bedőlt az ajtón, zavaros volt a pillantása.

Eltámolygott a szobáig, ledőlt az ágyra, nem a sajátjára, hanem anyáméra.

Párolgott belőle a szokatlan szeszbűz. Vámospércsen borból az otelló járta, de ez nem borszag volt, hanem cefrebűz. Anyám szilvaként azonosította.

6

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

„Csak nem akarták megmérgezni apádat?”, aggódott anyám. Talán nem. Nem bírta az italt, ez viszont tény.

Apám sohasem dohányzott, társaságban sem, mégis megengedte, hogy mások rágyújtsanak a lakásában, nem küldte ki őket a hidegbe, pedig ez a türelem a füst iránt akkor sem volt általános. Szeretett nagyokat enni, a magyaros konyhát kedvelte bárminemű reform, újítás vagy elhajlás nélkül, mást nemigen. (Annyira nem, hogy rászólt anyámra az első kínai recept miatt a nyolcvanas években, azt a szecsuáni marhát onnantól titokban kellett főzni, mert nekünk viszont anyámmal határozottan ízlett.) Szenvedélyesen szerette falun felnőtt anyám és főleg hajdani konyhalány nagyanyám főztjét, egyébként nem volt ínyenc, nem volt színvonalfetisiszta, igaz, reklamálni bezzeg szeretett, a panaszkönyvek kolumnistája volt, főleg a tisztaság és a szakértelem hiányát szúrta ki, például ha „slendriánul” terítettek meg és „trehányul” hozták ki az ételt. Volt is belőle utólagos problémája elég.

Maradt némi tartása a megtöretésben is. Látom a polgári mozdulatát, ahogy használat után összehajtogatja a gondosan vasalt, kockás vászonzsebkendőjét, nem gyűri vissza egyszerűen a zsebébe, mint én tenném. Hogy el tudott érzékenyülni ifjúsága népszerű dalain, hogy tudott örülni minden egyes régen látott osztálytársának a gimnáziumból! Azelőtt nem láttam férfiölelést a családon kívül. A nélkülözőktől, a deviánsoktól, a részegesektől, akik az utcán kerültek a szeme elé, inkább tartott, mivel nem tudott rájuk spontán reagálni. Hányszor jártunk kórházban, látogatóban! A betegekkel mélyen együtt érzett, hiszen maga is az volt, és annyi rokonát vesztette el fiatalon. Képes volt sajnálni egy letört bimbót, egy vihar tépte tavaszi gallyat is, aztán képes volt ugyanúgy fölcsattanni, káromolni az Istent, mint azelőtt; keménysége azonban nem csupán maszk volt.

Most úgy sejtem, hogy arroganciáját, mint minden arroganciát, a félelem táplálta, a félelem saját kiszolgáltatottságától. Nem csak bizonyos pincérekre, hivatalnokokra és munkatársakra volt dühös. Emlékszem, mennyire felbőszítette apámat Deák Bill Gyula Betegség blues című száma is. „Fehér a ház és fehérek a falak… Egyedül csak Bill nem fehér!” Odaállt a készülék elé, akkor még kisképernyős Junosztyunk volt, és bámulta Billt elkerekedő szemmel.

Amire ő azt mondta, hogy slendrián vagy trehány, az biztosan kócos volt és zilált, és ami az ő szemében biztosan nem állta meg a helyét, az abban a pillanatban megsemmisült. Szerette a civil vendéglátókat, ám nem kedvelte a nyilvános vendéglátóhelyeket, mert nem hitt a vendéglátóiparban sem, különösen nem szocialista viszonyok között. Az ő apja, az én nagyapám, a kismacsi birtoka után Macsi előnevű, de nyalkasága miatt „Cifrának” is becézett Tóth János az Aranybika Szálló szombat esti törzsvendége volt a harmincas években, ott kártyázott,

2019/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

7

ugyanakkor, amikor Németh Gábor nagyapja volt ugyanott a hidegtálairól híres séf. Lehetetlen, hogy ne ismerték volna egymást. A Bika bálterme után az önkiszolgálók mocsara következett. Így már értem a nívóbeli esést, de nem tudom, apámat értem-e utólag, vagy saját magamat, aki önkényesen összekapcsolom a kettőjük éttermi sorsát.

Mondjuk, a Gambrinus vagy a Hungária étterem a főutcán, utóbbi a nagykávéházból örökölt stukkóival? Szóba sem jöhettek, igaz, nem is vágytam ezekbe, nem tudtam, mi bennük a jó, csak annyit, hogy az osztálytársaim némelyike jár ide a hétvégén vagy ünnepeken a családjával. De a legtöbben odahaza főztek, mint anyám. Mindkét helyet felnőttként ismertem meg, utóbbit sajnálatosan már csak gyorsétteremként. Mi nem jártunk étterembe, és sohasem aludtunk szállodában. Azt a magyarázatot kaptam, hogy nekünk erre nincs pénzünk, kisfiam. Mi ezt nem engedhetjük meg magunknak. Ez azonban nem volt egészen igaz. Bevillan a délután, amikor a soproni óvárosban ülünk egy teraszon, s apám természetesen sokallja a számlát. Ha bélyegre, műtrágyára vagy kerti traktorra kellett költeni, sohasem sokallta. Számomra igazi kitörés volt, amikor a gimnáziumi osztálykirándulásokon az aggteleki turistaház emeletes ágyaiban vagy a badacsonytomaji kempingben aludtunk és ébredtünk, fölfedezés volt idegen ágyban aludni, idegen szagokat beszívni, látni az országot közelről. A vendéglőbe járás számomra egyet jelentett a felnövéssel. Megvan a jóérzés, amikor az anyámtól kapott ötszázasból fizetek életemben először, a székesfehérvári romkert melletti kockaépületben, egyik osztálytársammal, Károlyi Zsolttal.

Apám szeretett utazni életfogytiglani vasúti szabadjegyével, viszont nem szeretett megszállni. Találgathatnék, hogy úgy működött-e nála ez, mint valami babona. Ne legyen baj, mert ha maradnánk, biztosan történne velünk valami nemkívánatos esemény? Nem, apám babonás aztán biztosan nem volt. Megyünk Nyíregyházára.

Megyünk Tokajba. Megyünk Földvárra. Ott téblábolunk az egri vasútállomáson, szilvásváradi átszállásra várva. Nem egészen fél nap múlva ugyanitt és ugyanígy fogjuk nézegetni a menetrendet, apám vastag keretes olvasószemüvegben. Vagyis megyünk és jövünk. Háznál, különösen rokonnál már szívesebben megszállt, de ahhoz bezzeg nem értett, hogyan ne legyen a háziak útjában. Mindig mindenkinek útban volt, időnként a rokonai és a barátai is torkig lettek vele.

Emlékszem a Pestre érkezés rítusára a vonatablakból. A megérkezés fokozataira.

A ferihegyi reptér hallatlanul izgalmas látvány még futtában is, mindig látunk föl- és leszállni egy-egy gépet. „Anya, te ültél már repülőn?” „Én még sohasem.” „És te, apa?” „Nem.” Sajnálom, hogy anyámék nem tudják elmesélni, milyen, de ha egyszer sohasem jártak repülőtéren és sohasem ültek repülőn. Miért nem?

8

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

Annyian jártak és ültek már az osztályomból is, ők miért nem? Az az ezüstszínű, kiszuperált szovjet gép a debreceni vidámparkban, a dombon, sokáig az volt a mi pótszerünk. Nagyon furcsán hatott a kisvasút meg a dodzsem szomszédjaként, mint egy ezüstszínű túlzás, mégis hamar megszoktuk. (És lám, 1990 tavaszán az oroszok azt is hazavitték, és igazuk volt, hiszen az övék, bár szerintem nem illeszkedett olyan rosszul a torzító tükrökkel fölszerelt elvarázsolt kastély és a forgó hordó algoritmusába).

Jön a kőbányai zsinagóga szecessziós kupolája, tornyok, gipszdíszek, nagy, pántolt ajtók, ilyen keleties tobzódást addig nem láttam. Viszont azt is látni, hogy halott az egész épület, üres. Aztán jön a felirat egy Korponai utcai ház kapuja fölött: „Jó szerencsét!” A bányászok köszöntik így egymást, és ez Kőbánya, még ha el is vannak dugva a hegyei. Máris jön a vásárváros tömzsi, x alaprajzú toronyháza, jön maga a BNV, ahová annyiszor kísértem apámat, végeláthatatlan aszfaltutakon és szökőkutas medencék mentén, prospektusokat gyűjtve a narancsszínű sportszatyrába vagy a szürke diplomatatáskájába. Itt van elemében apám, a prospektusgyűjtő. Karcsú alakja feltűnik az ipari vásárokon. (A prospektus a szegény ember szuvenírje. Abból gyűlik minden estére egy-két stósz. Ezt még értem: a világ ugyan hangsebességgel rohan el mellette, mégis szeretne képben lenni az apám; de minek a tavalyi vasúti menetrendet őrizni a polcon, hát még a tavalyelőttit?) Szerencsére most nem ide jöttünk.

Aztán jön a kezdetben rejtélyes Zugló. Rejtélyes, mert próbáld csak elmagyarázni a messziről jött embernek, mi ebben a kerületben a kivételes, miért akarnak annyian itt és nem máshol lakni, mi ez a soha nem csillapuló Zuglóba törekvés, amikor a vonatból nézve csupán a barnásszürke különféle árnyalataiban pompázó, félipari táj ez a kerület keskeny, borzolt kertekben megcsillanó pocsolyákkal, kátyúzatlan utcákkal, kátránytetős garázsokkal. (Hogy Zugló tiszta levegőjét és páratlan, vasárnap déli nyugalmát kitapasztaljuk, ahhoz ott kell lakni. Én nemsokára fogok is, és azt gondolom majd, hogy a kilencvenes évek Zuglójában púder, pirosító és minden további nélkül filmre vehető a hatvanas évek Zuglója.

Később már nem, vagy csak annyira, amennyire bármilyen helyszín leforgatható bárhol.) Szalad Zugló az akkoriban épülő Honvéd szállóval a Thököly úton, ahol nemcsak keresztezik a vonatunk sínjeit a villamoséi, de jó darabon párhuzamosan is haladnak vele, és éppen a Mexikói úton. (Kamaszként is, ma is sokára alszom csak el, de ha egyszer elaludtam, engem nem zavar álmomban sem a villamos, sem a vonat, sőt álomba ringat a kattogásuk.) Jobbról tehát a Mexikói, balról viszont, hoppá, egy újabb vidámpark, még rafináltabb elvarázsolt kastéllyal és még sokkal öblösebb hordóval, mint a debreceni, és olyan nyaktörő hullámvasúttal, amilyen

2019/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

9

Debrecenben sincs és sohasem lesz. Uzsgyi, gyerünk, ide is megmártózni, jaj, csak nehogy lángot fogjon az a kastély, jaj, csak nehogy bedarálják azt a parkot, el ne töröljék még a parcelláját is, mielőtt még eleget járhatnánk oda.

A debrecenire is jócskán rálicitáló állatkert után nem sokkal a Nyugati pályaudvar. Várunk este hármasban a hosszú és tömött 6-osra. „Anya, megyünk ma azzal a metróval, amelyik átbújik a Duna alatt?” „Ma nem, kisfiam, de holnap szerintem igen.”

Kicsit félek a mozgólépcsőtől, annyira szokatlan, mégsem azt mondom, ha szeretném oldani a szorongásaimat, hanem a vizet. „És nem szivárog be az alagútba a Duna?”

Mert a beszivárgás legalább izgalmas.

Ritkán jut eszükbe, de én tudom, hogy a szüleimnek ebben a városban volt az esküvőjük. Három kézfogót tartottak 1966. május 20-án, a református szertartást a Kálvin téren, a katolikusat a szájhagyomány szerint a Mátyás-templomban – de az utóbbiról nem maradt sem fotó, sem papír, úgyhogy nehezen hittem el még a saját nagynénémnek is –, a polgárit pedig a November 7-e téri házasságkötő teremben, vagyis a körúti „Strozzi-palotában”, délután három órakor, ez viszont biztos, mivel a szép, recés szélű, merített papírra nyomtatott meghívó is fönnmaradt.

Mindezt egy szűkkörű vacsora követte a Citadellában. Ez is biztos, Marika néniék mesélték, akik jelen voltak. Lám, egy étterem apám praxisában, nem is akármilyen.

Micsoda program, micsoda helyszíneken! Nem ismerek rá. Rájuk. Ennek az utóbbi helyszínnek inkább presztízsjelentősége lehetett – panorámaterasz a főváros fölött –, tisztes, magyaros konyhája volt, cigányzenével, igaz, akkoriban nem szöktek az égig az árai. Hogy mi indokolta ezt a nagyszabású, flancosnak tűnő, hadd nem mondjam, urizáló eseménysort, amelynek semmi köze sem volt sem az eddigi, sem a pillanatnyi, sem a későbbi életükhöz, nem tudom. Könnyebb volt megszervezni, mint ma lenne, az egyházak például nem követelték meg a többfordulós jegyesoktatást, kevesebbe került minden, és így tovább. Anyám Pesten járt egyetemre, illett hozzá a fővárosi háttér, nem úgy a nagyzolás. Apámat, aki sohasem élt itt, és akit ugyanúgy fárasztottak a végtelenített budai lépcsők, mint engem, vajon mi motiválhatta? Talán kirúgni vágyott a hámból, az ember a saját lakodalmán ne spóroljon, igaz? Mit akart bizonyítani vele? Mit szeretett volna eljátszani, ami nincs? Úgy látszik, időnként szüksége volt ezekre az elnagyolt gesztusokra, hogy nyugodt lélekkel lehessen máskor mellbevágóan kicsinyes.

Utána jött a földvári nászút, ezen kívül csak egyet tudok, azt, hogy a Kétmalom utcai negyvenkét négyzetméterre mentek utána lakni, hetedmagukkal, a diszkomfort meg az összekuszált családi viszonyok legeslegmélyére.

10

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

Ha Pesten jártunk, mindig anyám nővérénél, Marikáéknál szálltunk meg, egy Rákóczi úti gangos, palaszürke bérházban, de apám ott sokkal kevésbé volt népszerű, s akkor még enyhén fogalmaztam. Marikáék óvatosak voltak vele, s erre meg is volt a jó okuk. Ő a világért nem vetemedne arra, hogy bárkit is meggyanúsítson ebből a házból, pláne ebből a lakásból, de tegnap óta nem találja a karóráját, mondta egyik reggel apám a nagynénémnek. Szép, nyári napon, még alig száradt föl a locsolóvíz az udvar betonjáról. Apám a felelősség áthárításának megszállottja volt, mindig a másik tehetett mindenről, leginkább természetesen a közvetlen környezetében. Nagynéném vállat vont, zavartan mosolygott, nagybátyám, Bodor László, a BKV tisztviselője, egy darabig hallgatott, tanácstalanul széttárva kezét. Aztán fölforgattak mindent. Besurranhatott ide valaki? Az kizárt. A szomszéd? A szomszéd nem olyan. Nem lehet, hogy tévedésből magához vette, mondjuk, Marika vagy a férje? Esetleg az ő fiuk, a kis Laci? Na, ne. Hova gondolsz, Jancsi? Nem szégyelled magad? Még tagadni mered? Nem sül ki a két szemed, ilyet állítani. Estig fölverte néhány káromkodás a gang vasárnapi csöndjét, leizzadt mindenki a magyarázkodásban, zengett a ház. Közben sült a csodálatos rakott krumpli, ami aznap talán nem sikerült olyan csodálatosra. Megvolt-e már a piros műbőr garnitúrájuk a konyhaasztal körül? Dehogy, hiszen a botrány idején én még nem is éltem, arra viszont már jól emlékszem, amikor büszkén az átrendezett konyhájukat mutatták. Végül előkerült az óra. A fogason lógó másik zakó belső zsebéből. Apám habogott, hebegett, nézte, nem akart hinni a szemének. Az eddig valahogy kimaradt a vizsgálódásból. Már emlékezett a mozdulatra, tévedésből ő maga csúsztatta oda. Haladéktalanul és nagyon bocsánatot kért, de ez után a jelenet után évek kellettek, mire újra átléphette Marika néniék küszöbét. És természetesen semmi sem volt már úgy, mint régen.

Egyedül keresztanyámék jászberényi otthonában és galyatetői faházában töltöttünk megszakítás nélkül egy hetet minden nyáron, az ő toleranciaszintjük magasabban helyezkedett el, és ott apám sem mert annyi mindent megengedni magának. Sőt keresztanyámék is rendszeresen jártak hozzánk, anyám miatt, nyilván nem aggályok nélkül, a Brezsnyev-temetést például együtt néztük a Kétmalom utcában, a sárga Wartburggal érkeztek, mint mindig, amíg meg nem lett a Ford, nagyfiuknak, Gábornak volt benne CB-rádiója is. Megyünk Berénybe. „Megyünk Galyára”, ha ezt hallom, pláne ha keresztanyám hangján hallom, aki kettőzött elipszilonnal ejtette a szót, azonnal ráhangolódom a hegyre vezető, szerpentines és komótos autóút, meg a lassú, szép, traktálós délutánok ritmusára. Keresztanyám, Katona Irén, akivel kölcsönösen nagyon szerettük egymást, rákóczifalvi születésű volt, tüdőgyógyász, anyám legjobb barátnője és évfolyamtársnője a SOTE-n. Így

2019/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

11

mondta Irénke, ómagyarosan: Gallyára. Ly, régi magyar digráf. Ő kicsit úgy ejtette ebben a szóban, ahogyan az olaszban a gli-t, vagy a spanyolban a ll-t szokás ejteni.

Akkor ezt írtam az iskolai füzetembe: „Mátraházáról, finom ebéd után, kanyargós hegyi úton, szép tájakon, a Kékesen át felértünk Galyatetőre, keresztanyámék nagy faházához.” Talán inkább a Kékestetőt is érintve, nem? Bár a Kékes van magasabban, valóban délebbre helyezkedik el az autóút mentén, mint Galya, és kitérő vezet hozzá, amely levágható, ha nem a legnagyobb hazai csúcs a célunk. Szalonnás rántotta a svédfenyők alatt, a pázsitos lejtőn álló cseh faház teraszán, dehogy volt az „nagy”, teljesen szabványos volt, isteni falusi zöldségek és harapható levegő, ráadásul az én mindig derűs keresztanyám „zöngés palatális laterálisa”, nekem kisfiúként nem kellett több az édenhez. Itt még az apám sem kiabált velem, úgy látszik, a hegy szelleme őrá is hatott. Látta, hogy a kilátó legfelső teraszán szédülök, de azt ő nagyon erőltette a tériszonyom ellenére is, és nemcsak úgy, hogy „szerintem ne hagyd ki, ha már itt vagy, kisfiam”, hanem úgy, hogy „fölmész, Jánoska, és kész.”

Itt nem kellett hajnalban kelni, és nagyot lehetett aludni nyitott ablaknál, a harapnivaló hegyi levegőn. Hogy hívják ezt a szép, sárga virágot? Vérehulló fecskefű. Levet ereszt a sietős ujjbegyed alatt. Gyom, de gyógyhatású. Hadd nézzek a füled mögé, van-e kullancsod? Nem szeretik a véredet, az enyémet imádják. Valamiben nekem is lehet mázlim. A varjúbogyót meg lehet enni? És az ördögcérna bogyóját? Keresztmamáék sátorozni is szoktak, a Tejút alatt alszanak, te kipróbálnád, kisfiam? Hú, nem is tudom. Keresztmamáék jártak már Irkutszkban és Egyiptomban is, neked volna kedved? Irkutszkba, mint Sztrogoff Mihály? De még mennyire. Át a hágón Parád felé, turistajelzések fakuló pirosa és zöldje a tölgyek kérgén. Lementünk a Sás-tóra, föl az ottani fakilátó lépcsőin, ezeket a fokokat már rutinnal vettem; de ott már a mi lelassult, mátrai tempónkhoz képest túl sok volt az inger és túl sok volt az ember. Hallgattam a szüleimet, ekkor láttam őket végre békében és ketten. Napi témák, mit kell venni a boltban, hoztunk-e elég ruhát, kell-e mosunk. Nagy utakról, magas politikáról, színházi premierekről, szimfonikus zenekarokról akkor már régen nem esett szó apám és anyám között.

Egyszer kihánytam a reggelit Galyatetőn, túl korán jött, és túl nehéz volt nekem az a szalonna.

Térey János

12

(Debrecen, 1970) költő, író, drámaíró és urbanista. Budapesten él. Legutóbbi könyve a Káli holtak című regény (2018), drámafordítása pedig Euripidész Médeiája a szombathelyi Weöres Sándor Színház számára.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

Bödőcs Tibor

ADY ENDRE:

RANDEVÚ AZ ÚRRAL

Hajnal volt, vagy talán alkony, Koccantunk a Duna-parton, Szakállas volt, ’aszott, fáradt, Rongyolt szívemre lebágyadt.

Megfogtam, tenyeremre tettem, s visszaadtam Néki Élet Tikettem.

Bús fejére fickós barackot nyomtam, Nyakkendőjét is megigazítottam.

Megköszönve porig hajolt, Arcán Jövőm térképe volt.

Nem hiába haltam, daltam, S jött rám közben ezer Tamtam.

Uram, miért, hogy enyém Minden mi Nagy, Igaz, Hun, és Kanos?

Miért hordom a népemet, mint unt kabátot, mely nem takaros?

Ittunk, szűrtünk, ő hencegett, csattantott fogat, villantott szemet. Én Nagy voltam, Igaz, Kan, Magyar, szivarom már csak csonka elefántagyar.

2019/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

13

ADY ENDRE:

VIHARZÓN, LEPRÁS TÓTOSAN

Csöcsöt csórtál Tőlem, Csikó Bitorlod a Nőstény Almot Dózsa vére: Kancád teje Oh, be torz Nőorvosunk feje Oh, be torz Nőorvosunk feje!

Viharzón, leprás tótosan, Oláh-kolerás Kánaánban Trágyázgat a vén Borissza Mutáns Fajták Csák Norissza!

Mutáns Fajták Csák Norissza!

Gügyög most a magyar Bábel, Rugdalózik a tán szebb Jövő, Még Úr a Szolga, s Szolga az Úr A Múltakba nincsen Retúr A Múltakba nincsen Retúr.

Bödőcs Tibor

14

(Zalaegerszeg, 1982) Karinthy-gyűrűs humorista.

Legutóbbi könyve: Addig se iszik (2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

Nagy Gabriella

NE FÉLJ

„K

érem, ne zavarjanak!” Kopogás után veszem észre az ajtóra kiakasztott táblát. Már másodszor próbálkozom. Vagy harmadszor, összefolyik az idő, mintha örökké ez előtt az ajtó előtt állnék. Üzenetet írtam, hogy hamarosan érkezik értünk az autó, el kell hagynunk az objektumot. Aztán még egyet, hogy válaszoljon. Türelmesen vártam, egész délelőtt falaztam neki, mert tegnap is felszívódott egy teljes napra, csak délután ötkor adott életjelet. Beeresztett a szobájába, ő feküdt az ágyon, én ültem a karfás székben, és vitatkoztunk. Ment a tévében egy buta rajzfilm. Hájas seggű, sárga kacsa illegette az alfelét. Térdemen munkanapló a félig kész penzummal, ő pedig unszolt, hogy lépjek ki azonnal a cégből, szökjek el, adjam fel, meneküljek. Direkt külön szobát rendelt nekem, jobb lesz így, mondta, olykor bekopogok. Az asztalon üres cigarettásdoboz, gyűrött papír zsebkendő, neszkafé kihűlt maradéka csészében, a peremén rászáradt piszok. Fájt a lába, felhívta egy régi társát, akit hasonló kór támadott meg, és megbeszélték, hogy a mélyvénás trombózis kizárva. Látszott rajta, hogy nem nyugtatta meg a diagnózis. Kérte, hogy töröljem le a vádlijára csorgott vért. Felitattam papírtörlővel, mint az odacseppent kávét. Orvost kéne hívni, mondtam. Ne, tiltakozott. K.-val áll egyedül bizalmas kapcsolatban, reggel becsempészte a kötszert az ajtónyíláson, és ment tovább. Reggeltől ötig

2019/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

15

tartott aztán, míg elért a zuhanyzóig, és ellátta a sebét, most szellőztet. Az átnedvesedett lepedőt a szolgálattal kicseréltette, hajnalra hatalmas folt keletkezett alatta. Ha hazamenne, meg kéne kérnie valakit, hogy őrt álljon, rám nem gondolt. Eszébe jutott egy idegen. De amint felmerült benne a gondolat, el is vetette. Nem a nevet, hanem azt, hogy hazamegy.

Délelőtt írtam az első telefonüzenetet, hogy vigyek-e fel reggelit.

Nem válaszolt, összepakoltam a holmim, lekerekeztem a földszintre, épp az ajtaja előtt zörögtem végig a folyosón. Nem volt kint semmiféle tábla, békés csönd. Beszóltam, hogy szorít az idő. Beállítottam a bőröndöm a váróba a többi bőrönd mellé, a kihúzott fogókára akasztottam a sapkám, és visszamentem. Szólongattam, hogy tilos az objektumon maradnunk, nem nézik jó szemmel a rendbontást. Nagy sokára hang jött a furnérajtó mögül, hagyjam még egy órát. A választól megnyugodtam. Így tett, amikor magára akart maradni, italt rendelt a szolgálattól, megivott egy üveg pezsgőt, mellé két doboz cigi, elalváshoz nyugtatók. Másnap sörrel indított, nem érdekelték a szabályok, a kihágások miatti erkölcsi megsemmisülés és a váltakozóan súlyos büntetések. Örvény ragadta el, csak az ok változott, a hiány tárgya. Még azelőtt voltunk, hogy a betegség és a magány gyilkos szövetségre lépett volna a testében. Beültem a kantinba, ráfektettem a szelet kenyérre a felvágottat, kávét és teát csapoltam a pléhbögrékbe, és leültem enni. Az emberek négyes-ötös csapatokban távoztak, húzták maguk után az utazótáskákat. Egy-egy félszeg mosoly, gyanakvó biccentés, rosszalló elfordulás. A teraszon elszívtam egy cigarettát, csikkről gyújtottam a másodikra. Gyönyörűen sütött a nap. Az ég felé fordítottam a fejem, becsuktam a szemem, tűrtem, hogy simogasson.

Aztán megérkezett a lány, aki hazaszállít minket kocsival. Mondom neki, adjon haladékot, felmegyek érte, és indulunk. Leráncigálom, mint egy rossz gyereket, leszidom, két vállánál fogva megrázom, ideje összeszedni magad, dorgálom majd, és fejem csóválva dobálom a ruhákat a bőröndjébe. Még fel sem érek, már kint van a tábla az ajtón. A kopogásra nem válaszol. A dörömbölésre sem. A halk, a hangos szóra, a kiabálásra sem.

Lesietek a lányhoz, együtt kaptatunk fel újra a lépcsőn, együtt folytatjuk a dörömbölést. Semmi. Ki kell nyittatni, állapítjuk meg, lemegyek a recepcióra, pótkulcsot kérek. Mielőtt beteszem a zárba, beordítok. Megcsap a szag azonnal. Fekszik az ágyban a csukott erkélyablak felé fordulva, a körvonala látszik háttal, a testén takaró. Szólunk hozzá, lassan és nehezen megfordul, azt motyogja, hagyjuk még. Nem lehet. A tekintete zavaros. Összeakad a

16

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

nyelve. Adjak vizet, kérdezem, mond valamit, nem értem. Nem fér, mutatja többször is. Segítsünk, kérdezzük, és megkeressük a bőröndjét. Nem bír felállni, nyögi. Határozott, egyértelmű nemmel megtiltja, hogy orvost hívjunk. Tanácstalanul toporgok. Talán a túladagolt fájdalomcsillapító, a másnap, egy bivalyerős nyugtató. Az idegen lány dönt, hívjak. Leszaladok, a lépcsőn pillanatra megrogyok. A recepción ácsorgó gondnoktól hadarva kérek segítséget. Telefonál. Visszamegyek, szégyenkezve közlöm, hogy mindjárt érkezik a kocsi. Dühös lesz, ne jöjjön. Később válik világossá, hogy jeges félelem önti el akkor. Összetört a remény, hogy múló rosszullétről van szó, ami hamarosan – mint máskor is – tovaszáll, mert ez a betegség olyan, hogy gondol egyet, és abbahagyja. Mint valami tábornok, aki a megsemmisítő, győztes csaták után puszta szeszélyből megelégeli a ronggyá vert, maradék ellenség további kínzását. A mentő híre ítélet.

Apám hónapokkal azelőtt, hogy elérte volna a vég, azt hajtogatta, ha még egyszer kórházba jut, nem jön ki onnan többet. És nem jött. Felhívom K.-t a telefonjáról, szabadkozom, hogy én vagyok a vonalban, és ellihegem szakadozott mondatokban a tényeket. Dermedt hang a másik oldalon.

Míg megjön a rohamkocsi, nyugtatom, hogy nincs más megoldás, jön K. is, vigyázunk rá, nem lesz baj, megígérem. Három mentőszolgálatos rohan fel a lépcsőn, a mentőápoló és a nő fölé hajol. Lehúzzák róla a takarót, megnézik, az ápoló hátrahőköl, és a kezét az orra elé emelve elkapja a fejét, fertőtlenítik, bekötik. Mióta nem volt cserélve ez a kötés, kérdi. Mondom, rendszeresen cseréli. A nő meghallgatja a tüdejét, benéz a szájába, fogja a csuklóját, és számol. Szeptikus, mondja, és köti is be azonnal az infúziót.

Ahogy kifordítja a testét, egészséges, fiatal nőt látok, a húsa eleven rózsaszín, szerethették a férfiak, gondolom, puha, finom illatú nő. Már a tüdején van, folytatja a mentősnő, a szíve félrever. Telefonon egyezteti a kórházat. Távol vagyunk a fővárostól, a központi kórházban fogadják. Vasárnap van. Míg hordágyra teszik, betakarják, és ledöcögnek vele a lépcsőn, összekotorjuk a maradék holmiját a lánnyal, pumpa, fertőtlenítőszer, üvegcsében használt eszközök. Cipeljük a csomagokat. A lány viszi haza a cuccait, a kötszeres zsákokat rám bízza, én kísérem a mentőben, ha engedik.

Itt vagyok, mondom, és megfogom a kezét. Elindulunk, a nő részletesen kikérdez, felveszi az adatokat. Neve, születési ideje, helye, anyja neve, lakcíme, kórelőzmények. Betegség neve, kórházi műtétek, kezelések, tünetek kezdete. Most már tudom, hogy amikor induláskor sápadtan ajtót nyitott, és erős fájdalmait alig sikerült lepleznie az arcán, sovány testén

2019/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

17

feltűnt a felfúvódott has, ami aránytalanul kidülledt a két csípőcsont között, már akkor elkezdődött. Amikor elmesélte, hogy majdnem lemondta a kiküldetést, már megírta az üzenetet, de abban a pillanatban, amint feladta volna, az anyja hívta, az egyetlen, akinek megmutatta nem sokkal ezelőtt a sebét, hogy elhiggye végre, beteg, és rábeszélte az utazásra, győzködte, hogy legyen fegyelmezett. Sőt, visszatekintve már azon a napon, amikor egy késő este felhívott telefonon, hogy hadd beszéljen valakivel, mert fél, a lábát fájlalta, és hosszan mérlegeltünk, hogy lehet-e köze a kórhoz ennek a szokatlan kellemetlenségnek, vagy csak eséskor megrántotta, amikor elájult a zuhanyzóban, és arra tért magához, hogy a kövön fekszik kicsavart végtagokkal. Semmiféle logikus választ nem találtunk, egy láb meghúzódik, ütés éri, sérülés, de az ő hosszú, karcsú lábán nincs seb, csak izmok, csontok, erek. Az orvos szóra rendszerint dühös lett, vagy lemondó, túl volt már az összes gyógymódon, ilyenkor beúszott egy kép az előző őszből, amikor egy délután ott ültem frissen kiutalt lakása konyháján, és elmesélte, hogy felhívta az orvost, akiben megbízik, és megkérdezte, mikor fog begyógyulni a nyár elején ejtett műtéti sebe, aki erre azt válaszolta egyszerűen és kegyetlenül, hogy nem fog. Három napra magára zárta az ajtót, hiába kereste bárki, nem felelt, aztán a negyedik nap előbújt az odújából, hogy oké, akkor csinálja az életet így tovább, én meg mondogattam a butaságokat, hogy higgyen, és menjen el a világ végére is a válaszokért.

A személyi igazolványának a számához meg kellene találnom az iratait a táskájában, de hiába motozom át az összes zugot, nem kerül elő, akkor először megszólal, hogy a briftasniban van. Meglepődöm, végig tudta, mi történik, és nem szólt hozzám. Pisilni kell, mondja aztán, a nő türelemre inti, most már várja meg, míg a kórházba érünk. Nem, mondja. De menet közben lehetetlen, ripakodik rá a nő, ő meg, hogy nem bírja. A mentős előveszi a kacsát, egész testével megtartja féloldalt, és ráemeli fenéknél a műanyagra. Aztán visszalendíti a merev testet, ötven kiló sincs, karral megtámaszkodik, segít. A nő betakarja, aztán csend, a hordágyról csak egy halk hang jön, hogy nem érzi a lábát. A takaró alatt nem látszik, hogy kétszeresére dagadt. Kint futnak a tájak, a hegyekből tartunk a város felé, egy lejtőn ereszkedünk alá. Próbálok beszélni hozzá a sarokból, ahol a lehajtható kisszéken dülöngélek, mesélem a látványt az ablakon át, szemérmetlenül tombol a természet, biztatom, hogy tartson ki, jó kezekben van, de már nem érzem az erőt, amit át tudnék plántálni a tagjaiba, pedig erre az egyre

18

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

van szüksége, hogy valaki hitesse el vele, hogy van tovább. De feszít a kétség, sós víz viszi szerte az erekben a mérgeket. Észnél kell lenni, a szív hideg. A széfet és a hivatalos feljegyzésekkel teli füzetet az őrökre bíztam még a bázison, ne okozzon fennakadást az eset a parancsnokságon.

Félúton a sofőr hirtelen fékez, és az utat mutatja az ápolónak. Az aszfalton két férfi fekszik nyílt törésekkel a kanyarban, mellettük ripityára tört motorok. Meg kell állnunk, mondja az ápoló, és hívja a diszpécsert.

Leparkolunk az útszélen, futnak az elsősegélyládákkal, előveszik a szükséges életmentő felszerelést, és sürgősségi rendben ellátják az egymásnak csattant gójokat. Kiszállok a mentőből, rágyújtok, mintha savat tüdőznék, végigmarja a légcsövem a füst. Cammog az idő, közben megállíthatatlanul pörög odabent. Itt életet mentenek, bent valaki… Elharapom a mondat végét, nem vagyok jó véleménnyel a vérmérgezésről. Apámat elvitte. A gyomromban gyűlő feszültséget fújom ki a számon, nem távozik elég, inkább nem veszek levegőt. Szólok, hogy muszáj-e itt vesztegelnünk.

Szabály, míg nem ér a helyszínre a rohamkocsi. De melyik van előbb, a vérző láb vagy a némán puffadó test. A nő nyugtat, hogy a mentőben fekvő beteg állapota stabil. Kapja az infúziót, időben vagyunk. Fél óra is eltelik, nézem a lejtőt, az út menti fákat, a füvet, a kifogástalan aszfaltot, az eget, hogy kerültem ide, hova imádkozzak. Imádkozom. Miatyánk. Ezt az egyet tudom. Isten, ha vagy. A gyomromban ver a szívem, ne legyek rosszul. Benézek olykor a kocsiba, elmesélem a mozdulatlan testnek, miért állunk, és hogy hinni kell a szakembereknek. Kinek hinnénk. Nem nyitja ki a szemét, pedig nem alszik. Egy nagy sötét lyukba süllyed épp, húzza az örvény, a teste tonnás súly, már alig jön fény. Ne aludj el, kérlek, mondom, mondj valamit, de hallgat. Neheztel rám, haragszik, fut át az agyamon, aztán megismétlem, hogy ne aludj, láttam a filmekben, hogy nem szabad. Mikor anyámat vitték, akkor ültem utoljára mentőben, nem a másodszor is újraélesztett anyámmal, hanem az őt szállító autó mögött haladó második kocsival, ami szirénázva követte. A kórház udvarán kezébe nyomtam a mentősnek egy tízezrest, nem értette, én sem. Most itt ülök megint tehetetlenül. Szart sem ér az érintésem. Szart sem érek. A hangom feneketlen kút nyeli. Köphetnék is bele, nem ér le. Kísérő vagyok, és ezen nem fogunk utólag nevetni. Végre felbúg a motor, csapódik a tolóajtó.

A sürgősségire kanyarodunk be a központi kórház épületegyüttesében.

Százéves, komor házak, rácsos ablakokkal, köztük kacskaringós kőutak, keresztbe-kasul járdák a fák között. A holmit vigyem, egy bőrönd, két

2019/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

19

nagy táska és mellette az ő kötszeres zacskói. Betolják az osztályra, kongó folyosók, magas, olívára festett falak, nyirkos, hámló vakolat. Az orvos tanakodik, ő artikulálatlanul ordít fájdalmában, hogy csináljanak már vele valamit. Elhadarom újra a betegség nevét, a műtéteket. Nem jó helyre jöttünk, az intenzívre utasít. Előtte vizsgálatokat végeznek, ő jobbra, én balra, eltűnik a szemem elől. Húzom a bőröndöt, cipelem a szatyrokat, legalább lekötik a figyelmem a húsomba vájó táskafülek, a leszakadó váll, a recsegő gerinc meg a szánakozó tekintetek. Eltévedek a kanyargós úton, elveszek a B meg a C meg a D épületek között, kullogok az események után értelmetlenül. Pillanatra bevillan az ürességérzés, ami apám halála után szállt rám, de hamar elmúlik, nincs ismétlés. Keservvel megtalálom a bejáratot, még nem ért oda. Látok egy kitámasztott csapóajtót az L alakú épület túlsó felén, mögötte magára hagyott hordágy, sehova sem tolják, senki nem áll mellette, elhagyott csomag. Az ő. Érez-e, gondol-e valamit, vagy bent rekedt a fájdalom kénköves, csillapíthatatlanul tomboló belsejében, ahová nem érkezik kintről jel.

Lepakolom a csomagokat a mosdó-előtérnél kisebb váró székeire, és hívom K.-t, hogy megérkeztünk. Pár kétségbeesett ember az ajtóban, a szemekben rémület, ziháló mellkasok, szakadó szálak, medréből kifordult világ. Egy megtermett férfi sír a padon, langaléta fiú érkezik hozzá, zöld orvosi inget adnak rá, nejlonpapucsot, pár perc múlva sírva jön ki a terem áthatolhatatlanul sötét zegzugaiból. Egymás nyakába borulva ülnek tovább.

Kilép a fiatal intenzíves orvos, kérdezi, hozzátartozó vagyok-e, mondom, nem. Referál, hogy még egy vizsgálatra várnak, de közben műszakváltás miatt átveszi a doktornő a beteget. Kattog az agy, utat enged némi megkönnyebbülésnek. Mákos hajú, fehér köpenyes nő rohan hatalmas röntgenlapokkal, kulccsal nyitja az ajtót, és beront. Nem telik el sok idő, megérkezik K. A legapróbb részletekig kifaggat egy kapkodva elszívott cigi mellett, míg várjuk az újabb híreket. Felfoghatatlan gyorsaságban váltakoznak pozitív és negatív előjelek. A remény van túlsúlyban, csak az én lelkembe eszi be magát egy makacs érzés, amit minden erőmmel titkolok, hogy ami elkezdődött, ma visszavonhatatlanul bekövetkezik.

Vissza lehetett fordítani tíz és öt éve és még tegnap is, de ma, ma van a napja. Nem, a megmentés nem az én asztalom. És akkor kinyitja az ajtót a szőke, finom doktornő, kezében papírok, és szólít. Én ülök, K. egyik lábáról a másikra áll. Bivalyerős antibiotikumról és agresszívan szaporodó baktériumokról beszél. A száját nézem, várok egy

20

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

mondatot. Kérdéseket is tesz fel, homlokát ráncolja, megfordul a fejében egy életmentő műtét, kivágják, levágják. Éjszaka van a krízis, mondja, megállhat a folyamat. Érezni a hangján, hogy nem áll meg. Nem használja a szokásos kötelező fordulatot, hogy készüljünk a legrosszabbra, csak jelzi az arcával, a hanglejtésével, ahogy ingatja a fejét. Aztán azt mondja, valaki bemehet, de úgy menjen, hogy utoljára látja. Utoljára, először hangzik el ez a szó. Egy búra borul ránk, a nő némán tátog az üvegfal mögött. Én is megyek, válaszolom, és áment int a szabályellenes akcióra. Felvesszük a zöld, hátulkötős köpenyt, belebújunk a zöld kórházi tappancsokba némán, és egy ápoló a betegekkel teli, sötét kórterem jobb oldali végébe mutat.

Az ágy hatalmas, mint egy csónak, elvész benne a magas, karcsú nőalak.

Belesüpped a közepébe, ami majd lassan-lassan beszippantja. Pittyeg a gép, szívnak a csövek, a falaknál más, óriás ágyak ringatnak más, kétség és remény közt hányódó testeket. Néhol egy-egy paraván, amely mögül egyenletes pumpálás hangja szűrődik ki, nyögés, nővérek szapora léptei.

A tekintete nem talál. Megmozdul a karja, szabadítsuk ki, fogjuk meg, emeljük fel, öleljük. Felénk nyúlna, de a levegőt éri. K. elbúcsúzik tőle, és fordul is ki a teremből. Simítom a lepedőre visszahullott kezét, a homlokát, legyél erős, mondom, csak most az egyszer még, és tudom, hogy megint a szemébe hazudok. Eszembe jut a szobája falán egy fénykép, pár hete készítette a téren, amelyen naponta áthaladt. Az áll rajta, „Ne félj”. A szeme korom, itt hagyjuk egyedül. Éjszaka lesz, nincsenek karok.

Nagy Gabriella

2019/1

(Budapest, 1964) író, szerkesztő, megjelent három könyve (Vállalok bérbe sírni, Idegen, Üvegház), és készül két másik.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

21

Németh Gábor Dávid

Zsákbamacskafül Fülébe menekülnek a tárgyak.

Cimpájának az alakja, mint egy kitalált kontinensé.

Mire megtelik, ellenáll a teljes leírásnak, mint egy zsákbamacska.

Azt mondta, az óra hangját nem tik-taknak, hanem tik-tiknek hallotta, nincs teremtés, szünet, világtörténelem, aztán apokalipszis.

Próbálom történetté szervezni a mozdulatait. A tudásbiztonság idáig tart, a füle már nem csak egy földrajzi helyzet. A félrehallás a legfontosabb közös tapasztalatunk.

22

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

Fülmérték Kényszeres öröklés vagyok.

De nem tudok semmit családtörténetről, szájhagyományról, intellektuális realizmusról.

Punch line-okból ismerem őt, a komolyság és komolytalanság között egy zenekari árokba süllyedt újundokságot.

Nyugtalan, mint egy szakszervezeti bizalmi.

Hangolnának legalább, mert kell valami zaj, amihez képest megérthetném, miért nem merek kérdezni.

Mindig újrarendez a rögzítés, a szemmérték, a felügyelet: az öröklés helyett az áttekinthetetlenség reprodukciója. Túl jól hallom magam.

Innentől cukor jön és önirónia.

Németh Gábor Dávid

2019/1

(Budapest, 1994) költő. Kötete: Banán és kutya (2017)

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

23

Deák Botond

Október 25.

1. A levelek kopognak a betegen az idő végeztével, ahogy mi betegek is normálisan éljük bezártságunkat, egyébként vérünk folyna, és a terapeuták rohangálnának.

A buszzaj a kinti világból hallatszik, a kártyások pedig egy nyaraló hangulatát ébresztik csöndes telefonzenével.

Sérülékenységemet a megfigyelések segítségével a minimumra csökkentettem.

Mégis, amit ebben a hálószobában láttam, az minden korábbi elképzelésemet felülmúlta.

Ez a középen lévő ágy a területi kórházban, az emberi létezésről alkotott legszörnyűbb rémálmaimban sem tűnt föl.

2. Mélyen, lényegében szüntelenül, mindig egy boldogtalan vagyok.

Talán csak a kopogó, őszi falevelek miatt. Általánosságban ez semmire sem emlékeztet, csak egy délelőttre.

11 óra, ahogy a buszra várok, ráadásul egy hangoskodó gyerekcsoporttal, akiket irigylek, és a helyükben lennék.

3. Mindazonáltal az emlék belém nyilall; A szerelem sújtotta a világom,

24

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

úriságom exitálta, és valójában gyöngéd otthontalanságot takart.

4. Éjjeli, álmatlan szoba.

Támogató, jó barát egy szál se, sokkal inkább posvány, mosdatlan emberek, akik persze napközben nyomban szépülnek.

5. Ez a testünk szabályszerűsége, ebben bízhat öreg és csecsemő, ez nem tömény, inkább hatékony biológiai szabály. Éget és feldúl ez a kietlen INTÉZET, és senkinek nem mondhatom el, hogy változtatni nem merek.

Gyötrődve, riadtan hallom a lassan ébredők csoszogását.

Vajon mi lesz ma?

Az igazi őrültek problémája az udvariatlanság, és mi mégis tudjuk nem megbántani őket.

A mostani idők terveiről, amikor már nem lesznek többé, addig használni őket, mindennek ellenére, az őszt, a rengeteget, a könnyű biciklit, egészen addig a földig, ahol már nem lakik senki.

Deák Botond

2019/1

(Székesfehérvár, 1969) költő. Készülő kötete: Belső létra.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

25

Berta Ádám

POCSÉK KISZOLGÁLÁS

A

reptéren beült a bérautóba, és egyből az IKEA-ba hajtott, hogy vásároljon pár apróságot. Vett rádiót is, arra az esetre, ha jólesne, hogy szóljon valami helyi jellegű zene vagy szöveg a házban. Ha nyomasztani kezdené a csend, ámbár Balázs általában véve nagyon is szerette a csendet, inkább a zaj tette ingerlékennyé. De itt nem volt zaj, még kutyaugatás se. Csak a szél zúgott, és ha kisétált az óceánhoz, ott volt a hullámok hangja, ami teljesen megnyugtatta. Délutánra ért a kertkapuhoz, és a zárba tolta a kulcsot, amit előző itt-tartózkodásakor kapott az ingatlanostól. A kapu ugyanabból a keményfából készült, mint a kertet körülfogó deszkapalánk. Novemberben aláírta az adásvételi szerződést, és egyből lement a birtokbaadás is. A ház három kilométerre volt a kisvárostól, négy óra autóútra a repülőtértől, és bő fél éve üresen állt.

Legközelebb már saját kocsival jöhetnek ide Budapestről, most ez még korai lett volna. Nagyjából két napig fog tartani az út. Onnantól kezdve az autójuk itt is marad. Ha minden jól megy, egy-két hónapon belül kiadhatja az otthoni lakást, hiszen úgy tervezi, a vakációt leszámítva egész évben Spanyolországban fognak lakni. Ezután, ha Budapesten akad dolguk, barátoknál szállnak meg, vagy legfeljebb szállodába mennek.

A kulcs megfordult a zárban, Balázs elégedetten sétált végig az alsó szint fehér padlócsempéin. Előtér, nappali, konyha. Három szint, több mint kétszáz

26

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

négyzetméter, Balázs még soha nem lakott ekkora házban. Szerencsére bútorozatlanul kínálták eladásra. Tavaly novemberben, az első bejárás alkalmával lett figyelmes egy kis zászlócskára. A konyhában volt, az egyik ablakpárkányon.

Később, amikor kinyitotta az ablakot, véletlenül le is verte. Kék zászló volt, nagyjából húsz centi magas, drót zászlórúdon, parafa dugó talapzattal. A kék mező közepén sárga kereszt, amelynek végei bütykösen kiágaztak, mint a kutya elé dobott csont végei a rajzfilmekben. A kereszt bal oldali száráról egy A betű fityegett, a jobb oldaliról pedig egy kilencven fokban elforgatott E betű.

Balázsnak nem volt ismerős. Felemelte a földről, hogy visszategye a párkányra.

Eszébe jutott, hogy utánanéz, milyen zászló ez, de aztán kiment a fejéből.

Bőven el fognak férni, gondolta magában Balázs most, januárban. Angi és ő is otthonról dolgoznak, jól jön majd a két dolgozószoba, az üvegezett veranda, a délnyugati fekvésű terasz. Az a lényeg, töprengett, hogy kevés bútor kell. Nem szabad mindent telezsúfolni cuccokkal. Eltervezte, nagyjából mekkora kanapéra lenne szükség, és hová fogják tenni. A nappali hosszú falán óriási ablak nyílt, abból pedig kilátás az óceánra. Az ülőgarnitúrának az ablakkal szemközt van a helye, gondolta Balázs. Hiába nagy a ház, ha telepakoljuk lomokkal, nem lesz lakályos. Megköszörülte torkát, lelki szemei előtt felvillant magyarországi otthonuk, ahol nagyjából nyolc évet húztak le. Látta maga előtt a régi nappalit, a dohányzóasztalt, aztán valami miatt eszébe jutott az urna is. Reggel kicsit eltökölte az időt, és már sietett a reptérre, úgyhogy kartondobozostul az asztal közepére tette le. Előző nap, Szegedről jövet, miután hazaért, lent hagyta a kocsiban, és csak ma reggel szaladt le érte, pár perccel azelőtt, hogy megjött a taxi, ami kivitte a reptérre.

Kabátban volt, könyökével odébb tolta az alacsony asztalon álló nagy üveg szénsavas ásványvizet, aztán sietve lecsapta a kartondobozt az asztal lapjára, a lendülettől valami magazin a padlóra szánkázott és kinyílt. Balázs odapillantott, de nem tette vissza a magazint az asztalra. A kinyitott oldalpárt egyetlen színes kép töltötte be, egy kutya valami vadvirágos mezőn. Angi biztos furcsállta volna, ha ott találja az urnát a dohányzóasztal közepén, de Angi most egy hétig nem volt otthon, Németországba kellett utaznia munkaügyben, meetingek vagy továbbképzések zajlottak az anyacégnél, Balázs nem emlékezett pontosan. Terv szerint Balázs hamarabb fog visszaérkezni Budapestre, mint Angi, lesz ideje elrakni a dohányzóasztalról az urnát valami olyan helyre, ahol nincs szem előtt.

Hirtelen jött az egész, Balázsnak kora délelőtt megcsörrent a telefonja, a kijelzőn egy 62-es körzetszám villogott. Szeged, gondolta Balázs, és felvette.

2019/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

27

A temetőből keresték. Tíz és fél év telt el édesanyja temetése óta, számolt utána magában, miközben a nőt hallgatta.

– Le kell utazni? – kérdezte Balázs.

– Nem feltétlenül – válaszolta az ügyintéző. – Kiállítom a számlát, ön átutalja az összeget, aztán postázzuk a papírokat két példányban, és ha megkapta, az egyik példányt aláírva visszaküldi.

Balázst magát is meglepte a válasza.

– Ne írja meg a számlát – kérte a nőt. – Hányig vannak nyitva? – Az órájára nézett. – Odamegyek.

Nem volt semmi dolga, Angi aznap repült Kölnbe. Három órával később Szegeden, a temetői iroda előtt szállt ki az autóból.

A nő egyedül dolgozott az íróasztal mögött, bal felől, a falnál egy ruhásszekrény kinézetű szekrény állt, a tetején rádió, halkan szólt a zene, aztán amikor vége lett a számnak, duruzsolva beleszólt a műsorvezető.

– Jó napot! Noszlopy Balázs vagyok, délelőtt velem beszélt telefonon – mondta, miután becsukta maga mögött az ajtót. – Úgy döntöttem, elhozom a hamvakat.

Az ügyintéző kicsit meglepődött, de aztán kikereste a kartotékból a parcellaszámot, és hívta az alkalmazottat, aki odakísérte Balázst a sírhoz. A fekete kezeslábast viselő férfi gyakorlottan tekerte le a fémlap elülső részét, láthatóvá vált a beton síremlékbe vágott henger alakú nyílás, amelyet teljesen kitöltött az urna.

Az annak idején fényes henger mostanra elszürkült, helyenként fekete foltok tarkították, a hátsó felén pedig valami zöldes bevonat ütközött ki. Halványan sütött a nap, de január lévén a beton síremlék környékén deres volt a fű. Jéghideg lehet az urna, gondolta Balázs. A munkás visszapattintotta a lapot, amelyen Balázs édesanyjának neve állt. Szürke munkáskesztyűt viselt, két sárga csíkkal.

Az irodáig ő vitte a leginkább konzervdobozra hasonlító, magas hengert, ott talált egy megfelelő kartondobozt, beletette, és a dobozt minden ceremónia nélkül Balázs kezébe nyomta. A sírtól az irodáig több mint fél kilométert kellett ballagniuk az aszfaltozott temetői úton. Balázs kissé lemaradt, az jutott eszébe, talán most jár életében utoljára ebben a temetőben, talán most utoljára látta a réztáblát, amelyen anyja lánykori neve állt, alatta zárójelben a születési éve és az a bizonyos, tíz évvel ezelőtti évszám. 2009, gondolta Balázs. Anyja halálával hosszú sorozat zárult le, Balázs a megelőző hét évben vesztette el három nagyszülőjét és az apját is. Az anyai nagyapját nem is ismerte, feltehetőleg már Balázs születésekor sem élt. Apja is, nagyszülei is másik temetőkben, más városokban nyugszanak. Anyai nagyanyja az ottani rokonság kérésére az

28

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

országhatár túloldalán. Balázs most először gondolt arra, hogy miután az élet kihuny, a rokonságot a térképen kis zászlócskákkal be lehet jelölni, csak elszórt síremlékek maradnak mindenkiből. Nem volt temetőbe járó típus, és arra gondolt, ha Angival egyszer a jövőben gyerekeik születnek, feltehetőleg ők sem temetőtúrákkal akarják majd tölteni a hétvégéket.

Gyorsan jött a gondolat, de helyesnek látszott. Minthogy nemrég eldöntötték, kitelepülnek Spanyolországba, úgy érezte, az lesz a legjobb, ha az édesanyja hamvait tartalmazó urnát a saját kertjükben, a spanyolországi ház mögött földeli el. Tíz év múlva, amikor újra meg kellene váltani a szegedi sírhelyet, nem kell majd kapcsolatba lépnie az ügyintézővel. Illetve esetleg az ügyintéző utódjával, hiszen ez a nő sem fog örökké itt dolgozni. Talán csak öt éve van nyugdíjig, gondolta Balázs, aki nemigen tudta sikerrel megsaccolni az emberek életkorát.

Mindenesetre a sírhelyek léptékével mérve mi az a három-négy megváltás, amire még Balázs életében sor kerülhet? Semmi, gondolta magában. Teljesen mindegy, hogy az anyja sírja ott áll-e még a szegedi temető aszfaltozott útja mellett harminc-negyven évig, vagy nem. Ha meghalok, utána már senki nem fogja észben tartani, hogy ezt a sírhelyet meg kell újítani, gondolta Balázs.

Sokkal jobb helyen lesz a kert végében, tette hozzá magában, aztán elköszönt az ügyintézőtől, az urnát a kartondobozzal együtt betette a vezetőülés mögé, és visszaautózott Budapestre.

Aznap már nem is gondolkozott a dolgon, Skype-oltak Angival, aki fáradtan ült az ágyon a szállodában. Hosszú napja volt, a végén a repi vacsoráról sem lehetett megszökni. Egy darabig mesélt Balázsnak, aztán azt kérdezte: – És te mit csináltál ma?

– Szegeden voltam. Elhoztam anyám hamvait a temetőből – mondta Balázs.

– Micsoda? – kérdezte Angi.

– Jól értetted. Telefonáltak a temetőből, hogy újítsam meg a sírhelyet, aztán agyaltam egy darabig, és arra jutottam, inkább elhozom. Majd ha itthon leszel, elmesélem, miért.

– Na jó, hát végül is te tudod. Csak kicsit meglepődtem.

Balázs látta a képernyőn, hogy Angi belekortyol egy üveg ásványvízbe.

– Reggel megyek Spanyolba – mondta Balázs.

– Oké, akkor telefonon tudunk beszélni. Majd hívlak, ha végeztem – felelte Angi. – Amúgy képzeld, mit olvastam. Unalmas volt a délutáni tréning, de találtam egy tök jó cikket a neten. Arról szólt, hogy ha valaki folyton elveszti a türelmét vagy dühöng, akkor az azért van, mert van a fejében egy olyan szinaptikus kapcsolat, ami nagyon erősen összetapadt, és az mindig a dühhöz

2019/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

29

vezet. Ha kibírná, hogy egy darabig ne dühöngjön, akkor ez a szinaptikus kapcsolat elhalna. Majdnem úgy kell elképzelni, mint egy élőlényt, csak ez a kapcsolat a dühöngésből táplálkozik, onnan nyeri az energiát, amire szüksége van ahhoz, hogy fennmaradjon. Akinek dührohamai vannak, nincs más dolga, mint hogy kibekkeljen egy hosszabb időszakot anélkül, hogy elszakadna nála a cérna, és utána már nem fog ismétlődni a rossz rutin. Csak ezt baromi kevesen ismerik fel.

– Tök érdekes – mondta Balázs.

Még beszélgettek egy kicsit, aztán letették.

Balázs és Angi úgy tervezték, két hónap múlva, márciusban autóba ülnek Budapesten, még a kedvenc szobanövényüket is magukkal viszik a hátsó ülés lábterében, és átteszik a székhelyüket a spanyolországi házba. Angi otthonról is tudott dolgozni a német cégnek, függetlenül attól, hogy melyik országban élnek, Balázs pedig régóta szabadúszó. Két hónapnak elégnek kell lennie arra, hogy berakodják a tárolóba a budapesti lakásban hányódó fölösleges holmit, és minden egyebet elintézzenek Budapesten.

Balázs nyolckor ébredt, kiment az óceánpartra, sétált egyet, aztán a ház előtt az autóba ült, és a városba hajtott, hogy egy kávézóban reggelizzen.

Visszafelé menet, amikor befordult az utcájukba, kis testű kutya szaladt egy darabig a kocsi mellett, a fejét fekete foltok borították. Ejha, mint valami leopárd, gondolta Balázs. A frissen aszfaltozott utat zöld növényzet szegélyezte. Úgy látszik, itt a fű átvészeli a telet, tette hozzá magában, hamarosan előbújnak a vadvirágok is. Új otthonába pontban reggel tízkor lépett be ismét, felhívta az internetszolgáltatót, és időpontot kért a bekötésre. Más tennivalója nem volt, az ingatlanos előzőleg felajánlotta, hogy átíratja Balázs nevére az összes közüzemi számlát. Amikor kiment a házból, majdnem megbotlott egy régi hokedliben, amit az előző tulajdonos hagyhatott itt. Odébb tolta, aztán elgyalogolt a kert végéig. Szinte már látta maga előtt, Angi hova akar majd virágokat ültetni. Arra gondolt, szerezhetne egy facsemetét is, ennek a házhoz nem túl közel nézett ki egy helyet.

Végül az első dolog, ami miatt Balázs ásót ragadott – merthogy ásót és lapátot is adtak a házhoz, egy kis, rendezett hátsó kamrában találták meg a szerszámokat a fűnyíró mellett –, az urna volt. Ez már a márciusi leköltözés után történt, amely rendben zajlott, a szobanövényt sikerült úgy körülbástyázni, hogy ne billenjen el a fékezéseknél és kanyarban. Balázs és Angi egy panzióban töltötték az éjszakát az olasz-francia határ közelében, nagyjából kettéosztva a budapesti lakás és az új otthonuk közti távot. Tizenegykor lefeküdtek, másnap

30

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

nyolckor megreggeliztek, és hasítottak tovább az autópályán, a szobanövénynek boldogan himbálóztak a levelei. Balázs egyáltalán nem szomorodott el, amikor kifordultak az autóval régi utcájukból. Még csak annyit se tűnődött, annyira se adta át magát érzelmeinek, mint előzőleg a szegedi temetőben, amikor átfutott rajta, hogy utoljára látja azt a helyet.

Az urnát az első spanyol hetük egyik reggelén kezdte elásni, picit szemerkélt az eső, de aztán a szél elvitte a felhőket. Angi azt mondta, fel kell hívnia valakit telefonon, utána készít reggelit. Balázs hamar meglett a gödörrel, és beletette a fémhengert. Nem akart szabályos síremléket, arra gondolt, majd egy rózsabokorral vagy valami különleges növénnyel jelöli meg a helyet. Úgy emlékezett, anyja kedvenc virága a török szegfű volt, de nem tudta, az megél-e szabadföldön. Ennek még utánanéz, gondolta, aztán ellapogatta a földet a lapáttal, és visszament a konyhába. Három nappal később, amikor virágokat akartak ültetni – Angi a neten rákeresett, és ezen az éghajlaton március vége már megfelelő időpontnak látszott az ültetéshez –, észrevették, hogy a henger ki van ásva, pontosabban ki van kaparva. Ferdén hevert az egyik földkupac tetején. Balázs fognyomokat nem látott rajta. Nem tudtak másra gondolni, egyetlen szomszédjuk foltos, leopárdfejű kutyájára kellett gyanakodniuk, akit többször láttak, amikor elhajtottak vagy elsétáltak a nagyjából hetven méterrel odébb álló ház előtt, de ugatására sosem lettek figyelmesek. A teste fehér volt, a fejét viszont szinte teljesen beborították a fekete foltok. Balázs még sosem látott ilyet, de ezen nem ütközött meg, mert nem nagyon értett a kutyafajtákhoz.

Felemelte az urnát. Nézte a kezét, és benne a foltos hengert; múlt és jelen, gondolta homályosan. Eddig nem jutott eszébe olyan helyzet, amelyben az urna, ez az emlék valóban alakítójává válna jövőbeli döntéseinek, de most mégis ez történt. A kerítéshez sétált, és megvizsgálta a lyukat, amit a kutya ásott, hogy átjusson a deszkák alatt. Nem tudta eldönteni, lenne-e értelme betemetni.

Mélázott egy darabig, aztán az eresz alatt álló hokedlire tette az urnát, és visszament a házba. Angi a nappaliban ült, ölében laptop, és dolgozott. Balázs nem akarta megzavarni.

Azon az első reggelen, amikor Angi még Németországban volt, Balázsnak az volt az egyetlen intézendője, hogy beköttesse az internetet, és egy kávézóban reggelizett. Jópofa helynek tűnt, ugyanabban az utcában, ahol az ingatlanközvetítő irodája volt. Az ajtó melletti táblára mostani szokás szerint krétával írták fel, hogy bagel, narancslé és tejeskávé. Balázs felvont szemöldökkel lefordította magában a kávézó nevét: Az algák háza. Croissant-t kért, tojást és kávét, hamar megevett mindent. Balázs elég jól beszélt spanyolul, ugyan

2019/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

31

nem tökéletesen, de mindent meg tudott értetni. Arra gondolt, pár év alatt mindketten, Angi is és ő is sokat fognak fejlődni, flottabbul, nagyobb szókinccsel társalognak majd. Amikor a pincér elvitte a tányérját, Balázs utánaszólt. Buborékos vizet szeretett volna, de hirtelenjében nem jutott eszébe, hogy is van spanyolul az, hogy buborék. Mondott valami hasonlót. A pincér bólogatva vágta rá, igen, jéggel, és csakhamar hozta is Balázsnak a buborékmentes ásványvizet egy nagy zöld pohárban, jéggel. A poháron is az állt, hogy Algák Háza. Balázs nem tette szóvá, hogy mást akart rendelni. Az omlett se ízlett neki igazán, nem volt elég forró, és kissé olajosnak találta. Ettől a naptól kezdve inkább otthon reggelizett.

Amikor Angival beszélt telefonon aznap este, a lány ugyanúgy kuporgott a németországi hotelszobában, az ágy tetején, mint amikor Balázs Skype-on beszélt vele Budapestről, de Balázs aznap nem látta, csak maga elé képzelte.

– Tudtad, hogy amikor akupunktúrás kezelésen esik át az ember, utána egy darabig nem adhat vért? – kérdezte Angi.

– Nem tudtam – felelte Balázs, aztán elmesélte a napját.

Nem csinált nagy ügyet a kávézóban fogyasztott reggeliből, de annyit azért megjegyzett, úgy tűnik, ebben az Algák Házában pocsék a kiszolgálás.

Miután letették a telefont, Balázs valahogy levegőtlennek, túl melegnek érezte a nappalit. Kinyitotta a bejárati ajtót, amelyet előzőleg már kulcsra zárt, és kilépett a ház elé. Megindult az eresz alatt, nagyokat szippantott a nedves levegőből. Kis híján felrúgta a fal mellé tolt hokedlit. Megint a kartondobozban álló urna jutott eszébe, amit Budapesten nem tett el a dohányzóasztalról. Tíz és fél év elég volt, hogy egészen elszíneződjön. Fekete foltok, pusztán fekete foltok, ismételgette hangtalanul, nem tudta volna megmagyarázni, miért. Megállt, kissé a falnak dőlt, lehunyta a szemét, és nem gondolt semmire. Nagyjából egy perc múlva aztán beugrott, ezt is Angitól tudja. Az algáknak egyáltalán nincs kiterjedése, hallotta a mondatot Angi lágy, kedves hangján, és máris oldódott benne a kényelmetlenség. Felnevetett.

Berta Ádám

32

(Szeged, 1974) író, műfordító. Eddig két regénye és két novelláskötete jelent meg. Előkészületben álló harmadik regényének címe: Nem attól vizes a hal.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

Szlukovényi Katalin

Robotpilóta Ivett, a válságmenedzser a megszólalásig hasonlít rám, sokan össze is tévesztenek minket, és valahol épp ez a cél.

Amikor minden sok, magamnak is sok vagyok, estefelé csomókban tépem ki a hajam a feszültségtől, kimerültségemben nem bírok aludni, mert már megint túlalkalmazkodom, s az egy fenékkel megült lipicai ménes tucatfelé szalad – olyankor jön Ivett, és kezébe veszi az irányítást, józanul felméri a helyzetet, az emberi hülyeséget és az állandósult káoszt rezzenéstelen arccal tűri, intézkedik, a teendőkkel egyenletes, jó tempóban halad, szigorúan a prioritási lista szerint, de a maximalizmus kényszere nélkül, reálisan ítéli meg, mit muszáj, és akkor sem vállal többet, ha lehetne, nincs benne vágy, és nincs ambíció, rendre megvalósítja a kitűzött célokat, nem érez, nem érintett semmiben, a lényegtelen ügyeket helyesen ismeri fel, és telibe pont leszarja, mert nem tart igényt senki figyelmére az üzembiztos működéshez szükséges dolgokon túl. Ivett csak velem kedves: esténként citromfűteát főz nekem,

2019/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

33

és reggel biztat, hogy nyugodtan bújjak vissza az ágyba, egyek gyümölcsöt, nézzek a tévében krimit, békés műizgalmakat, tegyek hosszú sétát ki a fejemből, addig majd ő helyettem szépen mindent megold.

Szlukovényi Katalin

34

(Győr, 1977) költő, műfordító, az ELTE BTK adjunktusa, a Móra Kiadó szerkesztője. Legutóbbi kötete: Kétkedők – Irónia, önirónia és humor a huszadik századi zsidó amerikai prózában (2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

Farkas Arnold Levente

A hely

A harminchatodik valóságos költemény, Pócsmegyer, tizennyolc július négy, szerda, a szó előtti szóköz fehér, mint a hó, helytelenül tartja helyét a helytartó. A néma kert üres, nem lakják mondatok, dolgok árnyékában az alkar tisztázott. A teremtés csöndjét nem éri rothadás, visszatér a kezdet elé a folytatás, a teste.

A harmincötödik valóságos költemény, Pócsmegyer, tizennyolc július három, kedd, kételkedem, tehát nem vagyok hitetlen, persze ez így nem túl logikus, azt hiszem. A helytartó játszik kimondott szavakkal, drá-

2019/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

35

mát ír a múltról, megtisztul az alkar. A teremtés csöndjét nem éri rothadás, az angyal a néma kertben mély gödröt ás, a szó előtti szóköz fehér.

A harmincnegyedik valóságos költemény, Pócsmegyer, tizennyolc július kettő, hétfő, nem éri rothadás a teremtést, persze rothadni a csöndnek nem is lenne mersze.

A helytartó tudja, az angyal hol lakik, meg kéne átkozni tavasszal valakit. A dolgok árnyékát a harag mossa meg, kételkedem.

Farkas Arnold Levente

36

(Nagyvárad, 1979) költő, író, drámaíró.

Legutóbbi kötete: Anyám teste (2015).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

Benedek Szabolcs

A CSALÁD SZENT

P

éter tövig nyomta a gázt, azonban ugyanaz történt, mint az előbb: a motor földübörgött, a kerekek fölsivítottak, az autó rázkódni kezdett, ám nem mozdult tapodtat sem. Sőt, Katinak úgy tűnt, mintha még mélyebbre csúszott volna az árokba.

– Reménytelen – jelentette ki Péter. – Orral lefelé, ilyen meredeken… Magától soha nem fog kijönni. Fizikai képtelenség. Tolatva és fölfelé…

– Mi az, hogy nem fog?

– Úgy értem, ki kell húzni. Vontatni. Vagy hogy a fenébe mondják.

– Édes istenem – Kati ezt ismételgette újra meg újra. – Édes istenem. – A hangsúlyban összekeveredett a harag, a kétségbeesés és a méltatlankodás. Hol ez, hol amaz hallatszott erősebben.

– Sajnálom – ezt meg Péter mondogatta, amivel még inkább Kati idegeire ment.

– Sajnálod… De mégis, hogy a fenébe lehettél ennyire béna? Miért nem voltál képes rendesen behúzni azt a rohadt kéziféket?!

– Mondtam, hogy behúztam…

– Úgy értem, hogy rendesen!

– Rendesen behúztam.

Péter kiengedte a kéziféket, aztán behúzta megint, amitől Katinak megint

2019/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

37

csak égnek állt a haja, pedig az autó a jelek szerint lejjebb nemigen csúszhatott.

Vagy ha mégis, az a húsz centi már nem számított.

– Sebességben nem volt, azt oké, elismerem. Amikor megálltunk, valamiért üresbe tettem. Elkapott a hév, nem figyeltem. De a féket behúztam. Láttad te is, hogy be volt húzva.

– Akkor miért csúsztunk bele az árokba?

– Miért, miért… Azért, mert szar az egész. Eleve nem itt kellett volna megállnunk. Máskor kicsit beljebb megyünk. Csak mindig ez a rohadt kapkodás…

Ezzel végre Kati is egyet tudott érteni. Szar az egész, igen, mindenestül szar.

– Eddig nem vetted észre, hogy nem működik a kézifék?

– Eddig működött. Semmi baj nem volt vele.

– De van baj. A féknek fognia kellene.

– Túl meredek a lejtő. Mi meg ugráltunk, mozgattuk, ingattuk a kocsit. Az pedig elindult. Ennyi. Sajnálom. Üresben hagytam. Azt hittem, a fék fogja.

Kati megvető arckifejezéssel járatta végig a tekintetét a műszerfalon.

– Ez most a tiéd, vagy a cégé? Sose bírom követni.

– A cégé.

– Ilyen szart tesznek a feneked alá? Miért nem reklamálsz?

– Fogok reklamálni. Majd.

Kati tökéletesen értette, hogy mit takar az a „majd”, és igazából ő is úgy gondolta, hogy a reklamálás későbbi projekt. Van ennél sürgetőbb és fontosabb teendő. Előbb jussanak ki abból a helyzetből, ahová jutottak. Stílszerűen evickéljenek ki a szarból, amibe belecsúsztak.

– Miért kellett ennyire az árok szélén megállnod?

– A sötétben nem láttam rendesen. Meg nem is ezzel voltam elfoglalva.

– És mit fogunk most csinálni?

Péter ismerte már annyira Katit, hogy tudja, a többes szám reá vonatkozik.

A sliccét korábban fölhúzta, most csak az övét kellett becsatolnia. Még egyszer végignézett előbb saját magán, aztán Katin.

– Biztos, hogy nincs bajod?

Kati arcán mintha egy halovány mosoly suhant volna át. De lehet, hogy csak egy tétova árnyék volt.

– Nincs. Neked?

– Nekem se. Megpróbálok segítséget hozni.

– Miért nem hívsz föl valakit?

– Kit hívjak? Rokont? Barátot? Kollégát? – Péter hangjában gúny csengett.

Kati megrázta a fejét.

38

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

– Autómentőt.

– Majd hívok. De hátha máshogy is meg tudjuk oldani.

Péter végigsimította Kati arcát, majd kiszállt. Szerencsére az autó ajtaja könnyen nyílt. Elöl se látszott sérülés. A lökhárítót persze cserélni kell. Egyébként viszonylag olcsón megúszták. Amilyen meredek volt a partja, az árok annyira nem volt mély.

Péter kinyitotta a hátsó ajtót, kivette és fölvette a zakóját. A nyakkendőjét nem kötötte vissza, azt a hátsó ülésen hagyta. Automatikusan a zakó belső zsebébe nyúlt. A jegygyűrűje ott volt, ahova szokta tenni. Legalább emiatt nem kell majd magyarázkodnia. A telefonján se látszott karcolás. Nem fogadott hívás se követelőzött a képernyőn.

Igyekezte legyűrni lábai remegését, amennyire a helyzettől tellett, ruganyos léptekkel indult az aszfaltút felé. Nem kellett sokat mennie, nem voltak túlságosan messze. Igazából első ránézésre biztonságos helynek tűnt: közel az úthoz, mégis fák és bokrok takarásában. Ha az ember lekapcsolta a helyzetjelző lámpákat, senki nem láthatta az útról, hogy ott egy autó várakozik.

Kati egyedül maradt. Ő is ellenőrizte a telefonját – sehol semmi –, és azt is megnézte, hogy hány óra van. Ha nem ilyen szerencsétlenül alakulnak a dolgok, már úton lennének vissza, a város felé. Semmi különös, csak egy kis túlóra. Most persze kitalálhat valamit, hogy miért tartott a szokásosnál tovább. Remélhetőleg Péter gyorsan megoldja a helyzetet. Végtére is Katinak ez imponált benne a leginkább: határozott volt, rámenős, olyan, aki gyorsan fölméri a dolgokat, és teszi, amit az adott szituációban kell.

Miközben begombolta a blúzát és visszacsúsztatta a combján a szoknyáját, azon merengett, szóljon-e Zolinak. És ha igen, fölhívja, vagy írjon üzenetet.

Előbbihez nem ártana némi irodahang, itt azonban süket csönd van, az aszfaltúton időnként elgördülő autók zaján kívül nem hallatszik semmi, az est leszálltával a madarak is némán kussolnak az ágak sötétjében. Az üzenet viszont személytelen és gyanús is lehet. Végül úgy gondolta, még várhat egy kicsit.

Előbb derüljön ki, mire jut Péter. És leginkább milyen hamar.

Föl akarta kapcsolni az utastér világítását, amely Péter távozása után kialudt, hogy megnézze az arcát és újrarúzsozza a száját. Ekkor fékezést hallott. A szélvédőn kipillantva a bokrok mögött látszott is a másik jármű. Fényeiből ítélve méretes darab, ha nem is teherautó, de furgon vagy terepjáró. A motor duruzsolásán túl hallatszott, ahogy Péter beszél valakivel. Kati megnyugodott.

Ez már a férfi jól ismert hangja volt: határozott és céltudatos. Pont mint a tárgyalásokon, amikor vajként puhulnak az üzletfelek.

2019/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

39

Léptek közeledtek, és Péter kinyitotta az ajtót.

– Szerencsénk van – mondta. – Máris itt a megoldás. Ez az úr tud segíteni. – Beljebb hajolt az autóba és halkabban azt mondta: – És természetesen maximális diszkréciót ígért.

Kati visszatette a ridiküljébe a telefont. Ezek szerint nem kell Zolit a szokottnál nagyobb késésről értesíteni.

Aztán ahogy kikászálódott az autóból, megfagyott ereiben a vér.

– Úristen…

Csak jóval később jutott eszébe, hogy talán soha nem emlegette még ennyiszer a Teremtőt, mint ezen az átkozott éjszakán.

– Nézzenek oda – mondta a másik férfi, aki egy vontatókötelet tartott a kezében. – Ez aztán a meglepetés.

Néhány pillanatig súlyos, döbbent csönd telepedett közéjük.

Péter törte meg: – Ti… maguk… ismeritek egymást?

– Azt hittem – az aszfaltútról ideszűrődő autólámpafényben látszott, hogy a másik férfi elvigyorodott –, csak a hétvégén találkozunk.

Kati elfordította fejét.

– Hogy mi van? – Péter, mint mindig, amikor ideges lett, most is önkéntelenül a mellkasához nyúlt, hogy megigazítsa a nyakkendőjét. Ami viszont az autó hátsó ülésén hevert.

Kati az autó oldalának támaszkodott. Pár másodpercig az árkon túl sötétedő facsoportot nézte, mintha onnét várná a megoldást. Aztán visszafordult a két férfi felé és kissé hadarva azt mondta: – Igen. Ismerjük egymást. Ez itt Sanyi.

– Nekem már az előbb bemutatkozott az úr – jelentette ki harciasan Péter.

– A hölgynek pedig nem is kell bemutatkoznom – tette hozzá Sanyi, akinek arcáról nem akart lehervadni a vigyor. – Arra viszont, gondolom, egyikünk se számított, hogy itt fogunk találkozni. Ilyen körülmények között.

Kati követte Sanyi pillantását, és észrevette, hogy félregombolta a blúzát. Az újragomboláshoz el akart fordulni, aztán meggondolta magát. Most már úgyis mindegy.

– És akkor mit fogunk csinálni? – kérdezte ingerülten Péter, aki láthatóan minden idegszálával azon igyekezett, hogy úriemberhez méltón tartsa magát. – Már úgy értem, hogy elmarad a segítség?

Sanyi megrázta a fejét.

– Nem. Dehogy marad el. Hiszen megígértem. Nem is látszik olyan vészesnek

40

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

a helyzet. A kötél végét beakasztom az autó hátuljába, ideállok a magaméval mögé, rálépek a gázra, és már kint is vagyunk.

– Fogja bírni?

– Mármint én vagy az autó? – Sanyi megint nevetett. – Mindketten bírni fogjuk. Annak a csodaparipának bivalyerős motorja van.

– De hova akasztja a kötelet?

– Vonóhorga van?

– Nincsen – csattant föl Péter. – Ez egy céges autó. Üzleti utakra, tárgyalásokra járok vele.

– A lökhárítóra?

– Le fog esni, ha nagyon megrántja.

– Majd igyekszem nem megrántani. De tudja, mit – Sanyi átnyújtotta a kötelet –, tegye oda, ahova akarja. Csak akad ott egy kampó vagy akasztó. Az enyémen legalábbis van.

Péter vágott egy leírhatatlan grimaszt, majd a kötéllel kezében az autónak az árokparton fölfelé meredező hátuljához ment.

Kati és Sanyi álltak egymással szemben és nézték egymást.

– Mit fogsz most csinálni? – kérdezte halkan, de azért erőteljes hangsúllyal Kati.

– Hogyhogy mit? Kihúzlak benneteket a csávából. Ne aggódj, megoldjuk.

Más is csúszott már árokba. Túlélte.

– Tudod, hogy nem erre gondolok.

Sanyi az árok teteje felé nézett. Péter a vontatókötéllel a kezében éppen leguggolt az autó mögé.

– Arra, hogy tartom-e a számat? Hogy nem hívom-e föl most azonnal a férjedet? Vagy hogy inkább meghagyom az egészet a családi ünnepre, és a közös apósunk születésnapján borítom a bilit?

– Igen, arra.

Sanyi a sötétlő messzeségbe nézett Kati feje fölött.

– Az apósunk meg az anyósunk egymást túllicitálva mindig azt szokta mondani, hogy a család a legfontosabb. A család szent. Vigyázni kell rá. Engem már előre kiráz a hideg a szombati hacacárétól.

Katinak csak az ajkai mozogtak, úgy susogta maga elé: „Engem is.”

– De legalább – folytatta Sanyi – ők jól fogják érezni magukat. Mi persze unatkozunk, és alig várjuk, hogy vasárnap délután legyen, amikor mindenki mehet haza. Legalább a gyerekeknek annyi megvan, hogy nyomkodhatják a telefonjaikat. De a részünkről ez bunkóság lenne, nem igaz?

2019/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

41

Kati nem felelt.

Az autó hátulja felől csattanás hallatszott.

– Nem foglak beköpni – hadarta Sanyi. – De gyere el velem. Mindig is jó nőnek tartottalak, bár amikor találkozunk, nem így szoktál öltözködni. Persze a sárba meg a tyúkok közé elég a póló meg a tréningalsó. Viszont ha mással meg tudod csinálni, akkor velem is. Legalább egyszer.

– Most zsarolsz – kérdezte Kati –, vagy kérsz?

– Kész vagyok! – Péter oldalazó léptekkel lejött az árok partján. – Sikerült bepattintanom a kötelet. Nem tudom, pontosan hova, a sötétben nem látom, de remélem, jó lesz.

– Biztos jó lesz – mondta Sanyi. – Akkor én ideállok a kocsimmal. Aztán arra is rátesszük a kötelet. Pár perc és készen vagyunk. Mehet mindenki a dolgára.

A bokrokat megkerülve elindult az aszfaltút felé.

– Te melyikbe ülsz? – kérdezte Péter.

– Tessék? – kérdezte Kati.

– Azt kérdeztem, melyik autóba ülsz. Az enyémbe vagy az övébe? Hiszen ismeritek egymást.

Kati a táskájába nyúlt. A telefonja zümmögött. Az előbb rezgőn maradt, elfelejtette visszatenni a hangot. Most meg alig találta meg a készüléket a sok kacat között. Mire sikerült kirángatnia a táska mélyéből, a kijelző elsötétedett.

Benedek Szabolcs

42

(Budapest, 1973) prózát ír, legutóbb Fiuméről, Kádár Jánosról és a Beatles együttesről.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

Aczél Géza

(szino)líra torzószótár

anyag halhatatlan barátom egyszerre van közelünkben és már messze jár mielőtt porhüvelyét elvitte a földbe a halál azt írta nekem talán hogy egyértelmű legyen jóval szerényebb lírai fegyverem a költészet nem báva tűnődés orgazmustalan szerelem-erőlködés nem tréfa komisz onanizálás a világ ölében elvont szerkezetek cinikus és hülye építgetése de az anyag élete és hatalma rég ott állok bölcs szövegének alatta hogy úgy tandorisan alá férjek néha magányomban perelném is persze az egészet mert e gondolat mentén nem tudok az elvont finomságokkal mit kezdeni ha az önjáró érzelem vaporalizált közegekben is felleli az alakítás szemantikai mását miként valamely furcsa törvényre visszavezetve delejes képét formálja a szivárvány mely ha akarom anyag ám távolsága már a misztika fénye s nem bizonyos hogy poétikai körökben mindenkor a szolgalelkű béke az eligazító más kérdés hogy sűrűsödő ráncok alatt egyre inkább a szilárd tárgyakba kapaszkodni volna jó valami bizonyosságot erőltetni rá a nagy körforgásra nehogy jeltelenül tűnjön el az űrben az emberi pára mint a csönd két felesleges égi dörgedelem között

2019/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

43

anyagi éldegéljük elég szánalmasan a kulturkampfot talán gyengék vagyunk és ez bizony jár nekünk persze ha jobban szemügyre vesszük erősen hullámzó nemzetünk szinte mindig egymást ölték a széptan álságos jelszava alatt dicső eleink a maradás és haladás különös kegye szerint szórta babérjait s ha a szellemi gyilok másként nem ment benyomult a zaklatott képbe a mindenkori hatalom s máris szakadt a mezőny jöttek a szavak lakájai s a partizánok még azt se mondanám hogy műhelyeiből a többség kánonbeli lökdösődésekre vágyott mivel a lelki érték mélyebben halászott s legtöbbször a siker ördöngös púderében maga a nehezen definiálható művészkedés is csak ritkán nyújthatott alkotói nyugalmat a tökéletes elérhetetlen nimbuszától az egzaltáltak gyorsabban haltak míg a középszer ezt ugyancsak irigyelte bolondnak persze hogy gazdagabb az asszociációs telke és már indult is újra rossz arcú házmesterek és a mezőny sértett végének randalírozása minek intellektuális gőg s magasnak vélt elvontság lett ellentett párja bizakodva az utókor majd kitalálja az anyagi hajsza mögött minő fönséget rejtegetett a mulandó teremtés

Aczél Géza

44

(Ajak, 1947) költő, kritikus, irodalomtörténész, az Alföld folyóirat korábbi főszerkesztője, legutóbbi kötete: (szino)líra 2. (2018).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

Weeber Luca Borbála

Tirol

I. A Nap már a bordákon kívül rekedt. Amikor kiköp minket az éghajlatválasztó, nyálunk egy másik évszaké. Így csak hódítók érkeznek.

Figyelmünk bekeríti a hegyeket, az erdők elborzadnak az idegen nyelvtől. A fák lerázzák új neveiket, reggelre felébred bennünk a félelem.

II. Harmadnapra elérjük a test határait. A hegy saját nyelvén szólal meg. Ahogy hideg ujjaival átüt páncéljainkon, magához húzza a vért. Az arc kelet felé fordul, vihar keresi istenét.

A hullámok lecsillapodnak, elkeverednek eddig ismeretlen vizekkel. Átkeringetjük magunkon az új nedveket és becsatlakozunk a fák egyetemes anyagcseréjébe.

III. Az új test megnyílik, letakarítja magáról bábja maradékait.

A hegyek összezárnak bennem, elválasztják egymástól az évszakokat.

Levetkőzik nekem a táj, csak annyira nő, amennyire meztelen. Már nem szólalunk meg, nincs min átszakítani. Éveivel körénk gyűrűzik a csend.

2019/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

45

IV. Valaki lakik a fák testében.

Szomja vezeti le tavasszal a patakokat a hegyekből, éhsége felébreszti az alvókat, fogai idegen szájakban gyökereznek.

Nyelve az erdők nyelve, de hangját megrekeszti a hordalék. Már nem beszél, nem tanul, nem emlékezik. Tenyerében vonalakká rendeződnek a folyómedrek.

Weeber Luca Borbála

46

(Budapest, 1999) költő, pszichológushallgató a Károli Gáspár Református Egyetemen.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

Csabai László

VADAK (burleszk)

Á

rva Kristóf kifülel az emeleti tanácskozó ajtaján. A konyhából csörgés, morgás, szuszogás hallatszik. A dúvad tehát betört oda. Árva bezárja az ajtót. Összeráncolt homlokkal töpreng, mi legyen. Az asztalfőn ül, s ez tekintélyt ad neki. Akárcsak a sok trófea a falon. Meg a Nimród Vadásztársaság jubileumi díszoklevele. És persze saját teste. Százkilencven centiméter, százötven kiló. A fegyverszekrényben lévő príma vadászpuskákról nem is beszélve. De vannak vadállatok, akikre nem lehet Mauserrel menni. Árva Kristóf úgy érzi, zsugorodik.

Kölyök, majd kerti törpe lesz belőle. Akit kitesznek a villa elé, hogy rögtön jókedvre derüljön a látogató. Árva Kristófon már így is mindenki röhög. Majd meggörbülnek az alázattól, de távozáskor már tenyerükkel takarják el a szájukat. Árva úgy gondolja, ha valahogy mégis végezne a dúvaddal, az adna csak okot a derültségre, gúnyra. Újból kiles az ajtón. Csörgés már nem hallatszik. Morgás, hörgés igen. Sőt, egyre közelebbről. A férfi visszaugrik, a terem hátsó falához hátrál, maga elé tartja tiltakozón a karját, de ez mit sem segít. A szobába behatol elragadóan skiccelt szoknyában és matrózblúzban Árváné Mészáros Klára. A felesége. Vagyis a dúvad.

A nőben bennreked a kiáltás. Az erre késztető ingert legyőzi egy még erősebb.

Kellemetlen szagot érez. Orrcimpái kitágulnak, mint egy antilopnak, és előrenyújtott nyakkal szaglászni kezd.

2019/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

47

– Te vagy ilyen büdös?! – veti oda a férjének, pedig rajta nem érez semmit.

– Nem. De azért fújd be magad! Még egyszer be ne gyere úgy a házba, hogy nem fújtad be magad!

A dúvad, becsületére legyen mondva, rendszeresen vesz dezodort a férjének. Amit a cipősszekrénykén tartanak. Tehát Árvának először igenis be kell jönnie a házba, csak utána illatosíthatja be magát. De a dúvad ilyen logikaihelyzetbeli ellentmondásokkal nem törődik.

– Elválunk, Árva úr!

– Jó.

– Dehogy válunk! Inkább ledurrantalak. Töltsd meg nekem sörétest! Durr a szívedbe! Vagy lejjebb. Hogy a fejed ép maradjon. Azt kipreparálom és felakasztom a falra. A többi agancstrófea mellé. Úgyis folyton azt mondod, hogy fel vagy szarvazva.

– Fejezd be, mert…

– Nem bírlak már elviselni. Egy ilyen rendetlen, tehetetlen alakot még nem láttam. Nem válunk, de kiköltözöl a sufniba. Beviszünk egy vaskályhát, és éled majd a világod. Földes a padló, porszívózni sem kell. Nyomogathatod a mobilodat, amennyit akarod. Fürdőszoba nincs. De ott a budi. Elég az neked.

– Mitől görcsöltél be? Mert lemondtam a thaiföldi utat?

– Persze, hogy azért! – és a nő ökölbe szorított kézzel nekiront férjének.

Aki a csuklóját megragadva hárítja el a támadást. Dulakodnak. A feleség zihál, majd erőt gyűjteni hátralép.

– Már fél éve nem voltunk sehol, és erre te lemondod. Mindenki le fog írni minket. Főleg téged, de engem is.

– Nem megy az üzlet. Tartalék kell. Spórolni…

– Spórolni? Azt az anyám csinálta. Nem azért mentem hozzád, hogy paszulylevest meg krumplifőzeléket egyek hónapszám, és a rongyosboltból ruházkodjam. Egyébként jól kezded a spórolást: azzal, hogy lemondtad az utat, kidobtál százezret, a foglalót. Te észkombájn!

– Bepótoljuk. Jövőre elmegyünk, ha úgy alakulnak a…

– És meg sem kérdeztél! Hát mi vagyok én itt?! Házicseléd?! Egyébként az vagyok. Az kellett neked. Aki a gatyáidat mossa, akivel reprezentálhatsz, aki… És ekkor Mészáros Klárával megtörténik a második típusú metamorfózis.

Az első fajta az, amikor a pályafutását angyalként kezdő feleségből hárpia lesz, a második pedig, amikor a dühöngő dúvad hirtelen elkámpicsorodik, és egy könnyeivel küzdő, becsapott kislánnyá válik: – A téeszelnök fia elvette az éjjeliőr lányát. Mi jó sülhetett volna ki ebből?

48

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

De én voltam hülye, amikor engedtem, hogy kihagyjatok a cégből. Azért uralkodsz így felettem! Azért játszol velem! Azért ilyen nagy a szád! – kiáltja a dúvad a megszeppenve hallgató férjének.

– Anyámnak volt igaza, te nem törődsz a családoddal, neked csak a peca számít. Megveszel félmillióért egy pecabotot…

Ezt már nem bírja hallgatni Árva Kristóf. Mert a horgászat maradt az egyetlen öröme, és a dúvad még abba is belepiszkított. A japán botot el kellett adnia négyszázezerért, mert a nő folyton szidta érte.

– Most fejezd be, Klári, most fejezd be, mert...

– Mert?! Meeert?!

– Hát bazs meg… hát te egy ördög vagy… hát…

– Bazs meg? Bazs meg? Az mit jelent? – csap le a dúvad azonnal férje tévesztésére.

– Bazs… bazsss meg! Nem tudok már beszélni miattad, hogy az ég szakadna rád!

– „Bazs” meg? Én ilyen szót nem ismerek. Árva Kristóf kirohan a házból.

A Csongor utcai raktár előtt két autó. Árva embereivel. A munkaidő végét várják, hogy a kuncsaftok és az alkalmazottak távoztával Barna Jani, a Tombstone-Sírkő Kft. tulajdonosa egyedül maradjon. Lassan, de elérkezik ez az idő. A lesben állók kiszállnak. Árva Kristóf kiosztja a muníciót: a rakétákat.

A féldecis kommerszet nevezik így Nyárligeten. Kiisszák az üvegeket, aztán a jobb válluk fölött hátrahajítják. Ez is szokás errefelé. A főnök int. Támadnak.

Az ördög, ha ártott valakinek, ártani fog újra. Megszokja. Árva Kristóf dúvaddá vált asszonya miatt nevetség tárgya lett. Aztán jött Barna Jani disznósága, s így még inkább.

Unta már Árva a nagy szakfordítói számlákat, ezért elhatározta, megtanul angolul. Tanult egyénileg, tanult csoportosan, tanult Magyarországon, Angliában. De a nyelvvizsgán mindig megbukott. A kommunisták miatt. „Mert a múlt rendszerben mindenkinek oroszul kellett tanulni, és az orosz, ha egyszer beveszi magát az ember agyába, még egy nyelvnek nem enged helyet” – így vélte. Bár oroszul is csak káromkodni tudott. Azt sem helyesen. A nyelvvizsgát végül egy dublőr tette le helyette. Ahogy ez már szokás. De ez a lényegen mit sem változtatott: nem tudott megszólalni angolul a telefonban, pedig az indiaiak (India lett a márvány legfőbb beszerzési forrása) ezt mindig elvárták.

2019/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

49

Felfogadott egy fiatal angoltanárt nemzetközi kapcsolattartónak. Barna Janit.

Jani bevált. A második pozícióba kúszott fel egy év alatt. Aztán lelépett és alapított egy új céget. Vitte a tapasztalatot, amit megszerzett Árva cégében, és főleg vitte a kuncsaftokat. Árva meg akart ettől veszni. A dúvad meg is veszett. És most ennek a gyalázatnak vége lesz.

Barna Jani keze a széktámlához kötözve. Árva széket húz magának és leül elé. Úgy tervezte, rögtön üt, most még sincs szíve hozzá.

– Jani. Visszaveszlek. És kapsz tíz… húsz százalék béremelést.

– És azzal, amit létrehoztam, mi lesz? – s a férfi tesz egy kört a fejével.

Mosolyogva. Érthetetlen.

– Megveszem tőled. Piaci áron.

– Nem eladó.

– Rendben. Viszed tovább a céget, de a nagykereskedést befejezed.

Sírkőfaragásra kapsz tőlem megrendelőket.

– Minek? Azzal több a macera és kevesebb a pénz. A nagytételű alapanyagkereskedés a biznisz. Kitanultam nálad.

– Gazember vagy.

– Nevezhetsz vállalkozónak is. Amikor te kezdted…

– Az más. Más idők voltak. Nekünk kellett lerakni… izé, mi kezdtünk…

– Hát persze. De van nekem is egy ajánlatom: vegyél be a cégedbe!

Felesben. Árva feláll, sorra belebámul kísérői arcába, próbálja leolvasni róluk, hogy jól hallotta-e, amit Jani mondott. Aztán int Picinek, a legkigyúrtabb verőlegénynek, aki olyat üt Jani arcába, hogy az székestül nekirepül a falnak. Még hallani is fáj a becsapódást. Jani elájul. De mikor magához tér, rögtön megjelenik arcán a mosoly. Kiköp. Árva int, hogy szabadítsák ki a kezét. És ismét felveszi a tanáros hangszínt: – Jani, ezután ez lesz a módja, ahogy beszélünk veled, ha nem térsz észhez.

Hívhatsz segítséget, mi mindig többen leszünk. Egyet mondok hát: lépj vissza, amíg méltányos megoldást kínálok neked. És ezt a pimasz hangot főleg nem tűröm el.

– Én voltam pimasz? Mivel?

– Hülyegyerek! Mit képzelsz? Az én cégembe akarsz beférkőzni?

– Ez a pimaszság? De hiszen csak neked akartam segíteni! Hogy… mindketten jól járjunk. Mert idővel úgyis enyém lesz az a cég. A gyakorlatban.

Meg végül papíron is.

50

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

Árva orra vérezni kezd a méregtől. Újabban gyakran vérzik. Most ez menti meg Barna Janit. Mert Árva a vértől retteg. A saját vérétől. Mennie kell kezelni az orrát, és az embereit nem hagyhatja itt. Nehogy Janinak egy ajánlata legyen az ő számukra is. Árva kárára. Árva otthon bezárkózik a mosdóba (külön mosdója van, vagyis a felesége csináltatott magának egy sajátot, ahol nem akad folyton férje szőrszálaiba), tamponálja a vérzést, szorítja az orrnyergét, hideg vizet folyat a nyakára.

A vérzés végül eláll. Mert mindig eláll. De mindig csak sokára. Attól tart, vérzékenységben szenved. Persze furcsa lenne, ha ez ötvenöt éves korában derülne ki, de Árva fél utánanézni a neten a dolognak, nehogy mégis azt találja, hogy létezik ilyen, mert azt, mint egy halálos ítéletet, nem tudná elviselni.

Halk kopogás a fürdőszobaajtón. Ez rossz jel. Ha a dúvad visszafogott, akkor különösen nagy robbanás készülődik. Klári belép, leül a zuhanytálca szélére és összehúzza magát, akár egy koldus télen.

– Nagy baj van, Kristóf.

– Dzseni? – kérdezi rögtön a férfi, mert olyan ősi a fájdalom a másik arcán, aminek komoly oka kell legyen.

– Igen.

– Beteg? Mi történt vele? Istenem, ha…

– Terhes. Már a harmadik hónapban van. És nem akarja elvetetni.

– No, hát ez nem olyan nagy tragédia… Legalább megsietteti a dolgokat.

Majd nagy pocakkal áll az oltár elé. Volt már ilyen. Ha Kantár Bandiban van becsület… Most már legyen benne becsület! Ha már a lányunkat...

– Te szerencsétlen! Kantár Bandi fél éve Berlinben van, nem lehet tőle a gyerek!

– Hát akkor kitől?

– Nem árulta el Dzseni. Csak folyton azt hajtja, hogy megtartja a kölyköt és hozzámegy az apához. Az átkozott! – kiáltja, s Árva nem tudja, ez a lányukra vagy a gaz csábítóra vonatkozik-e. A dúvad egy flakonnal csépelni kezdi a tükröt.

Dzseni, egyetlen gyermekük, formás teremtés, de már benne van a korban. „Férjhez kell adni!” Ezt határozták el a szülők. Mert meg akarják még élni az unokák felnövését, meg a céget is át kell majd valakinek venni. A szülők választása Dzseni egyik barátjára, az ügyvéd Kantár Bandira esett. A lány vonogatta a vállát az ötletre:

2019/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

51

– Azt hiszitek, mi nem gondoltunk már erre? Bandi szeretné. És én kedvelem őt, de… A haverom ő, és nem a szerelmem, na… Az két különböző dolog.

– Az a legjobb, ha baráthoz mész hozzá! – csapott le a lehetőségre az anya.

– Szerelemből házasodni veszélyes. Mi úgy keltünk egybe, és nézd, mi lett belőle! A barátság eltarthat egy életen át.

Dzseni megrántotta a vállát. Aztán bólintott. És elterjedt a hír a közelgő frigyről. Dzseni nem tagadta le, ha kérdezték. Úgy tűnt, egyenesbe kerültek a dolgok. Ekkor Bandinak fél évre Berlinbe kellett költöznie. Jövő héten érkezik haza.

– Döntöttetek a sorsomról? Meg a gyermekem sorsáról. Ti jófajták! – kiált kihívóan Dzseni még az előszobában, és Árvának most előszőr tűnik fel, mennyire hasonlít hangja a dúvadéra.

A lány belép, s mint egy ütközet magabiztos vezére, keresztbe tett kézzel nekidől a falnak.

– Én tulajdonképpen örülök… – kezdené Árva, de felesége félbeszakítja: – Minek örülsz, te hülye! Hogy zabigyerek kerül a házhoz? Ki ejtette teherbe a lányom?! Dzseni, ha nem mondod meg… Én, én esküszöm…

– „Esküszöl, esküszöl!” Ne esküdözz, anya, hanem értsd meg: a gyerek apjával összeköltözöm. És ha elvesz, hozzámegyek.

– Hozzámész?! – hirtelen lehalkítja hangját a dúvad: – Mondd már meg, ki az! A fene vigye Kantár Bandit! Ha az az alak, a gyerek apja, ha az egy normális, egy biztos egzisztencia… talán elfogadjuk. Csak könyörgöm, mondd már meg…

– Nem mondom! Neked úgysem lenne ínyedre! – aztán rádöbbenve, hogy már épp eleget kínozta szüleit, és most már tényleg csak a tetőpont van hátra, engedékeny vigyorral folytatja: – Na, jó, elmondom. Barna Jani a gyerek apja. Ő lesz a vejetek.

Csabai László

52

(Nyíregyháza, 1969) író. Legutóbbi regénye 2017-ben jelent meg Szindbád, a forradalmár címmel, amiért Artisjus Irodalmi Díjat kapott.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

Nibelung

(Nyolcadik kaland) Siegfried a Nibelungok országában Márton László fordítása

A nyolcadik kaland két epizódot foglal közös keretbe: Siegfried titkos látogatását saját meghódított országában, a Nibelungok földjén, valamint Brünhild útrakelését. Mindkét epizód bővelkedik komikus, groteszk elemekben: Siegfried harca előbb az óriással, majd a törpével egyszerre vicces és hátborzongató, és a Nibelunglovagok teljes személytelensége is mulatságos, ugyanakkor ijesztő. Az pedig mélységesen szomorú, már-már tragikus, ahogyan a burgund jövevények Brünhildet, akit az előző kaland során háromszorosan megaláztak az alattvalói szeme láttára, most kirabolják és megfosztják trónjától.

480 A városkapun átment Siegfried, burkolva ködbe, és meg sem állt a partig, ahol egy csónak volt kikötve. Észrevétlenül abba beszállt Siegmund fia, gyorsan evezve, mintha szél hajtaná tova.

481 Az evezőst senki se látta. Haladt gyorsan a sajka, Siegfried hatalmas erejétől hajtva.

Azt hinné az ember, vihar ragadta tova, de nem: tovaragadta Siegfried, szép Sieglinde fia.

482 Még aznap és az éjjel haladt az evezővel, míg egy országhoz jutott el hatalmas erővel, amely százmérföldnyire is van, vagy még távolabb nincs-e?

A Nibelungok országa volt ez. Siegfriedé az ország nagy kincse.

2019/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

53

483 Egyedül érkezett a nagy hős egy folyami szigetre, ott a csónakot kikötötte a lovag sietve.

Egy hegyre kaptatott fel, amelyen egy vár állt: fáradt utasok szokása szerint ott akart kérni szállást.

484 A várkapuhoz ment. Az persze be volt zárva.

Mint ma is szokás, a várnép ügyelt feladatára.

Az ismeretlen ember a kapun bezörgetett, azt persze őrség vigyázta. A fal mögött észrevett 485 egy őrszemet, aki faragatlan, nagyra nőtt, otromba fajta, de a fegyverét szünetlen a keze ügyében tartja.

Bosszúsan kérdi: „Ki zörget a kapun ilyen hevesen?”

Elváltoztatja hangját Siegfried úr ügyesen.

486 Így szól: „Egy lovag áll itt. A kaput nyisd ki már, vagy csapok akkora botrányt, hogy felfordul a vár, és dühében epét köp, aki nyugton maradna!”

A kapusnak e szavaktól fölgerjedt a haragja.

487 A tagbaszakadt őr fegyvert ragad máris, fejébe sisakot nyom. A nagy erejű bugris felkapja a pajzsát, kinyitja a kaput, és rettentő haraggal Siegfriednek nekifut.

488 „Hogy mersz annyi derekas embert háborgatni, te söpredék?” Ütlegből és csapásból, amelyet osztott, hullt elég.

A nagyúri vendég keresi már a menekülés útját.

A kapus ripityára zúzza Siegfried pajzsának tartórúdját

54

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

489 egy vaspóznával. Látja a hős már: igen nagy a veszély.

Hogy itt kell meghalnia: erre komoly az esély, a póznával az őrszem olyan ádázul csapkodott.

Siegfriedtől, az urától ezért később elismerést kapott.

490 A harc olyan heves volt, hogy belezendült a vár.

Felhallatszik a dübörgés a Nibelung-terembe már.

Nibelung-földön híre terjed, hogy a kapust legyőzte Siegfried, a nagyerejű hős, aztán meg is kötözte.

491 Elhallatszott az ádáz küzdelem a hegyig, ahol Alberich, a törpe a vadonban lakik.

Fegyverét felragadta, elindult futva – jöszte! –, és a nemes vendéget ott találta, ahol az óriást megkötözte.

492 Alberich harcra kész volt, ádáz volt és erős, viselt páncélt a testén, sisakot a fején ez a hős.

Fegyverként tartott a kezében egy súlyos arany ostort.

Odafutott lélekszakadva, ahol Siegfried most volt.

493 Hét súlyos golyóbis volt a szíjakra függesztve, amelyektől lett a bátor ellenfél pajzsának veszte: a törpe olyan csapást mért, hogy a pajzs tört ripityára.

A tusának a jövevény hős élete lehet az ára!

494 Ami maradt a pajzsból, azt Siegfried elhajította, és hosszú pallosát is hüvelyébe taszította.

Nem akarta megölni hűséges kamarását, inkább követte kiváló jelleme sugalmazását.

2019/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

55

495 Megragadja Alberichet: már két erős keze foglya.

Vonszolja az őszöreg embert a szakállánál fogva, rángatja, nem kíméli. Üvölt a törpe-száj.

Az ifjú hőstől a fenyítés Alberichnek jaj, de fáj!

496 Ordít a törpe, a bátor: „Hagyd meg az életemet!

Ha nem volnék jobbágya másnak, örömest szolgálnék neked, csak azért, hogy ne ölj meg! De már vagyok szolgája egy lovagnak!” – ilyen szóra nyílik a ravasz törpe szája.

497 Siegfried Alberichet, mint az óriást is, megkötözi.

Nagy erejével nagy fájdalmat okoz neki.

Végül a törpe kérdi: „Mi a neved?” – „Nevem” – a hős mondja – „Siegfried. „Azt hiszem, ismered.”

498 „Ezt hallanom örömhír” – szól Alberich, a törpe. – „Meglátszik hősi mivoltod: legyőztél, rám törve.

Hatalmad ezen a földön teljes joggal lehet.

Megteszem, amit parancsolsz, csak hagyd meg az életemet!”

499 Siegfried úr mondta erre: „Ha így van, máris eredj!

Legjobb lovagjainkból ezret összeszedj!

Ezer Nibelung idejöjjön, aki a harchoz ért!”

Nem mondta senkinek sem: ha így akarja, miért?

500 Kioldozta rögtön az óriás és a törpe gúzsát.

Alberich siet arra, ahol a lovagok magukat meghúzzák.

A Nibelungok daliáit riadóval kelti fel, így szól: „Sorakozó, ti hősök! Siegfried hív, menni kell!”

56

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

501 Felugortak fekhelyükről, a had már gyülekezett.

Ezer derék levente jól fölfegyverkezett.

Siegfriedhez odavonultak, hogy őket lássa.

Szabályosan került sor lovagi tiszteletadásra.

502 Sok gyertyafény kigyullad, folyik a kupákba márcbor.

Hogy hamar idegyűltek, megköszöni Siegfried, a bátor. Így szólt: „Az kell, hogy velem ti átkeljetek a tengeren!”

Mondták a derék, jó hősök, hogy: „Így legyen!”

503 Harmincszor száz lovag volt, aki rögtön összegyűlt.

Közülük a csapatba az ezer legjobb került.

Hozták a sisakot a szolgák, meg a többi fegyvert, hogy Brünhilda honába átszeljék a hősök a tengert.

504 Azt mondta: „Hallgassatok rám, sok derék levente!

Az udvarban, ahol leszünk mi, kell majd a díszes mente, mert ott minket sok gyönyörűszép nemes hölgy fogad, ezért hát illő ruhával ékesítsétek magatokat!”

505 Egy reggel aztán felkerekedtek.

Milyen jó társak, akik most Siegfrieddel útnak eredtek!

Jutott nekik remek öltözék és ragyogó paripa. Így jutottak el lovagi-büszkén Brünhild országa partjaira.

506 Ott álltak az oromfal mögött a gyönyörű lányok.

Kérdezte a királynő: „Akiket amott látok a habokon, kik lehetnek? Tudja-e valaki?

Hónál fehérebbek a vitorlák, pompásan bontva ki!”

2019/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

57

508 „Ez az én hadinépem!” – A válasz sora Gunther királyon. – „Útközben otthagytam őket egy közeli tájon.

Küldönccel üzentem értük, és most jönnek, felséges úrnő.”

Az úri vendégek iránti figyelem szembetűnő.

508 Látták Siegfriedet hajóval partot érni, előkelő ruhában. Vele sok más férfi.

Kérdezte a királynő: „Király úr, mondd meg nekem, teljes tisztelettel köszöntsem őket, vagy felannyira sem?”

509 A király mondta: „Menj ki a palota elébe, lássák: tisztes fogadtatásban részesül Gunther népe.”

Ahogy mondta Gunther, Brünhild úgy cselekedett, de Siegfriednek a többiekénél adott nagyobb tiszteletet.

510 Átvették tőlük a fegyvert, szállásukat kijelölték.

Az országot a jövevények annyira elözönölték, hogy mindenütt tolongott a hősök halmaza.

De a merészek, a bátrak már kívánkoztak haza.

511 Szólt ekkor a királynő: „Hálám nem lesz leküzdött, ha kiosztana bárki aranyat és ezüstöt a király vendégei meg az enyéim között: kincsem sok van!”

Felelt erre Dankwart, Gunther vitéze ilyen szókban: 512 „Szerfölött nemes királynő, add a kulcsot a kezembe!

Tudom, hogyan kell osztogatni” – szólt a bátor levente. – „Bármily méltánytalanság legyen az én hibám!”

Hogy osztogatni jól tud a lovag, látszik ám!

58

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

513 Miután Hagen öccse a kulcsot magához vette, hős keze a sok-sok kincset közkinccsé tette.

Aki egy márka aranyat kért, annak annyit adott, hogy az összes nincstelen ember örömében ugrálhatott.

514 Száz font aranyat osztott számolatlanul.

Sok van, aki drága ruhában a terem előtt vonul, bár ilyen remek öltözéke nem volt sohanapon.

Ezt meghallja a királynő. Bosszankodik nagyon.

515 Szólt az önérzetes úrnő: „Király úr, azt kibírnám, ha a te kamarásod, amim van, bármi gúnyám, mindet szétosztogatná. De az aranyamat is szórja még!

Ha meggátolná valaki benne, annak köszönetet mondanék.

516 Úgy dúl a bőkezűség, mintha azt hinné az a férfi, hogy készülök a halálra. De nem, én még akarok élni!

Egyedül is elpazarlom, amit apám hagyott rám!

Ilyen bőkezű kamarást még nem látott úrnő! Ez botrány!”

517 Szólt erre tronjei Hagen: „Nem koldus a Rajna királya, ezt jól jegyezd meg, úrnőm! Van annyi ruhája, meg aranya is, hogy nem kell nekünk soha Brünhild udvarából se arany, se ruha!”

518 „De nem! Én azt szeretném” – Brünhild mondja ezt –, „hogy színültig rakjatok meg húsz úti rekeszt selyemmel és arannyal. Azt szétosztja két kezem, mihelyt Gunther király úr földjére érkezem.”

2019/1

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

59

519 Pompás drágakövekkel töltöttek húsz rekeszt.

Kamarásait hívja, idegent már oda nem ereszt.

Gunther emberébe bizalmát többé nem veti.

Gunther és Hagen ezért őt kineveti.

520 „Országomat kire hagyjam?” – kérdezi a királynő. – „Rendeznünk ezt a kérdést közösen volna illő.”

Felelte a király úr: „Szavam arra irányzó, hogy akit alkalmasnak ítélsz, az legyen a kormányzó.”

521 Meglátta az úrnő a legrangosabb rokonát, az anyja öccse volt az. Hozzá intézi szavát: „Rád bízom az összes földemet és váramat!”

Kilovagolnak a partra. Útnak indul a csapat.

522 Brünhild vitt magával nyolcvanhat fehérnépet, továbbá körülbelül száz szüzet, gyönyörűszépet.

Nem készülődtek sokáig, az útra igyekeztek.

Az otthon maradottak, jaj, keservesen sírni kezdtek!

523 Brünhild a hazáját illő módon odahagyta.

Megcsókolta minden barátját, aki meglátogatta.

Szívbeli búcsúzkodás után tengerre szálltak.

Brünhild útjai az apák honába soha többé vissza nem találtak.

524 Volt sokféle mulatság az utazás során.

Hallatszott muzsika, játék későn, korán. Útjukat segítette kedvező tengeri szél.

Vidáman távolodtak a földtől, ahol Brünhild népe él.

60

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2019/1

525 Brünhild az út során még nem akart szeretkezni.

Majd csak a wormsi várban fog bekövetkezni a menyegző után a nászéj, annak minden örömével.

Oda szerencsésen megérkezik majd Brünhild a seregével.

Jegyzetek 482: mérföld, „raste”: akkora távolság, amennyi után pihenőt szokás tartani. Siegfried a százpihenős utat egyhuzamban teszi meg.

483: folyami sziget, „wert”: vagyis Siegfried nem a tengerparton kötött ki, hanem fölevezett egy folyón.

485: őrszem: az elbeszélő később óriásnak nevezi. A középkori epikában a vaspózna az óriások fegyvere, a harci ostor pedig a törpéké.

489: elismerés: amiért helytállt az őrszolgálatban.

491: a vadonban lakik: a „wildiz getwerk” jelentheti azt is, hogy „vad természetű törpe”, meg azt is, hogy „vad természetben élő törpe”. Itt azt látom fontosabbnak, hogy Alberich egy hegyen él, távol a vártól és a lovagoktól.

492: ostor: hegyes nyélből és szíjakra függesztett golyókból álló buzogányféle fegyver.

502: márcbor, „lutertranc”: mézzel és fűszerekkel ízesített, önmagában silány bor.

507: az én hadinépem: Gunther hazudik. Azzal, hogy a saját kíséretének mondja a Nibelungokat, akiket eddig még sohasem látott, Brünhild szemében akarja növelni a tekintélyét.

511: kiosztana: a kincsek szétosztása búcsúzkodó gesztus. Brünhild közben döbben rá, hogy emiatt nincstelenné fog válni. Drámai hatású mozzanat.

518: úti rekesz, „leitschrin”: málhás állatra szíjazható, keskeny szekrény.

522: fehérnép, „wip”: idősebb udvarhölgyekről és komornákról van szó. Hogy Brünhild miért éppen nyolcvanhatot visz magával, nem tudom.

525: Brünhild a seregével, „mit ir helden”: ebben a szövegváltozatban nincs szó róla, hogy Brünhild a saját udvarából lovagokat is visz magával, de tekinthetjük – némi iróniával – Siegfried lovagjait és a burgund urakat is az ő seregének.

Márton László

2019/1

(Budapest, 1959) író, drámaíró, műfordító. Legutóbbi könyve: Két obeliszk (2018).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

61

HUllÁMVERÉS

Fotรณ: PIM

Csehy Zoltán

A hiány hája

Harminc éve halt meg Weöres Sándor

„Weöres Sándorhoz képest valamennyien közönséges halandók vagyunk” – mondta Tandori Dezső. „Meghalt Weöres Sándor, / mint egy fölös vándor, / angyalok közt rág most / gezemice-lángost” – ezt már én írtam, 1989-ben, a költő halálának évében. Tizenhat éves voltam akkor, és egy Mátyás királyról szóló, Toldi-strófákban írt izzasztó hőseposz-kezdemény után (a művet a váteszi önkritika évekkel később tűzbe vetette) úgy éreztem, történt valami, és most, mint magára adó és valamirevaló költőféle, feltétlenül meg kell szólalnom. Harminc év után újra próbálkozom.

Weöres minden áradó, kozmosz- és mítoszteremtő abundancia ellenére (csak a dimenziók érzékeltetése végett írom: mintha egymaga lenne a fél magyar líratörténet) a hiány költője is: ő pl. a Tojáséj szerzője. Az egysoros, sőt egyszavas vers ugyan elmagyarázható a kozmosz genezisének orfikus vagy akár Kalevala-alapú koncepciója felől is, a tojás és az éj mitikus szövegnászából, de leginkább a h hang leheletnyi hiányáról szól, arról a látszatra jelentéktelen, mégis örök hiányról, mely felcserzi, berepedezteti, feldúlja minden felszín, szöveg tektonikáját, és átrajzoltatja a jelentés térképeit.

Egysorosokba szuszakolni nem a mindenséget lehet, hanem a teremtő hiányt, a katasztrófa emlékét: a van útja a nincsből tart a valami felé, a kezdetet pedig nem lehet letagadni, ezért mondta Hamvas Béla, hogy Weöres ősköltő. A vers születését nemcsak érzi, hanem dokumentálja is, levezeti a szülést, kezében marad a tudattalan placentája. „Őrült minden fűszál” – szinte érzékelhető a whitmani embermetafora egzisztenciális remegése. „Liliomszörny” – Kosztolányi mákonya viharzik szépséges horrorba, ahogy a szegény kisgyermek gyönyörködik és borzad. „Szemednek szegzett lándzsák: csillagok” – szépség és agresszió közös nevezője, a tudós, bölcs jósok megvilágosult vaksága. Weöres verseinek jelentős hányada egy titkos kozmikus katasztrófa (a világba születés és a világszületés) emlékét őrzi. „Az élők öntőformája a sírgödör” – mondja komoran Beckettel és Kurtággal összhangban.

2019/1

hÉvíz /

Hullámverés

65

A férfi, aki hangszernek született. Az olyan verslábaknak, mint az éj-mélyből fölzengő molosszus, a kőbéka lassúságú antiszpasztus vagy a vizicsibe-úszás fürgeségű locspocs proceleuzmatikus, Weöres nélkül a magyar verstanban nem lenne semmi, de semmi hasznuk vagy értelmük. Nélküle a „lompos jambus” költészete lennénk.

A szürrealista, arisztokratikus éjszakát megcsúfoló proli pentameter: Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő. A nyugatos dekorverstechnika első spontán csőtörése.

A sárgadinnye, a só és a tubák. Jékely, Vas, Dsida. Ezek a „Harmadik nemzedék” című fészekösszepiszkító versben az összetartozás tagadásának analóg sorai.

Atom, dióbél, Puck és gyönge árnyék. Ezek pedig a csip-csup dolgok, amikkel „nemzedékesdit” játszanak. „Ó, szépség lázmérője, hátgerinc”: alighanem ebben lenne a nemzedéki kihívás. Somlyó György viszont titkos gravitációról beszél, mely a nemzedéket önkéntelenül is disztichonba rendezi: „hacsak kimondom e címeket összefut a költészet édes nyála a számban / s a versek alatt a maguktól verssé fúzionáló csillagnevek VAS RADNÓTI WEÖRES KÉPES DEVECSER(R)I / TAKÁTS ZELK HAJNAL JANKOVICH ÉS JÉKELY VÉSZI DSIDA / mutatták hogy nem a vaksors hanem a titkos gravitáció rendelte egymáshoz őket” Kerényi Károly albérleti szobája az utolsó kardalköltő, Weöres verseiben: mivel a mitikus ősanyag a költők tudatában manifesztálódik a leginkább, a vers önkéntelen detektora lesz a mitikusnak. Minden vers bérpalota, minden strófa önálló lakás, a költő pedig lakbérbehajtó, fiatalon is ősöreg házmester. Ráadásul Weöresnél mintha a jungi ösztönelvű mítoszfelfogás is visszatalálna a transzcendenshez, a schellingi lélektérképhez. Sőt: a trauma a költészethez.

A modern költő mitikus skizofréniában él: egyszerre mozog a létben és az életben.

Uranosz a végtelen lét ura, Kronosz, a megszülető idő pedig a kimért életé. A Theomachia felfalt és kiokádott Zeusza az ember ráeszméltetése saját életének végességére. Meg kellene ölni az időt, és akkor újra eljönne az aranykor. A gyermeki naivitásig hátrálni vissza, ahonnan még végérzet nélkül csodálható az egységes lét.

Weöres teozofikus korszaka tudatgeológia: mítoszrétegek egymásra kopírozva, a mítosztudomány csontváz-struktúráira felvitt izomzat igen bonyolult anatómiája.

Amikor az ősköltő Orpheuszban meglátszik a cseremisz sámán vagy kezei között megszólal egy sumér bikafejes hárfa. Mert a mitológiában egyetemes őstudás van,

66

hÉvíz /

Hullámverés

2019/1

minden mitikus kulcstörténet az ünnep, a lét, és nem az élet reprezentálódása.

Nem vagyunk méltók a létre. Nem vagyunk méltók a létre, de az ösztöneinkben traumatizálódott annak emléke, hogy egyszer már benne voltunk (Schlegel szavaival élve) „a föld öntudatlan költészetében”. Minden költészetben ott a retrospektív reflexió esélye, mellyel a lélek Plótinosz szerint áttöri a feltüremkedő világrétegeket és visszaolvad az Egybe.

A vers logikai, geometrikus (Orbis pictus) építkezése helyére a zenei anatómia lép, a csillagképeket kirajzoló szférazene textuális párja. A teremtett csillagok közti viszonyokat a fantázia kötögeti össze, s kultúra-, illetve értelmezésfüggő, hogy milyen csillagképet látunk bele a lehetőségekbe. Már az első kötetben (Hideg van, 1934) szerepel egy négytételes Bartók-suite: az első tétel a Csiribiri, csiribiri… kezdetű varázsének. A proceleuzmaticus tehát a bartóki aprózásból jön. „Sírásó az én babám, / ott lakik a muskátlis kis hullaházban” – ezt már közvetlenül Bartók után mondja a Suite bourlesque 21 éves „mimóza-lelke”. Nehéz idők jönnek. „Szakszervezetbe tömörülnek / fölöttünk a csillagok.”

A Gyümölcskosár című kötet, Hincz Gyula rajzaival, kiadta az Új Idők Irodalmi Intézet (1946). Szakrálfilológia. Ősváltozat: „rezgő-fű a feje alja. / Isten ege betakarja”. Később: „rezgő-fű a feje alja. / Nyár-éj ege betakarja.” Ősváltozat: „Falu végén van a házunk, / a bozótból ki se látszik, / de az angyal ha leröppen, / küszöbünkön vacsorázik.”

Később: „Falu végén van a házunk, / a bozótból ki se látszik, / De a cinke, ha leröppen, / Küszöbünkön vacsorázik.” „Kék gyöngyöt tesz bársony tokba”: a legszebb gyerekaltató, kizárólag kékszemű gyerekekhez. A bársony szemhéj lezárul, a h lassan kiesik: szeméj. „Gizi muzsikában él, / véletlenségből kefél, / fisz helyett fog néha faszt, / másnap elfelejti azt”. 2014-ben jelent meg Weöres Priapos című „titkos” kötete. Erósz kozmikus isten, a világ összetartója, rítusai részint az isteni örökkévalóság megtapasztalhatóságának reményével kecsegtetnek, részint a lét átörökítésének és élvezetének (gyakran a haláltól való félelem ellenében ható) vágyát fejezik ki: ő vezet át az életből a lét megtapasztalásába, sőt Weöresnél nemegyszer a hermafrodita létbe, mely a merülő Saturnus aranykorának megsejdítésére is lehetőséget ad a nemi aktus (és a költői alkotás) rítusában. A kolosszális fisszel ábrázolt Priaposz ellenben alacsonyabb rendű istenség, a testhez kötött, a termékenység egészen konkrét valóságához, a potenciához, mely nem

2019/1

hÉvíz /

Hullámverés

67

szükségszerű (de szerencsés) feltétele Erósz világának. Politikai „perverzkedést” is gyaníthatunk a szövegekben, a csekély költői hozamú kedélyes anomália mögött: az 50-es évek szimplifikáló posztnépies törekvéseinek kifigurázásaként is elgondolható mintázatok (közérthetőség, egyszerű versforma és rímelés) ad absurdum való vitele is relevánsnak tűnhet. A kankós-vérbajos Vénusz „géppuskás” diadalmenetével szembeállított magányos önkielégítés képzete Az istenasszony című versben mintha a kollektív téboly és a kényszerű elvonulás bizarr képe lenne. Emlékszem a kétségbeesésre, amikor recenziót írtam a kötetről: ebben nincs semmi, a versek teátrális beállítású, hol opálszínű, hol szeméremajakvörös fotók, legfőképp a weöresi kámaszútrapoétika, a textuális erotika hiányzik, egy bölcseleti Weöres-versben is nagyobb fantáziával másszák meg egymást a mondatok. Weöres „standard” ritmusgyakorlataiban, rongyszőnyeg-darabkáinak potenciális kétfedelűségében izzóbb pornográfiát észleltem. „Három derék péklegényed / fűtené a kemencédet” – szegény Liba pék! És a Fairy spring biedermeierré szelídült pompeji freskói!

Vagy Grancorn lovag „öt liter” „férfi-özöne” Elisabeth középkori ölén. Emlékszem egy játékra: egy költőbarátommal Weöres-ritmusokra írtunk egy pornóverstant.

A politikai közbeszéd liberalizálódásának hála, most ide merek idézni egy ilyen ritmusgyakorlatot a sok közül: „Kifolyik a geci leve / a lihegés decibele / csak nő: csupa zengés. / Kiröpül a buja geci, / ha a fene meg is eszi, / úgy jó, ha kesernyés.”

Nőstényweöres, a női Casanova, a testekre vadászó Psyché. Kánonkitöltő perlekedés a prüdériával, az irodalom kanszagával: a bennünk élő nő hermafrodita kéje. És játék az anya-léttel, szülni férfiként, Zeusz-módra: ha az agyvaginában nem is sikerül teljes fegyverzetben kipattant istennőt kigondolni, egy nemesvérű dalos cigánylányra azért futja, Lónyay Erzsébet szűznemzéssel pottyan a kultúrtörténet ölébe teljes és kiszabott, betáblázott és rekonstruált életidővel (1795–1831). Egy másik mítosz felől nézve benne Weöres-Teiresziász női létének kondenzált életperiódusa teljesedik ki: ami a mitikus időben hét esztendő (Teiresziász ennyi ideig vált nővé), a földi időben harminchat év. De mihelyt Psyché belezuhan a maga századába és nemébe, máris elkezdi Weörest imitálni, felfedezni a férfiasat, a magában rekedt maszkulinitást lebegtetni, miközben mestere előtt, az absztrakcióra hajló (proto-Weöres) Ungvárnémeti Tóth László előtt folyamatosan játssza a férfiképzetekhez igazított nőt. A nárcizmus alapfeltétele a nyugodt víztükör: az absztrakció racionalizmusa, a párhuzamos és hidegvérű nyugalom, melyben megképződik a fortyogó műalkotás (például az UTL-féle Nárcisz-dráma) képe. Psyché nem keresi a víztükör nyugalmát, ő a megzavarásban érdekelt, a kiegyensúlyozott forma kibillentésében, túl mozgékony ahhoz, hogy önmaga tükörképeit nézegetve megszerethesse

68

hÉvíz /

Hullámverés

2019/1

önmagát. Kontemplációs ellenvilág helyett hedonizmussá gerjesztett szabadság: ez lesz az ő fétise. Tudatos hagyományprostitúció, mely angyali, naiv nyelvezetet kap, a metrikus pontosság sorközeibe szuszakolt, ki-kitüremkedő, poliszexuális ösztön dialektikáját: az orgiát Csokonai Lili teljesíti majd be, aki gumi nélkül hágatja meg magát a teljes magyar irodalmi hagyománnyal. „A trágyaözön magától fog lefolyni, lassan, míg a trágya-korszak embere az utolsóig bele nem fullad” – írja Weöres A teljesség felé című művében. Ahogy az özönvíz után a szivárvány, feltűnik majd az égen egy tiszta Calvin Klein-alsó. És akkor ennek a korszaknak is vége lesz. Rónay Györgyöt felháborítja az összevissza prófétáló Weöres, Szentkuthy Miklós „félparaszt, félbolond, féldadaista Jancsi-bohócról” beszél, aki itt és most, univerzális próféciáiban „egy erkölcsi alapozottságú igaz szocializmus konkrét megfogalmazójaként” lép fel. Én a sokkal komorabb Nádast látom benne: „A szar nem ér az égig, csak gyűlik és töpped.” „A szenvedés is luxuscikk. Akinek nincsenek testi szenvedései, ráér lelkileg szenvedni” – írja egy rabszolga Messalina korában és környezetében a naplójába. Weöres a 20-as évek végén írt novellája tizenhárom nekirugaszkodás egyetlen remek aforizmának. „A makogók bíztassák a homoszexuálisokat / heverni heverni / a homoszexuálisok a dadogókat / hadarni darni hadarni / a heteroszexuálisok a homoszexuálisokat / hederni hederni”. Az univerzális másság (mely az elvesztegetett aranykor következménye) traumatikus ritmusa nem írható le hagyományos metrikai sémákkal, a fenti sorok egy románc vagy ballada szerkezetén megjelent montázsfekélyek. Maguk az igenevek csonkulnak („hadarni darni”), vagy hangrendi átcsapás áldozatai lesznek (hadarni / hederni) a szótári értelem rovására. A nemtelenség ideáljának angyali sémája az életben nem valósulhat meg, legfeljebb a létezésben. Az értelmi konstelláció radikális megbontása a rímverkli után (ezt nem idéztem) az izokolónszerű ritmikai egységekkel a tonalitást elvető kombinatorikus rendszert hívja elő, az álomszerűen hipnotikus ismétlést (Echó, a hang reménytelen szerelmét a kép, azaz Narcissus iránt), a változó anyag önmagára irányuló, autoerotikus szerelmét, mely élvezi, hogy mindenki ugyanazzal csinálja ugyanazt, a teljes kozmosz se élvez többet, mint az ember, az ember se magányosabb, mint a kozmosz.

Előttem a Tűzkút két kiadása (mindkettő 1964-ből): a párizsi (Babócsay Lajos rajzával) és a budapesti (Illés Árpád festményével), szó szerint egyező változatok. Nyugat

2019/1

hÉvíz /

Hullámverés

69

és Kelet közé kényszerből feszített líraexpander. Az öt rugósor kottavonalaira felskiccelt ének diadala.

Elképzelem, ahogy Weöres az Akadémiai Könyvtár raktárában államellenes tevékenységet folytat. Nem, nem az olvasásra gondolok, hanem arra a mozzanatra, amikor kényes időkben az imperialista olasz nagykövetnek katonai dokumentumokat szolgáltat ki. Azonnali hatállyal elbocsátják, mert a nyilván államellenes tevékenység szervezésére hajlamos taljánnak megmutatta Zrínyi Miklós Vitéz hadnagy című, olasz haditudósok nyomán magyar viszonyokra applikált munkáját.

René Char könyvtára gyulladt ki, Weöresnek csak a szótára: „ettögöm attigem ettelem ajtalom eftevem”. Ritmuspróbák, képzelt nyelv és a hozzá képzelt irodalom, meg az ahhoz képzelt irodalomtörténet. A vágtató, ritmikus gondolat székhelyét, az agyat az istenek árnyékszéknek használják, a fejünkbe szarnak: „feje istenek árnyékszéke vágtat”. Aztán papírra vetjük a villámszerű felismerést, a platóni (elégikus cseppkő)barlang árnyideáinak tündérkedésében: „árnyékvillámszék nyers tündérbús csepeg”. A szavak nem vonzzák egymást, a gravitáció megszűnt.

Misztikus bűvös négyzet a Tizenegyedik szimfónia végén magyar akusztikus fordításban: „sátor / a répa / téved / opera / flótás”. „Sator / arepo / tenet / opera / rotas”: ez a különös ókeresztény szöveg szerepel Anton Webern Út a tizenkét hanggal való komponáláshoz című híres, 1932. március 2-án megtartott előadásának végén is, hiszen ebből a kubusból kiolvasható a tizenkét fokú technika lényege maga: a sor (Reihe), a tükörfordítás, a rákfordítás és a tükör-rákfordítás egyenértékűsége.

Weöres szövege nem mágikus négyzet: jelentését, funkcióját vesztett struktúrának tűnik, egy rossz rekonstrukciónak. Ha kompozíciós alapként kezeljük ezt a rossz rekonstrukciót, a szimfonikus költemény teljes szerkezetét is afféle rontott, roncsolt kommentárként olvashatjuk a bűnbeesés bibliai és Erisz almájának mitológiai történetéhez, melyet az ágon ringó alma (elme) álma határoz meg. Ligeti György érzékelteti ezt a legjobban: a triviális altatódal-kombinatorika filozofikumba csap át a torzított pókháló logikája szerint. Ligeti írja Webernről, aki Weörest is kalauzolta az atonalitás útján, hogy a klasszikus, szabályos szerkezetek nála úgy őrződnek meg, mint ha a szabályos pókhálót eltorzítva meghúzzuk, lyukak és módosulások keletkeznek, de az ősstruktúra mégis visszakövetkeztethető. Weörest alighanem Ligeti értette a legjobban: tudom, tudom, a fél életműhöz Kodály az alap, de a másik felében Ligeti zenéjét hallom. Kodály struktúrái Ligeti pókhálójában. Kodály háttérzene, Ligeti mindig interpretál.

70

hÉvíz /

Hullámverés

2019/1

Elképzelem, ahogy Weöres szóról szóra lemásolja a Nemzeti Múzeum könyvtárában Ungvárnémeti Tóth László két teljes verskötetét. A görög nyelvű szövegeket is.

1995-ben Eötvös Péter megkomponálta az Atlantiszt. A zenemű Weöres kriptogrammáit is megszólaltatta: egy bariton énekli a törzsszöveget, egy fiúszoprán a rejtett szöveganyagot. Olvasni így lehetetlen. A matéria értelmi fegyelmezése ezt nem teszi lehetővé. A szövegbe süllyedt szöveg a zenében hallhatóvá modellálja az elsüllyedt világrészt (vö. Platón: Kritiasz), a szöveg és a zenemű is Platón mitikus számaira alapoz. Az elmerült világrészt öt ikerpár tíz tartományra osztva kormányozta, a zenemű tízhangos akkordfüggönnyel indul, a fiúszoprán tízhangos dallamvonalat énekel, Weöres ötszörösen kiélezett szövegkataklizmái: az ősnemzés és a megszűnés mechanizmusai hasonlóak, titokgeográfiájuk azonos, az ember pedig a maga mikrokozmoszában játssza, generálja újra ezeket a kozmikus folyamatokat anélkül, hogy a lényegüket értené.

Nemcsak Atlantiszt, a földfelszínről eltűnt világot akarjuk érteni, hanem Mahruh őscsillagára vágyunk, melynek szétrobbanásából a világunk keletkezett: a folyamat folyamatban áll, és a folyamatosság sorozatosságában ismétlődik előre-hátra. Az emlékezés dolga a dokumentálás. Mahruhról a költő, Bíbor Láng memóriája tud a legtöbbet, szakrális nyelven szól, mely számunkra idegen, a számok misztikus jelentését érezzük, a világsirató koporsót körbeülő negyven király a kiürülést, az emberben fészkelő űr melegét és az ürességben fészkelő ember tragédiáját zengi mindaddig, míg a ringató, homályosuló értelmű rítus bizarr mákonya el nem altatja az ember egzisztenciális félelmét, a permanens válságtudatot.

Emlékszem, ahogy Törőcsik Mari mint Inganga ül és pipázik az Octopus-szüzek közt. Ahogy Giorgio legyőzi a silenébeli, nem létező sárkányt, s így az ős-nemlét legendás öröklétté válhatott, s a hitetlenek immár kénytelenek hinni a szent nemlétező nyilvánvaló létében. Ami a képzeletben, a tudatban létezik vagy felmerül, annak léteznie kell, arra bizonyíték hozható. A nemlétező létező kultusza antropológiai szükséglet, a kultúra átadásának lényege. Emlékszem saját hosszú szótlanságomra, és ahogy az előadás után sokáig azt gondolom, hogy Weöres a legjobb magyar drámaíró (is).

Csehy Zoltán

(Pozsony, 1973) József Attila-díjas költő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő.

Legutóbbi kötete: Nincs hová visszamennem (2013).

Montรกzs: Palรกsti Kovรกcs Andrรกs

Bíró-Balogh Tamás

Harisnyás irodalom – minden fölösleges kéz mellőzésével

(Krúdy „rejtélyes” fantomkiadványa nyomában)

„Ha Kosztolányi ifjúkori költeményei valóban fokozottabb selyemharisnyavásárlásra serkentették a hazai közönséget, akkor ez olyan meglepő irodalmi effektus lenne, amit idáig soha, sehol nem jegyzett fel a költészet históriája.”

(Boldizsár Iván)

Krúdy Gyulának négy kötete jelent meg a békéscsabai Tevan kiadónál. Gedényi Mihály Krúdy-bibliográfiája (Krúdy Gyula 1892–1976, Bp., 1978) 3333/A tételszám alatt rögzíti A tegnapok ködlovagjainak 1931-ben megjelent 2. kiadását, amelyet immár nem a Tevan, hanem egy bizonyos „Harisnyagyár” adott ki Békéscsabán, de a „tartalma azonos az első kiadáséval”. Ezt a kötetet talán még soha senki nem látta.

Kelecsényi László fölsorolja ezt is a Krúdy nevéhez köthető fantomkiadványok közt. Szerinte a politikai arcképcsarnok harisnyagyári kiadása „lehetetlennek tűnő állítás, mert a kötet nem található egyetlen nagyobb könyvtár állományában, a legtájékozottabb gyűjtők sem látták soha, s valószínűleg nincs, nem is létezett” (Kelecsényi László: Nagy kópéságok. Krúdy-titkok nyomában, Bp., 2007. 164.) „No de honnét vette Gedényi az adatát?”, kérdezi Kelecsényi, s mivel ez egy olyan „műhelytitok, amiről föl kell lebbenteni a fátylat”, meg is válaszolja a lehetséges okot: „Gedényi Mihály özvegyének elmondása szerint a rohammunkában készült bibliográfia több tételének esetében az író még élő leányának, Krúdy Zsuzsának a szava volt a döntő. Sok esetben az ő »bemondására« került bele a gyűjteménybe egy-egy cím vagy adat. Sajnos, Krúdy Zsuzsát már nem lehet megkérdezni felőle. Marad a kétely, amely a »harisnyagyári« kiadvány létezését kíséri.”

2019/1

hÉvíz /

Hullámverés

73

A kétely azonban eloszlatható, és a rejtély megoldható. Csak kellett hozzá egy kis szerencse. A kétezres évek derekán sikerült Kosztolányigyűjteményembe megszerezni Kosztolányi Mécs című kis kötetének egy addig számomra ismeretlen borítójú kiadását. Az eredetileg 1913-ban, a Tevan Könyvtár 34–35. számú darabjaként, 72 oldalon megjelentetett, és 60 fillérért árult füzetes prózakötet nem sokkal később már (nyomattal vagy címkével felárazva) 80 fillérért volt kapható. Második kiadása már csak 64 oldalon jelent meg 1 koronás áron, eredeti borítóval, 1918-ban, de évszámmegjelölés nélkül. A két kiadás tartalma nem azonos, három próza került ki a kötetből.

Ezt követi azonos belívekkel, de más borítóval az a példány, amely végül a Krúdy-rejtély megválaszolásában is segít. Hogy a Mécs pontosan mikor került könyvpiacra ezzel a külsővel, jelenleg nem tudni, de annyi bizonyos, hogy 1921-nél nem korábban, és 1931 végén még forgalomban volt, pontosabban újra forgalomba került.

Erről tanúskodnak a címlap alsó felén található, utólag piros színnel belenyomtatott sorok: Szokatlan jelenség, hogy egy gyáripari vállalat termékeit minden fölösleges kéz mellőzésével juttatja el a vevőhöz.

Ezen könyv felajánlásával is demonstrálni akarjuk, hogy közvetlen kapcsolatot keresünk Önnel.

Amidőn kérjük Önt, hogy szenteljen ez alkalommal csak egy pillanatot is törekvéseinknek, egyben kivánunk Önnek boldog és kellemes karácsonyi ünnepeket.

Békéscsaba, 1931. december hó.

Excelsior Harisnyagyár r. t.

Vélhetően ez szerepelt a Tevan-kiadású Krúdy-kötetben is, és ez zavarta meg Gedényi Mihályt vagy Krúdy Zsuzsát. Annál is inkább, mert a cég üzenetének aláírása jóval nagyobb betűvel áll a szöveg alatt. Legalábbis kicsi a valószínűsége, hogy egy másik békéscsabai harisnyagyár is „terjesztette” volna ugyanekkor a Tevan könyvkiadó kiadványait.

Pár kérdést azonban felvet maga az a tény is, hogy az Excelsior Harisnyagyár Krúdy-, illetve Kosztolányi-köteteket ad karácsonyi ajándékul vevőinek.

Az egyértelmű, hogy reklámcélra használták, saját, már meglévő vevőiknek adták, eddigi és majdani vásárlásaikat is megköszönve. Ráadásul a kötet maga is reklámhordozó, a már idézett sorokon túl is. Ugyanis a hátsó borító belső felére ugyanazzal a piros színnel egy ugyancsak utólag rányomtatott

74

hÉvíz /

Hullámverés

2019/1

szabályos reklámszöveg is található. Jól átlátható tipográfiával egy egész oldalas hirdetés áll ott; a kérdések nagyobb, a válaszok kisebb, de nem kicsi betűmérettel szedve: Miért érdemel bizalmat az Excelsior harisnya?

Mert a gyár szigorú osztályozással minden egyes páron kétséget kizáró módon feltünteti a minőséget s igy a vevő nem lehet tévedés vagy megtévesztés áldozata.

Miért ellenőrzi a gyár az általa megállapított eladási árakat?

Mert a gyár csak igy nyugtathatja meg a vevőt arról, hogy a pénzéért azt kapja, amit neki nyujtani akar.

Miért olcsó az Excelsior harisnya?

Mert minden fölösleges kéz mellőzésével saját lerakatai és harisnyaházai utján jut el az áru a fogyasztóhoz.

Az utolsó válasz megismétli a címlapon olvasható egyik kifejezést, és ezzel megválaszolja azt is, hogy jutottak el a könyvek a harisnyavásárlókhoz: „minden fölösleges kéz mellőzésével”, azaz az Excelsior saját boltjaiban.

Az Excelsior Harisnyagyár elődje 1923-ban alapult Békéscsabán, és eleinte hímző és horgoló pamutfonalak gyártásával foglalkozott, majd áttért a harisnyagyártásra. Hamar a modernizálás útjára léptek, itt voltak ugyanis Magyarországon az első harisnyagépek: „1923-ban a békéscsabai Excelsior harisnyagyár rt. telepén az egyik német cottongépgyár magyar képviselője állította fel az első cottonharisnyagépet, amely az első hónapokban csupán bemutatási célokra szolgált, rövid idő múlva azonban a gyár saját üzemébe vette a mintagépet” (Textil, 1928. dec. 15. 34.). A cég 1927-ben átalakult Excelsior Harisnyagyár r.t.-vé, amely már kétszázötven főt foglalkoztatott. 1931ben minden korábbinál nagyobb terjeszkedésbe kezdve üzletet nyitottak Egerben, Gyulán és Pécsett, a harmincas évek második felére pedig már 22 városban volt képviseletük, köztük Budapesten, Esztergomban, Nyíregyházán, Pápán, Szegeden, Szekszárdon és Szolnokon. Ez volt a cég fénykora. Végül a részvénytársaságot 1940-ben számolták fel.

A Tevan-cég 1925 és 1943 között nem adott ki amatőr könyvet, egy-két címtől eltekintve gyakorlatilag szépirodalmat is alig. Tevan Andor pár évvel később rezignált hangú vallomásban magyarázta meg, hogy üzletileg nem éri meg neki az irodalmi könyvkiadás: „válaszút elé jutottam: vagy én is rálépek a részlet útjára, kihitelezek és fülig eladósodom, ami esetleg elvinné

2019/1

hÉvíz /

Hullámverés

75

nyomdavállalatomat is, vagy pedig beszüntetem a könyvkiadást. Az utóbbit választottam.” (Károly Sándor: Csendes beszélgetés egy elcsendesült magyar könyvkiadóval. Ellenzék, 1930. jún. 12. 6.)

Különböző módokon próbálta meg eladni könyveit. Az 1920-as évek elején nagy raktárkészlet maradt rajta, melytől értelemszerűen szabadulni akart.

1923 nyarára szerződést kötött a Világ című napilappal, hogy egy nagy „Tevan-akció” keretében olcsó, minőségi könyvekhez juttassák olvasóikat. Az eladás augusztus 23-án, reggel 9 órakor kezdődött, jelentős árengedménnyel, 2000, 3000 és 5000 koronás csoportokban árulták a Tevan-készletet. Az akció egy évig tartott, Kosztolányi könyvei közül azonban egy sem szerepelt egyik listán sem, csak elvétve egy-egy általa fordított külföldi munka. Krúdytól is csak egy kötet szerepelt, az 1919-ben Rácz Vilmosnál – azaz éppen nem a Tevannál – megjelent Asszonyságok díja; tehát az 1931-es „Harisnyagyár”kiadású A tegnapok ködlovagjai sorsa is más.

A Világ könyvakciója mellett a kiadó a Tevan Könyvtár régi füzeteit új borítóval látta el és immár egyedi kiadványokként árulta őket, „háromszor tíz-tíz kötetes csoportokban”. A fametszetekkel készült régi-új kiadványok díszítésében nemcsak Tevan korábbi illusztrátorai, Divéky József és Kolozsvári Sándor vállaltak szerepet, hanem újabbak is: Fáy Dezső, Gulácsy Lajos, Gara Arnold, Hincz Gyula, Molnár C. Pál (Petőcz Károly: Tevan Andor a magyar könyvkultúra szolgálatában. In: A Tevan nyomda- és kiadóvállalat történetéből.

Szerk.: Szabó Ferenc. Békéscsaba, 1978. 45–98.). Egy ilyen tízkötetes csoportban kapott helyet a Mécs is, Ady Endre, Tristan Bernard, René Chateubriand, Erckmann-Chatrian, Anatole France, Andrejev Leonid, Thomas Mann, Péczely József és Frank Wedekind köteteinek társaságában.

Kosztolányinak talán mindhárom tízkötetes csoportban volt egy-egy kötete, mindenesetre jómagam három ilyen új borítóval ellátott Kosztolányikötetet ismerek: a Mécs mellett az Öcsém és a Lánc, lánc, eszterlánc megmaradt példányai is hasonló stílusú illusztrált külsőt kaptak.

Kijelenthető tehát, hogy Kosztolányinak elég sok Tevan-kiadású könyve nem jutott el az olvasókhoz. A költő és kiadó levelezését könyvterjesztési szempontból átolvasva jól le lehet írni a folyamatot, amit ennek elmozdulása érdekében indított Kosztolányi. 1922. január 19-én – az Új Nemzedék című politikai napilaptól már elköszönve, tehát megtisztultnak hitt lelkiismerettel – írt először a könyvkészlet ügyében Tevannak, hogy az engedje át neki bizományba az összes kinyomtatott példányt, hogy majd eladja ő, de úgy, hogy „a könyvkereskedői haszon” és „természetesen az írói tiszteletdíj is”

76

hÉvíz /

Hullámverés

2019/1

egyedül őt illesse meg. Tevan erre 23-án azt feleli, hogy hajlandó „megfelelő kártalanítás ellenében” átengedni a teljes készletet, ugyanakkor a bizományba való átadást „mint teljesen üzletszerűtlent”, megtagadja. A könyvek, mint láttuk, a következő évben a Világ akciójában sem keltek el, és később is raktáron maradtak. Ezért 1925-ben Kosztolányi ügyvéd útján kereste fel egykori kiadóját, hogy az miért nem terjeszti könyveit; a hivatalos útra terelt támadásra Tevan június 19-én válaszolt: „odaadom Önnek olcsón az egész készletet, amily árban évekkel ezelőtt a leltárba beállítottuk, kötetenként 4000 koronáért. Próbáljon Ön velük üzletet csinálni”. Azaz Tevan adta volna a köteteket, persze nem ingyen. Kosztolányi azonban nem akarta megvenni a saját könyveit, és ezzel az ügy el is ült egy időre. Csak hat évvel később, 1931ben kezdődött újra a levelezés, amikor Kosztolányi a Genius kiadónál tervezett életmű-sorozata számára akarta elkérni a kötetek Tevannál lévő kiadási jogát – ingyen. Tevan 1931. február 20-i levelében egy feltételhez köti ezt: a Genius vegye át tőle „a raktáron levő összes Kosztolányi könyveket”, majd március 18-án sem enged a kérlelésnek: „új kiadást e könyvekből csak akkor lehet készíteni, ha valamilyen módon segítségemre van, hogy ezen könyveket az Ön új kiadója tőlem átvegye”. Még nyáron is erről megy a huzavona. (Tevan Andor levelesládájából. Sajtó alá rend.: Voit Krisztina. Bp., 1988. 186–199.) Úgy tűnik, megfeneklettek a tárgyalások, egyik fél sem akart engedni: Tevan Andor mint vállalkozó ragaszkodott a pénzhez, Kosztolányi pedig mint költő az önérzetéhez.

Persze az is megválaszolható, mi volt az oka annak, hogy a kiadó közel tíz évig nem tudta eladni Kosztolányi könyveit. Tevan 1925. június 19-én, az ügyvédi felszólításra válaszul meg is írja Kosztolányinak: „Ön épp ez idő tájt, amikor a négy könyvet megjelentettem, erősen exponálta magát bizonyos politikai kérdésekben. Ez a porondra való kiállás azzal a következménnyel járt, hogy az olvasóközönségének egy igen tekintélyes rétege elidegenedett Öntől. […] Ekkor eladtam a Világ könyvosztályának az összes háborús papíron nyomott kiadványomat, s a Világ azt hatalmas propagandával az utolsó szálig el is adta. Felajánlottam annak idején az Ön könyveit is, azonban a Világ mereven elzárkózott attól és semmi körülmények között nem akart hallani arról, hogy az Ön könyveit árusítsa. Az okokat, úgy hiszem, Ön is tudja, miért. / Így történt azután, hogy míg a többi háborús papiroson nyomott kiadványaimtól megtisztult a raktárom, az Ön könyvei itt maradtak, itt porosodnak, sárgulnak s napról-napra vesztik értéküket” (TAL 192–195.) Nincs miért kételkednünk abban, hogy Tevan igazat mond: Kosztolányi kétéves

2019/1

hÉvíz /

Hullámverés

77

(1919–1921) szélsőjobboldali politikai újságírói karrierje az Új Nemzedéknél ilyen következményekkel is járt: nemcsak barátai fordultak el tőle, de olvasói is.

Kereskedelmi szempontból nézve: könyveinek vásárlói.

Az előzményekhez képest teljesen váratlanul jött a fordulat, amelyről Tevan számolt be Kosztolányinak 1931. november 4-én: „a kiadásomban megjelent verseskönyveit sikerült partie áron eladnom. Az elért ár annyira alacsony, hogy a befektetett tőkének még a kamatját sem kapom meg tulajdonképpen, mindazonáltal régi barátságunk lebegett szemem előtt, mikor ezen üzletet megkötöttem. Az volt a célom, hogy Ön újból szabadon rendelkezhessék a könyvek jogai fölött. Szíveskedjék egy levelet írni hozzám, melyben tudomásul veszi a könyvek eladását, kérem továbbá e levélben kijelenteni, hogy velem szemben semmiféle követelése Önnek nincsen” (TAL 200–201.)

Az ügy ezzel le volt zárva, és ők sem leveleztek többet. A kiadó visszakapott valamit befektetéséből, Kosztolányi pedig összeállíthatta az életmű-sorozatát.

(Ami végül – legalábbis ekkor – nem valósult meg.)

A megoldás, amit Tevan ekkor talált, hogy Kosztolányi raktáron maradt könyveit „partie áron” eladja, csakis az Excelsior Harisnyagyár lehetett.

Novemberben létrejött az üzlet, és a harisnyagyár decemberben már vevőinek osztogatja pl. a Mécs című kötetet, piros tintás reklám rányomtatásával.

Tevan levelében több kötetet említ, és bár másik Kosztolányi-mű „harisnyagyári” példánya még nem járt a kezemben, leírásokból össze lehet gyűjteni pár címet. Petőcz Károly kiadótörténeti írásában szerepel, hogy az 1920-ban megjelent Kenyér és bor „első oldalára a békéscsabai Excelsior Harisnyagyár karácsonyi jókívánsága van nyomva, s ugyanezen kötet borítójának harmadik oldalán ugyancsak a Harisnyagyár hirdetése látható”, mivel a gyár, teszi hozzá, „átvett bizonyos példányszámot”. Boldizsár Iván pedig 1961-ben egy „kis színesben” írja, hogy a Négy fal között második, és a Mágia harmadik kiadásából (mindkettő 1920-ból) ismer olyan példányokat, amelyek előzékén az „1931-ben utólag benyomott reklámszöveg olvasható” (és idézi is a címlapon található harisnyagyári üdvözletet). És nagyon is aktuális magyarázattal szolgál: „az 1919-es proletárforradalmat követő ellenforradalom kulturális apályának tragikomikus dokumentuma” ez a két, „a gazdasági válság évének karácsonyán reklámcélra felhasznált” kötet, melyekből „kiderül, hogy a lelkes Tevanék, miután kerek egy évtized alatt sem tudták eladni a közben »befutott«, nagynevű költő verseskönyveit, a megmaradt példányokat nyilván kilószámra mérték ki – propagandacélra – a helybeli, békéscsabai harisnyagyárnak” (B. I. [Boldizsár Iván]: Költészet – kilóra: 1931-ben.

78

hÉvíz /

Hullámverés

2019/1

Népszabadság, 1967. ápr. 15. 9.) Az irodalmon kívüli okok miatt Boldizsár Iván gyaníthatóan akkor is ezt írta volna, ha ismeri a Tevan és Kosztolányi közti levelezést. Mindenesetre négy Excelsior Harisnyagyár-terjesztésű Kosztolányikötetről immár tudunk. És persze ott van még Krúdy Gyulától A tegnapok ködlovagjai, amely talán szintén fokozottabb selyemharisnya-vásárlásra serkentette a hazai közönséget.

Bíró-Balogh Tamás

2019/1

(Gyoma, 1975) irodalomtörténész. A SZTE JGYPK TÓKI Magyar Szakcsoportjának oktatója. Elsősorban a 20. század magyar irodalomtörténetével foglalkozik.

Legutóbbi könyvei: Az irodalom személyessége (2016), Könyvvel üzenek néked – Radnóti Miklós dedikációi (2016).

hÉvíz /

Hullámverés

79

Fotรณ: PIM

Peer Krisztián

Három szóban elmondható Száz éve halt meg Ady

„Hát maga honnan jön, a jelmezkölcsönzőből?” Sokszor megköszöntem már azóta Barabás András szerkesztő úrnak ezt a viccét, többet ért bármilyen verselemzésnél, bár akkor a karzaton legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, ott robbanni fel sértett önérzetemben. El is futottam. A 2000-t a New Yorkban szerkesztik, és még nincs 2000. Térey magától is jár oda, szent kontinuitás. Már nem emlékszem, melyikünket gyanúsítja a vécésnéni a becsületkassza megdézsmálásával, de hogy a kistányért, ha tehettük, kikerültük, arra a főúrnak úri becsületszavamat adom. Értsd: el se vettünk, hozzá se raktunk, ha nem volt muszáj. Szedjenek pénzt attól, aki látni óhajtja a fajanszt, amit megtiszteltünk szent, magyar vizeletünkkel. Az izgága zenekritikusnak csokornyakkendőm szúrt szemet. Aznap áttértem bőrkabátra, a nagyanyámtól örököltem, de annyiszor lehánytam az ujját, hogy – ne üldözzön a múlt szaga, ha pózba könyöklök – most a Petőfi Irodalmi Múzeumban pihen.

Bárcsak pihenhetnék én is, de írni muszáj. Írok magamról, az olyan adys.

Tizennégy évesen mindenki Ady-verseket írt, legalábbis az én időmben.

Jelzők, még jelzők, szerelmi- és világfájdalom, a kimondás önsorsrontó kényszere: csalódtam Önben, mint különlegességem visszatükrözőjében, ám felnyitotta szemem egy tágasabb világra. Magázva udvarolni: intimitás Modorfalván. Ady ifjúsági költő. Tehet róla, tett érte. A kamasznak állandó, meghaladhatatlan témája a saját szuverenitása: van olyan úr ő is, a csendőrpertut nem viseli szerelme agg szüleitől sem. Zsidók.

Ady épp azért lesz fiatal költők szerepmodellje, mert készen érkezett: az Új verseknél hamarabb kész volt a szerep. Túlérzékeny, félreértett, magányos, halálba tartó, a tisztánlátás kárvallottja. Becsapva érzem magam, Bandi, azt mondtad, elég lesz inni. Modern nyelven kell modern érzelmeket kifejezni. (Milyen egy álmodern érzelem?) Ha leírod azt a szót, hogy magyar, Adyt idézel. Miközben a magyarságverseket átlapozom, mint a tájleírást, de a tájleírást nem lapozom át.

Nyilván igazságtalan vagyok. Az úttörő innen nézve: elsőgenerációs. Helyet akar, harcot, pláne ha magyar. Vidéki srác, ha feljön Pestre. Zsidók. Vitathatatlan tehetség.

Csak néha hülyeségeket beszél, olyankor nem kell figyelni rá. („Kívánom Juhász Gyula úrnak, hogy neki jobban, tisztábban sikerüljön ez az egész művészi szándék. Mert művészi volt, s ami benne nem volt művészi, nem lehetett, az a magyarságomon múlt, a kutyafáját.”) Késő van, ne vitatkozzunk, moss fogat, lesz holnap. Zsidók.

2019/1

hÉvíz /

Hullámverés

81

Ady, az utolsó XIX. századi és nulladik modern költő, korszerű és korszakos igék legelső importálója, népe kolompja, a lump lángoszlop, akinek tüzét kortárs rajongói (és „ellenségei”) is fűtötték, kikövetelt és utált figyelmükkel, miközben a költőfejedelem önnön géniuszát abba a bizonyos bronz bikába zárta. Azt a hangot használja, mint Nick Cave, a bibliás sírva éneklést, ezzel a tónussal oldja meg, hogy férfias maradjon az elcsukló tenor.

Van olyan önérzetesség, amelyik nem eleve sértett, vagy az is úgy alakul ki, mint az igazgyöngy, csak nem kell érte olyan mélyre menni? Vagy az önérzet is csak egy olyan csapás, amiből Adynak az átlagnál bővebben jutott? A karizma az, hogy belépsz a szobába, és minden szem rád szegeződik, ehhez képest költészettörténetileg inkább az történt, hogy az egyik, amelyikben a legnagyobb volt a nyomás, berúgta az ajtót, a többi meg mögüle átgázolt rajta, míg ő az ajtóban ragadt. A pionírnál minden utána következő csak jobb lesz, az elsővel minden utána következő igazságtalan.

A névelőként használt töméntelen búson, a zeneiséget hordozó töltelékszavakon még valahogy átsiklanék. És bár nem evidensen világos, de azért megfejthető, hogy mondjuk mi a fajtánk (magyar? művész? századfordulós?).

Talán még az is, hogy mi a célja (etnikailag homogén terület? Duna-menti köztársaság? gazdag és nemzetközileg ható magaskultúra, mint a több száz éves fórral indult százmilliós nyelveké? pina?). De ha megértem is, újra és újra kiürül, mert nem értem, mért kell ezt ennyiszer elmondani. Az antiintellektuális magyar költészeti hagyományban mindenesetre nem feltétlenül szerencsés a fogalmi esetlegességnek és kongásnak az az érzete, amit ez a variációs technika az olvasóban önkéntelenül előhív.

Csak a magyarok értik, ha értik, de csak a zsidók értékelik. Már megint ezek a szavak. Még akkor is megakadsz rajta, ha látod, hogy nem úgy van értve. Pedig Ady tele van. Fajom, fajtám, tót, sváb, zsidó, és mindenek előtt: magyar. Publicisztikában kevésbé zavar, mint versben, rekonstruálom, mit értett alatta, nem ügy, csak épp versolvasás közben ez a rekonstrukciós művelet az érzéki élmény ellenében hat. (Az a felszínes benyomásom, hogy publicisztikái frissebbek, mint a versek.

Megkockáztatom, többet is dolgozott rajtuk, prózában nehéz ködösíteni.) Igaz ugyan, hogy ma már másként csengenek e történelmileg terhelt szavak, viszont annál alkalmasabbak lárpurlár meghökkenteni, à la Ady. Ha érzed, hogy ezt nem mondhatja komolyan, érdekelni kezd, ki beszél. És sokszor mintha nem mondaná komolyan, túljátssza a vidéki világfit, fajtája krisztusát. (A zseni, akit elmaradott környezete visszahúz – nem pont ez az imidzs, ami leginkább korához köti? Egy zseninek szabad magáról ennyire tudnia, hogy zseni?)

82

hÉvíz /

Hullámverés

2019/1

Ady politikai éleslátását igazolja az a reménytelen rendiség, amelyben máig is élünk, no de a habitusa: demokrata magyar úr. A magyart Horthy alatt végképp azonosították a nem-zsidóval, az urat Kádár alatt tették nevetségessé, a demokráciából meg látjuk, mi lett. Ettől épp nem függetlenül esztétikában is Karinthy nyert, vagy legalábbis a mából nézve távolabbra látszik mutatni. Az örök groteszk, a furfang, a vicc. A zsidó. Nem Ady nagy témái avultak el, hanem Ady legnagyobb témája: a személyisége. Az én-kultusz mára passzé. Ady az első celeb, de ő még úgy celeb, hogy valaki. Lényegében épp ezt bizonygatja folyamatosan a kortársaknak: ő egy olyan különlegesség, amit az utókor majd tanulmányozni fog. Nem (csak) a verseit: őt. A celebség a mindennapokban majdnem olyan kellemetlen lehet, mint a politikus-lét: rajongóktól vagy testőröktől körülvéve ebédelni olyanokkal, akik a mi magasságunkban vannak jegyezve a névtőzsdén.

Inkább sugározni, mint sütkérezni, önfényünkre féltékenyen. Egy zsenivel két tragédia történhet: ha megértik, vagy ha nem értik meg.

Hadas Miklós 2015-ös, Replika-beli tanulmánya (Mi a magyar? – Újratöltve, hetvennyolc év után) segíthet kontextualizálni a „vidéki és originális” Ady vesszőparipáját, nemzetmentő utópiáját, a magyar-zsidó nászt (Korrobori, Margita-ciklus). „Az országnak nincs hová terjeszkednie, így gyarmatosítani is csak befelé és lefelé tud. E régióban rövidebb idő alatt, évszázados késéssel és többnyire kívülről és fölülről generálva zajlanak le a modernitás irányába mutató társadalmi változások. Következésképpen bizonyos strukturális elemek hiányoznak (…) Magyarországon a városok hiányából adódóan a középkortól kezdődően nem alakul ki a folyamatos egyeztetési kényszerekből fakadó, kooperatív együttélést lehetővé tévő, racionális és teleologikus elemeken nyugvó polgári erénykánon. Mindez csupán bő fél évezredes késéssel kezd szerveződni a 19. század második felében, mindenekelőtt a rendkívül gyorsan fejlődő Budapesten. Csakhogy a városi léthez kapcsolódó habituális elemeket a zsidó és a német polgárság képviseli, akikhez egyre növekvő ellenérzésekkel viszonyul a magyar társadalom többsége. (...) A városi férfi életének valamennyi dimenziójában erőszakos késztetései elfojtására kötelezett. Tisztában van azzal, hogy ő csupán egy kis rész a nagy egészben: ismeri korlátait, lehetőségeit, kilátásait. (...) A zsidó habitus magában foglalja a fizikai erőszak elutasítását, a »termelő aszkézist«, az alkoholizmus hiányát, a fogyasztás mértékletességét, vagyis egy önfegyelmen és önkorlátozáson alapuló társadalmi praxist. (…) Nyilvánvaló, hogy ez a polgári habitus szemben áll a militáns uralmi mintákon alapuló hedonista nemesi becsületkánonnal. Lényegében ennek az oppozíciónak a számlájára írható, hogy a magyar társadalomban idegen marad

2019/1

hÉvíz /

Hullámverés

83

a zsidó (és a német) polgárság által képviselt mintázat, és a zsidó asszimilációval párhuzamosan fölerősödnek az antiszemita érzületi minták is.”

A mai celebek a nép köréből jönnek. Az urak meg ugyanúgy röhögnek. Lehet, hogy Ady politikailag érvényesebb ma, mint esztétikailag? A költészet gyakrabban vált zsánert e tájon, mint a társadalmi berendezkedés? Szomorú látlelet lenne.

Magyar bolyba sodort léttel Sírom el, hogy nincs magyarság, Nincs kivétel S még a fájdalmunk is régi. (A fajok cirkuszában) Ez a klausztrofób nemzetélmény, a rokontalan, kelet-európai kis nyelvbe zárt művész hendikep-élménye a mából is ismerős. Lehet Párizs érdekesebb, mint Pest, ha ő Párizsban sohasem lesz olyan érdekes, mint Pesten. A közösségi sors vállalása: önelvesztés, ám cseppet sem választás kérdése. De már a kezdősor mekkora truváj: bolyba sodort lét – térélményem lesz attól, ahogy a nyelvi-hangalaki asszociáció ráíródik az érzéki képre. A hangyaboly szüntelen sürgés-forgása, amely minden menekülőutat magába kanyarít (ld. Marno: „hangyatéboly”), és a sodrás szó kiváltotta önkéntelen asszociáció, a sors lepergő fonaláé, ahogy sok egyéni sorsból összesodródik a (gom)boly(ag).

Minden, minden ideálunk Másutt megunt ócskaság már, Harcba szállunk S már tudjuk, hogy kár a harcért.

Ezt is könnyen értem, mondjuk onnan, hogy a hetvenes évek magyar neoavantgárd szcénájában mekkora lépéselőnyben volt az, akinek hoztak Bécsből egy Beuys-katalógust. Simpsons did it. Keress rá, nem szép a vége? „Céljainkat elcélozták.”

Ha Ady magyarságképére vagyunk kíváncsiak, nézzük meg a szerelmi költészetét, ott csak igazán magyar, az ám a nemes vadászat. Ritkábban kajtat, sűrűbben ül lesben. „A nagyon kínos kis hisztérika és az émelyítő cukorkolosszus nászai: hadd szopjon a magyar ízlés?” (Farkas Zsolt) Bebaszott felbátorodás és másnapos visszakoz. Amilyen pontosan ismeri fel Ady a társadalmi állapotok

84

hÉvíz /

Hullámverés

2019/1

tűrhetetlenségét, annyira adottnak veszi az épp ezen állapotok által is kódolt férfi-nő viszonyt. Hiába progresszív amott az ideológia, ha emitt avíttas az attitűd, az a többnyire reflektálatlan maszkulinitás, amivel Ady a porondra lép. A nő épp úgy meghódítandó, leigázandó, mint az irodalmi terep. (A bulvárhőssé válás azt is készületlenül éri, aki bulvárhőssé akart válni. Egyszerre dolgozni a napisajtónak és a múzeumnak: Ady apró darabokra tépi Vészi Margit ártatlan és jellegtelen, információközlő levelét a féltékeny Lédát engesztelendő, Léda összeragasztja, elteszi. Kamaszként fel sem tudtam fogni, ki az az idióta, aki nem jön össze egy költővel. Nem akarsz híres lenni? A szakítás oké, attól csak még híresebb leszel.)

Semmi sem idejétmúltabb, mint a tegnapi progresszió. Minden nő érdekesebb, mint a tegnapi. A kínosság érzése fog el, amiért valamikor ez a lekoppintott franciás dekadencia, hím magabízás felszabadítóan hathatott. Leszámol a trubadúrhagyománnyal, mintha magyarul lenne olyan, nincs kedve tovább epedni, az első könnyes macsó. Szerelmi költészetének botrányos, dopemani alaptézise: ezt a játékot a pináért játsszák. Meg is beefeli az idősebb kollégát: „S Bródy Sándornak jó hívei nőttek / S nem azért, mert szép s kellő volt a nőknek.”. A fiatalokat is osztja: „Ám, ifju költők, most figyeljetek: / Pelenkátokra akkor hímeztük meg”. „Tudod, mi a magyar költészet? Volt a sok részeg, aztán leírták, hogy el ne felejtsék.” Már a gólyatáborban tudtam, hogy ez a mondat örökre megmarad a Lennon-szemüveges Ady-szakértőből. Főként azért éreztem engesztelhetetlen megvetést a kolléga iránt, mert én is hasonlókat mondhattam, mielőtt nem lettem profi. Tizennyolc voltam azon a nyáron, tizenhat évesen jelent meg az első versem, átírtam, mert átíratták, profi. Az elején Ady is bátran átírt volna bármit, a profi bármit tud mondani, a zseni csak egyet, és hát ő is csak azután lesz zseni, miután rájött, hogy az. Ady, mint magyar nóta, Ady, mint közös alkotás.

Azt a kamaszrajongást, amit az első Ady-olvasás kivált tizenévesen, talán a felnőtté válás vágya is fűti (épp mint a múlt század fordulójának felbolydult társadalmát). Aztán ebből a rajongásból az a sokat emlegetett 30-40 vers marad.

Ritkuló belelapozások: meglepődés, megcsömörlés. Mintha Ady költészete nem lenne alkalmas arra, hogy ismeretlen gyöngyszemeket fedezzen fel a kitartó kutató, talán sokat emlegetett slendriánsága okán, talán azért, mert afféle protoneoavantgárdként verssorozatokat gyártott. Öt versen keresztül megtalál valamit, azt kizengeti, aztán önmaga legnagyobb epigonjaként még húsz versen át visszhangozza. Ezért lehet majd minden Ady-versnél az az érzésünk, hogy ott mocorog benne egy jó vers elszalasztott lehetősége, vagy inkább üszke, echója, egy rossz vers, ami a konflisok korában még jó vers lehetett. Vagy ha kicsit többet dolgozik vele. Várod, hogy végre legyen hozzá türelme. Aztán a tizedik után

2019/1

hÉvíz /

Hullámverés

85

megunod, hogy trailereket nézel. Vagy milyen mélységig kellene ismernem, hogy ne azt lássam, mégiscsak az antológiadarabok a legkompaktabbak, ott nem fogy ki a szufla, ott érünk olyan alpesi magasságba, ahonnan nem is érthetőek a környező dombok?

Mutatok is egyet: Fáradtan biztatjuk egymást. Csodálatos cím, lankadt megszólalásnak hat, pedig Ady hajlamos minden morfémában kihangsúlyozni, hogy épp verset olvasunk, valami sokértelműt, elemeltet. Nem köznapit, nem köznyelvit. Megformáltat, hazugat. (Az őszinteség Adynál természetesen központi kategória, ami mulatságos és termékeny önellentmondás egy olyan költészetben, amelyik ilyen nyíltan építkezik – habár saját fejlesztésű, ám többször használatos – panelekből. De itt mégis sikerül, összeér a párkapcsolati és a magyarság-szál, létrejön az a sokféleképp olvashatóság, amire az esztétikus törekszik, amitől a politikus retteg.)

Babonáink megfakultak, Csodáink elesteledtek, Jövőink eleve multak, Csak szégyeljük ezt a vén gyászt bevallani.

Csodáink elesteledtek: ott nem járt el felette az idő, ahol elszaladt vele a ló. Babona vs csoda, földi vs égi, az esetleges és hamis, de közös identitást adó hiedelemvilág vs megvilágosodás, a törvény felfüggesztődése. Az elfáradás strófáról strófára visszatérő érzéki élményét a 4. sor ritmikai váltása hordozza, maga az elbizonytalanodás, a John Travolta-mém titkolhatatlan zavara.

A sűrű és túlzott alkoholfogyasztás beemelése az imidzsbe fontos dologra mutat rá.

Ebben a felfogásban a költészet instrumentális, a megfogalmazás módja a tartalom elé tolakszik, ezért idézetszerűvé torzul minden állítás. (Tézis nélkül nekigyürkőzni egy Ady-esszének nem sokban különbözik az ő versíró-metódusától: üveg bor, oszt essünk neki, lássuk meg.) Előbb az indulat, csak aztán a gondolat. Mármint nem időben, hanem ontológiailag.

Mivel költő vagyok (az, aki engedi, hogy életét a költőség eméssze fel), minden, amihez érek, költészetté lesz általam. Ezt a szívatós jutalmat egyébként Dionüszosztól kérte és kapta Midász király, Gordiusz fia. És ez az a vállalás, ami a posztmodern úttörőjével, Tandorival is összekötheti: az önfelszámolás, a happeningként felfogott élet-mű, az írásáldozatot követő kiábrándultság legalábbis közös pont, noha egy kör kezdete és vége.

86

hÉvíz /

Hullámverés

2019/1

„Viszonylag gyakran forgatott költők: Babits és Ady” – írja a hetvenes évek állóvizének eseménytelenségét dokumentáló naplójegyzetében Petri. És a házbekerítő gesztusával szabja elviselhetetlenül szűkre képviseleti költészetének érvényességi körét. (A fordításokból élő vagy épp figuránsként dolgozó belső emigráns értelmiségi közérzete.) Egyfelől sokszor hivatkozottan a József Attila-i megszólalásmód eminens nagyságigényével, kompakt lekerekítettségével kíván szakítani, másfelől azonban az Ady kínálta költői szerepet dekonstruálja a babitsi gesztussal: szakemberré lesz. (Talán épp emiatt idegenkedik a kortárs neoavantgárdtól, tartja blöffnek mondjuk Erdély Miklóst: „régimódi ragaszkodásom a költői képhez”; „túl sok a manifesztum és túl kevés a mű”.) Ugyanakkor: „Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga.” vs „Amikor nem írok verset, nem vagyok.” Réz Pál anekdotája szerint Petri egy rosszulléte után (németországi) kórházi ágyban ébredve kezdi el írni a Hogy elérjek a napsütötte sávigot, hogy megbizonyosodjon: még megy az írás, még önmaga. Az alkotás: robot; a szabadság: destrukció; a szerelem: másodlagos; az alkohol: izmus. Szent mámor helyett örök másnaposság.

Vegyetek példát rólam, az egyszeri-és-megismételhetetlenről, szólít fel Ady. A nem is annyira titkos megváltó, aki népe összes bűnét, izé, destruktív beidegződését magára veszi, hogy így kritizálhassa (én ne lennék magyar?) azokat.

Már-már Thomas Bernhard-i (ön)gyűlölettel, viszont a komikumba sajnos csak sokkal ritkábban fordulva át teregeti ki közös szennyesünk.

Jött a német természetes közegükben fotózni az írókat. Nem is értette, amikor elhajtotta a pincér. Ahogy nem értette az alapviccet sem: Egy értelmiségi előtt két út áll. Az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Ez egy ilyen ország, itt minden engedélyköteles. A túlszabályozottság számolja fel a jogállamot. Örülsz, ha adhatod a baksist, mert az is átláthatóbb rendszert teremt, mint a szabálykövető geciség. Itt annál nagyobb a hatalmad, minél inkább visszaélsz vele. Mit ér a palota, ha nincs mellette kunyhó. Ez a keleti minta: az égbekiáltó, istentől rendelt egyenlőtlenség kultiválása.

Aki itt demokrata, az hitvány utánzat, szolgalelkű zárvány a periférián. Itt még az írók is a tolvajlás módján viszonyulnak egymáshoz, inspirációért olvasnak, és nem teszik ki a hivatkozást (c. Farkas Zsolt). Itt még az előfutárok is csak kufárkodnak. De a csendes (vagy hangos) belső emigráció, az önpusztítás nem ugyanúgy a reménytelenség kitermelte szabotázskultúra része? (Ezeknek nem dolgozom! – ezzel dolgozol nekik.)

Emeld fel a népet, úgy lesz olvasód! Nyugati útjaim tapasztalata: akinek több pénze van, nyitottabb. Ennyire egyszerű. Szeretném azt hinni, hogy viccelek.

Peer Krisztián

2019/1

(Dorog, 1974) költő, drámaíró. Legutóbbi kötete: 42 (2017).

hÉvíz /

Hullámverés

87

Czókos Gergely

Istenek ánusszal Becker és A halál tagadása

„Az asszonyok a sír fölött szülnek, lovagló ülésben, a nap egy percig csillog, aztán ismét az éjszaka következik.”

(Beckett) „Nem lehetne élni, ha nem tulajdonítanánk jelentőséget annak, aminek semmi jelentősége.”

(Cioran)

„Én az élet dolgait két részre osztom: rettenetesre és nyomorúságosra. (…) Ha szerencsével túljutsz az életen, akkor örülj, hogy nyomorúságos lehettél” – mondja egy New York-i könyvesboltban a Woody Allen által megformált Alvy Singer az Annie Hall egyik jelenetében barátnőjének, a Diane Keaton által játszott Annie-nek, miközben többek között Ernest Becker amerikai kultúrantropológus The Denial of Death (A halál tagadása) című könyvét tartja a kezében. Negyvenöt évvel ezelőtt jelent meg a 20. század egyik fontos műve, amelyet Bill Clinton is beválogatott huszonegy kedvenc könyve közé.

Ahogy az előszót jegyző filozófus, Sam Keen fogalmazott: „A legkevesebb, amit Becker természetről alkotott számvetéséről elmondhatunk, hogy kevés ponton mutat átfedést Walt Disney-jével.” A posztfreudiánus pszichoanalízis és különösen a Magyarországon szinte ismeretlen Otto Rank munkásságára nagyban támaszkodó beckeri gondolatmenet kiindulópontja a következőképpen foglalható össze: az ember tragédiája a test és az én kettőssége. Az, hogy bár az állatvilágban kimagasló kognitív képességekkel bír, bomlásra ítélt fizikai valója folyamatosan figyelmezteti arra, hogy védtelenül és magányosan áll az esetlegesség iszonyatával, a természet zsarnokságával szemben – már a fogantatáskor halálra van ítélve. „Senki sem szándékosan létezik, senki nem tartozik sehová, egyszer mindenki meghal” – jelenti ki Morty párhuzamos valóságból érkezett alteregója – talán Az undor Roquentinjének egyik mondatára utalva – az

2019/1

hÉvíz /

Hullámverés

89

utóbbi évek legfilozofikusabb felnőttrajzfilm-sorozatában, a Rick és Mortyban. A legtalálóbban talán Peer Krisztián ragadta meg a kétségbeejtő jelenség lényegét: „Az ember metafizikailag megvert lény.” Igazi drámája abban áll, hogy – az állatvilágban egyedüliként – ennek tudatában is van. A felismerés letaglózó.

Ha azonban az ember folyamatosan szembesítené magát önnön határaival, elkerülhetetlenül úrrá lenne rajta az őrület, ezért aztán szüksége van hatékony védekező mechanizmusokra. Egyik legfőbb eszköze a halálfélelemmel szemben gyerekkorában kialakuló, az adott társadalmi közeghez igazodó jelleme, „karakterpáncélja”, amelyet tagadás és – a Becker szerint, a Freud által hangoztatott nézetekkel szemben elsősorban a haláltudatra, és nem a szexualitásra irányuló – elfojtás másik fő fegyvere, a kultúra támogat. „Az idő lassan múlik, tehát azon igyekszünk, hogy megtöltsük cselekvéssel, ezek eleinte észszerűnek hatnak, aztán szokássá válnak. Te persze azt mondod, hogy így óvjuk értelmünket a megháborodástól. Természetesen” – foglalja össze a jelenség lényegét a Godot-ra várva Vladimirje.

Az ember különös módon éppen azon egyedülálló adottságai segítségével küzd halandósága tudata ellen, amelyek tragédiájáért elsődlegesen felelősek: a kultúra felépítéséhez és fenntartásához szükséges absztrakcióra, szimbolikus gondolkodásra való képességével. A kultúra az emberiség immunválasza a halálfélelemre. Egyszerre a feldolgozhatatlan tagadása és ellenszere. Ahogy Emil Cioran fogalmazott: „Tűzijáték a semmi háttere előtt.” A kulturális jelenségek alapvető sajátossága az emberi állapot igazságának tagadása, az állati sorból való kiemelkedésével lépten-nyomon kérkedő, isteni ambíciókkal rendelkező lény valódi nyomorúságával, a biológiai meghatározottságától történő elszakadás képtelenségével való számvetés elhalasztása. Montaigne szavaival: „A világ legmagasabb trónusán is csak a fenekünkön ülünk.” Becker még világosabban fogalmaz: istenek vagyunk ánusszal.

A kultúra tehát „legbensőbb törekvésében az állati mivolt heroikus tagadása” – összegez a kultúrantropológus, aki William James amerikai filozófussal egyetértésben úgy vélte, a világ alapvetően az „önmegörökítés” legfőbb eszköze, a heroizmus színpada. Becker szerint az embert két alapvető hajtóerő vezérli: a magasabb erőknek és az általuk biztosított értelemnek való behódolás, az azzal való teljes azonosulás, valamint önmaga kiterjesztése egy heroikus személyiséggé. (Utóbbit Becker „causa sui” – szó szerint: önmaga oka, itt: önteremtés – vállalkozásként emlegette.) „Az ember fő mozgatórugója önmaga megörökítésének, feledéstől való megóvásának szándéka. (…) Az állatvilágban csakis az emberekre jellemző ősrégi probléma az élet spiritualizálására, egy

90

hÉvíz /

Hullámverés

2019/1

különleges, halhatatlan síkra történő felemelésére való törekvés, amely kívül esik az élet és a halál minden más organizmusra jellemző körein” – írja Becker.

A saját érdekeit minden másnál előbbre helyező embernek meg kell mutatnia, hogy ő az univerzum legfontosabb létezője – életének kikezdhetetlen értelme van. Ezt a kísérletet nevezi Becker heroizmusnak, amelyet a társadalom az általa fenntartott „hősrendszer” révén készséggel kiszolgál. A halálfélelem a civilizáció talapzata, a különféle kultúrák pedig „az emberi élet jelentőségének élő mítoszai”.

Valójában a szekuláris társadalmak is vallásosak, mivel elsődleges szerepük ezen mitikus hősrendszerek fenntartása. A hősiességek széles skálán mozoghatnak.

Léteznek „magas” heroizmusok, mint Trockijé, Lorenzo di Medicié vagy a mormon egyházat megalapító Joseph Smithé, és kisebb léptékűek, mint egy asztalosé, egy falusi tanítóé vagy a vállalata sikeréért reggeltől estig dolgozó emberé.

A kozmikus árvaságra kárhoztatott embernek a krónikus szorongás elkerülése érdekében azonban szüksége van egy külső erőforrásra, a lényét elnyelő magasabb jelentéssel való egyesülésre is. A többség jobb híján a legközelebbi forráshoz fordul. Nem vallja be, hogy nem tud őszintén szembenézni azzal, hogy sorsa irányítása nincs a kezében, hogy mindig egy felette álló erőre támaszkodik, legyenek azok a szülei, a szerelmi partnere, egy karizmatikus vezető, egy ideológia, egy vallás, vagy éppen banki egyenlege.

Becker szerint az „áttétel” során egyetlen embert ruházunk fel a természet erőivel, tőle félünk és őt imádjuk, ő az, aki mindent elvehet tőlünk, de szintén neki köszönhetjük a biztonságunkat. Az áttétel „tárgyának” ereje révén a halál is legyőzhető. Az ember a megváltás reményében azonban korlátozza, nem ritkán rabszolgává teszi önmagát. „Ez a teljesen tehetetlen ember logikus sorsa: minél jobban félsz a haláltól, annál több mindenható apafigurával és rendkívüli mágikus segítővel népesíted be a világodat.” A gyerek esetében ezek az emberek a szülők, később azonban gyakran egy erős vezető vagy akár a szerelmi partner is lehet. „Sorsszerű és ironikus, hogy a hazugság, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy élni tudjunk, hogyan ítél minket egy olyan életre, amely sohasem teljesen a miénk” – vonja meg Becker a nyomasztó konklúziót.

A legtöbben tehát teljesen elmerülnek társadalmuk fikcióiban. Az ember által a halál tagadására felépített civilizáció társadalmi játékai azonban olyan messze vannak helyzetének valóságától, hogy Becker szerint az őrület különféle formáinak kell őket tekintetünk: „Egyezményes, közös, álcázott és méltóságteljes őrület, de attól még őrület” – fogalmaz. Aki pedig nem fogadja el valóságként a kultúra által felkínált lehetőségeket (a közös őrületet), és szembesül létezése kínzó hiábavalóságával, összeroppanhat az igazság súlya alatt.

2019/1

hÉvíz /

Hullámverés

91

Becker Rank nyomán a neurózis számos változatát különbözteti meg, legátfogóbban azonban azokra használja a neurotikus kifejezést, akiket annyira zavarnak élethazugságaik, hogy kilépnek a mindennapok aktív, „énfelejtő” „természetes terápiájának” keretei közül, ám nem tudnak új illúziókat kitalálni.

Szorongásuk súlyosabb esetben patológiás tüneteket eredményezhet, arra pedig nem mindenki képes, mint a legkreatívabb emberek, hogy szorongásaikat szellemi alkotásokká alakítsák át. Becker univerzumában a pszichiátriai zavarok és a perverziók egytől egyig a kulturális hősiességprojektek kudarcba fulladásának eredményei: a testen való felülemelkedésre képtelenséget jelzik, egyben az ép ésszel csak hihető trükkök segítségével elviselhető emberi állapot iszonyatára utalnak.

Az ép elme záloga, „a normalitás lényege a valóság elutasítása”. Becker ezt, a kultúrába való mély beágyazottságot közönséges neurózisnak nevezi. Vannak korok, amelyekben az emberi tragédia elfedésére szolgáló mechanizmusok meggyőzőbbek. A kereszténység egyeduralmának évszázadaiban a nyugati ember azzal a bizonyossággal élte le az életét, hogy annak az isteni rendbe való betagozódás automatikusan jelentést kölcsönöz. A rituálisan meghatározott életének értelmet adó kozmikus hősiesség keretei félreérthetetlenül ki voltak jelölve.

Az együgyű reményt megtagadó, a neurotikus mintaképévé vált nyugati embert azonban már nem öleli körül a premodern idők védőburka. Mély spirituális válsága elsősorban a túlvilág elvesztésének drámája. Nincs kétsége afelől, hogy „egy szánalmas állat, akinek teste pusztulásra van ítélve, aki meg fog halni, akinek a por és a feledés lesz osztályrésze, örökre eltűnik nemcsak a Föld, hanem minden elképzelhető univerzum színéről, akinek az élete nem szolgál semmilyen elképzelhető célt”.

A fiatalok körében különösen sokan vannak, akik nem hisznek az érvényben lévő halhatatlansági projektek hitelében, értelmében. (Ez manapság elsősorban a fogyasztói javak megszerzésére és az azokkal való kérkedésre, pénz-, rang- és privilégiumfelhalmozásra épülő hősrendszer.) Sokan az alkoholba vagy a drogokba menekülnek, a fogyasztói javak mértéktelen gyűjtésébe kezdenek, vagy egyszerűen csak hánykolódnak és keresik „önmagukat”. Az illúzióvesztés következményeit az elmúlt évtizedekben számos film érintette, többek között a Trainspotting és a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan is értelmezhető a Becker által kibontott probléma képi megjelenítéseként. Előbbiben Renton és társai – miután felismerik, hogy a kultúra által lehetővé tett „életpályamodell” kétségbeejtő perspektíva – a drogokhoz menekülnek, utóbbiban pedig – a halálon való felemelkedésre szolgáló meggyőző hősrendszer hiányában – a főszereplő, Áron tengeti cél nélkül az életét.

92

hÉvíz /

Hullámverés

2019/1

Végül azonban Renton és Áron is az „életre” szavaz. Miután nem találtak más kiutat, a több milliárd ember által alkalmazott kényszermegoldást választják: belevetik magukat a kultúra által biztosított keretek szabta világba.

A modern ember spirituális krízise enyhítésére más válságkezelési mechanizmusokat is kidolgozott. Ezek egyike a szerelem. „A szerelmi partnerből isteni eszménykép lett, amelyben az ember beteljesítheti életét.” Ha elfelejtenénk, hogy a szerelem tárgya isteni szférákba emelkedett, elég felidéznünk a romantikus dalok tömegeit. Nem véletlen, hogy Rank úgy tartotta, a modern ember számára a szerelem vallási kérdés.

Becker az Isten helyettesítésére felkínált másik utat, a pszichológiát is komoly kritikával illeti. Az oksági összefüggések feltárásának szükségességét az ember saját belső világa tekintetében is sürgető tudományos forradalom nemcsak megfejtést ígért, hanem megoldást is: ha rájössz a lelki problémáidra, akkor meg is tudod azokat oldani. A pszichoterápia a szekularizmus papja, a pszichológiai guru vezetésével azt ígéri, hogy az önismeret révén elhozza a földi paradicsomot, ám kezelése az emberi létezés legvégső válságának orvoslására alkalmatlan. Amikor mégis ezzel kecsegtet, zsákutcába vezeti a modern embert.

Az önmegváltástan egy, a halálfélelem legyőzésére kialakított, eleve bukásra ítélt valláspótlék, az arra való igényt azonban a legolcsóbb féligazságokkal házaló tréneripar maximálisan kihasználja.

Becker úgy vélte, az emberi állapot drámájának hatékony orvoslására egyetlen szekuláris eszköz sem alkalmas. Arra jutott, lehetséges megoldásként egyedül a Søren Kierkegaard által felvetett megoldás, a „hitbe ugrás” jöhet szóba. A dán filozófus úgy vélte, az első lépés az én megsemmisítése. Becker „fordításában”: ha beismered, hogy állat vagy, fel kell égetned a kapcsolatok minden olyan formáját, ami összekötött az öntudatlan erőforrásaiddal, amely függővé tett a szüleidtől, a szerelmedtől, egy csoporttól, a társadalom jelképeitől vagy ezek kombinációjától.

Aki pedig kijárta a „szorongás iskoláját”, készen áll a következő, végső lépésre.

A kultúrantropológus végső, Kierkegaard és Rank nyomán megfogalmazott következtetése: a halálon való felülemelkedés egyetlen lehetséges módja a „legitimált esztelenség”, az emberin túlmutatóval való egyesülés. A tiszta kulturális heroizmus határain áttörve saját magunk „felajánlása” egy magasabb létező erejének, abban a reményben, hogy számára van értelme az életünknek, amely egy kozmikus terv része. Lényegtelen tehát, hogy valóban van-e Isten, a biztonságot létezésének illúziója adja. Elég csak a hitüket nem ájtatos élethazugságban vagy a bigott vakbuzgóság eksztázisában, hanem őszintén és mélyen, a transzcendens bizonyosság tudatában megélők természetes derűjére gondolnunk, hogy belássuk

2019/1

hÉvíz /

Hullámverés

93

a maxima igazságtartalmát. Becker, Rankkal egyetértve, a kereszténységet tartotta az emberi halálfélelem csökkentésére leginkább alkalmas illúziónak, persze nem a megvalósult, hanem ideáltipikus, tiszta formájában.

Becker végkövetkeztetése sokak számára váratlan lehet, mint ahogy műve tudományos megalapozottságával kapcsolatban is merültek fel kétségek.

Joggal vethető fel, hogy a tudományos világ számos konvencióját elutasító kultúrantropológus túlságosan nagy ívű, világmagyarázó „mindenségelméletet” kreált, amellyel a jelenségek aránytalanul széles skáláját igyekszik magyarázni, a teória vonzereje és plauzibilitása azonban kétségbevonhatatlan.

Becker finoman már az előszóban utalt a tudományközi megközelítéssel szemben nem ritkán ellenszenvvel viseltető szakmai közeggel való terhelt viszonyára. Bár művét „első érett munkájának” tartotta, tisztában volt vele, hogy felvetését sokan kétkedve fogadják majd. „Ha azt állítod, hogy egy fogalom [a halálfélelem] jelenléte az elfojtás miatt nem kimutatható, nem veszíthetsz; a játék intellektuális értelemben igazságtalan, mivel az adu ász végig a kezedben van” – vallotta be önkritikusan. Örökségét az 1980-as években három fiatal pszichológus, Sheldon Solomon, Jeff Greenberg és Tom Pyszczynski karolta fel, arra vállalkozva, hogy tudományos kísérletekkel támasszák alá Becker teóriáját. Megalkották a rettegéskezelés elméletét, 2015-ben pedig The Worm at the Core (Kukac a magban) címet viselő művükben összefoglalták eredményeiket. Becker mindezt azonban már nem érte meg. 1974 márciusában – két hónappal azelőtt, hogy a The Denial of Death ismeretterjesztő kategóriában Pulitzer-díjat nyert – negyvenkilenc évesen rákban meghalt.

Sam Keen hónapokkal Becker halála előtt interjút készített a szerzővel, aki a következő szavakkal fogadta: „Most aztán szorult helyzetben vagyok. Ez a próbája mindennek, amit a halálról írtam.” A haldokló gondolkodó elmondása szerint követte a saját könyvében megfogalmazott tanácsot: abban a reményben, hogy „túl a véletlen, az esetlegesség, az iszonyat és a halál világán létezik megváltó értelem”, és az emberi élet talán mégis több „egy értelem nélküli közjátéknál a hús és a csont evolúciónak hívott romlott drámájában”, elkezdett hinni a magasabb létezőben. Persze könnyen lehet, hogy hazudott. Ez esetben azonban nehéz nem egyetérteni Lev Sesztovval: „Izgalmunkat leplezni a nagy veszedelem percében – ebben mélységes szépség rejlik.”

Czókos Gergely

94

(Margitta, 1987) minden szellemes önmeghatározással csak hazudna.

hÉvíz /

Hullámverés

2019/1

ÖBÖl

Dr. Szabó András

A KESZTHELYI LADY HALÁLA Mindennapi történet, ha egy orvost beperel a betege. De ki hallott már olyat, hogy az orvos perelte be a betegét? Pedig ilyenre is volt eset. És éppen Keszthelyen. Az ügy egyik főszereplője Festetics Tasziló herceg, a keszthelyi kastély egykori „fura ura”.

AZ ALPERES Festetics Tasziló (1850–1933) gróf, 1911-től herceg. Zászlósúr, főpohárnok, főudvarmester, főrendiházi, majd felsőházi tag, az osztrák és angol Jockey Club tagja. Roppant földbirtokából származó hatalmas jövedelmét keszthelyi kastélyára, ménesére, lófuttatásra, vadászatra, fényűző életmódjának fenntartására költötte. Uralkodókat és hercegeket látott vendégül, többek között az angol trónörököst (a későbbi Edward királyt), Albrecht szász királyt, Rudolf, József és Ferenc Ferdinánd főhercegeket, Hohenlohe és Fürstenberg hercegeket, valamint Vilmos császárt. Mesebeli világba képzelte magát, úgy élt, mint egy király – mondták róla, de arisztokratikus gőgje mármár túlhaladta a normalitás határát. Különös szokásairól a korabeli sajtó is beszámolt. „Parancsba volt adva, hogy ha véletlenül uradalmi alkalmazott jött vele szembe, annak hátat kellett fordítania, amíg Festetics elhalad mellette.”

(1) „Ha mégis akad olyan kiváltságos, aki előtt megnyílnak a palota kincsekkel dusan megrakott termei, akkor fogadószobájának trónszerű emelvényén, fejedelmekre emlékeztető szertartások között fogadja a herceg és rendszerint csak fejbólintással válaszol látogatójának.” (2) A gróf 1880-ban feleségül vette Európa egyik legelőkelőbb származású hölgyét, Lady Mary Victoria Hamilton hercegnőt, Albert monacói trónörökös elvált feleségét, ezzel az arisztokrácia legfelsőbb köreivel és királyi házakkal került rokoni kapcsolatba. Felesége befolyásának köszönhetően 1911-ben Ferenc József uralkodó Festetics Tasziló grófot hercegi rangra emelte. Keszthelyi kastélyában halt meg egy nappal 83. születésnapja előtt.

2019/1

hÉvíz /

öböl

97

A FELPERES Verebélÿ Tibor1 (1875–1941) az események idején, 1921-ben Európa-szerte elismert sebész, a budapesti I. Sebészeti Klinika igazgatója volt, később a Corvin-lánc, Corvin-koszorú jutalmazottja, az egyetem rektora, akadémikus, számos orvosi társaság elnöke lett. A sebészet szinte minden ágának kiemelkedő művelése mellett nagy hangsúlyt fektetett az oktatásra, tudományos közlemények és tankönyvek írására. Amikor 1939 novemberében negyvenéves orvosi jubileumát ünnepelték, megállapították, hogy már kétszázezer műtétet végzett. (3) „Sohasem tudtam, hogy mi a politika, nem is voltam kíváncsi rá” – nyilatkozta egy interjúban (4), de mindig kiállt az orvosok egzisztenciális védelmében. „…az a törekvésünk, hogy senkinek ne legyen több állása, de méltóztassanak úgy megfizetni az orvost, hogy megélhessen belőle” – mondta. (5) 1934-ben, Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején a Magyar Országos Orvosszövetség elnökeként komoly összetűzésbe került a kormányzattal az OTBA (Országos Tisztviselői Betegsegítő Alap) felállításával kapcsolatban. A vita annyira elmérgesedett, hogy amikor 1934 októberében az Országos Orvosszövetség szentesi fiókja továbbképző előadássorozatot rendezett, Verebélÿ professzor nem tarthatta meg előadását, mivel Farkas Béla Csongrád megyei főispán ezt nem tartotta kívánatosnak. (6) Úgy halt meg, ahogy élt. A Budapesti Királyi Orvosegyesület 1941. március 28-i ülésén tartott előadása közben szívroham vitte el. (3) A BETEG Mary Victoria Hamilton (1850–1922) hercegnő William Hamilton skót herceg és Marie Amelie von Baden badeni hercegnő leánya volt, így szinte minden európai uralkodóházhoz rokoni kapcsolatok fűzték. Elsőfokú unokatestvére I. Károly román király, Karola szász, Stefánia portugál királyné, másodfokú unokatestvére I. Ferenc József és Sisi, III. Sándor orosz cár, I. Albert és I. György szász királyok, Sándor bolgár fejedelem, de a sor korántsem teljes.

Tizenkilenc éves korában családja ösztönzésére hozzáment Albert monacói trónörököshöz, a későbbi uralkodó herceghez, aki sorozatosan megalázta. Egy alkalommal a herceg férfivendégeinek felajánlotta, hogy lessék meg feleségét éjszakai tengeri fürdőzés közben, amit egyedül Festetics Tasziló gróf ellenzett, s végül a mulatság elmaradt. Az esetről a hercegnő is értesült, ekkor alakulhatott ki a rokonszenv kettőjük között. Nem csoda, hogy Lady Hamilton néhány 1 Verebélÿ – így írta a nevét, az ÿ azt jelöli, hogy „Verebélyi”-nek kell mondani

98

hÉvíz /

öböl

2019/1

hónap múlva elhagyta férjét, fiuk már Baden-Badenben jött világra. 1880-ban házasságot kötött Festetics Tasziló gróffal. Négy gyermekük született. BadenBadenben, Bécsben, Pesten laktak. Ha Keszthelyen tartózkodtak, a hercegnő a kastély és a kert csinosításával foglalatoskodott.

AZ ESET Lady Hamilton 1921-ben súlyosan megbetegedett, ezért táviratilag Verebélÿ professzort hívatták konzíliumba Keszthelyre. Ami ezután történt, Török Imre 1980-ban megjelent emlékezéseiből tudhatjuk. (7) A Budapestről vasúton érkező professzor megütközött, hogy nem várják az állomáson, de azért elment a Festetics-kastélyba. Itt csak a személyzetig jutott. Sokáig várakoztatták, míg megjött a herceg üzenete, hogy megejtheti a vizsgálatot.

Az eredményt – miszerint a rákos daganat az áttétek miatt nem operálható – a titkárral és az udvarmesterrel közölte, akik ezt referálták Festetics hercegnek.

Visszatérve az udvarmester átadott egy 2000 pengős csekket a professzornak, aki rápillantott, majd közölte, hogy kevés, és visszaadta. Az udvarmester kiment, majd rövidesen visszatért egy 4000 pengős csekkel, de a tanár ezt is kevésnek találva visszautasította, röviden elköszönt a döbbent személyzettől, kiment az állomásra és visszatért Pestre. A történetet néhány apró részlettől eltekintve hasonlóképpen írta meg a Kis Ujság is 1933-ban. (1) Verebélÿ professzor ezt követően pert indított Festetics herceg ellen. Nagyobb összeget, valamint elégtételt követelt, mivel úgy érezte, személyében az egész orvosi kart érte sérelem. Dr. Doroghy Ervin ügyvéd azt tanácsolta Festeticsnek, teljesítse a doktor követelését, mivel egy nyilvános tárgyalás fölöttébb kellemetlen lenne a herceg számára. Így is történt, az ügyvéd Festetics Tasziló nevében nyilvánosan sajnálkozását fejezte ki a történtek miatt, az orvos ezt tudomásul vette. De úgy tűnik, ezzel a dolog anyagi része nem lett elintézve, hiszen a Kis Ujság 1933-ban ezt írta: „A pör felment a Kúriáig, amely végső fokon 6000 pengő tiszteletdíjat állapított meg az orvostanárnak.” (1) A történetet Hidvégi (8) is átvette, sőt megtoldotta egy másikkal. Miután Verebélÿ egy mágnáscsaládnál volt konzíliumban, a gróf a szokásos honorárium többszörösét küldte el neki azzal a megjegyzéssel, hogy „xy gróf aprópénzzel nem fizet”. A doktor a különbözetet visszaküldte a grófnak azzal, hogy „Verebélÿ Tibor borravalót nem fogad el”.

2019/1

hÉvíz /

öböl

99

AZ EPILÓGUS Lady Hamilton 1922. május 10-én rosszul lett, és a Park-szanatóriumba vitték.

A továbbiakat kezelőorvosa a Magyarország című lapnak adott nyilatkozatából ismerjük: „A hercegnét szerdán este szállították be a szanatóriumba.

Vakbélgyulladása már akkor igen súlyos volt, és átfúródásos hashártyagyulladás tünetei mutatkoztak. Az ilyenkor szükségessé váló műtét itt nem hozhatta meg a kívánt eredményt a beteg előrehaladott kora miatt s annál kevésbé, mert a hercegnénél szívműködési zavarok állottak be. A műtétet Verebély tanár hajtotta végre, de mindjárt az operáció után reménytelennek látszott a beteg állapota.” (9) A hercegnő május 14-én halt meg. Férje monumentális mauzóleumot építtetett Keszthelyen, 1925-ben itt helyezték végső nyugalomba.

Irodalom: 1. N. N.: Királyi életet élt Festetics herceg, aranytálból evett, saját vasúti kocsiján utazott.

Kis Ujság, 1933 máj. 7. 46. évf. 103. szám.

2. N. N.: A 83 éves Festetics Tasziló herceg, 140.000 holdas keszthelyi birtok ura, súlyos betegen fekszik kastélyában.

Kis Ujság, 1933. máj. 3. 46. évf. 99. szám.

3. N. N.: Verebély Tibor professzor tudományos előadás közben meghalt. Ujság, 1941. márc. 29. 18. évf. 42. szám.

4. N. N.: Verebély professzor: „Öt év mulva tisztességes ember nem megy orvosi pályára!”

Pesti Napló, 1934. szept. 14. 85. évf. 207. szám.

5. T. Gy.: Az orvosi műhibákról, az állás és beteghalmozásról nyilatkozik Verebély professzor.

Az Est, 1935. jan. 27. 26. évf. 23. szám.

6. N. N.: Verebély Tibor nem tarthatott előadást Szentesen – az OTBA ügy miatt.

Pesti Napló, 1934, okt. 9. 85. évf. 227. szám.

7. Török I.: Kedves lovakról, furcsa emberekről. Magvető, Budapest, 1980, pp. 128–131.

8. Hidvégi J.: Verebélÿ Tibor emlékezete. Orvosi Hetilap, 1991, 132. évf. 52. szám. pp. 2919–2920.

9. N. N.: Festetics Taszilóné hercegné vasárnap meghalt. Magyarország, 1922. máj. 16. 29. évf. 110. szám.

Dr. Szabó András

100

(Kolozsvár, 1943) nyugalmazott szülész-nőgyógyász főorvos, orvostörténész.

Legutóbbi könyve: A császármetszés kultúrtörténete (2016).

hÉvíz /

öböl

2019/1

2019/1

www.facebook.com/hevizfolyoirat